|
|
Németh József (1928-1994) 1949-ben a Z. Soós István és Gerő Kázmér vezette kaposvári képzőművészeti szabadiskolában tanul, itt figyel föl tehetségére Bortnyik Sándor és Hincz Gyula. 1957-ben diplomázik a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, mesterei Papp Gyula, Bán Béla és Szőnyi István. 1961-ben a Hódmezővásárhelyi Őszi Tárlaton Tornyai-plakettel jutalmazzák. 1966-ban megkapja a Koszta József-díjat. Háromszoros Munkácsy-díjas (1967, 1970, 1976). 1980-ban érdemes művész, 1985-ben kiváló művész kitüntetést kap. 1957 óta él Hódmezővásárhelyen, 1981-től három évig a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Dél-Alföldi Területi Szervezetének titkára. Noha mesterének Szőnyi Istvánt nevezi meg, inkább a murális osztályán tanultak határozzák meg festészetét, mintsem konkrét Szőnyi-hatások. Az előkép Nagy István festészetében található meg. Színkezelésének dekorativitása, a Szőnyi-osztályon megszeretett s élete végéig szinte kizárólagosan használt tojástempera adottságaival magyarázható. Főiskolás korától szűkre szabja magának a bejárandó festői teret, melyben szigorúan kötött festői eszközökkel hozza létre gazdag életművét. Első, Hódmezővásárhelyen készült képein még erősen jelentkeznek szőnyis effektusok, s a témát is gyakran otthoni, somogyi emlékek adják. A keményebb, sarkítottabb komponálásmód a következő évek művészetében erősödik, s a fogalmazásmódja tömörebbé válik. A hetvenes évtizedben festett „ikonos" képeinek alapvető motívuma a földművesek, pásztorok, kétkezi munkások alakja lesz. A zártan, tömbszerűen megfestett emberalakok és az egy-két egynemű színnel kitöltött háttér hatásával időtlen térbe emeli alakjait és monumentális jelképpé formálja őket. A hetvenes években, a szimbolikus erejű „ikonos" képek mellett formálódik festészetének egy másik, líraibb vonulata, melynek első darabja a Lány és bivaly című munkája. A szennai házasságkötő terem triptichonjai hidat alkotnak munkásságának két festői ága között. Imaginárius térbe szimbolikus figurákat helyez, az emberi életút állomásait jelképezendő, de mégis az „itt és most" egyszeriségével ábrázolva őket.
A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján változtat festési technikáján is, mert a rétegelt lemezt nem alapozza, hanem „alla prima" fest a natúr furnérra, a fa erezetét is belekomponálva a festett felületbe. Később egyre gyakrabban így festi táblaképeit. A 80-as években szinte észrevétlenül fölerősödik a természetábrázolás, a természetszimbolika festményein. A nyolcvanas, kilencvenes évek fordulóján, egészségi állapotának megromlásával ellentétben munkabírása változatlan intenzitású marad; az öregkor azonban már személyes sorsaként is foglalkoztatja. Egy-egy képének koloritja néhány nagy, sommás színfelületté szűkül, drámaisága erős és komor lesz; mely kevés motívummal, zárt kompozícióban, szinte tőmondatokban összegzi korábbi festői mondandóját. Szivárvány című nagyméretű festménye az alkotói ereje teljében lévő művész olyan alkotása melyen minden rendelkezésére álló festői eszközt bravúrosan felhasznál, s a képi motívumok és kifejező eszközök teljes összhangját képes produkálni egy meghittségében is drámai hangulatú műben. A mitikus-mitologikus hangulatú kompozíció előterében három magyar szürkemarhát látunk sajátos rendben elrendezetten állni. Mindhárom állat felemelt fejjel tekint egy-egy irányba - olyan hatást keltve, mintha egyfajta védő-óvó mágikus háromszög sarkai felé tekintenének. Ha ez így van, akkor még azt a feltételezést is megkockáztathatjuk, hogy nem közönséges állatok ők, hanem a magyar népmesei hagyomány állatalakot öltött táltosai, akik egy kettős szivárvány alatt állnak s várják, hogy a viharfellegekből előttük teremjenek szintén állatalakot öltött ellenfeleik. Ezt a drámai hangulatot csak fokozza az a briliáns megoldás, hogy a marhák hátvonala fölötti mezőben a képmező felső széle felé nyújtózkodó göcsörtös görbe fák olyan vizuális hatást keltenek, mintha az égből lecsapó villámok lennének.
Szivárvány
|
|