|
|
Kurucz D. István (1914-1996) festőművész képzőművészeti tanulmányait 1933-ban Szőnyi István magániskolájának növendékeként kezdi. 1934-1940 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatója, mesterei Rudnay Gyula, Benkhard Ágoston, Szőnyi István, Nagy Sándor. 1950-ben Munkácsy-díjjal tüntetik ki; 1960-ban elnyeri a VII. Vásárhelyi Őszi Tárlat Tornyai-plakettjét. 1941-1942-ben, 1961-ben és 1983-ban római ösztöndíjas. 1971-ben megkapja az érdemes művész címet, 1978-ban pedig a kiváló művész címet. 1985-ben Kossuth-díjat kap. 1940-ben Hódmezővásárhelyen telepszik le. 1943-1947 között bekapcsolódik szülővárosa művészeti és közéletébe, a Vásárhely Népe című lap munkatársa. 1948-ban Budapestre költözik és a Kossuth Akadémia képzőművész körének vezetője lesz. 1949-1959 között Szőnyi István tanársegédjeként freskótechnikát tanít a főiskolán. 1951-1952 között megszervezi a Honvédségi Képzőművészeti Stúdiót, majd kinevezik a Honvéd Képzőművészeti Iskola igazgatójának. 1953-ban vásárhelyi házában és műtermében megnyílik a Képzőművészeti Alap 8. sz. művésztelepe. 1962-ben kiállít a XXXI. Velencei Biennálén. 1963-tól Budapesten dolgozik. A vásárhelyi iskola reprezentáns egyéniségeként jelentős szerepe van a Vásárhelyi Őszi Tárlatok elindításában. Megszervezi és vezeti a Mednyánszky Társaságot, s haláláig a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep, valamint a Hortobágyi Alkotótábor elnöke. Képi világát és etikai alapállását tekintve a magyar piktúra fejlődésében különös szerepet játszó alföldi festészet folytatója, ám ezt a Tornyai és Koszta kezdeményezte népi realista irányzatot a társadalmi-gazdasági fejlődés aktuális fejleményeihez igazítva, egyéni felfogásban műveli. Szemlélődő habitusa jó fogódzóra lel a temperafestés újrafelfedezésében, amelynek könnyed, levegős színharmóniái nála - az elődöktől eltérően - határozott rajzossággal és a tónusok árnyaltságával ötvöződnek. Első korszakában, a 40-es években még szorosan tapad a tradíciókhoz, amit az indulása mögé hátteret rajzoló valóság, ifjúságának szociális- és természetélményei magyaráznak. Korai művei voltaképpen festői eszközökkel megoldott szociofotók, melyeket a közlés expresszív ereje, a visszafogott indulat és az ábrázoltakkal való együttérzés szemérmes lírája tesz hitelessé.
A II. világháborút követő idők dinamikus atmoszférája jelentős változásokkal jár festészetében, ami tárgyköre kibővülése mellett kompozíciós módszereinek leegyszerűsödésében érhető tetten. Olykor a fogalmi érzékelésig eljutó jellemzése régi témáit is új tartalmakkal telíti: a paraszti életforma józan realitásai már nem a társadalmi mozdulatlanság, hanem a céltudatosan és hasznosan élt emberi élet, az erkölcsi értékek szimbólumaiként jelennek meg képein. Különösen kifejezőek ebből a szempontból alakos ábrázolásai, melyeken az ikonszerű tömörséggel megfogalmazott figurák a földdel összenőtt ember sorsának természetes ethoszat alakítják képi emócióvá. Más műveiben a mezei munka civilizálódását nyomozva a táj új típusú, „társadalmasított" ábrázolását, s vele a 60-as évek kollektivizálódott Alföld-képét teremti meg. Az alföld problémakörhöz kapcsolódnak a 60-as években megszaporodó tájábrázolásai is, amelyek fő témája a mély horizontú, legtöbbször ember nélküli alföldi táj mindent magába olvasztó végtelensége. A táji inspiráció forrása a 70-es évek közepétől már nem a távlati élmény, hanem a táj anyagi és szellemi mivoltát meghatározó természeti közeg, amelynek megjelenítésében - merészen átlépve a konvenciókon - a nonfiguratív festészet eszköztárát is felhasználja. Pályája utolsó harmadában festett Hortobágy-ábrázolásai immár a természet mélyebb struktúráit megismerő és átélő ember újszerű látomásai. A Puszta című festményét is a Hortobágy inspirálja, melyen az előtéri talaj pasztózus festésmódjával idézi meg a hortobágyi pusztaság gyér füvű talaját. A felület modellálásával nem annyira a talaj szintkülönbségeit, mint inkább a napsütötte és fátyolfelhők takarta területek különbözöségét szándékozik érzékeltetni. Az égbolt savja szinte egyneműen festett felületként jelentkezik, melybe a kép enyészpontjában található gémeskút ostora adja az egyetlen olyan látványelemet, amely a horizontvonal fölé emelkedik.
Puszta
|
|