Kőszegfalvi Ferenc

Hódmezővásárhely rövid története

A város neve, jelképei (címer, zászló)

A városnév (amit még a 20. század elején is gyakran írtak ha nem is három de két szóba, Hódmező-Vásárhely-ként) elemei közül a sík vidékre utaló középső szorul a legkevesebb magyarázatra, hiszen határunk legmagasabb pontja is mindössze 85 méter. A "Vásárhely" is beszélő név, mivel az erre való alkalmasságának köszönhetően régtől cserehelye, fóruma lett a környék lakosságának. Ami az első elem, a "Hód" etimológiáját illeti, a legújabb kutatások több, korábbi föltevéssel ellentétben, Szeremlei Sámuel azon föltevését valószínűsítik, amely szerint Hód falu és Hód mezeje Árpád-kori birtokosáról kapta nevét, s nem a tóról, vagy a rágcsálóról, még kevésbé az égitestről.

Élénk színekben pompázó, látványos címerünk több száz éve jelképe a városnak, a települést és népét bemutató hosszú leíró költeményében Szőnyi Benjamin már 1753-ban megemlékezik róla:

"Egy kézben három nyíl, nap s félhold címerünk,
Melyik király adta, nincs róla levelünk."

Szeremlei kutatásaiból tudjuk, hogy a címer elemei közül a fogyó hold és a hatágú csillagként ábrázolt nap először a város 1617-es pecsétjén jelennek meg. 1663-ban már a páncélos kar is pecsétre kerül, igaz, nem nyílvesszőket, hanem három liliomot tartva. Az 1702-es pecséten már valamennyi elem jelen van, mai elrendezésben. A jelkép 1713-ban az Ótemplom tornyára is fölkerült. A második világháború után a feudális eredetű címekkel, rangokkal, jelképekkel együtt egy időre a városcímert is kiiktatták, s csak 1989-ben helyezték vissza jogaiba, egyidejűleg megsemmisítve a Sinka Mátyás grafikussal készíttetett, 1974-ben elfogadott "új" címert, amelybe a heraldikai szabályokkal ellentétben fogaskereket és vörös csillagot is applikáltak.

A címer egyes elemeinek szimbolikájával kapcsolatban Csók Mózes, a város jegyzője a 19. század közepén így kommentált: "A nap és hold, mint a természetben rendes tenyésztetők, a lakosok rendes foglalatosságát, a szántást-vetést, gabonatermesztést, jószágtenyésztést, a kézbeni nyilak pedig a lakosoknak haza s király mellett áldozatkészségöket jelentik." Szeremlei nem foglalt állást a kérdésben, református puritánsággal így írt a címerről, ill. elemeiről: "...le kell mondanunk arról, hogy azoknak nagyobb jelentőséget, határozott értelmet és valami különös fontosságot tulajdonítsunk...""... eleink attól fogva, hogy földesuraink őket elhagyták [ti. a török időkben. K.F.], azzal a szabadsággal éltek, a mellyel ma is minden ember élhet, hogy megalkották vagy megválasztották és megválogatták a címer jelvényeit saját tetszésök szerint a nélkül, hogy erre nézve bárkitől engedélyt vagy levelet kértek volna." A múlt század végén a címerpajzs két állandó színe zászlóra is került, a kék-arany lobogó a város másik jelképe.

Vásárhely természeti adottságai

Hódmezővásárhely a Dél-Alföldön, a Körös-Maros közén, a csongrádi síkság déli részén fekszik, a Tiszától keletre 7 kilométerre, Szeged és Orosháza, Szentes és Makó között. Új városrészei (Kertváros, Hódtó) a kiszárított Hód-tava medrében épültek föl. Két kistáj, a Tisza völgye és a Békés-csanádi hátság találkozik a területén. Határa 1772-től 1950-ig 132 ezer kataszteri hold (76116 hektár) volt, 1950 után, Kardoskút, Székkutas elcsatolásával csak 84 ezer hold (48323 hektár), négyzetkilométerben 483.

Mint korábban említettük, határunk felszíne síkvidéknek tekinthető, a 80 méter körüli tengerszint feletti magasságot csak itt-ott szakítja meg egy-egy jelentéktelen homokhátság, kunhalom (kurgán).

A mérsékelt övi ciklonok, anticiklonok hatására az időjárás igen változékony, érvényesül a kontinentális jelleg, de az eurázsiai monszunhatás is, júniusi esőmaximumot okozva. Az uralkodó szélirány az északi, északnyugati. A napsütéses órák száma valamivel meghaladja a kettőezret, az évi középhőmérséklet 11 C. A mintegy 90 fagyos nappal szemben csak körülbelül 30 hőségnapot számlálhatunk. A csapadék átlagos mennyisége évente 550 mm, eloszlása szélsőséges tud lenni, olykor gyakori az aszályos év, máskor meg a sok eső belvízveszélyt okoz. Szerencsére a csapadék több mint fele a vegetációs időszakban hull, így ennek, valamint a bőséges napsütésnek, a többségében jó talajnak köszönhetően határunk nagy része kiválóan alkalmas a mezőgazdasági termelésre.

Határunk legősibb talajfélesége a mezőségi. A Tisza völgyének tája ebből a szempontból változatos. Barci rét, Atka homokos, agyagos, fiatal hordaléktalajú. Solt-Palé és Nagyrét öntésföldjén agyagos, vályogos réti talajok fejlődtek ki, itt-ott szikes területtel. Kishomok dűnehomokja humuszos. A lecsapolás utáni körülmények hatására megindult az átalakulás a mezőségi talaj felé. Legkötöttebb a batidai rész, ahol nagyobb szikesek is előfordulnak. A Békés-csanádi löszhát talaja az alföld löszből, mint anyakőzetből lassan televényes vályogtalajjá alakult. A löszréteg néhol a tíz méteres vastagságot is eléri. Kitűnő morzsalékos szerkezetük nagyon jó vízgazdálkodást biztosít. A délkeleti részen színes altalajú mezőségi talajokat találunk.

Vidékünknek a magyar flóratartomány alföldi flóravidékébe tartozó természetes növénytakarója a történelmi idők során, az ember tájalakító tevékenysége következtében alapvetően megváltozott, eltűnt a természetes erdei növényzet, határunk "kultursztyeppé" alakult át. Az évszázados mezőgazdasági hasznosítás miatt nehéz rekonstruálni a táj természetes növénytakaróját, ez legfeljebb egy-egy növényegyed képében érhető el. A táj eredeti növényei sokszor, sajátos módon, a gyomnövényekben lelhetők fel. A régi vízjárásokat mocsári, láp-réti növényzet borította, a vizek mentén nyár-, szil- és fűzfaerdők húzódtak. Sokkal gazdagabb volt a határ, fűben, nádban, gyékényben. A művelési viszonyok változásával módosult a florisztikai kép, a természetes kultúrát nagymértékben mesterséges növényállomány váltotta föl.

Az állatvilág képének átalakulása még a növényzeténél is nagyobb volt. A korábbi, ezerarcú, színes életközösség egy részének napjainkban már hírmondója sincs. Sok, a század elején még meglévő faj kihalt, vagy elköltözött. A madárvilág viszonylag gazdag, az ártéren, a tiszai holtágakban jelentős mennyiségű hal él, de az emlősállatok száma alaposan lecsökkent. Az emberi tevékenység káros hatásait, újabban egyre több belátással, a természetvédelem próbálja ellensúlyozni.

Természeti erőforrásaink közül meghatározó a mezőgazdasági termelésre alkalmas éghajlat, a jó minőségű termőtalaj, valamint a bőséges geotermikus energia.

Hód falutól a mezővárosig

Az Őstisza, a vele összeköttetésben álló Hód-tó, a különböző erek, fokok, tavak által behálózott (a mai arculatától természetesen nagyban különböző) vízjárta hely megfelelő védelmet nyújtott az újkőkorban, az V-IV. évezredben itt letelepedő, már egyszerű állattenyésztést, primitív földművelést is folytató embercsoportoknak. Kedvező fekvésének köszönhetően ez a föld vagy hatezer éve lakott, az egymást követő kultúrák folyamatosságának nyomai pontosan regisztrálhatók. Városunk múzeuma a kor sok, manapság világhírű régészeti emlékét őrzi, melyeket elsősorban Banner János és Gazdapusztai Gyula tártak föl 1928-tól Bodzásparton, Gorzsán, Kotacparton, a kopáncsi Kökénydombon, Szakállháton és más lelőhelyeken. A II. évezred elején alkották a lelőhelyéről Kökénydombi Vénusznak nevezett termékenység-istennő ábrázolást. Szobortöredéke ma is a Tornyai János Múzeum büszkesége. Sok lelet mutatja a táj emberének, a tiszai kultúra emberének a fémekkel való ismerkedését, szépen munkált réz, bronz használati tárgyak, szerszámok, fegyverek kerültek elő a határ ásatásaiból.

A IV-VI. században, a népvándorlás idején jazigok, hunok, gepidák, avarok uralták, lakták a vidéket, a honfoglalás után, a X. század elején népesedett be magyarokkal a környék. Anonymus szerint Árpád vezér ezt a földet Ond vezérnek, Ete apjának adta. A nemzetségi szállásföldek helyén alakult ki a két Árpád-kori falu a földművelésre való áttérés idején: A Hód-tó délkeleti partján Hód, a tó északi részén Vásárhely. Az előbbit a Csák, az utóbbit a Bor-Kalán nemzetség (Ond vezér és Ete leszármazottai) birtokolta. A két falu nevével XIII. századi oklevelekben találkozhatunk először. "Houd" neve Csák Miklós 1231-es végrendeletében bukkan föl először, "Visarahelly"-t pedig Nána ispán nevezi meg 1266-os oklevelében. Bár a településeket a tatárok, sok más csanádi, csongrádi faluval együtt, eltiporták, a pusztulás időleges volt, újraéledtek. A pápai tizedjegyzékben megnevezett közös plébános tényéből, valamint a közös településnévből (1385: Hodvasarhely) következtethetően a XIV. század közepén megindult egyesülési folyamatuk is. A tatárjárást, a XIII. század háborúkkal terhes időszakát kiheverő, sőt továbbfejlődő településbe idővel további falvak is beolvadtak, így Ábrány, Szent Mihály utcája, Tarján. (A térség históriájához tartozik még a Hód-tavi csata is 1280-ban, ahol IV. László legyőzte a nagyapja, IV. Béla által behívott, de még mindig nomád kunokat.)

A Csákok és a Bor-Kalánok után több különböző birtokost uralt a nádtetős sárkunyhók rendezetlen csoportja, a középkor folyamán Hód és Vásárhely gyakran cserélt gazdát. Zsigmond 1437-ben adományozta Hunyadi Jánosnak. A legendás hős neve, személye annál is inkább fontos volt számunkra, mivel Hódvásárhely az ő birtokossága idején lépett fejlődésének minőségileg magasabb fokára: mint egy 1455-ös, a hódvásárhelyi bíróhoz és esküdtekhez /!/ intézett leveléből kitűnik, a település ekkor már mezőváros (oppidum). Ezt a státust, a saját kiskörzetében betöltött gazdasági vezető szerepet elsősorban szerencsés, előnyös földrajzi fekvésének köszönhetően vívhatta ki, így alakulhatott ki piachálózata, majd kedvezőbb jogi, közigazgatási helyzete. Hódvásárhely a két vármegyeszékhelytől, Csongrádtól, Csanádvártól, de Szegedtől, Makófalvától is arányos távolságra, egyformán 25-30 kilométerre települt. Az így létrejött, úgymond kereskedelmi vákuumot töltötte ki az utak csomópontjában fekvő település, hisz a Csanádból Csongrádba vivő út Vásárhelyen ment keresztül, de Szer felől a körtvélyesi réven át is jött út a településre, ugyanakkor vízen át is megközelíthető volt a helység több felől. Vásárhely, amely nevében hordja a fórum, azaz piachely elnevezést, a helyi árucsere központjává fejlődhetett, s így megalapozta mezővárosi állapotát. Elősegítette ezt néhány további körülmény, hogy tudniillik egy időben uradalmi központ volt a hely, hogy a XV-XVI. század fordulóján kastélyt is építettek itt a Losonczyak, s hogy a XV. század közepén hospesek, azaz iparral, kereskedelemmel foglalkozó telepesek is éltek itt.

A környező apró falvak világából lassú fejlődéssel kiemelkedő Hódvásárhely további előrelépésének a XVI. század közepétől a barbár török hódítás, hódítók vetettek erőszakos gátat, tengernyi szenvedést okozva a vásárhelyiek generációinak is. A város azonban nem vesztette el a szomszédos lakott helyekkel szembeni előnyét, ugyanis, szerencse a szerencsétlenségben, az idegen uralom alatt egy kisebb igazgatási egység, náhije székhelye lett, a XVII. században pedig szultáni belső birtokká /khász/ vált, amely státus viszonylagos védettséget jelentett számára. Sajnos a török kiűzésével járó háborúk további súlyos megpróbáltatást hoztak, s amire addig soha nem volt példa, 1693-ban egy tatár horda dúlása miatt a város teljesen kiürült, lakói néhány évre elmenekültek.

Az Ótemplom és az Újtemplom között (XVIII. század)

A mezőváros a XVII-XVIII. századra jutott abba az állapotba, hogy az addig életét, fejlődését segítő földrajzi adottságok már gátló tényezőkké váltak, s a település történetében a közigazgatási tényezők kerültek előtérbe. A vizek közé szorított árvízmentes terület már szűknek bizonyult, a házak, utcák, s a népesség szaporodásával a zegzugos, annakidején tetszés szerint foglalt telkeket megkezdték feldarabolni, a belső szántóföldeket házhelyeknek fölosztani, a tavakat, ereket építésre alkalmas terület nyerése céljából lecsapolni.

Az 1700-as újratelepülést követően, a Rákóczi-szabadságharc viharos évei után (melyek alatt Vásárhely minden megpróbáltatás ellenére a Nagyságos Fejedelem támasza volt), amikor a szatmári béke szinte végérvényessé tette az ország függetlenségének elvesztését, - a város fejlődésének mégis új szakaszába, a tartósan berendezkedő idegen uralom alatti újjáépítés szakaszába lépett. A Magyarországot mielőbb teljesen beolvasztani akaró Habsburg mohóság, a növekvő állami terhek ellenére a rendezettebb viszonyoknak, a békének köszönhetően főleg a század első fele a lassú mennyiségi gyarapodás időszaka, bizonyos előrelépés érzékelhető.

A környék elpusztult falvai nem települtek vissza, lakóik Vásárhelyen találtak menedéket. Határunkhoz tartozott ekkor Csomorkány, Fecskés, Férged, Mártély, Pereskutas, Szenterzsébet, Szöllős, Tótkutas, ezenkívül felerészben Mágocs és Sámson. Az így is maroknyi visszatelepült őslakó és telepes (1720-ban 314 háztartásfő) a városból használta, művelte a járásnyi nagyságú, baromtartásra befogott, meg eke alá vett hatalmas határt. A határ különböző használatú részei koncentrikus körökben, gyűrűként övezték a várost. Legbelül a nyomás, vagy belső legelő, amely a kezes jószág tartására szolgált, ezt övezték az úgynevezett szállásföldek, ahol már inkább gabonát termeltek, majd a külső legelők, ahol rideg állattartás folyt. (A délkeleti részen, Aranyágban szőlőt is termesztettek!) A szállásföldeken fölépülő szállások (1746-ban már 316-ról tudunk, az össznépesség ekkor már mintegy 8 ezer fő), valamint a bevetett területek növekedése jelzik az időszak fejlődési irányát: egyre intenzívebbé válik a messzeföldön híres állattartásunk, számottevőbbé válik a földművelés, a szállásokból tanyák alakulnak.

A kemény, szorgalmas, eredményes munka, a távol élő földesúrtól (1722-től a Károlyi grófok) bölcsességgel, leleménnyel, kompromisszummal kiharcolt viszonylagos szabadság (tulajdonszerzés, öröklési jog, stb.) jó adag cívis öntudatot adott az ekkor még nagyjából egységes, nyakas kálvinista parasztközösségnek, amely már 1713-1723 között képes volt fölépíteni a város első kőépületét, a puritán, fenséges, később fallal övezett Ótemplomot.

A század második fele már nem ilyen egyértelmű, nem mutat egyenletes fejlődést. Az 1753-as, az eseményhez képest aránytalanul súlyos retorziókkal megbosszult szerencsétlen Törő-Pető-féle utókuruc megmozdulás után az urbárium 1772-es bevezetése is csak ártott Vásárhelynek, hiszen az egységesített jobbágyi kötelezettségek a korábbiaknál nagyobb terhet jelentettek a már addig is rendezettebb viszonyok között élő város számára. A Károlyiak 1776-ban katolikus jobbágyok betelepítésével próbálták megtörni a protestáns hegemóniát (Lóger, Lakhat benépesítése). Az egységes jobbágyság rétegződésének megindulására utal, hogy a növekvő állami és földesúri terhek, a zsellérsors elől 1794-ben majdnem száz család hagyta el a várost, egy éjszaka fölkerekedve a töröktől frissen visszafoglalt, jó földű, néptelen Bánátba szöktek, vándoroltak, és szentesi, makói telepesekkel együtt megalapították Torontálvásárhelyt. Az anyavárosban, a század eleji romokból, pusztaságból várost emelő, várost rendező, céheket szervező, határt megmunkáló protestáns közösség bizakodva lépett át az új századba: 1799-ben fényes, vidám ünnepséggel avatta föl második templomát, az Újtemplomot, melyet a Kispiacon, Nepomuki Szent János szobra mögött, 45 ezer rénes forint költséggel emeltek, s amelyhez gazdag és szegény egyforma önzetlenséggel adta munkáját és adományát.

Gyorsuló változások évszázada

A fényes emlékű reformkor, a Jókai-hősök ragyogó időszakának legjobbjai az idegen elnyomás és a feudális terhek kettős béklyóit viselő nemzet felemelésének, a polgári átalakulásnak a feladatát vették szívükre és vállukra. Haza és haladás volt a jelszó. (Akkor is így van ez, ha Széchenyi a többségtől eltérően jelölte ki a célt és az utat. Kossuthtal való vitájukra - mint közismert - a történelem tett tragikus pontot, életfogytig tartó számkivetésre ítélve Kossuthot, merénylet áldozatául lökve a legnagyobb magyart.) Az országos pezsdülés Vásárhelyen is érzékelhető gazdasági, társadalmi, kulturális mozgással jelentkezett, melyek egyaránt a polgári átalakulás igényéről, megindulásáról tanúskodnak.

A paraszti gazdálkodásban a hagyományos állattartás mellett - a gabonakonjunktúra hatására - egyre jelentősebb a földművelés, főleg a gabonatermesztés. A vegyes gazdasággá alakuló, s állandósuló szállás, a tanya mint üzem, zárt egységet alkot a városi házzal. Számuk állandóan növekszik, 1800 körül már kialakult tanyarendszerről beszélhetünk. (A XIX. század közepén 1609 gazdaság osztozott a szállás-, vagy tanyaövezeten.) Az állattartás jelentősége a XIX. század közepéig döntő, de a fejlődést egyre markánsabban jelzi a földművelés, a gabonatermesztés térhódítása, és a terjedő kapásnövény-kultúra. A legelő elkülönözés végrehajtása, az 1848-as polgári forradalom után aztán a földművelés válik a mezőgazdaság vezető ágazatává. (Különösen érvényes ez a Puszta 1850-es évekbeli föltörése, és a Rét 1863-as kiosztása után.) Az iparban egyre újabb céhek alakulnak a század első negyedében, 1802-ben pedig az évi ötödik vásár tartására is engedélyt kap a város a helytartótanácstól.

A gazdasági fejlődés hatására váltakozó ütemben ugyan, de állandóan növekszik a lakosság száma: 1825-ig meghaladta a 26 ezer főt, 1850-ben a 4183 házban több mint 35 ezren éltek, 1869-ben a 49 ezres lélekszámmal a város már ötödik helyen állott az ország településeinek népesség szerinti sorrendjében. A város agrárjellegéből következően a népesség növekedésével persze nem a városközpont, hanem a külterület fejlődött, új városrészek alakultak (Lóger, Lakhat, 1808-tól Újváros), a határ szállás-tanyái népesültek. A város belső része, magja (nagyjából a mai terület) lényegében száz év óta alig változott, két-három kőépületen kívül (Ótemplom, Nagy-Oskola, urasági épületek) ugyanazok a sárból-nádból rakott fecskefészek-menedékek szegélyezték a még mindig eléggé girbe-gurba utcákat. Járda, út, közvilágítás nincs, nyáron por, ősztől tavaszig sár uralkodott, gyakoriak a tűzvészek, járványok. És mégis, ez a sárcsomó 1833-ban már kaszinót, olvasóegyletet hozott létre az elmék és szívek pallérozására, legjobb polgárai - tucatnyi honorácior, értelmiségi, művelt iparos - színdarabot fordítanak, kéziratos újságot indítanak, bekapcsolják a várost az ország szellemi vérkeringésébe.

Az árutermelés fokozódása a 19. sz. első felében Vásárhelyen is a társadalmi ellentétek éleződéséhez vezetett. A Károlyiak - éppen úgy, mint bármely más nagybirtokos ebben a korban - a kedvezőbb piaci helyzet hatására természetesen fokozni igyekeztek árutermelésüket, ez pedig nem ment másként, mint extenzív módon, jobbágyaik robotterheinek növelésével. Ez szükségképpen akadályozta a paraszti gazdálkodást, lassította a polgárosodás folyamatát, gerjesztette a társadalmi feszültséget, a feudális szolgáltatások örökös megváltásának igényét.

1848-at éppen ezért felfokozott reményekkel fogadta a város, a nép sorsa gyökeres fordulását várta a változástól. A márciusi események híre hivatalosan 23-án érkezett el hozzánk. 26-án népgyűlésen ismertették a 12 pontot, ahol a 15 ezer főnyi résztvevő egyhangú lelkesedéssel kiáltotta ki, hogy "nemcsak óhajtjuk a szabadságot, hanem követeljük!" A csakhamar önvédelmi harccá, szabadságharccá alakuló forradalmas időkben Vásárhely népe - kevés kivételtől eltekintve - mindvégig áldozatkészen helytállt, fegyverrel, de önzetlen hátországi munkával is. Már 1848 júniusában majd háromezer nemzetőrt fegyvereztek föl, Kossuth október 3-i, itteni toborzóbeszéde után hatszázan voltak készek Jellasich ellen táborba szállni. (A Kossuth nevéhez kapcsolt függetlenségi eszme élő maradt Vásárhelyen a bukás után is, a száműzött kormányzó neve a legtöbb vásárhelyi számára Istené után következett, 1872-ben országgyűlési követté, 1880-ban a város díszpolgárává választották.)

A szabadságharc bukása elsöpörte a polgárosodás egy csapásra, radikális úton való elérésének reményét, az önkényuralom majd emberöltőnyi időre lefékezte az alig megindult fejlődést. A polgári átalakulás csak szükségszerű és kényszerű politikai alku, kiegyezés eredményeként fejeződhetett be. A kiegyezés körüli történelmi pillanatban városunk képét igen ellentmondásos vonások rajzolják. A földesúri joghatóság alól éppenhogy kiszabadult parasztközösségben már jelentkeznek a volt jobbágyság agrárproletárrá és középparaszttá válásával járó társadalmi feszültségek, a nagy lélekszámú, jó földű határban alacsony a termelési kultúra, a maradi szemlélet az uralkodó, az új módszerek, a technika csak lassan hódít teret. Az általános képet, a szociális problémák éleződésében is szerepet játszva sötét tónussal színezték az egymást követő elemi csapások: a gyakori jégverés, a Tisza kiöntései, az 1863-as aszály, a nyomában járó éhínség, az 1866-os kolerajárvány, az 1869-ben kezdődött belvizes évek. 1865-ben a közigazgatási hierarchiában is hátrább szorult, megvonták tőle a "rendezett tanácsú város" státusát.

Ilyen háttérrel, ebben az atmoszférában a közéleti, társadalmi cselekvés egyedül a maroknyi értelmiségre várt. Az egyéni kezdeményezésnek, áldozatkészségnek, a helyi értelmiség legjava tevékenységének a dualizmus egész időszakában rendkívül fontos szerepe volt, az urbanizáció elengedhetetlen kellékének számító közintézmények legtöbbje, az első kisdedóvótól a városi múzeumig, egyéni kezdeményezés nyomán született. A kezdeményezők, az inspirátorként, mecénásként a gazdaság, közélet, kultúra minden fontos ügye mellett ott álló személyek jellemző módon, kivétel nélkül a reformkor gyermekei, korábban a forradalom és szabadságharc aktív résztvevői voltak. Tevékenységükkel - akár a szélsőbal, balközép, vagy a Deák-párt tagjai lettek -, mutatis mutatandis, a reformkor hullámverése ért Vásárhelyre, ennek még realizálható célkitűzései valósultak meg. 1867 körül polgári intézmények, vállalkozások sora indul, alakul, szerveződik. A kiegyezés évében alakult meg az Iparegylet, nyílt meg a város első könyvesboltja, s kezdett működni az első korszerű ipari vállalkozás, a Bauer-féle gőzmalom. 1868-ban alakították meg az első olvasókört, alapították az első pénzintézetet, a takarékpénztárat. Az esztendő végén kezdett működni a város első nyomdája, amely már születése pillanatában lapkiadásra vállalkozott, 1869. január 3-án megindult a Vásárhelyi Közlöny című hírlap. 1870-ben fölavatták a város első vasútját, az Alföldi Vasút Békéscsaba-Vásárhely közötti szakaszát.

Mindezek ellenére az élet minősége csak nehezen változott, lassan fordult a világ feudalizmusból a kapitalizmusba. A népesség háromnegyede még az 1880-as években is a még külterjes, alacsony hozamú, lassan fejlődő földművelésből, s az istállózóvá alakuló állattenyésztésből élt. Az iparosok, kereskedők száma ebben az időben alig haladta meg az ezret. Értelmiségi még 1880-ban is csak 319 fő élt a városban, pedig a település 1873-ban önálló törvényhatóság rangjára emelkedett.

Hódmezővásárhely a századfordulóra, a XX. század első évtizedére ért dualizmuskori gazdasági, társadalmi, kulturális fejlődésének tetőpontjára, a hatvanas évek óta tartó, sokszor alig észrevehető fejlődés összegződött itt új minőségben. A búzakonjunktúra ugyan tulajdonképpen befejeződött, az orosz, amerikai, román gabona versenye miatt, de a hagyományos módszerekkel, sekély szántással, trágyázás nélkül termelt alacsony termésátlagú, de jó minőségű gabonáját (ami a legkisebb befektetéssel még mindig a legtöbbet hozta) a monarchia piacán még el tudta helyezni, mint ahogy igényelték egyre intenzívebbé váló állattenyésztése termékeit is. Kialakultak ekkorra a város speciális iparágai, a malomipar, a kútfúrás, a majolika- és téglagyártás. A gazdasággal többé-kevésbé szinkronban ekkor tetőzik az urbanisztikai, szellemi fejlődés, robbanásig feszül a társadalmi ellentét is (Szántó Kovács János). Szeremlei Sámuel és nemzedéktársai ("a kőszívű ember unokái", "a magyar viktoriánusok") szorgalmas, csöndes, 70-es, 80-as évekbeli munkálkodása után, a századforduló helyi értelmiségijei, a második reformnemzedék helyi tagjai, Tornyai János, Gonda József és osztályosaik is ekkor teszik a legtöbbet a vásárhelyi televény megmunkálásáért, a köz műveléséért. A görögtüzes, millenniumos századvég, amikor a nemzetiségek nacionalizmusa, a munkásmozgalom és a modern polgári művészeti és tudományos irányzatok egyszerre, egymás hatását fölerősítve törnek napvilágra, a marxizmussal, szecesszióval, szimbolizmussal jelentkező kilencvenes évek a telefon, az írógép, a villanyvilágítás és a makadámút megjelenésén túl is sok változást hoztak városunkba. Állandó nyári színház, tárlatrendezés, múzeumalapítás, a közkönyvtár megnyitása, a majolikatelep megalapítása, a Nyugat legjobb vidéki követőjének számító, az Ady elismerését kiváltó az A Jövendő című folyóirat megindítása az időszak legszebb eredményei.

Háborúk, forradalmak, válságok, megszállások

Vásárhelyen 1910 tájékára kimerültek a városfejlődés erői, tartalékai. Az 1912-ben 62 445 lelket számláló település nagyságához képest még mindig elmaradott. Kevés az ipari munkahely, magas a városi pótadó, az agrárproletárok soraiból (12 % a földnélküli) sokan kivándorolnak. Mivel a háború előestéjén már stagnálás, vagy inkább válság jellemzi a város általános helyzetét, a kirobbanó háborút (ép ésszel fölfoghatatlanul) szinte maradéktalanul megváltásként fogadták a vásárhelyiek. Hozzájárult ehhez persze az uszító sajtó pszichóziskeltése, az érzelmek mesterséges fölkorbácsolása. Az esztelen lelkesedés már az első háborús őszön alábbhagyott, majd a fokozódó veszteségek, a hátországi nyomorúság miatt egyre fokozódó kétségbeesésbe, reménytelenségbe csapott át. Már az első napokban több mint ötezer ember került menetszázadba, 1914 végén pedig már nyolcezernél is több személy volt szolgálatban. A következő években ezek a félelmetes számok csak növekedtek. Megkezdődtek a rekvirálások, az egekbe szöktek az élelmiszerárak, megindult a spekuláció, üzérkedés, százak, ezrek kerültek az éhhalál szélére, miközben naponta várhatták az apa, a férj, a testvér elestének hírét. A háború valósággal megtizedelte az ellenzékisége miatt gyanús, fölös számú agrárszegénységgel rendelkező város számarányán felül igénybevett férfilakosságát. A város területéről bevonult 15 ezer férfiból 2600 soha nem tért haza, Vásárhely összlakosságának 4 %-át vesztette el a háború következtében. A különben sem gazdag település anyagi erőit is a végletekig kizsarolta a háború; a nyolc hadikölcsönre összesen 43 millió koronát fizetett be, berendezett tizenegy hadikórházat a városban, sokszázezer koronát gyűjtött a különféle menekültek, internáltak számára, a bevonultak családtagjainak. Pénzben, számokban nem kifejezhető, de legalább ilyen súlyos az a kár, amit a háború végül a lelkekben okozott. Fellazította a puritán paraszti világ tisztességét, szokásait, elmosta az erkölcsi normákat.

A nemzeti függetlenség kivívásának kísérlete (amiért a városunkban 1912-ben alakult, Nagy György-féle Országos Köztársasági Párt is oly bátran harcolt), a társadalmi igazságtalanságok, ellentmondások fölszámolásának forradalmi kísérlete törvényszerűen következett a vesztett háború tengernyi szenvedéséből: 1918. november 1-jén Vásárhelyen is megalakult a Magyar Nemzeti Tanács helyi bizottsága a függetlenségi és a szociáldemokrata párt képviselőiből, amely kimondta a csatlakozást a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanácshoz, és élére állt a meginduló forradalmi átalakulásnak. A közigazgatás átalakítása, rendfenntartás, közellátás, munkaalkalmak teremtése - a racionális programból az idő rövidsége, s a rettenetes szegénység miatt szinte semmi sem valósult meg. Megpróbálkoztak a földkérdés megoldásával is, összeírták a parcellázható földeket és a földigénylőket. (2166 ember jelentette be földigényét.) A külpolitikai szituáció, a belpolitikai körülmények a radikálisabb út vállalása felé tolta el a népet, a munkásosztályt: 1919. március 21-én tanácsköztársaság alakult. (Vásárhelyen nem jött létre kommunista alapszervezet, bár történt rá kísérlet, az irányítás nálunk, március közepéig a szociáldemokraták kezébe csúszott át.) Ez a formáció sem jutott azonban szinte lélegzetvételnyi időhöz sem, Vásárhelyen még kevésbé, mint országosan. A zűrzavaros helyzetben rendeletei jórészt papíron maradtak. A vörös Oroszországot elszeparálni igyekvő antant zsarolásai, a Monarchia romjain fölállt soviniszta kisállamok féktelen mohósága reménytelen gyűrűbe zárta Tanács-Magyarországot, s az éppen a demarkációs vonalon fekvő Vásárhely már április 28-án katonai megszállás alá került. Előbb francia, két nappal később pedig román katonaság foglalta el az ellenállás nélkül átadott várost.

"Békével és szeretettel jöttünk ide" - jelentette ki a román városparancsnok május 9-én, a város nála köszönetüket kifejező előkelőségei előtt, a lakossághoz intézett felhívásuk szerint pedig bevonulásuk célja "az élet- és vagyonbiztonság fenntartása." E kijelentéseknek ellentmondani látszanak azok az adatok, amelyeket a románok kivonulása után, a megszállás okozta károk fölmérése során gyűjtöttek össze. Ezek szerint a megszállók ellenszolgáltatás nélkül elszállítottak 27 536 q gabonát (az utolsó háborús évben sem rekviráltak ennyit!), 4957 db állatot. Mezőgazdasági gépekben, felszerelésekben 10 millió korona, élelmicikkekben 5 millió, az ipartelepekben majdnem 8 millió korona értékű kárt okoztak. Az egyéb, további károk összege 16 millió korona volt. Be kellett szolgáltatni például a gyapjút, nyersbort, de három napon belül a hajvágó gépeket, a lóvakarókat és a kerékpárokat [?!]. A lakosság 2020 óra fuvart teljesített kényszermunkában, az elrekvirált javak szállításával kapcsolatban. A (valószínű) provokátoruk, eszközük, Berényi László által, elrettentésül kivégeztetett 56 ártatlan emberen kívül 29 személy esett áldozatul a városban, 126 pedig gyógykezelésre szorult különböző bántalmazások, kínzások következtében.

A kifosztott, megbénított életű, majdnem hat éve szenvedő városból 1920. március 2-án vonultak ki a megszállók, s ugyanazon a napon (a románokkal gondosan egyeztetve) vonult be a Horthy-féle "nemzeti hadsereg" százada. A meggyötört városban helyreállt a béke, a nyugalom. A szegénység békéje, a nyomor kilátástalan nyugalma. Az ellenforradalmi számonkérés, kényszersorozás mellett 1922 tavaszán 12 ezer olyan ellátatlan személyt írtak össze, aki "hatósági lisztellátás"-ra tarthatott számot. 1923-ban előfordult, hogy két hétre mindössze másfél kiló lisztet tudtak fejenként kiosztani, mivel nem volt több. Ez év januárjában ínségadót vetett ki a város, az őstermelőknek földjük után kataszteri holdanként 3 kg búzát kellett beadniok. A gazdák az átmeneti gabonakonjunktúrát a földek kizsarolása árán is igyekeztek meglovagolni, ám a szélsőséges éghajlat gyakran közbeszólt. Az erőn felül vállalt bankkölcsön mellett a termelési kultúra, a talajjavítás hiánya miatt romló földminőség, a szaporodó szikesek, a gyakori aszály, vagy éppen belvíz, árvíz is hozzájárult ahhoz, hogy sok kisbirtokot elárverezzenek. Az iparban a XIX. század végén, a századfordulón keletkezett kis- és középvállalkozások vegetáltak, közülük egyedül az olcsó női munkaerőt foglalkoztató Kokron textilgyár képviselt jelentősebb termelési értéket. A legálisnak elismert szociáldemokrata párt képviselőinek bebocsátása a törvényhatósági közgyűlésbe (1927), meg a Nagyatádi-féle látszatföldreform helyi végrehajtása (1923), amikor az ötezer földigénylőből 571-en kaptak összesen 1188 kataszteri holdat, nem jelentett igazi stabilizációt, egyedül a Speyer-kölcsön felvétele, felhasználása hozott némi gazdasági élénkülést, munkaalkalmat. 1925-ben, mint 57 más vidéki város, Vásárhely is kölcsönt kapott a svájci Speyer-bankháztól 600 ezer dollár értékben, meglehetősen súlyos föltételekkel. A kapott 3 millió 67 ezer pengő helyett 3 millió 400 ezret kellett visszafizetni. Az üzemek nélküli, anélkül is szegény város a kölcsönnel húsz évre eladósodott (1 kh földre 688 pengő adósság jutott), ráadásul a kapott pénzt sem termelő beruházásokra fordították, utakat burkoltak, tanyai iskolákat építettek, mentőautót vásároltak, a kórházat bővítették, strandfürdőt létesítettek, városi bérházat építettek belőle. A szegénység az 1929-ben kitört, minden addiginál pusztítóbb gazdasági válság idején a félelmetes nyomor képét öltötte. Az "embörpiacon" ezrek álldogáltak tétlenül, munkára várva. A városi pótadó ebben az évben elérte a 160 %-ot (ti. az állami adó 160 %-át), nagyobb volt mint bárhol az országban. A rossz életkörülmények miatt pusztított a tüdővész (a kórházból hazaküldték a szegénybetegeket, mert megszűnt az intézmény állami segélye), új kivándorlási hullám indult, a lakosság száma csökkenni kezdett. A harmincas évek közepétől valamelyest enyhült a nyomor, de ebben sincs sok köszönet, mert a mérsékelt gazdasági fellendülést a fegyverkezési program, az újabb háborúra való készülődés beindulása okozza. A vigasztalan összkép kevésszámú pozitív momentuma közé tartozik Takács Ferenc, a kőművesből lett szociáldemokrata vezető tevékenysége, aki 1929-től a közgyűlésben harcolt a szegényekért (1935-ben a parlamentbe is bekerült a város képviselőjeként), s a Munkásotthonban igazi kulturális és politikai tömegnevelést folytatott. Büszkék lehetünk a Cseresnyés tanyai kollégium alapítására (1939) meg a város java értelmiségijei egy csoportjának, Galyasi Miklós körének kezdeményezésére, a Tornyai Társaság megalapítására (1934)és közművelő, hagyományőrző tevékenységére, valamint a népi írókat megmozgató, Gregus Máté, a híres mintagazda, és Simándi Béla által szervezett 1935-ös vásárhelykutasi író-paraszttalálkozóra. A város, nehéz sorsa kapcsán, jeles tollforgatók figyelmét hívta föl magára, olyan írók tárták helyzetét az ország elé, mint 1923-ban Móricz Zsigmond, 1935-ben Nagy Lajos, vagy az író-paraszttalálkozó kapcsán Féja Géza, Illyés Gyula. 1940-ben barátjává szegődött Németh László.

A kényszerpályára, a fasizmus és a bolsevizmus malomköve közé került ország újra háborúba sodródott, egy nemzedék életében másodszor, 1941 után újabb értelmetlen áldozatok vártak Vásárhelyre is.

A háború első évei - kivéve a szélsőséges elemeknek a "judeobolsevisták", s általában minden haladó gondolkodású ember elleni féktelen uszítását, s az eltitkolni igyekezett doni katasztrófa okozta sokkot - még nem érintették igazán mélyen városunkat (a gazdaságra gondolunk, mert a lelki métely hatott!), sőt az "országgyarapítás" állomásainak, a Felvidék, Kárpátalja, Erdély, Délvidék egy része visszatérésének hamis eufóriája szinte elfeledtette azt, hogy a keleti fronton már az első időktől kezdve véreztek vásárhelyiek is. Az igazi megpróbáltatások 1944-ben, a német megszállással szakadtak a városra. Az április végétől berendezkedő katonai, majd gazdasági igazgatás (azt követően, hogy nyomásukra a rendőrség azonnal internált a városból 85 kommunista, vagy kommunistagyanús személyt) a háború folytatása céljából minden erőforrást a birodalom érdekei alá rendelt. Az üzemek katonai parancsnokság alatt a hadi iparnak termeltek, a parasztnak beszolgáltatást kellett teljesíteni (a háború folyamán elveszett például a város lóállományának 90 %-a), az újabb és újabb behívási hullámokkal ("SAS behívó") a fronton támadó egyre nagyobb hézagokat igyekeztek betömni. Június közepén megkezdődtek a deportálások. (A gettó fölállítását még halogatással meg tudta akadályozni Bereczk Pál polgármesterhelyettes, de a zsidók elhurcolása ellen már senki sem tehetett semmit.) Szeptember közepén összeszedték a leventéket. Az őrült haláltánc október nyolcadikán ért véget, a front akkor zúdult át rajtunk. Száz fölötti számú szerencsétlen 12-16 éves levente-gyerek, vagy félezer zsidó mártír, összesen több mint kétezer katona, munkaszolgálatos, deportált, hadifogoly nem érhette meg. S ha meg is jelent a soronkövetkező - egy emberöltőn belül a harmadik - megszálló hadsereg, az orosz - béke lett végre.

A legutolsó ötven esztendő, öt kemény, éles fordulatával már kinek-kinek a saját élete. Ítélje meg ki-ki. Ítélje meg a háború utáni lázas, tiszta hitű, "megforgatjuk a világot" időt, majd a kiszámított gonoszságú sztálinista éveket, 1956 tépett zászlajú pillanatát, a Kádár-rendszer jó harminc évét, amikor a legtöbbet reménykedtünk, mivelhogy ebben a végére járó században egyszerre még ekkora béke sohasem adatott, ami aztán valahogy mégiscsak kisiklott, s végül a rendszerváltó, demokráciát tanuló éveket, - ítélje meg ki-ki önmagának, hisz a mi életünk a történelem, s ahány ember, annyi történelem.