|
|
Szurcsik János (1931) festőművész 1948-1949 között Rudnay Gyula bajai szabadiskolájában kezd festeni. 1949-től a Derkovits Kollégium tagja; 1950-1956 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatója, ahol mesterei Fónyi Géza és Domanovszky Endre. 1957-1960 között Derkovits-ösztöndíjas. 1960-ban olasz ösztöndíjat kap. 1963-ban a Vásárhelyi Őszi Tárlaton Tornyai-plakettel jutalmazzák, s ugyanabban az évben megkapja a Munkácsy-díjat. 1976-ban az érdemes művész címmel tüntetik ki. A 60-as évektől rendszeresen szerepel a hazai és a külföldi magyar kiállításokon. Tagja a Tiszakécskei Alkotótábornak (1977), amely az alföldi realista festészet hagyományainak haladó szellemű ápolását, megújítását tűzi ki célul. Az alföldi festők csoportjának egyik legkiemelkedőbb alkotója. Több nagyméretű alkotása közintézményekben, városi gyűjteményekben szerepel. Művészi pályája a „fényes szelek" nemzedékével, a természetelvű realizmus jegyében veszi kezdetét; a Nyolcakkal induló konstruktív-expresszív vonulatot folytatja. Falusi életképein - Rudnay, Szőnyi, Bernáth líraiságával - a tevékeny mindennapok világa jelenik meg, de az idillikus-nosztalgikus megjelenítést kerüli. Természetelvű piktúrájának legfontosabb ihletője, élményvilága forrása az Alföld: a paraszti sors, az alföldi élet hétköznapjainak művészi feldolgozása. Jellemző témái: munkajelenetek és a pihenés időszakai, falusi közösségi események; az életteher és a gond, a gyász, ill. a harmónia nyújtotta biztonságérzet lelki állapotai; szociális érzékenységét jelzi az idősek családi-érzelmi elmagányosodásának képi ábrázolása. Metodikája Kohán György tömörségét, monumentalitás-érzékét, expresszivitását, Derkovits Gyula és Dési Huber István képi gondolkodását, típusalkotói módszerét követi, újítja meg. A tiszta, tömör lokálszíneket kedveli, de önkényesen nem a látvány adta reális színviszonyokat jeleníti meg. Robusztus formái megteremtése során a foltra és a vonalra egyaránt épít. Az életművét végigkísérő monumentalitás- és totalitásigény, drámai erő nem méretfüggő: táblaképeit és murális munkáit egyaránt jellemzi. A 60-as évek táblaképeinek festői előadásmódja - testes színfoltok, tér- és formaképző hatás, konkrét környezeti jegyek - a 70-es évekre módosul. A szemléletbeli váltás részben a mexikói forradalmi festők radikális dinamizmusának, Derkovits Gyula expresszionista korszakának és az olasz neorealizmus művészetének hatása, valamint a murális munkák következménye lehet: a monumentális forma- és színkezelés, nagyvonalú természetlátás, folt- és tömeghatás válik uralkodóvá; a rendelkezésre álló tér telítődik, a figurák valós terének megjelenítése háttérbe szorul, semlegessé válik. Az életművében sokáig középponti szerepű paraszti témakör is visszahúzódik; a munkásélet festői felfedezésével egyre erősebb hangsúlyt kap a történelmi távlatokban való gondolkodás. Az utóbbi években a monumentális, drámai kompozíciók háttérbe szorultak, helyükbe intimebb témák tértek vissza: a táj, családi, utcai jelenetek, csendéletek, a paraszti élet helyszínei, a nagyváros arca. Szociális érzékenységének, empatikus készségének adott hangot a csavargók, koldusok, elesettek képtémává emelésével, megjelenítésével.
Csendélete a kilencvenes évek közepén készült, s az egyik legletisztultabb formanyelvvel és festői eszközökkel megoldott munkája. Egy alacsony asztalkán mindenféle edények láthatóak, látszólag minden rendezőelv nélkül egymás mellé téve. Olyan friss, zamatos festésmóddal kerültek megörökítésre ami pregnánsan jelzi az abszolút felkészült mester tökéletes szellemi állapotát. A jobb oldali vödör falán megfigyelhető finom reflexek, vagy az asztalka bal felén látható kék és zöld üvegcsék játszi tükröződései és finom fényáteresztései jelzik hogy micsoda élvezettel és szeretettel festette meg hétköznapi létünk egyszerű tárgyait a művész. Bár az asztalka tömege - különösen a rajta elhelyezett tárgyak sajátos „húzása" miatt - úgy tűnik, mintha balra elcsúszott volna a kompozícióban, ezt a benyomásunkat bravúrosan ellensúlyozza a kép jobb felső sarkából indított és a kép alsó széle felé húzott szerszámnyél vonala.
|
|