Előző fejezet Következő fejezet

AZ AVAR KAGANÁTUS

 

Az évszázadokon át tartó különböző germán és iráni népek uralma a Kárpát-medence középső részein 567-568-ban véget ért. A bekövetkezett változás az avar hódítás eredménye. A lovas nomád avarok egységes politikai irányítás alá vonták az itt talált és a magukkal hozott népeket. A különböző népek nemzetségi-törzsi rendbe szervezett Dsoportjait a termelés, vagyis zömmel állattartás, előzőnél kisebb mértékű földművelés, ipari tevékenység és a termelési körülmények biztosítása, azaz a fegyveres támadásvédekezés fogta össze. A különállás és együttműködés váltakozása végig jellemezte a lovas nomád birodalom különböző egységeit. A nemzetséget elsődlegesen a rokonsági szálak, míg a több nemzetséget magába foglaló törzset az azonos gazdasági érdekek tartották össze.1

A kaganátus nagy és korszerű katonai erővel rendelkezett. Az állattartó közösségek gyorsan hadsereggé tudtak alakulni, ha körülményeik megkívánták. A 20 000 fős avar lovasság páncélinggel, lándzsával, karddal, íjjal volt felszerelve; magas kápájú nyeregben ült, s először használt kengyelt Európában. A kengyel segítségével a harcos felállhatott, fordulhatott csata közben, nyugati ellenfeleihez képest kétszer akkora távolságra, 700-800 m-re lőtte ki nyilait. Az európainál kisebb, de szívósabb lovaik igénytelen takarmányozás mellett is megtettek napi 100 km-t.2

 

A források Nagy Károlyig

Priszkosz Rhetortól, az V. századi bizánci történetírótól - aki Attila hun király Tisza-vidéki sátorvárosában is járt - hallunk először az avarokról. Azt írja, hogy 463 körül Bizáncba követséget küldtek „a szaragurok, az ugorok és onogurok, amely népek elvándoroltak saját lakóhelyükről, minthogy harcba bocsátkoztak velük a szabirok, akiket az avarok űztek el, akiket viszont az Óceán partvidékén lakó népek késztettek arra, hogy más vidékre költözzenek". Az Óceán partvidékén lakó népek a X. századi Szuda-lexikon adata szerint azért indultak nyugatnak, mert az kiáradt és köd keletkezett, sőt emberevő griffek jelentek meg.3 A mesebelinek tűnő adatok valóságos történelmi eseményeket mondanak el: a Kína északi és nyugati szomszédságában élő népek - egymást kiszorítva eredeti szálláshelyükről — nyugat felé áramlottak. Az adat használhatóságát bizonyítja az is, hogy az avarság egyik ága griffeket ábrázoló bronzöntvényekkel díszítette öveit (a griff madárfejű és oroszlántestű szárnyas állatalak).4

Az avarok V. századi hazája Belső-Ázsiában lehetett.5 A Priszkosznál említett népek közül ők jelentek meg utolsóként a VI. század közepén Kelet-Európában. Megjelenésük előtt a hatalmas és erős türk lovas nomád birodalomhoz tartoztak, de egy részük fellázadt, és nyugatabbra menekült a fennhatóság alól. A nyugati türk kagán, Silzibulos Bizáncba küldött követségének tárgyalásán szó esik a megszökött avar alattvalókról. Ezek létszámáról a következőket válaszolják a császárnak: „Vannak még, ó császár, akik híven ragaszkodnak a mi országunkhoz, azok pedig, akik megszöktek tőlünk, úgy vélem, körülbelül húszezren lehetnek."6 A 20 000 avar fegyverforgató lovas és családtagjaik követsége 558 januárjában megjelent I. Justinianus császárnál. „Egy Kandik nevű férfit választottak ki arra, hogy elsőként menjen követségbe az avarok részéről. Ez a palotába menve elmondotta a császárnak, hogy itt van a népek közül a legnagyobb és harcban legerősebb, hogy az avarok törzse lebírhatatlan, s képes mindent, ami ellene szegül, könnyen eltaszítani és elpusztítani, hogy illő a császárnak őket fegyveres szövetségeseivé fogadnia, s így derék védelmezőket szereznie, és hogy ők másként nem lesznek igaz jóindulattal a római állam iránt, csak úgy, ha a legértékesebb ajándékokban, rendszeres évpénzben és termékeny földű lakóhelyben részesülnek."7 I. Justinianus a bizánci birodalomtól északra lakó népek lerohanásával bízta meg őket. Mind győzelmük, mind vereségük előnyös volt a birodalomnak. Külpolitikájához tartozott ugyanis, hogy a birodalmon kívül élő népek legerősebbikével szövetséget kötött, s az némi „évpénzért" egyrészt a Bizánc körül élő népek megerősödését rablóhadjáratokkal akadályozta, másrészt bizánci területeket nem fosztogatott.

Az avarok előtt a kuturgurokkal volt ilyen szerződése a bizánci birodalomnak. Az Al-Dunánál élő avarok a sorozatos megbízatásoknak eleget tettek, s ez 562 körül meghozta fent említett kéréseik egyikét: a birodalomtól rendszeres évi aranypénz adót kaptak.8 Ekkor vezérük már Baján kagán volt (562-584).9

Baján 562-ben újabb követséget küldött f. Justinianushoz. Egyik kérése Kis-Szkítia (mai Bulgária) területének megkapása.10 A császár halogatta a kért terület átadását. Valószínűleg kockázatosnak tartotta a nagy és korszerű katonai erőt is mozgósítani tudó nép letelepítését Bizánc közelében, de azt is, hogy a hatalmas türk lovas nomád birodalomból „megszökött" avarságnak menedéket adjon. Befogadásuk okot adhatott volna egy Bizánc-ellenes türk hadjáratra. Kis-Szkítia helyett Pannónia Secundát, vagyis a mai Szerémséget ajánlotta fel a császár. Ennek elfogadását Baján évekig fontolgatta. Ekkori szállásterületéről több kalandozó hadjáratot vezetett ugyan a Kárpát-medence környékére, de csak a langobardok szövetségi ajánlata után vált igazán reálissá a betelepedés. A betelepedést siettette az is, hogy 567 elején a türkök átlépték a Volgát, és Európa belseje felé közeledtek. A tőlük menekült avarok azonban behúzódtak a Kárpátok gyűrűjébe, mielőtt szökésüket megtorolhatták volna.

Az avar-langobard szövetség 567 elején jött létre.11 Elhatározták, hogy megtámadják az Alföldön élő gepidákat, győzelmük után osztoznak a zsákmányon, s az avaroké lesz egész Gepidia és a szövetséges langobardok állatainak egytizede. Az Al-Dunától elinduló avarok a Duna bal partján - egy részük Erdélyt is érintve - vonultak fel a Bánátba, míg a Dunántúlon élő langobardok a Tisza-Körös-Maros által határolt központi gepida szállásterületek felé haladtak. A Tisza mentén ütközött meg a gepida és langobard fősereg. A csata az utóbbiak győzelmével végződött. Ez idő alatt Sirmium környékén és a Bánátban bizánci és avar katonai demonstráció történt.

A hadászatilag fontos Sirmium várában gepida helyőrség volt, a Száva jobb partján bizánci csapatok, Bánátban az avarok állomásoztak. A langobardok győzelmének hírére a gepida Usdibad dux, a sirmiumi helyőrség vezetője a bizánciaknak adta át a várat. Azok Bónos hadvezér irányításával át is vették, és hozzákezdtek a vár megerősítéséhez. Baján nem erre számított, hiszen az avar-langobard szerződés értelmében egész Gepidia, tehát Sirmium is az avarokat illette volna. A várostromhoz felkészületlen nomádok hirtelen támadása nem járt sikerrel. A vár átadásáról és Usdibad dux kiadásáról folyó tárgyalás sem hozta meg a kívánt eredményt. Bónos új császárára, II. Justinusra (565-578) hivatkozva nem teljesítette Baján követeléseit, sőt a tárgyalás végére már csak apróságokra szorítkozó kéréseit sem (egy ezüst tál, kevés arany, díszes köpeny). Ekkorra ugyanis már megváltozott az a bizánci külpolitikai irány, hogy az ellenséget pénz- és ajándékadományokkal, ügyes diplomáciával kell leszerelni. II. Justinus nem fizetségekkel próbálkozott, hanem fegyverekkel. Ezt az új külpolitikai irányvonalat nagyon helyesli az akkori bizánci közvélemény, aminek illusztrálására álljon itt egy névtelen költő néhány sora: „Egy hadizsákmány díszítette győzelmi szobrot fog emelni majd az uralkodónak Szuszában a bátor méd, egy másikat pedig a Duna túlsó oldalán az avarok nyíratlan varkocsú hada, amely mégis levágni kényszerül ápolatlan fejéről üstökét."12

A sirmiumi sikertelenség előrelátóbb lépésekre ösztönözte Bajánt. Egyik lovas segédnépét, 10 000 kuturgurt küldött a bizánci fennhatóság alá tartozó Dalmácia pusztítására. Bosszút akart állni, amiért nem kapta meg Sirmiumot, de talán a szintén bizánci érdekeltségű Itáliába készülődő langobardokat is segítette ezzel a manőverrel. A lango-bardok ugyanis felajánlották dunántúli hazájukat s állataik egytizedét az avaroknak, ha sikeres lesz észak-itáliai honfoglalásuk, és ha még 200 (?) évig fegyveres segítséget nyújtanak nekik.13

A szövetségesek 568. április 1-én a hozzájuk csatlakozott szászokkal, szvébekkel (?), bolgárokkal és gepida foglyaikkal elhagyták a Kárpát-medencét. Paulus Diaconus lan-gobard történetíró szerint „csaknem minden akadály nélkül", mindössze kéthónapos út után meg is érkeztek új hazájukba. Ehhez járulhatott hozzá a Baján által fegyvertársi viszonyra kényszerített, de nem sokra becsült kuturgurok dalmáciai rohama is (a dalmáciai bizánci katonaság lekötése). A langobardok állatainak egytizede - amin elsősorban vemhes és fiatal állatokat kell értenünk, hiszen ezek nem bírják a hosszú utat, illetve lassítják a vonulást - jól jöhetett az avarságnak. (Saját hosszú útjaik során a katonai erőt, gyorsaságot biztosító nagy lóállományhoz képest megfogyatkozott az egyéb háziállatok száma.)

Az avarok és langobardok egymást segítő szövetsége 568-ban mindkét népnek letelepedésre alkalmas területet biztosított. A Kárpát-medencében berendezkedő avarság a későbbiekben is próbálkozott Bizánc sarcolásával.14 II. Justinushoz menő küldöttségeik állandóan visszatérő kérései a következők: Sirmium átadása, Usdibad dux kiadása, a kuturguroknak fizetett évpénzt nekik adják, mert azok most már az ő alattvalóik. Több kalandozó hadjáratot vezettek a balkáni bizánci városok ellen, de komolyabb ellentámadás mégsem érte a kaganátust. A megtorlás elmaradását részben magyarázza, hogy a bizánci sereg minden erejét a határaira nehezedő nyomás visszaverése és a perzsákkal való háborúskodás kötötte le, másrészt az is, hogy Baján néhányszor segítséget nyújtott a birodalomnak. Tudunk pl. arról, hogy a keleti frontra zsoldosokat engedett toborozni az avarságból, vagy arról, hogy 578-ban II. Tiberius (578-582) kérésére megtámadta az Al-Duna környékén élő szlávokat, akik egyre nagyobb tömegekben szivárogtak át bizánci területekre. Ez utóbbiról Menander Protektor is beszámol: „Állítólag 60 000 vértes lovas kelt át a rómaiak területére. Innen azután [Jóannész] átvezette őket az Isztroszon kettős tatú hajókon. Miután pedig [Baján] átkelt a folyam túlsó partjára, legott gyújtogatni kezdte a szklavinok falvait, pusztította földjeiket..."15

Baján az 570-es évek elején látszólag lemondott a forrásokban „igen nagy és híres város"-nak emlegetett Sirmium birtoklásáról. Ezekben az években mind hadászatilag, mind diplomáciailag alaposan előkészítette  elfoglalását.  Tisztában  volt  azzal,  hogy könnyűszerrel nem kaphatja meg ezt a komoly stratégiai bázist, ami kiindulópontja lehetett egy esetleges avarellenes felvonulásnak - de fordítva is! A Száva menti erőd elfoglalásához nemcsak szárazföldi, de képzett vízi katonai egységekre is szüksége volt. II. Tiberius egyeduralkodása idején hidat veretett a Dunán, illetve a Száván, hadihajókat építtetett, hajóhadat szervezett, majd ezeket a fent említett folyókra rendelte. A nyilvánvalóan gyors kiképzés kívánnivalókat hagyott maga után. A Felső-Pannóniából induló hadihajók legénysége „...rendetlenül, barbár módra verdesik evezőikkel a vizet".16 Ennek ellenére szerencsével megérkeztek Singidunum érintésével Sirmium alá, ahol a Baján vezette szárazföldi sereggel együtt szoros ostromgyűrűt alakítottak ki a város körül.

A bizánci helyőrségek aggodalmaskodó figyelemmel kísérték a katonai felvonulást. Részben megnyugtatta őket Baján esküje, miszerint nem ellenük, hanem a szlávok ellen irányul készülődése, másrészt császári utasításra és segítségre vártak. Eközben Baján követségek útján újból kérte II. Tiberiustól Sirmium átadását. Érveik között az is szerepelt, hogy a perzsa háború befejezése után innen gyorsan és könnyen felvonultathatnák seregüket ellenük, hiszen „sem valamely nagyobb folyó, sem pedig más természeti akadály nem hátráltatná támadásukban a rómaiakat".17 II. Tiberius mint egykori hadvezér jól tudta, hogy birodalma számára elveszett Sirmium. Ennek ellenére néhány balkáni helyőrségből segítséget rendelt oda keserű kifakadása után: „Inkább két lányom közül az egyiket adom túszként a kagánnak, mintsem hogy Sirmiumot önként átadjam."18 Az avarok 579 nyarán körülzárták a várost, s ezzel kezdetét vette a hároméves ostrom. A vár átadására és a békekötésre 582 nyarán került sor. Ekkor követelte Baján - három évre visszamenőleg - az avaroknak járó 240 000 solidust (emlékezzünk: Attila és hunjai 443 után évi 700 fontot kaptak, ami kb. 50 400 solidusnak felel meg).

Sirmium, majd Singidunum 584. évi elfoglalásával kezdődtek az avarság határbiztosító19 és hódító hadjáratai a Balkánon, melyek csúcspontja Konstantinápoly 626. évi ostroma. Az ostrom lefolyását több egykorú és későbbi forrás is megőrizte:20 Theophanész, Geórgiosz Piszidész, Theodorosz Szünkellosz, Chronikon Paschale, Szergiosz stb. A 626. július 29-től augusztus 7-ig tartó ostromot Baján fiatalabbik, kagánná lett fia vezette.21 Szövetségesei a perzsák voltak. A Shahrbaraz (Sarbaros, Sachar-barz) vezette perzsa sereg már a Boszporusz kisázsiai partján állomásozott, amikor megérkezett a Kárpát-medencéből levonuló - balkáni szláv hadiflottával megerősödött -kagáni sereg (avarok, bolgárok, gepidák).

A Konstantinápoly körül összegyűlt „megszámlálhatatlan tömegű" sereg vereségének igazi okát (árulások, cselszövések, kevés élelem, csoda, tengeri fölény) a leírásokból nem tudjuk kihámozni. A bizánci egyházi beszédek még évszázadok múltán is Szűz Mária oltalmának tulajdonítják az óriási hadászati előkészületeket követő sikertelenséget. (Mária ruháját, ereklyéket hordoztat körbe a falakon 626 júliusában a főpap.) Az avarok elvonulásának napja (augusztus 7.) ünnepként került be szertartáskönyveikbe.

A kaganátust több belpolitikai válság is éri a kudarccal végződő konstantinápolyi ostrom előtti és utáni években.22 Szamo, frank kereskedő vezetésével 623-ban fellázadtak az Alpok körüli szlávok, majd a dalmáciaiak is megmozdultak. A 630-as években dinasztikus célokért folyó polgárháború tört ki az avarok és bolgárok között, aminek kimenetelét nem ismerjük. A bizánci aranypénz adók megszűntek. Az eddig laza, de ugyanakkor határozott függőségben tartott különböző szláv, bolgár, onogur népek egymás után függetlenítik magukat az avarságtól. A Kárpát-medencébe visszaszorult és egyre erősebb vagy önállósodó államalakulatokkal körülvett avar kaganátusról alig emlékeznek meg a görög források. Véget ért világtörténelmet is érintő ereje.

A VII. század második felében a Kárpát-medencei régészeti emlékekben jelentős változás mutatkozik. Ezt a változást csak nagyszámú új nép érkezésének tudhatjuk be.23 Ki volt ez az új nép? Erre nehéz egyértelmű feleletet adni. A rendkívül sok néptöredéket magába olvasztó avarság származásáról, avarok-bolgárok, avarok-ogurok, avarok-onogurok, avarok-magyarok kapcsolatáról, rokonságáról, e népek időbeni megtelepedéséről és elvándorlásáról a tudományos életben szerteágazó vélemények vitája folyik még ma is.24 A VII. század második feléhez köthető, csak e tájra értelmezhető nagyobb az öv- és lószerszámdíszeket, bizánci készítésű tárgyak (főleg ékszerek) vannak birtokukban. A két avar ág egyidős, így gyakran közös temetőik vannak. (Untergang der Römer-herrschaft in Pannonien. II. Leipzig, 1925.; Zur historischen Bestimmung der Awaren-funde. Eurasia Septentrionalis Antiqua, IV. Berlin, 1937. 285-305.)

Felvinczi-Takács Zoltán szerint a griffes-indás csoport a hunokhoz, illetve a hunok által legyőzött és magukkal hurcolt alánokhoz köthető. (Gandhara emlékek a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban. AÉ, 1928. 128-154.; Catalaunischer Hunnenfund undseine ostasiatischen Verbindungen. Acta Orientalia Scientiarum Hungaricae, V. Bp., 1955. 154-157.)

Az 1930-as évektől a magyar kutatás az avar leleteket két, egymást követő időre választotta szét: 568-tól 670-700-ig préselt technikával készülő fémdíszek korára, vagyis a kora avar korra, 670-700-tól az öntéssel készülő fémdíszek korára, vagyis a késő avar korra. A keltezésnél fontos szerep jutott annak a 73 darab bizánci pénznek, amiből csak 12 darab került elő hitelesen feltárt avar sírból! A talált pénzek egy kivételével VI-VII. századiak, és csak a préselt lemezek csoportjához tartozó sírokból kerültek elő. Mindkét avar csoportnál vannak római kori pénzek, főleg IV. századiak. Ezek belső időrendi kérdéseknél nem jöhetnek számításba. [Csallány, D.: Archaologische Denkmaler der Awarenzeit in Mitteleuropa. Bp., 1956. 233-241. (A továbbiakban: Csallány 1956.); Huszár Lajos: Das Münzmaterial in den Funden der Völkerwanderungszeit im Mittleren Donaubecken. AAH, 1954. 61-109.; Bakay Kornél: Az avar kor időrendjéről. Somogyi Múzeumok Közlönyei, I. Kaposvár, 1973., különösen 85-86. (A továbbiakban: Bakay 1973.)]

Fettich Nándor elsősorban a népvándorlás kori művészet különböző összetevőit vizsgálta. A motívumok változásából, a különböző technikai fogások alkalmazásából vagy hiányából következtetett népi és időbeni összefüggésekre. A népvándorlás kori, így az avar emlékanyag megváltozása nem mindig új nép bevándorlását jelenti, hanem számol az alapműveltség belső fejlődésével is. Az avar kultúra keleti (Kína, India, Perzsia), szkíta, hellenisztikus, germán elemeket használt fel. [Bronzeguss und Nomadenkunst. Praha, 1929.; Das Kunstgewebe der Awarenzeit in Ungarn. AH, 1926.; Das Awarenzeitliche Graberfeld von Pilismarót-Basaharc. Studia Archaeologica, 111. Bp., 1965. (A továbbiakban: Fettich 1965.); Rhé, Gy.—Fettich, N.: Jutás und Öskii. Seminarium Kondakovianum, Prag, 1931. (A továbbiakban: Rhé-Fettich 1931.)]

Csallány Dezső a korai avarság népi összetevőit a kétféle temetkezési szokás felől közelítette meg. Az egyik csoport a téglalap alakú sírgödör aljára fekteti halottait, ezek az avarokkal együtt érkező kuturgur-bolgárok. A másik csoport a téglalap alakú sírgödör egyik végéből kiinduló, rézsútosan lefelé haladó fülkébe (fülkesír) csúsztatja le halottait. Szerinte ez utóbbiak az igazi avarok, s a Maros környékén telepedtek le. A VII. század végén „divatváltozás" történt: az eddig préseléssel készült fémdíszeket ezentúl öntéses eljárással sokszorosítják. A IX-X. században egymás mellett éltek az avarok és a 896-ban érkező magyarok. A Kónsztantinosz Porphürogennétosz által felsorolt Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi törzsnevek nem a magyarokra, hanem az avarokra vonatkoztathatók! [Csallány 1956.; Kora avar kori sírleletek. FA, 1939. 121-155. (A továbbiakban: Csallány 1939.); Az átokháza-bilisicsi avar kori sírleletek. MFMÉ, 1957. 109-130. (A továbbiakban: Csallány 1957.); Az avar törzsszervezet. NyJMÉ, VIII-IX. 1967. 35-54.]

Horváth Tibor az avar és magyar régészeti emlékek hasonlóságát a következővel magyarázza: a VII-VIII. századi avar kultúra (nagyszentmiklósi kultúra) hatása Dél-Oroszország területén is kimutatható. A 896-ban érkező magyarság a Kárpát-medencéből keletre került avar hatást „veszi fel" és hozza be újból. [Az üllői és kiskőrösi avar temető. AH, 1935. (A továbbiakban: Horváth 1935.)]

Simonyi Dezső az egykori írott források adataiból kiindulva a régészek által kora avarnak tartott emlékeket a 472-480 között ide beáramló bolgárokhoz köti. Ezekhez 597-ben  újabb,  bolgárokkal   rokon  néptöredékek érkeznek:  varchonniták  (uarchon), népmozgásról tudósítanak Theophanész és Niképhorosz bizánci történetírók. Az ő történetük hitelességére Szádeczky-Kardoss Samu25 hívta fel a tudományos élet figyelmét, majd László Gyula26 régészeti és további történeti adatokkal bővítette azt. Kuvrat (Kürt), a Don-vidéki onögurok fejedelme a 620-as években függetlenítette magát az avar fennhatóságtól. Halála (642) után birodalma szétesett. Öt fia - alájuk rendelt népeikkel együtt - öt helyen telepedett le. Az erről szóló tudósítás szerint: „A nyugatra távozott Konsztantinosz császársága idején Krobatosz volt az ura az említett Bulgáriának és a kotragoszoknak; ez megvált az élettől, és öt fiút hagyott maga után. Úgy rendelkezett, hogy semmiképpen ne váljanak szét, távozva egymáshoz érő lakóterületükről, mert így mindenfelé ők lesznek az urak, s nem válnak más nép szolgáivá. Ám rövid idővel az apa halála után az öt fiú osztozkodásba fogva elvált egymástól, ki-ki a saját hatalma alatt álló néppel. A Batbaian nevű első fiú, betartva apja rendelkezését, máig megmaradt az ősi földön. A második, ennek testvére, akinek neve Kotragosz, átkelve a Tanaisz folyón, az első testvérrel szemben lakott. A negyedik és ötödik fiú átkelt az Isztrosz vagy másképpen Danubius folyón; az előbbi az Avarországhoz tartozó Pannóniában az abárisok chaganosának alattvalója lett, és ott maradt a maga hadával, az utóbbi pedig a Rhabenna vidéki Pentapoliszba jutva a keresztények császárságának hatalma alá került. A testvérek harmadika, az Aszparukh nevű, átkelve a Danapriszon és Da-nasztriszon, s az Ogloszhoz jutva - ezek mind a Danubiustól északra fekvő folyók -köztük és a Danubius közt telepedett le..."27 A Pannóniában letelepedő onogurok vezetője Kuber volt. Beköltözésük után több mint száz éven át nem találunk avarokra vonatkozó adatot a bizánci történetírók munkáiban. Ezzel a kaganátus történetének legkevésbé ismert szakasza kezdődött el.

A régészeti emlékek értékelése azt mutatja, hogy az újonnan beköltözöttek legtöbbször együtt temetkeztek a VI. század második felétől itt élő avarokkal. Az avarok megtartották vezető szerepüket az onögurok felett is, amit a temetőkben elfoglalt központi helyük, nemesfémből készült változatos formájú viseleti tárgyak, bőségesebb másvilági útravaló stb. jelez. Ezzel szemben az onögurok sírjaiban igen egységes, már-már sematikusnak mondható, s így időhöz alig köthető inda- és griffmotívumos, bronzból öntött övdíszeket és szerényebb mennyiségű másvilági útravalót találunk.28

Az általunk feltárt székkutas-kápolna-dűlői avar temetőben megfigyeltük, hogy az eddig csak VI-VII. századinak tartott fülkesíros temetkezési szokás (11. térkép)29 a bennük előkerülő leletek alapján mélyen belenyúlik a VIII. századba [dinnyemag alakú gyöngyök, nagy karikás, gyöngycsüngős fülbevalók, spirálvonallal díszített fazekak, harci kések (?), trapéz alakú bronz- és vascsatok]. Az eddig feltárt 440 avar sír mind nyugat-keleti tájolású; 12-13 sírsorban van. A csontvázak mellett a Kárpátmedencében elterjedt és tipikusnak mondható avar leletek vannak. Bizonyos tárgytípusok az egész temető területén megtalálhatók, míg mások csak egy-egy csoportban. Az egész temetőt egységbe foglaló, főleg női sírokból származó leletek a következők: ovális karikájú, gyöngycsüngős fülbevalók, dinnyemag alakú gyöngyök, csontból esztergált tűtartók, orsógombok, fa ivóedények bronz- és vaspántolásai, karkötők, trapéz alakú bronz- és vascsatok stb. A sírok zömében koporsóra utaló nyomokat és állatcsontokat (főleg szarvasmarha-, juh-, szárnyas- és tojásmaradványokat) találunk. Az egységes tájolású és nagyjából azonos korú soros temetőn belül három nagyobb csoport körvonalazható. A középső 3-5 sírsorban a „késői lemezes csoport", míg a széleken a „griffes-indás" bronzöntéses csoport (onogurok) halottai fekszenek. A késői lemezes csoport sávjában kétféle sírgödörforma van: téglalap alakú és fülkesír.

 

2. térkép. Avar temető rajza. Székkutas, Kápolna-dűlő

 

A Székkutas-Kápolna-dűlőben megfigyeltek rávetíthetők a VII. század végi-VIII. századi Kárpát-medencei nagyobb és feltártnak mondható temetőkre: lemezdíszekkel és öntött bronzdíszekkel jellemezhető sírcsoportok alkotják a temető egészét (Alattyán30, Szentes-Kaján31, Győr32, Jánoshida33, Dévényújfalu34, Üllő, Kiskőrös35, Gyönk, Szekszárd36, Vác37, Bóly38, Orosháza39, Pilismarót-Basaharc40, Nyékládháza41, Jutas, Öskü42, Nagyharsány43, Dormánd44, Szeged-Makkoserdő45, Szeged-Fehér-tó A-B46 stb.). Szinte mindenütt csak a lemezdíszes csoportokban találjuk a fegyvereket, a bizánci pénzeket és árukat, a nemesfémből készült viseleti tárgyakat, lovastemetkezést. E temetőrészek kifosztottsága is nagyobb mértékű.47 Az öntött bronzdíszes csoportokban előbb felsoroltak hiányát vagy kis számát tapasztaljuk. Az egy temetőn belül csoportokban vagy a középső sírsorokban (Székkutas, Győr) temetkező avarság mellé az öntött bronzdíszes  köznép (onogurok,  onogur-magyarok)48 sírcsoportjai,  sírsorai kerültek.

A VII. század közepével (a 660-as években)49 kezdődő, tehát az avar-onogur kaganátus idejére eső nagy temetők a változatlan hatalmi viszonyokat tükrözik: továbbra is az avarság tölti be a vezető nép, az uralkodó réteg szerepét.

A VIII. század végi kaganátus történetének néhány mozzanatát a nyugati (frank) forrásokban találjuk meg.50 A terjeszkedő frank birodalom ekkor került összeütközésbe a Kárpát-medence nyugati szélét uraló avarokkal. Az ellenük vezetett frank hadjáratok (791-796) megtörték erejüket, behódolásra kényszerültek. A Dunántúl a Karolingbirodalom része lett. A megkeresztelkedett avarokat 805-ben a Bécsi-erdő és Pannonhalma51 közé eső területre telepítették le. A tiszántúli avarság sorsa hasonlóan alakult: 804-805 körül az al-dunai bolgár birodalom függőségébe kerültek.

 

Telepek és életmód

Környékünkön nincs feltárt avar település. Jellemzőit a Dunaújváros-Öreghegyen feltárt falu és néhány helyi adat alapján foglaljuk össze.52 Az avarok - éppúgy, mint az előző népek - telepeiket iható víz melletti, magasabb partos részeken jelölték ki. A vízpartra több esetben széles földsánc támaszkodott, amely körülvette a települést. A földsánc kb. 5 m széles árokból és az ebből kidobott földből állt. A falu lakóinak némi védelmet nyújtott az ellenséggel szemben - késleltette a meglepetésszerű támadást. Sánc veszi körül a dunaújvárosi avar falut is, de a közelebbi felgyői kora magyar település ásatásán is találkoztunk hasonlóan széles árokkal.53

A székkutas-kápolna-dűlői avar temető keleti szélén nagyjából 5 m széles árok fut, amely három párhuzamos, keskeny árokból áll össze.54 A kb. 1,5 m szélességű kisebb árkokat félméteres földgátak választják el egymástól. Hogy miért így képezték ki, nem tudjuk. Csupán egy feltevést kockáztatunk meg: a félméteres földgátakba karókat szurkáltak, s közéjük újabb akadályokat építve tovább növelhették a széles árok védelmi szerepét. Az általunk föltárt árokszakaszokban állatcsontot és avar edénytöredékeket találtunk. Ez folytatása lehetett annak a sáncrendszernek, amelyik a Kútvölgyi-ér bal partján, a temetőtől északkeletre van.55 A ma már nem látható földsáncot csak régi térképekről és légi felvételről ismerjük. A XVIII-XIX. században készült felmérések Pósahalom körül kb. 5 km hosszú sáncot jelölnek, ami követi az érpartot. Az érparti sánchoz délről újabb sáncok csatlakoztak. Az így kialakult sáncrendszer 1,5 km2-nyi területet fogott közre. A sáncrendszeren belül sejtjük az avar falut. Az innen összegyűjtött szórványos leletanyag igazolja ezt (orsógomb, edénytöredékek, lándzsacsúcs, bronzsalak, félig megmunkált állatcsontok stb.).

Tarjánvég-Pap ere és Mártély-Csanyi-part temetőitől északra, míg a székkutasi Kápolna-dűlő és az Új Élet Tsz bekötőútja mellett talált temetőktől keletre jelentkeznek az egykori falu nyomai (lásd a „Temetők" c. fejezetnél). A sírok irányítása előbbi két helyen dél-északi (tehát fejjel délnek), míg utóbbiakon nyugat-keleti. Lehet, hogy véletlen összecsengésről van szó, de ezek az adatok a következő gondolatot sugallják: a faluhoz képest abban az irányban helyezkedik el a temető, amerre a másvilágot képzelték.' Tarjánvég-Pap ere és Mártély-Csanyi-part közössége délen, míg a két székkutasi közösség nyugaton. A települések félig földbe mélyített házakból, a házak közötti gödrökből, kemencékből és objektumok nélküli, de olykor kisebb árkokkal körülvett területekből álltak. A földbe mélyített házak nagyjából téglalap alakúak, és lekerekített sarkaik vannak. Átlagosan 9 m2 alapterületűek (3,5X2,5 m-esek).56

Mártély-Csanyi-part avar temetőjétől 300 m-re északra figyeltük meg az egykori falu néhány objektumát [gödör, kemence, ház (?)]. A feltárt négy kemence közül egy avar, egy Árpád-kori, míg kettőnél az avar kor csak valószínűsíthető. A kemence nem házhoz csatlakozott. A szabadtéri kemencének lépcsősen mélyülő és folyosószerűen szűk előtere volt. A fokozatosan mélyülő előtérrel szemközti függőleges földfalba vágták bele a 100X120 cm-es, ovális alapterületű és 50-60 cm boltozatmagasságú kemencét. Közvetlenül a kemence szájnyílása előtt 130 cm mély gödör volt, ami részben a kemencetér alá is beöblösödött. Belseje, szájnyílása, sőt az előtte levő gödör felső része is agyagos sárral volt kitapasztva. A teljesen ép kemence 5-10 cm vastagon, 400-500 °C-on átégett alján állatcsontot és avar edény töredéket találtunk. Az előtér fölött oszlopokon álló tetőzet volt (17. ábra). A későbbi, tehát Árpád-kori kemencét a még be nem töltődött előtér északkeleti falába vájták. Aljába edényoldal-töredékeket sároztak be. Valószínűleg a második kemence építésekor kerülhetett egy Árpád-kori bográcsperem töredéke az avar kemence szája elé. Füstelvezető nyílása egyik kemencének sem volt, így a kiömlő füst az előtéren át távozott a szabadba. Az avar kori szabadban levő kemencék hasonlóak az Árpád-koriakhoz.57 Avar telepeinken számolni lehet kúttal is. Meglétére eddig csak szórványos adataink vannak.58 A székkutas-kápolna-dűlői avar temető keleti szélén - a sírok és a sánc között - 2 m átmérőjű és 2,5 m-ig kibontott kutat találtunk. A kút palástjából, spirálisan ahhoz simulva, 3 lépcsőt képeztek ki. Bélelve nem volt. Kevés avar cserepet és állatcsontot találtunk benne.

Igen különböző nagyságú, formájú és mélységű gödrök találhatók a házak közelében és azoktól távolabb is. Azok a gödrök, amelyekben szerszámokat, félkész tárgyakat, nyersanyagokat találunk, szabadtéri munkagödrök lehettek. Az avar családok önellátás céljából zömmel maguk készítették edényeik egy részét, a fonásnál szükséges orsókarikákat és orsógombokat. Íjas esztergán alakították ki a leölt állatok csontjából a tégelyeket, tűtartókat, de ezt az esztergát használták az agyag orsógomb némelyikének díszítésénél, sőt a régészetileg nem megfigyelhető fatárgyak esetében is (ostor- és korbácsnyelek, orsószárak, késnyelek stb.). A jurtát borító nemezsátrak készítése, bőrök kikészítése és varrása, házépítés, ládák, favödrök, köpülök készítése, szövés, fonás, ruhavarrás, állatgyógyítás is a háziipari munkák közé tartozott. A munkák nagy részét a szabadban levő munkagödrök mellett végezték. Ilyeneket Mártély-Szegfűn és a Kutasi út melletti IV. sz. Téglagyárban figyeltünk meg. Az egyik mártélyi gödörben kékagyagos, sárgaagyagos, hamus rétegek váltogatták egymást, kagylócsomót, jó minőségű szürke edénytöredékeket, 25X25 cm-es kiégett agyagkarikát, csontból készült karcolót, S végű hajkarikát stb. találtunk benne. A nagyméretű gödör (átmérője 200 cm, mélysége 150 cm) alján cölöplyuk volt.

E gödör megítélésénél különösen fontos az, hogy tiszta sárga- és kékagyagréteg volt benne! Ezt a nyersanyagot ugyanis zömmel az edények készítésénél használják föl. E megfigyelések és leletek alapján úgy gondoljuk, hogy fazekaskorongot állítottak a gödörbe, szélén ült és dolgozott a „mester", s a gödör leletei részben nyersanyagok, részben szerszámok voltak. Nyersanyagként agyagot (kék- és sárgaagyag)59 használtak, ebbe soványításként összetört cserepet, kagylót, követ és nagy szemcsés homokot tettek. Ezeket meg is találjuk az avar edényekben. A vízzel összedolgozott nyersanyagot az ún. kézikorongon - legtöbbször hurkatechnikával - építették föl.60 A nagyjából elkészült edényre csak „rákorongoztak". Ezzel tették egyenletesebbé a formát, alakították ki a peremet, végül rávitték a díszítést (csontból készült karcoló). A kézikorongnak merev, függőleges tengelye volt (földbe szúrt vastagabb, hengeres karó), ennek tetejére került a koronglap.

Az edénykészítő nem tudott folyamatosan dolgozni. A kézikorongról hiányzik a lábbal hajtható lendkerék (lábkorong), így újból és újból kézzel kellett meglendíteni a megálló koronglapot. Az edényre csak a rövid forgásidők alatt tudott rákorongozni mindkét kezével. Egyikkel az egyensúlyt tartotta, másikkal a tényleges alakítást végezte. Az erősen soványított agyag alig tapadt a koronglaphoz, tehát csak építeni lehetett az edényt az egymásra rakott és összetapasztott hurkákból (hurkatechnika). A lábbal hajtható korongnál folyamatos és gyors forgás van. Ennek következtében mindkét kéz a koronglaphoz jól tapadó agyagtömb felhúzását, formálását végzi.

 

 

A kétfajta korongról lekerülő edények minőségben igen sokban különböznek egymástól. A lábbal hajtott gyors korongot fazekasmesterek61 használták, és ők készítették az avar kerámia díszesebb, jobb minőségű darabjait is (kulacsok, kiöntőcsöves korsók, sárga és szürke edények, soványított agyagból készült, nagyobb méretű főzőedények). Ők készítették azt az itt bemutatásra kerülő két edényt is, amelyek Székkutas-Kápolnadűlő 89. és 90. sírjából kerültek elő ( VI. kép). A vörösessárgára kiégetett füles bögréken fekete, vörös és fehér festett minta van. A vízszintesen és körökben futó fekete szalagokat fehér pöttyök díszítik. A három korongot körzővel jelölték, aminek karcolata még ma is jól látható. Minhárom korongban jobbra néző, tátott szájú vadkanfej van. Az edényforma és díszítés Közép-Ázsiából eredeztethető.62 A Szászánidák idején (226-651) igen kedvelt és elterjedt motívum volt a korongokba foglalt madár-, ló-, oroszlán-és vadkanfej.63 Az ott készült szőnyegeken, textileken, falfestményeken gyakran láthatjuk ezeket.64 E motívumok egyikével találkoztunk a Székkutas-Kápolna-dűlő 90. sírjából előkerült edényen. A másik edényen háromszor ismétlődő, sematikusan ábrázolt emberfigura (?) van.

A Kárpát-medencében előkerült sárga edények díszítésrendszerében több hasonlóságot fedezhetünk föl: a díszítésre kijelölt sávban általában háromszor ismétlődik meg ugyanaz a motívum (pl. vadkanfej); a horror vacui szemlélet jegyében nincs díszítetlenül hagyott felület; fehér pöttyökkel díszített fekete szalagok fogják közre a motívumot.

A lábbal hajtott korongon, finom, iszapolású agyagból készült edények mellett találkozunk olyanokkal is, amelyek csak a sír számára készültek. A halott mellé tett, sebtében megformált, durva kivitelű edényekbe a másvilági étel-ital került. Ezeket a halotti tor máglyáján égethették ki.65

Más rendeltetésű munkagödröt figyelt meg Gazdapusztai Gyula 1955-ben a Kutasi út mentén levő IV. sz. Téglagyárban.66 A fentebb ismertetett szegfűi munkagödörnél kisebb gödör alján 5 cölöplyuk volt. A gödörben bronzlemezek, kőből faragott öntőminta darabja, öntőhomok (?), faszén volt. Népvándorlás kori fémműves mester munkagödre lehetett. Theophilus Presbyter X. században írt tankönyvében, a Schedula diversarum artiumban összegzi az előző századok folyamán összegyűlt mesterségbeli tudást. Az ötvösöknek többek között arra is ad tanácsot, hogy milyen munkagödröt ássanak maguknak: „...hossza három láb, szélessége két láb legyen. Rakd körül fákkal, amelyek közül kettő... fél lábnyira álljon ki az árokból, ezekre egy két láb széles, három láb hosszú asztallap illeszkedjen, amelyik keresztben az árok fölött az árokban ülők térdét befödje..."67 A gödör tehát 60x90 cm átmérőjű és 50-60 cm mély lehetett.

Visszatérve az itteni téglagyárban talált gödörre, azt mondhatjuk, hogy az alján levő öt kis méretű cölöplyuk a munkaasztal lábaitól ered, míg a gödörben talált bronzlemezek munkadarabok voltak. Köztük rosszul sikerült, összeolvadt tárgyak is vannak.

Karám. Az objektumok nélküli, kisebb árkokkal határolt területek egy része az állatok karámjai lehettek.68 A dunaújvárosi karámok nagysága 100X100 m és 5x10 m között volt. Az 1965-ös felgyői ásatáson is találtunk karámot.69 A Vidre-patakot szegélyező homokháton szondázó kutatással egymást metsző, kisebb-nagyobb árkokat figyeltünk meg, de teljes feltárásra csak egyet tudtunk kijelölni. A nagyjából ellipszis alakú karám 15,5X6,8 m területű. Semmilyen leletet nem találtunk benne. A nem túlságosan mély árok két helyen megszakadt, itt lehetett a bejárat. Közepén gödör volt (átmérője 60 cm, mélysége 80 cm), amibe ágasfát, oszlopot állíthattak. Ehhez állatokat köthettek ki, esetleg „dörgölődzőfa" lehetett. E feltételezést megerősítik a dunaújvárosi falu nagyméretű karámjaiban is meglevő üres gödrök.70 A nagyon hipotetikusnak tűnő istálló sem kizárt a felgyői kis méretű „karámmal" kapcsolatban. Ebben az esetben a középre állított oszlop a tetőzetet tartotta.

A földbe mélyedő, kicsi lakások mellett állhattak a kör alakú, hordozható nemezsátrak, a jurták.71 A felgyői kora magyar településen jurták sekélyke vízlevezető árkait és védősáncait figyelte meg az ásató.72 A Fehér-tó partján ehhez hasonlókat - 5-8 m átmérőjű körárkokat, középen tűztérrel - találtak 1943-ban.73 A lovas nomád vezetők jurtáiról, azok nagyságáról (tudunk 2000 főt is befogadó sátorról!), pompás berendezéséről több egykorú író is elragadtatással számol be.74 A VI. század közepén Menander Protektor így számol be a türk kagán és környezetében élők sátrairól: a „művésziesen tarkított selyemszövet"-tel borított sátorban a kagán „kétkerekű aranyszékén ült, amelyet, ha kellett, egy ló húzott", a másik sátor „ugyanúgy selyemszövetekkel volt borítva és tarkítva, és ahol különböző szobrok álltak".75 Az avar köznép nagycsaládjainak jurtáiban nyilván nem „aranykerevetek", „arannyal bevont oszlopok" és szobrok álltak, de díszítésük, illetve bélelésük szintén textilekkel, bőrökkel történhetett. Könnyen szétszedhető, szállítható és újból gyorsan összeállítható szerkezetük jóvoltából kora tavasszal vihették magukkal távolabbi legelőkre, s ősszel hozhatták vissza víz melletti,

állandó szállásukra.76 Az állandó szállásokon élő nők, gyerekek, öregek és férfiak egy része a félig földbe mélyített házakban és az ott maradó jurtákban éltek.77

A telepeken dolgozó mesterek készítették a köznép mindennapi életéhez szükséges viseleti és használati tárgyakat. Az ötvösmunkák legszebb darabjai közé tartoznak a női ékszerek, fegyverek, az öv- és lószerszámdíszek. Az 558-ban Bizáncban megjelenő avarokról a következőket írja Theophanész: „Ugyanebben az időben bejött Bizáncba azoknak, akiket avaroknak mondanak, a furcsa népe, s összefutott az egész város megnézésükre, mert soha ilyen népet még nem láttak. Hátul nagyon hosszú volt a hajuk, szalagokkal megkötve és befonva. Egyéb viseletük a hunokéhoz hasonlított."78 A történetíró hitelességét ebben az esetben is tudja igazolni a régészet. Egyrészt azt, hogy a hun népekhez hasonlított az avarok viselete (a felsőruhát összefogó, díszes övet nemcsak az avarok használtak), másrészt azt, hogy csak az avarokra jellemző a hajba font szalag (fémből készült varkocsdíszeket gyakran találunk a tarkó táján, amelyekkel a férfiak hajfonatukat fogták össze a szalagokkal).79 Az avar férfiviselet legbecsesebb darabja az öv, amelyre préselt, öntött vagy kovácsolt technikával készültek a fémdíszek (44. kép). A felnőtté avatott szabad férfiak hordhatták. Az övdíszek száma és anyagának bronz, vas vagy nemesfém volta a társadalomban betöltött rangot, az övdíszek különböző motívumai általában a származást jelezték.80 Az avar kor évszázadainak több ezernyi leletén találunk azonos vagy közel azonos motívumot (griffek, két ragadozó patás támad egy másik állatra, különböző indadíszek, rozettákba foglalt növények, állatok, emberfejek stb.) (45. kép). A nemzedékről nemzedékre öröklődő származásmondának képekben is megfogalmazott jelenetei,81 szimbólumai lehetnek. A nagyszíjvégeken egyedülálló jelenetsorokkal is találkozunk. Ezeket nem sorolhatjuk a származásmonda - időhöz ugyan pontosan nem köthető, de az azonos származást biztosan mutató - sokszor megismételt motívumai közé. Környékünkön ilyen került elő a Székkutas-Kápolna-dűlő 96. sírjából és Mártélyról.82 A sámánizmus és a kereszténység felszínes összehangolását mutatja a mártélyi nagyszíjvégen látható ábrázolás, míg a székkutasi inkább a samanisztikus hitvilág felé mutat (18. ábra).83

A Székkutas-Kápolna-dűlőben eddig előkerült 33 övgarnitúrás sírból hármat mutatunk be.84 A 396. fülkesírban talált övet ezüstözött bronzlemezek (nagyszíjvég, kisszíjvégek, hátközép ötrészes dísze) és ezüstözött vaslapok díszítették; bronzból készült a csat. Az övre vaskarika segítségével kapcsolták fel a tokban levő kést; tarsolyát vascsat zárta (19. ábra, l.)85 A 191. sírban kettős övet találtunk (19. ábra, 2). Az eddig előkerült sírok közül az ebben eltemetett viselhette a legmagasabb rangot.

 

   
18. ábra. Nagyszijvégek. 1. Székkutas Kápolna-dülő 96. sír: 2. Mártély 19. ábra. Férfiövek. Székkutas. Kápolna-dülő: I. 396. sír. 2. 191. sir. 3. 3.

 

Egyik övét aranyozott ezüstlemezből préselt rozetták díszítették; bronzcsat és bronzból öntött, indás díszű nagyszíjvég86 tartozott még hozzá. A másikon indadíszes bronzöntvények voltak. A származásjelző indadíszes öv után kaphatta a magasabb társadalmi rangért járó ezüstdíszes övet.87 A 3. sírban talált övön bronzból öntött, vésett-poncolt mintázatú díszek voltak. Az övszíj végét és az abból kiinduló mellékszíjak végét áttört, liliomos mintájú nagy- és kisszíjvégek díszítették (19. ábra, 2.). A nők legszebb viseleti darabjait a nyak körül találjuk (46. kép). Ezeket is a Székkutas-Kápolna-dűlőben megfigyelt sírok alapján mutatjuk be. A 325. sírban köpenyszerű felsőruhát kapcsoló boglárpárt (VII. kép)88 és gyöngycsüngős fülbevalópárt találtunk. A bronzlemez hátlapjára erősített sziromrekeszekben zöld-fehér váltakozású üveg van (20. ábra, 2.J. A 200. fülkesírban bronzhuzalból készült fülbevalópár és dinnyemag alakú gyöngyökből álló füzér volt. A szemeket kék-fehér váltakozással fűzték fel (20. ábra, 3.). A 8. sírban sávospontbetétes díszű, üvegpaszta gyöngysort találtunk. A gyöngyök közé aranyozott ezüstlemezből préselt, bizánci típusú mellkereszt volt befűzve. Egy-egy vasból kovácsolt karkötő volt az alkarok felső részén. Az aranyozott ezüstlemezből készült melldísz a bal bordák és a felkarcsont közé csúszott (20. ábra, 1.).89 Az avar kor végére tehető a 310. sírból előkerült, ovális gyöngycsüngős fülbevalópár és a ritkán előforduló kettős gyöngysor (VIII. kép). Ebben a temetőben 10 tűtartót figyeltünk meg (47. kép). Azért tárgyaljuk a női viseletnél, mert a női munkaeszköznek tekinthető tűnek díszes tokja volt, és 10 esetből 8-ban a felsőtesten találtuk meg. Az állatcsontból, fából, íjas esztergán kialakított és díszített90 tűtartókat nemcsak övről lelógó szalagon,91 tarsolyban tartották, hanem nyakba akasztott szalagon is.

 

20. ábra. Női viselet. Székkutas, Kápolna-dűlő; I. 8. sír; 2. 325. sir; 3. 200. fülkesír

 

 

Temetők - településtörténet

A Hódmezővásárhely gyűjtőköréhez tartozó területen 19 avar temető92 és néhány felszíni gyűjtéssel földerített telep van (12. térkép),,93 A sírokban előforduló leletanyag és a sírtájolás alapján öt korai temető van (Aranyág-Dilinka, Kishomok-Lenin Tsz központja, Solt-Palé-Katona István-halom, Tanácsköztársaság tér, IV. sz. Téglagyár), és ide sorolhatunk még két magányos temetkezést is (Mágocsoldal-Vereshalom és Száraz-ér-dűlő). Feltételesen az avar kor közepére tehetők a székkutasi Új Élet Tsz bekötőútjánál feltárt temetkezések az egyik fülkesírban talált sávos-pontbetétes és dinnyemag alakú szemekből álló gyöngysor alapján. Nyolc temető sorolható a késő avar korba: Aranyad-part-Dénes-tanya, Batida-Pócsy-tanya, Cinkus-Bulla-tanya, Mártély-AP üdülő, Mártély-Csanyi-part, Sóshalom, Székkutas-Kápolna-dűlő, Tarjánvég. Három lelőhely időrendi helyzete bizonytalan az avar koron belül (Fehér-tó partja, Csomorkányi út, Szikáncs-Szentandrási-tanya).

Az egyes temetők időrendi értékelése és térképre vetítése után két nagyobb területi egység rajzolódott ki. Az egyik Hódmezővásárhely belterületét, illetve a tőle délre és nyugatra eső, mély fekvésű, vízjárta területet, a másik Hódmezővásárhelytől északra, keletre, délkeletre eső, egykor bővizű folyókkal szabdalt területet jelenti. A korai temetők és települések nyomai a mély fekvésű, elsősorban csak legeltetésre alkalmas területeken vannak. Kivételnek csupán a két magányos avar temetkezés mondható. A későbbi temetők a mezőgazdasági művelésre alkalmas területeken, a folyópartok mentén voltak.

Ez az elkülönülés nemcsak időrendi, hanem gazdasági, életmódbeli különbséget is jelent. A korai avarság elsősorban nagyállattartással foglalkozott. Ezt néhány írásos forráson kívül94 megerősíti az a tény is, hogy az Ázsiából induló avarság alig tíz év leforgása alatt ideért (lásd erre „A források Nagy Károlyig" c. fejezetet). A későiek a nagyállattartás mellett jelentős mértékben foglalkoztak földműveléssel is. Sírjaikban gyakoriak a sertés- és szárnyascsontok, a tojások, a telepeiken megtalálható földbe vájt kemencék pedig a gabonafélék szárítására, pörkölésére, főzésére voltak alkalmasak (lásd erre az általunk Mártélyon feltárt kemencét az előző fejezetben). Ezek a letelepedett életmódra utalnak.

A viszonylag kisszámú avarság a VI. század második és a VII. század első felében a Kárpát-medencének csak a központi részeit szállta meg, s a magával sodort, illetve csatlakozott néptöredékek, valamint a helyben maradt gepidák, langobardok, szarmaták felett uralkodott. A velük közös temetőik sírszáma ritkán éri el a százat (Solt-Palé, Kishomok), gyakoriak a magányos avar temetkezések (Száraz-ér-dűlő, Mágocs-Vereshalom).

 

12. térkép. Avar települések

 

Ez azt jelzi, hogy ekkor még állandó mozgásban voltak, főleg pásztorkodásból éltek. Ezzel szemben a késő avar temetőkben igen gyakran 500-1000 sírt is találunk. A VII. század közepétől nemcsak az egyes temetők sírszáma lett nagyobb, hanem az avar szállásterület is megnövekedett. Ettől az időtől a kaganátushoz tartozott a Dunántúl, a Nagyalföld, a Szerémség, Erdély, a Bécsi-medence és Szlovákia déli része. A megnövekedett szállásterület minden pontján találhatók nagy létszámú késő avar temetők. Bennük az onogur köznép száma két-háromszorosa az uralkodó réteg számának. Ez a Vásárhely környéki nagy temetőkreis igaz. A köznép nagy száma és az, hogy a környékbeli késő avar temetők mindössze 5-20 km-re vannak egymástól, két dolgot biztosan mutat: az onogur köznép csatlakozása önkéntes volt, mert ekkora létszámú nép meghódítása és „behurcolása" a Kárpát-medencébe lehetetlen; a másik az, hogy a még mindig elsősorban nagyállattartó, pásztorkodó avarsággal szemben földművelők voltak. Az állandó telepeken élő lakosság zöme földműveléssel foglalkozott, kisebb részük a lakosság megnövekedett létszáma miatt összeszűkült legelőkön pásztorkodott (a Kárpát-medencében nagy létszámú népnek nincs is lehetősége a klasszikus nomadizálásra, vagyis a ciklikusan ismétlődő, több száz kilométeren átvonuló legeltetésre).

Az avar koron belül egy-egy közösség továbbvándorlásával is számolnunk kell (pl. a legelők, földek kimerülése miatt is). A közösségek költözését nem, vagy alig lehet követni. Ennek oka egyrészt az, hogy sok feltáratlan temető és telep van, másrészt az, hogy az avarságnak igen egyöntetű a leletanyaga. Úgy gondoljuk, hogy Hódmezővásárhely környékén az egyik avar közösség vándorlását követni tudjuk. Ebben a viszonylag ritkán előforduló fülkesíros temetkezési szokás és az egyértelműen keltezhető leletek voltak segítségünkre. A solt-paléi Katona István halmán temetkező és a környékén lakó kora avar közösség (gepidákkal közös temető, fülkesíros avar temetkezések és szűk nyakú edény) (49. kép) az avar kor közepére áttelepült a kb. 20 km-re levő székkutasi Új Élet Tsz I. üzemegységének környékére (itt is van fülkesíros temetkezés, de már található az avar kor közepére keltezhető sávos-pontbetétes és dinnyemag alakú szemekből álló vegyes gyöngysor is). A VII. század végétől továbbköltöznek az innen 4-5 km-re levő Székkutas-Kápolna-dűlőbe (tipikus késő avar leletanyag mellett még mindig megtalálható a fülkesíros temetkezési szokás) (48. kép).95

 

A IX. század története

Az avarok 567-568-tól a kaganátus katonai erejének, politikai és gazdasági keretének széttöredezéséig (791-805) a Kárpát-medence urai voltak. A nyugati részek alkirálya, a tudun 803-ban meghódolt Nagy Károly előtt Regensburgban.96 Az egykori írott források mellett régészeti97 és nyelvészeti98 anyag is igazolja, hogy a Dunántúl ez időtől része a frank birodalomnak. Új közigazgatási egységeket alakítottak ki,99 ezek élére vazallus fejedelmek kerültek (Zotan, Theodorus, Ábrahám, Izsák),100 megindult a bajor egyház térítési tevékenysége.101

A tiszántúli és erdélyi részek sorsa hasonlóan alakult: 805-től a bolgár birodalom függőségébe kerültek. A bolgárok ittlétét a szórványos helynévanyagon102 kívül néhány, többféleképpen is értelmezhető írott forrás is valószínűsíti.103 V. Gjuszelev bolgár történész szerint nem bizonyítható - ami a saját történetírásunkban közhelynek számít -, hogy Krum bolgár kán 804-805-ben harcolt az avarok ellen, sőt az sem, hogy a bolgár határok ez időben a Tiszánál voltak.104 Ezt elfogadva felvethető, hogy a Tiszántúl és Erdély nem meghódított területként került bolgár fennhatóság alá, hanem a megfogyatkozott, frank hadjáratoktól és belháborúktól meggyengült avarság (onogurok) szövetségi ajánlatára.105 Az erős bolgár állam védelme alá helyezkedve elkerülték a teljes népi felmorzsolódást (frank és szláv támadások). A lakosság élére állított új vezetőknek106 kötelességük volt segíteni a bolgár kánt nagyhatalmi törekvéseiben.  Ennek bizonyítéka, hogy 811 körüli Bizánc elleni hadjárataikban avar segédcsapatok, zsoldosok is részt vettek.107 A Szuda-lexikon és a Scriptor incertus de Leone Armenio néven ismert bizánci forrás a VIII-1X. század fordulójára vonatkozóan utal az avar társadalom nagyarányú hanyatlására. Krum kán érdeklődésére - „Mit gondolnak, milyen okból mentek tönkre uraik és népük?" - a zsoldosok így válaszolnak: „Legelsőbben az áskálódástól, mely kagánunktól a hű és igaz tanácsosokat eltávolítván, a kormányt gazemberek kezére juttatta. Azután jött a bírák romlottsága, akiknek az lett volna a tisztük, hogy a népnek igazságot szolgáltassanak, s a képmutatókkal és tolvajokkal cimboráltak; továbbá a bor bősége részegeskedést szült: az avarok, midőn testüket elgyengítették, egyszersmind eszüket is elvesztették. Utoljára következett a kereskedés szenvedélye, hogy romlásukat teljessé tegye: az avarok kalmárokká lettek, egyik csalta a másikat, s a testvér testvérét is áruba bocsátotta. Ezek voltak, uram, szerencsétlenségünk siralmas forrásai."108 Az idézett forrás felvilágosítást ad az avar belpolitikai válságok egy részéről (korrupciók), de az, hogy ezeket a kán érdeklődésére válaszolják, gyanússá teszik a 804-805-ös alföldi „hadjáratot", ha ő maga, a hódító 6-7 évvel „győztes csatája" után érdeklődött tönkremenésük okairól?!

Bolgárok és avarok közötti ellenségeskedésről a későbbi időkből sincs adatunk. Omurtag kán (814-831) idejében a Szerémségben és a Dráva vidékén harcoltak ugyan bolgár csapatok, de az a szlávok (timocsánok és abodritok)109 és frankok ellen irányult. A IX. századi avarságra vonatkozó írott források közül említést érdemel Regino prümi apát hitelesnek tartott megjegyzése (kortársa volt az Árpád-féle magyar honfoglalásnak). Évkönyvében a 889. évnél a következőket írja: a magyarok „...először a pannonok és az avarok pusztaságait kóborolták be..."110 Ez egyben azt is bizonyítja, hogy az avarok megérték a 895-896-os honfoglalást.

A IX. századra és a magyarok 895 előtti történetére a legtöbb adatot Anonymus Gesta Hungarorurm. sorakoztatta fel. Forrásértéke vitatott111, illetve nincs112. Ennek ellenére meg kell említeni néhány megjegyzését, amelyek elgondolkoztatóan pontosan idézik fel bennünk az avarok 567-568-as honfoglalását. „Attila király halála után Nagy Kán, Salán vezér őse, aki Bulgáriából jött, a görögök császárának tanácsára és segítségével..." foglalta el ezt a földet, vagy Mén-Marót nem adja át földjét Árpádéknak, mert azt „a konstantinápolyi császárnak kegyelmes jóvoltából" birtokolja.113 Csak emlékeztetőül: az Al-Dunánál élő avarok II. Justinos császártól kértek és kaptak letelepedésre alkalmas helyet a Kárpát-medencében; a székkutasi avar temetőben pedig azt figyeltük meg, hogy a VI. század második felétől itt élő avarság megtartotta vezető szerepét a VII. század végén érkező onogur (kora magyar, késő avar) köznép felett.

Az uralkodó réteg „jogos örökségre" való hivatkozásának, úgy tűnik, megvan a régészeti alapja.

A IX. századi bolgár régészeti emlékek meghatározására komoly kísérletek történtek.114 Egyértelműen bolgár néptömegre vagy nagyobb bolgár csoportra utaló leletanyag nem került elő az Alföldön. A meglepően kevés és többfajta származást is megengedő, ide vonatkozó régészeti emlék csak kisebb mértékű bolgár kolonizációt igazol. Környékünkön Csongrád neve,115 valamint a közelében előforduló szláv helynevek (Kurca stb.) és a Csongrád-Felgyőn előkerült szláv hamvasztásos sírok116 együttesen utalnak arra, hogy a bolgár katonai helyőrség várát (-grád végződésű helyneveink egy része!) odatelepített szlávokkal építtették, akiknek a későbbiekben a vár fenntartásáról is gondoskodniok kellett.117

A IX. századi lakosság zömét az avar közösségek jelentik. Hódmezővásárhely környékéről a következő helyekről ismerjük temetőiket: Székkutas-Kápolna-dűlő, Tarjánvég, Gorzsa-Pócsy-tanya, Cinkus-Bulla-tanya. A Székkutas-Kápolna-dűlőben eddig előkerült 440 avar sír leletanyaga azt mutatja, hogy a VII. század közepén megnyitott temetőt még a IX. században is használták. Erre utaló leletek:118 liliomos díszű, öntött szíjvégek, vésett-poncolt övdíszek, fegyverek hiánya, hiányos övgarnitúrák, pödrött végű hajkarikák, ovális karikájú, öntött fülbevalók, spirálvonallal díszített fazekak, spiráldíszes gyöngyök, a IX-X. századinak119 tartott nagyszentmiklósi aranykincs néhány motívumának pontos megismétlődése néhány, itt előkerült tárgyon.120

Az ugyaninnen előkerült keresztény emlékek is a IX. századba vezetnek bennünket. Az egyik női sírban gyöngyök közé befűzött, bizánci típusú, aranyozott ezüst mellkeresztet találtunk. A mellette levő férfisír koporsójába két, vasból kalapált keresztet szúrtak. A keresztszár végei kiszélesedők. A harmadik sír öntött nagyszíjvégén halábrázolás van. Az első két sírban találtakat nemcsak formájuk, hanem elhelyezkedésük (mellkason, koporsó tetején) alapján is bízvást tarthatjuk keresztény emléknek, míg a harmadikhoz kis magyarázat szükséges. László Gyulától tudjuk, hogy az öv díszítésének jelentéshordozó, származást jelző szerepe van. Az általam ismert régészeti anyagban halat ábrázoló nagyszíjvég nincs. Így nem jelezhet származást, hanem csak „jelentést" hordozhat, mégpedig azt, hogy a keresztények közösségéhez tartozik. A bizánci mellkeresztes sírból előkerült egy sírfenékbe fúródott nyílcsúcs is. Ezt temetéskor a sírgödörben meghúzódott rossz szellem elpusztítására, kiűzésére lőhették bele. (Meg kell jegyezni, hogy női sírokban ritkán találunk fegyvert; Székkutason eddig egyetlen sírban, még férfisírban sem volt fegyver.) A Mártély-Csanyi-partról előkerült nagyszíjvégen állatalakok között emberábrázolás van. A profilból ábrázolt ember jobb kezét felemeli, míg könyékben behajlított bal karjának kézfején stigma (!) van. E lelőhelyről kis bronzkereszt is előkerült. Ebből a néhány adatból is valószínűsíthetjük, hogy a zömmel pogány avarok között élő keresztényekre a vallási szinkretizmus volt jellemző (samanisztikus és keresztény elemek keveredése). A magyarországi avar sírokból előkerült, ide vonatkozó leleteket László Gyula több munkájában is feldolgozta.121 A viszonylag kevés és az ország területén szétszórtan jelentkező anyag azt mutatja, hogy még kisebb, kereszténnyé lett avar közösségekről sem beszélhetünk. (A Keszthely és Pécs környéki leletek inkább a tovább élő őslakosságra, mint az avarságra mutatnak.) Fontos megállapítása még, hogy a magyar kereszténység jelentős szláv szórétege a VIII— IX. században kerülhetett át nyelvünkbe.122 A VIII-IX. század fordulójától meginduló bajor hittérítés mellett fel kell tételeznünk a bolgárok ilyen irányú tevékenységét a Tiszántúlon. Egy 863-864-ből származó adat szerint a „hunok" - akik alatt avarokat, illetve dunai bolgárokat kell érteni - megkeresztelkedtek.123 Ez jól egybevág azzal a köztudott ténnyel, hogy Bulgáriában I. Borisz (852-889) idejében lett államvallás a kereszténység. A VIII. század végi-IX. századi avar temetőkből előkerülő, egyre szaporodó keresztény emlékek összhangban vannak az írott forrásokban is fellelhető térítési adatokkal.

 


Lábjegyzetek:

  1. Ecsedy Ildikó: A nomád társadalmak gazdasági és társadalmi szerkezetéről. In Őstársadalom és ázsiai termelési mód. (Szerk.: Tőkei Ferenc.) Bp., 1976. 91-140.
  2. Bóna István: A középkor hajnala. Bp., 1974. 86-88.
  3. Györffy György (szerk.): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp., 1975. 53-54. (A továbbiakban: Györffy 1975.); Moravcsik, Gy.: Zur Geschichte der Onoguren. Un-garische Jahrbücher, 10. Bp., 1930. 53-90.; Czeglédy Károly: IV-IX. századi népmozgalmak a steppén. A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai, 84. Bp., 1954. 11. (A részlet Moravcsik Gyula fordítása.)
  4. Kovrig, I.: Das Awarenzietliche Graberfeld von Alattyán. Bp., 1963. 239. (A továbbiakban: Kovrig 1963.); Szádeczky-Kardoss Samu: Avarok és griffek Priszkosznál, Hérodotosznál és a régészeti leletanyagban. AT, 19. 1967. 257-261.
  5. Czeglédy Károly: Heftaliták, hunok, avarok, onogurok. Magyar Nyelv, Bp., 1954. 142-151. (A továbbiakban: Czeglédy 1954.); Kovrig Ilona: Adatok az avar megszállás kérdéséhez. AÉ, 1955. 30-41.
  6. Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai. AÉ, 1978. 81. (A részlet Szádeczky-Kardoss Samu fordítása.) (A továbbiakban: Szádeczky-Kardoss 1978.)
  7. Uo. 84. (A részlet Szádeczky-Kardoss Samu fordítása.)
  8. Nagy, T.: Studia Avarica. II. Ant. Hung., 1948. 143. (A továbbiakban: Nagy 1948.); Szádeczky-Kardoss, S.: Ein Versuch zur Sammlung und chronologischen Anordnung der griechischen Quellen der Awarengeschichte. Opuscula Byzantina, I. Szeged, 1972. 63-65.
  9. Olajos Teréz: Theophylactos Simokattes és a Baján-dinasztia kronológiája. AT, 1973. 1. 60-64. (A továbbiakban: Olajos 1973.)
  10. Nagy, T.: Studia Avarica. I. Ant. Hung., 1947. 56-63.
  11. Nagy 1948. 131-149.
  12. Olajos Teréz: Az Anthologia Graeca XVI 72 epigrammájának történeti hátteréhez. AT, 1975. 280-282. (A részlet Olajos Teréz fordítása.) (A továbbiakban: Olajos 1975.)
  13. Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai. II. AÉ, 1979. 102-105.
  14. Nagy 1948. 131-149.
  15. A bizánci irodalom kistükre. (Szerk.: Kapitánffy István.) Bp., 1974. 73-74. (A részlet Gyóni Mátyás fordítása.)
  16. Imolya Imre: A Duna folyó a korai bizánci forrásokban. (Szakdolgozat - kézirat.) Bp., 1942. 43-44. (A továbbiakban: Imolya 1942.)
  17. Nagy 1948. 132. (A részlet Nagy Tibor fordítása.)
  18. Uo.
  19. Nagy Árpád: Az Al-Duna-menti bizánci városok pusztulása és a balkáni avar hadjáratok (586-626). Cumania, Kecskemét, 1976. 79-86.
  20. Moravcsik Gyula: A magyar történet bizánci forrásai. Bp., 1934. 88-95.; Szádeczky-Kardoss Samu: Hitvalló Theophanész az avarokról. AT, 1970. 121-147. (A továbbiakban: Szádeczky-Kardoss 1970.); Borovszky Samu: A népvándorlás kora. Bp., 1900. 474-480.
  21. Olajos 1973. 60-64.
  22. Nagy Tibor: Budapest története az őskortól a honfoglalásig. In Budapest története az őskortól az Arpád-kor végéig. (Szerk.: Gerevich László.) Bp., 1973. 196-206. (A továbbiakban: Nagy 1973.); Fügedi Erik: Avarok ésmorva-szlávok. AÉ, 1946-1948. 312-327.; Bóna István: A magyar föld régészete és története a római uralom végétől a magyar honfoglalásig. (Doktori értekezés tézisei.) Bp., 1972.; Bóna, I.: Ein Vierteljahrhundert Völkerwanderungs-zeitforschung in Ungarn. AAH, 1971. 265-336. (A továbbiakban: Bóna 1971.)
  23. László, Gy.: Études archéologiques sur l'histoire de la société des Avars. AH, 1955. (A továbbiakban: László 1955.)
  24. Az avar kutatástörténet röviden: Hampel József a magyarországi régészeti leletek első rendszerezői közé tartozott. A ma avarnak mondott leletek közül az avarokhoz csak a VI. század végén megjelenő emlékeket kötötte a bennük előforduló bizánci emlékek alapján (III. csoport). A másik csoportot a szarmata-hun néphez kötötte, mivel a leletek között késő római pénzek fordulnak elő (II. csoport). A két csoportot egyidősnek tartotta. (Alterthümer des frühen Mittelalters in Ungarn. Braunschweig, 1905.) Nagy Géza régész-történész szerint már az avar honfoglalás idején (568) is feltételezhető magyar bevándorlás, de a bolgárok honfoglalásakor, vagyis 679-ben biztosan érkeztek magyarok a Kárpát-medencébe. [Budapest a népvándorlás korában. Budapest régiségei, V. Bp., 1879. 53-94.; Magyarország története a népvándorlás korában: Szilágyi Sándor (szerk.): A Magyar Nemzet Története. I. Bp., 1895. CCCXXXIX-CCCLII.; Nagy Géza levele Szeremlei Sámuelhez a hódmezővásárhelyi Városi Levéltár Szeremlei-hagyatékában.] Alföldi András szerint az 568-ban beköltöző avaroknak két ága van: egyik bolgár, másik belső-ázsiai eredetű. A Belső-Ázsiából néhány (!) év alatt ideérkezők bronzöntéssel készülő griffes-indás díszítésű öveket hordanak, míg a bolgár ág fémlemezből préseli tarniakok, kotzagerek, zabenderek. Csak az 568-ban beköltöző griffes-indás népben látja az avarokat. A bolgárság folyamatossága az V. század végétől 896-ig mind a régészetben, mind az írott forrásokban kimutatható, míg ez nem mondható el a hunokról és avarokról. Még egy fontos adatra hívja fel figyelmünket: 568 után nincsenek kuturgurok a Kárpátmedencében. (Die Bulgaren des 5 Jahrhunderts im Karpatenbecken. A AH, X. 1959. 227-250.; Pannóniai bolgárok és kuturgur-bolgárok. AÉ, 1964. 194-199.) Györffy György a bizánci forrásokban szereplő türkök régészeti hagyatékát a griffes-indás népben látja, s ezek 896(!)-ban, az Árpád-féle magyar honfoglalás idején költöztek a Kárpát-medencébe. {Tanulmányok a magyar állam eredetéről. Bp., 1959. 123-126.) Czeglédy Károly a nomádokra vonatkozó újonnan előkerült és régről ismert források feldolgozásával - amelyekben gyakran előfordul, hogy különböző néven említik ugyanazt a népet - az előző kutatásoktól eltérő népi összefüggéseket vett észre. A IV. század végén Kelet-, illetve Belső-Azsiában megalakult zsuan-zsuan törzsszövetség népi összetevői közé tartozott, a hiungnu-hjon-chon és uar nép, akiket az V. század végétől heftaliták néven emlegetnek a közép-ázsiai források, de ugyanitt úgy is megörökítették az avarok nevét, amely összeköti a keleti hiungnu és a nyugati hun formát, valamint az uar és avar formát: hiungnu = hun, uar = avar. (Czeglédy 1954. 142-151.; Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig. Bp., 1969.) Kovrig Ilona a 711 sírós alattyán-tuláti avar temető feldolgozásakor széles kitekintéssel összeveti a temetkezési szokásokat, a leletanyagot és az írott forrásokat. Az összegzésnél három időrendi és egyben etnikai (?) csoportot határoz meg; 568-630, 630-680, 680-IX. század közepe (?). [Kovrig 1963.; Le Cimetiére de l'époque Avaré de Csóka (Coka). AH, XII. 1960. 257-297.] Bóna István az avar kort három időszakra bontja, s az egyes időszakokhoz pontosan megjelöli a leletek típusait, az írott forrásokban szereplő eseményeket. Kora avar kor (568-670) középső avar kor (670-től a VIII. század legelejéig), késő avar kor (VIII-IX. század eleje). A volgai bolgár birodalom felbomlásakor Kuvrát negyedik fia, Kuber népe Pannóniában telepszik meg, s ezekhez köthető a középső avar kor. A 670-ben beköltözők merőben más, új viseletet, fegyvereket, szokásokat hoznak be keletről, szállásterületük megnő. Valószínűleg ekkor kerül avar kézre a Bécsi-medence, Dél-Szlovákia egy része. (Bóna 1971. 265-336.; Avar lovassír Iváncsáról. AÉ, 1970. 243-261.; A népvándorlás kora Fejér megyében. In Fejér megye története. I. Székesfehérvár, 1971.) László Gyula az avarság kis és nagy létszámú temetőit, magányos fejedelmi sírjait elemezte. Ebből megrajzolta az avar társadalmat az egyes embertől a csoportokon át a birodalom élén álló kagánig. Két kort különített el. A 670 körül kezdődő második szakasz új „avar" [eleinte avar és bolgár (?), későbbi munkáiban egyértelműen magyar] néphullámhoz köthető. Honfoglalás kori történelmünk több adata (településtörténet, írott források, régészet, nyelvészet, embertan, hitvilág, műhelyhagyományok) csak akkor értelmezhető, ha 896 előtt is éltek magyarok a Kárpát-medencében. Első beköltözésük a Volga környéki bolgár vagy onogur birodalom felbomlásával hozható összefüggésbe. [László 1955.; Kérdések és feltevések a magyar honfoglalásról. Valóság, Bp., 1970. 1. 48-64.; A „kettős honfoglalás"-ról. AÉ, 1970. 161-187.; Kovrat kagán fiainak történetéhez. In Magyar Őstörténeti Tanulmányok. (Szerk.: Bartha Antal, Czeglédy Károly, Róna-Tas András.) Bp., 1977. 225-230. (A továbbiakban: László 1977.)]
  25. Szádeczky-Kardoss 1970. 121-147.;   Moravcsik,  Gy.:  Byzantinoturcica.  I.  Bp,   1942 336.
  26. László 1977. 225-230.
  27. Szádeczky-Kardoss 1970. 146.; Krobatosz = Kuvrat, Kürt; Tanaisz = Don; Isztrosz vagy Danubius = Duna; Danaprisz = Dnyeper; Danasztrisz = Dnyeszter; Imolya 1942. 3-6. (A részlet Szádeczky-Kardoss Samu fordítása.)
  28. Bokorné Nagy Katalin előadása a kecskeméti régészeti konferencián 1980. október 21-én.
  29. Csallány 1939. 121-155.
  30. Kovrig 1963.
  31. Korek József: A Szentes-kajáni avar temető. Dolg. Sz., 1943. 1-81.
  32. László 1955. 53-92.; Fettich Nándor: Győr a népvándorláskorban. Győr, 1943.
  33. Erdélyi István: A jánoshidai avar kori temető. RF, 1958. II. 1.
  34. Eisner, Jan: Devinska Nova Ves. Bratislava, 1952.; B. Szatmári Sarolta: A dévényújfalui temető etnikai és történeti problémái. Komárom megyei Múzeum Közleményei, Komárom, 1968. 107-130.
  35. Horváth 1935.
  36. Rosner Gyula: A Szekszárd-Bogyiszlói úti avar temető ló- és lovastemetkezései. A zsek-szárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve, Szekszárd, 1975-1976. 79-108.; Rosner Gyula: Előzetes jelentés a Gyönk- Vásártér úti avar temető feltárásáról. II. A szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve, Szekszárd, 1971-1972. 85-218.
  37. Tettamanti Sarolta temetőismertetése a kecskeméti régészeti konferencián 1980. október 22-én.
  38. Papp László: A bólyi avar kori temető. I. JPMÉ, 1962. 163-189.
  39. Juhász Irén: Újabb adatok az avar temetkezési szokás ismeretéhez. MFMÉ, 1969. 2. 147-149.
  40. Fettich 1965.
  41. K. Végh Katalin: A nyékládházi avar temető. A Hermann Ottó Múzeum Évkönyve, Miskolc, 1965. 177-193.
  42. Rhé-Fettich 1931.; Fettich Nándor: A jutasi avar kori temető revíziója. A Veszprém megyei Múzeumok Közleményei, Veszprém, 1964. 79-105.
  43. Papp László: A nagyharsányi avar kori temető. JPMÉ, 1963. 113-139.
  44. Szabó János Győző: Az egri múzeum avar kori emlékanyaga. II. Az Egri Múzeum Évkönyve, Eger, 1966. 29-52.
  45. Közöletlen temető, közlését Salamon Ágnes készíti elő az Avar Corpus számára.
  46. Madaras László értékelő temetőismertetése a kecskeméti régészeti konferencián 1980. október 22-én.
  47. Bakay 1973. 75-79.
  48. László 1977. 229.
  49. Nagy 1973. 203.
  50. Bóna, I.: „Cunpald fecit". Der Kelch von Petőháza und die Anfange der bairich-franki-schen Awarenmission in Pannonién. Acta Archaeologica Hungarica, 18. Bp., 1966. 307-324. (A továbbiakban: Bóna 1966.); Deér, J.: Kari der Grosse und der Untergang des Awarenreiches. In Kari der Grosse. I.(Szerk.: W. Braunfels.) Düsseldorf, 1965. 774-775. (A továbbiakban: Deér 1965.); Nagy 1973. 205-209.; Váczy Péter: A frank háború és az avar nép. Sz, 1974. 1041-1061.
  51. László Gyula: „Inter Sabariam et Carnuntum..." Studia Slavica Academiae Scientiarum Hungaricae, XXI. Bp., 1975. 139-157.
  52. Bóna István: VII. századi avar települések és Árpád-kori magyar falu Dunaújvárosban. Fontes Archaeologici Hungariae, Bp., 1973. (A továbbiakban: Bóna 1973.)
  53. László Gyula: Felgyő. Tiszatáj, Szeged, 1978. 2. 38. (A továbbiakban: László 1978/a.)
  54. Hármas árokhoz Bóna 1973. 63-64.; Tettamanti Sarolta ismertetése a Vácott előkerült temetőről a kecskeméti régészeti konferencián 1980. október 22-én.
  55. 1784 körüli II. József-féle felmérés, 1950-es évek elején készített légi felvétel, Schéner György által készített, 1:14 400 arányú mérőasztal-felvételi lap OL. S. 82. No. 72/5. -utóbbira Rózsa Gábor földmérő mérnök hívta fel a figyelmemet.
  56. Bóna 1973. 64-72.
  57. Méri István: Árpád-kori szabadban lévő kemencék. AÉ, 1963. 273-280.
  58. Csallány Dezső: Kora-avarkori edények Magyarországon. Dolg. Sz., 1940. 125-127.; Nagy 1973. 199-200.
  59. Kiss Lajos: Vásárhelyi kistükör. Bp., 1964. 303.
  60. Parádi Nándor: Technikai vizsgálatok népvándorlás kori és Árpád-kori edényeken. RF, 1959. I. 12.
  61. Rosner Gyula: Avar kerámiaközpont Szekszárd környékén. A szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve, Szekszárd, 1978. 97-108.
  62. Garam Éva: A késő avar kori korongolt sárga kerámia. ÁÉ, 1969. 207-240.
  63. Dávid Talbot Rice: The Dark Ages. London, 1969. 29-38.
  64. JI. H, Ajiövm: 5KHBonuci> A<J>pacHa6a. TannceHT, 1975.
  65. Szőke Béla: Az avar kori temetők „nomád" kerámiája. ÁÉ, 1957. 53-57.; László Gyula: A népvándorlás kor művészete. Bp., 1971. 86-88.
  66. Gazdapusztai Gyula ásatási naplója és jelentése. TJM Adattár 17.
  67. K. Csilléry Klára: Az Árpád-kori veremház kérdése. NÉ, 1970. 62.; Vattai Erzsébet: Néhány adat az ötvösmesterség és szerszámok történetéhez (XI-XIX. sz.). ÁÉ, 1953. 151-158.
  68. Bóna 1973. 64-66.; László 1978/a. 36.
  69. B. Nagy Katalin leletmentése 1965-ben.
  70. Bóna 1973. összefoglaló térképek: 1., 2., 10., 11., 12., 23., 24., 25., 26. AzV. és VI.jelzésű üres gödrök a „karámon" belül estek.
  71. László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Bp., 1944. 304-307.
  72. László 1978/a. 37.
  73. Korek József szóbeli közlése, a második világháború idején történt ásatás dokumentációja elkallódott.
  74. Györffy 1975. 77-78., 86-88.; László Gyula-Rácz István: A nagyszentmiklósi kincs. Bp., 1977. 10-13. (A továbbiakban: László-Rácz 1977.)
  75. Györffy 1975. 77-78.
  76. Cs. Sebestyén Károly: A nomádpásztorkodás életformája. Társadalom és Néprajzi Szakosztály Közleményei, 37. SZABK, IV. 1938.: Erdélyi István: Steppe-Klima-Völkerwande-rung. MFMÉ, 1969. 2. 139-145.
  77. Néhány megfigyelés arra enged következtetni, hogy jurtákat is állítottak gödrök fölé, sőt szilárd falú és nemezfedésű ház is volt: Bóna 1973. 67-68.; Vámos Ferenc: A magyar parasztság köralaprajzú épületeinek etnológiai jelentősége. NÉ, 1938. 57.
  78. Szádeczky-Kardoss 1978. 85.; A varkocsos avarokra Olajos 1975. 282.
  79. Horváth 1935. 64-66.
  80. László 1955. 158-185. 220., 225-227.; Csallány, D.: Der Awarische Gürtel. AA, 1962. 445-480.
  81. Az állatküzdelmi jelenethez László Gyula: Hunor és magyar nyomában. Bp., 1967. 49-50.
  82. Kárász Leó: Népvándorláskori temető Mártélyon. AÉ, 1892. 413-426.
  83. Lásd még „A IX. század története" c. fejezetet.
  84. 426 avar sírból 33-ban a családfők nyugodtak, akik 13-16 fős nagycsaládok élén álltak. Teljes övgarnitúrát 23 sírban, hiányos övgarnitúrát 9 sírban, részben kirabolt övgarnitúrát 2 sírban találtunk.
  85. Kovrig 1963. 128-129.; Török Gyula: VII. századi sírok Kerepesről. FA, 1973. 120-123.; B. Nagy Katalin: Az avar „tüszős" öv. Múzeumi Kutatások Csongrád megyében, Szeged,1980.
  86. A nagyszíjvég a sírban talált helye alapján a másik övhöz is tartozhatott. Ekkor azonban hiányos lenne ez a garnitúra, míg a másikon a 4 szíjvég közül egy méretben különbözne a többitől.
  87. László 1955. 158-185., 220., 225-227.
  88. Szabó János Győző: Az egri múzeum avar kori emlékanyaga. III. Az Egri Múzeum Evkönyve, Eger, 1968. 47-48.
  89. Itt csak az e sírban előkerült viseleti tárgyakat soroltuk föl; lásd még „A IX. század törtenete" c. fejezetet.
  90. Erdélyi István: Az avar kori csontmegmunkálás néhány kérdéséről. AE, 1956. 46-50.
  91. László Gyula: Adatok az avarság néprajzához. AÉ, 1941. 186-190.
  92. Lásd B. Nagy Katalin e tanulmánya lektorált kéziratának „Temetők" című leletkataszterét (a lelőhelyek 1-19. sorszám alatt). Kézirat a CsmL Hf, Hódmezővásárhely története I. kötetben.
  93. Vályi Katalin: Hódmezővásárhely északkeleti határának régészeti topográfiája. (Szakdolgozat.) JATE, 1977.
  94. Nagy 1948. 136-137.
  95. Szeremlei Sámuel: Hód-Mező-Vásárhely története. I-V. Hódmezővásárhely, 1900-1913. II. 363-365. Az általunk feltárás alatt levő temetőtől 300-500 m-re keletre 1896-ban terméskőből épült templomot, avar és Árpád-kori sírokat találtak. Nem hallgathatjuk el, hogy a templom köré temetkezett közösségben az általunk feltárt avar közösség leszármazottait véljük. Későbbi példával tudjuk csak elképzelésünket alátámasztani: a Kopáncs-Szenti-tanyán 1941-ben és 1944-ben feltárt honfoglalás és Árpád-kori temető közelében, a Técsy-tanyán Árpád-kori templom van. A Zalotay Elemér által föltárt és a Régészeti Füzetek 1957-es számában publikált gelléregyházi templom és temető is azt mutatja, hogy a templomok megépítésével egy időben, sőt utána is találkozunk a másvilágra küldés „pogány", „hagyományos" módjával. László, Gy.: Terra Avarorum. MFMÉ, 1971. 66. (A továbbiakban: László 1971.)
  96. Bóna 1966. 319.
  97. Török Gyula: Sopronkőhida IX. századi temetője. Fontes Archeologici Hungáriáé, Bp., 1973.
  98. Kniezsa István: Magyarország népei a XI. században. Szent István Emlékkönyv, II. Bp., 1938. 443-445. (A továbbiakban: Kniezsa 1938.)
  99. Bóna 1966. 316-319.
  100. Deér 1965. 780-784.
  101. Bóna 1966. 310-319.; Váczy Péter: Magyarország kereszténysége a honfoglalás korában. Szent István Emlékkönyv, I. 215-228.
  102. Kniezsa 1938. 422-423.(A Bodrogtól Titelig két helyen vannak szláv helynevek: Csongrád és Dorozsma környékén.)
  103. Szádeczky-Kardoss, S.: Über etliche Quellén der awarischen Geschichte des neunten Jahrhunderts In Les questions fondamentales du peuplement du bassin des Carpathes du VIII" au Xe siécle. (Szerk.:L. Gerevich.) Bp., 1972. 115-123. (A továbbiakban: Szádeczky-Kardoss 1972.); Bevezetés a magyar őstörténet kutatásainak forrásaiba. I. 2. (Kézirat.) (Szerk.: Hajdú Péter, Kristó Gyula, Róna-Tas András.) Bp. 1972. 156.; Moravcsik, Gy.: Byzantinoturcica. I. Berlin, 1958. 312-313., 319-321. (A továbbiakban: Moravcsik 1958.)
  104. Gjuszelev, V.: Bulgarisch-frankische Beziehungen in der ersten Halfte des IX Jhs. Byzantino Bulgarica, 2. Sofija, 1966. 15-39.
  105. Arra, hogy Krum „szövetségesekként" kezeli az avarokat és szlávokat, lásd G. Tóth Ilona: A Chronica Breve 814. évi bejegyzésének értelmezéséhez. AT, 1977. 41-44.; László Gyula felveti annak lehetőségét, hogy Krum nem hódítóként jött ide, hanem a bukott avarság uralma alól „szabadította" fel az onogurokat; erre lásd László Gyula: A "kettős honfoglalás". Bp., 1978. 177-178. (A továbbiakban: László 1978/b.)
  106. A tiszántúli kagán a IX. század első évtizedében a frank császártól kér menedéket. Lásd erre Bóna István: Magyarország régészete és története a római uralom végétől a honfoglalásig. (Doktori értekezés - kézirat.) Bp., 1972.
  107. Szádeczky-Kardoss 1972. 115-123.; Moravcsik 1958. 312-313., 319-321.
  108. A részlet Borovszy Samu fordítása, megjelent: Erdélyi István: Avar művészet. Bp., 1966. 22.
  109. Püspöki Nagy Péter: Nagymorávia fekvéséről. Valóság, Bp., 1978. 11. 72-82.
  110. Györffy 1975. 206.
  111. Hóman Bálint: Magyar középkor. Bp., 1938. pl. 63-111., 129-189.
  112. Györffy György: Honfoglalás előtti népek és országok Anonymus Gesta Hungarorumában. Ethn., 76. 1965. 411-431.
  113. Györffy 1975. 146., 153. (Pais Dezső fordításai.)
  114. Bóna 1971. 333-334.; Nagy Árpád: Régészeti adatok az Alföld IX. századi történetéhez. KLTE Diákköri Füzetek, Debrecen, 1967. 73-82.; Mesterházi Károly: A Tiszántúl IX-X. századi bolgár emlékei. FA, 1977. 157-169.
  115. Moór, E.: Die slawischen Ortsnamen der Thessebene. Zf. für Ortsnamenforschung, 6. 1930. 138.
  116. László 1971. 64.; László Gyula-Tari László-Nagyistók Sándor: Régmúlt és jelen a Vidre partján. írások Felgyőről. (Kiad. Felgyői Róna Mgtsz.) 1978. 9.; László 1978/a.
  117. A szláv „népsziget" honfoglalásunkig fennmaradhatott. A földvárat Anonymus szerint is szlávok építették és nevezték el saját nyelvükön Csongrádnak. Lásd erre Györffy 1975. 165.
  118. Tomka Péter: A Sopron-présháztelepi IX. századi temető. Arrabona, Győr, 1969. 59-90.; Csallány 1957. 109-130.; Szabó, J. Gy.: Das Weiterleben des Spátawarentums auf dem Alföld imX. Jahrhundert. MFMÉ, 1966. 67-71.
  119. Vékony Gábor: A nagyszentmiklósi kincs görög feliratának olvasásához. AT, 1972. 411-121.; László- Rách 1977.
  120. Uo. 128-126. old. és 57. kép, valamint a 16. kép, a 97. oldalon levő részletrajz (2) és 183 old. A 20. számú (omphalosz) csésze csatkarikájának formája és árkádos dísze megismétlődik a Székkutas-Kápolna-dűlő 155. sírjában talált aranyozott bronzcsatjában, valamint a 7. számú korsó nyakgallérján körbefutó virágmotívum (margaréta) a 2. sír aranyozott, bronzból öntött késtartó veretén.
  121. László Gyula: Az avarok és a kereszténység. RF, 1968. 41-53.; László 1978/b. 148-163.
  122. Uo. 159.
  123. Alföldi András: A kereszténység nyomai Pannóniában a népvándorlás korában. Szent István Emlékkönyv, I. Bp., 1938.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet