Előző fejezet Következő fejezet

A FEUDALIZMUS KORA

III. A mezőváros fejlődése a visszatelepülés után

 

1. A város fejlődése a XVIII. század első felében (1693-1753)

A mezővárosi fejlődés általános vonásai

Hódmezővásárhely a török időkben kialakult kedvezőbb helyzetét a török kiűzését követően is megőrizte. Jogaiért, önkormányzatának fenntartásáért földesuraival hosszú küzdelmet folytatott. Szerződéses viszonya, amely földesuraihoz fűzte, több előnyt is biztosított számára. Így a jobbágy szolgáltatás pénzen való megváltását, belső autonómiát, önálló gazdálkodást. Elnyerte a vásártartási jogot, népessége városi nagyságrendű volt.1 Fő gazdasági jellemzője a mezőgazdasági árutermelés, ezen belül főleg az állattenyésztés és a kereskedelem, valamint a mezőgazdasági alapanyagokat feldolgozó ipar. A város azonban megőrizte agrárjellegét. Az iparral foglalkozók az összes háztartásnak csak 6-7%-át tették ki.

A késő feudalizmus korában a legfőbb városszervező erő a szabad paraszti törekvésekben jelentkezett. A mezővárosi jelleget az a településszerkezeti funkció biztosította, amely az ólas kertek, illetve szállások, később tanyák kialakulásával létrejött. Az így kialakult üzemszervezeti forma egy adott nagyságú paraszti népesség városi létét is meghatározta.2 A földesúrtól hosszú idő alatt kierőszakolt, szakaszosan megkapott jogosítványok, a szélesebb önkormányzat, a népesség gyarapodása, gazdasági fellendülés, kulturális szerepkör kísérték a mezővárosi fejlődés útját.

Magyarországon a mezővárosok egy része a szabad királyi városok közé emelkedett (Debrecen,  Szeged,  Temesvár,  Szabadka,  Zombor stb.).   Kollektív jellegű nemesi szabadságot élveztek a Jászkun és Hajdúkerület kiváltságos községei (Jászberény, Hajdúnánás, Hajdúdorog, Hajdúhadház stb.). Közös kiváltságok birtokába jutottak a déli határőrvidék katonai települései is.3 A többi település e kiváltságolt területek mellett és között helyezkedett el az Alföldön. Közöttük több mezőváros jobbágyi jogállása ellenére erős önkormányzattal és önállósággal rendelkezett. Az önállóság mértéke és a privilégiumok mennyisége alapján sok egyedi sajátosság színezte az alföldi mezővárosokat. Kecskemét, Hódmezővásárhely, Szentes magánföldesurak birtokába jutott.

Nagykőröst a XVIII. század folyamán a jobbágysorba süllyedés fenyegette, de a külső földesurak ilyen irányú törekvésével szemben eredményesen vette fel a küzdelmet, megőrizte önállóságát, szabadalmas helyzetét. Cegléd viszont - földesúri fennhatóság alá kerülve - fokozatosan elvesztette önállóságát.4 Ezek a városok a török uralom alatt terheiket pénzben fizették, többnyire hász-birtokok lévén, gazdasági és jogi önállóságuk megerősödött. A visszatérő és az új földesurakkal szemben szakadatlan harcot folytattak előnyös helyzetük fenntartásáért.

Hódmezővásárhely népességének megélhetési forrását a mezőgazdaság biztosította, ez egyben meghatározta gazdasági és települési szerkezetét, fejlődési lehetőségeit.5 Településszerkezetében érvényesült az a kettősség, amely a legősibb szállásrendszer jellemzője.6 Mint általában az alföldi mezővárosok, ez a település is egy belső lakóközpontból és a hozzá csatlakozó mezei kertes-szállásos övezetből állt. A mezőgazdasági üzemszervezet megkövetelte a funkcionális településszerkezetet, a belső lakóközpontot és a köréje szerveződött gazdasági telephelyeket, melyek a város körül mezőkertek és szállások formájában jöttek létre. Az állattartás elsődlegessége mellett azonban a hódmezővásárhelyi szállásokon már a XVII. század első felében kimutatható a földművelés jelenléte. A szállásokhoz tartozó, fokozatosan egyéni használatra kerülő földeken a szénakaszálás mellett földművelést is folytattak. A szilaj állattartás a külső legelőn és a réten folyt. A város közvetlen közelében a szőlőskertek foltjai terültek el. A szőlőskertekben gyümölcsfákat is ültettek, sőt a legtöbb helyen a háztartáshoz szükséges zöldséget is ott termesztették.

Az alföldi mezővárosok, így Hódmezővásárhely fejlődésében is jelentős szerepet játszott a szarvasmarhatartás. A földművelés csupán másodlagos volt a gazdálkodás egészében, amelynek oka a gabona piaci értékesítésének nehézségeiben keresendő. Ugyanakkor az erős testű, edzett, kitartó s nem nagy igényű magyar szürke marhát el lehetett hajtani a távol levő piacokra.7

A XVII. század közepére a délnémet városok népességének és húsfogyasztásának, valamint vásárlóerejének csökkenése Magyarországon a marhakivitel hanyatlásához vezetett. 1676-1705 között a Habsburg udvar Lengyelország és Velence felé megtiltotta a marhakivitelt, és a marhakereskedelmet állami monopóliummá nyilvánította.8 A korlátozások ellenére a marhakereskedelem nem szűnt meg, de lényegesen visszaesett. 1715 és 1747 között javultak az értékesítési lehetőségek. 1715-ben Debrecenben már öt tőzsért írtak össze, akiknek kezére 12 sőregyűjtő dolgozott. Az ökröket osztrák kereskedőknek adták el.9 Az állatok kivitele 1749-től a stájerországi és a karintiai vámok felemelése miatt egyre nehezebbé vált.10 1715-ben a városnak az állatok eladásából származó bevallott jövedelme 1000 Rh Ft. A lakosság igen kis százaléka tartott hízóökröt. 1729-ben 43, 1737-ben 62, 1745-ben 40 gazdának volt hízóökre. Az összes hízóökrök száma évenként 150 és 200 között mozgott. A lakosság jövedelme ezenkívül a bőr és gyapjú értékesítése mellett a növendékmarha, ló, csikó, juh, sertés eladásából származott. A környező és távolabbi városok közül Pest, Vác, Mezőtúr, Gyöngyös, Debrecen, Kecskemét, Szeged, Makó, Temesvár piacain értékesítették áruikat; a földesúr saját állatait főleg a váci és pesti vásárokra hajtatta föl.

 

A szabad paraszti fejlődés lehetőségei

Magyarország - az Elbán inneni országokhoz hasonlóan - a fejlődés sajátos középkelet-európai, a nyugat-európaitól eltérő útján haladt. A töröktől visszafoglalt területek benépesítésének százesztendős szakasza egybeesett a nemzetközi gazdasági, ipari, demográfiai fellendüléssel. Ennek hullámai csak sokszoros áttétellel és a közép-keleteurópai közeg torzításával jutottak ide.11

Az alföldi mezővárosok parasztságára nem nehezedett olyan mértékben a földesúri majorsági gazdálkodás terhe, mint a Dunántúlon, ahol a puszták fokozatosan allodiális jellegűvé váltak. Az Alföldön nagy anyagi áldozatok árán sikerült ezek jelentős részét zálog vagy bérlet formájában a maguk birtokában megtartani. A mezővárosi parasztság gulyáinak megmaradtak a legelőterületei.12 Jó néhány település nem elégedett meg határterületének bérletével, hanem - a szabad királyi városokhoz hasonlóan - tulajdonjogának a megszerzésére törekedett, és 1848 előtt megváltotta magát az úrbéri terhek alól. Nyíregyháza 1824-ben, Kecskemét, Szarvas, Csongrád, Békéscsaba, Szentes, Vésztő, Tótkomlós pedig a jobbágyfelszabadítás előestéjén kötött örökváltság-szerződést földesurával.13

Hódmezővásárhely agrárfejlődésében mély gyökerei voltak a szabadabb fejlődés tendenciájának. A török korban gyakorolt nagyobb önállóság a török kiűzése után is csaknem teljes egészében megmaradt. Az úrbéri terhek pénzen való megváltása és a határ pusztáinak bérlete mellett egyéb előnyöket is élvezett. Így a regáléjogok (kocsmáltatás, mészárszék) bérletét és a bíráskodás autonómiáját. Ehhez járult a szabad költözködés joga és az önálló városgazdálkodás. A legfontosabb azonban a közös legelők korlátlan használata és a távoli puszták szabad árendálása volt. A földesúr is olcsó befektetésű, extenzív állattartó majorságot szervezett, amely a XVIII. század első felében eredményesebb jövedelemforrásnak ígérkezett, mint a szemtermelés. Ez a már eleve kevesebb robotot igénylő gazdálkodási forma azonban csak addig maradhatott fent, amíg a gabonatermelés másodlagosnak bizonyult az állattenyésztéssel szemben. A XVIII. század közepétől egyre növekvő igény a nagyobb mérvű szemtermelésre való átállást sürgette. A földesúr törekvése a robot, illetve az urbárium bevezetésére összefüggésbe hozható ezzel a tendenciával. A terhek folytonos emelése, a szerződések súlyosbítása, a földesúri majorság növekedése, a naturális formák (szénakaszálás, szénabegyűjtés, állatok ajándékozása, hosszú fuvar) a pénzjáradék mellett fokozatosan előretörnek. Hosszú küzdelem indult meg a földesúr és a mezőváros között. A Habsburg birodalom rendszerébe való beépülés végső soron a feudális tendenciákat erősítette. Az önálló államiság felé törekvő II. Rákóczi Ferenc állama viszont a szabad paraszti fejlődésnek nyújtott lehetőséget. Rákóczi védte a városokat, ösztönözte a kereskedelmet.14

A Rákóczi-szabadságharc után a XVIII. század közepéig a rendi alkotmányosság és a Habsburg abszolutizmus kompromisszumával kezdetét vette a háborús évek utáni konszolidáció. A népesség szaporodása mellett fokozatos gazdasági növekedés jellemezte Hódmezővásárhelyt, miközben a földesúr egyre nyíltabban törekedett a szabad paraszti törekvések visszaszorítására. Emelkedtek a földesúri terhek, és a növekvő népesség megszüntette a munkaerőhiányt. A jobbágy nem használhatta addigi fegyverét, az elvándorlást, mert mindenütt emelkedő terhekkel találta magát szemben.

Hódmezővásárhelyen 1727-ben kísérelte meg először Károlyi Sándor, a város földesura a robot bevezetését. 1756-ban fia, Károlyi Ferenc akarta bevezetni az urbáriumot. Ezúttal olyan határrészeket csatolt kiépített majorságához, amelyeket addig a város szabadon használhatott. 1772-ben Hódmezővásárhely végleg elvesztette kedvezőbb helyzetét, és úrbéres szolgáltatás teljesítésére kényszerült.15

 

A felszabadító háborúk és a visszatelepülés

A XVII. század vége és a XVIII. század eleje az egész ország történetében jelentős változásokat hozott. Bécs sikertelen ostroma után (1683) egyre nyilvánvalóbbá vált a török birodalom erejének hanyatlása.

A felszabadító háborúk súlyos terheket és szenvedést zúdítottak a déli területeken élő lakosságra. Az ország déli része hosszú ideig hadszíntér maradt. 1685-ben Szolnok, Szarvas és Arad, 1686-ban Szeged és Lippa került a császári és a velük szövetséges csapatok kezére. 1692-ben Váradot, 1693-ban Jenőt vesztették el a törökök.16 A felszabadító háborúk fokozatosan felmorzsolták a lakosság anyagi erejét. A települések lakói számára az elszegényedés és a végleges pusztulás legeredményesebb ellenszere a menekülés volt. A rosszul ellátott hadak mindenütt erőszakhoz folyamodtak az élelmiszer megszerzéséért. Hol a török, hol a császári csapatok, hol Thököly Imre kurucai rabolták ki az alföldi falvakat, városokat. A Körös-Maros vidékének elnéptelenedése következtében a török haderő élelmiszer-ellátása egyre nagyobb hiányokat szenvedett. Thököly Imre megfogyatkozott kurucaival Gyulára húzódott, és a tatárokat támogatva zavarta a császári seregek hadmozdulatait. Katonái Gyula élelmezéséről portyákkal gondoskodtak.17

Thököly katonái 1690-ben súlyosan megsarcolták Hódmezővásárhelyt is. A lakosság marháit elhajtották, a város bíráját pedig kéménybe kötözték, így akartak tőle pénzt kicsikarni.18 Thököly hadainak élelmezési nehézségéről írja 1693-ban naplójában: „Nemhogy ennyi embernek, de csak két-háromszáz embernek is tartására nekem erőm nincsen."19

1693-ban tatár csapatok özönlötték el Dél-Magyarországot.20 Egy 4000 főnyi töröktatár csapat a Tisza mellékét pusztította. Hódmezővásárhely áldozatul esett ennek a hadjáratnak.21 Szőnyi Benjámin verses krónikájában megrázó képet fest a tatár és rác pusztításokról. A lakosság elmenekült, a többség Halas, Solt, Szeged és Algyő lakóinál talált menedéket.22

A város súlyos áldozatot hozott a török uralom alóli felszabadulásért. A házak üresen maradtak, a földet benőtte a gaz, a városba vadállatok, szarvasok, vaddisznók, rókák fészkelték be magukat.23 A védekezésre szoruló törökök élelmiszer-ellátásának megakadályozására a császári hadvezetőség kiürítette a Körös-Maros közét és a Nagykunságot, hogy Gyulát minden élelmiszer-utánpótlástól elzárja.24 Gyula 1694-ben történt visszafoglalását Békés megye egyetlen helysége sem érte meg.25

Lambion császári mérnökkari tiszt 1695-ben Vásárhely mellett Makót is lakatlannak írja le, de Apátfalva, Palota, Battonya és Földeák is hasonló sorsra jutott. Csanád megyében a XV. században még létező 120 helységből 10-15 maradt.26

Csak párhuzamként említjük meg, hogy Baranya megyében 1695-ben a pécsi provizorátusban 40 helység volt elhagyottnak feltüntetve.27 A császári hadbiztosok zsarolásai következtében Kecskemét vidékén több település vált lakatlanná, mint amennyi elpusztult a török alatt.28 1699. január 26-án, Savoyai Jenő (Eugen, savoyai herceg) zentai győzelme után a szerémségi Karlócán a császár megkötötte a törökkel a békét. A karlócai békével a Tisza-Maros-Körös közétől és Temesvártól eltekintve egész Magyarország felszabadult a török uralma alól.29 A béke megszüntette a háborús állapotokat, és a határokat délebbre tolva lehetőséget adott a felszabadított területeken az élet megindulására. A császári udvart a háborúk anyagilag kimerítették. A török elleni háborúk költségeinek jelentős részét Magyarország népe fizette.30 Az új területeket minél hamarabb be kellett népesíteni és bekapcsolni az ország gazdasági vérkeringésébe.

A magyar fő- és köznemesség, valamint a Habsburg államhatalom egyaránt magát tekintette a visszafoglalt területek jogos birtokosának. I. Lipót német-római császár és magyar király a felszabadított országrészt „új szerzeménynek", fegyverrel meghódított területnek tekintette. Az államhatalom tehát a fegyver jogán tartott igényt az új területek berendezéséhez.31 A visszafoglalt országrész igazgatásának székhelye Budára került. Arad, Zaránd, Békés, Csanád, Csongrád megyék viszont közigazgatásilag az aradi igazgatósághoz tartoztak. Miután a Szegeden megszervezett császári prefektúrát 1703-ban egyesítették az aradi igazgatósággal, Szeged kikerült a budai adminisztráció felügyelete alól.32 A szegedi prefektúra megszüntetésével a hivatal csupán felügyelőséggé és harmincaddá vált Cometh József volt ellenőr vezetése mellett. A visszatelepülés első éveiben Vásárhely még a Szegeden megszervezett kamarai hivatal igazgatása alá tartozott.33

A török kiűzése után a magyar királyságot nem történelmileg kialakult egységében, hanem a középkori territóriumok és a dinasztia politikai szempontjai szerint létrehozott külön területek fenntartásával szervezték a Habsburg államrendszerbe. Az államszervezetet központi hivatalok, régi rendi intézmények, a központi hivatalokhoz kapcsolt rendi szervek és átmeneti hivatalok (bizottságok, adminisztrációk) labirintusa alkotta. A császár lényegében rendeletekkel kormányzott.34 Az udvar nem siettette a megyei önkormányzat visszaállítását. A kinevezett főispánok a XVIII. század első évtizedeiben igyekeztek felmérni a helyzetet és újjászervezni a megyéket. Csongrád vármegye első gyűlése 1723. október 6-ra volt kitűzve. 1725-től 1730-ig üresen állt a főispáni szék. Csak az 1730-as évektől kezdett működni a megyei közigazgatás.35

A Habsburg udvar úgy határozott, hogy a régi földbirtokosok csak úgy kaphatják vissza birtokaikat, ha igazolni tudják jogaikat, és fegyverváltság címén a birtok értékének 10%-át a kincstár részére kifizetik. A tulajdonosoknak rendkívül rövid határidőt szabtak ki, így csak Bercsényi Miklós és Dolnylstván csanádi püspök igazolta magát.36 Bercsényi nem sokáig mondhatta magáénak visszaszerzett vásárhelyi birtokait. 1701-ben már II. Rákóczi Ferenccel való kapcsolatai miatt üldözték, az udvar még ez év márciusában összeíratta javait abból a célból, hogy azt 40 000 forint tartozása fejében a cseh származású Schlick Lipót császári tábornoknak adományozza. 1702. április 24-én Schlick megkapta a csongrádi uradalmat és Hódmezővásárhelyt a hozzá tartozó pusztákkal együtt. Jellemző a korabeli viszonyokra, hogy az udvar Vásárhelyt a német lovagrendnek is eladta, ugyanis tévedésből a Jászkun kerülethez tartozónak tüntették fel a várost (1702).37

Békés megye falvaiba az 1700-as években jelentkeztek az újratelepülők.38 Makó lakói már 1696 körül kezdtek visszaszállingózni. A kamara részükre a letelepedéstől számított négy évig adókedvezményt biztosított.39 A Hódmezővásárhelyre visszatelepülő lakosok egy csoportja Szabadszállásról tért vissza 1699. október 19-én,  12 jobbágy a családjával és jószágaival.40 Az első összeírás, amely 1701-ben készült, már 163 háztartásfőt jegyzett fel.41 Az összeírtak 73 %-ának volt ökre, 84 %-ának tehene, 87,1 %-á-nak lova, 60,1 %-ának sertése és 38,6%-ának juha. Az állatállomány megoszlása: 392 igás ökör, 108 ló, 344 tehén, 452 sertés, 1911 juh. A vetésekből származó terményük: 2707,5 p. (pozsonyi) köböl búza, 815 p. köböl árpa és zab, és 605 p. köböl köles. A 163 összeírt háztartásfő közül ekkor 99 (60,7%) rendelkezett gabonavetéssel. Az 1670. évi török defter 321 háztartásfőt sorol fel.42 Az 1701-ben összeírtak a török uralom idején itt élő háztartásfőknek mintegy a felét tették ki, elsősorban azok tértek vissza, akiknek sikerült állatállományuk egy részét átmenteniük.

 

A Rákóczi-szabadságharc időszaka

Az 1703-ban, II. Rákóczi Ferenc vezetésével elinduló szabadságharc a kezdeti nehézségek után gyors sikereket ért el. 1703 nyarán a kuruc csapatok elfoglalták a Felvidéket, eljutottak az osztrák határig, megszállták a Tiszántúl és Erdély nagy részét. Az ország déli részén azonban a legfontosabb erősségek Habsburg kézen voltak (Gyula, Szeged, Arad). Az udvar szerb katonaság segítségével még 1701-ben megkezdte a szávai, dunai, tiszai és marosi határkerületek megszervezését. Ezeket a területeket - a magyar kormányzati szervek kikapcsolásával - közvetlenül a bécsi haditanácsnak rendelték alá. A Duna-Tisza közén Baja és Szeged közt, majd a Maros partján Aradig az ország déli területein rác telepek sorakoztak. Rákóczi többször megpróbálta a szerbeket a szabadságharc oldalára vonni, de sikertelenül.43

Globitz, a szegedi vár császári parancsnoka már 1703. augusztus elején mintaszerű védelmi rendszert létesített a kurucokkal szemben a Tisza-vonal megerősítésére. Kémszolgálatot szervezett, portyázói ellenőrizték a Tisza mentét. Elárasztotta a folyó gázlóit és réveit, összeszedette a tutajokat, hajókat, csónakokat, és túszokat szedett. A vidék lakosságának hangulatát jól érzékelteti 1703. szeptember 5-én kelt levelének néhány sora: „Vásárhelyről rendeltem ide munkára 30 parasztot, hogy tőlük és a többi túlparti helységből túszaim legyenek, mert ha valamiféle német katonaság nem jön, a vidék 14 nap alatt Rákóczi-párti lesz..."44

A szegedi várőrség ellátását a környékbeli községekből nyerte. Globitz a vásárhelyiek adóját mint a raktár jelentős segítségét tartotta számon. Még 1703. augusztus 14-én írta Baiz János tiszttartónak Csongrádra: „A milícia felállítása jól áll, ha mi csak az élelmüket előkészítjük, a vásárhelyiek is hozzájárulhatnak valamennyi kenyér adásával... Egyébként arra is emlékeztetni akartam, hogy a hadiadó előlegére szíveskedjék az Úr a vásárhelyiektől 500, a csongrádiaktól és a böldiektől 200 forintot minél előbb előkészíteni, amennyit csak lehetséges, mert én nagyon aggódom, hogy amit a róka otthagy, a farkas számolatlanul elveszi."45

A kurucok a Jászság meghódolása után ostrom alá fogták Szolnokot, és véres harccal 1703. szeptember 21-én bevették a várat. A Duna-Tisza köze a kurucok birtokába jutott. Október 18-án Csongrádot is megsarcolták, október 30-án már Makó térségében tűntek fel. Globitz védelmi vonala bomlásnak indult. A Tisza bal parti helységei közül több átpártolt a kurucokhoz.46 November 21-én Bercsényi fegyverbe szólította Borsod és Csongrád vármegyéket.47

1704 nyarán Rákóczi elrendelte csapatainak felvonulását a délvidékre. A bácskai hadjárat és Szeged ostroma nemcsak a törökkel való közvetlen összeköttetés célját szolgálta, hanem éket akart verni a Dunántúlon előrenyomuló és Erdélyt még kézben tartó császári haderők közé. Rákóczi úgy tervezte, hogy a hadjáratban a rácok további pusztításait is meggátolja. Az udvar fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményezett, a török nem váltotta be ígéretét, sőt Szegedet magának követelte. Rákóczi elhatározta, hogy nem vesződik tovább a szegedi várostromával.48 Augusztus 16-án már a csongrádi táborból rendelte el Szeged lakosainak átköltöztetését a kurucok által ellenőrzött területekre.49

1704. szeptember 6-án a Gyöngyösön ülésező fejedelmi tanácsnak az őszi hadműveletekhez szükséges anyagi alapok biztosításáról hozott rendelkezése értelmében nádori porták szerint osztották el a terheket, mely alapján Csongrád vármegyére Szegeddel együtt 20 portát számítottak, minden portára 200 Ft-ot vetettek ki.50 Rákóczi 1704. november 13-án hadélelmezési kerületekre osztotta a felszabadult ország területét. Az érsekújvári rendelet három Körös-Maros közi megyéről intézkedik Magyarország és a Partium területén. Usz Ferenc irányítása alatt Borsod, Gömör, Heves, Külső-Szolnok, Csongrád, Pest, Pilis-Solt, Nógrád, Kishont és Zólyom vármegye alkotott egy hadélelmezési kerületet. Az élelmiszeradó mennyisége tekintetében is az érsekújvári rendelet határozott. Eszerint a jobbágyporták (60-100 ház) évente 6 köböl búzával, 11 köböl zabbal és 1 q hússal vették ki részüket a kerületi komisszárius által megszabott megyei adókeretből. A nép azonban nemcsak a kuruc sereg eltartásának terhét viselte. Vásárhely és Szentes két irányból jövő hadélelmezési igényeket elégített ki. A kurucok megtiltották nekik, hogy húst szállítsanak a szegedi várkapitány parancsára, de amikor egy időre kivonták a vidékről katonáik zömét, a szegedi zsoldosok bosszúból elhajtották a lakosság marháit a legelőről.51

Az 1704 decemberében Nagyszombatnál elszenvedett vereség után szükségessé vált a hadsereg létszámának emelése. Bercsényi a Haller Sámuel parancsnoksága alatt megalakítandó ezredbe Csongrád megyéből 68, Csanád megyéből 48 gyalogost szólított hadba. A vásárhelyiek közül számosan felesküdtek Rákóczi zászlajára: Pekry Lőrinc ezredébe 1705-ben Szűcs Márton; Palocsay György ezredébe 1706-ban Porczi János lovas katona és Gullyás Istók; Szemere László ezredébe 1708-ban Vásárhelyi Mihály; Károlyi Sándor reguláris ezredébe Vásárhelyi János és Kis István.52

1705 márciusában II. Rákóczi Ferenc tiszántúli vezénylő tábornokká nevezte ki Károlyi Sándort. Károlyi engedélyt kért Rákóczitól a Körös-Maros közi szerbek főbb' központjai ellen vezetendő hadjáratra. A rác erősségek (Arad, Gyula, Szemlak, Nagylak, Pécska stb.) elfoglalása jelentős előnnyel járt volna a kuruc hadvezetőség számára, és nyugalmat hozott volna a Tiszántúl sokat zaklatott lakosságának. Ezenkívül Erdély felől Szegeden és Aradon át a Maros völgyén keresztül vezetett az egyetlen összekötő útvonal, amelyen át a császári hadvezetés kapcsolatot tartott erdélyi csapataival, és utánpótlást tudott eljuttatni oda. Károlyi Sándor intézkedései nyomán kenyeret, hadifelszerelést Debrecenből és a hajdúvárosokból szekereztek. A megyékre, városokra meghatározott mennyiség teljesítését vetette ki. A vármegyék azonban csak panaszkodnak - írja Károlyi -, és nem küldik a szükséges utánpótlást. Mezőtúrról írja Bakó István kapitány Károlyinak: „A Nagyságod parancsolattyát is reájuk küldöttem, de semmi foganattyát nem látom, sem Vásárhelyről, sem Szentesről, sem más helyekről ide egy falatot sem hoztanak."53

Károlyi először Aradot akarta elfoglalni, majd úgy döntött, hogy Gyulát veszi ostrom alá. Tüzérsége gyenge volt, így az ostrom elhúzódott, s közben Rákóczi terveiben is változás állt be, úgy döntött, hogy csapatait koncentrálja, és a Dunántúlon, majd a Felvidék nyugati részén indít hadműveleteket.54

Az udvar Ludwig Herbeville császári fővezért rendelte az Erdélybe beszorított Rabutin de Bussy császári hadvezér megsegítésére. A mintegy 20 000 főnyi hatalmas sereg szeptember 16-án átkelt a Dunán, majd Szolnok ellen indult. Szolnok sikertelen ostroma után a Tisza jobb partján vonult dél felé. Élelmiszerkészletei fogytán, a kurucok állandó zaklatásai miatt a nehéz terepen lassan haladt előre. Károlyi több megoldást javasolt Bottyán Jánosnak arra vonatkozóan, hogy hogyan zavarják a császári sereg átkelését a Tiszán.55

Károlyi október 4-én értesítette a fejedelmet, hogy elhagyta Szolnokot, és maga is Bottyán után indult: „Utamba jövének Nyúzó [Mihály] katonái kik referálják [előadják], hogy Makót minden jószágával az török földre átszállították, Vásárhelyt, Mindszentet, Szentest penig mindenével Csongrádon felül az Körössön békével általhozták..."56 Október 6-án jelentették Károlyinak, hogy Herbeville serege Szeged irányában vonult, és Tápénál igyekezett átkelni, miután Csongrádnál ez nem sikerült: „Az aradi rác penig még nem conjugálta [egyesítette] vele magát, hanem Szegeden sok lisztet vetvén hordóra, és Vásárhelyről és több helyekről akarnak búzát beszállítani."57 Herbeville Makót és Vásárhelyt érintve Nagylak felé indult.58

Amikor Rákóczi arról értesült, hogy a császáriak átkeltek Algyőnél a Tiszán, Károlyinak a következőket írta: „Csudálom, megvallom, hogy azon költözés alkalmatossága mind Bottyán s mind pedig kegyelmed részérül oly csendesen mene véghez." Rákóczi úgy látta, hogy nem használják ki a terep előnyeit, nem zavarják kellően a császári haderőt. Herbeville haderejét a zsibói szoroshoz vezette, és november 11-én átvágta magát a szoroson, s megindult Kolozsvár irányában.59

A következő évben Rabutin de Bussy tábornok Erdélyből visszatérő csapatai tartották megszállva Hódmezővásárhelyt, aki 300 igavonó marhát, ezenkívül kenyeret és élő állatot követelt és kapott a várostól. Serege után lőszert és egyéb hadifelszerelést szállítot-tak.60

1707 első negyedében a hadmozdulatok célja az aradi helyőrség beszorítása a városba és a Maros vonalának biztosítása Szebennel szemben. Rákóczi 1707. január 3-án, rendelte be Csáky László ezredét a Duna-Tisza közéről Hódmezővásárhely vidékére, hogy támogassa az ugyancsak ideérkező Károlyi Körös-Maros közi akcióját, aki válogatott lovasokkal február 18-án kelt át a Tiszán, 20-án már Makón tartózkodott. 1707 júliusában kísérletet tett Arad elfoglalására, amely nem sikerült, így Arad és Szeged továbbra is az ellenséges területhez tartozott.61

1707-ben az ónodi országgyűlés kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. Bercsényi Miklós az ország függetlenségének kimondása után visszaállította a hadműveletek miatt háttérbe szorult földesúri jogát Hódmezővásárhelyen. A város megbízottait Ungvárra rendelte. A harcok kezdetétől az adózás szünetelt, ezért visszamenően a tartozást 2400 Rh Ft-ban állapította meg, kiegészítve ezt 100 darab karmazsin bőrrel.62 A következő évekre évi 1000 Rh Ft és 2 kötés karmazsin az adó, melyet a jobbágyok évenként két részletben fizettek.63 1708. február 6-án arról írt Károlyi Sándor Bercsényinek, hogy a török föld felé vezető kereskedelmi út már az ellenség kezén van. „...az dobrai pasz-szust viszont elfoglalta az német, a makói pedig használhatatlan, az Maros, Körös, Sárrétje, Berettyó, Hortobágy és a Tisza áradási miatt elannyira, hogy az vásárhelyiek minap feljüvén, kéntelenítettek Csongrádig hajón jüni, és Tokajnál visszaköltözni a Tiszán..."64

Májusban csak 500 főnyi kuruc katonaság állomásozott szétszórtan Vásárhely és Szentes környékén, amikor Rabutin de Bussy seregével megjelent Jenő és Arad között. Közben kitört a pestis, amely Vásárhelyen november 23-án lépett fel. A trencséni vereség után (1708. augusztus 3.) időnként császári ellenőrzés is érvényesült Vásárhely vidékén.65 Bercsényi Károlyi Sándornak, a tiszántúli parancsnoknak kínálta fel uradalmát. 1709-ben elrendelte, hogy ezentúl Károlyi Sándornak fizessék adójukat, melyet a következőképpen indokolt: „...árenda dolgában úgy látom tellyességgel hallgatásba akarjátok venni a dolgot, miért is minthogy távollétem miatt nem láthatok hozzá és nem folytathatom úgy az oeconomiát, mint annak rendi... nem akarván veletek bajmolóskodnom, méltóságos generális Károlyi Sándor öcsémuramnak ugyanazon árendába bocsájtotta-lak benneteket."66

Károlyi mint Rákóczi hadseregének tábornoka gyakran megfordult ezen a vidéken, a körülmények ismeretében elfogadta Bercsényitől ezt a lehetőséget. A város Károlyival már ezt megelőzően kapcsolatban állt: az 1708. november 22-én kelt levélben panaszolják a vásárhelyi bírák, hogy a kurucok meglepték a várost, és egy portyázó csapat 25 lovat és 6 csikót vitt el, holott előzőleg a Nádudvarnál levő hadaknak két alkalommal is abrakot szekereztek és vágómarhákat hajtottak. A város főbírája kérte Károlyit, hogy ha „hadak jőnek hozzánk, oly direktort állíttasson, akitől legyen a hadaknak függésök".67

Károlyi 1709 decemberében a városhoz írt levelében felmentést ad a természetben vagy pénzben teljesítendő kötelező kvártélyozás alól: „...jóllehet az confederátus statusok között fennforgó mód és rendtartás szerént az militia számára quártélyt vagy in natura vagy pénzül adni tartoznátok, de ...az pestis által nem kevés szomorúságot, lakossaitokban nagy mértékben való fogyatkozást szenvedtetek, már pedig nagy sokféle terhelésekkel súlyosíttattok, nemcsak a quártélybeli terhet róllatok elfordítottam, de megmaradástokra nézve protectionális leveleteket is megküldöttem..."68 A kedvezményadás indítéka nyilvánvalóan az, hogy a jobbágyok adózóképességét a maga számára biztosítsa, másrészt joggal tartott attól, mint a levélből is kitűnik, hogy a városnak az 1708-1709. évi pestis miatt megfogyatkozott lakossága nem bírja viselni a súlyosbodó terheket. 1710-ben Károlyi 1200 német forintban, 2 bála dohányban és 2 kötés karmazsinban állapította meg a taksát, ezenkívül a törökországi levelezésének lebonyolítására is kötelezte a vásárhelyi jobbágyokat.69 A város közben Szolnokra is teljesített gyalogos közmunkát és hosszú fuvart. 1710 júliusában a szolnoki kuruc városparancsnok „gyalog soros emberek" vakságaként 140 Rh Ft kifizetését sürgette.70 1710. december 17-én már nem tudták kivinni a városból a kiszabott 130 orális porciót és 130 tallért, mert az ellenség elzárta az utat.71 1710 nyaráig tartotta befolyása alatt a kuruc sereg a Körös-Maros köze nyugati részét.72 Bár nagyszámú szerb gyülekezett Makó környékén, májusban még katonalovakat rekvirált Halász Péter kuruc testőrkapitány Vásárhely vidékén.

Érsekújvár eleste után (1710. szeptember 24.) Rákóczi védelmi vonalnak a Tiszát jelölte meg. Minden lőszer- és élelmiszerkészletet az északkeleti országrész váraiba szállíttatott. Pálffy János, az új császári főparancsnok Károlyihoz küldött magánlevele indította el a béketárgyalásokat 1710. november 14-én.73

A szabadságharc lezárása semmiféle garanciát nem nyújtott a fokozódó földesúri elnyomás ellen. A rendek és az udvar kompromisszuma a jobbágyság társadalmi érdekeinek figyelembevétele nélkül ment végbe. Rákóczi volt az, aki felszínen tartotta a jobbágykérdés rendezését, mint a nemzeti egység fontos feltételét. A főnemesi ellenállás akadályozta abban, hogy elképzeléseit megvalósíthassa.

A centralizált független államnak a földesurak partikuláris érdekeivel szembeni megerősödése a jobbágyság szabad paraszti törekvéseinek nyújthatott volna lehetőséget. A jobbágyok sorsának fokozatos romlása az elkövetkező évtizedekben nem véletlenül vezetett oda, hogy a nép Rákóczi visszatérésében reménykedett. Az ő nevével fogtak fegyvert 1753-ban - több mint négy évtized múlva - a Pető-Törő-Bujdosó-féle parasztmegmozdulás résztvevői.

A szatmári béke (1711. május 1.) után Bercsényi birtokait újra Schlick kapta meg. Károlyi, aki szolgálatai fejében joggal remélhette a birtok megtartását, az udvar döntése után titokban továbbra is követelte az adót. Végül 1722. augusztus 8-án értesítette Károlyi a vásárhelyi elöljárókat, hogy a birtokot Schlicktől megvette.74

 

A Pető-Törő-Bujdosó-féle parasztmegmozdulás

A Rákóczi-szabadságharc bukása után eltelt négy évtized alatt mind a földesúri, mind az állami adók fokozódtak. A földesúri önkény növekedésével az addig viszonylagos szabadságot élvező alföldi mezővárosok jobbágyaira lényegesen súlyosabb terhek (porció, beszállásolás, forspont, katonafogdosás) nehezedtek. A többségében protestáns lakosú város a Károlyiak alatt viszonylagos vallásszabadságot élvezett, de a katolikus egyház erőszakos fellépése (pl. a református templom építésének megakadályozása érdekében) a vallási elnyomás növekedésétől való félelmet táplálta.

A XVIII. század közepére a főleg állattartásból élő vásárhelyi jobbágyok számára az állatok piaci értékesítésének nehézségei a létbizonytalanság érzését növelték. 1749-ben Pető Ferenc és Kiss László jobbágyok juhaikat Vácig hajtották eladni, de az üzlet nem sikerült.75 Az idegen kereskedők versenyével birkózó egyszerű jobbágyok számára a szabadabb élet reménye a kuruc világ hagyományaihoz kapcsolódott.

Az 1735-ben lezajlott Péró-lázadás, amely a Körös-Maros vidékén vonult végig, nemcsak előzménye volt a vásárhelyi felkelésnek, de közvetlen hatása is kimutatható. Erdődi István, aki Petővel kapcsolatban állott, részt vett a békésszentandrási Péró-felkelésben. Vértesi Mihály, akit a vásárhelyiek török földön akartak felkeresni, egyik vezetője az 1735-ös forrongásnak. A törökországi út alkalmával Temesváron felkeresték Nagykovács István káplárt, aki vásárhelyi-túri származású volt, és szintén részt vett a Péró-féle mozgalomban.76

1749 novemberében Pető Ferenc, Kiss László, Olasz György, Becsei Mihály és Tóth János vásárhelyi jobbágyok sertésvásárlás ürügyén útlevelet kértek, és Temesvár irányába indultak, azzal a végső céllal, hogy Rákóczit, Vértesit és a bujdosó kurucokat felkeresve, tanácskozzanak velük a Magyarországon támasztandó felkelésről, és visszatérve előkészítsék a talajt a zendülés számára. Újpalánkig jutottak, átkeltek a Dunán, és ott a török parancsnokkal beszélve megtudták, hogy Rákóczi magyarjai már nincsenek török földön. A sikertelen út után a túri események lendítették előre a felkelés ügyét. Túr és Vásárhely nagyrészt kálvinista lakossága vallásán kívül a nagy állatvásárok révén is közel állt egymáshoz. A vidék leghíresebb vásárai Mezőtúron zajlottak le. Túr már az 1735-ös parasztfelkelésben is jelentős részt vállalt.77 1752-ben Polgári Mihály túri református lelkész a protestánsok elleni támadások erősödésével kapcsolatban prédikációjában Mária Teréziát hibáztatta, hogy nem veszi figyelembe elődeit, akik a református vallást épségben tartották. A katolikus klérus Polgári elfogatása mellett foglalt állást. Az udvarban miniszteri konferencia ült össze, ahol elhatározták, hogy Budán bíróság fog az ügy kivizsgálása után a következmények megelőzésére megfelelő ítéletet hozni. Polgári Mihály prédikációiban az idegen elnyomást és súlyos terheket is emlegette, amely már túlmutatott a tisztán vallási sérelmeken. A prédikátor megszökött börtönéből, és külföldre menekült.78 A túriak közül többet kínvallatásnak vetettek alá a szökés körülményeinek kivizsgálása folyamán. A lakosságot mindez az idegen hatalom elleni fellépésre sarkallta. Így a túriak elsősorban vallási sérelmek és papjuk bebörtönzése miatt elégedetlenkedtek, de a súlyos terhek és egyéb okok is szerepet játszottak. Túron három ember, Törő Pál, Bujdosó (Nagy) György és Túri Mihály szervezkedett. Törő 30 éves, vagyonos jobbágy, Bujdosó nincstelen béreslegény, míg Túri zsellérsorban élő pásztor. Túri Mihály a vásárhelyiek bevonását vállalva kapcsolatba került az 1749. évi törökországi út részeseivel. Időnként Pető istállójában és az egykori Vekerdi-ház helyén levő régi csárda pincéjében79 gyűltek össze, és egyre többen adtak kezet a kuruc-ságra. 1753 elején Kovács Mihály, aki a túri vásárra indult, felkereste Törőt. Közben Túron is növekedett a felkelésre elszántak tábora.

Túri olyan híreket terjesztett, hogy egy Miskolc körül lakó, Szepesi nevű ember vezeti őket Rákóczi elé.80 Más alkalommal pedig azt híresztelte, hogy Vértesi a Bánságban nagyszámú seregével készen áll a harcra, és hozzá fognak csatlakozni a vásárhelyiek. Bujdosó - Törő kívánságára - levelet íratott Vásárhelyre Petőéknek, melyben tájékoztatást kértek: „Készek leszünk Szolgálni Országunk mellett, Hanem tudósítson Kigyel-med, hogy tudjuk magunkat mihez tartani." A készülő mozgolódásról már sokan tudtak. A halasi kocsmáros, Herpay, akit szintén be akartak szervezni, el is árulta a felkelés tervét a halasi bírónak. Nyomozni kezdtek az ügyben, Pető Ferenc és Körösi Péter mindent tagadott, így Báthori Mihály, Vásárhely főbírája leállíttatta a nyomozást. Petőt azonban valószínűleg megijesztette az idő előtti leleplezés lehetősége, ezért siettette az eseményeket. A megmozdulás előestéjén mintegy 60 főt szerveztek be Vásárhelyen. Pető istállójában tanácskozták meg a vezetők a Túrra indulás időpontját, a gyülekezés helyét pedig a Kenyere-ér hídjánál beszélték meg. A terv az volt, hogy Túr alá vonulnak, ahol csatlakoznak Törő és Bujdosó embereihez. 1753. június 3-án, vasárnap késő este gyülekeztek a felkelésre elszántak,81 azonban kevesen jelentek meg, és „legnagyobb részt csak botokkal és gazdasági eszközökkel voltak fegyverkezve, inkább parasztosan, mint katonailag". Lőfegyverük alig akadt. A lovak nagy részét is a ménesből fogták ki.82 Pető és Túri mindezt látva, sorsukra hagyták a felkelőket. A megmaradt 16 lovast Körösi Péter Túr felé vezette. Becsei és Tóth belovagoltak Túrra, hogy megkeressék Törőt, de nem találták. Bujdosó, látva, hogy megindult a felkelők üldözése, elmenekült, később Debrecenben fogták el. A maradék csapatot a túrkevei kunok és a megyei huszárok 1753. június 5-én kétórai üldözés után lefegyverezték.

A megmozdulás gyors végét elsősorban a szervezetlenség okozta. A megtorlástól való félelem és a cél tisztázatlansága, valamint a reális terv hiánya is közrejátszott benne. Az egymástól viszonylag távol levő két városban élő vezetők nem tudták terveiket jól összehangolni, másrészt az elsietett kezdés is hozzájárult a kudarchoz. Hiányzott a jól képzett katonai vezető, és a homályos célzások már nem élő személyekre (Rákóczi, Vértesi) csak tovább növelték a bizonytalanságot.

Az a tény, hogy a Péró-féle parasztmegmozdulás után 18 évvel egy újabb felkelés körvonalai bontakoztak ki, arra utal, hogy a jobbágyok - a feudális rendszer és az idegen elnyomás fokozódó szorításában vergődve - ösztönös kiutat kerestek. Vállalva a kockázatot, fegyverhez nyúltak, és a kuruc hagyományokra támaszkodva próbáltak sorsukon javítani.

A vármegye urai - kiszolgálva az idegen Habsburg-uralmat - a megtorlásban túltettek az udvar bosszúvágyán is. A végső ítéletet Mária Terézia 1754. január 28-án mondta ki. A felkelés elsősorban az idegen államhatalom ellen irányult, és csak másodsorban fordult a földesúri kizsákmányolás ellen. Mégis a Bécset legjobban kiszolgáló Batthyány Imre és társai 106 elfogott vádlott közül 45-öt ítéltek halálra, míg a kancellária már csak 9-et, a nádor 5-öt javasolt kivégzésre, a királynő pedig 3-nak a fejével enyhített a végrehajtáson.83

A pert hosszadalmasan, a középkori kínzások eszközeit is felhasználva, a Batthyány Imre elnöklete alatt összeülő Királyi Tábla Budán folytatta le. A börtönben a foglyokat száraz kenyéren tartották, többen annyira legyengültek, hogy a bírák attól féltek, nem bírják ki az ítélethirdetésig. Bujdosót Budán, Törőt Túron, Petőt Vásárhelyen fejezték le, és elrettentő példaként a nép előtt fejüket karóra tűzték, testüket felnégyelve akasztófákra szögezték ki. „A Pető Ferenc négyelése... minden zenebona és lármázás nélkül 250 vásárhelyi lovas ember között csendesen végbe ment" - írja Szaplonczai Illés uradalmi inspektor 1754. április 4-én Károlyi Ferenc grófnak.84

16 vádlottra 64 évi sáncmunka összbüntetést, további 52 vádlottra életfogytiglani katonai szolgálatot róttak ki.85 Túr és Vásárhely elkerülte a lakosság széttelepítését, és a kérvények többszöri visszautasítása után a királynő a kaszárnyaépítést is elengedte, végül büntetésként egy lovasszázadot szállásoltak be a városba, és eltartásukra a napi orális porción felül 2-2 kr-t kellett fizetni.86

Mária Terézia a birodalom központosítása mellett Magyarországon továbbra is meghagyta a rendi kiváltságokat, a nemesi adómentességet, holott a birodalom többi részében a kiváltságos osztályok is adóztak, mivel a jobbágyság képtelen volt a megnövekedett terhek elviselésére. A magyar uralkodó osztály cserében készséges kiszolgálójává vált a Habsburg érdekeknek saját jobbágyai rovására. A Szilézia visszaszerzésére törekvő Mária Terézia az aacheni békekötés után is 180 000 főnyi hadsereget tartott fenn. 1751 áprilisában a pozsonyi országgyűlésen az ország 2,5 milliós hadiadójának 1 200 000 Ft-tal történő felemelését kívánta elérni. A rendek hosszas alkudozások után a jobbágyok terhére 700 000 Ft-ot szavaztak meg.87 Az ország súlyos adókkal való terhelése következtében a kurucok és Rákóczi nevének felbukkanása nem véletlenül esett az 1750-es évekre. A birodalom nehéz anyagi helyzete, a poroszokkal vívott háború kudarcai vethették fel a túriak között a porosz segítségben való bizakodást. A vásárhelyiek Rákóczi nem létező törökországi emigráns csapataitól vártak támogatást. Azoknak a híreszteléseknek, melyek közszájon forogtak, nem volt reális alapjuk, mégis sokan bizakodtak a nem létező segítségben. Bang Jánosnak Becsei Mihály hadnagyságot ígért, ha kuruccá lesz, hozzátéve, hogy a „Vaskapunál vár bennünket Rákóczi, oda fel pedig nyomják a Királynő népét..." Kristó Ferenc vallomásában elmondta, hogy „egy öreg Szűr kankóban levő ismeretlen ember hozzám jövén kezdette említeni, hogy Munkács Vára alatt Feltűnne egy Tábor Kuruc, azért Lennék társ vélek és mennék el". Vértesiről és Halász Zsigmondról, a békésszentandrási Péró-felkelés résztvevőiről olyan hírek keltek szárnyra, hogy 100 Ft-ért a Vaskapuhoz vitte őket egy orosházi ember, ahol sátrakat és katonákat látott.88

Az udvar félelme egy nagyobb arányú parasztfelkeléstől az adott külpolitikai és belső gazdasági helyzetben indokoltnak látszott. A megtorlásnak elrettentőnek kellett lennie.

Az eseményeket ennek ellenére igyekeztek jelentéktelennek feltüntetni, mely a belső bajok elleplezését szolgálta a birodalom külső ellenségei elől.

A felkelők vagyoni összetételét vizsgálva szembetűnő, hogy a nincstelen pásztorok, béresek, szolgalegények mellett a vagyonosabb réteg is képviseltette magát. Az állami terhek, a porció, beszállásolás, forspont a jobb módúak nagy részét is érintette, természetesen ez nem zárta ki a gazdag- és szegényparasztság között meglevő ellentéteket.

 

2. Népesség, a város bel- és külterülete

A népesség alakulása

Hódmezővásárhelyen az egyházi anyakönyvezés adatai csak 1747-től kezdődően maradtak fent, így a korábbi évekre megbízható népességszámot meghatározni nem lehet. A XVIII. század közepéig adóösszeírások, dézsmajegyzékek, vagyoni összeírások állnak rendelkezésünkre. Ez a forrásanyag azonban nem tartalmaz adatokat az össznépességre vonatkozóan. Az összeírások adózás céljából készültek, így ezek az adózóképes háztartásfők számáról adnak felvilágosítást:

 

Év Adatfelvétel neme Adózó ht.-fők száma
1670 török defter 321
1701 adóösszeírás 163
1715 országos összeírás 406
1720 országos összeírás 314
1723 földesúri összeírás 616
1729 megyei összeírás 597
1731 vagyonösszeírás dézsmához 760
1737 megyei összeírás 684
1741 megyei összeírás 455
1745 megyei összeírás 868

 

Az összeírások feladata az adózók vagyonának számbavétele a fizetendő adó meghatározása céljából. A családtagok számát nem jegyezték fel. Az egyes családok a feleségen és a gyermekeken kívül még több olyan személyt is magukba foglalhattak, akik szintén nem szerepeltek az összeírásban.

Az 1701-ben készült összeírás a visszatelepülés egyik fázisát rögzítette, amely kép néhány hónap vagy év elteltével jelentősen megváltozhatott. A XVIII. század első évtizedeiben a népmozgás és -vándorlás az ország nagy részére kiterjedt. A népesség hullámzását, számbeli növekedését, illetve csökkenését ebben a korszakban a természetes szaporodás és halálozás mellett a migráció is befolyásolta. A zselléreket külön rovatban összesítették, számuk azonban (17 fő) nem lehet teljes, mivel a rovatokban feltüntetett számon felül a névsorban több helyen is előfordul olyan megjegyzés, amely arra utal, hogy az egyes háztartások az összeírtakon kívül is alkalmaztak zselléreket; pl.: „Hegedűs István 38 éves, itt született, nála lakik két nős fivére, valamint a Nagy Péter nevű zsellér", egy másik helyen: „Hódi Ferenc 40 éves, itt született, egy nős fivérével, két zsellérrel, akiknek semmijök sincs".89 Számolni kell ezenkívül olyan nincstelen bevándorlókkal, akik évekig nem tudták vállalni az adózás terheit. 1701-ben a 163 összeírt háztartásfő közül, akik elsőként tértek vissza, 141 fő Vásárhelyen született, a többi 22 háztartásfő a Vásárhelyhez közeli Batidán (3) és Mártélyon (1), Makón (2), Szentesen (4) és Gyön (1) született. Csak 11 háztartásfőnél van távolabbi születési hely megjelölve: Légrádon, Tószegen, Debrecenben, Békésen (2), Csatáron, Megyeriben, Szalánkán, Kevesváron (Temesvár?), Vecsén és további 1 fő Kassa mellett. Megállapítható tehát, hogy a visz-szatérők - kevés kivétellel - az elmenekült lakosok közül kerültek ki.

Az 1715-ig terjedő időben nem találtunk olyan forrást, melyből a népesség alakulására következtethetnénk, így nem tudjuk azt sem, mekkora lehetett a lakosság a Rákócziszabadságharc éveiben. 1709-ben a pestisjárvány jelentős pusztítást végzett. Az egyházi tized árendaösszege 1710-ben 40 Rh Ft, melyet 1712-ben 800 Rh Ft-ra emeltek. Az emelkedés összefüggésbe hozható az adózó háztartásfők, illetve közvetve a népesség számának emelkedésével.90

Az 1720-as összeírásban 314, az 1723-as földesúri összeírásban 616 az adózó háztartásfők száma. Ilyen nagyarányú emelkedés 1720 és 1723 között csak az összeírások különböző szempontjaival magyarázható. A földesúri összeírás nyilvánvalóan több személyre terjedt ki, mint az 1720-as országos összeírás.

Acsády Ignác az 1715-ös összeírásról megállapítja, hogy mindenütt tömegesen maradtak ki az adóképes lakosok és az adóalapul szolgáló ingatlanok, és már 1719-ben megtették az előkészületeket az összeírás megismétlésére. Az 1720-as összeírásról megjegyzi, hogy a szegényebb rétegeket, akiknek csupán házuk volt, vagy még az sem, kihagyták az összeírásból, így a szegényebb iparosok is kimaradtak, és csak a külsőséggel bírókat írták össze. Acsády a kihagyott népességet 50 %-ra becsülte.91

A két összeírás közötti időben, 1717-ben 62 család hagyta el a várost.92 Valószínűleg az adók hirtelen emelkedése is oka volt az elköltözésnek, hiszen Károlyi Sándor adókövetelése mellett a püspöki dézsmát is felemelték, és természetesen Schlick Lipót számára is fizették a taksát. Nem beszélve a templomépítés jobbágyokra háruló terheiről és az újabb török háborúval járó fuvarozási és egyéb katonai terhekről.

Két évvel az 1720. évi országos összeírás után, 1722-ben a földesúri összeíró 457 jobbágynevet írt össze, megjegyezve az összesítésnél, hogy 266 régi lakos mellett 191 a jövevény, azaz új betelepülő (advena).93 Ez az adat nagyarányú bevándolásra utal. 1723-ban már 616 háztartásfőt jegyeztek fel.94 A jövevények nem mindig települtek le véglegesen. Ha nem találták könnyebbnek az adózási feltételeket, hamar elköltöztek, és újak jöttek helyükbe. Az adók emelése, a földesúr újabb követelései, a robot bevezetésének megkísérlése a lakosság egy részének szökését eredményezte. 1729 szeptemberéig újabb 103 család hagyta el a várost.95 Az 1729-es megyei összeírásban 597 háztartásfőt írtak össze.96 Az elvándorlás mellett az összeírások és dézsmajegyzékek névsorainak összehasonlításából nyomon követhető a bevándorlás mértéke. 1731-ben igen sok, addig ismeretlen új név jelenik meg a dézsmalajstromban.

Az 1738-1739. évi pestis jelentősen megtizedelte a lakosságot. A pestisben elhalt gyermekek és felnőttek együttes száma 2472 fő, az életben maradottaké 2446 fő.97 Békés megye akkori lakosságának is felét pusztította el a járvány.98 A nagymérvű veszteség ellenére Vásárhely kiheverte a csapást. A háztartásfők számának emelkedéséből bevándorlásra is következtethetünk. A járvány hatására 1741-ben a megyei összeírásban csak 455 adózó neve szerepel. A pestis utáni években a háztartásfők száma gyorsan emelkedett, 1745-ben már 868 fő volt.99

A pestis előtti össznépesség megközelítéséhez segítséget nyújt a pestisben elhaltak számbavétele, mivel itt az asszonyokat és a gyermekeket is felírták. Az elhaltak és életben maradtak összesítésével megközelíthetjük a pestist közvetlenül megelőző össznépesség számát. Az összesítés közel 5000 főnyi népességet, 4918 főt mutatott ki. A járvány körülményei között nem valószínű, hogy a felmérés minden lakosra kiterjedt, így számolni kell azzal, hogy ennél a számnál az össznépesség nagyobb lehetett.

A hivatalos népszámlálásokig a népmozgalom vizsgálatánál az egyházi anyakönyvek bizonyultak a legmegbízhatóbb forrásoknak. Az anyakönyvek adatai alapján, amely a születés, házasságkötés és halálozás évenkénti adatait tartotta nyilván, 1747-től tudunk a népesedés alakulására következtetni.

1747-ben az anyakönyvek alapján 325 a megkeresztelt református gyermekek száma, míg a katolikusoknál 42 főt kereszteltek meg. Ha 45%o-es születési arányt tételezünk fel, akkor 1747-ben 8155 főben állapítható meg az össznépesség. Az 1747-től 1751-ig terjedő öt év alatt 1918 születést jegyeztek fel az anyakönyvek (az évi átlag 383), melynek alapján a XVIII. század közepére Hódmezővásárhelyen 8524 főnyi össznépességre következtethetünk.100 Ezt a számot még kiegészítheti a konkrét adatok hiányában pontosan meg nem állapítható egyéb felekezetek, cigányok stb. száma, amely arányát tekintve nem számottevő.

A korabeli egészségügyi viszonyok, életfeltételek mellett Magyarországon a természetes szaporodás mértéke a XVIII. században általában nem haladta meg az évenkénti 5%o-et, a születési arány 35-45%o-es, amihez képest a halandóság igen magas. Egy-egy nagyobb járvány pedig több évtizedes természetes szaporodást semmisített meg.101

A népesség gyors növekedésében a bevándorlásnak jelentős szerepet kell tulajdonítani.

Újabb betelepülésről 1751-ben értesülünk, mikor a földesúri tiszttartó erőszakosságai elől menekülő gyeviek (algyőiek) telepedtek le Vásárhelyen. Az új jövevények ki nem rótt taksája 1753-1754-ben 400 Rh Ft.102 A 36 áttelepült család leszármazottai közül többen sokáig használták a „Gyevi" előnevet.

Házasság révén is történt kívülről népességnövekedés. Leggyakrabban Szentesről, Makóról, Algyőről (Győ), a Körös vidékéről, Békésről, Csabáról és Orosházáról származtak a házasulandók. 1747-ben volt legtöbb a vidéki vőlegény Vásárhelyen. Az idegenből származó vőlegénynek bizonyítania kellett, hogy nőtlen. Pl. 1752-ben az Erdélyből származó Székely Péter a sebesi prédikátor levelével bizonyította nőtlenségét, így vehette csak feleségül Rab János leányát, Ilonát. Kelemen János katonai szolgálatának letelte után Obester Revitzki János levelével bizonyította szolgálati idejét és nőtlenségét, ezután vehette csak feleségül Nagy István özvegyét, Sárát.

Az anyakönyvek adatai alapján az idegenből házasulandók száma az 1747 és 1751 közötti években a következőképpen alakult:103

 

Helység Vőlegény Menyasszony
Békés 2 1
Csaba 1
Győ 4
Kőrös 1
Makó 11 1
Orosháza 1 1
Szentes 10 2
Madaras 1
Összesen 31 5

 

A város belterülete

A XVIII. század elején Hódmezővásárhely természetes határok közé szorítva, vízből kiemelkedő hátságokon terült el. A város mai belterületének egy része még a természeti tájhoz tartozott. A Népkert és Kertváros helyén a Hód-tó vize hullámzott. A Kis-tó-értől északra eső területet nyomási földek, kaszálók, a mélyebb fekvésű részeket pedig - a mai Gomba és Búvár utcák környékét - nádasok borították.104 A mai Tanácsköztársaság tér s a Stadion területén tartották a vásárokat. A jelenlegi Csúcs városrész helyén a Csúcs-tó terült el, mintegy elzárva a város északi irányú terjeszkedésének útját.

A város területe földrajzilag jól elkülöníthetően három részből állt (19. térkép). A település legnagyobb összefüggő része az Oldalkosár, a Tarján és Tabán városrészeket foglalta magában, és a Hód-tó északi partvonalát követve északnyugat-délkelet irányban húzódott. Északon a Hattyas-tó és a Csúcs-tó, nyugaton a Pap ere és a Királyszéki-lapos természetes vízrajzi határai között terül el. A Kis-tó, a Kis-tó-ér, a Hód-tó, valamint a Topa-ér határolták az előbb említett városrésztől délkeletre fekvő Új utcát (mai Susánt). A harmadik, földrajzilag is elkülöníthető része a városnak a Kis-tótól délre, a Hód-tó délkeleti oldalán elterülő Hód városrész volt (mai Újváros). Ez a terület a török időkben lakatlanná vált, és az újratelepülés idején sem népesült be. A régiváros helyét omladékok, egy templom és torony romjai jelezték, melyek még a XIX. században is láthatók voltak. Az elhagyott templom 1710 körül dőlt a tó habjai közé.105 Tekintettel a háborús időkre, a lakosok a nyitott és szabadon megközelíthető helyeket kerülték. Feltételezhető, hogy a mai Újváros azért nem települt újra a török kiűzése után sem, mert a lakosság a tavak és erek által védettebb területeken nagyobb biztonságban érezhette magát. A Kis-tó-értől északnyugatra eső terület csak a XVIII. század végére a békésebb évek beköszöntével népesült be,106 holott ez a hely partosabb fekvésénél fogva kiválóan alkalmas lehetett a letelepedésre már korábban is.

 

19. térkép. Hódmezővásárhely belterülete a X \ III. században

 

A vízrajzi adottságok és domborzati viszonyok az utcák helyzetét is meghatározták A várostól keletre, a Kis-tó északi részéből ágazhatott ki a Kis-tó-ér, mely északkeleti irányból lépett a város belterületére. A Kis-tó-értől délre hosszan nyúlt el az Úi utca mely a XVIII. század elején kezdett benépesülni.107 A Kis-tó-ér északi partján a század közepéig nem települtek, hanem nyomásként használták, valamint a vármegye szénáját is itt rakták kazlakba. Nagyobb telepítés 1776 táján történik ezen a területen A Kis-tó-ér a mai Simonyi, Gomba és Búvár utcán át a régi Szarvas vendéglő alatt torkollott a Topa-érbe, amely a Csúcs-tavat kötötte össze a Hód-tóval. 1750-ben még rendesen folyt a Topa vize, később a Kispiacon a Szarvas vendéglő előtt eltöltötték ezáltal a Csúcs-tótól elzárva állóvízzé lett, és Kispiaci-tónak nevezték. 108 A Kis utca a mai Deák Ferenc és Petőfi utcák irányában húzódott. A Nagy utca a mai Lenin utca vonalában a Szentes és Makó felé vezető utakat kapcsolta össze.

A Kis-tó a mai Susánt és Újvárost választotta el egymástól. Belterületi medre a mai Kistöltés, illetve Szoboszlai utca közötti vasúti átjáró irányából a jelenlegi tüzéptelep irányába tartott, és a malom előtt torkollott a Hód-tóba. Torkolatának mélyedése a vasúti aluljáró és a malom között még ma is látható. A Kis-tó az 1750-es évektől az 1850-es évekig jó halászóhelye és nádtermő területe volt a városnak. Medrének nagy részét a XIX. század második felében töltötték fel, amikor az alföld-fiumei vasútvonalat építették.109

A Hód-tó északi partján helyezkedett el az Oldalkosár nevű városrész. A tó délről és keletről mintegy félkörívben ölelte körül. Nevét valószínűleg a vesszőkből font és földdel töltött védgátról kapta. Északon a Nagy utcáig terjedt, míg nyugat felől a tariáni városrész csatlakozott hozzá. Innen indult ki a Szentes felé vezető út. Csupán néhány utcából állott, és a legkisebb lélekszámú városrész volt. A legmagasabban fekvő részen alakult ki a város központja. Itt épült fel a református Ótemplom kőtornya 1713-1714-ben, a régi vályog imaház közelében. A kőtorony korabeli szerepe a harang elhelyezése mellett védelmi jellegű is volt, innen figyelték az ellenség és az árvíz jöttét, valamint a tüzet. Ez volt a városban az első szilárd kőépület. A török engedélyével ugyanis templomot csak vályogból és fából építhettek, nehogy a lakosság erődítményként használhassa fel ellenük. A törökkel 1716-ban kiújult harcok súlyos terheket róttak a városra Temesvár ostroma idején a fuvarozás és élelemszállítások miatt elakadt az építkezés és csak 1720-tól folytatták. A toronyhoz a templom épülete 1721-1723 között épült fel A templomtól délkeletre építették az első lelkészlakot egy „tanulóházzal", külön pitvarral. A parókiát a templom keleti vége irányában építették 1731-ben. A házhoz pince is tartozott. Az Ótemplom közelében állt a vályogból épített és nádtetővel fedett iskola épülete.110 1741-1742-ben - védelmi szempontokat figyelembe véve - lőrésekkel ellátott kerítést emeltek a templom körül. A kőkerítés egy része ma is látható, az oldalkapu zárókövén az 1741-es évszámmal.

Az Oldalkosártól nyugatra a Hód-tó északi partvonulatát követte a tarjáni városrész. Nyugaton a Királyszéki-lapos zárta le, melyet később lecsapoltak, és a XVIII. század végére beépítettek. A környező településekhez képest mélyebb fekvése miatt azonban betelepülése után is többször elöntötte a víz.111 Tabán a Tarján tói északra, a város északnyugati részén, partosabb területen feküdt. Egykorú leírás szerint az 175l-es nagy árvíz idején „mint Noé bárkája ült a víz között".112

A város lakossága az esőzések és az árvizek miatt állandó küzdelmet folytatott a belvízzel. A vizek azonban a megélhetés számtalan lehetőségét is kínálták, a tavakat halászták, a mélyebb fekvésű területeket nád- és gyékénytermő helyként hasznosították. A Hód-tót az Oldalkosárban levő régi temető sarkától a Tarján kezdetéig a lakosság szabadon halászhatta.113

A XVIII. század első felében a visszatelepülés és az új jövevények bevándorlása - kisebb-nagyobb visszaesésekkel - folyamatosnak mondható. Az újratelepülő régi lakosok elhagyott telkeikre térhettek vissza. Palugyay Imre szájhagyomány alapján írta le, hogy a tatár, török és kuruc járásban elpusztult helységek életben maradt lakosai Vásárhelyre mint a Tiszához közeli legnépesebb szomszédhelyre költöztek, annak lakosaival összeolvadva legelőször a Hód-tó partját kezdték „megülni" Oldalkosárban és Tar-jánban.114 Az Új utcában letelepülők száma gyorsan növekedett.

 

Házhelyek, lakóházak

Vásárhelyen öt utcatized alakult ki: a tarjáni, a tabáni, az Új utcai, a Kis utcai és az oldalkosári tized. Az adót, dézsmát, párbért utcatizedek szerint szedték. 1732-ben a dézsmajegyzékben Vásárhelyen az öt utcatizedben 843 adózó háztartásfőt írtak össze. 1756-1757-ben a háztartásfők mellett a házak számát is feltüntették.115

A legnépesebb az Új utcai tized, majd utána következett Tarján és Tabán. A Kis utcai tized jóval kevesebb házból állt, míg az Oldalkosárban írták össze a legkevesebbet. 1717-ben a városban több mint 600 ház állt,116 számuk a század közepére 937-re növekedett. A népesség növekedésével csökkent a szabad házhelyek száma, a nagy portákat fölszámolták. Igen gyakori eset volt, hogy másnak a portáján jelöltek ki házhelyet az újonnan építkezőknek.117 A fundus vagy belső telek a földesúr tulajdonát képezte. A porta eladását a tanács általában korlátozta. Portát csak házzal együtt értékesíthettek: „nem lévén a fundusban semmi juss, ha épületi nincsen valakinek rajta".118

 

 

Háztartásfők Házak
Tizedek száma száma
  1732 1756-57 1756-57
Tarján 202 219 230
Tabán 167 193 205
Kis utca 144 131 141
Uj utca 223 256 272
Oldal kosár 107 81 89
Összesen 843 880 937

 

A XVIII. század közepére annyira megfogyatkozott a szabad porták száma, hogy a nagy, kihasználatlannak ítélt portákat megosztották. A tanács emberei kimentek a helyszínre, és ha olyan portarészt találtak, melynek a ház tulajdonosa semmi hasznát nem vette, „hogy a föld tellyességgel heverőben ne légyen", odaítélték a rászorulóknak.119

A lakosság letelepülését a század elején nem szabályozták, a belterületet nem osztották fel házhelyekre. A városnak voltak mélyebben és magasabban fekvő területei, így a házakat a domborzati viszonyokhoz alkalmazkodva építették. Az utcák zegzugosak voltak, sok sikátor, vakköz jött létre. Az utcakép tudatos átalakítására ebben a korban nem törekedtek. A század derekára azonban a letelepülés helyét már a tanács jelölte ki.120 1751-ben megtiltották a lakosságnak, hogy a tanács engedélye és tudta nélkül foglaljanak házhelyeket. A határozat megszegőjét a városból való kitoloncolással büntették.121 A város „kerítésén" kívül is tiltották az építkezést. A Pap erén építeni akarók kérését azzal utasították el, hogy árvíz idején a terület „víz között van". Az esőzések és árvizek valóban nagy károkat okoztak a házakban és a telkekben. így pl. 1741 -ben a Vásárhelyen pusztító árvíz Csontos Gergelyt kiöntötte a házából, így telket kényszerült vásárolni. Olasz Györgynek 10 Rh Ft-ot ajánlott fel telkének egy részéért, aki azt kevesellte. A tanács a károsult mellett hozott határozatot: „Deliberáltatott, hogy illy rettenetes rontás és nyomorúság lévén az árvizek miatt egész Városunkban, minthogy másként is a nagy haszontalan puszta telekkel nem bírhat, elégedjen meg a 10 Rh forinttal."122 Az 1751. évi nagy árvíz, amely Szentest elöntötte, Vásárhelyen is komoly pusztításokat okozott: „Semmit sem említettünk bár az árvíztől egy néhány itt való házakról, mellyek a Kurcza és a Kis Ér mellett szenvedtek, de sokkal kevesebbek voltak itt, mint néhol másutt, nevezetesen Vásárhelyen" - írták a szentesiek.123 A megyei közgyűlés összeíratta az árvízkárosultakat, mely szerint Tarjánban 99, Tabánban 59, a Kis utcában 39, az Új utcában 8, az Oldalkosárban 4 házat tett tönkre az árvíz. Külön jegyezték fel azokat, akiknek az udvari épületei is tönkrementek: Tarjánban 19, Tabánban 12, a Kis utcában 4 házat.124 A legnagyobb veszteséget Tarján szenvedte el, míg a magasabban fekvő Oldalkosárban és az Új utcában kevesebb kárt okozott az árvíz. Összesen 244 ház rongálódott meg, s ez a város házainak több mint egynegyedét érintette.

Az árvíz és a belvíz mellett a tűz jelentette a legnagyobb veszélyt. A tanács az építkezés engedélyezését feltételhez kötötte, a tűzveszély elkerülése érdekében a házakat jó kéménnyel kellett ellátni.125 A kémények ugyanis fából készültek, és ha rendszeresen nem sározták, tűzveszélyt jelentettek, ezért a kémények karbantartására rendkívül szigorúan ügyeltek.126 A tanács a rossz kéménnyel rendelkező házakat leromboltatta. A szigorú intézkedést az is indokolta, hogy a többszöri, kihirdetés ellenére sokan nem javították meg kéményeiket. A tűz a faszerkezet és a nádfalak miatt gyorsan terjedt. Egy kisebb tűzeset is komoly károkat okozott. Pl. 1753-ban a rossz kémény miatt meggyulladt Csoó János háza, a tűz továbbterjedt, és leégett nyolc szomszéd ház is istállóval, jószágokkal együtt. A tűzeset jelentős anyagi kárral járt, és Csoó János tönkremenését okozta, mivel megmaradt jószágából kellett kárpótolni a miatta károsultakat.'"

Egy új ház felépítéséhez csak az kezdhetett hozzá, aki megfelelő anyagi erővel rendelkezett. Benyhe Ferencné férje halála után a tanács előtt bizonyította, hogy a házat nagyrészt saját erőből építette: „...egyik béresnek is magáébul fizetett és a háznak minden fáit is az Özvegynek béresse faragta fel, nem különben a házak felrakásáért és vályog veréséért is az Özvegy búzájának árrábul fizetődött nagyobb részént, nem adván Benyhe Ferencz többet belé két rugott borjúnál, úgy szintén a fákat is ezen nyolcz közös ökrökön és a két különös béresek által hordatták, sőt az Özvegy maga tulajdon másik házábul is vitetett hozzá három kocsi fát."128 A ház földből (vertfal) vagy vályogból készült. Építéséhez igen sok nádat, gyékényt és faanyagot használtak fel. A város környékén kevés volt a fa, ezért távolabbi erdős vidékről kellett beszerezni.

 

Egy 1749-ből fennmaradt becsü felsorolja a ház egyes részeinek építési költségeit:

1. A két házra költött 10 Ft
2. Ajtófél ajtóstul hevederestül 4 Ft
3. Ablak fa vasastul 3 Ft
4. Kémény egészlen 4 Ft
5. Ház Szegés 2 Ft
6. Kis Pintzének tapasztófa Léttzei 7 Ft 30 kr
7. A Tyúk ól Lúd ól Szinnel együtt 16 Ft
8. Az öreg Pintzének fáira tapasztófával költ 26 Ft
9. Disznó ólra költ 8 Ft
10. Három kementze tsináltatása 10 Ft
11. Udvari kerítés 13 Ft
12. Ház és Pintze felverés 8 Ft
13. Ezekre 1000 kéve Gyékény vágásával 12 Ft
  Summa 123 Ft 30 kr"129

 

A ház általában 2-3 helyiségből állott. A portán gyakran két ház is állt, egy régebbi vagy „nagy ház" és egy újabb, ún. „kis ház". A pincét a bor tárolására használták. A fent említett háznál két pincét építettek, egy „öreg" és egy „kis" pincét. A házban a kemencének fontos szerepe volt, erre utal, hogy hármat is csináltattak belőle. A házon kívül a portán többféle épületet emeltek. Külön építették az istállót, melyből több is lehetett. Az egyik a szarvasmarhák, a másik a lovak számára. Az udvaron sorakoztak a különféle rendeltetésű ólak: a disznóól, tyúk- és lúdól a hozzájuk tartozó színnel. A kamra és az isztronga is előfordult. Az épületeket náddal fedték, a tetőzet ágasfás, szelemenes szerkezetre épült, feltételezhetően nyeregtetős megoldással.130 A portákat általában nádfallal választották el egymástól, vagy árkot ástak a telekhatáron.131

 

Határhasználat, földbirtoklás

A XVIII. század első felében a mezőgazdaság súlypontja az állattartás volt. Ez határozta meg a határhasználat rendjét. A határ nagyobb részét kaszálóként és legelőként hasznosították. Földművelést csak akkora területen folytattak, amekkora az önellátást biztosította.

A település belső udvaraiból a gazdálkodás központját kihelyezték a határba, a lakóház viszont a városban maradt. A külső területet a rajta levő építményekkel együtt szállásnak nevezték mindaddig, míg az állattenyésztés dominált, majd a földművelés térhódításával tanyának. Az állattartó helyek mind koncentrikus szerkezetűek.132 Hódmezővásárhelyen is érvényesült a határ övszerű beosztása. A belső telkeket körkörösen övezte a kezes jószág legeltetésére szolgáló nyomás, melyet a szállásföldek övezete követett, legkívül pedig a külső legelők terültek el.

A belső legelőhöz tartozott Szentkirály, Solt belső része Körtvélyesig, mely elsősorban nádtermő terület volt, de hátasabb részein jó széna is termett, és legeltetésre használták. Erzsébet fele része a belső legelőt alkotta, míg külső felén szállások jöttek létre. Nyomási legelőnek használták még Gorzsát, a Kis-tó laposát, a paperei, kenyerei és mámai szőlők közötti területeket és a Kútvölgyig terjedő határrészt. A várostól északnyugatra a tarjáni, Pap erei, délre a sarkalyi, szentkirályi, délkeletre az aranyági szőlők terültek el. Délre és nyugatra a réti területek húzódtak: Batida, Rétkopáncs, Kingéc, Gorzsa, Solt, Zsena, a mártélyi lapos, Térehát, Barci-rét, Atka, Korhány.133

A várost északi, keleti és délkeleti irányban mintegy félkörívben vette körül a szállások széles övezete, mely a külső pusztákig terjedt. A várostól keletre eső rész Erzsébet, Csomorkány, Férged, Rárós, északra a Kenyerétől a Kutasi útig terjedő határrész a Bővehalom, Kéktóhalom környéke, délkeletre a Makói út és az Erzsébeti út közötti terület tartozott a szállásövezethez.134

A pusztai legelők a rideg állattartás színterei. A határ kiterjedésére csak későbbi időszakból vannak megbízható adatok. A határviták után a puszták határainak véglegesítése az 1750-es években következett be. Pontosabb feltérképezésükre csak az úrbérrendezés idején került sor.135 Északon Mágocs és Derekegyház Szeghalomig, Donát-és Fábiánpusztáig, északkeleten Újváros a szentetornyai pusztáig terjedt. Keleten Szőlős és Vereskutas Földvár és Orosháza határáig húzódott. Délen Fecskés, Batida, Sámson és Tótkutas pedig Lele, Földeák és Komlós határáig terült el.

A szállásrendszer kifejlődése a paraszti gazdálkodás rendszerét változtatta meg. A közösségi elvre épült gazdálkodási forma helyébe fokozatosan az egyéni lépett. Az egyéni birtokká váló szállásföldek a közösségi földekből váltak ki.136

Vásárhelyen - a nagy határú alföldi mezővárosokhoz hasonlóan - nem volt zárt, kötöttebb jellegű határhasználat, így nyomáskényszer sem. Szegeden pl. a nyomásos határhasználatnak megfelelően elkülönült egymástól a kaszálók és szántóföldek övezete, így először a kaszálóövezetben tűnnek fel a XVIII. században a későbbi tanyák ősének tekinthető szállásépületek.137 Hódmezővásárhely határában a szállások szétszórtan helyezkedtek el, a parlagoló technikának megfelelően.

A szabadfoglalással felfogott földet hét évig birtokolhatta az első foglaló beművelési kötelezettség nélkül. A hét év parlagon hagyás után azonban bárki felfoghatta. Sokan erejükön felül foglaltak földet. Az így parlagon maradt szántókat sokszor a hét év letelte előtt új foglaló művelte be. A tanács ilyen esetben arra kötelezte az első foglalót, hogy a magot adja meg a jogtalan használónak, a föld birtoklásában pedig továbbra is az eredeti birtokost erősítette meg.138 A szabad földek fogyásával párhuzamosan és a népesség növekedésével egyre több összeütközésről és a földek birtoklása feletti vitákról értesülünk a bírói jegyzőkönyvből.139

A szállás adásvétele mindennapos gyakorlat volt, ami arra utal, hogy a jobbágy az általa használt szántófölddel és kaszálóval szabadon rendelkezett. A belső telkekkel együtt is adtak el külsőségeket, de csak a szállás és tartozékainak eladása is előfordult.140 Pl. 1748-ban Molnár István mint jövevény vásárolt szállást kúttal és épülettel 40 Rh Ft-ért. Belső telekről és házról nem történik említés. A tanács a szállásföldet körülbaráz-dáltatta, ezáltal a birtokost birtokában megerősítette, és másokat arról a területről 12 Rh Ft büntetés terhe mellett kitiltott. Ha a szállás birtokosa leszármazók nélkül halt el, a birtokos nélkül maradt föld a városra szállt. Az ilyen földdel a tanács szabadon rendelkezett, azaz bárkinek értékesíthette vagy használatra átengedhette. Baranyi Péter szikáncsi szállása halála után a város rendelkezése alá került, amelyet 1743-ban a tanács „egyenlő egyetértésben" Czeglédi István esküdtnek adott.141

Az előforduló gazdasági telephelyek közül ki kell emelni a kertet, amelyet 1747-ben minden belső portához osztottak. A kert - mint a gazdálkodás fontos eleme -a lakótelepüléstől több kilométer távolságban is előfordult. Tudunk olyan kertről pl., amely a várostól 10-12 km-re fekvő Mátyáshalomnál terült el.142 1735-ben olyan földet „szakasztottak" a kerthez, amelyen köles alá szántottak. Egy másik forrás szintén azt bizonyítja, hogy a kertet szántották.143 Épületről is tudunk, melyet kertben építettek, de rendeltetésére nem találtunk adatot.144

„Mezőkert", „mezei akol", „mezei istálló" elnevezések is előfordultak a bírói jegyzőkönyvben.145 Az elnevezések egyben arra is utalnak, hogy ezek elsősorban állattartással kapcsolatos funkciót töltöttek be.

Kalocsa északi fekvésű pusztáin a XVIII. század első felében - a Duna-Tisza közi területekhez hasonlóan -jelentős számban fordultak elő egyéni birtoklású telephelyek.146 Hódmezővásárhelyen a források legsűrűbben szállások néven említik a városon kívüli telephelyeket. A szállások építése a XVIII. század elején vett nagyobb lendületet Békés, Szentes, Karcag, Mezőtúr, Mezőberény, Vésztő és Makó határában is.145 Egy 1749-ben történt eladás alkalmával említett szálláshoz istálló, kút és szántóföld tartozott: „Pető Szabó Ferenc maga Szállását, istállóját és kuttyát minden késséggel együtt és szántóföldeivel a Kenyerén túl Becsei Istvánnak eladta, senki ellene nem mondott birodalmában confirmáltatik."148 1744-ben: „Ház épületekkel és appertinentiákkal: Mezei aklai-val, Istállójával, szántóföldeivel és kaszáló rétjeivel..." került eladásra.149 A szállásokon is folyt földművelés, már az 1730-as évektől erre konkrét adatokkal rendelkezünk. Térhódítása a század közepére fokozódik. Két párhuzamos folyamat játszódik le: egyrészt a rideg állattartás intenzívebbé válása a szállások teleltető funkciójával, másrészt a bevetett területek növekedése a földművelés térhódításával. Ez az út egyenesen vezetett el a század második felében a szántóföldi tanyákhoz.150 Az 1746-ban készült összeírás alapján, amelyben számba vették a szállásépületeket, a kaszálókat és a szántókat, összesen 316 szállásról tudunk. Ezen felül összeírtak 30 építmény nélküli szállásföldet.151 A szállásépület először könnyen mozgatható, továbbvihető volt. Ahogy fogytak a szabad földek, a szállások egy helyben maradtak, és fokozatosan szilárdult meg egyéni birtoklásuk. A szállások a szántás és kaszálás váltogatása következtében állattartó és földművelő funkciójuknak egyaránt eleget tettek. A szálláshoz tartozó szántóföldet ősszel és tavasszal bevetették, nyáron a termést betakarították. A szállás körül vermet ástak, abban tárolták a gabonát és a szemes takarmányt.152 A szállásföldön emelt épület mellett néhol kutat is ástak az állatok itatására. Az ilyen szállás már jelentős gazdasági egységnek számított. A népesség növekedésével párhuzamosan nőtt a szántók területe. A vetés, a szántás és a betakarítás munkálatai megkövetelték, hogy a várostól távol eső földön olyan épület is legyen, ahol a szerszámokat (láncot, szántóvasat, kaszát stb.)153 és az igásállatokat huzamosabb ideig kint tarthatják. A szállásokon az állatok számára épített enyhelyeken, aklokban, istállókban az igásállatok és kezes jószágok mellett a külső legelőkről elszaggatott állatok egy részét is kiteleltették.154

A XVIII. század közepére az akadályok ellenére is kezdett kialakulni egy-egy földdarab állandó birtoklásának gyakorlata. Jelentős lépés azonban csak 1752-1753-ban történt a földek felmérésével és a szállásföldek határainak kijelölésével. A földesúr által szorgalmazott földkiméréseket a lakosság elégedetlenül fogadta, mivel a méréskor nem mindig vette figyelembe az egyéni érdekeket. 1753-ban is több esetben megsértették az osztást: pl. Égető János a Kardos Gergely számára kimért földet felszántotta, és éjjel bevetette. Sziliczei János szintén nem volt megelégedve a számára kimért földdel, mivel a bátyjával együtt birtokolt kút nem az ő szállásföldjére esett. Ruttkay Imre mérnököt a helyszínre vitte, és a bátyjainak kimért földből a kúttal együtt egy darabot kihasítta-tott. A tanács visszaállíttatta az osztás értelmében kialakított állapotot, a kút tulajdonosát viszont kötelezte, hogy készpénzben kártalanítsa Sziliczei Jánost.155 A szállásföldek mérésénél az elégedetlenséget bizonyítja Varga György kijelentése, mely szerint ha „megaranyozta" volna a földmérőt, neki is jobb szállást mértek volna. Döntő többségükben a jobbágyok részére az általuk addig is használt szállásföldek kerültek kimérésre. Ruttkay mérnök 1754-ben készült vázlatos térképén,157 a mintegy 102 térképlapon összesen 711 kimért szállásföld szerepelt. Az első lapokon a szállásépületeket és kutakat is jelölték, sajnos a későbbiekben ezek jelölése elmaradt, így erről hiteles adatot a térkép nem szolgáltat. A szállásföldek helyét és számát viszont a térkép alapján rekonstruálni lehet. A szállásföldek nagyrészt a már 1746-ban történt felmérés által leírt határrészeken helyezkedtek el:

 

A mártélyi határrész és a Szegvári út két oldalán a Szentesi útés a mindszenti határ között  
114 szállásföld
A vásárhelyi határrészen (Fertő, Kis-Bővehalom, Nagy-Bőve-halom, a Kenyere- és Téglás-ér között)  
67 szállásföld
A Rárós és Mágocs pusztai határrész (Szarvasi út) 82 szállásföld
Vereskutas és Csomorkány pusztai határrész 129 szállásföld
Csomorkány pusztai részek, a Csomorkányi út és a Kutasi út között  
42 szállásföld
Csomorkány pusztai határrészek 88 szállásföld
A Csomorkányi és az Erzsébeti út között 43 szállásföld
Szenterzsébeti határrészek 25 szállásföld
Sámsoni határrészek a Gyulai út mellett 25 szállásföld
Férged pusztai határrészek és a Nagylaki út mellett 18 szállásföld
Szenterzsébet pusztai határrészek 24 szállásföld
A Makói út és a Nagylaki út közötti és a Makói út melletti határrészek  
54 szállásföld
  711

 

Az eddig ismertetett birtoklási és használati formákat kiegészíti a szőlő és a kút körüli földek tartósabb jellegű birtoklási módja. Az ásott kutak fontos szerepet töltöttek be az állattartó gazdaságokban. Ha a lakosok közül bárki a város határához tartozó területen kutat létesített, a körülötte levő föld is örökös birtokába ment át. A kutakat -különösen a téli itatások alkalmával - mások is használhatták.158 a szállásövezetben a kutat olyan helyre kellett ásni, hogy az állatok a szomszédok kára nélkül közelíthessék meg. A kút létesítésének szándékát a tanács mellett a szomszédoknak is előre tudomására kellett hozni. A kút körüli földet vagy bevetették, vagy parlagon hagyva kaszálták, ezenkívül épületet emelhettek rá. Az egyéni földhasználat kialakulásáig ha a föld hét éven túl parlagon maradt, akkor sem volt szabad azt másoknak felszántani vagy kaszálni.159

A szőlő birtoklása sokkal tartósabb volt, mint a szántóföldeké. Az újratelepülők kéréssel fordultak a szegedi kamarai hivatalhoz a parlagszőlők művelése ügyében. A kamarai hivatal 1702-ben úgy rendelkezett, hogy mielőtt valaki a parlagot felfogja és bemunkálja, becsültesse meg az értékét. Ha négy esztendőn belül tér vissza az eredeti birtokos, újra becsüljék fel, és ha megtéríti a befektetett munkát, szőlőjét visszakapja. Ha nem fizeti ki a különbözetet, a szőlő felét kapja csak vissza. Négy esztendő eltelte után a szőlő a bemunkáló birtokába megy át.160

Szőlővel a lakosság több mint fele rendelkezett, így öröklése, adásvétele is gyakran előfordult. Ha valaki a szőlőjét el akarta adni, először a szomszédoknak kellett felajánlania. A szomszédok és vér szerinti rokonok megkérdezése nélkül történő eladása ellen egy év és egy napon belül lehetett fellebbezni.161 Különbséget tettek öröklött, vásárolt és saját ültetésű szőlő között. A törvényesen örökölt szőlő ősivé vált, és leszármazók hiányában a földesúrra szállt. A vásárolt szőlővel már szabadabban rendelkezhettek a jobbágyok. Legteljesebb volt a saját ültetésű szőlő birtoklása.162

A külső és belső legelőt, a rétet, nádvágó- és kaszálóhelyeket a lakosság közösen használta. A város külön hasított ki magának gazdálkodásra alkalmas területet Ráró-son.163 Később, a XVIII. század második felében a sámsoni határrészben, Nagyhajláson a városnak külön gazdasága, épülete és kiszakított pusztája volt.164

A legelőterülettől elválasztották a kaszálásra alkalmas közös réteket, kijelölték a közös nádasok helyét.165 A nádvágást a kijelölt közös nádasokban külön szabályozták. A XVIII. század közepén Szent Márton-napig mindenki számára tiltották a nádvágást. Akik a tilalom ellenére a réten nádat vágattak, fejenként 3 Rh Ft-ra büntették, és a nád felét elkobozták.166 Nádvágóhelyek Kopáncson, Gorzsán, Batidán, Solt belső részén és Körtvélyesen terültek el.167

A rétet sokoldalúan használták, szárazság idején a marha- és sertéstartó jobbágyok legeltették, hátasabb részeit kaszálták. A rét a népi önellátás forrásaként vadmadarat, nádat, gyékényt, halat szolgáltatott, valamint a rideg állattartás feltétele is volt. A halászóvizek használatát a földesúr a városnak engedte át.168

A teleltetés jelentőségének növekedésével, a katonai terhek emelkedésének hatására (a katonák lovainak eltartása), a városnak és a lakosságnak egyre nagyobb kaszálókra volt szüksége. A „Tilalmas Mezők" elnevezés 1734-ban jelenik meg a bírói jegyzőkönyvben. A tanács ekkor hozott határozatot arra, hogy a „Tilalmas Mezők" határait a régi szokásnak megfelelően újra ki kell jelölni, mivel ezt a tilalmat többen is megsértették.169 A városi tanács 1749-ben külön területet jelölt ki a város kaszálójaként: „A Szikánts oldal, Mogyorós nevezetű darab földdel együtt a Baranyi Szállásáig, a régi makai útig mind fel fog barázdáltatni, város kaszállójá[na]k közönséges szükségére hagyattatik s meg tartozik, akik pedig reá szállottak elhordozkodjanak és a Száraz ér mellett fog nekijek szállás mutattatni." A határozat végrehajtása azonban évekig elhúzódott, mert még 1751-ben is voltak olyanok, akiknek újabb határidőt jelölt ki a tanács szállásaik elvitelére a kaszálónak kijelölt területekről.170

1743-ban mind a belső legelőt, mind a külső legelőket elkülönítik a szállásföldektől. A belső legelőn a kezes jószágokat, míg a külső legelőn a gulyákat, csordákat, méneseket legeltették. A belső legelőn, illetve nyomáson tiltották a szántást. Aki a nyomást felszántotta, tehene elhajtásával büntették.171 A szántást ugyanígy a külső legelőn is megtiltották. Bizonyítéka a szabad földek rohamos csökkenésének és a határ szabad foglalás miatti rendezetlenségének, hogy 1744-ben a város lakosai közül a tilalom ellenére többen is egy egész „baromjárást" gabonával vetettek be. A tanács, tekintettel arra, hogy a vetés már a földben volt, elrendelte a gulyásoknak, hogy a termés betakarításáig ne legeltessék marháikat a bevetett földön. A földfoglalóknak is meg kellett fogadni, hogy a jövőben nem szántanak azon a területen.172

 

Pusztabérletek

Pusztabérletek már a török kiűzése előtt is léteztek.173 Az újratelepüléskor készített összeírás szerint174 a helységet birtokló földesúron kívül másoktól is béreltek pusztákat. Még 1670 körül a Férged nevű pusztát Kis Pétertől és Kis Andrástól, Körtvélyest a Fáyaktól, Mártélyt Palódi Lászlótól és Szőke Pétertől vették bérbe. Mártélyt néhány jobbágy bérelte. Az összeírás megemlíti, hogy Csomorkányt a bírónak az apja vette bérbe Csanády Istvántól, Básthy Györgytől és Básthy Lászlótól. A birtokosok 1700 tavaszán jártak a városban, Csanády István Ónodon élt, Básthy László pedig Rimaszombaton. A birtokosok a török kiűzése után nem tértek vissza, szabadulni akartak földjüktől, és hajlandók lettek volna örök áron is eladni. A bizonytalan közigazgatási viszonyok és a háború utáni állapot nem vonzotta vissza a régi birtokosokat. Az elpusztult falvak határai üresen álltak. Az összeírás lakatlannak írta le Mártélyt, Körtvélyest és Férged pusztát.

A jobbágyok azokat a pusztákat is használatba vették, melyeket a török hódoltság idején béreltek: Kutaspusztát, Mágocsot és Csomorkányt.175

Az 1715. évi országos összeírás szerint a lakosság a legelőket nem tartotta elegendőnek, ezért másoktól kényszerült pusztát bérelni. Az 1720. évi összeírásban is a legelők szűkösségére panaszkodtak. Mártély, Csomorkány és Pereskutas használatáért 1720-ban Schlick Lipótnak nem fizettek bért. A csanádi püspök birtokában levő Batidát és Sámsont a makóiakkal együtt, tized fizetése ellenében használták. Ezen a területen nemcsak kaszáltak, hanem szántottak és vetettek is.176 1718-ban a makóiak panaszkodtak, hogy a vásárhelyiek „hatalmasul" elfoglalták a közösen árendált batidai pusztát. A püspök válaszul eltiltotta onnan a vásárhelyieket, és visszamenőleg háromévi bérleti díjat követelt tőlük. 1720-1721-ben már egész sor pusztáért fizettek bért a csanádi püspöknek, aki Batida és Sámson mellett időközben rátette a kezét Csomorkányra, Fecskésre, Pereskutasra és Mágocsra is. A Schlick Lipót és a csanádi püspök birtokában levő puszták mellett az állatok számára szükséges volt egyre nagyobb legelőterület megszerzése, így 1722-ben Tolnai István birtokosoktól vették bérbe a szentetornyai pusztát, melyet 1726-ban is béreltek. Az orosházi puszta bérléséért 1724-1725-ben 100 Rh Ft-ot fizettek. A pusztát a következő években is bérbe vették.177

1723-ban Károlyi Sándor a városhoz intézett levelében a birtokába került pusztákat a város lakosságának szabad használatában hagyta: „Az eddig általatok hivatott praediumokban, úgy mint Mártélynak, Körtvélyesnek, Rétkopáncsnak, Gorzsának, Batidának, Férgednek, Szenterzsébetnek, Csomorkánynak, Sámsonnak, Veres alias, Pereskutasnak, Fecskésnek, Újvárosnak, Mágocsnak, Rárósnak, Derekegyházának eddig lett usussában igazságokig megoltalmaztatnak és prolegáltatnak s azokrul úgy maguk földiről is semmi kilenczeddel nem terheltetnek, nem különben az alkalmatos helyeken az magok számára malmok építése, s azoknak úgy halászó vizeiknek használatba vétele is nekik engedtetik."178 Az 1727. évi egyezséglevélben az előbb felsoroltakon kívül szerepel még Szőlős, Tótkutas, Solt és Szentkirály. Tótkutas, Újváros, Szőlős a legjobb legelők közé tartozott. 1725-ben Szőlőst az aradi főispántól bérelték. 1732-ben már Károlyi Sándor erősítette meg a bérletüket azzal, hogy a határokra vigyázzanak. Károlyi Ferenc is fenntartotta a bérletet, feltételként szabva, hogy ott „szüntelen marha legyen". Mágocs, Szegvár, Derekegyház pedig mint elhagyott területek kerültek a vásárhelyi határhoz. Károlyi Sándor a birtok átvétele után három évvel Mágocsot és Derekegyházát a szegvári majorságához csatolta. 1727-ben a derekegyházi puszta egy részét 150 Rh Ft haszonbér fizetése ellenében engedte át a városnak.179 Rárós és Pereskutas egy részén szállások jöttek létre, de nagyobb részét legeltették. A város kaszálóját Ráróson jelölték ki. Mártély pusztáit, legelőit, vizeit Károlyi Sándor a város használatában hagyta. A várostól délkeletre Férgedet bérelt pusztaként, megosztva legeltették a vásárhelyiek a makóiakkal. A bizonytalan határok miatt gyakori volt az összeütközés a bérlők között. Sámsont és Batidát 1731-ben még teljes egészében egyedül, később azt is a makóiakkal közösen legeltették. Fecskést is bérelt legelőként és kaszálóként használták.180

A város a bérbe vett pusztákért kezdetben a taksán felül sem robottal, sem egyéb szolgáltatással nem tartozott. Hasonló volt a helyzet Csongrádon, Szegváron és az akkor még Harruckern báró tulajdonában levő Szentesen is.181 1731-ben azonban Károlyi Sándor kisajátította a mártélyi és körtvélyesi pusztákat. 1732-ben Szőlős pusztát hasította ki, és 100 Rh Ft bérleti díj fejében adta vissza a jobbágyoknak azzal a kitétellel, hogy csak addig használhatják, ameddig a földesúr nem akarja azt saját használatba venni.182 Ez a gyakorlat előrevetítette a földesúri gazdálkodás későbbi kiterjesztésének szándékát a jobbágyok rovására.

 

A földesúri majorság

Hódmezővásárhelyen a XVIII. század elején nem jött létre az ország más területein már elterjedő, földművelést folytató földesúri majorsági gazdálkodás.183 Nem szerveződtek a jobbágyok robotmunkájára épülő aliódiumok. A termelőerők leromlása a török kiűzésének idején és a népesség megfogyatkozása a terület új birtokosait, Schlick Lipótot, majd Károlyi Sándort arra kényszerítette, hogy a jobbágyok által kivívott kedvező helyzetet tudomásul vegyék.

A hatalmas határok az extenzív állattartáshoz a legmegfelelőbb feltételeket nyújtották, hiszen kis befektetéssel, viszonylag csekély munkaerővel jelentős haszonra lehetett szert tenni. Nem véletlen tehát, hogy Károlyi Sándormár korán kísérletet tett állattartó majorság kiépítésére. Ennek érdekében először Derekegyházán és Szegváron ménest, gulyát és juhnyájakat állíttatott be.184

Az állatok téli takarmányozását később úgy oldotta meg, hogy a melléjük rendelt gulyással, bojtárral behajtatta Vásárhelyre, és a jobbágyokat kötelezte a teleltetésre. 3-4 jobbágy teleltetett ki egy jószágot. A gulyás és a bojtár eltartása szintén a jobbágyokra hárult.185 Nagyobb mennyiségű állatállomány beszerzésére a földesúr számára az látszott a legcélszerűbbnek, ha azokat taksa címén szerzi be. 1725-ben több évi taksa megváltásaként 1000 darab ökröt követelt a várostól 19 500 Rh Ft értékben. Az évi taksa ekkor 3000 Rh Ft. A több mint hatévi adónak megfelelő értékű élőállat átadása a lakosság állatállományának jelentős mennyiségű csökkenését eredményezte volna, ezért vonakodtak azt teljesíteni. A város hajlandó lett volna 400 ökröt, párját 30 tallérért számítva, háromévi taksa fejében átadni, de ezt a mennyiséget sem tudták összeszedni. Végül 200 ökröt adtak, párját 26 tallér értékben, az 1725. és 1726. évi földesúri adó fejében.186 1725 augusztusában Károlyi az 1727-1728. évi taksát ökörben követelte, de végül kénytelen volt pénzt elfogadni.187 Ökrök helyett 800 borjúért még ugyanebben az évben 2200 Rh Ft-ot küldött a tanácsnak.188 Néhány hónap múlva a város az 1724. évi adóhátralékát, 1409 Rh Ft-ot, 400 darab egyéves borjúval egyenlítette ki. Az 1724-1726 közötti árviszonyokról Széplaki János inspektor és Károlyi Sándor levelezéséből tudunk következtetni. 1724-ben a pesti állatvásáron Károlyi sőre ökreinek párját 30 tallérért (45 Rh Ft) értékesítették. 1725-ben valószínűleg ennél jobb piaci ára volt az ökröknek, mert a 10-12 mázsásnak párját 30 tallérért vásároltatta fel, ugyanakkor a heted-, nyolcad-, kilencedfű ökrökért páronként csak 26 tallért volt hajlandó fizetni. 1726-ban Károlyi azt írja inspektorának, hogy volt, aki 50 tallérért adta el a piacon ökreinek párját. Széplaki megjegyzi, hogy inkább olcsóbb lesz a piaci ár, mert annyi jószágot soha nem látott együtt, mint amennyit Böldnél áthajtottak: „a szentesi réven több hatezernél jött által". A kecskeméti vásáron 1726-ban az ökrök javát páronként csak 28, 32, legfeljebb 35 tallérért, a meddő tehenek párját 9 és 10 Rh Ft-ért, a harmadfű tinókat hasonló képpenvették - írja Széplaki, ennek ellenére Károlyi Sándor falkájából páronként 42 tallérért 180-at adtak el 8 ráadással.189 A földesúr árutermelésbe és értékesítésbe való kíméletlen beavatkozása a paraszti árutermelés rovására még szembetűnőbb, ha a lakosság állatállományának nagyságát is megnézzük. Károlyi néhány év alatt több mint 2000 állatot próbált kicsikarni a várostól. A lakosság növendékmarhaállománya a földesúr előzetes felmérése alapján 1723-ban 805 „idei" ökörborjú, 791 „tavalyi" tinó, 792 hároméves tinó, ezenkívül 753 hároméves üsző, 672 egyéves üsző, 806 „idei" üszőborjú volt. A lakosság által évenként eladott hízóökrök száma nem haladta meg a 200-at.190

Az állattartó majorság fenntartásához a teleltetés idejére megfelelő mennyiségű széna biztosítására volt szükség. A szegvári és körtvély hátiréteket a jobbágyoknak kellett lekaszálni, és 150 szekér szénát Szegváron a majorság részére boglyákba rakni. Az 1731. évi egyezséglevélből kiderül, hogy a jobbágyok a szénát hiányosan szolgáltatták be. A széna begyűjtése és összerakása később is akadozott. Robotmentességüket érezték veszélyben, és inkább hajlandók voltak a „szénacsinálás" helyett készpénzben fizetni. A földesúr megváltás címén 300 Rh Ft-ot követelt.191 1727-ben szegvári majorsága számára szekerek és béresek kiállítására kötelezte a várost.192

Az állattartó majorság növekedése mind súlyosabb megterhelést jelentett a jobbágyok számára. Jelentősen befolyásolta a lakosság életfeltételeinek alakulását, csökkentette a legelők területét. A földesúr terjeszkedése a jobbágyok rovására abban is megnyilvánult, hogy rájuk kényszerítette állatai egy részének teleltetését, illetve tartását: „Méltóságos Kegyelmes Urunk Gróff Károlyi Sándor eö Exellenciájának 200 darab eökreit 8 hetekig Szénával tartotta az b. Város. Item ugyan eö Excellenciájának 6 lovait 15 hétig szénával és abrakkal. Széna költ el rájuk 16 szekérrel, abrak, penig 260 véka árpa, jöttek be az lovak januáry, mentek be 14 Áprill. Ezen kívül 3 Göbölyösnek 6 hétig adunk hetenként 9-9 kenyeret item, három font Szalonnát, Két lovászt Penig ugyan eö Excellenciáját 15 hétig tartottuk tisztességes étellel. Item 4 béressit eö Excellenciájának kenyérrel és szalonnával."193 Mindezek az évi taksán felül jelentettek egyre nagyobb terhet a város lakossága számára.

 

3. Gazdasági viszonyok Földművelés

A szántóföldek zöme a belső és külső legelők közé esett. A XVIII. század első évtizedeiben a város közvetlen közelében is voltak szántók.194 A népesség növekedésével mind távolabbi területeket vettek művelés alá. A visszatelepülés első éveiben a jövevények is ingyen juthattak földhöz. A földet szabadon elfoglalhatták, semmiféle korlátozás nem volt érvényben, mely az így felfogott földek nagyságát meghatározta volna. így a foglalás mértékét az adott munkaeszközökkel és igásállatokkal való ellátottság szabta meg.

A szabad foglalásnak a parlagoló földművelési forma felelt meg, amelynek lényege az volt, hogy a felfogott földet addig művelték, amíg az ki nem merült, majd újabb földdarabot vettek művelés alá.195

Az 1715. évi összeírás szerint a határ nem volt felosztva. (Hoc Oppidum nullam sub-divisionem habet camporum...) A felfogott parlagföldet 4-5 évig pihentetés nélkül szántották, majd kimerülés után kaszálónak használták. Bár az 1720-as összeírás osztott határról ír (Hic in hoc Oppido ad campos sunt subdivisi),196 kétfordulós vagy szabályozott talajváltó rendszernek más forrásokban semmi nyomát nem találjuk. Hajdúnánáson 1715-ben szabályozott talajváltó rendszer volt érvényben.197 Vásárhelyen a forduló nem szerepel, az 5 év előtti műveléstechnikát írták le 1720-ban is, annyi változtatással, hogy a földet 5-6 évig szántják pihentetés nélkül. Hozzátették még azt is, hogy az elhagyott föld az előző használó birtokában megmarad mint kaszáló. A földek rendezetlenségére utal az is, hogy a század első felében nagyon sok az olyan vitás eset, amely a föld birtoklásával kapcsolatos. Az 1740-es évektől több adat bizonyítja, hogy a jószágok kárt okoztak a vetésekben. Arra, hogy a szántóföldek egy táblában lettek volna, szintén nincs adatunk. A feltört szántóföldeknek és kaszálóknak a határban szétszórtan kellett lenniük, erre utal a szállások elhelyezkedése. A hajdúvárosok közül Hajdúnánás mellett Hajdúdorogon is volt két forduló; a délebbi területeken, így a tiszai határőrvidéken -Szeged és Szabadka kivételével - viszont parlagoló technikával művelték a földet.198 A fekete, televényes, jó minőségű, termékeny talaj mellett előfordult nehezebben művelhető és kevesebb terméshozamú, kemény, szikes föld is.199 Az ilyen földön a kétszeres maghozam már jó termésnek számított. A jobb minőségű földekben egyszeri szántás után is 3-4-szeres termésátlagot jegyeztek fel.

Egy köböl őszi vetésből 1715-ben 3 köböl, 1720-ban 4-5 köböl termett. A tavaszi vetés mindkét összeírás szerint 3 köböl termést hozott.200 A XVIII. század elején a dunai és a tiszai határőrvidéken ennél jobb terméseredmények is előfordultak, a moholi, adai, zentai és kiskanizsai szántók, melyek bő termést biztosítottak már egyszeri szántással is, 5-6-szoros őszi és 4-5-szörös tavaszi magot eredményeztek.201

A megtermelt gabona mennyiségére a megyei összeírásból, földesúri és kamarai összeírásból és a dézsmajegyzékekből következtethetünk.

A beszedett kilenced alapján számított össztermés 1701-ben 4127,5 p. köböl gabona volt.202 A 163 összeírt háztartásfő közül 99 rendelkezett gabonavetéssel (60,7%). A vetéssel nem rendelkezők száma 64 (39,3%). A határőrvidéki háztartásokban átlagosan 1 ökör 4,08 hold szántót művelt meg a XVIII. század elején.203 Az ökrök száma Hódmezővásárhelyen is elegendő volt a föld feltöréséhez, amely több évi kényszerű parlagolás után meglehetősen nehéz munkának bizonyult. Egy eke elé 6-8 ökröt is fogtak.204 1701-ben összesen 4 nyolcökrös és 23 hatökrös jobbágyot, míg 44 négyökrös és 44 két-ökrös jobbágyot jegyeztek fel. Mindez arra utal, hogy a földművelők többségének össze kellett fognia, hogy a szántáshoz elegendő igaerő álljon rendelkezésükre.

1715-ben az összeírt földterület 3600, 1720-ban viszont 12 462 pozsonyi köblös. Ez az indokolatlan emelkedés azzal is összefügghetett, hogy az összeírok nem a parla-goló rendszernek, hanem a háromnyomásos rendszernek megfelelően készítették el az összeírást. A háztartásfőknél felírt minden szántóterület maradék nélkül osztható hárommal. Erre a hibalehetőségre már Acsády Ignác is felfigyelt.203 A későbbi adatokkal összevetve 1720-ban az összeírt vetésterület harmadrésze, 4154 köblös föld tekinthető elfogadhatónak. A pozsonyi köblös föld egy magyar kisholdnak (1100-1200 négyszögöl) felel meg. Az egy főre jutó szántó 1715-ben 8,6 hold, míg 1720-banátlag 13,2 holdat tett ki. Mindkét összeírás szerint a legnagyobb az 1-10 és a 10-20 hold nagyságú szántóval rendelkezők aránya. 1715-ben az 1-20 hold közötti szántókat birtoklók az összes háztartásfők 53%-át képezték, ennél nagyobb szántóföld 11% kezében volt. 1720-ban az 1-20 hold közötti földdel rendelkezők aránya 67,5 %-ra növekedett, ennél nagyobb földet 16,9% birtokolt. Az összeírások adataiból kiolvasható, hogy a földművelést folytatók többsége 1-6, 7-10 és 11-20 hold közötti szántóterületen gazdálkodott.

 

19. táblázat A vetésterület megoszlása 1715-ben

Birtokkategória száma %-os arányuk Vetésterület(p. köböl)
0 146 36 -
1—3 28 6,9 62
4—6 67 16,5 316
7—10 68 16,8 590
11—20 52 12,8 819
21—30 18 4,4 490
31—40 14 3,4 511
41—60 8 2,0 444
61—100 5- 1,2 368
Összesen 406 100,0 3600

 

A XVIII. század első feléből még egy olyan összeírást ismerünk, amely a vetésterületet is feltünteti. 1746-ban az összeírt vetésterület 6232 p. köböl. Az összeírásban csak a szállásfölddel rendelkezők szerepelnek (340 háztartásfő). Azok a szántóföldek, amelyek nem a szállások övezetébe tartoztak, ebből a felmérésből hiányoznak. A bevetett terület az itt feltüntetettnél tehát több lehetett.

A 7-20 holdnyi szállásfölddel rendelkezők száma a legnagyobb, a 21-40 hold közötti szállásföldek birtokosai is közel egyharmadát tették ki az összeírtaknak.

Az önellátás mellett háborús időkben a gabona egy részét a katonaság élelmezésére kellett fordítani (porció, kvártély).

 

20. táblázat A vetésterület megoszlása 1746-ban206

Birtokkategória száma Vetésterület(p. köböl)
0 2 -
1—3 1 2
4—6 16 86
7—10 56 490
11—20 157 2366
21—30 62 1566
31—40 42 1501
41—60 4 221
Összesen 340 6232

Éhínség idején más várost is segítettek a vásárhelyiek.207 Az ilyen és ehhez hasonló nagy mennyiségű élelemszállítások azt bizonyítják, hogy a város tartalék gabonával is rendelkezett.

A földet csak egyszer szántották, így a szárazság volt a legnagyobb ellenség, de ugyanígy az árvizek is súlyos károkat okoztak. 1751 telén a Szentest és Vásárhelyet elöntő árvíz jelentős veszteségeit azonban tavasszal bőséges termés ellensúlyozta.208 Az egyszeri szántást az is indokolta, hogy az ilyen földben termett szalma jó takarmány volt, amely sokszor a szénával vetekedett. Az 1720-as összeírás is megemlíti, hogy amikor kevés a széna, azt szalmával pótolják. A fejősteheneket, jármosökröket, kocsis és nyomtató lovakat, juhokat a betakarítás után kint tartották a szántón. Az állatok fekvése és trágyázása révén a föld hamar visszanyerte termőképességét.209

Két évvel az 1720-as országos összeírás után már 457 jobbágyot és 14 zsellért találtak Károlyi Sándor összeírói a városban. Az 1723-ban készült összeírásban 616 háztartásfő szerepel.210 Az állatállományt rendkívül részletesen írták össze, de a gabona feltűnően kevés, amiből arra következtethetünk, hogy gyenge termésű év volt. A termés pozsonyi köbölben: 2371 búza, 1572 árpa, 56 zab és 24 köles, összesen 4023 p. köböl gabona.

A teljesebb kép érdekében szükséges az igavonó ökrök és a termésmennyiség összefüggését is megvizsgálni. Az ökrök száma 1199. A 616 háztartásfő közül 289-nek volt igásökre és közülük 247-nek gabonatermése. A 327 igavonóval nem rendelkező háztartásfő közül 27 teljesen nincstelen, 22 háztartásban csak igásló, 5-ben csak szőlő volt. Gabonaterméssel 46 háztartás rendelkezett. A fennmaradó 227 háztartásfő állattartó volt, földműveléssel nem foglalkozott, esetleg földművelő jobbágyok alkalmazásában állt. Ha volt is földje, nem szántotta, illetve nem volt termése. Az igavonó ökrök számától függött, hogy ki mekkora nagyságú szántót tudott megművelni. Az őszi és tavaszi gabonatermés mennyisége az igavonó ökrök számának növekedésével emelkedett, melyet az alábbi táblázat szemléltet:

 

21. táblázat

Igavonó ökrök Ökötartó Egy ökörtartóháztartásra jutó termésátlag
őszi (véka) tavaszi (véka)
1-2 115 12,8 7,3
3-4 82 28,7 21,5
5-6 69 41,2 30,4
7-8 13 69,8 46,9
9-22 10 115,5 36,7

 

A tíznél több ökörrel rendelkezők közül a 14 ökrös jobbágy 200 véka őszi és 63 véka tavaszi terméssel rendelkezett. Volt 22 ökrös jobbágy is, akinek 170 véka őszi gabonája és 100 véka tavaszi gabonája termett. Jó termésű évben ennek a kétszeresét is megtermelték.

A 22. táblázat a 2-4-6-8 ökörrel rendelkező háztartások és a búzatermés kategóriái közötti összefüggést mutatja:

 

22. táblázat

Búzatermés (véka)   Háztartások száma (%)
8 ökrös 6 ökrös 4 ökrös 2 ökrös
0   3,1 4,9 28,4
11—10 1,5 6,1 26,6
11-20 20,0 35,4 28,4
21-30 15,3 12,3 28,0 11,0
31-50 30,8 38,5 17,1 5,6
51-80 15,3 15,4 7,3
81—100 23,3 7,7 1,2
101-120 15,3 -
121-150 - 1,5 -
  100,0 100,0 100,0 100,0

 

8 ökrös jobbágyok 100,0 %-ának 21-120 véka között termett
6 ökrös jobbágyok   83,9 %-ának 11-100 véka között termett
4 ökrös jobbágyok   80,5% -ának 11- 50 véka között termett
2 ökrös jobbágyok   83,4 %-ának 0- 20 véka között termett

 

A táblázatból kitűnik, hogy minél kevesebb az ökrök száma, annál kisebb a megtermelt búza kategóriák szerinti nagyságrendje. Hogy egy jobbágy mennyit termelt és mekkora földet tudott megművelni, azt elsősorban a tulajdonában levő ökrök száma határozta meg. Az ökörtartó 289 háztartásra 8502 véka búza és 5738 véka árpatermés esett, míg az igavonóval nem rendelkező 327 háztartásra mindössze 983 véka búza és 550 véka árpa jutott. A XVIII. század első felében a lakosság igavonó ökörrel való ellátottságát a 23. táblázat szemlélteti.

 

23.táblázat

Év Összes ht. Összes ökör Ökörrel nem rendelkező Ökörrel rendelkezö 1 ökör-tartó-    ht.-ra jut 1 ht.-ra jut
ht. % ht. %
1701 163 448 44 27,0 119 73,0 3,76 2,75
1723 616 1199 327 53,1 289 47,4 4,15 1,95
1729 597 1151 310 51,9 287 48,1 4,01 1,93
1732 843 1116 595 70,6 248 29,4 4,50 1,32
1737 684 1030 453 66,2 231 33,8 4,46 1,51
1741 455 754 301 66,2 154 33,8 4,89 1,66
1745 868 1041 690 79,5 178 20,5 5,85 1,20

 

Az ökrök számának viszonylagos állandósága mellett fokozatosan csökken az ökörrel rendelkező háztartások aránya. Ebből arra következtethetünk, hogy egy bizonyos réteg tartotta kezében az igavonó ökrök nagy részét, és a népesség növekedésével ezért mutat csökkenő tendenciát az igavonókkal rendelkezők százalékos aránya.

Az igáslovak száma 1723-ban 997. A lovakat a század elején szántásra ritkábban használták, háztartásonkénti átlaguk 1-4 között ingadozott. A század közepe felé viszont fokozatosan növekszik a lovak mennyisége. 1756-ban 880 háztartásfőre már 2460 hámos ló esik.211 Az 1756-os Károlyi Urbárium a 2-3 lovas jobbágyot „félerejű marhás" jobbágynak nevezi.212 Az 1723. évi földesúri és 1729. évi, valamint 1737. évi megyei összeírások terméseredményeit, az egy főre jutó termésátlagokat, a termelők megoszlását a különböző gabonafajták termesztése alapján a 24. táblázat foglalja össze.213

 

24. táblázat

Termés (p. köbölben) 1723 1729 1737
Búza 2371 4692,5 3 946
Árpa 1572 4555,0 5 720
Zab 56 71,0 359
Köles 24 68,5 1995
Összesen 4023 9387 12 020
Háztartásfők száma 616 597 684
1 ht.-ra eső búzatermés      
(p. köböl) 3,8 7,9 5,8
1 ht.-ra eső összes gabona-      
termés (p. köböl) 6,5 15,7 17,6
Búzát termelő ht.-fő 291 315 363
Árpát termelő ht.-fő 213 256 370
Zabot termelő ht.-fő 17 9 69
Kölest termelő ht.-fő 6 26 222
Nincs termése 281 282 281
 

Borsóból nem mindig szedtek dézsmát. A káposztát külön káposztáskertekben termesztették, 1731-ben a dézsmajegyzék alapján a káposztatermés 29 563 fej káposzta.

A dinnyeföldek a határ távolabbi részében voltak, a köleshez hasonlóan friss törésű földbe vetették. 1745-ben Fecskésen a Makra temetése körül és Mágocson a Kis-Nádas-halom környékén szántottak dinnye alá.216 A sámsoni határban szintén termesztettek dinnyét. Újvárost legelőnek használták, egyes részein azonban dinnyét vetettek.217 Dohánytermesztést idegen dohánykertészek folytattak a sámsoni határrészen és Mártélyon.218

A kukoricát nem dézsmálták, így az összeírásokból és dézsmajegyzékekből kimaradt. A Protocollumban 1751-ből találtunk írásos feljegyzést róla.219

A földet szántóvassal ellátott faekével művelték. Egy baleset kapcsán történik először említés a kaszáról, melyet a részesek szokásuk szerint, ha már aznap nem akartak kaszálni, este a szállásra vittek.220 A gabonát nyomtatták. A dézsmajegyzékekben többször előfordul a „nyomtatással kereste élelmét" megjegyzés. A zsellérek és föld nélküli jobbágyok szegődtek el nyomtatónak, pl. „Szabó György Vékony György nyomtatója volt". Ugyanúgy aratókat is alkalmaztak. Csáki Istvánnak és Csáki Sámuelnek összesen termett 140 véka búzája, 331 véka árpája, 20 véka kölese, nevük mellé bejegyezték: „kettejüknek volt két aratójuk". A nyomtatott és szórással tisztított gabonát a szállások körül ásott vermekben tárolták.221

A lakosságnak tehát több mint a fele búzát és árpát termelt, a zabot és kölest termelők száma 1723-ban és 1729-ben is minimális. 1737-ben a köles sokkal több, mint az előző években, és a termelők száma is ugrásszerűen megnövekedett. A város határában a dézsmajegyzékek alapján őszi búzát, tavaszi búzát, árpát, zabot, kölest, lent, lencsét, borsót és káposztát termesztettek.

Ha az egyes gabonafajták közötti arányokat vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy az árpa termelése több esetben meghaladta a búzatermést. A köles ingadozó, időnként magasabb termésátlaggal, de messze elmarad a búza és az árpa mögött. Mivel a kölest általában az ugar feltörése után, első vetésként alkalmazták, érthető az időnkénti magasabb termésmennyiség. A kölest táplálkozásra használták, az alföldi ember legfontosabb tápláléka volt, de Európa-szerte népeledelnek számított.224 A kölest Vásárhelyen is a parlagföld feltörésekor első vetésként vetették, de időnként mint másodvetés is előfordult, amennyiben a búzatermés elégtelennek mutatkozott. Gyengébb búzatermés esetén a búza pótlására használták. Feltűnő a zab többi gabonához viszonyított jóval kisebb mennyiségben való termelése. Az árpát állatok takarmányozására is felhasználták, de sört is készítettek belőle.221 Az ipari növények közül a lent termesztették, a dézsmát lenmagból is szedték.

A felsorolt növények mellett a lencse és a borsó közül a lencsét termelték nagyobb A legrégibb káposztáskertek közvetlenül a város alatt, a református temetőnél kezdődtek, és a sarkalyi szőlők irányába húzódtak. Későbbi források szerint a káposztáskertekbe tököt, dinnyét, babot is vetettek.222 A kerti veteményeket kiegészítette a szőlő közé ültetett zöldségféle. A parcellák közötti üres helyeket is kihasználták, ahol répát, retket, babot, káposztát, dinnyét, tököt termesztettek. A szőlőtőkék között ültetett gyümölcsfák is voltak, de viszonylag csekély számmal. Csak az 1770-1780-as években kezdett a gyümölcsfaültetés nagyobb méreteket ölteni. A gyümölcsfák közül a szilva, körte, meggy és kisebb mértékben az alma terjedt el.223

1702-ben a szőlők parlagon hevertek. Az összeírás csak annyit jegyzett fel, hogy a városnak van egy kis szőlőhegye, de nincs teljesen művelés alá véve. A bordézsmát a sok parlagszőlő miatt nem szedték be.224 Később a városhoz közeli területeken a szőlők újra szaporodtak: Sarkalyban, Márnában, Aranyágban, Szentkirályon, a Kis-tó partján, Kenyereháton, a Pap ere partján, Tarjánban.225

Az összeírások minden alkalommal feltüntették a szőlőterület nagyságát vagy a termelt bor mennyiségét. Ezek alapján képet alkothatunk a szőlőművelés fejlődéséről. Az 1715. évi összeírás szerint a síkságon levő szőlők termését nem lehetett pontosan meghatározni. Az összeírást megelőző 4-5 év alatt a gyakori árvizek miatt sok szőlő parlagon maradt. A lakosok bevallása szerint 4 kapa után csak 1-2 urna bort nyertek.226 A termést nehezen tudták értékesíteni, 1 urna bor ára 1 Rh Ft. 1720-ban 1 kapa után 3-4-5 urna bort termeltek (urnánként 64 pozsonyi icce), és urnáját 1 Ft 50 dénárért értékesítették.227

Az árvizek gyakran pusztították a szőlőket, és a termés jelentős csökkenését okozták. 1741-ben az árvíz is közrejátszott abban, hogy a szőlők területének csökkenése mellett a termés mennyisége is nagymértékben visszaesett. 1744-1745-ből és 1751-ből találtunk adatokat a szőlőket károsító árvizekről.228

1701-ben zömében 1-2 kapás kis területeket műveltek. Az összes bemunkált szőlők területe 169,5 kapás. A parlagon álló szőlők nagysága 1-1,5 kapástól 4 kapásig terjedt. A lakosok közül többen szőlőjüknek csak egy részét vették művelés alá, míg más része parlagon maradt. Az újratelepülés első évében a 163 háztartásfő közül 128 fő rendelkezett szőlővel, de ebből csak 83 fő munkálta be.

 

25. táblázat A szőlőterület megoszlása 1701-ben229

Szőlőterület (kapás) Szőlőtulajdonos háztartásfők Szőlőterület összesen (kapás) Az összterülethez viszonyított %
1-3 74 131,5 77,6
4-5 9 38 22,4
Összesen 83 169,5 100,0

 

1715-ben 406 háztartásfő közül 270 fő szőlőtulajdonos, és 136 háztartásfőnek nincs szőlője.

 

26. táblázat A szőlőterület megoszlása 1715-ben230

Szőlőterület (kapás) Szőlőterület Szőlőtulajdonos             összesen (kapás) háztartásfők                  Az összterülethez viszonyított %
1-3 201                                                                                         371 49,0
4—6 53 251 33,1
7-10 13  101 13,3
10- 3 35 4,6
Összesen 270  758 100,0

 

A szőlőterület közel 15 év alatt 169,5 kapásról 758 kapásra, a szőlőtulajdonosok száma pedig 83-ról 270-re emelkedett. 1720-ban 286 háztartásra 735 kapás szőlő jutott.

 

27. táblázat A szőlőterület megoszlása 1720-ban231

Szőlőterület (kapás) Szőlőtulajdonos háztartásfők Szőlőterület összesen (kapás) Az összterülethez viszonyított %
1-3 217 416 56,6
4—6 61 239 32,5
7-10 7 64 8,7
10- 1 16 2,2
Összesen 286 735 100,0

 

Öt év alatt csökkent a nagyobb szőlőterülettel rendelkezők száma, és növekedett az 1-3 kapással rendelkezőké. A 1 háztartásfőre jutó átlag 2,3 kapás. A feljegyzett háztartásfők 90,5 %-a rendelkezett szőlővel.

Az 1723-as232 földesúri összeírás 616 háztartásfőre összesen 1169 kapás szőlőt és 6572 akó bort vett számba. 1 háztartásra 1,9 kapás szőlő és 10,7 akó bor jutott. 1 kapás szőlő után 5,6 akó átlag bortermés számítható. Az 1729-es megyei összeírás233 szerint az összes bortermés 6419 urna, az 1 háztartásra jutó átlag 10,7 urna. Az 1723-as és 1729-es összeírás közötti időkben nem következett be lényeges változás sem a szőlőterület nagyságában, sem a termés mennyiségében. A szőlőtermesztés jelentős szerepet töltött be a lakosság gazdálkodásában, hiszen az 1 háztartásra jutó 500-600 1 borból eladásra is jutott, különösen ha figyelembe vesszük, hogy egyes szőlőtulajdonos háztartások ennek többszörösét is megtermelték.

1731-ben a 843 összeírt háztartásfőnek több mint a fele, 495 háztartásfő fizetett bor-dézsmát.234 A dézsmajegyzékben feltüntetett termés összesen 8005,5 akó. Az 1 háztartásfőre jutó átlag 9,5 akó.

1737-ben 1382 urna bortermést írtak össze; valószínűleg árvizes vagy rossz termésű év lehetett, mivel 1 háztartásra mindössze 2 urna bor esett.

1741-ben 658 háztartásra mindössze 607 kapás szőlőt jegyeztek fel. Az 1 háztartásra jutó átlag 0,9 kapás. A nagyarányú visszaesést az 1738-1739. évi pestisjárvány következményeivel is magyarázhatjuk. Az 1723-ban összeírt szőlőterületnek közel fele maradt parlagon. 1745-ben 1114 kapásra emelkedik a megművelt szőlőterület nagysága.235 Az egy háztartásra jutó átlag 1,2 kapás. 1750 után tovább növekszik a megmunkált szőlőterület. Az 1750-es megyei összeírás szerint236 642 háztartásra 1497 kapás, 1756-ban 880 háztartásra 2087 kapás szőlőt vettek számba.237 Mindkét összeírásban az 1 háztartásfőre jutó átlag 2,3 kapás.

 

28. táblázat A szőlőterület megoszlása 1745-ben

Szőlőterület (kapás) Szőlőtulajdonos háztartásfők Szőlőterület összesen (kapás) Az összterülethez viszonyított %
1-3

452 820

73,6

4-6 66 294 26,4
7-10 - - -
Összesen 518 1114 100,0

 

A szőlők zöme 1-3 kapás (73,6%), 6 kapásnál nagyobb szőlő nincs. Csökken a szőlőt birtoklók aránya is az összes háztartásfők számához viszonyítva. A háztartásfőknek átlagban több mint 50%-a rendelkezett szőlőbirtokkal. A zsellérek is lehettek szőlőtulajdonosok. 1715-ben 28 zsellér közül 7 fő 1-2 kapás szőlővel, a 61 alzsellér közül 23 fő 1-2, illetve 5-7 kapással rendelkezett.238

A szőlőkre csőszök vigyáztak, általában több szőlőbirtokos fogadott egy „szőlőpásztort".239 A szüreteléshez és a bor tárolásához szüretelőcsebret, nyomókádat és több akós hordókat tartottak. A városnak külön pincéje és hordója volt, melyben a dézsma során beszedett bort tárolták.240

A szőlőtermelést legtöbbször a jobbágy maga végezte, de előfordult feles művelés is. A bérlő a termés feléért pünkösdtől pünkösdig vállalta a szőlő gondviselését, mely többszöri kapálásból, a szőlő metszéséből, betakarásából és kinyitásából állt.241 Ezeket a műveleteket meghatározott időre kellett elvégezni. A szőlő bérbeadása több évre is szólhatott. Lendvai Mihály 1748-ban 180 útból álló szőlőjét Szűcs Györgynek adta ki „fele hasznáért" hat évig, olyan feltétellel, hogy a szőlőnek „illendőképpen gondját viseli". Több peres ügy kerekedett abból, hogy a bérlő egyik vagy másik művelet elvégzését elmulasztotta.242

 

Halászat

Az 1701-ben készült összeírás a várostól nyugatra elterülő Barci-fokot írja le halászó-helyként, melyet a tavaszi áradáskor lehet halászni Körtvélyesig és a Tisza menti faluig, ahol már „sokszor fogtak szép harcsát és pontyot".243 Károlyi Sándor halászati utasításában mint halászható helyeket említi a „Gorsai" morotvát, a rétko-páncsi nagy morotvát és a vásárhelyi nagy „Hold" morotvát.244 A XVIII. század első felében a Tisza és árterei, a város körüli tavak, erek, fokok halban gazdagok voltak. A hal a lakosság táplálkozásában fontos szerepet játszott. A halászati jog a földesurat illette, de a lakosság a század közepéig szabadon halászhatta a kijelölt halászóvizeket.245 Egy 1727-ben kelt egyezséglevél szerint a földesúr a taksán felül 50 darab szárazhalat, 3 akó sós halat követelt a várostól, egyben elismerte a halászóvizek szabad használatát.246 A szabad halászatot azonban csak akkor engedélyezte, amikor a saját részére történő halászat befejeződött. A város a bérleti jogot is megkapta, melynek alapján a szegedi halászoknak adták bérbe meghatározott időre a Lúdvártól Körtvélyesig, onnan pedig a Mártély és Mindszent határáig terjedő vizeket. A Tére-éren való halászatot a vásárhelyi halászok folytatták, évenként váltogatva egymást, így pl. egyik évben Harcsás Sándor és társai, a következő évben N. Szecsei János és társai kaptak engedélyt a tanácstól.247 Az 1715. és 1720. évi országos összeírások szerint a lakosság saját szükségletre halászik, a halászok feladata a helybeli lakosság hallal való ellátása. Ugyanakkor a földesúr mind a lakosoknak, mind a halászoknak megtiltotta a halak idegegeneknek történő eladását, a lakosság feleslegét is ő maga vásárolta fel. Halászmestereket alkalmazott, és szárított állapotban Dömsödre, Pestre, Komáromba szállíttatta a halat, szárazon „lajtonos" kocsikban, vízen bárkákba rakva.248

 

Állattenyésztés

A megnövekedett határok az állattartás számára kedvező lehetőséget biztosítottak. A pusztai legelők mellett a várostól délre és nyugatra elterülő vízjárta rétek szintén a rideg állattartásnak kedveztek. A legeltetés rendjét a hosszú idő alatt kialakult szokásjog szabályozta. 1745-ben Mágocs határának megállapításához tanúkat hallgattak ki.249 A tanúvallomások rávilágítanak a legeltetési szokásokra, érzékeltetve a földesúri állattartás mértékének növekedését: „Vásárhelyiek Mágocsi Pusztát az M. Uraságtul árendába bírván mindenkor Szeghalomig Mágocs körül való Ormok hátokig Szabadon bírták, a Marhájukat minden bántság nélkül járathatták, annak utána pedig M. Uraság Vásárhelyiektül ell vévén a Pusztán maga Ménessit s Gulyáját ottan járatta..."

A réti földek a tavaszi és őszi áradások idején nagyrészt víz alatt álltak. A nád, gyékény, káka és más vízinövények mellett a réteket sűrű és dús fű borította. Az ár levonulása után az állatokat a rétre hajtották. A réti teleltetésre utal Szaplonczai Illés levele, mely Kingéc használatával kapcsolatos perlekedés során leírja a terület használatának módját. Kingéc a várostól délre elterülő réthez tartozott. Minden évben víz öntötte el, tavasszal csak a hátasabb része emelkedett ki, melyet a tápéi jobbágyok a makóiaktól és a vásárhelyiektől vettek bérbe, s kaszálónak használták. A Kingéc laposában pedig vásárhelyi sertéskonda, ménes és gulya telelt.250

Néhány olyan elnevezést találtunk, amely kifejezetten a réti állattartásra utal: Ökör-tó vagy Ökrös-tó, Ménes-csapás, Tarkadisznó-fok, Disznó-ér.251 Ha bejött a tavaszi ár, az állatokat száraz legelőre hajtották. A XVIII. századi feljegyzések szerint az ártereken esztendőnként 3-4 hónapig állt a víz.252 Az állattartás módja szorosan összefüggött az évszakok változásával, az áradással és egyéb éghajlati és vízrajzi adottságokkal.

A réten telelő állatokra az időjárás viszontagságai és a különféle betegségek mellett a farkas is komoly veszélyt jelentett. Legtöbbször a magára hagyott vagy eltévedt állatot támadta meg. A vízjárta réteket legjobban a sertés kedvelte. A réti tartás mértéke nagyobb lett, miután a szállások közül a sertéseket is kitiltották, mivel a vetések között és a szőlőkben gyakran jelentős károkat okoztak.253

A réten telelő szarvasmarhák hozzászoktak a zord időjáráshoz, de jelentősen leromlottak, így a réten tartott ökör tavasszal még nem volt értékesíthető, csak a nyár végére* amikorra a külső legelőn felhízott. A nagyon hideg tél az állatok egy részének elhullásával is járt. A külső legelőn legeltetett állatoknak egy része nem a réten, hanem a szállásokon telelt át. Az intenzívebb jellegű, félszilaj állattartásra való áttérésre utal a szállások számbeli növekedése (1746-ban 316 szállást írtak össze).254 A gulya szétverése és szállásokon való teleltetése a XVIII. század első felében Vásárhelyen már jelentős méretekben folyt. Mellette a szilaj réti tartás továbbra is megmaradt, sőt egészen a XIX. század második feléig tovább élt, és csak a Tisza szabályozása után szűnt meg.

Az állatok teleltetésére a szállásokon összegyűjtött szénát használták fel. A külső legelőről ősszel „elszaggatták" a marhákat, és a szállásokra hajtották. 1748-ban a Kardos-gazdaság marháinak elszaggatása karácsony előtt három héttel történt. Az állattartók közül sokan nem rendelkeztek szállással, így arra is van példa, hogy a szállással rendelkező jobbágy meghatározott időtartamra elvállalta más állatainak téli gondviselését, amely József-napig tartott. A teleltetés összegében is megállapodtak, de terményben való fizetés is előfordult, amikor pl. szénát számoltak fel. A teleltetést családtag, pásztor vagy béres végezte, aki a szálláson tartózkodott. Szabó János konvenciós béres 4 Ft-ért vállalta gazdája állatainak teleltetését, ezen felül 13 darab marháját konvención felül „fél télből" kiteleltette.255 Télen a külső legelőről behajtott marhákat a szálláson levő szénázóhelyeken, aklokban, esetleg istállókban tartották.256 A szállásokon teleltetett állatok tartására a leghidegebb téli hónapokban jelentős szénamennyiségre volt szükség. A széna mennyiségét vagy a kaszálók területének nagyságát nem minden összeírás tünteti fel. Az országos összeírásokban 1715-ben 2772,5, 1720-ban 1620 kaszás rét szerepel (1 kaszás rét nagysága 800-1300 négyszögöl).257 Az egy háztartásra eső átlag 6,8, illetve 5,1 kaszás rét. 1 kaszás rétről a bevallások alapján 1 szekér szénát kaszáltak. 1 szekér széna kb. 3 q.258 Csak akkor jutott átlagosan 40-50 q széna egy-egy háztartásra, ha két-háromszori kaszálást tételezünk fel. Ez a mennyiség kb. 2 ökör, 2 ló és 1 tehén teleltetéséhez volt elegendő a leghidegebb téli hónapokban.259

1720-ban a szántóföldeken, ahol jó minőségű széna termett, a szárazság miatt nem tudtak többet kaszálni, mint kaszás rétenként 1 szekérrel. A szénahiányt szalmával kellett pótolni.260 A szalma ára vetekedett a szénáéval, mivel két szán szalmát 1753-ban 6 Rh Ft-ra becsültek, 1754-ben pedig 4 öl szalmát 9 Rh Ft-ért adtak el.261 A megyei összeírások valószínűtlenül kevés szénát vettek számba. Ha összevetjük az 1720-ban becsült mennyiséggel, melyet a jobbágyok is kevésnek tartottak, akkor az 1729-ben összeírt mindössze 95 szekér széna legfeljebb néhány család állatainak teleltetésére elegendő. Az 1737-ben följegyzett 1423 szekér széna (1 háztartásra jut átlag 2 szekér) még mindig jóval kevesebb a szükségletnél.262 Az 1723-as földesúri összeírásban mindössze 47 szekér széna szerepel,263 ami arra utal, hogy az összeírások nem a ténylegesen felhasznált szénamennyiséget tüntették fel. 1746-ban 343 szállásföldön 5131 boglya szénát találtak.264 A szállásokra jutó átlag 15 boglya. A boglyák nagyságát nem ismerjük, a boglyák száma viszont arra utal, hogy a szállásokon növekedett a téli takarmányozásra összegyűjtött széna mennyisége.

A szilajon tartott állatok elsősorban tőkeértéket jelentettek.265 A külső legelőt járták a rideg gulyabeli marhák, a méneses lovak, a juhnyájak és sertéskondák. A heverő vagy hízó marhákat is a külső legelőn tartották. A jobbágyok, a földesúr és a város pásztorokat, gulyásokat, ún. ridegeket fogadott és fizetett, akik a szokásjog alapján kialakított határokig szabadon legeltették a gondjaikra bízott állatokat. A legeltetés időtartama tavasztól késő őszig tartott. A több száz állatot tartó jobbágyokhoz kisebb állománnyal rendelkezők csatlakoztak, és állattartó közösségeket, baromgazdaságokat alkottak. A gazdaságok külön legelőt használtak gulyáik, méneseik számára, önálló járással és kúttal rendelkeztek, a gulyást közösen fogadták és fizették. A Kardos-gazdaság gulyásának évi bére 1748-ban 42 Rh Ft. A gazdaságok az állatok teleltetését is megszervezték.266 „A legelőterület, illetve a legeltetés rendjének biztosítása, a nyájak megszervezése, a pásztorok fogadása a késő feudalizmus századaiban Alföld-szerte közösségi érdekű és közösségi jellegű volt."267

A gazdaságok és a gulyák, ménesek, nyájak számát nem ismerjük. A jegyzőkönyvben a következő gazdaságok neveivel találkoztunk: Kardos barmos gazdasága, Deák-gazdaság barma, Deső István barma, Deák ménese, Fejes barma, Pap István barma, Kis Pál gazdasága.268 A Deák-gazdaság legelőjének helyéről tudjuk, hogy a gulya Batidán és Sámson pusztán legelt, a ménes pedig Deső István barmával együtt a szőlősi pusztán.269

A szilaj állattartás mellett jelentős a kezes állatok tartása. A városhoz közel eső „nyomáson" legeltek az igásökrök, igáslovak, fejőstehenek, fejősjuhok, sertések.

A juhnyájakat, csordákat, sertéscsürhét, lovakat a tizedenként fogadott csordások, kanászok, csikósok őrizték.270 A belső legelőn kijelölték a csordajárásokat. A tizedek csordásainak tiltották az állatok egymás járásaira hajtását. A csordás a reggeli harangszó után ment ki a marhákkal, egész nap kint tartózkodott, és este hajtotta be az állatokat.271 A század közepére a tanács rendelkezik a belső legelők használatáról: 1743-tól a szállásföldekről kirekesztett állatokat a belső legelőn kellett tartani. A közösség tagjai nehezen szokták meg az új rendszert, és a rendelkezés után is akadt, aki a tilalom ellenére fejősjuhait a szállások közé hajtatta. Aki nem bízta csikósra igáslovait, béklyóba kötözve csapta ki Őket a közeli nyomásra, ahol az őrizetlenül hagyott állatok könnyen a szőlőbe tévedtek, és letarolták a termést. Béklyós ló kútba pusztulásáról is találtunk feljegyzést.272 Csordások, csikósok, gulyások sokszor vesztettek el állatokat, melyek értékét, ha vétlenségüket igazolni nem tudták, meg kellett téríteni.

Az állatállomány összetételét a fennmaradt összeírások alapján elemeztük.273 Az állatállomány részletesebb vizsgálatához az 1701-es kamarai, az 1723-as földesúri és az 1729., 1737. és 1745. évi megyei összeírásokat használtuk fel. Az összeírások alapján megvizsgáltuk, mely állatfajta esik legnagyobb súllyal latba a lakosság állattartásában, hogyan oszlik meg a teljes állomány a családok között, a lakosság hány százaléka tart különböző állatféléket, mennyi az egy háztartásra eső állatszám. A 29. táblázat áttekintést ad az állatok számáról, az egyes állatfajták egymáshoz való viszonyának alakulásáról.

Az összeírások forrásértékét csökkenti, hogy az állatok tényleges számbavétele helyett az adatfelvétel az adóköteles háztartásfők bevallásai alapján készült, ami természetesen növelte az eltagadások lehetőségét. Az eltagadást szigorúan büntették, az összeíráson a kitűzött időpontban meg nem jelenő jobbágyot börtönnel fenyegetve kényszerítették az adóbevallás megtételére.274 Az 1701. évi összeírásban feltüntetett viszonylag kis állatállományt jelentősnek kell tartani, mivel az újjátelepülés első évéről lévén szó, kevés a háztartások száma is. Az 1723. évi összeírásban a háztartások számának jelentős növekedése mellett a kiugróan magas állatszám abból adódik, hogy a fejős- és meddő juhok mellett a bárányokat is számba vették, és a növendék állatokat is differenciáltan jegyezték fel, megkülönböztetve az egy éven aluli és az egyéves állatokat. A többi összeírásban csak 2-3 éves növendék állatok szerepelnek.

 

29. táblázat A számosállat-állomány létszáma és fajta szerinti megoszlása 1701-1745 között

Év Ht.-fők száma összesen Összes állatok száma Számos állat összesen 1 ht.-ra jutó számos marha db Az állatfajták megoszlása számosállatban*
szarvasmarha növendék marha borjú csikó sertés juh
1701 163 4 806 1 598,8 10,67 858 207   142 21,5 88,6 281,7
1723 616 28 850 9 702,0 18,11 3422 1536 402,8 2122 387,5 190,8 1640,9
1729 597 18 085 7 392,3 13,33 3579 721 1762 158,5 185,1 986,7
1737 684 24 497 10 764,9 16,12 5110 805,5 2969 277,5 469 1133,9
1741 455 18 631 7 804,9 18,16 2978 1499 1804 387 322,9 814
1745 868 29 808 11308,5 14,02 4343 1122,5 3170 485,5 700 1487,5
* 500 kg élősúlyt véve alapul: 1 számosmarha
=  1 fejlett szarvasmarha (bika, tehén, ökör)
= 2 növendék marha (2—3 éves)
= 4 borjú (2 évnél fiatalabb)
= 1 ló = 2 csikó
= 10 juh = 6 sertés

 

1745-ben éri el az állomány nagysága a legmagasabb értéket, az egy háztartásfőre eső átlag a népesség számának gyors emelkedése miatt csökkent. A 30. táblázatban összefoglaljuk, hogyan alakult a felhasznált összeírások idején az állatállomány, és milyen volt ebből az egyes állatfajták részesedési aránya. Annak ellenére, hogy 1701-ben az elmenekült lakosságnak csak egy része tért vissza, az egyes állatfajták aránya alig tér el a később kimutatható arányoktól. Az eltérésekről és a fejlődés irányáról elemzések segítségével alkotunk képet. 1701-ben az ökrök aránya kiugróan magas, ez abból is következik, hogy a földművelésben az ökör volt a legfontosabb igaerő, és ennek megőrzésére törekedett legjobban a menekülésre kényszerített lakosság. Az egyéb szarvasmarhafélék aránya megfelel a későbbieknek, a lovaké kevesebb, a juhoké viszont több, mint ami a későbbi összeírásokból megállapítható. 1729-től 1745-ig az ökrök arányában csökkenő, a lovakéban viszont növekvő tendencia érvényesül. A juhállománynál végig a legmagasabb a részesedési arány, átlagosan 40-60 % között mozog, amely 1732-ig csökken, 1737-től kezdődően újra emelkedik. A juhokat - mint a legnagyobb számban tenyésztett állatfajtát - a részesedés sorrendjében a szarvasmarhafélék követik (mindenféle összeírt szarvasmarhát és korosztályt beleértve) 20-30% közötti aránnyal. A legkisebb a lovak és sertések száma, az összes állatok számához viszonyítva részesedési arányuk a század közepére lassan emelkedik. A mennyiségbeli sorrend nem jelent egyben fontossági sorrendet is. Az állatok hasznosításának foka, a lakosság létfenntartásában betöltött szerepe és piaci értéke együttesen adják értékrendjét egy gazdasági rendszeren belül. A lakosság állattenyésztésében megítélésünk szerint a legnagyobb jelentőségű a szarvasmarhafélék tartása. A juhok magasabb átlagszáma ugyanis veszít jelentőségéből, ha darabonkénti piaci értékét vagy a hasznosíthatóság fokát, vagy azt vesszük figyelembe, hogy a családok (összeírt háztartások) hány százaléka foglalkozott tartásukkal. Hódmezővásárhelyen a XVIII. század első felében a legnagyobb számban juhokat tartottak, de a szarvasmarhafélék - kisebb számuk ellenére - nagyobb tőkeértéket jelentettek; figyelembe véve az ökröknek a földművelésben betöltött szerepét, jelentőségük jóval nagyobb, mint a juhoké. A juhok tartása természetesen fontos piaci értékesítési lehetőségei miatt. A lakosság élelmezésében a fejősjuhoknak volt szerepe. A sertések növekvő arányszámai azt bizonyítják, hogy a létfenntartásban betöltött szerepük mellett piaci értékesítésükre is lehetőség nyílt.

A 31. táblázat összefoglalja, hogyan oszlik meg a családok között a teljes állatállomány, az összeírt háztartásfők hány százalékának volt ökre, lova, tehene stb. Az igásállatok a jobbágygazdaság legszükségesebb állatai közé tartoztak. Az igavonó ökrök mennyiségéből következtetni lehet egy-egy jobbágycsalád vagyoni helyzetére. A háztartásfők számának emelkedése mellett az igásökröket tartók csökkenő százalékos aránya nem jelenti az igásökrök számának lényeges megfogyatkozását: 1701-ben 448, 1729-ben 1157, 1737-ben 1030, 1745-ben 1041 az igásökrök száma. A csökkenést az okozza, hogy a háztartásfők állandó szaporodása mellett az igaerő-állomány nem növekszik, mivel a gyarapodó lakosság egyre kevesebb hányadának gazdaságában található jármosökör. Az ökörállomány az összlakossághoz viszonyítva egyre vékonyabb réteg kezében koncentrálódik. Az igavonók megoszlását és a földbirtokkal való összevetését nem tudtuk megvizsgálni, mivel a szántóföld nagyságát az állatokat kimutató összeírások nem tartalmazzák. A „Földművelés" c. fejezetben a terméseredményeknek az igaerő-ellátottsággal való összefüggését vizsgáltuk meg. A végkövetkeztetés az, hogy az igaerő-ellátottság növekedésével egyenes arányban növekszik a háztartásonként megtermelt gabona mennyisége, és az igaerővel nem rendelkezők óriási többségének nincs termése, illetve vetése.

 

30. táblázat Az egyes állatfajták százalékos megoszlása az összes állatszámhoz viszonyítva

Állatállomány Ebből
Év            db % ökör % Tehén % Borjú % Összes szarvasmarha Ló % Csikó % Összesen lóféle % Sertés % Juh %
1701       4 806 100 9,4 8,6 8,7 26,7 3,0 0,1 3,1 11,2 59,0
1723     28 850 100 4,2 7,7 16,2 28,1 6,3 4,7 11,0 4,0 56,9
1729     18 085 100 7,2 12,5 8,0 27,7 9,7 1,7 11,4 6,2 54,7
1732     17 766 100 6,2 14,0 12,1 32,3 11,8 4,7 16,5 12,1 39,1
1737     24497 100 5,0 15,9 7,0 27,9 12,1 2,2 14,3 11,5 46,3
1741     18 631 100 4,9 11,0 16,9 32,8 9,6 4,1 13,7 10,4 43,1
1745     29 808 100 4,3 10,2 7,5 22,0 10,6 3,2 14,0 14,1 49,9
Megjegyzés:  1701-ben a forrás nem tünteti fel a borjak életkorát.
1723-ban minden korosztályú növendékállatot, borjat, csikót összeírtak.
1741-ben és 1745-ben a 3 éves növendékállatokat együtt írták össze a 2 évesekkel, míg a többi esetben (1729, 1737) csak a 2 éveseket írták össze.
1732-ben a 2 és 3 éves növendékállatokat írták össze.

 

31. táblázat A háztartások százalékos részesedése különféle állatok tartásában

Az összes háztartások közül
Év

 

összes ht.-ok    száma %

 

igás- hízó fejős-       meddő 2               3 hámos     méneses 2               3 sertést tart (%) fejős-      meddő
      ökröt tart (%) tehenet tart (%) éves borjat tart (%) lovat tart (%) éves csikót tart (%) juhot tart (%)
1701 163  100 73 -   84
 
    71,7     87,1

 

  - - 60,1   38,7  
1729 597 100 50 7,2 66,8   40,2   56,1   73,0    38,2 25.8 - 42,7 29,6     27,8
1737 684 100 33,7  9,1   73,0     56,7   81,9    43,0 32,9 -  56,1   29,1  
 1745     868   100   20,6  4,6       
71,1
  47,3          34,9
          80,6      
  33,9 32,2 20,4   56,9     19,7  

 

Igáslovat a lakosság mind nagyobb százaléka tart. Az igásállatok tartásában egy olyan folyamat indul el, melynek során az igásökrök számának stagnálása mellett a hámos ló tartása a lakosság egyre szélesebb rétegeire terjed ki. 1745-ben már a családok 80,6%-a rendelkezik igáslovakkal, míg igásökörrel csak 20,6%. A hámos lovak és méneses lovak számbeli gyarapodását és a tartásukkal foglalkozó családok százalékos arányát összehasonlítva is kedvező kép bontakozik ki az igáslovak számára:

 

Év Hámos ló (db) Tulajdonos ht. Az összes ht.-hoz viszonyított %-a Méneses ló (db) Tulajdonos ht. Az összes ht.-hoz viszonyított %-a
1729 908 436 73,0 855 227 38,0
1737 1335 560 81,9 1634 294 43,0
1745 2001 700 80,6 1169 294 33,9

 

A hámos lovak száma fokozatosan emelkedik, a méneses lovak száma 1737-hez viszonyítva visszaesik, a ménesesló-tulajdonosok százalékos arányával együtt. Az igáslovat tartó háztartások száma 1745-ben a legmagasabb. A háztartásfők számának növekedése mellett a ménesesló-tulajdonosok száma 1745-ben alig növekszik. 1729-ben az igáslóval rendelkező családok között legtöbb az 1-2 lovas családok száma, majd fokozatosan csökken, ellenben ezzel párhuzamosan nő a 3-4 lovat tartók száma:

 

Az igáslovat tartó családok közül
Év 1-2 lovat tart (%) 3-4 lovat (%) tart 5-6 lovat tart (%)
1729 81,4 18,1 0,5
1737 63,4 35,2 1,4
1745 39,2 54,0 6,8

 

Az 5-6 lovas családok fokozatos növekedést mutatnak, de százalékos arányuk jelentéktelen, ami arra utal, hogy hámos lovát 4-nél nagyobb számban nem volt érdemes tartani. 1745-ben a 3-4 igáslóval rendelkezőknél van a lóállomány 61,7 %-a, az 1-2 lovas családoknál több mint 30 %-a. A számok arra utalnak, hogy a lovak mezőgazdasági munkákban való alkalmazása egyre intenzívebbé válik. A hámosló-tartás fejlesztését a határban messze kiterjedő szállásrendszer is indokolta, mivel a városi ház és a szállások közötti gyors közlekedés és fuvarozás hámos lovak nélkül elképzelhetetlen lett volna.

A szarvasmarhák közül a lakosság létfenntartásában legjelentősebb a tehén. A táplálkozáshoz szinte nélkülözhetetlen háziállat. A nem fejős, gulyabeli tehenek tartása a növendék állatokkal együtt elsősorban piaci igények kielégítését szolgálta. Az összeírások a meddő és fejősteheneket együtt jegyezték fel, így az elemzéseknél sem tudtuk szétválasztani (kivéve 1729-ben). Fejős- és meddő teheneket az összeírások alapján (32. táblázat) az adózó családok 70-80 %-a tartott. A tehéntulajdonosok közel fele 1-2 tehénnel rendelkezett. A koncentrálódás 1737-ben a legnagyobb mértékű, amikor a néhány állattal bíró családok rovására növekszik a nagyobb állománnyal rendelkező családok száma. 1729-hez viszonyítva 1737-ben az 1-2 tehénnel rendelkezők állománya visszaesik, holott az összállomány több mint felével nő. A 3-4 tehénnel rendelkezők állatszáma is csökken. A 7-10 tehenes háztartások állománya majdnem 200 darabbal nő, a 11-20 tehenet tartók állománya több mint kétszeresére, a 21-30 tehénből álló gazdaságban ötszörösére emelkedik az állatok száma, a 31-50 tehénnel rendelkezők állománya majdnem háromszorosára emelkedik. Az adott csoportokban a tehéntartó családok száma is nő. A pestis következtében az eddigi koncentrálódási folyamattal ellentétben differenciálódás következik be. 1745-re újból növekszik az 1-2 és 3-4 tehenet tartó csoportokban az állatok száma az 5-10 tehenet bíró csoportokig bezárólag. A 11-20 tehenet tartó háztartásokban az állományoknak az összállatszámhoz viszonyított aránya nem változik, azonban az állatok száma csökken, a tulajdonosok száma fogy.

A 30 fölötti állományban a legnagyobb a zuhanás. A tehéntulajdonos háztartásoknak csak 2%-a marad meg ebben a csoportban 309 tehénnel, ugyanakkor 1737-ben még 1366 tehenet mondhattak magukénak, a családok száma pedig a tehén tartók 8,1%-át tette ki. 1745-ben a kilenc 30-nál több tehénnel rendelkező háztartások száma kettőre csökken, az 50 feletti állományt birtokló öt család pedig eltűnik ebből a kategóriából. 3898-ról 3053-ra csökken a fejős- és meddő tehenek száma, amely legszembetűnőbben a nagyobb állománnyal rendelkező háztartásokat érintette.

 

32. táblázat a) A tehénállomány (fejős, meddő) átlagos megoszlása, a háztartásokra jutó átlagok

Év Háztartás Ebből tehene van Tehén Egy tehénnel rendelkező Egy háztartásra jut (db)
összesen ht. % összesen ht.-ra jut (db)
1701 163 137 84,0 414 3,0 2,5
1729 597 448 75,0 2272 5,1 3,8
1737 684 499 73,0 3898 7,8 5,7
1745 868 617 71,1 3053 4,9 3,5
 

b) A tehénállomány (fejős, meddő) kategóriánkénti megoszlása

 

Év

 

1-2 3-4 5-6 7--10 11-20 2 1-30 31 50 51   150
tehenet tartó háztartásra jut          
db % db % db % db % db % db % db % db         %
1701 71 17,2 137 33,1 106 25,6 32 7,7 11 2,7 25 6,0 32 7,7  
1729 256 11,3 393 17,3 356 15,7 421 18,5 438 19,3 135 5,9 116 5,1 157       6,9
1737 227 5,8 362 9,3 276 7,1 616 15,8 1051 27,0 663 17,0 314 8,0 389      10,0
1745 392 12,8 402 13,2 469 15,4 655 21,4 826 27,1 235 7,7 74 2,4 —        —

 

c) Fejős- és meddő tehenet tartó háztartások kategóriánkénti megoszlása

 

 

1-2   3-4   5-6   7-10 11 -20 21- -30 31- -50 51-150
Év               tehenet tart            
  ht. % ht. % ht. % ht. % ht. % ht. % ht. % ht. %         
1701 81 59,1 34 24,8 13 9,5 7 5,2 1 0,7 1 0,7      
1729 170 37,9 116 25,9 67 15,0 53 11,8 32 7,1 5 1,1 3 0,7 2         0,5
1737 151 30,3 107 21,4 52 10,5 75 15,0 73 14,6 27 5,4 9 1,8 5         1,0
1745 269 43,6 115 18,7 86 14,0 78 12,6 57 9,2 10 1,6 2 0,3 ---        ---

 

Összefoglalóan megállapítható, hogy a tehénnel nem rendelkezők száma és aránya egyaránt növekvő tendenciát mutat. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a pestis döntően beleszól a fejlődés menetébe, és jelentősen befolyásolja annak irányát.

1729-ben külön jegyezték fel a fejős- és meddő teheneket, így módunkban áll a kategóriánkénti és a háztartásonként megoszlást vizsgálni a meddő tehenek esetében is:

 

Kategória (db) Tulajdonos háztartás % Meddő tehén (db) %
1-2 186 77,5 271 44,4
3-4 35 14,6 112 18,3
5—6 8 3,3 42 6,9
7—10 6 2,5 49 8,0
11-20 3 1,3 40 6,5
21-30 1 0,4 28 4,6
30-tól 1 0,4 69 11,3
Összesen 240 100,0 611 100,0

 

611 meddő tehenet az összes adózó háztartások 40,2 %-a tart. A tulajdonos háztartásfők 92,1 %-a 1-4 meddő tehénnel rendelkezik, mely az állománynak több mint felét teszi ki. 5-10 tehenet 14 család tart. 30 fölött 1 háztartás, 10 fölött mindössze 4 háztartás birtokol meddő tehenet. A nagyobb állomány tartása nem jellemző. Az 1 háztartásra jutó átlag 1,0, az 1 tulajdonos háztartásra jutó átlag 2,6.

A borjak közül a legtöbb összeírás a kétéveseket tartalmazza, az 1 háztartásra jutó átlagait és háztartásonkénti megoszlását összehasonlítva megállapítható, hogy mind az 1 háztartásra, mind az 1 tulajdonos háztartásra jutó átlag 1745-re lecsökken. A kétéves borjak 1 háztartásra jutó átlagai:

 

Év Összesen (db) 1 tulajdonos háztartásra jut 1 háztartásra jut
1729 1442 4,3 2,4
1737 1611 4,1 2,4
1745 1364 3,3 1,6
 

A kétéves borjúval a háztartások 47-56%-a rendelkezik. A tulajdonosoknak közel fele 1-2 borjat, negyede 3-4 borjat tart. A 10 fölötti állománnyal rendelkezők százalékos aránya csak 4-8 %.

A hároméves borjak száma 1741-ben 1142, mely 1745-ben 811-re csökken.

A háztartások és az állomány megoszlása kategóriánként 1745-ben:

 

Kategória (db) Tulajdonos háztartás % 3 éves borjú (db) %
1-2 169 55,8 246 27,9
3-4 87 28,7 300 34,1
5-6 23 7,6 121 13,7
7-10 21 6,9 174 19,8
11-20 3 1,0 40 4,5
20- -
Összesen 303 100,0 881 100,0

 

A 868 háztartásból 303-ban fordul elő hároméves borjú. Az 1 háztartásra jutó átlag 1,0, az 1 tulajdonos háztartásra 2,9.

A növendék állatokat legrészletesebben 1723-ban jegyezték fel. Itt csak az állatok darabszámát és az 1 háztartásra jutó átlagokat ismertetjük:

 

Az összeírás évében született ökörborjú 805 1,3
Tavalyi tinó 791 1,3
Harmadfű tinó 856 1,4
Az összeírás évében született üsző 806 1,3
Tavalyi üsző 672 1,1
Harmadfű üsző 753 1,2

 

A hízó ökröket a megyei összeírások külön rovatban jegyezték fel.

 

Év Tulajdonos ht.-ok Az összes ht.-hoz viszonyított %-a db 1 tulajdonos ht.-ra jut 1 ht.-ra jut
1729 43 7,2 151 3,5 0,25
1737 62 9,1 209 3,4 0,31
1745 40 4,6 192 4,8 0,22
 

A hízó ökrök száma jelentéktelennek tűnik az összállatszámhoz viszonyítva, ugyanígy a tulajdonosok száma is kevés. A lakosság növekszik, de a hízó ökröt tartók csoportja nem bővül. Ezt az állatfajtát piaci értékesítés céljából tartották, mindenkor pénztőkét jelentett tulajdonosa számára.

A méneses lovak háztartásonkénti megoszlását a 33. táblázat mutatja.

Méneses lovat a lakosság 33-34 %-a tart. A tulajdonosok közel fele 1-2 lóval, míg másik fele fokozatosan csökkenő százalékban 5-6, 7-10, 11-20 lóval rendelkezik. Néhány családnak van csak 21-30 és 31-50 méneses lova. 1745-ben 30 fölötti állomány nincs. A méneses lovak és csikók számának alakulása, 1 háztartásra eső átlagai a megyei összeírások alapján:

 

Év Méneses ló 1 tul. ht.-ra 1 ht.-ra 2 éves csikó l tul. ht.-ra 1  ht.-ra jut 3 éves csikó 1 tul. ht.-ra 1  ht.-ra jut
  (db) jut jut (db) jut (db) jut
1729 855 3,8 1,4 317 2,1 0,5 - - -
1737 1634 5,6 2,4 555 2,5 0,8 - - -
1745 1169 4,0 1,3 587 2,1 0,7 971 5,5 1,1

 

Háztartásonként 1-2 és 3-4 csikó tartása jellemző. 5-6 csikóval jóval kevesebben rendelkeznek, 7 felett pedig csak néhány családnál fordul elő. Az 1723. évi földesúri összeírás részletesen kimutatta a lóállományt:

 

Méneses kanca 831 1,3
Harmadfű kanca 219 0,4
Tavalyi kanca 214 0,3
Az összeírás évében született csikó 225 0,4
Negyedfű paripa 294 0,5
Tavalyi paripa 232 0,4
Az összeírás évében született paripa 179 0,3

 

A sertésnek volt a legnagyobb szerepe a lakosság élelmezésében. A század közepére növekszik a sertések száma, ami arra utal, hogy a szükségletet meghaladó felesleget piacon értékesítették. Az összes háztartások 50-60%-a tartott sertést (34. táblázat).

Az 1-2 sertést tartók vannak a legtöbben, a sertéstulajdonosok 30-50 %-át jelentik. Számuk 1729-ben a legmagasabb, és az állományból is ekkor a legmagasabb a részesedési arányuk (15,4%). 1745-re ez az arány 5,5%-ra csökkent, de a tulajdonosok száma a sertéstartók 31,8 %-át teszi ki, ami arra utal, hogy az állomány a nagyobb számú sertéssel rendelkezők kezén növekszik. A 3-4 sertést tartó családok arányszáma kisebb (20"o körüli), az állomány 8-15,4%-ával rendelkeznek. Jelentős változás a 7-10 sertést tartó csoportnál következik be, de nem a tulajdonosok számában, mert az alig növekszik, hanem az állomány nagyságában.

 

33. táblázat Méneses lovat tartó háztartások kategóriánkénti megoszlása

 

 

Év Összes tulajdonos ht. Összes ht.-hoz viszonyított %-a 1- 2 3-4 5-6 7- 10 11-20 21- 30 31- 50
    méneses lovat tart        
ht. % ht.          % ht. % ht. %          ht. % ht. % ht.         %
1729 227 38,0 117 51,1 66 29,0 18 7,9 10 4,4 13 5,7 2 0,8 - -
 1737 294 42,2 117 40,8  65 22,4  41 13,7 41 13,7 21 7,2 1 0,3 0,4
 1745 294 33,9   122   41,5       87     29,6  39   13,3   31               10,5         13   4,4   2   0,7         3 1,0

 

34. táblázat A sertéstulajdonosok és az állomány megoszlása

Kategória db Tulaj-donosht.-ok 1701 1729 1737 1745

 

% db % Tulajdonos ht.-ok % db Sertés % db % Tulajdonos ht.-ok % db %
% Tulajdonos ht.-ok
1-2 35 35,8 53 9,9 122 47,8 173 15,5 133 34,6 186 6,4 161 32,6 231 5,5
3-4 22 22,5 76 14,3 50 19,6 173 15,4 67 17,4 240 8,5 97 19,6 339 8,1
5-6 13 13,2 75 14,0 30 11,6 164 14,7 57 14,8 214 7,6 58 11,7 313 7,4
7-10 14 14,2 124 23,5 40 15,7 342 30,6 49 12,8 440 15,6 61 12,3 520 12,3
11-20 13 13,2 179 33,6 8 3,2 124 11,1 51 13,3 792 28,1 64 13,0 935 22,2
21-30 1 1,1 25 4,7 4 1,7 111 10,0 14 3,6 374 13,3 27 5,5 688 16,4
31-50 1 0,4 31 2,7 11 2,9 406 14,5 22 4,4 941 22,4
51-100 2 0,6 163 6,0 4 0,9 237 5,7
  98 100,0 532 100,0 255 100,0 1118 100,0 384 100,0 2815 100,0 494 100,0 4204 100,0

 

A koncentrálódás folyamata a 20 sertésen felüli állomány tulajdonosainál figyelhető meg. A század derekára fokozatosan növekszik a nagyobb állománnyal bírók száma. 1701-ben csak 1 családnak van 20-nál több sertése. 1729-ben 5 ilyen családot találunk, 1737-ben ezen családok száma 27-re emelkedik, és ebből 2 család birtokol 50-nél nagyobb állományt. 1745-re az 50-nél nagyobb állománnyal rendelkező családok száma 4.

A nagy állományok fokozatos növekedése mellett az 1-2 és 3-4 sertést tartók száma alig csökkent, viszont az összes állomány egyre kevesebb százalékát birtokolják. Az állományból való részesedés aránya a legnagyobb 1737-ben a 7-20 sertést tartó, majd 1745-ben a 11-20 és a 31-50 sertést birtokló családoknál. Élelmezési haszna mellett növekednie kellett a sertés piaci értékesítési lehetőségeinek is, de nagyobb tételekben történő eladásról a forrásokban nem találtunk adatokat. A sertéskereskedelem létére utal, hogy 1753-ban a Pető-Törő-Bujdosó-felkelés elindítói sertésvásárlás ürügyén indultak török területre. Az 1 háztartásra jutó átlag emelkedése és a sertésállomány gyarapodása a sertéstartás növekedését bizonyítja a lakosság állattartásában.

A sertésállomány a tulajdonos háztartások számával, százalékos arányával és az 1 háztartásra jutó átlagok:

 

 

Év Összes sertés (db) 1 tul. ht.-ra jutó átlag 1 háztartásra jutó átlag Az összes háztartásból
sertése van %
1701 532 5,1 3,3 98 60,1
1729 1118 4,0 1,9 255 42,7
1737 2815 7,3 4,1 384 56,1
1745 4204 8,3 4,8 494 56,9

 

A sertések mennyisége 1729-hez viszonyítva 1745-re közel négyszeresére növekszik. Az 1-2 sertést tartók számának fokozatos csökkenése és a 20 fölötti tartás emelkedése valószínűleg azzal függ össze, hogy a felesleget piacon értékesítették. Bár a 20 fölötti sertést számláló gazdaságok a tulajdonosoknak csak kis százalékát teszik ki, ez az arány gyorsan emelkedik. A sertéstartás a vagyonosodás egyik jellemzőjévé válik, és főleg a nagy állattartó gazdaságokban intenzív.

Az állatállomány legnagyobb részét a XVIII. század első felében a juhok jelentik. Piaci értékesítésük a lakosság anyagi erejének növekedését szolgálta.

A juhállomány alakulása, az összállatállományhoz viszonyítva, az 1 háztartásra jutó átlagok:

 

 

Év

 

Összes juh(db)

 

1  tul. ht.-rajutó átlag

 

1  háztartásra jutó átlag
Az összes háztartásból
juhot tart %
1701 2 817 44,7 17,3 63 38,7
1729 9 867
1737 11 339 57,0 16,6 199 29,1
1745 14 875 87,0 17,1 171 19,7

 

A háztartásfők számának növekedésével csökken a juhtartók százalékos aránya, de az 1 háztartásra jutó átlag alig változik, mert a juhállomány fejlődése és a népesség szaporodása párhuzamos folyamat. Az 1 tulajdonos háztartásra jutó juhok számának növekedése a már meglevő gazdaságok állományának növekedését jelenti. A juhtulajdonosok arányának csökkenése és az állomány létszámának emelkedése a juhállomány koncentrálódására utal. A juhok háztartásonkénti megoszlása is ezt támasztja alá. A háztartások közül a juhok nagy száma ellenére csak kevesen foglalkoznak juhtartással (20-30%). 1701-ben, amikor még kevés a háztartások száma, a legmagasabb a juhtartók százalékos aránya. A későbbi összeírások alapján elmondhatjuk, hogy a juhok mind nagyobb számban, mind kevesebb kézben koncentrálódnak. A 10-en aluli állomány csak 1701-ben található 15 családnál, később jelentéktelen. Az 1729. évi összeírás külön mutatja ki a fejős- és meddő juhokat. A meddő juhoknál a 10-nél kisebb állománnyal rendelkezők a juhtartó családok 43,9 %-át teszik ki, fejősjuhok esetében csak 7,34 %-át. 10-30 között több háztartásban tartanak juhot 1737-ben, mint 1745-ben, amikor növekszik az 50-200 juhot tartó háztartások száma.

1745-ben legerősebb az 50-150 közötti és a 150 juh feletti állománnyal rendelkezők csoportja. Az első csoport a juhtartók közel 50 %-át teszi ki, és 7239 juhval rendelkezik. A 150-nél több juhot tartó háztartások vékony rétege a juhtulajdonosoknak 11,8 %-át jelenti, de 5252 juhot birtokolnak. Az 50-nél kevesebb juhot tartók (a juhtulajdonosok 43,2 %-a) tulajdonában 2484 darabot mutat ki az összeírás. A 30 alatti állománnyal rendelkezők kezén 751 juh van. Az állomány elsősorban a nagyobb számú juhokkal rendelkezők kezén koncentrálódik.

Összefoglalóan megállapítható, hogy Hódmezővásárhelyen a XVIII. század első felében a mezőgazdaság legjelentősebb ága az állattenyésztés. A lakosság jövedelmének nagyobb része az állattartásból származott. Az állattartás a lakosság élelmezésében és ipari nyersanyag szolgáltatásában is elsőrendű fontosságú. Az összeírások adataiból kiderül, hogy a lakosság többsége foglalkozott állattenyésztéssel, amely szinte minden földműveléssel foglalkozó háztartásban folyt. A lakosság egyharmadát kitevő háztartások azonban csak állattartással foglalkoztak.

Az állattartás túlsúlyát a kedvező földrajzi adottságok mellett a könnyebb értékesítési lehetőség is növelte. Feltételei a XVIII. század első felében lényegesen megváltoztak. A népesség és az állatállománynövekedésével a legelők egyre szűkösebbé váltak. A földesúri állattartó majorság terjeszkedése is ebben az irányban hatott, amely mellett a század közepére értékesítési nehézségek is jelentkeztek.

 

Ipar

A XVIII. század első felében az ország lakosságának csak igen csekély része űzött valamilyen mesterséget, de ezeknek többsége is az északi és nyugati megyékben élt.275

A török hatalom alól felszabadult területeken az ipar és a mezőgazdaság kezdődő különválása szűk helyi piacot eredményezett. A földművelő jobbágyok iparcikkszükséglete még jelentéktelen volt. Csongrád megyében a XVIII. században összesen 13 céh működött: Vásárhelyen 7, Csongrádon 3, Szentesen 3.276

Az iparágak és kézművesek számának kimutatásához kevés megbízható adat áll rendelkezésünkre. Az 1723. évi földesúri és dicális összeírások mintegy kiegészítik egymást. A dicális összeírás csak a legfontosabb iparágakban dolgozó, adózóképes mestereket vette számba. Kivétel az 1745. évi összeírás, mely a legtöbb korabeli iparágra kitér.277

 

 

1701 1723 1729 1737 1745
Szabó 3 14 18 18 10
Csizmadia 1 11 12 8 9
Szűcs   4 3 4 7
Kovács, lakatos   5     4
Takács   3 7 3 1
Molnár         3
Kötélverő         2
Szíjgyártó         1
Varga   1      
Borbély   1      
Felcser         1
Nyereggyártó   1      
Összesen 4 40 40 33 38

 

Az iparos háztartások számának az összháztartások számához viszonyított arányát és az iparágak számát a 35. táblázat foglalja össze.

Az 1714-ben megalakuló szabócéh 14 cikkelyből álló céhlevelét a budai és hosháti szabók 1695. évi, Bécsben kelt levelének alapján nyerték. Oklevelüket 1732-ben újították meg, amely már 35 pontból állott. A csizmadiák a budai csizmadiacéh kiváltságlevelét kölcsönözték. A szintén 1695-ben kelt budai céhlevelet előbb a nagykőrösi csizmadiák nyerték el, és tőlük kapták a vásárhelyiek.278 A céhek szabadságlevelüket a földesúrhoz nyújtották be. A szabók kiváltságlevelét Schlick Lipót és Cometh József szegedi kamarai felügyelő erősítette meg. 1722-ben Károlyi Sándor is elismeri és megerősíti a céh működését.279 A központi hatalom az 1730-as évektől kezdve terjeszti ki ellenőrzését a céhek fölé. A földesuraktól és városi hatóságoktól nyert céhszabadalmakat igyekeztek bevonni és a király által szentesített kiváltságlevelekkel felcserélni. Hódmezővásárhelyen a takácsok 1773-ban még mindig a földesúrhoz folyamodnak céhlevélért.280

 

35. táblázat

Év Összes ht.-fök száma Iparosok száma % Iparágak száma
1701 163 4 2,5 -
1720 314 12 3,8 -
1723 616 40 6,5 8
1729 597 40 6,7 -
1737 684 33 - -
1745 868 38 - 9

 

A század első felében még egy céh alakult, a vargák, illetve tímárok céhe (a vargák és tímárok egy céhet alkottak). 1733-ban nyerték el 30 pontból álló kiváltságlevelüket.281

A paraszti munka végzését a céhlevelek tiltották, a mesterek azonban ezt gyakran megszegték.282 A vagyonosabb kézművesek, akik a meggazdagodás forrását elsősorban a mezőgazdaságban látták, arra törekedtek, hogy minél több szőlőt, háziállatot, esetleg szántóföldet szerezzenek, s idősebb korukra felhagyva mesterségükkel, műhelyük fiukra vagy vejükre szállt, a saját állataikból és földjükből éltek.283 1746-ban a csizmadiacéh arra kéri a városi tanácsot, hogy a görögöknek és más kereskedőknek ne engedélyezze a boltban és a vásárban való árusítást. A céhes mesteremberektől is megkövetelték, hogy a maguk artikulusa szerint műveljék mesterségüket, minden héten rakodjanak ki, és a limitáció (árszabás) szerint áruljanak.284 A céhek megszabták az iparcikkek árát, és a céhtagoknak szabott áron kellett értékesíteni termékeiket. Vásárhelyen 1714-ben egy dolmány 1-2 Ft, női ruha 1-3 Ft, 1732-ben 1 pár csizma 2 Ft.285 A szabócéh kiváltságlevelében: „Nadrág a ki ezüst Sinorral csinált hosszú kapotsra egy forint... Rása Szoknya a ki meg vagyon alol felül béllelve, végig vagyon ráncolva, az allya prémes, bársony, válla vagyon három forint. Közönséges rása szoknya 2 forint."286

A század közepére a növekvő népesség nagyobb keresletet eredményezett, de a céhmesterek az örmény, görög kereskedők konkurrenciájával találták magukat szemben. A kézműveseknek nagyobb vagyon gyűjtéséhez nem volt elegendő tőkéjük, így a mesterségből megélni nem tudók kénytelenek voltak mezőgazdasági munkát vállalni. A jobb módú mesterek állat, föld, szőlő vásárlásával igyekeztek biztos megélhetési alapot teremteni, de ez csak néhány kézművesnek sikerült. Összefoglalóan megállapítható, hogy a XVIII. század első felében a kézművesek többsége vagyontalan, és mezőgazdasági jellegű foglalkozással, mint kiegészítő jövedelmi forrással, csak létfenntartását tudja biztosítani.

A takács-, molnár-, szűcsmesterség képviselői döntően nem céhes mesterek. A szűcsök 1768-ban folyamodtak céhlevélért. A takácsipart csak néhány takács képviselte, 1773-ig céhen  kívül dolgoztak.287

A XVIII. század első felében az önellátó jellegű paraszti háziipar jelentős szerepet játszott a lakosság szükségleteinek kielégítésében. A képzett mesteremberek iparostevékenysége mellett az önellátó jellegű háziipar a lakosok döntő többségének alapvető igényeit elégítette ki. A túlsúlyban állattenyésztéssel foglalkozó lakosság a legfontosabb alapanyagokkal is rendelkezett. Bundát, subát, hámot, nyerget, sarut, bocskort maga is elő tudott állítani. A gyertyát a jobbágy otthon öntötte, a szappant is házilag főzte. A jobbágycsaládokban szőttek, fontak, varrtak, hímeztek. A legegyszerűbb ruhaneműket házilag állították elő. A férfiak a szerszámok egy részét maguk is el tudták készíteni, vagy faragóbéresekkel készíttették. Az igényesebb, mesterségbeli tudást nem nélkülözhető iparcikkeket, vasárukat, melyeket háziipari szinten nem lehetett előállítani, a szomszéd városokban - Szeged, Csongrád, Túr, Makó, Gyula - és a helyi piacokon, vásárokon áruló mesterektől, valamint a görög kereskedők boltjaiban szerezték be. A ruházat és háztartási cikkek drágább, finomabb anyagát Gyuláról, Temesvárról, Szegedről hozták.

A kovács-, lakatos-, tapasztómunkák elvégzésére főleg kontár cigányokat vettek igénybe. A házépítéshez faragóbéresek, házrakók, tetőverők gyakorlat útján szerzett szaktudását hasznosították.288 A város az Ótemplom toronyórájának karbantartására lakatosmestert alkalmazott.289

A molnárok és faragók nem alkottak céhet, mivel kevesen voltak. 1715-ben és 1720-ban 4 malmot írtak össze. A jobbágyok egymással összefogva, földesúri engedéllyel maguk is építettek malmokat. A résztulajdonosok száma 1732-ben 28 fő, melynek alapján már több mint 8 malom működött a városban. A malomtulajdonosok 1/2-1/6 részeket birto-koltak.290

 

Kereskedelem

A kereskedelem fejlődését a népsűrűség mellett a település földrajzi adottságai, a főbb közlekedési útvonalaktól való távolsága, a megközelítésére szolgáló utak állapota is meghatározta. Hódmezővásárhely a népesség számát tekintve az akkori Csongrád megyéhez tartozó települések közül Szeged után a legnagyobb. A déli területekről a Szegeden át vezető fő kereskedelmi útvonal elkerülte Vásárhelyt. A várost körülvevő, esős és árvizes időszakokban vízjárta területek a közlekedést nagymérték béna kadályozták. A Tiszától nyugatra eső területek megközelítését csak a folyón való átkeléssel lehetett megoldani. A böldi rév Szentesnél kulcsfontosságú a kereskedelem szempontjából. A debreceniek is ezen a réven át hajtották marháikat a kecskeméti vásárra.291 Pest felől a tiszántúli vásárokhoz itt vezetett keresztül a legrövidebb és leggyakrabban használt hadi és kereskedelmi út. A Wallner-féle térképen, amely 1699-ben készült, a Barci-rét fölött is látható egy út, amely a Tiszán való átkelés után Szegedre vezetett. Száraz időben ezt használhatták.292 A Makó-Vásárhely közötti út használhatóságát bizonyítja, hogy nyáron, száraz időszakban a Szegedre való közlekedést a makóiak csak Vásárhelyen keresztül tudták megolda-ni.293

A török kiűzése után, a Rákóczi-szabadságharc idején a helyi lakosságot és a Körös-Maros közében megforduló kuruc katonaságot török-görög kereskedők látták el. A felszabaduló déli országrészek kereskedelmét balkáni kereskedők tartották kezükben. A Gazdasági Tanács a harmincadhivatalok útján ellenőriztette tevékenységüket. A rézpénz védelmében és az idegen kereskedők gazdasági romboló tevékenysége ellen II. Rákóczi Ferenc 1706-ban megtiltja, hogy a török kereskedők Debrecen vonalán túl vigyék áruikat. A tiltó rendelet által Magyarország délkeleti részébe szorultak. A Körös-Maros közében a nép átjárt Temesvárra, a Maroson túli kereskedelmi támaszpontra, hogy a kuruc kamara libertása helyett rajnai forintot szerezzen.294

1722-ben a város privilégiumot kapott III. Károlytól vásárok tartására. A vásártartás joga a József-, Űr- és Gál-napi vásárokra vonatkozott. A vásárokat a helyi kereskedőkön és lakosokon kívül elsősorban a környékbeli városok kereskedői, iparosai látogatták, de idegen kereskedők is felkeresték.295 A Tisza felől eső ártér magas vízállás esetén alkalmasnak bizonyult arra, hogy hajóval is közlekedjenek Szeged és Vásárhely között. A kereskedők, mesteremberek szegedi hajótulajdonostól bérelt hajóval érkeztek a vásárra. Egy peres ügy kapcsán felvett tanúvallomási jegyzőkönyben szereplő két kereskedőhajó évente háromszor járt át Vásárhelyre és kétszer Makóra. Az egyik hajóban 60 személy tartózkodott. A kereskedőkön és mesterembereken kívül asszonyok és gyermekek is utaztak a hajón. A hajó és a hajóslegények bérét az utasok fejenként   adták össze.

Az időszakos vízi út azonban túlságosan is függött a vízállástól: „a Víznek Kicsiny volta miatt a hajó nehezen mehetett a Tiszára". A Gyön (Algyő) való kényszerű várakozás külön veszteséget jelentett a kereskedőknek. A lerövidített út azonban kárpótolta veszteségüket. A Szegedről Vásárhelyre tartó hajón név szerint is felsorolják a balkáni kereskedőket és a német mesterembereket: Temesváry két legénye és egy inasa, Kraller Antal egy legényével és egy inasával, Moisilo Nikolics két legénnyel, Görög Ádám, Sztoikovics Tamás, Landasy György egy legénye és egy inasa, Dobri János, Landasy Péter, Szaics Demeter, Rácz „bors áruló", Atanaczkó Kotyies, rajta kívül a kormányos négy legényével. Iparosok között: Antal szűcs, Nédler német esztergályos, német szűcs fiával és német „Tű csináló". A kisebb hajón szűrszabók utaztak.296

A XVIII. században a vásárhelyi vásárokat pesti, fehérvári, veszprémi, sőt bécsi kereskedők is látogatták.297 Károlyi Sándor 1723-ban - földesúri jogát érvényesítve - a vásártartásból származó jövedelmet magának tartotta fenn. A sátraktól, szekerektől és „egyéb jószágoktól" helypénzt csak vidéki árusoktól szedetett. Az ebből származó jövedelem nem lehetett jelentős, mert 1727-ben a földesúr a „sátraktól, helyadástól és egyebektől" származó jövedelmeket a városnak engedi át.298

A jobbágyok az állatokon kívül gyapjút, bőrt, szappant, mezőgazdasági cikkeket vittek a helyi piacokra.

Az állattartással kapcsolatos legfontosabb kereskedelmi cikkek a gyapjú és az állatbőr.299 A földesúr megkövetelte, hogy a bárányokat egyszerre nyírják meg, és a gyapjút az általa megszabott áron alul senki nem árulhatta. A mészárszék a bőröket kezdetben önállóan értékesíthette. 1730-ban a székbíró pl. debreceni kereskedőknek adott el bőröket. A földesúr a vidéki kereskedőket kivetette a várossal kötött bérletből, így akarta magának biztosítani a felvásárlás kizárólagos jogát. 1735-ben pl. azért nem juthattak pénzhez és azért nem értékesíthették számukra előnyösen a marhabőröket, mert a földesúrnak kellett tartogatniuk.300

Az 1720-as országos összeírás tanúsága szerint a külső legelőkön nincs más haszna a lakosságnak, mint ami a szarvasmarhák évenkénti eladásából származik. A források alapján megállapítható, hogy hízó ökröket csak a lakosság leggazdagabb rétege tartott. A meddő tehenek, növendék marhák, csikók, méneses lovak, juhok és egyre növekvő mértékben a sertések eladásából viszont a lakosság széles rétegei jutottak jövedelemhez. Az állatok eladásával pénztőkék felhalmozódására is sor került, ezek az összegek azonban nem voltak elegendőek jelentősebb kereskedelmi ügyletek lebonyolítására. A nagy tételekben való értékesítést főleg idegen kereskedők bonyolították le.

A források rávilágítanak a jobbágyok által folytatott állatkereskedelem méreteire.301

Szabó Lukács halála után, 1744-ben 700 Ft készpénze maradt, amely marhák eladásából származott. Szántó János hagyatékában az eladott csikók, juhok és sertések ára 160 Ft-ot tett ki. Tóth István 3 tehenet 33 Ft-ért, 1 pár ökröt 60 Ft-ért, 1 harmadfű csikót 22 Ft-ért, ezenkívül 7 juhot és 1 sertést adott el, melyek ára a hagyatéki leltárban nincs feltüntetve. Cseri János szintén jelentős jövedelemre tett szert állatok eladásából. 2 ne-gyedfű borjút 27 Ft-ért, 2 harmadfű borjút 20 Ft-ért, 1 tehenet 16 Ft-ért, 1 kocsis lovat 18 Ft-ért értékesített. Csak összehasonlításként említjük meg, hogy a házát 30 Ft-ra becsülték. Bálint István halálakor 239 Ft 30 kr készpénzzel rendelkezett. Kölcsönben volt 100 Ft-ja, a juhok eladásából származó 143 Ft 45 kr-t még nem fizették ki részére. Így halála után a kintlevőségekkel együtt 483 Ft 15 kr maradt az örökösöknek. Szap-lonczai Illés tiszttartó Károlyi Sándorhoz írt levele is bizonyítja, hogy az állattartásból nagy pénztőkét is fel lehetett halmozni. „Az itt való professornak (Tatay Tankó) feles marhája volt, most is feles vagyon, mivel nem professorkodott, hanem majorkodott és kupeckedett, s vagyon is valami 3000 forintja a kit itt keresett."302

A gulyásoktól olcsón megvásárolt marha több kézen ment keresztül, és jelentős hasznot hozott a közvetítő kereskedőknek. Az ilyen jellegű „üzletek" lebonyolítása ellen hozták azt a statútumot, mely a pásztoroknak megtiltotta, hogy a bíró és gazdák értesítése nélkül állatokat értékesítsenek.303

A jobbágyoktól helybeli marhákereskedők is vásároltak állatokat. Az ökröket egy-egy szálláson gyűjtötték össze.304

A külföldi kereskedők az árakat tetszés szerint alakították. Csongrád megye a bajok orvoslására azt kérte, hogy marhával csak azok kereskedhessenek, akiknek honosságuk van. Az örmények és görögök spekulációinak letörésére 1742-ben megtiltották a kereskedőknek, hogy városon kívül szedjék össze az ökröket.305

A XVIII. század második évtizedétől kezdve a többnyire török alattvalók egyszeri 3 %-os vám lefizetése mellett hozhatták be áruikat. A helytartótanácsot a török kereskedők helyzetének szabályozásánál az a fő szempont vezette, hogy a kereskedésből származó hasznot, az így felhalmozott tőkét ne vigyék külföldre, ne vonhassák ki magukat az adók és vámok fizetése alól. Azok, akik nem mondtak le török alattvalóságukról, általában apróbb cikkekkel kereskedtek. A marha, só, bor, gabona és egyéb jelentékenyebb áruk eladásától 1746-ban és 1751-ben tiltotta el őket a helytartótanács. Szabadon csak törökországi árukat árulhattak. Azok, akik véglegesen letelepedtek, lemondva török állampolgárságukról, egyéb árucikkekkel is kereskedhettek.306 1752-ben Csongrád vármegye a nem honos kereskedőket eltiltotta a kereskedéstől. Haller István főispán 1752. április 10-én kelt levelében a vármegyének a görög kereskedők tevékenységének engedélyezését javasolta.

A ritkán tartott vásárokon a lakosság nem tudott mindent beszerezni, a görög kereskedők pedig olyan cikkeket árultak, melyek gyakran szükségesek (pipa, kasza, tűzkő, kapa stb.).  1754-ben Vásárhelyen 8 török fennhatóság alá tartozó kereskedőt írtak össze.307

Az 1720. évi országos összeírás 5 boltot említ Vásárhelyen, melyek után a kereskedők 30 Ft-ot fizettek évente. Az 1723. évi megyei összeírásban 9 kereskedő nevét jegyezték fel. 1737-ben három görög kereskedő fejenként (singulus) 18 Ft-ot, három rác kereskedő 12 Ft-ot és három, minden bizonnyal magyar, 8 Ft-ot fizetett a megyei háziadóba.308 A bolti kereskedők üzleteik után fizették évi adóikat. 1745-ben a görög Miklós Demeter háza, illetve boltja felépítése után évi 12 Ft-ot fizetett a városnak. Tódor görög és társa, akik az „Ecclesia boltya végébe" építették üzlethelyiségüket, a 12 Ft-ot a református egyháznak fizették.309

1749-ben Vastag János görög eladta javait, és a bírót sem értesítve eltávozott a városból. Később az idegen kereskedőket kötelezték a végleges letelepedésre: György görög csak úgy maradhatott a városban és építhetett házat, ha a város „örökös lakosa"-ként a ráeső porciót évenként fizeti. Ezenkívül kvártélyozásra, forspontozásra és egyéb „cur-rens" (folyó) terhek viselésére is kötelezték.310

A kocsmák és mészárszékek a város kezelésében voltak, a halászat feletti felügyeletet is a tanács gyakorolta. 1702-ben a kocsmát és a mészárszéket az év egyik felében a földesúr, másik felében a város tartotta kezében.311 1722-ben Károlyi Sándor a birtok átvétele után készült kontraktuslevelében egész évben a város használatában hagyta, de kikötötte, hogy pálinkát csak tőle vásárolhatnak. 1715-ben 150 Ft-ban, 1720-ban 250 Ft-ban határozták meg az összeírók a kocsma és a mészárszék évi együttes hasznát. Károlyi 1727-ben serfőzőházat és vendégfogadót kívánt létesíteni, e tervével kapcsolatban a város használatában levő kocsma a serház felépültével köteles folyó áron átvenni az ott főzött pálinkát. A lakosság által termelt bort továbbra is felvásárolhatták, és amíg a saját határban termett bor el nem fogyott, máshonnan nem hozhattak bort a városba.312 A földesúr 1727. május 10-én kelt levelében adta meg Páró József szegedi serfőzőnek az engedélyt serház és vendégfogadó létesítésére. A lakosságot kedvezőtlenül érintette Károlyi sör- és pálinkafőzési kiváltsága. A serfőzőház tulajdonosa ugyanis alku szerinti és a földesúrnak évenként fizetendő bérleti díj fejében a kifőzött sört és pálinkát szabadon értékesíthette. Az amúgy is csekély jövedelmet biztosító kocsma további hasznának csökkenésétől tartva a város a tervet ellenkezéssel fogadta.313

Kurta csapszék, azaz a bor vagy pálinka háztól való tiltott árulása gyakran előfordult annak ellenére, hogy szigorúan büntették. A pálinkafőzést csak azoknak engedélyezték, akik a főzőüstjükre kiszabott 6 Ft porciót kifizették. 1731-ben Tabánban 8, Tarjánban 6, a Kis utcában 2, az Új utcában 6, az Oldalkosárban 2, összesen 24 pálinkafőző üstöt írtak össze.314 1743-ban városi statútum írta elő, hogy senki „ittzével, poltrás-sal és egyéb apró mértékkel égett bort és pályinkát maga árulni, vagy másokkal áruitatni ne merészeljen". A büntetés az üstök elkobzásával járt, vagy 12 Ft-ig terjedő büntetést szabtak ki.315 Az üstjük után porciót fizetők pálinkájukat folyó áron, a város kocsmájában értékesíthették. A statútum megjelenése után sem csökkent a kihágások száma. Bozsér Mihály 1744-ben 6 akó pálinkát adott el tiltott módon. Az ellenőrzés során a legtöbb esetben a pálinkafőző üstöt, fazekat vették el, de a kazán elkobzása is előfordult. Laskay István a város kocsmáján saját pálinkáját együtt árulta a városéval, amiért a kocsmárosságból elcsapták, pálinkafőző üstjét és kazánját elvették. Szikszai Jánosnétól 1 hordó pálinkát vettek el 1753-ban.316

Idegen kereskedők szintén folytattak tiltott pálinkamérést. Leleplezés esetén a szállásadót is megbüntették. Mesteremberek is foglalkoztak pálinkafőzéssel. Kurta kocsmáért Kovacsics Mihály szűcsöt 12 Ft-ra, Lázi János szabómestert 6 Ft-ra büntették. 1749-ben a tanács egy hónapig megengedte a lakosoknak a bor szabad árulását. A pálinka szabad árusítását továbbra is tiltotta, és csak a helyben termelt bor értékesítését engedélyezte.317

A húskimérés a földesúri haszonvételek közé tartozott. A földesúr a mészárszék haszonvételét a városnak engedte át, mivel a jövedelem nem volt olyan magas, hogy érdemesnek találta volna saját kezelésbe venni.318 A mészárszékre a székbíró ügyelt, felvállalta a vágásra szánt állatokat, szervezte a húsok és bőrök értékesítését, felügyelt lebonyolításukra. A mészárszék forgalmára jellemző, hogy 1745-ben, amikor a főispán 75 juhát Vásárhelyre hajtották levágni, a székbíró visszahajtatta őket, mivel már a lakosság 300 juhának vágását korábban elvállalta. A mészárszék haszna mégis kevés. Tanácsi határozat írta elő a mészárosoknak, hogy „mivel az Város mészárszékének kevés haszna tapasztaltatott...", a hússal együtt a belsőséget is mérjék ki a lakosoknak.319 A Szeremlei Sámuel által említett házi húsmérésről és piacon való értékesítésről a XVIII. század első feléből nem találtunk adatot.320

A halászatból származó jövedelem sem lehetett jelentős, mivel a halászok csak a városi szükségletet elégítették ki.321 A hal városon kívüli értékesítése a földesúr kezében volt.

 

A jobbágyok földesúri terhei

A termelőerők fejlődésével és a munkaerő-feltöltődéssel párhuzamosan emelkedtek a földesúri terhek, és elindult egy folyamat, amely a század közepére gyorsult fel. A pénzbeli taksa összege többszörösére növekedett, az ajándékok terményjáradékká duzzadtak, megjelentek a robot jellegű követelések, egyre erősebbé vált a földesúri önkény.

A Schlick Lipót számára 1702-ben készített felmérésben 53 egész telket jegyeztek fel. Az egy telekre kivetett adó 3 Rh Ft. Egész telek nagyságú földet kevesen használtak. A robotot pénzben váltották meg.322 Az összeírás telkes jobbágyokról beszél, akik a törzsökös lakosság magvát alkották.

Az 1702. évi összeírásban szereplő telek (sessio) elnevezéssel nem találkozunk egészen az urbárium bevezetéséig. A telekrendszer régi értelemben való fenntartása a jövevények szabad foglalásának rohamos terjedésével értelmét vesztette. A telekrendszer átmeneti eltűnésére az ország más részeiből (Pest, Borsod megye) is vannak példák a XVIII. század elejéről.323

A szabadságharc után Bercsényi Miklós birtokait újra Schlick Lipót kapta meg. Károlyi Sándor továbbra is követelte az adót. A források alapján megállapítható, hogy 1714-ben, 1715-ben, 1716-ban az évi 1000 Rh Ft-ot rendszeresen fizették Károlyinak.324 1716-ban levelet írt a városnak, amelyben hangsúlyozta a városhoz való jogát. Schlicknek is fizették az évi 1000 Rh Ft-ot, melyet 1719-ben 2000 Rh Ft-ra emelt. Mikor a nép tudomást szerzett a kettős adózásról, kisebb zendülés tört ki: „Nem hogy egyebünk, de még süvegeink sem maradnak fejeinkben" - írták a város elöljárói Károlyinak, akit a nép nem ismert el földesurának.325 A lakosság a jogtalanul kifizetett adót visszakövetelte. Schlick megtiltotta a további adózást, Károlyi kénytelen meghátrálni, bizonygatva, hogy az adót önként ajánlotta fel a város.326 Pálffy János császári főparancsnok közbenjárására az uralkodó beleegyezett a birto keladásába.327 A birtok átvétele után 1722-ben Károlyi Sándor egyezségre lépett a jobbágyokkal, és kontraktuslevélben körvonalazta követeléseit. A taksa összege 2500 Rh Ft-ra emelkedett, melyen felül a „szokott ajándékokat" is megkövetelte.328 1724-ben, az új egyezséglevélben a taksa már 3000 Rh Ft. Ezenkívül évente 10 egész bőrből álló két kötés karmazsint, 3 akó sós halat és 50 darab száraz halat kellett természetben beszolgáltatni.

A földesúr 1727-ben tett először kísérletet a kontraktuális állapot megszüntetésére. Megkísérelte kivenni a város kezéből a dézsmabérletet is. A robot bevezetésének és a dézsmabérlet megszüntetésének szándéka heves ellenállást váltott ki a jobbágyközösségből. A földesúr a hangadó jobbágyokat börtönbe záratta, rövid idő múlva azonban kiengedte őket, mivel joggal tartott attól, hogy sokan - betartva ígéretüket - elhagyják a várost.

A taksát tovább emelte 3500 Rh Ft-ra, s bár a robotot nem vezették be, arra kötelezte a várost, hogy saját kötségén négy szekeret és ekét felszereléssel, 12 ökörrel és négy béressel tartson állandó készenlétben a szegvári majorság számára. Kötelezte a jobbágyokat, hogy Szegváron a Körtvélyhát és Macskahát nevű réteken minden évben a majorság számára szénát kaszáljanak. Ugyanebben az egyezséglevélben jelentette be, hogy a derekegyházi pusztát Szegvárhoz csatolja, és a királyi dézsma bérletét minden második évben magának tartja fenn. Közmunkák végzését, „fövenyhordást" vagy „Ti-szárul a fa bevontatását" is előírta az egyezséglevél. A halászatot évi adó fejében a városnak engedte át. A robot jellegű szénakaszálást a jobbágyok nem teljesítették, 1732-ben pénzen váltották meg. 100 boglya lekaszált széna fejében 100 Rh Ft-ot fizettek a földesúrnak.329

Az 1734-1736. évi marhavész és az 1739-1741. évi pestis súlyos helyzetet teremtett, mivel az állatállomány csökkenésével és a lakosság nagy részének pusztulásával járt.330 A lakosság elégedetlenségét növelte, hogy Károlyi Sándor Werbőczi István Hármas-könyvért hivatkozva a fiú utód nélkül elhalt családfők javainak háromnegyed részét magának foglalta le. A pestis után Károlyi tulajdonába került javak értéke 16 132 Ft 25 kr. A város elöljárói a kisemmizett özvegyek és árvák érdekében a vármegyéhez fordultak, azonban csupán annyit értek el, hogy a földesúr által követelhető összeget 10 454 Ft 36 kr-ban állapították meg.331 A jobbágyok 1740 júliusában újra elköltözéssel fenyegetőztek, ha a földesúr nem tartja be azokat a feltételeket, melyeket a régebbi kontraktusokban lefektettek. Bár a pestis jelentősen megtizedelte a lakosságot, a földesúr nemhogy engedett volna, de 4600 Ft-ról 5000 Ft-ra emelte a taksa összegét. A felháborodás lecsendesí-tésére az új egyezséglevélbe belevette, hogy ezután nem örökös, hanem taksás jobbágyoknak nevezi őket. A pestisben elhalt jobbágyok javait magánál tartva, a tanáccsal egyetértésben olyan statútumot léptetett életbe, mely szerint az ezután fiú utód nélkül elhalá-lozó jobbágy javainak fele az özvegyet és leánygyermekeit illeti.332

Károlyi Ferenc 1746-ban lefektetett egyezséglevelében már tükröződik az a változás, amely a század közepére bekövetkezik a volt hódoltsági területeken is. A pestist kiheverve a város új jövevényekkel gyarapodott. A pénzbeli taksa fokozatos növekedése mellett egyre jobban érvényre jutott a földesúri önkény. A földesúr most már nem évenként, hanem több évre előre követelte a taksát, lényegesen megemelve a fizetendő összeget. Ezenfelül újabb területet vont el a jobbágyok közös legelőjéből. 1746-ban négy évre előre 22 400 Ft-ot követelt. Természetbeni járandóságként évente 100 borjas tehenet és 100 bárányos juhot, az eddigi 100 boglya széna helyett 300 lekaszálását és összerakását követelte.333

1749 októberében Szaplonczai Illés tiszttartó 300 boglya szénát számolt el, melyből 200 Rh Ft-ot készpénzben, 100 boglya szénát természetben vett át. A század közepére a vagyoni differenciálódás már jelentős mértékben előrehaladt, amihez az állatvész, a pestis és az egyre súlyosbodó terhek is hozzájárultak. Az adózóképteleneket a tanács nem is kényszerítette rendszeres adófizetésre. Szaplonczai Illés 1752-ben határidőt tűzött ki a következő év első napjáig, és minden hátralékost arra kötelezett, hogy az adót „...az utolsó fillérig hozzák be, különben bizonyos lehet benne, hogy akkor mije találtatik elvétetik s azzal a restancia [hátralék] kielégíttetvén".334 Károlyi Ferenc a számvitelt sem tartotta megfelelőnek, az adózásról és mindenféle jövedelemről pontos kimutatást követelt. Utasította a tanácsot, hogy az inspektor jelenlétében válasszanak olyan megbízható írástudó embert, aki a számadások revízióját gyorsan elvégzi. Az összegyűlt hátralék számbavétele után elrendelte mindenféle adóhátralék behajtását.

A város elöljárói a lakosság elégedetlenségét tolmácsolták a földesúr felé: „...több-nyire másunnan szakadt, közinkbejött némelly Lakossainktul nem maradhatunk a kik minekünk tulajdonítják a réginél mostani több fizetéseket".335 A tanács tiltakozott az olyan vádak ellen, hogy a város pénzét maguk között felosztották. Kérik a földesurat, vizsgáltassa ki, hogy sem a földesúrnak, sem a városnak nem okoztak kárt. Kétségtelen, hogy az adminisztráció hiányossága visszaélésekre is alkalmat adott. A földesúri követelések hirtelen nagymértékű emelkedése a jobbágyok minden rétegét érintette, így érthető, hogy az elöljárókkal szembeni bizalmatlanság a lakosság körében is növekedett. A földesúrnak, aki minél nagyobb összeget akart kipréselni a városból, érdeke volt, hogy a tanács minden gazdasági és pénzügyi tevékenysége felett szorosabb ellenőrzést gyakoroljon.

Az 1753. évi Pető-Törő-Bujdosó-féle felkelés közvetlen előestéjén a feszültség növekedésében szerepe lehetett a földesúri követeléseknek, Szaplonczai Illés fenyegető levelének is. Az adók emelkedése, a hátralékok kíméletlen behajtása súlyos teherként nehezedett a vásárhelyi jobbágyokra.

 

Állami terhek

A földesúri adó (taksa) mellett a jobbágyterhek nagyobb részét az állami adók tették ki. A jobbágy fizette a házi (megyei) és hadi (állami) adót.

Magyarország a XVIII. század első felében jelentős mértékben kivette részét a Habsburg-birodalom dinasztikus érdekekért vívott harcaiból. A török elleni háborúk (1716-1718, 1736-1739) és a poroszokkal vívott háború (1741-1748) alkalmával adót, katonát, nemesi felkelést bocsátott az uralkodó rendelkezésére. A földbirtokosok cserébe megkapták az állam támogatását a jobbágyok elnyomásának fokozásához. Az 1712-1715. évi országgyűlésen mondták ki az állandó hadsereg felállítását Magyarországon (1715. évi 8. te). A magyar rendek ekkor vállalták a részben belföldiekből, részben külföldiekből toborzott állandó katonaság eltartását.336

A megyei és állami adót az időszakonkénti megyei összeírások alapján szedték be. A megye szerepe a 30-as évektől kezdve fokozatosan megnövekedett.337 A vármegye a jobbágyok számára nem jelentett támaszt a földesúri elnyomással szemben, hiszen a Károlyiaknak nemcsak a megyében, de az országos politikában is szavuk volt. Ez rányomta bélyegét a vármegye közigazgatási és igazságszolgáltatási tevékenységére is. A vármegye az adón kívül időnként saját gazdasági céljaira külön szolgálatok teljesítését is megkövetelte.338

1724-ben a földesúr királyi rendeletre hivatkozva tiltotta meg jobbágyainak, hogy a vármegye részére szekerezést teljesítsenek.339 Az állami adó katonai terhekkel párosult. A jobbágyok soraiból katonákat verbuváltak. Az idegen katonaság eltartása a kvártélyozás (beszállásolás), forspont (fuvarozás) formájában szintén a jobbágy vállaira nehezedett. Az állandó hadsereg fenntartásához szükséges állandó hadiadót (contributio) az országgyűlés egy összegben szavazta meg, majd ezt az összeget osztották szét a porták száma szerint a megyékre. Bár a portaszám-mint az egyes megyékre eső adóösszeg kulcsa-továbbra is érvényben maradt, az adót 1724-től kezdve az egyes jobbágyok összes jövedelmének figyelembevételével vetették ki. Megyénként a közgyűlés saját hatáskörén belül minden egyes adótárgyról és adóalanyról megállapította, hogy mennyi tesz ki belőle egy dicát.340

Az 1729-ben készült megyei összeírás összesítőjéből az egyes adóalanyokra és vagyontárgyakra eső adó a következőképpen alakult Hódmezővásárhelyen: a teljes adó 6332 Rh Ft-ot tett ki. Minden összeírt adózó után, tehát azok után is, akik testvéreik vagy atyjuk háztartásában éltek (237 fő) és közösen gazdálkodtak, fejenként 2 Rh Ft-ot számítottak. A 458 hospes, 139 zsellér és 237 együtt lakó testvér és fiú összesen fizetett 1668 Rh Ft-ot. Az adó többi részét a hospesek és zsellérek háztartásainak állatvagyona és termése alapján vetették ki. 1 Ft-ot fizettek a következő vagyontárgyak után: 2 ökör; 3 meddő tehén; 2 fejőstehén; 4 borjú; 2 igásló; 2 méneses ló; 3 csikó; 20 fejősjuh; 40 meddő juh; 10 sertés; 40 pozsonyi mérő búza; 60 pozsonyi mérő árpa; 40 urna bor. Az 597 adózó háztartásfő állatvagyona alapján fejenként átlag közel 7 Ft-ot fizetett. A termények után az egy főre jutó átlag alig éri el az 1 Rh Ft-ot. Vásárhelyen az adót döntően a lakosság állatvagyona alapján vetették ki. A földesúri adó az 1727. évi kontraktuslevél alapján ekkor 3500 Fh Ft, ha az adózó háztartásfőket vesszük figyelembe, akkor megközelítette a fejenkénti 6 Rh Ft-ot, amely kevesebb volt, mint az állami adó. 1734 és 1737 között a marhavész, a szárazság olyan súlyos helyzetet teremtett, hogy az adózók többsége fizetésképtelenné vált. 1734 júliusában a földesúrtól a taksa fizetésének elhalasztását kérik. A tanács a porció és árenda kiegyenlítésére kölcsönöket vett fel, mivel a lakosság „tömlöcöztetése" ellenére sem tudták a szükséges pénzt előteremteni. 1735-ben a hátralék fizetését is kölcsönpénzekből fedezték. A város pincéjének sem volt haszna, mivel oora mindenkinek termett, így senki nem vásárolt. Az állatbőröket, amelyeket eddig a mészárszék saját hasznára értékesített, most a földesúr számára kellett fenntartani.341 1736-ban már hitelezőt sem kaptak, az elmaradt porcióért egzekúciót (fegyveres végrehajtás) szenvedtek. Kérték a földesurat, hogy informálja a főispánt a megyei összeírások megkezdése előtt, hogy az összeírást csak azután végezzék, miután az állatokban esett kárt felmérték. A marhapestis 1736-ban súlyos károkat okozott: „Marháink között grasz-száló kemény dögletesség penig felette kipusztította Marháibul a Szegénységet, sőt most sem szűnt..."342

1737-1738-ban a városra eső portaszám 15 1/2, 1/32, az állami adó összege 7088 Rh Ft 43 kr, megyei adója 2995 Rh Ft 48 kr. A hadiadót főleg a pénz előteremtésének nehézségei miatt nem egyszerre és készpénzben fizették, hanem a katonaság ellátására természetben és egyéb szolgáltatásokkal törlesztették (átvonuló katonaság ellátása, természetben teljesített porció, forspont, utak karbantartása stb.), melyet a megyei perceptor tartott nyilván. 1738-ban a hátralék 282 Ft 7 kr-t, az előző évi tartozásokkal együtt 1733 Rh Ft 10 kr-t tett ki. 1738. június 28-án Návay György perceptor egzekútorokat küldött Vásárhelyre, akiket mindaddig tartani kellett a városnak, amíg a tartozást ki nem fizették.343

A pénz nagy részét, amely az adók fedezésére szolgált, a lakosság az állatok eladásából teremtette elő. Láttuk, hogy az adók kivetése is az állatvagyon és nem a földmennyiség után történt. Ezért teremtett súlyos helyzetet a marhavész. A földesúrhoz írt levélben a város elöljárói az adó további növelésének megszüntetését kérik: „...Mindenek előtt tudva való az, hogy ezenn Város Lakossai minden adózásokat és fizetéseket csupán csak a Marháibul szokták megszerezni, minden nemű Inpositák [kirovások] eleitül fogva házakon és Gazdákon kívül a Marhákra vettetnek, nem lévén semmi egyéb Fundussunk ezeken kívül, mellybül valamit prosperálhatnánk [jövedelmet szerezhetnénk] s fejünket menthetnénk és ha még tovább is a Marhákra való Inposita nevekedik, semmi képpen nem subsistálhat [létezhet] a szegénység, hanem egyszer egyik hajtya el lopva a maga Marháját másszor másik, s azután maga is utána megyén, már is annyira nerváltattunk [erőltettünk], hogy a Portiét sem fizethettyük, még harmadévi Portioban is alkalmas summával a tavalyiban is hasonlóképpen adóssok vagyunk, az ideiben penig keveset fizethettünk, melyeknek kiszedések eránt immár harmadik hete a miolta kemény Executióval éjjel nappal nyomorgattatik a szegénység, nem lévén kezeit mire vetni."344 A porció tovább növekedett, mivel az 1739-1740. évi pestis miatt kvártélyosokat sem tarthattak, melyet mint természetbeni szolgáltatást számítottak be a hadiadóba. A hadiadó egymagában is jelentős terhet rótt a jobbágyságra.

1741-ben Csongrád megyében hat helységre (Vásárhely, Szentes, Csongrád, Mindszent, Algyő, Tápé) 28 portát számítottak, ebből Vásárhelyre 14 1/2, 1/16 portaszám esett.345 A hadiadó összege 6241 és 6633 Rh Ft között ingadozott, a háziadó 1467 Ft és 2184 Ft között. Megfigyelhető, hogy a portaszám 1745-ben, a pestisjárvány után csökkent.

1751-re a porták száma 161/4 1/8-ra, a fizetendő hadiadó 9513 Rh Ft-ra szökött fel.

A hadiadó egyik változata a porció, melyet pénzben vagy természetben szolgáltattak.

A megyei és hadiadó együttes összege 1754-ben Csongrád megyében az egyes települések nagyságrendjére és teherbírására is rávilágít:347

 

Vásárhely 8297 Ft 15 Jer
Szentes 4239 Ft 33 kr
Csongrád 1769 Ft 10 kr
Mindszent 1844 Ft 52 kr
AH Gyeo (Algyő) 350 Ft 3 kr
Tápé 473 Ft

 

A katonák élelmezését (hús, kenyér) „orális" porciónak, a lovak ellátására szolgáló abrakot (szénát, zabot) „equilis" porciónak nevezték. A porciót a jobbágy személye, háza és állatvagyona alapján vetették ki. A pénzben fizetett porció összegét 1741-ben országosan 3 Ft-os egységárban állapították meg (LXIII. tc).

1747-ben a juhászok nem fizettek porciót, 1749-ben arra hivatkozva, hogy az ökör- és tehéncsordásoknak magas a bérük, a taksát és a porciót rájuk is kivetette a tanács.348

1752rtől kezdve a zsellérek és a pásztorok is, amennyiben házzal rendelkeztek, kötelesek voltak megfizetni a házra kivetett porciót. Csak az mentesült alóla, aki katonának állt. Haláleset alkalmával tettek még kivételt, ha a családfő, feleség vagy munkabíró családtag halt el. Az igaerő pusztulása gazdaságilag súlyosan érintette ugyan a jobbágyot, a tanács azonban ilyen esetben nem volt hajlandó felmentést adni.349 Az orális porció 1 font húst és 2 font kenyeret, az equilis 8 font szénát, illetve 6 font zabot jelentett. Bár ettől voltak eltérések, általában a porció mennyisége a fenti értékek körül ingadozott.350

Egy-egy porció árát is meghatározták, amire azért is szükség volt, mivel ennek alapján számították be a pénzben kiszabott hadiadó összegébe. Egy-egy porció pénzbeli értékét 2-6 kr között állapították meg. A piaci érték általában ennél magasabb volt. 1739-1740-ben összesen 25 772 orális és 6566 equilis porciót szolgáltatott a város, melyet 2834 Ft 16 kr értékben számítottak be a hadiadóba.351 1741 májusában a Károlyi-ezred számára 3958 orális és 5912 equilis porciót teljesítettek, ezenkívül még további hat hónapra 2071 Ft 42 kr értékű élelmet szolgáltattak be katonák eltartására. 1742-ben 6 kr-ával 3928 orális porciót, 1743-ban 6340 kenyér- és húsporciót, 3361 abrakporciót, ezenfelül májusjúnius-július-augusztus-szeptember hónapokra 9711 kenyér-, 6984 hús-, 12 868 zab- és 1109 szénaporciót teljesítettek 1968 Ft és 24 kr értékben. A kenyérporciót 2, a húsporciót 2, a zabporciót 6 és a szénaporciót 2 kr-ban számolta el a megyei perceptor. 1744-ben a baranyai ezred részére természetben kiszolgáltatott porció értéke 430 Ft 8 kr volt. Ezenkívül még nyolc hónapra 10 483 kenyér-, 3424 hús-, 3991 széna- és 3937 egyéb takarmány-porciót teljesítettek, amely 954 Ft 30 kr-t tett ki. Az összeghez hozzászámították az 1743-ban teljesített 1968 Ft-ot (antecedens consumptio) megelőző fogyasztás címen.352

A Habsburgok poroszok elleni háborúja megnövelte a katonai terheket. A hadiadó másik változata, a kvártélyadás és katonaállítás is a jobbágyokra nehezedett. Károlyi Ferenc 1742-ben a portális katonák felállításához követelte a város anyagi hozzájárulását is. Az elöljárók a súlyos terhekre hivatkoztak, de megígértek 14 lovat felszereléssel, melyet a város költségén bocsátottak a katonák rendelkezésére.353 1744-ben Békés, Arad, Csanád és Csongrád vármegyék Gyulán tartott konferenciája után Csongrád vármegye 100 lovas katona felállítását ajánlotta fel Mária Teréziának.354 1744. szeptember 6-án kihirdették a lakosságnak, hogy mind a nemesek, mind a nemtelenek kötelesek katonákat állítani a poroszok elleni háború céljaira. A pozsonyi konferencia határozata alapján 5 vármegyére 2 „compagnia" esett, melybe Vásárhelynek 29 lovas katonát kelleti kiállítania. A városban Károlyi Ferenc utasítására a lovakat a főbíró választása alapján lakosoktól szedték össze azzal az ígérettel, hogy ha vége lesz a háborúnak, visszaadják. A földesúr a „munder" csináltatását a tanácsra ruházta. 1744. november 19-én 21 vásárhelyi insurgenst írtak össze.355 Az insurgensek között nemtelenek is szerepeltek. A katonákat a jobbágyokhoz kvártélyozták be.356

A városban elszállásolt katonaságot a jobbágynak természetben kellett kiszolgálni, meghatározott ellátás biztosításával. Katonai regulamentumok írták elő a katonaságot megillető járandóságokat. A bíró felügyelt az elszállásolásra, melyről lajstromot is vezettek. A katonákat utcatizedenként osztották be, meghatározva, hogy egy-egy jobbágy hány napig köteles kvártélyt adni. A katona két-három vagy több nap eltelte után másik jobbágyhoz költözött. A legtöbb egy-két hét volt, amelyet egy jobbágyra kiszabtak. A beszállásolt katonák és a jobbágyok közötti összetűzés 1741-ben egy idegen katona halálával végződött.357 A katonák sokszor többet követeltek az előírtnál, vagy durván bántak a lakossággal. Verbuváláskor erőszakhoz is folyamodtak, főleg a szegények közül fogdosták erőszakkal a katonákat. A verbuválókkal verekedőket a tanács 1749-ben 15 és 30 pálcaütésre ítélte.358

A beszállásolt katonaságot a jobbágynak saját szekerén és lovaival kellett továbbszállítani. A forspont élelem és takarmány, valamint katonai felszerelések szállítására is vonatkozott. Háborús időben ezek a terhek ugrásszerűen megnövekedtek. A Rákóczi-szabadságharc idején, 1704 májusában a szolnoki kapitány Makóról és Vásárhelyről 120 szekeret rendelt hosszú fuvarra, hogy fenyőpallót szállítsanak Szolnokról a Duna mellé.359 A Rákóczi-szabadságharc után a vásárhelyieknek Szegedre kellett kiállítani ingyenes kocsikat, előfogatokat.360 A török háború idején (1716-1718) a beszállásolt katonaság temesvári útja alkalmával több mint 5000 köböl abrakot és 100-nál több kocsi élelmet szekereztek a vásárhelyiek.361 Egy-egy hosszú fuvar dologidőben - a munkából való kiesés miatt - jelentős gazdásági károkat okozott a jobbágynak, nem beszélve arról, hogy saját igaerejével és felszerelésével kellett előállnia. Az utak rossz állapota, a takarmányhiány úgy az igásállatok, mint a szekerek tönkremenését okozhatta. 1737-1739 között több száz fuvar lebonyolítását jegyezték fel a városi fuvarok és előfogatok jegyzőkönyvébe. Nemcsak a közeli helységekbe, hanem távolabbra is (Mindszent, Szegvár, Szentes, Csongrád, Földeák, Makó, Gyoma, Arad, Csanád, Halas, Nagylak, Belgrád) kellett szállítani.362 A század közepére az ökröket mindinkább a lovak váltották fel. Gyorsabbak voltak, de sűrűbben kellett váltani őket. A hosszú úton gyakran előfordult, hogy az állatot túlhajtották, és elpusztult. A jobbágy érdembeli kártalanítására ritkán került sor. 1747-1748-ban több mint 200, 1748-1749-ben több mint 500 fuvarról értesülünk a forrásokból.363

A katonai forspont mellett a földesúr és a megye is igénybe vette a jobbágyok fuvarozását.364 1737-ben a jobbágyok kérik Károlyi Sándort, hogy az általuk ajándékozott 1000 köböl árpa piacra szállítása alól mentse fel őket:

„Méltóztassék Excellenciád megírt summa Árpának Vecturájátul bennünket immu-tálni [felmenteni], tekintvén a Szegénységen éjjel nappal meg szűnhetetlen képpen forgó forspontozásunkat, tsak Szegedre majd minden nap mennyi szekereket Vontatókat kell administrálnunk, nem egy Helységnek, hanem ugyan számosabb Helységekbül álló N[eme]s Vármegyének is sok volna, mellyek miá már szegény Lakosaink közül sokaknak Lovai elhullottanak, a Takarmánynak is szűk volta éhez járulván, úgy hogy Szegedre bé küldgyük őket, ottis két három Nap gyakorlatossággal éhen kell várakozni nékiek, Onnét penig Halasig, Csongrádig, Martonosig, Kanisáig Szegény Párákat Gazdájuknak szívek keserves fájdalmára éhen kell hajtogatni.

A Hadak is majd megindulnak, ki segítsen bennünket senki nem lészen reánk fordulván a Militiának nagyobb része, és félő, hogy szántás nélkül ne maradgyunk s ebbül következhető pusztulásunk ne légyen..."365

Mivel a szekérállítás az egyik legnehezebb tehertétel volt a jobbágy számára, vonakodtak azt teljesíteni. A tanács azokat, akik a kijelölés után a „szokott órára és helyre" elő nem álltak, megbüntette. 1742-ben Károlyi Ferenc Pécskáról épületfákat szállíttatott Szegvárra. A város elöljárói hivatkoztak a szárazságra, az árvízre és a pestisre, kérték a földesurat, hogy a jövőben mentse fel őket a terhes fuvarozás alól. Az 50 öl fa elszállításához több mint 80 szekeret kellett kiállítani a városnak.366

 

Egyházi terhek

A jobbágyok terheinek lényegesen kisebb hányadát tette ki az egyházi adó. A legjelentősebb a királyi dézsma (egyházi tized), melyet a váci püspöknek fizettek. A dézsmát a város bérelte, és saját adószedőivel szedette be. A dézsmába a termés 1/10-ét kellett beszolgáltatni. A dézsmabérlet összege kezdetben (1705-1712) 40 Rh Ft, majd 1713-tól 800 Rh Ft. Károlyi Sándor 1723-ban 1000 Ft-ban szabta meg az árenda összegét.367 A beszolgáltatott tized 1/16-od része a plébánost illette, melyet először a tizedlajstromok tanúsága szerint természetben fizettek, később Károlyi Sándor 180 Ft készpénzt, 20 köböl búzát és 10 köböl árpát írt elő a plébános eltartására.368 A dézsmabérlet előnyös voltát felismerve a földesúr egészében magának akarta kisajátítani, de a lakosság ellenállása miatt ez nem sikerült. A város a bérleti díj kifizetése után a beszedett terméssel szabadon rendelkezett. Ebből egészítették ki az átvonuló katonaság élelmezését, a fuvarozási költségeket, a város tisztségviselőinek fizetését stb.369 A tizedet a mesteremberek és föld nélküli zsellérek, cselédek is fizették.

A jobbágyközösség jelentős összeget adott a templomépítés költségeire. 1720-ban 6156 Ft-ot gyűjtöttek be a lakosoktól. Sokan jószágot, tehenet, lovat, ökröt adtak. Az adakozásból a zsellérek és cselédek sem maradtak ki. Részt vettek az építési munkálatokban, gyalog- és kocsiszolgálatot teljesítettek: a szálfákat Tokajból, a meszet Élesdről és más vidékekről fuvarozták.370

A házasság szentségének kiszolgálása fejében évenként szedték a párbért. A gondviselő és az egyházfi házról házra járva szedték be gazdáktól és zsellérektől egyaránt az ágyszám szerinti két-két máriást, egy-egy véka búzát és árpát, melyet a párbérszedő lajstromban jegyeztek föl. 1729-ben pl. az egyház párbérszedő lajstroma alapján 892 ágytól beszedett összeg 1338 máriás, azaz 379 Rh Ft és 6 kr összeget tett ki.371

 

4. Társadalmi viszonyok

Vagyoni különbségek

Hódmezővásárhelyen az állatvagyon jelentős súllyal esett latba a differenciálódás tekintetében. Az állatállomány a piaci értékesítés lehetőségének következtében a vagyo-nosodás egyik fő forrását képezte. A jobbágy házzal, szállásfölddel, szőlővel, állatokkal rendelkezett. Szőlője és háza a zsellérnek is lehetett, ami azonban még nem jelentette a zsellérsorból való kiemelkedést. A házas zsellérek állatállományukat növelhették, és a kevés földdel rendelkező jobbágynál kedvezőbb helyzetbe kerülhettek. Amíg az állattartás mellé nem zárkózott fel a földművelés, a differenciálódás sem olyan erőteljes. A középrétegből emelkedett ki néhány gazdag paraszt. Vagyonuk zömét főleg az állatállomány adja, de a termésmennyiség és az igásökrök száma is lényegesen több, mint a középrétegbe tartozó jobbágyoknál. A nagyobb állatállománnyal rendelkezők akadálytalanul hajthatták állataikat a közlegelőre, amely jelentős többletjövedelmet biztosított számukra. Igásökröket döntő többségben a földműveléssel foglalkozó jobbágyok tartottak. Az, hogy ki hány igásállattal rendelkezett, meghatározó tényező volt a rétegződés szempontjából. Minél több igásökörrel rendelkezett a jobbágy, annál vagyonosabb réteghez tartozott.

1723-ban az összeírt 616 háztartásfő 47,4 %-a tartott igásökröt. Az igásökörrel ellátott háztartások az összes gabonatermés 90,3%-ával, a teljes állatállomány 79,8%-ával, a bortermés 76,3%-ával rendelkeztek. Az igavonó ökörrel nem rendelkező háztartások az összes gabonatermés 1/10-ét sem termelték, és az állatállomány 1/4 részével rendelkeztek, holott az összes háztartásoknak több mint a felét tették ki. A 37. táblázat szemlélteti az ökrös gazdák és az ökörrel nem rendelkezők részesedését az össztermésből és a teljes állatállományból:

 

37. táblázat

Ökrök száma kategóriánként Az ökörtartó ht.-ok %-os aránya az összes ht-hoz viszonyítva Termésük és állatállományuk %-os aránya a teljes állományhoz és összes terméshez viszonyítva
ht.-ok száma %-a gabona % bor (%) állat (%)
0 324 52,6 9,7 23,7 20,2
1-2 115 18,7 14,3 13,6 7,6
4—5 86 14,0 27,7 20,2 19,4
6 65 10,5 29,7 26,5 27,1
8 13 2,1 9,7 8,4 11,3
9-22 13 2,1 8,9 7,6 14,4
Összesen 616 100,0 100,0 100,0 100,0
 

A szegényebb réteghez azok a jobbágyok és zsellérek tartoztak, akik igásállattal nem rendelkeztek. Gazdaságilag erős a háztartásfők 24,5 %-át kitevő 4-5 és 6 ökrös gazdák rétege, akik az össztermés több mint felével és az állatállomány közel felével rendelkeztek. A kétökrös gazdák népes csoportja (18,7 %) a teljes állatállománynak csak 7,6 %-ával, a gabonatermésnek 14,3 %-ával rendelkezett. A mindössze 4,2 %-ot kitevő 8 és 9-22 ökrös gazdák a vékony, leggazdagabb felső réteget alkották, háromszor annyi állatuk volt, mint a 2 ökrös jobbágyoknak. Ugyanez már nem mondható el a gabonatermésről, amely azzal is összefügg, hogy a 6-8 ökrön felüli ökörszám már nem minden esetben jelentett arányosan nagyobb termést. A gabonatermesztés területén a legeredményesebbnek a 4-5 és 6 ökrös gazdák bizonyultak. Mind a gabonatermesztésben, mind az állatállomány tekintetében egy erős középréteget alkottak. A nagyobb állatállomány is elsősorban az igásökörrel és földdel rendelkező jobbágyok kezén összpontosult. A 6 ökrös gazdák esetében az egy háztartásra jutó állatok átlaga a következő: tinó és ökörborjú 10,1, tehén 8,7, méneses ló 4,6, sertés 5,4, juh 68,9. Egy 12 ökörrel rendelkező gazdának 18 tinója és ökörborjúja, 12 tehene, 11 méneses lova, 8 sertése, 167 juha, valamivel a 6 ökrös gazdák átlagszámai fölött van, de a 14 igásökörrel rendelkező gazda 51 tinóval és ökörborjúval 68 tehénnel, 53 borjúval, 4 hámos lóval, 11 méneses lóval, 17 csikóval és 595 juhval, valamint a 22 ökrös gazda birtokában levő 49 tinóval és ökörborjúval, 9 tehénnel, 40 méneses lóval, 68 csikóval, 20 sertéssel és 560 juhval - a jobb módúak közül is kiemelkedve - a leggazdagabb réteghez tartoztak.

Az 1-2 igásökörrel rendelkezők csoportja (18,7%) jelentette azt a réteget, amely mind felfelé, mind lefelé legkönnyebben elmozdulhatott. Mindezt alátámasztja a 38. táblázat, mely több összeírás adatait hasonlítja össze.

 

38. táblázat

Ökrök száma kategóriánként 1723 1729                1732 1737 1741 1745
A kategóriánkénti háztartások száma és százalékos aránya
ht. % ht. %         ht. % ht. % ht. % ht.       %  
9-22 13 2,1 2 0,3       5 0,6 3 0,4 - - 6      0,7
7—8 13 2,1 20 3,4     31 3,7 25 3,6 24 5,2 46      5,2
5—6 69 11,2 68 11,3     62 7,3 65 9,5 57 12,5 75      8,5
3-4 82 13,3 88 14,7     79 9,4 67 9,8 41 9,0 33      3,7
1—2 115 18,7 109 18,2     71 8,4 71 10,4 32 7,0 18     2,0
Össz. ht. 292 47,4 287 47,9 248 29,4 231 33,7 154 33,7 178 20,1
616   597   843   684   455   868

 

Az ökörtartó háztartások százalékos aránya fokozatosan csökkenő tendenciát mutat. 1729 után az 1-2 igásökörrel rendelkezők száma jelentősen lecsökken. Az 1723. évi 115 család helyett 1732-ben és 1737-ben már csak 71 család, 1741-ben 32 és 1745-ben mindössze 18 család rendelkezett 1-2 igavonó ökörrel. A 3-4 ökrös gazdák száma is csökken 1729 után, de 1732 és 1741 között százalékos arányuk stabilizálódik, és csak 1745-ben mutat jelentősebb visszaesést. Az 5-6 ökrös háztartások a legstabilabbak, és a legkisebb ingadozást mutatják, míg a 7-8 Ökrös háztartások számában növekedés következik be; 1723 és 1745 között a leggazdagabbak csoportjában a háztartások száma 23-ról 52-re emelkedik. Ha mindezt összevetjük a zselléresedés folyamatának ütemével, akkor egy fokozatosan erősödő tendenciájú differenciálódás képe bontakozik ki. 1720-ban 314 háztartásfőből 14, 1729-ben 597 háztartásfőből 139, 1737-ben 684 háztartásfőből 146, 1745-ben 868 háztartásfőből 228 állt zsellérsorban. Az összeírások adatai alapján a földek kimérése után, a XVIII. század második felében a zselléresedés folyamata fölgyorsul.

Az 1729. évi és 1737. évi megyei összeírások adatainak feldolgozásakor a könnyebb összevethetőség érdekében az állatokat és a gabonatermést vagyoni egységbe számítottuk át, melynek értelmében 1 egység egyenlő 1 nagy állattal (ló vagy szarvasmarha), 2 növendék állattal (csikó vagy borjú), 5 sertéssel, 10 juhval; termésben 20 pozsonyi mérő gabonával. A vagyoni egységre való átszámítás azért is indokolt, mivel így vált lehetségessé a különféle állatokkal, gabonával rendelkező jobbágyok vagyoni erejének összehasonlítása. Az összes vagyoni érték 1729-ben 7933,6 egység, 1737-ben 12 044,6 egység. Ebből az állatvagyon értéke a fent említett években 7172,7 és 10 895,5 egység, míg gabonában 760,9 és 1149,1 egység.

A 39. és 40. táblázat az igaerő szerinti kategóriák vagyoni erejének összehasonlítását mutatja be a háztartások és az állatállomány, valamint a gabonatermés százalékos arányainak feltüntetésével:

 

39. táblázat

1729

 

Ökrök száma kategóriánként
Az összeirt ht.-ok számának kategóriánkénti %-os aránya Termésük és állatállományuk nagysága %-os aránya
a rá ht.-ok száma %-a gabona (egység) % állat (egység) %
0 310 51,9 45,3 5,8 1103,4 15,4
1-2 109 18,3 116,4 15,3 826,4 11,5
3-4 88 14,7 218,3 28,7 1578,7 22,1
5-6 68 11,4 245,6 32,3 2069,8 28,8
7-8 20 3,4 115,1 15,2 1423,9 19,8
9-22 2 0,3 20,2 2,7 170,5 2,4
Összesen 597 100,0 760,9 100,0 7172,7 100,0

 

40. táblázat

1737

 

Ökrök száma kategóriánként
Az összeírt ht.-ok számának kategóriánkénti %-os aránya Termésük és állatállományuk nagysága %-os aránya
ht.-ok száma %-a gabona (egység) % állat (egység) %
0 453 66,3 285,1 24,8 2033,2 18,7
1-2 71 10,4 110,4 9,6 1032,2 9,5
3-4 67 9,8 210,0 18,3 1866,4 17,1
5—6 65 9,5 310,1 27,0 3142,9 28,9
7—8 25 3,6 182,9 15,9 2167,3 19,9
9—22 3 0,4 50,6 4,4 653,5 5,9
Összesen 684 100,0 1149,1 100,0 10 895,5 100,0

 

Az egyes rétegek közötti mozgás jó példája az ökreit elvesztő háztartásfők lesüllyedése. 1737-re az 1-2 ökrös kategória 38, a 3-4 ökrös 21 és az 5-6 ökrös 3, a három kategória összesen 62 háztartással csökken, ugyanakkor az ökörrel nem rendelkező háztartások száma 143-mal növekszik. Az 1-2 ökrös gazdák terméseredménye és állatállománya alig mutat változást, annak ellenére, hogy 38 lecsúszott ebből a kategóriából, ami arra utal, hogy a legszegényebbek közül kerültek ki azok, akik igásökreiket elveszítették.

A legfelső vékony réteg 6 háztartással gyarapodott, anyagi erejük azonban ennél nagyobb arányban növekedett. Az 5-6 ökrös gazdák gabonatermése és állatállománya a háztartásfők számának csökkenése ellenére is jelentős emelkedést mutat. A 3-4 ökrös gazdáknál tapasztalható a legkisebb változás a termés és az állatállomány nagyságában.

Hódmezővásárhelyen az összeírások alapján kimutatható a bővített és több családmagos háztartások megléte a XVÍII. század első felében. Az összeírásokban szerepelnek olyan háztartások, amelyekben az adózó családfők mellett egy vagy több házas testvér, illetve fiú is az adott háztartásban élt. Ahol több felnőtt férfi dolgozott egy háztartásban, a többletmunkaerő a gazdasági munkaeszközök hagyományos munkaszervezettel való jobb kihasználását tette lehetővé.

Az 1701-ben készült összeírás név szerint, életkorral együtt sorolja fel a háztartásfőket, a név mellett „nála lakik" megjelöléssel az együtt lakó házas családtagokat (41. táblázat). Mivel adózás szempontjából egy adózó háztartás keretébe tartoztak, nincs okunk feltételezni, hogy külön-külön gazdálkodtak volna. A család vagyona fölött a családfő rendelkezett.372 A visszatelepülés után az elhagyott parlagföldek művelése egyértelműen megkövetelte a munkaerő és az igaerő összefogását, de a kényszerítő körülmények elmúlásával - az 1729. évi összeírás tanúsága szerint - a több családmagos háztartások folytonossága megmaradt. Mindez azt bizonyítja, hogy nemcsak átmeneti, tehát kényszerítő körülmények hatására létrejött jelenségről van szó.

Az 1729-ben készült összeírás fejlécén szerepelt Hospites uxorati (házas gazda) mellett Filii et Fratres uxorati Indivisi (házas fiúk és testvérek) „Indivisi" kifejezése arra utal, hogy a háztartás osztatlan. Az együtt élő házas fiúk és testvérek száma összesen 237, ami az összes háztartásfők (597) 39,7 %-a. Gyomán - a végrendeletek tanúsága szerint- a testvérek „...az apa irányítása alatt, de anélkül is hosszabb-rövidebb ideig még együtt gazdálkodtak, »bővített kiscsaládi« vagy »nagycsaládi« keretben éltek".373

Andorka Rudolf a XVIII-XIX. századi Alsónyék és Kölked jobbágycsaládainak vizsgálatával kapcsolatban arra a következtetésre jutott, hogy a gazdaságokhoz nagyobb létszámú és bonyolultabb összetételű háztartások tartoztak. A jelenség okát abban látta, hogy a nagyobb gazdaság több embert volt képes eltartani, viszont több munkaerőt is igényelt. Szerepet játszott a földművelés technikája is: a hagyományosabb munkaszervezés, a nagyobb igaerővel, általában ökörrel végzett szántóföldi munkák több férfi együttes munkáját igényelték.374

H. Veress Éva a szántó- és jószágnevelő paraszti gazdaságokban látja erősnek a nagycsaládi összetartó erőt. „Föltétlen előnyben voltak azok a családok, ahol a családok természetes összetétele megfelelt az optimális munkaerő-szükségletnek. Az, hogy az egyes családokban megvolt-e a lehetőség arra a munkaszervezetre, amelyet az öröklött vagy szerzett gazdaság megkívánt, sok jobbágycsalád sorsát döntötte el."375

 

42. táblázat Felnőtt férfi családtagokkal bővített háztartások kategóriánkénti megoszlása 1737-ben

 

 

Kategória Összeirt háztartások Bővített háztartások Felnőtt testvérekkel és fiúkkal bővített háztartások száma
1 2   3 4
fővel
1—5 138 10 9 1 - - -
6-20 211 49 40 8 - 1 -
21-50 112 38 33 5 -   -
51-100 46 21 13 7 - 1 -
101-200 11 8 3 3 - 1 1
201—300 I 1 - - - - 1
Összesen 519 127 98 24 - 3 2

 

Hódmezővásárhelyen a közös háztartásban élő testvérek, illetve felnőtt fiúk száma ott magasabb, ahol az igaerő száma is magas, tehát a jómódú családoknál.

A 42. táblázatban a kategóriánkénti bővített háztartások százalékos aránya a vagyoni egységek növekedésével párhuzamosan emelkedik. A gazdag réteghez tartozó kategóriákban levő háztartások között a legmagasabb a felnőtt férfi családtagok százalékos aránya. 1737-ben a leggazdagabb jobbágyháztartásban a munkabíró felnőtt férfi családtagok száma a családfővel együtt 5 volt. A család 10 igásökörrel, 7 igáslóval rendelkezett. Összes gabonatermésük 445 p. mérő. A gazdaságot jelentős állatállomány egészítette ki: 129 tehén, 55 borjú, 30 ló, 9 csikó, 4 hízó ökör, 370 juh, 106 sertés. A szintén jómódú Kardos István háztartásában vele együtt 4 felnőtt férfit írtak össze. Igaerejüket 10 igásökör és 5 igásló alkotta. Összesen 332 p. mérő gabonájuk termett. Állatállományuk 51 tehén, 26 borjú, 44 méneses ló, 11 csikó, 190 juh, 43 sertés. Mindkét családnak 15 akó (kb. 815 1) bora termett.

 

A társadalom tagozódása

A 43. táblázatból látható, hogy a zsellérek száma fokozatosan növekvő tendenciát mutat, míg az iparosok 2,5-6,7 %-os aránya az ipar fejletlenségére utal. A parasztság egységes társadalmával csak a nemesség került szembe, elsősorban kiváltságai révén. Érthető, ha a nemeseknek a városban való letelepedését a tanács minden eszközzel igyekezett meggátolni. A XVIII. század első felében ez a törekvésük sikeresnek mondható. Ha nemes le is telepedett a városban, legtöbbször nemességének eltagadásával tehette. A város harca a nemesek letelepedése ellen főleg azért folyt, mert féltek, hogy adómentességükre hivatkozva kibújnak a közterhek viselése alól. A megyék ugyanis - néhány kivételtől eltekintve - később már biztosították a nemesek mentességét.376 A városban élő néhány nemesi család vagyoni helyzetét megvizsgálva megállapítható, hogy nem a leggazdagabb és legvagyonosabb réteghez tartoztak.

43. táblázat A város lakosságának társadalmi tagozódása

 

 

1701   1720   1729   1737   1745

 

ht.

%

ht.

%

ht.

%

ht.

%

ht

%

Nemes Jobbágy Zsellér Iparos 2
140 17
4
1,2 85,9 10,4 2,5 2
286 14
12
0,7 91,0 4,5 3,8 8
415 134 40
1,3 68,7 23,3 6,7 4
501 146 33
0,6 73,2 21,4 4,8 9 593 228 38 1,0 68,4 26,2 4,4
Összesen 163 100,0 314 100,0 597 100,0 684 100,0 868 100,0

 

A kézművesek vagyonosság tekintetében a szegényebb réteghez tartoztak, csak néhányan emelkedtek fel a középrétegbe. Az 1723. évi földesúri összeírás által nyújtott adatok alapján Debreczeni István csizmadiának 2 igásökre, 5 tinója, 3 tehene, 3 borja, 2 hámos lova szerepel az összeírásban, ezenkívül 16 véka gabonája és 40 akó bora termett. Varga Péter vargának 2 igásökre, 2 tehene, 3 borja, 2 hámos lova, 1 méneses lova, 1 csikója, 1 sertése volt, és 16 véka gabonája, 17 akó bora termett. Csatré Mihály szabónak jóval kevesebb állatvagyona szerepel, szőlővel sem rendelkezett, de 16 véka gabonája termett.

A kevés számú, földműveléssel is foglalkozó mesteren kívül a kézművesek többsége házán, műhelyén kívül néhány kapás szőlővel és 1-2 háziállattal rendelkezett. Az ide tartozó 17 kézműves közül 8 főnek voltak állatai, míg 9 főnek semmiféle vagyonát nem jegyezték fel. A vagyontalanok között találunk takácsokat, csizmadiákat, nyereggyártót, lakatost, borbélyt. A vagyontalan mesterek csupán mesterségük gyakorlásából tartották  fenn magukat. A mezőgazdaságba is bekapcsolódó kézművesek, akiknek nagyobb állat-vagyonuk, esetleg földjük is volt, általában jobb megélhetést tudtak maguknak biztosítani. A nincstelenek idénymunkát vállaltak élelmük biztosítására vagy jövedelmük kiegészítésére. 1731-ben Légrádi István szabómester részesként dolgozott Nagy Miklós jobbágynál.377

Az 1729. évi összeírásban 597 háztartásfőt jegyeztek fel. Az összeírás végén név nélkül összesítve, külön kiemelték a kézműveseket: 18 szabót, 12 csizmadiát, 7 takácsot és 3 szűcsöt. A kézművesek műhelyeik után fejenként 51 kr-t fizettek a megyei háziadóba.

Az összeírók megjegyzik, hogy a kézművesek mesterségének gyakorlása a megélhetés biztosításán felül semmiféle haszonnal nem jár.378

A megyei háziadón kívül a földesúrnak évi 1 Ft-ot,379 állami adóba (porció) is meghatározott összeget kellett fizetniük: Szűcs István „mesterségét nem űzvén csak egyszer másszor kapadoz, azért mesterségétül való portionak fele 45 kr. elengedődik". 1743-ban a csizmadiacéh tagjai, Galamb Pál és Lázi János 2 arannyal nem tudott elszámolni, ezenkívül Galamb Pál a céhnek 20 Ft-tal tartozott. A tanács az adósság fejében két lovát elárverezte. A két mestert arra is kötelezték, hogy a „város tisztei" számára 2-2 pár csizmát készítsenek.

A céhtagok anyagi helyzete a század közepére sem javult. 1746-ban Adonyi Szabó István mesterségét elhagyva a céhből is kilépett.380 Az 1745. évi megyei összeírásban 868 háztartásfő között 39 kézműves neve fordul elő, 15 vagyontalan, köztük 9 fő zsellérként van feltüntetve. A vagyonnal rendelkezők között is szerepel egy zsellér, az előbb említett Adonyi Szabó István, akinek tulajdonában mindössze 3 lovat találtak az összeírok.

A 24 vagyonos kézműves összesen 158 állattal rendelkezett. Az egy főre eső átlag 6,6. Szőlőtulajdonos 13 fő. A szőlőterület összesen 23 kapás, az egy főre jutó átlag 1,8. Földdel rendelkeztek legkevesebben, egyedül Szűcs Györgynek jegyeztek fel 4 igásökröt. Egy-két mester kivételével a kézművesek tulajdonában levő állatállomány csak az önellátásra elegendő. Legnagyobb állatvagyonnal Szűcs György rendelkezett. A tulajdonában levő 9 tehén, 9 borjú, 7 ló, 1 csikó, 15 sertés arra utal, hogy állataiból piacra is jutott. Kecskeméti Sámuel 4 tehénnel, 5 borjúval, 4 lóval, 1 csikóval még a tehetősebb kézművesek közé sorolható. A 39 kézműves közül 24 rendelkezett néhány állattal és 1-2 kapás szőlővel.

A város vezető testülete - a főbíró, a bírák és az esküdtek - vagyoni helyzetüket tekintve a lakosság jómódú rétegéhez tartozott. Az 1732. évi vagyonösszeírás szerint381 Betsei István kisbírónak 2 ökör, 5 szarvasmarha, 3 sertés, Kis Pál János kisbírónak viszont már 8 ökör, 19 szarvasmarha, 7 ló, 90 juh volt birtokában. Az adószedő bírónak 6 ökre, 29 szarvasmarhája, 6 lova, 40 juha, 28 akó bora, a székbírónak 8 ökre, 20 szarvasmarhája, 7 lova, 2 sertése, a város gondviselőjének 6 ökre, 18 szarvasmarhája, 7 lova és 25 juha szerepel a vagyonösszeírásban. Állatvagyonukat természetesen szállásföld, ház egészítette ki.

Bartha János, aki 1737-ben főbíró, ugyanaz évi megyei összeírás szerint - 8 igásökörrel, 146 p. mérő gabonával, 4 hízó ökörrel, 26 tehénnel, 14 borjúval, 20 méneses lóval, 7 csikóval, 33 sertéssel, 12 akó borral - a leggazdagabb réteghez tartozott. A pusztabérletekből eredő előnyöket elsősorban a több állattal rendelkezők élvezték. Az esküdtek erőszakkal is érvényesítették akaratukat a testületen kívül állókkal szemben.382

Természetesen a társadalom tagozódásáról alkotott kép nem lehet teljes a városi értelmiség: a pap, a tanítók, a jegyző megemlítése nélkül, hiszen kis számuk ellenére jelentős

szerepük volt a város szellemi életének alakításában. Vagyoni helyzetük szerint, mivel a város tartotta el őket, nem tartoztak a vagyonos réteghez.

A kereskedők sem szerepelnek név szerint az összeírásokban, s csak 1749-től kötelezik őket a letelepedésre és a közterhek viselésére. Addig 12 és 30 Ft körüli évi bért fizettek boltjaik után, így vagyoni helyzetükről is keveset tudunk. 1723-ban és 1737-ben is 9 kereskedőt írtak össze.

A zsellérek rétege 1737-re differenciálódik. Az 1-5 kategóriába tartozó zsellérek száma csökken, és mind a nincstelenek, mind a 6-20-as kategória növekedése mellett a középrétegben is találunk 3 zsellércsaládot.

A jobbágyok rétegződésénél megfigyelhető a vagyontalan és szegény jobbágyok számának növekedése. A középréteg alig változik. Az 51-100 kategória 4,0%-ról 8,5%-ra, a 101-200 kategória 0,6%ról 2%ra növekedett (44. táblázat). Bár a növekedés százalékos aránya alacsony, a legfelsőbb rétegbe tartozó jobbágyok kezén igen jelentős állatállomány és igaerő összpontosul. A gazdagabb jobbágyok vékony felső rétege számára a közös legelők kihasználtsági foka az állatok szaporodásával hatványozott mértékben növekedett. A differenciálódás mértéke a XVIII. század közepére kezdett emelkedni, hasonlóan más, cenzust fizető alföldi városokhoz (Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös).383

 

44. táblázat A jobbágyok és zsellérek vagyoni rétegződése

 

Vagyoni egység
1729 1737

 

jobbágy ht.-ok % zsellér ht.-ok % jobbágy ht.-ok % zsellér ht.-ok %
0 6 1,2 46 34,4 19 3,5 67 45,8
1-5 125 26,6 86 64,1 142 25,7 59 40,4
6-20 216 45,9 2 1,5 217 39,3 17 11,6
21-50 101 21,5 115 20,8 3 2,2
51-100 19 4,0 47 8,5
101-200 3 0,6 11 2,0
201 -300 1 0,2 1 0,2
Összesen 471 100,0 134 100,0 552 100,0 146 100,0

 

Az 1731. évi dézsmajegyzék és az 1732. évi vagyonösszeírás alapján a bérmunkát vállalók és cselédek vagyoni helyzetét vizsgáltuk meg. Az összeírtak nevei mellett szereplő bejegyzések alapján 18 részes, 28 ostoros, 23 városi szolgálatban álló cseléd, 15 füstpénzt fizető, összesen 84 háztartás mutatható ki. A szegények és nincstelen elemek számának növekedését a jövevények és a belső szaporodás is elősegítette. A szabad munkaerőt a tehetősebb jobbágyok gazdaságai kötötték le. Különösen a nyári betakarítási munkák idején növekedett meg a munkaerő-szükséglet. A földnélküliek betakarítási munkát vállaltak megélhetésük biztosítása érdekében. Idénymunkásokat azok is rendszeresen alkalmaztak, akik nagyobb szőlővel rendelkeztek. Aratás idején annyira kevés volt a bérmunkás, hogy a városban már nem lehetett szabad munkaerőt találni. A részesként szereplők aratást, csávázást, nyomtatást stb. vállaltak. Igen kevés volt az állatállományuk. A 18 főből 10 rendelkezett összesen 11 lóval, 6 szarvasmarhával, 2 sertéssel és 30 juhval. Szőlőt csak 4 részes birtokolt.

Az ostorosok a részesekkel ellentétben jelentős állatvagyonnal bírtak. Sápi Vilmos az uradalmi gazdaságok ostorosairól megjegyzi, hogy a béreseknél és igáskocsisoknál is alacsonyabb besorolásban voltak. A legalsó bérest nevezték ostorosnak, gyakran előfordult, hogy gyereket alkalmaztak ostorosként.384 A dézsmajegyzékben ostoros elnevezés alatt szereplők közül többen igásökrökkel is rendelkeztek. Jelentős állatvagyonuk is arra utal, hogy itt az ostoros elnevezés egészen mást takar. A 28 ostoros kezén összesen 18 igásökröt, 66 lovat, 85 szarvasmarhát, 32 juhot és 26 sertést jegyeztek fel. Nincstelen közöttük mindössze 3 fő. Kis Jánosnak pl. 17 szarvasmarhája és 14 lova, Szögyéni Mihálynak 2 igásökre, 6 szarvasmarhája, 3 lova, Mocsi Istvánnak 4 igásökre, 14 szarvasmarhája, 3 lova szerepel a vagyonösszeírásban. Nevük mellé mindig bejegyezték annak a jobbágynak a nevét, akihez ostorosnak szegődtek.

A füstpénzfizetők sem rendelkeztek földdel, állatállományuk szerény. 10 főnek 29 lovát és 25 szarvasmarháját jegyezték fel. 9 fő birtokolt szőlőt.

A városi szolgálatban álló pásztorok közül csak Hegyes András kanásznak és Vonszi Benő ökörcsordásnak volt háza. Kevés állatvagyona csak a csőszöknek volt, pl. Oláh Jánosnak 2 lovát és 2 sertését jegyezték fel. Szabó Gergely dinnyecsősz füstpénzt fizetett. Az állatokat őrző kanászok, gulyások, ökörcsordások, tehénhajtók, csikósok, ridegek, betyárok vagyontalanok. Az 1750-1751. évi dézsmajegyzékben 4, az 1752. évi dézsmajegyzékben 15 betyár neve szerepel. A betyárok ekkor szabad bérmunkások, akik kötetlenül, alkalomszerűen vállaltak munkát. Számuk a század közepére megszaporodott, és szabadabb életmódjuk miatt ütköztek össze a hatóságokkal. A nagyobb jobbágygazdaságok munkaerő-szükséglete miatt a nincstelen elemeket büntetéssel kényszerítették szolgálatra. A pásztoroknál „ok nélkül való csavargásért" 12 pálca büntetést szabtak ki. Az el nem szegődőket a büntetés után mint betyárt csapták ki a városból.385

 

5. Városi önkormányzat

Közigazgatás

Hódmezővásárhely - mint a legtöbb hódoltsági település - széles körű önállósághoz jutott a török uralom idejében.386 A városi tanács tisztségviselőinek hatásköre, élén a bíróval, a gazdasági, társadalmi életnek szinte minden területére kiterjedt.

A török kiűzését követő években, majd a Rákóczi-szabadságharc idején a földesúr személye többször is változott, az adófizetés sem volt rendszeres. Mindezek a körülmények a földesúrtól való függés lazulásához vezettek. A földesúri beavatkozás az első két-három évtizedben mérsékelt maradt. Elsősorban a munkaerőhiány miatt kénytelen a kedvezmények adása mellett keveset változtatni az önkormányzat hagyományosan kialakult rendjén. Elfogadja, hogy a bírót a közösség válassza, de jelképesen igyekezett elismertetni, hogy a tanács hatalma a földesúrtól származik. 1725. október 28-án egy nádpálcát ajándékozott a bírónak („...az Pálcza penig Bírórul Bíróra maradjon").387 A földesúr joghatóságát a város elöljárói útján gyakorolta. A tanács jogköre tehát attól a hűbéri viszonytól függött, amely a földesúr és a város között kialakult. Maga a tanács is a földesúri hatalomból származtatta saját hatalmát.388 A jogokat sehol sem fogalmazták meg tételesen, és azok visszavonása a földesúri hatalom erősödésével párhuzamosan ment végbe.

Károlyi Sándor a pallosjogot 1722-ben veszi el a várostól. A bíró, valamint a tanács jogkörét is megszabja, amikor előírja, hogy a bírságokat csak 12 Ft-ig róhatják ki.389

A bírónak olyan személynek kellett lenni, akit a földesúr és a közösség is elfogad. A nép számon tartotta a bíró cselekedeteit, főleg azt, hogy mennyire tartja szem előtt a közösség érdekeit. 1727. május 25-én a tanács a város nevében szegült szembe a földesúr akaratával, aki megkísérelte az addig taksás jogállású jobbágyait robotra kötelezni. Az aláíró bíró és az esküdtek neve után nyomatékképpen hozzátették: „és az egész város". A tanács egy emberként állt ki a földesúrral szemben a közösség érdekének védelmében.390 A városi tanács újraválasztásába Károlyi nem avatkozott be, 1727-ben részletesen leírja kívánságait a választással kapcsolatban: „.. .Szent György napi Bíró Tétel Tanáts fel állítássa Mindenkor az Földes Úr Tisztinek, vagy arra rendelendő Embereinek jelen létében légyen, úgy hogy elsőbben az Uraságh embert, három előkelő Személlyt az Feő Bíróságh el viseléssére alkalmatost Candidálván [jelölvén], abból az egész Kosségh válasszon, annak utánna a Tanátsot s egyéb adó szedő, Kis és bor bírákat, Hadnagyokat, az mennyire lehet válogatott, s egymást értő, és igazságot szerető Tagjaiból az városnak állítsanak, mellyek az eddigh practicaló szokass szerint hiteket Feöl[ség]ess Urunkhoz és azután Feöldes Urokhoz és az Várossy Községhez az Templomban letegyék..."391

A tanács minden héten törvényszéki napot tartott. Akik az ülésen nem jelentek meg, büntetést kaptak, először 6 Ft-ra, másodszor 12 Ft-ra büntették, harmadszori elmaradás után kizárták a testületből.392

A Protocollumban 1748-ig csak elvétve találtunk feljegyzést a választásokról és a tisztségviselőkről. 1741-ben a következő tisztségekre választottak: főbíró, nótárius, adószedő, két hadnagy, két kisbíró, öt tizedes.393

Az 50-es években kezd rendszeressé válni a választások rögzítése a jegyzőkönyvben.394 A feljegyzések alapján arra következtethetünk, hogy az esküdtek általában több évig is viselhették tisztségüket, azaz megerősítéssel (confirmatio) egy éven túl is a tanács tagjai maradhattak. 1731-ben az öreg esküdtek négy új esküdtet „vettek be" a város szolgálatára. Az idézett kifejezés arra utal, hogy maguk jelölhették esküdttársaikat, vagy a már előzőleg kijelölt személyeket bízták meg. 1740-ben 13 esküdtet erősítettek meg továbbra is tisztségükben, és 6 új tagot választottak. 1746-ban a tizedek esküdtei „ismét cönfirmáltattak" tisztségükben: Tarjánban 6, Tabánban 6, Kis utcában 7, Oldalkosárban 6 név szerepel a jegyzőkönyvben. 1755-től van még egy esküdtnévsor, ahol szintén nem választásról, csak megerősítésről van szó. A 13 név közül 6 az 1746-os névsorban is szerepelt. A főbírót a földesúr jelöltjei közül választották. A másodbíró választásáról először 1749-ben találunk feljegyzést. Választását a következőképp indokolták: „...hogy a Város dolga jobb móddal follyon két Bíró fog tétetődni".395

1730-ban a főbírónak 50, a jegyzőknek 25-25, az adószedőnek 25, a hadnagyoknak és a két kisbírónak 16-16, az öt tizedesnek fejenként 12 Ft-ot fizetett a város szolgálataik fejében. A fent felsorolt tisztségviselők ezenkívül fejenként két pár, a tizedesek pedig egy pár csizmát kaptak. A tanács rendelkezése alapján „A Tömlötz Pénz Curta Csapszékrül való jövedelmekkel együtt közönséges lészen azok(nak) akik a Város házának hittel szolgálnak. Ismét a Kik a Várost hittel szolgállyák, akármely hivatalt, Kotsi sorok el engedődik."396 1749-ben az első bíró fizetése 100 Ft, deputatuma (terménybeli járandósága) 12 köböl búza, sertésért 10 Ft, húsért 5 Ft. A második bíró fizetése 80 Ft, terménybeli járandósága alig különbözött az első bíróétól.

A városi jövedelmet 1753-ig a főbíró tartotta nyilván. 1753. április 24-én a főbíró Báthori Mihály a „perceptorságot önként leteszi", és Pápai Ferencet választják meg „G[ene]rális perceptorságra". Május 21-én az Inspector megerősíti, és 50 Ft-ban állapítják meg a fizetését.397 A város gazdája 1749-ből szerepel a tisztújítási névsorokban, de a dézsmajegyzékek tanúsága szerint ezt a tisztséget már korábban is betöltötték. Rajta volt a legnagyobb vagyoni felelősség, ő vezette a dézsmalajstromokat, intézte a tisztségviselők fizetését, többek között az „álláspénzről, búzáról, árpáról számot adni" tartozott. Ezenkívül a dézsma- és adóhátralékok behajtásáról is gondoskodott.398 Feladata volt még a plébánosnak járó 16-od rész kiadása. A dézsmalajstromok első lapján tüntették fel, hogy melyik városgazda idejében készült. Fizetése 1749-ben 30 Ft, melyhez természetbeni járandóságok is tartoztak (búza, hús, só, bor, csizma).399

A székbíró a mészárszékre, a borbíró a kocsmákra és az italmérésre ügyelt, és ellenőrizte a számadásokat. Külön feljegyezték a csaplásorokat (a külső kocsmán, belső kocsmán, pálinkacsapszékben, Ludason).400

A közbiztonságra a hadnagyok és tizedesek vigyáztak. A tizedeseknek önálló intézkedési jogkörük volt, a kihágókat, csendháborítókat a helyszínen megbüntethették. Minden szerdán be kellett járniuk a tizedet, másnap pedig továbbították a panaszokat a tanácshoz.401 A hadnagyok fizetése 1740-ben 24 Ft, és terménybeli járandóságuk közé tartozott a lovaiknak szükséges széna is. A kisbírók fizetése 20 Ft, amelyet szintén deputátum egészített ki. A tizedeseknek 15 Ft-ot fizettek fejenként. Amíg a bíró és az esküdtek elsősorban a jobb módú jobbágyokból kerültek ki, addig a tizedesek között inkább vagyontalanjobbágyokat találunk. A közbiztonságra és a rendre felügyelők között meg kell említeni a határkerülő katonákat és a város hajdúit.402

A gondviselő és a két egyházfi - bár egyházi szolgálatban álltak - városi alkalmazottként szerepeltek a tisztújítási névsorokban. Az eklézsia jövedelmét kezelték, feladatuk volt a párbér beszedése és lajstromba vétele.

A város taksaszedőket és adószedőket alkalmazott, akik évenként, az elszámolás után köszöntek le tisztségükről. A tehénhajtók, marhahajtók, mezőcsőszök, szőlőcsőszök, kocsisok és szolgálók, akik szintén a város szolgálatában állottak, az 50-es évektől szerepelnek a tisztújítási névsorokban. Megbízatásuk elkezdése előtt esküt kellett tenniük. 1749-ben két kocsisnak fizettek 64 Ft-ot, egyéb járandóságuk főleg élelmiszerekből (szalonna, kása, borsó, lencse, sajt, hús, só, búza) állt. A szolgálók fizetése 18 Ft, a kocsisokéhoz hasonló deputátummal. A jegyzőket évenként újraválasztották. Sokrétű feladatot láttak el. Ők írták a tanács leveleit, vezették a bírói jegyzőkönyvet, örökösödési pereknél, testamentumoknál közreműködtek, meghallgatták, lejegyezték a panaszokat, és a tanács ítéleteit bevezették a jegyzőkönyvbe.

1748-ban tanácsi határozatot tettek közzé arról, hogy a tanácstagok a kvártélyozás, a forspontozás, a „Tyúk sor" és más hasonló terhek alól mentesülnek, csak a taksát és a porciót kötelesek fizetni.403

A tanácsnak érdeke volt, hogy a tisztségekre választható személyek megfeleljenek az erkölcsi követelményeknek, mivel ezt a testület tekintélye is megkövetelte. Már a jelölések alkalmával lemondatták azt, akinek erkölcsileg felróható cselekedetére fény derült.404 A tisztségviselők megválasztásukat követő visszaéléseit, kihágásait szigorúbban büntették. Első alkalommal a büntetés lefizetése mellett az elkövetőket meghagyták tisztségükben, de oly feltétellel, hogy ha azután kisebb dologban is vétenek, tisztségükből „gyalázattal elküldettetnek" 405 1752-ben a tanács Szent Márton napjáig megtiltotta a nádvágást. A város hadnagyai a határozat végrehajtása helyett, a tilalom ellenére, a rét kerülése alkalmával szolgáikkal maguk is nádat vágattak. Megbízatásukkal való visszaélésért kétszeres büntetést kaptak, de tisztségükből nem mozdították el őket. Hasonló jellegű eset fordult elő a szőlőcsőszökkel: a rájuk bízott szőlőt, szilvát, diót, retket éjjel elhordták és eladták. A lopásért 12 Ft-ra büntették őket, de az ítéletben nincs szó a megbízatásuk megszüntetéséről. A város alkalmazottainak megbízatásuk elkezdése előtt minden esetben esküt kellett tenni, amennyiben nem „vették fel a hitet", nem kezdhették el tevékenységüket. 1744-ben a dinnyecsősz eskü nélkül ment ki őrizni, amiért „megpálczáztatott". A másik csősz ötven dinnyét hozott a városba eladni, amiért, „hites lévén", 20 pálcára büntették.406

A tanács igyekezett tagjai tekintélyét megóvni, amennyiben munkájukban akadályozták vagy sértegették őket. Szerző Andrást káromkodásért és „hogy a Város Vásáron levő Hajdúira botot s kést fogott", hatvan pálcára ítélték. „Hajdú Szabó Mihály Város Tizedeseit ok nélkül hamis hitű[ekne]k, s Hóhérok[na]k Kiáltván Delib. Hogy ezen hamis rossz nyelvességért 60 pálczával csapattassék..."

A város pecsétjét, amely főként idézésre szolgált, szintén tiszteletben kellett tartani. Ha valakit pecséttel megidéztek, és nem jelent meg, a város hadnagyai kísérték be. A büntetés vagy pénzbírság, vagy pálcázás volt. A német kötélverőt háromnapi tömlöcre és 3 Ft-ra büntették, mivel a hadnagynak nem engedelmeskedett, amikor a városházára akarta vinni, hanem a „hajába kapott", és megverte.407

A bíró tekintélyének megsértése főbenjáró bűnnek számított, s szigorúan büntették. Kis Pál fejősjuhait a tanács tilalma ellenére a szállások között legeltette. A főbíró, Török György a juhokat a nyomásra akarta behajtani, „...meglátom én ki hajtya bé az én juhaimat, meg nem is engedem én... Kendnek Bíró Úr azokat behajtani" kijelentésével Kis Pál súlyosan megsértette a bíró, s rajta keresztül a tanács tekintélyét, sőt ezeket a szavakat „...a Templom kerítésében a közönséges nép hallatára, nagy felszóval..." mondta. A tanács úgy határozott, hogy vagy ugyanazon a helyen megköveti a főbírót, vagy 6 Ft büntetést fizet. A bíró megsértését, becsmérlését általában pálcázással büntették.408

Adószedéskor a tanács megbízottait fegyveres hajdú kísérte.409

A tizedek közigazgatási alapegységekként működtek. Mind az adók kirovása, mind az elöljárók választása, az egész közigazgatás megszervezése a tizedek alapján történt. A tanács választott tisztségviselői útján (tizedesek, hadnagyok, határkerülők, hajdúk) ügyelt fel a rendre és a közbiztonságra, a tanács határozatainak betartására.

A csőszök, marhahajtók, kocsisok, szolgálók és egyéb városi alkalmazottak beosztása, a munkájuk feletti felügyelet a tanács feladatai közé tartozott.

A tűz megelőzéséről, a belvizek elleni védekezésről, a vetések megóvásáról határozatokat hoztak, melyet a lakosságnak be kellett tartania.

A gazdasági ügyek intézése szerteágazó feladattal járt. A város kezelésében álló kocsmák, mészárszék, vásárok feletti felügyelet mellett a halászat, illetve a halászóvizek bérbeadása vagy városi kezelésben levő föld árendálása is a tanács hatáskörébe tartozott. A tanács szabályozta a nád- és gyékényvágás rendjét.410 A határrendezés, a határhasználat szabályozása jelentette a legtöbb gondot, erre számtalan intézkedés született.

A Rákóczi-szabadságharc után az államszervezet és a megye újjászervezésével a terhek növekedtek. A tanácsra is egyre több és bonyolultabb feladat elvégzése hárult. A földesúri taksa, a dézsma kirovásán és behajtásán túl különösen a hadiadóval és katonai terhekkel kapcsolatban, a kvártélyozás megszervezése, felügyelete, a hosszú fuvar teljesítése, a közmunkák megszervezése és adminisztrálása képezte a tanács gazdasági ügyeinek legfontosabb területeit. A város saját gazdaságának fenntartása, bevételek, kiadások adminisztrálása egészítette ki a tanács gazdasági tevékenységét.

A városi tanács - önállóan vagy a földesúrral közösen - a város életét szabályozó statútumokat, ún. helyi jogszabályokat alkotott. A statútumokat a Protocollum Judi-cialéba jegyezték be. A földesúri hatalom alatt álló mezővárosok nem rendelkeztek elismert szabályalkotási joggal. Hódmezővásárhely mégis alkotott helyi jogszabályokat. A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteményében több vásárhelyi jogszabály szerepel.411 Tárkány Szűcs Ernő kiemeli az 1740. és 1744. évi statútumokat, melyek az örökösödéssel kapcsolatosak.412 A statútumoknak fontos szerepük volt a város rendjének fenntartásában. így pl. 1742-ben megtiltják a zászlós lakodalmi felvonulásokat: „Minthogy a Lakodalmasok sokféle excessusokat [kihágásokat] és insolentiákat [szer-telenségeket] kezdettenek városunkban inducctivi [következésképp] statuáltatott: hogy mátul fogva azon lagzisok kemény büntetés alatt a zászló hordozástul és utcákon való Musikáltatástul abstineállyanak [tartózkodjanak]."413

Statútum tiltotta a szállásokon a városból kitiltott személyek rejtegetését. A jogszabály ellen vétőket 12 Ft-ra büntették. A városban sokan főztek pálinkát. A kurta kocsmát is statútum tiltotta. A tanács a közrend fenntartása mellett a lakosság erkölcsére is felvigyázott.414 A jogszabályalkotás a város életének sok területét érintette, és mint a városi tanács egyik fontos önálló tevékenysége, szabályozó és irányító szerepe hosszú ideig jelentős tényező volt a városi önkormányzat gyakorlásában.

 

Igazságszolgáltatás

A tanács közigazgatási, gazdasági feladatok végzése mellett jogszolgáltatási hatáskörrel is rendelkezett. A bíró és az esküdtek elsőfokú igazságszolgáltatási tevékenységet folytattak. Polgári és büntetőügyeket egyaránt tárgyaltak. Az igazságszolgáltatás olyan hagyományokra támaszkodott, amelyek még a török korban alakultak ki, és széles körű önállósággal párosultak. A földesúr korlátozta a tanács hatáskörét, az önállóságnak azonban számos eleme megmaradt. Büntetőügyekben a tanács mint testület hozott ítéletet. A század elején előfordult, hogy az esküdteket név szerint is felsorolták. Az ítéletben a törvény mellett a közösség törvényei, szokásai is megnyilvánultak. A tárgyaláson meghallgatták a sértett panaszát. A bizonyítási eljárásnál legtöbbször elegendő volt a tanúk meghallgatása a büntetés kiszabásához. Az ítéletet nyilvános helyen hirdették ki, és bejegyezték a Protocollumba.

A beszedett bírságpénzt a város saját szükségleteire fordíthatta. Ha azonban a város területén kívül történt bűncselekmény, akkor a büntetéspénz a földesurat illette.415 A tanács hatáskörének meghatározásába a megye is beleszólt. A megyei hatóságok már a XVII. században is beavatkoztak. Eckhart Ferencnél olvassuk: „Hogy a földesúri bíráskodás hatásköre és vele a földesúr anyagi érdekei megóvassanak, a megyék nemegyszer szükségesnek tartották annak megállapítását, hogy meddig terjed a parasztbíró hatásköre."416 Hódmezővásárhelyen előfordult, hogy a város a földesúr által engedélyezett 12 Ft-ot meghaladó büntetést is kiszabott. 1731-ben a megye képviseletében jelenlevők aláírásával megerősített tanúságlevélben felülvizsgálták a konkrét eseteket.417 Az úriszék a bíráskodás fellebbezési fóruma volt, ha a peres fél nem elégedett meg a városi bíró ítéletével, fellebbezhetett az úriszéknél.

Károlyi Ferenc 1741-ben kelt egyezséglevelében pontosan megszabja a város hatáskörét és az igazságszolgáltatással kapcsolatos kötelezettségeit. Előírja, hogy a főbenjáró bűnt elkövető rabot a földesúr tisztjei a város tömlöcébe adják, ahol a város köteles szorosan őriztetni mindaddig, amíg az úriszéket el nem rendelik. A földesúri ügyész és a törvényszék szükségleteiről és költségeiről a város elöljárói kötelesek gondoskodni. Ennek fejében minden törvény szerint elítélt rab büntetéspénzének fele a várost illette költségeinek fedezésére, amelyet a 12 Ft-os büntetésekből befolyt összeggel egészíthetett ki. A földesurat, illetve megbízottjait a város bírája azonnal köteles volt értesíteni, ha hatáskörét meghaladó bűnesetet tapasztalt.418

1745-ben Nagy János, a földesúr tiszttartója a vármegye beavatkozása elleni fellépésre hívja fel a bírót és a tanácsot. A vármegye ugyanis a gonosztevőket és a bitang (elveszett, elkóborlott) jószágokat a városhoz tartozó külső határokon összeszedette. Az elfogott rabok és jószágok utáni bírságpénz Károlyi Sándor 1734-ben kelt levele értelmében a várost illette. Ennek jogát ugyanis 200 Rh Ft-ért a városnak adta haszonbérbe.419 1746-ban

Károlyi Ferenc, újabb egyezséglevélben, a büntetőügyekben a teljes felhatalmazást továbbra is meghagyta a tanácsnál úgy, hogy a földesúri törvényhatóságot megőrizte a 12 Ft-ot meghaladó ügyekben. A tanácsot kötelezte, hogy akár polgári, akár büntetőügyekről van szó, a Protocollumba szóról szóra iktassák be, és a földesúrnak minden negyedévben kivonatosan mutassák be.420

A peres feleknek törvénypénzt kellett fizetni. 1747-ben a tanács előírta egy perrel kapcsolatban, hogy az ügyeket ügyvéd vagy Instancia (kereset, kérelem benyújtása) által folytassák le a törvényszék előtt, és az eljárás megkezdéséig 51 kr törvénypénzt fizessenek.421 Leggyakrabban a lopás, orgazdaság, káromkodás, becsületsértés, testi sértés, ital tiltott árulása, részegeskedés, verekedés, házasságtörés, paráználkodás miatt indított perek kerültek a főbíró és a tanács elé. A büntetések nemei közül döntően a pénzbüntetést és a testi fenyítést alkalmazták. A megszégyenítés, az eklézsiakövetés és a városból való kiűzés ritkábban alkalmazott eljárás volt. A börtön, fogda, kaloda inkább az úriszéken alkalmazott büntetési eljárások közé tartozott. A testi fenyítés mértéke 10-től 200 pálca és 10-től 80 korbács. A pálcát inkább férfiakra, míg a korbácsot nőkre szabták ki. A káromkodást és a lopást szigorúan büntették. 1728-ban a káromkodókat és duhajkodókat még 200 pálcára ítélték. Később a büntetések mérséklődtek. 1744-ben káromkodásért már csak 20 pálcát, illetve 40 korbácsot szabtak ki.

A visszaesés megakadályozására a kiszabottnál súlyosabb büntetéseket helyeztek kilátásba. Ha lopással és káromkodással vádolt asszonyt korbácsra ítéltek, az ítéletet azzal egészítették ki, hogy ha még egyszer hasonló vétséget követ el, „háza elvonattatván, a Városból kifizettetik". Ha a visszaesés megtörtént, az ítéletet végrehajtották: 1753-ban Findriknét, aki 4 máriást, sőt „egyébb apró-cseprő"-t lopott, 40 korbácsra, a városból való kiűzésre, Kocsis Erzsókot, aki több alkalommal is pénzt lopott, 20 korbácsra ítélték, és szintén kitiltották a városból. Az orgazdaságot nem büntették olyan szigorúan, mint a lopást. Nagy Jánosné borért vett lopott fehérneműt, orgazdaságért és a bor tiltott eladásáért 12 korbácsütésre ítélték.422

A gyümölcsfák védelmét különösen fontosnak tartották. A falopást elrettentőén büntették. A lopott gyümölcsfákat, melyeket a tettes az apósa szőlőjében ásott el, a szél kidöntötte, és a kerülő csőszök észrevették. A kiszabott büntetés célja a bűnös megszégyenítésén kívül az elrettentés: „A Város piaczán 10 annak utánna pedig a Városon négy hellyen, különössen mindenütt 10-10 pálcza ütéseket Szenvedjen és azon lopott fákból egyett mások[na]k az illyen gonoszságtól való rettentésére míg nem a nevezett pálcza ütések[ne]k vége lészen szüntelen vállán hordozzon, hogyha penig ennek utána illyen vagy hasonló gonoszságban tapasztaltatnék a Városból relegáltatik [kicsapják]."423

A város erkölcseire a tanács szigorúan ügyelt. A házasságtörést, paráználkodást súlyosan büntették. Egy viszonylag korai feljegyzés 1728-ban került a jegyzőkönyvbe, a város ekkor már nem rendelkezett a pallosjoggal. Mégis, a tanács döntése szerint, amennyiben tettüket megismétlik, fejvételre ítélik őket. Egy másik esetben paráználkodásért 50-50 korbácsütést szabtak ki.424 Halálbüntetést a vármegyén hoztak, melyet a házastárs kívánságára korbácsra mérsékeltek. A kevésbé súlyos eseteket az egyházi bíróságok elé utasították. A vétkeseknek általában az esperes és a papi törvényszék előtt is meg kellett jelenniük.425

1744-ben a visszaesőket sem büntették súlyosabban: a férfit 50 pálcára, a házasságtörő nőt pedig 50 korbácsra ítélték.426

Indulataikon nehezen tudtak uralkodni a város lakosai, elég sok a felindulásból elkövetett verekedés és tettlegesség. Bejcsi Márton társaival fia szidalmazásáért Simon görögöt megverte. Mindhárom verekedőt 6 Ft-ra büntette a tanács. Bejcsi, igazságtalannak találva a tanács ítéletét, fellebbezett az úriszékre. Bálint Ferenc Szabó Gergely szolgálóját azért verte meg, amiért jogos bérét követelte. A tanács 6 Ft-ra büntette a verekedőket. Sámuel mester a város mészárosa „...rajta rohant a Város vásárban levő kocsmáján s kantsót, kannát baltájával vagdalt, s e szerint hatalmasságot követett, melyért nyolcz forintokat fizetett, s ha többé eképpen korhelkedik és részegeskedik, a városból ki fog csappattatni".427

Mihály nevű mészárosnak a lakossággal szembeni magatartását a tanács egyértelműen nevelési célzattal szabályozta. A mészárost csak úgy hagyta meg mestersége gyakorlásában, ha megszívleli a tanács intelmeit: „...részegítő italtól, csélcsap beszédtül, mások-[na]k megcsúfolásátul magát meg tartóztassa, a Város népét meg becsüllye, hivatallyabéli munkáját Szorgalmatossan végbevigye. Székbírája parancsolattya szerint cselekedjen, a Város szokásait maga előtt viselje."428

A boszorkánypereket Hódmezővásárhelyen az úriszéken tárgyalták. Az első boszorkányper 1729-ben volt Tompai Erzsébet ellen. Az ítélet nem ismeretes, de 1730-ban Vecseri Istvánné özvegy Másásnét, leánynevén Nagy Erzsébetet, lefejezés után megégetésre ítélte az úriszék. Schram Ferenc néprajzkutató könyvéből429 mintegy húsz vásárhelyi boszorkányperről tudunk, de mindszenti, csongrádi pereket is tárgyaltak Vásárhelyen. Az utolsó per 1758-ban folyt le, Katona Istvánné Sellymes Sára ellen. Mivel a boszorkányság egyben az egyháztól való elszakadást, az ördöggel való szövetkezést is jelentette, a gonosztól való félelem tudata az embereket a sátánnal cimboráló boszorkányok ellen hangolta. Szegeden 1728 júniusának bajait (szárazság, jégverés) a papok a nép bűneivel hozták összefüggésbe. A török hódoltság alól felszabadult területeken a népesség egy része gyakran cserélődött, a létbizonytalanság, a társadalmi bajok is hozzájárultak a boszorkányperek elindításához.430 A kihallgatott tanúk vallomásaiban reális események és irreális képek keverednek egymással. A korabeli ember tudatában a boszorkányság, a gyógyítás, illetve rontás fogalmai összekapcsolódtak. A boszorkányoknak tartott asszonyok többsége gyógyítással is foglalkozott. A beteg ember kiszolgáltatottsága, félelmei, másrészt a javasasszony gyógyítóképessége azt sugallták, hogy az ilyen javasasszonyok természetfeletti erőkkel állnak kapcsolatban. Mivel tud gyógyítani, úgy gondolták, tud rontani, megbetegíteni is. A legtöbb betegséget azonban ők sem tudták meggyógyítani, ilyenkor könnyen rontó boszorkánynak tekintették őket. A gyógyításért legtöbbször ellenszolgáltatást követeltek, és az ajándék- vagy pénzadás megtagadása esetén a hirtelen támadt betegséget a javasasszony bosszújaként értelmezték.

A különös kegyetlenséggel folytatott üldözések a tudati fejlődés elmaradottságát tükrözik. Mária Terézia 1756-ban rendelte el, hogy a boszorkányperekben a halálra vagy tortúrára szóló ítéleteket nem szabad végrehajtani, hanem fel kell tejeszteni a Helytartótanácshoz felülbírálás végett. A XVIII. század második felében Európa számos országában megtiltották a boszorkánypereket.431 A boszorkányperek klasszikus korszakát Magyarországon a királynő 1768-ban kiadott betiltó rendelete zárja le.432

A büntetőügyek mellett a polgári perek is a tanácson kezdődtek. A testamentumok hitelesítésére és megerősítésére a főbíró és a jegyző, esetleg egy-két esküdt jelenlétére volt szükség. Örökösödési vitákban is a tanács döntött, és igyekezett a szokások által kialakított igazságos ítéletet hozni. A törvények és a városi önkormányzat gyakorlata folyamán kialakult szokásjog és helyi statútumok figyelembevételével számtalan örökösödési ügyet tárgyaltak a XVIII. század első felében. Ezek legtöbbször az elhunyt vagyonának özvegye, testvérei, gyermekei és egyéb rokonok közötti megosztásával foglalkozó polgári peres eljárások. Az ítéletbe a peres feleknek bele kellett nyugodni, vagy amennyiben azzal nem voltak megelégedve, fellebbezhettek az úriszékre. A föld és egyéb ingatlan adásvétele általában a tanács tudtával, beleegyezésével, illetve ítélete alapján történt.

 

Közbiztonság

A közrend és közbiztonság a sok kóborló és „passzus nélkül járó" miatt nem volt kielégítő. Egy 1734-ben megjelent megyei utasítás elrendelte a kóborlók kiűzését, de ennek nem tettek eleget, mivel 1744-ben újabb utasítás született, mely szerint: „...az ilyen személyeket a helység Bírájának a Bíró pedig Fő Magistrátusnak bejelenteni tartozik". Fejvesztésre ítélték, aki ilyen személyeknek lovakat, gabonát, lisztet, marhákat, fegyvert, puskaport, ólmot, kénkövet, salétromot szerzett. A szekereseknek, fuvarosoknak megtiltották, hogy iratok nélküli személyeket szállítsanak.433 1744. június 21-én a tanács vizitátorokat állítatott, minden utcatizedben két főt, akik házanként kötelesek voltak a zsellérek é s suspekta (függő) személyek neveit összeírni és a városházára beadni. Aki letagadta a nála lakó idegent, 25 Ft-ra büntették. Előírták a lakosoknak, hogy a bíró értesítése nélkül senki a házába rideget, betyárt nem fogadhat. A távolabbi területek és puszták ellenőrzése nehézségekbe ütközött. A szállások távol estek a várostól, ezért a megye úgy rendelkezett, hogy a „...pusztákat, Szállásokat és a mezei Pásztorokat minden hónapban kétszer jó Emberek által járassák kerültessék meg".434

1741-ben városi statútum írja elő, hogy a városból kitiltott személyeket sem háznál, sem a szálláson senki nem rejtegetheti. A büntetés 12 Ft-ig terjedt. A városból való kitiltáshoz 1749-ben a jegyzőkönyv szerint a városnak nem volt joga, ilyen esetekben a tiszttartó értesítése mellett a földesúr döntött. 1745-ben a földesúr utasította a tanácsot, hogy a városban tartózkodó ridegeket a bíró fogassa el, és állíttassa az úriszék elé. 1745 júniusában tanácsi határozatot hoztak, mely szerint ki kell nyomozni, milyen „passzus nélkül való" jövevények jöttek a városba.435 Mindezek az adatok arra utalnak, hogy a század közepére megszaporodott a szegény, nincstelen elemek (ridegek, betyárok, pásztorok, bujdosók) száma, akiket a földesúr, a város és a megye igyekezett ellenőrzése alá vonni.

 


Lábjegyzetek:

  1. Gyimesi Sándor: A városok a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában. (Gazdaságtörténeti értekezések.) Akadémiai Kiadó, Bp., 1975. 158. A szerző az 1715-i összeírás alapján Hódmezővásárhelyt azon 51 város közé sorolta, amelyek népességnagysága a 200-as háztartásszám fölött volt.
  2. Erdei Ferenc: Magyar város. Bp., 1939. 62-64. (A továbbiakban: Erdei 1939.); Szilágyi Miklós: Mezővárosi társadalom és műveltség. In Gyomai Tanulmányok. (Szerk.: Szabó Ferenc.) Gyoma, 1977. 577-578. (A továbbiakban: Szilágyi 1977.); Dénes Zoltán: A paraszti polgárosodás modellje. Erdei Ferenc tanyafelfogásának alakulása (1933-1942). In A magyar tanyarendszer múltja. (Szerk.: Pölöskei Ferenc, Szabad György.) Akadémiai Kiadó, Bp., 1980. 323., 327. (A továbbiakban: Dénes 1980.); A témához lásd még R. Várkonyi Ágnes: A mezővárosok historiográfiája, különös tekintettel Szeremlei Sámuel működésére. VT, 1974. V. 7-21.; Ruzsás Lajos: A mezővárosi fejlődés XIX. század végi és XX. századi problémái. VT, 1974. V. 25-31.; Rácz István: Az Alföld településrendszerének főbb jellemzői a török hódítás után. In Paraszti társadalom és műveltség a 18-20. században. (Szerk.: Hofer Tamás, Kisbán Eszter, Kaposvári Gyula.) II. Mezővárosok. Szolnok, 1974. IV. 35-41.
  3. Rácz István: A tanyarendszer kialakulása. In A magyar tanyarendszer múltja. (Szerk.: Pölöskei Ferenc, Szabad György.) Akadémiai Kiadó, Bp., 1980. 107-108. (A továbbiakban: Rácz 1980.)
  4. Nóvák László: Nagykörös mezővárosi fejlődése és településrendszere a XVH-XIX. században. In Tanulmányok Nagykőrös történetéből és néprajzából. Nagykőrös, 1978. 159-160. (Bibi. 163-165.)
  5. Erdei 1939. 107.
  6. Uo. 61.
  7. Wellmann Imre: A magyar mezőgazdaság a XVIII. században. Agrártörténeti tanulmányok, 6. Akadémiai Kiadó, Bp., 1979. 141. (A továbbiakban: Wellmann 1979.)
  8. Pach Zsigmond Pál: A nemzetközi kereskedelmi útvonalak XV-XVII. századi áthelyeződésének kérdéséhez. Sz, 1968. 5-6. 886-887.; Zimányi Vera: Magyarország az európai gazdaságban 1600-1650. In Értekezések a történeti tudományok köréből. (Szerk.: Spira György, Szűcs Jenő.) Új Sorozat, 80. Akadémiai Kiadó, Bp., 1976. 83.; R. Várkonyi Ágnes: Agrárstruktúra és a föld birtokbavételének problémái Magyarországon a török kiűzése után. Sz, 1970. 1. 32. (A továbbiakban: R. Várkonyi 1970.)
  9. Wellmann 1979.  141.; Takács Sándor: Marhakivitelünk Milánóba 1715-ben. MGTSzl, 1899. 184. Az 1715-ben Mollinarival kötött szerződés értelmében 12 000 marhát hajtottak ki hazánkból Milánóba.
  10. Szántó Imre: A majorsági gazdálkodás uralkodóvá válása. In Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon 1711-1790. (Szerk.: Spira György.) Akadémiai Kiadó, Bp., 1952. 230.
  11. R. Várkonyi 1970. 23.
  12. Pach Zsigmond Pál: Magyar gazdaságtörténet 1848-ig. (Egyetemi jegyzet.) Bp., 1957- 1959. 1/1. 120.
  13. Vö. Rácz 1980. 111.
  14. R. Várkonyi Ágnes: Társadalmi fejlődés és állami önállóság. Sz, 1976. 6. 1018., 1046-1047. (A továbbiakban: R. Várkonyi 1976.); R. Várkonyi 1970. 26.
  15. Tárkány Szűcs Ernő: Vásárhelyi testamentumok. Bp., 1961. 117. (A továbbiakban: Tárkány Szűcs 1961.); Rákos István: A legelöelkülönözési törvény végrehajtása Hódmezővásárhelyen. Acta Historica, LXV. Szeged, 1979. 62., 67.
  16. Kristó Gyula: Olvasókönyv Békés megye történetéhez. 1. A honfoglalástól 1715-ig. Békéscsaba, 1967. 129-130. (A továbbiakban: Kristó 1967.)
  17. Magyar városok monográfiája. III. Szentes. (Szerk.: Nagy Imre.) Bp., 1928. 83. (A továbbiakban: Nagy 1928.)
  18. REJKV; Vö. Futó Mihály: A hódmezővásárhelyi reformált egyház és iskola története. Sárospataki Füzetek, Sárospatak, 1862. 180. (A továbbiakban: Futó 1862.)
  19. Késmárki Thököly Imre naplója 1693-94-es évekből. Monumenta Historica, Pest, 1863. 211-217.
  20. Borovszky Samu: Csanád vármegye története. I—II. Bp., 1896-1897. I. 251. (A továbbiakban: Borovszky 1896-1897.)
  21. Szeremlei Sámuel: Hód-Mező-Vásárhely története. I-V. Hódmezővásárhely, 1900-1913. III. 180. (A továbbiakban: Szeremlei 1900-1913.)
  22. Szőnyi Benjámin verses krónikája Hód-Mező-Vásárhely hol-létéről és régi dolgairól. REJKV, 67. (A továbbiakban: Szőnyi REJKV.); Palugyay Imre: Békés-Csanád, Csongrád és Hont vármegyék leírása. Pest, 1855. 516. (A továbbiakban: Palugyay 1855.); REJKV, 7. Vö. Futó 1862. 180.
  23. Szőnyi REJKV, 67.
  24. Nagy 1928. 83.
  25. Implon József: Olvasókönyv Békés megye történetéhez. II. Békéscsaba, 1971. 9.
  26. Bohdaneczky Edvin: Csanád vármegye nemzetiségi és gazdasági viszonyai a XVIII. században. (Szerk.: Eperjessy Kálmán, Árva János.) Makó, 1940. 44. (A továbbiakban: Bohdaneczky 1940.)
  27. Kopasz Gábor: Baranya megye elnéptelenedése a török hódoltság ideién LSz 1976 154-155.
  28. Hornyik János-: Kecskemét város története. I-IV. Kecskemét, 1860-1866. III. 138-139., 181-182. (A továbbiakban: Hornyik 1860-1866.)
  29. Magyarország története 1526-1790. (Szerk.: H. Balázs Éva, Makkai László.) II. Tankönyvkiadó, Bp., 1962. 321. (A továbbiakban: H. Balázs-Makkai 1962 )
  30. Uo.
  31. R. Várkonyi 1970. 23-24.
  32. Mezősi Károly: A területi joghatóság kérdése a magyar neo-aquistica kamarai igazgatásban. Kogutovicz Károly Emlékkönyv. Bp., 1939. 280-298.
  33. Uo.
  34. R. Várkonyi 1976. 1030.
  35. Csongrád vármegye főispánjává 1693-ban nevezték ki Berthóty Istvánt. Zsilinszky Mihály: Csongrádvármegye története. I—III. Bp., 1897-1900. I. 267. (A továbbiakban: Zsilinszky 1897-1900.); Csanád vármegye élére Dolny István püspököt. Borovszky 1896-1897. I. 157.; Békés megye élére Lövenburg János udvari kamarai tanácsost. Kristó 1967. 139.; Szentkláray Jenő: Közállapotok Csanád vármegyében a török uralom után. Sz, 1892. 120., 127-128. Zsilinszky 1897-1900. II. 7-13.
  36. Szeremlei 1900-1913. IV. 42-43.; Virágh Ferenc: //. Rákóczi Ferenc szabadságharca a Körös-Maros közben. Békéscsaba, 1962. 12-13. (A továbbiakban: Virágh 1962.)
  37. Borovszky 1896-1897. 264.; Szeremlei Sámuel: A hódmezővásárhelyi református egyház története. Hódmezővásárhely, 1927.1. 98. (A továbbiakban: Szeremlei 1927.); OL Urbaria et Conscriptiones. Fasc. 221. no. 19. Beschreibung des Orths Vassarhely. 1701. szeptember 7. (A továbbiakban: OL, Kamarai összeírás.) OL KcsL, Lad. 35. no. 16./1702.
  38. Implon József: Mezőberény újratelepítése és története a kései feudalizmus időszakában. In Mezőberény története. (Szerk.: Szabó Ferenc.) I. Mezőberény, 1973. 93.
  39. Bohdaneczky 1940. 25.
  40. Szeremlei 1900-1913. III. 194.
  41. OL, Kamarai összeírás. 1701.
  42. Káldy-Nagy Gyula: A Szeged környéki szultáni hász-birtokok mezőgazdasági termelése a XVII. század második felében. AtSz, 1961.
  43. Benda Kálmán: Rákóczi és a szerbek. Tiszatáj, Szeged, 1976. március. 8-16.
  44. Esze Tamás: A Tisza-vonal védelme a kurucok ellen 1703-ban. In Rákóczi Tanulmányok. (Szerk.: Köpeczi Béla, Hopp Lajos, R. Várkonyi Ágnes.) Bp., 1980. 616., 669.
  45. Uo. 663.
  46. Uo. 631., 635.
  47. Szeremlei l"900-1913. III. 206.
  48. Köpeczi Béla-R. Várkonyi Ágnes: //. Rákóczi Ferenc. Gondolat, Bp., 1976. 149-150.; Reizner János: Szeged története. Szeged, 1899-1900. I. 211. (A továbbiakban: Reizner 1899-1900.)
  49. Hornyik 1860-1866. IV. 310.; Reizner 1899-1900. I. 212., IV. 279.; Thaly Kálmán: Archívum Rakoczianum. 1-X. Bp., 1873-1889. I/III. 343-344. (A továbbiakban: Thaly 1873-1889.); Virágh 1962. 44-45.
  50. Rákóczi hadserege 1703-1711. (Válogatta és a bevezetőket  írta:  Bánkúti Imre.) Bp., 1976. 252-253.
  51. Virágh 1962. 85-86.
  52. Szeremlei 1900-1913. III. 208-209.; KcsL, P. 396. Mustrakönyv (1705-1708).
  53. Bánkúti Imre: Gyula kuruc ostroma. Békési Élet, Békéscsaba, 1976. 2. 249., 254.
  54. Uo. 249.
  55. H. Balázs-Makkai 1962. 305.; Steppney bécsi angol követ jelentése 1705. október 22-én. CsmL Hf, Szeremlei-kézirat 1700-1750. IV. 145.; Károlyi Sándor levele Bottyánhoz. Thaly 1873-1889. IX. 228-229.
  56. Uo. IX. 249-250.
  57. Uo.
  58. Markó Árpád: Herbeville Marsall útja Erdély felé 1705. őszén. HK,  1935. 41-62.
  59. H. Balázs-Makkai 1962. 307-308.
  60. Virágh 1962. 88.; Szeremlei 1900-1913. III. 210.
  61. Virágh 1962. 59-63.
  62. CsmL Hf, IV. A. 1001. Hódmezővásárhely Város Tanácsának iratai. (A továbbiakban: CsmL Hf, Tan. ir.) cs. 1. sz. 2., cs. 1. sz. 4.
  63. Uo. cs. 1. sz. 2.
  64. Thaly 1873-1889. I/II. 164.
  65. Virágh 1962. 109., 117.; Szeremlei 1900-1913. III. 215.
  66. OL KcsL, Lad. 36. no. 8. (1709.); A nagykárolyi gróf Károlyi család oklevéltára. (Sajtó alá rendezi: Géresi Kálmán.) I-V. Bp., 1881-1897. IV. (1600-1700) CCLVIII. (A továbbiakban: Géresi 1881-1897.)
  67. CsmL Hf, Szeremlei-hagyaték. Oklevélmásolatok. 2. 1601-1750. 1708. november 22. (A továbbiakban: CsmL Hf, Oklevélmásolatok.); Szeremlei 1900-1913. III. 214.
  68. OL KcsL, P. 392. Lad. 36. no. 9. 1709. december 28.; Géresi 1881-1897. CCLIX.
  69. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 1. sz. 5. Károlyi kontraktuslevele.
  70. CsmL Hf, Oklevélmásolatok. 1710. június 26.
  71. Uo. 1710. december 17.
  72. Virágh 1962. 119.
  73. Uo. 119-120.
  74. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 1. sz. 34. 1722.
  75. Hadrovics László—Wellmann Imre: Parasztmozgalmak a XVIII. században. Művelt Nép Kiadó, Bp., 1951. 55.
  76. Thaly Kálmán-Zsilinszky Mihály: Adalékok az 1735-i Péró-, s 1754-i Törő-, Pethö- és Bujdosó-féle népforrongás történetéhez. Sz, 1870. 30-43.; Zsilinszky 1897-1900. II. 28-29. Wellmann Imre: Az 1753-i alföldi parasztfelkelés. In Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon 1711-1790. (Szerk.: Spira György.) Akadémiai Kiadó, Bp., 1952. 147. (A továbbiakban: Wellmann 1952.)
  77. Uo. 147., 160-161.
  78. Uo. 162-165.
  79. Szigeti János: Az 1753-i Petö-Törő-Bujdosó-féle parasztzendülés. VT, 1977. VII. 32.
  80. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 2. sz. 78.
  81. Zsilinszky 1897-1900. 28-29.
  82. OI, KcsL, Miscell. fasc. 52. no. 263. Lábodi Ádám alispán jelentése.
  83. Wellmann 1952. 208-209.
  84. CsmL Hf, Szeremlei-hagyaték. Szaplonczai Illés inspektor levelének másolata.  1754. április 4.
  85. Wellmann 1952. 210-211.
  86. Szeremlei 1900-1913. III. 313-323.
  87. Wellmann 1952. 242-243.
  88. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 2. sz. 78., 79.
  89. OL, Kamarai összeírás. 1701.
  90. OL KcsL, P. 392. Lad. 36. no. 6. (Az árenda fizetéséről szóló feljegyzések.)
  91. Acsády Ignác: Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában, 1720-1721. In Magyar Statisztikai Közlemények. Új folyam, 12. Bp., 1896. 16-17., 21., 33. (A továbbiakban: Acsády 1896.) A család összetételének vizsgálatához vö. Kosáry Domokos: A parasztifamília kérdéséhez a XVIII. század elején. AtSz, 1963. 121., 131.; Dávid Zoltán: Magyarország népessége a 17-18. század fordulóján. (Népességtörténeti forrásaink értékelése.) Klny. Történeti Statisztikai Évkönyv, Bp., 1961-1969. 38. jegyzet. 254. A témára részletesebben lásd Dávid Zoltán: Az 1715-20. évi összeírás. In A történeti statisztika forrásai. (Szerk.: Kovacsics József.) Bp., 1957. 145-199.; Kováts Zoltán: A magyar népességfejlődés a honfoglalástól 1870-ig. 2. Klny. SZTTK, 1972. 5.
  92. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 1. sz. 61.
  93. OL KcsL, P. 397. 357. k. 1177-1199. CsmL Hf, 12 415/77. filmtekercs.
  94. OL KcsL, P. 392. Lad. 35. no. 53/a.
  95. Uo. Lad. 36.no. 31.
  96. CsmL Szf, IV. A. 1. g. Feudális kori vegyes összeírások. (A továbbiakban: CsmL Szf, Vegyes összeírások.) Ö. 14. Conscriptio Domestica. 1729.
  97. OL KcsL, P. 392. Lad. 36. A pestisben elhaltak lajstroma.
  98. Karácsonyi János: Békésvármegye  története.  I—III. (Békés vármegye közönsége kiad.) Gyula, 1896.1. 496.
  99. CsmL Szf, Vegyes összeírások. Ö. 16. Conscriptio Domestica. 1741. és ö. 17. Conscriptio Domestica. 1745.
  100. A hódmezővásárhelyi ref. egyház anyakönyve. OL Filmtár (Tiszántúli református egyházkerület) X. 3526. (1747-1895); Hódmezővásárhelyi római kat. anyakönyv. OL Filmtár (Váci egyházmegye) X. 6573. (1724-1895). (A továbbiakban Egyházi anyakönyvek.)
  101. Kováts Zoltán: Somogy megye népessége a XVII-XVIU. század fordulóján. Somogyi Almanach, 12. Kaposvár, 1969. 44.
  102. Szeremlei 1900-1913. IV. 124.
  103. Egyházi anyakönyvek.
  104. Bodnár Béla: Hódmezővásárhely és környékének régi vízrajza. SZABK, 1928. 13. (A továbbiakban: Bodnár 1928.)
  105. Futó 1862. 179-180.
  106. Bodnár 1928. 13.
  107. Szeremlei 1900-1913. IV. 63.
  108. Bodnár 1928. 10-13.
  109. Uo. 11.
  110. Szeremlei Sámuel: A hódmezővásárhelyi református egyház története. II. Hódmezővásárhely, 1938. 217-218., 226-227.
  111. Bodnár 1928.9.
  112. A Szentesi Református Ekklésia Históriája 1700. Esztendőtől fogva 1800-ig. I. In Nyíri Antal: A kihaló szentesi víziélet néprajzi és népnyelvi maradványai. Alföldi Tudományos Gyűjtemény, II. Szeged, 1948. 205. (A továbbiakban: Nyíri 1948.)
  113. Tárkány Szűcs 1961. 48.
  114. Palugyay 1855. 507.
  115. CsmLHf, Tan.ir.cs. 1. sz. 9. (Vagyonösszeírásdézsmához.); Uo. b. ö. 1. sz. 58. (Extractus conscr. Domesticae.)
  116. Szeremlei 1900-1913. IV. 121.
  117. CsmL Hf, IV. A. 1006. (Hódmezővásárhely T. Város Törvényszékének iratai. Protocollum Judiciale.) (A továbbiakban: CsmL Hf, Prot. Jud.) 2. 1753. június 1. 206., 1756. május 10. 250.
  118. Uo. 1747. április 4., 1746. december 1. 96.
  119. Uo. 1748. július 29. 119., 1756. április 5. 264.
  120. Szeremlei 1900-1913. IV. 68.; CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1746. 90.
  121. CsmL Hf, Tan. ir. b. cs. 1. sz. 110.
  122. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1746. március 17. 90., 1750. április 20. 155., 1741. február 16.
  123. Nyíri 1948. 205.
  124. CsmL Szf, IV. A. 1. b. Csongrád Vármegye Nemesi Közgyűlésének iratai. (A továbbiakban: CsmL Szf, Kgy. iratok.) cs. 13.
  125. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1753. június 1. 206.
  126. Barabás Jenő: Népi építkezés Hódmezővásárhelyen a XVIII. században. Ethn.,  1954. 469-470. (A továbbiakban: Barabás 1954.)
  127. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1753. február 26. 195., 1753. május 14. 202.
  128. Uo. 1742. február 8. 37-38.
  129. Uo. 1749. február 22. 134.
  130. Barabás 1954. 469-470.
  131. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1746. december 1. 96.
  132. Dénes 1980. 327.; Rácz 1980. 115.
  133. Szeremlei 1900-1913. I. 29., V. 579., 726., 759., 778., 829.
  134. CsmL Hf, Tan. ir. 2. cs. 53. sz.
  135. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1746. február. 85. (Földesúri instrukció a határ bejárására.); OL KcsL, P. 392. Lad. 35. no. 108. Mágocs határának bejárása. 1745. április 14.; Herczeg Mihály: A hódmezővásárhelyi határ kialakulásának vázlatos története. CsmKF, 1974. 2. 15.; CsmL Hf, Vertics József térképe 1774. S. 82. no. 139/1. (Mikrofilm.)
  136. Rácz 1980. 115.
  137. Juhász Antal: Adatok a szegedi tanyák kialakulásához. Ethn., 1975. 2-3. 278., 305-306.
  138. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1742. április 19.
  139. Uo. 1. 1728. szeptember 27., 1737. április 4.
  140. Uo. 2. 1741. március 13. 17., 1749. november 24. 150.
  141. Uo. 2. 1748. szeptember 30. 121., 1743. február 14. 48-49., 1744. február 13. 54.
  142. Uo. 2. 1744. június 16. 58., 1747. március 2. 98.
  143. Uo. 1. 1735. április 28., 1735. október 7., 1735. április 28.
  144. Uo. 2. 1740. július 21. 10., 1. 1733. július 26.
  145. Uo. 2. 1742. július 1. 42. (mezőkert), 1744. július 26. 63. (mezei akol), 1751. február 1. 164. (mezei istálló).
  146. Bárth János: A szállás fogalma, típusai Kalocsa környékén. Ethn., 1975. 2-3. 238.
  147. Rácz 1980. 114.
  148. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1749. november 24. 150.
  149. Uo. 1744. július 26. 63.
  150. Orosz István: A „rideg" tanya. In A magyar tanyarendszer múltja. (Szerk.: Pölöskei Ferenc, Szabad György.) Akadémiai Kiadó, Bp., 1980. 186.
  151. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 2. sz. 53. (Szállások összeírása. 1746.)
  152. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1746. április 13. 91.
  153. Uo. 2. 1750. november 16. 162., 1753. április 2., 1755. február 3.
  154. Uo. 2. 1749. március 3. 136., 1749. március 10. 137-138.
  155. Uo. 2. 1751. január 4. 162., 1753. december 10. 212.
  156. Uo. 1753. január 22.
  157. OL KcsL, S. 82. No. 201. „Catalogus tuguriórum Vasarhelyiensium" Ruttkaylmre 1754. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1752. június 12. 183., 1753. január 15. 190.
  158. Uo. 1. 1733. március 8., 1735. április 28., 2. 1750. november 16. 161., 1751. június 14 170.
  159. Uo. 2. 1752. június 12. 184-185., 1745. február 25. 75., 1750. november 16   161    1750 április 20. 155., 1744. június 2. 61.
  160. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 2. sz. 2.
  161. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1741. március 23., 1745. szeptember. 13.
  162. Tárkány Szűcs 1961. 235.
  163. Szeremlei 1900-1913. V. 815.
  164. Uo. 820.
  165. Tárkány Szűcs 1961. 201.
  166. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1752. november 13. 189.
  167. Szeremlei 1900-1913. I. 29., V. 770., 759., 700., 778., 825.
  168. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1746. október 14. 93., 1745. január 21.
  169. Uo. 1. 1734. május 6.
  170. Uo. 2. 1749. november 25. 150., 1751. március 29. 166.
  171. Uo. 2. 1744. február 13. 53-54.
  172. Uo. 2. 1744. szeptember-október.
  173. Szabó István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből. Bp., 1948.   197.  (A továbbiakban: Szabó 1948.); Borovszky 1896-1897. 234.
  174. OL, Kamarai összeírás. 1701.
  175. Szeremlei 1900-1913. III. 196.
  176. OL Filmtár, N. 79. Lad. JJ. 3141. doboz. {Országos összeírás. 1720.)
  177. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 2. sz. 7., cs. 2. sz. 8., cs. 2. sz. 10., cs. 2. sz. 20., cs. 2. sz. 14., cs. 2. sz. 19.
  178. Uo. cs. 2. sz. 33.
  179. Uo. cs. 2. sz. 59., cs. 2. sz. 60.
  180. Szeremlei 1900-1913. V. 704., 740., 750., 790-791., 797., 807., 815., 819-820., 832., 846.
  181. Kovács Ágnes: A földesúri joghatóság érvényesülésének kérdése a Csongrád-Vásárhelyi uradalomban a XVIII-XIX. század fordulóján. In Paraszti társadalom és műveltség a 18-20. században. (Szerk.: Hofer Tamás, Kisbán Eszter, Kaposvári Gyula.) II. Mezővárosok. Szolnok, 1974. 62. (A továbbiakban: Kovács 1974.)
  182. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 2. sz. 67., cs. 2. sz. 77., cs. 2. sz. 59.
  183. Szabó 1948. 323.; Kovács 1974. 60-61.; Vö. Révész László: A Békés megyei jobbágyság rétegződése a XVIH-XIX. században. In Körös népe. (Történelmi és néprajzi antológia.) (Szerk.: Maday Pál, Tábori György.) I. Békéscsaba, 1956. 63-64. (A továbbiakban: Révész 1956.)
  184. Szeremlei 1900-1913. IV. 253.
  185. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 1. sz. 33.
  186. CsmL Hf, Prot. Jud. 1. 1725. március 23.
  187. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 1. sz. 46.
  188. CsmL Hf, Prot. Jud. 1. 1725. március 23.
  189. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 1. sz. 47.; OL KcsL, P. 397. Acta Oecon. Fasc. C-CI. 182. cs. Károlyi Sándor istrukciója Oláh Andrásnak. (1725. április 9.); Széplaki János inspektor levelezése Károlyival (1724. június 7., 1726. június 3., 1726. augusztus 23., 1726. október 23.)
  190. OL KcsL, P. 392. Lad. 35. no. 53/a.
  191. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 1. sz. 59., cs. 1. sz. 67., cs. 1. sz. 69., cs. 1. sz. 72.
  192. Uo. cs. 1. sz. 60.
  193. CsmL Hf, Prot. Jud. 1. 1726. április 29.
  194. Szeremlei 1900-1913. IV. 40.
  195. Wellmann Imre: Földművelési rendszerek Magyarországon a XVIII. században. AtSz, 1961. 355-360.
  196. OL Filmtár N. 78. Lad. GG. 3127. doboz, N. 79. Lad. JJ. 3141. doboz. (Országos összeírás. 1715., 1720.)
  197. Orosz István: A gazdálkodás rendszere és a társadalom szerkezete. In Hajdúnánás története. (Szerk.: Rácz István.) Hajdúnánás, 1973. 96. (A továbbiakban: Orosz 1973.)
  198. Koroknai Ákos: Gazdasági és társadalmi viszonyok a dunai és tiszai határőrvidéken a XVIII. század elején. In Értekezések a történeti tudományok köréből. (Szerk.: Spira György, Szűcs Jenő.) Akadémiai Kiadó, Űj sorozat, 73. Bp., 1974. 75. (A továbbiakban: Koroknai 1974.)
  199. Szeremlei 1900-1913. IV. 266.
  200. Koroknai 1974. 78., 117.; Zimányi Vera: Mezőgazdasági termelés és termelőtevékenység Magyarországon a késői feudalizmus korában (1550-1850). I. Források. AtSz, 1968. 39.; Perjés Géza: Mezőgazdasági termelés, népesség, hadsereg élelmezése és stratégia a 17. század második felében (1650-1715). In Értekezések a történeti tudományok köréből. (Szerk.: Spira György, Szűcs Jenő.) Új sorozat, 29. Akadémiai Kiadó, Bp., 1963. 49. (A továbbiakban: Perjés 1963.) Perjés Géza szerint a szemhozam általában 2-6-szoros volt, a XVII. században inkább 2-4-szeres, a XVIII. század második felében 5-6-szoros.
  201. Koroknai 1974. 77.
  202. OL, Kamarai összeírás. 1702.; 1 köböl = 125 1 = 2 pozsonyi régi mérő (62,53 1). A XVII. század 80-as, 90-es éveiben kezdik a köbölt 4 vékával azonosnak venni. [Lederer Emma: Régi magyar űrmértékek. Sz, 1923. 306-307. (A továbbiakban: Lederer 1923.)]; A gazdaságtörténeti forrásanyag igen sok példája igazolja, hogy pozsonyi mérő címen általában két különböző értékű űrmértéket használtak, a 62,48, illetve az 53,3 1 mérőt. A pozsonyi mérő értéke 1715-ben 62,4811,1807-ben 53,3 1. 1813-ban hatályon kívül helyezik az 1807-es törvényt. (N. Kiss István: A pozsonyi mérő felhasználásának problémája. AtSz, 1976. XVIII. 545., 547.)
  203. Koroknai 1974. 82.
  204. Országos összeírás. 1720.
  205. 205. Acsády 1896. 300., 323-324., 412.; Vö. Koroknai 1974. 80.
  206. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 2. sz. 53.
  207. Uo. cs. 3. sz. 24.
  208. Nyíri 1948. 205.
  209. Nagy Ferenc: Hód-Mező-Vásárhely várossá' rövid rajzolatja. Tudományos Gyűjtemény, I. Pest, 1819. 54-56.
  210. OL KcsL, P. 392. Lad. 35. no. 53/a. (Csongrád és Vásárhely urbariális összeírása, 1723.); uo. Lad. 35. no. 30/1722.
  211. CsmL Hf, Tan. ir. b. Ö. 11. sz. 58.
  212. OL Tabelláé Urbariales C. 3002. Com. Csongrád, Hódmezővásárhely. 292. sz.
  213. OL KcsL, P. 392. Lad. 35. no. 53/a. (CsmL Szf, Vegyes összeírások, ö. 14.) Conscriptio Domestica ad Anno 1729. Ö. 15. (Conscriptio Domestica I. Comitatus Csongradiensis Anno 1737.)
  214. Orosz 1973. 109.
  215. Perjés 1963. 42.
  216. CsmL Hf, Tan. ir. b/cs. 1. sz. 99.
  217. OL KcsL, P. 392. Lad. 36. no. 45.
  218. CsmL Hf, Tan. ir. b/cs. 2/a. sz. 2., cs. 1. sz. 144.
  219. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1751. május 13. 167.
  220. Uo. 2. 1750. november 16. 162.
  221. 1731. évi dézsmajegyzék.
  222. Égető Melinda: Szőlőművelés Hódmezővásárhelyen a feudalizmus utolsó százötven esztendejében. Kiss Lajos Emlékkönyv. Hódmezővásárhely, 1983. 179.
  223. Uo. 187., 188.
  224. OL, Kamarai összeírás. 1702.
  225. Tárkány Szűcs 1961. 231., 313.
  226. 1 kapás szőlő akkora terület, melyet 1 ember 1 nap alatt megkapál. 1 urna bor = 1 akó = = 64 icce = 54,3 1. Lásd Lederer 1923. 322.
  227. Országos összeírás. 1715., 1720.
  228. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1741. március 23., 1744. június 29., 1745. szeptember 13., 1750 április 6. 156., 1751. május 13.
  229. OL, Kamarai összeírás. 1701.
  230. Országos összeírás. 1715.
  231. Országos összeírás. 1720.
  232. OL KcsL, P. 392. Lad. 35. no. 53/a.
  233. CsmL Szf, Vegyes összeírások, ö. 14.
  234. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 4. Ö. 9. (Conscriptio Bonorum. Dézsmajegyzék, 1731.)
  235. CsmL Szf,  Vegyes összeírások, ö.  15., ö.  16. (Conscriptio Domestica  1741.), Ö.  17. (Conscriptio Domestica 1745.)
  236. CsmL Szf, Vegyes összeírások. Ö. 27. (Conscriptio Domestica 1750.)
  237. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 11. ö. 58. (Extractus Conscriptionis Domesticae 1756-175.)
  238. Országos összeírás. 1715.
  239. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1751. szeptember 13. 173., 1752. május 15. 181., 1754. január 7. 213.
  240. Uo. 2. 1746. március 24. 90., 1750. április 6. 157., 1754. október 29. 223.
  241. Uo. 2. 1745. május 25. 76., 1749. február 22. 135., 1749. április 21. 141.
  242. Uo. 2. 1750. április 6. 154., 1755. június 2. 233.
  243. OL, Kamarai összeírás. 1701.
  244. Károlyi Sándor halászati utasításai. Takács Károly: Károlyi Sándor gróf kuruc generális utasításai a tiszai halászatról. MGTSzl, 1899. 373-380.
  245. Tárkány Szűcs 1961. 48-49.
  246. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 1. sz. 60/1727.
  247. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1746. október 14., 1745. január 21.
  248. Szeremlei 1900-1913. IV. 284-286.
  249. OL KcsL, P. 392. Lad. 35. no. 108. (Mágocs határbejárása.  1745. április 14.)
  250. Szeremlei 1900-1913. V. 705.
  251. Bodnár 1928. 26., 18., 40., 42., 33.
  252. Andrásfalvy Bertalan: Állattartás. In Tápé története és néprajza. Szeged, 1971. 327-328.
  253. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1747. január 18. 113., 1744. március. 55., 1757. január 31. 262., 1744. augusztus 3. 65.
  254. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 2. sz. 53.
  255. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1749. március 3. 136., 1754. április 22. 220., 1741. március 2. 14., 1752. június 12. 183., 1753. január 15. 190.
  256. Uo. 2. 1749. március 10. 137., 138. (akol), 1756. március 22. 244. (istálló), 1759. június 11. 299. (akol), 1751. február 1. 164. (mezei istálló), 1744. július 26. 63. (mezei akol), 1756. január 1. 239.
  257. Koroknai 1974. 91.
  258. Mezőgazdasági Lexikon. I—II. (Szerk.: Bezerédj Adorján, Szilassy Zoltán.) Bp., 1906. I. 529., II. 847.; Perjés 1963. 34-35.; Békés megyében a katonaságnak szállított szekér széna hosszúsága 2 öl, magassága 1 öl. [Barabás Jenő: Békés megye néprajza a XVIII. században. Erkel Ferenc Múzeum kiadványa. (Szerk.: Dankó Imre.) Gyula, 1964. 21.]; Lásd Koroknai 1974. 91.
  259. 1 ökör 9,6-15,6 q, 1 ló 6,8-9,4 q, 1 tehén 12-18 q szénát fogyasztott a leghidegebb téli hónapokban (120 nap). Lásd Koroknai 1974. 97.
  260. Országos összeírás. 1720.
  261. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1753. május 14. 204., 1754. március 25. 219.
  262. CsmL Szf, Vegyes összeírások, ö. 14. 1729., ö. 15. 1737.
  263. OL KcsL, P. 392. Lad. 35. no. 53/a.
  264. CsmL Hf, Tan. ír. cs. 2. sz. 53.
  265. Balogh István: Pusztai legeltetési rend Debrecenben a XVIII-XIX. században. Ethn., 1958. 537.
  266. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1752. május 29. 181., 1754. szeptember 29. 222., 1749. március 2. 136., 1751. március 29. 166., 1751. november 15. 173.
  267. Szilágyi Miklós: A Békés megyei mezővárosok belső és külső kapcsolatrendszerei. In Paraszti társadalom és műveltség a 18-20. században. (Szerk.: Hofer Tamás, Kisbán Eszter, Kaposvári Gyula.) II. Mezővárosok. Szolnok, 1974. 52.
  268. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1749. március 3. 136., 1751. március 29. 166., 1752. június 12. 105., 1751. november 15. 173., 1751. szeptember 6. 172., 1754. szeptember 29. 222., 1755. február 3. 228.
  269. Szeremlei 1900-1913. V. 704.; CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1752. június 12. 105., 1754. szeptember 29. 222.
  270. Uo. 2. 1756. február 16. 241., 1756. május 18. 250.
  271. Uo. 2. 1748. július 1. 117., 1749. február 20. 132.
  272. Uo. 2. 1755. július 14., 1740. június 9., 1753. január 15. 190.
  273. A felhasznált összeírások levéltári forrásai: 1701. OL Urbaria et Conscriptiones Fasc. 221. no. 19. Beschreibung des Orths Vassarhely 1701. szeptember. 7., 1723. OL KcsL, P. 392. Lad. 35. no. 53/a., 1732. CsmL Hf, Tan. ir. b. cs. 4. ö. 9. Conscriptio bonorum Vasarhelyiensium. Vagyonösszeírás Vásárhelyen dézsmaszedésre. II., 1729. CsmL Szf, Vegyes összeírások. Ö. 14. Conscriptio Domestica ad Anno 1729., 1737. CsmL Szf, Vegyes összeírások, ö. 15. Conscriptio Domestica I. Comitatus Csongradiensis Anno 1731., 1741. CsmL Szf, Vegyes összeírások, Ö. 16. Conscriptio Domestica I. Comitatus Csongradiensis Anno 1741., 1745. CsmL, Szf, Vegyes összeírások. ö. 17. Conscriptio Domestica I. Comitatus Csongradiensis Anno 1745.
  274. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1748. december 16. 129.
  275. Magyarország története. I—II. (Szerk.: Molnár Erik, Pamlényi Ervin és Székely György.) Gondolat, Bp., 1967.1. 328-329.
  276. Eperjessy Géza: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon f 1686-1848J. Bp., 1967. 15., 38. (A továbbiakban: Eperjessy 1967.)
  277. A táblázat adatainak forrásaira lásd 273. lábjegyzet.
  278. CsmL Hf, IX. A. 5. (A hódmezővásárhelyi szabócéh iratai 1714.), Eperjessy 1967. 15.; OL AM. Comit. Csongr. no. I.; Pozsár István: A Csongrádmegyei céhek története. Csongrád, 1912. 93-94. (A továbbiakban: Pozsár 1912.)
  279. CsmL Hf, IX. A. 5.
  280. Eperjessy 1967. 186.; Pozsár 1912. 99.
  281. Uo. 100.; Eperjessy 1967. 37.
  282. Pozsár 1912. 167-169.
  283. Eperjessy 1967. 86.
  284. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1746. március 17. 89.
  285. Pozsár 1912. 190.
  286. CsmL Hf, IX. A. 5.
  287. Pozsár 1912. 98., 99.
  288. Szeremlei 1900-1913. IV. 298-303.
  289. Pozsár 1912. 95.
  290. CsmL Hf, Tan. ir. b. cs. 4. Ö. 9. (1732.); Szeremlei 1900-1913. IV. 358.
  291. CsmL Szf,  Kgy. iratok, a/6.  Protocollum Judiciale Comitatus Csongradiensis Anno 1747-1754.
  292. Wallner térképe, közreadja: Tóth Ferenc: Makó településtörténeti vázlata. Makói Múzeum Füzetei. (Szerk.: Tóth Ferenc.) Makó, 1974. 45.
  293. Eperjessy Kálmán: Csanád megye az első katonai felvétel idején. Makói Múzeum Füzetei, 7. (Szerk.: Tóth Ferenc.) Makó, 1971. 9-10., 23., 27.
  294. Virágh 1962. 104-106.
  295. Palugyay 1855. 509.
  296. CsmL Szf, IV. A. 21. a. 1. Csongrád vm. Törvényszékének ir. Polgári peres iratok,   no. 17. Tanúvallomási jegyzőkönyv.
  297. Fényes Elek: Magyarország mostani állapot ja. Pest, 1839. 160.
  298. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 1. sz. 39., cs. 1. sz. 60. Károlyi kontraktuslevelei.
  299. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1749. október 23. 149.
  300. OL KcsL, P. 398. Bírák levelei. (A továbbiakban: OL KcsL, Bírák levelei.) 27 919. 1730. augusztus 27.; 27 934. 1735. október 22.
  301. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1744. augusztus 9. 65., 1742. június I. 40., 1741. június 15. 23., 1741. július 6. 25.
  302. Futó Mihály: A Hód-mező-Vásárhelyi Ev. Ref. Főgymnasium története. Hódmezővásárhely, 1897. 41.
  303. CsmL Szf, Kgy. iratok, a/6. 584. Protocollum Ind. Comit. Csongr.
  304. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1755. augusztus 18. 238-239.
  305. Bohdanetzky 1940. 44.; Tárkány Szűcs 1961. 43.
  306. H. Balázs-Makkai 1962. 332-333.; Zsilinszky 1897-1900. 167.
  307. Uo.
  308. CsmLSzf, Vegyes összeírások, ö. 13/1723., ö. 15./1737.
  309. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1745. szeptember 13. 79.
  310. Uo. 1749. február 17. 132-133., 1757. február 21. 204.
  311. OL, Kamarai összeírás. 1702.
  312. CsmL Hf, Tan. ír. cs. 1. sz. 30., cs. 1. sz. 60.
  313. 1738-ban a jobbágyok kérik a földesurat, hogy a serfőzőház építéséről mondjon le. A forrásból nem derül ki, hogy a Páró-féle serfőzőház felépült-e 1728-ban, vagy egy újabb serfőző építéséről van szó. OL KcsL, Bírák levelei. 27 947. 1738. március 17.
  314. CsmL Hf, Tan. ir. b. cs. 4. ö. 9. Dézsma. 1731/32.
  315. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1743. január 23. 46-48.
  316. Uo. 1744. június 2. 61-62., 1745. január 21. 72., 1753. december 11. 211.
  317. Uo. 1744. július 11. 62., 1748. szeptember 2. 120., 1745. február 25. 76., 1744. június 2. 61., 1749. január 12. 129.
  318. Tárkány Szűcs 1961. 47.
  319. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1745. október 16. 80., 1748. május 19. 116.
  320. Szeremlei 1900-1913. IV. 357.
  321. Országos összeírás. 1715., 1720.; CsmL Hf, Tan. ir. cs. 1. sz. 39.
  322. OL KcsL, P. 392. Lad. 35. no. 16., no. 8. (egy jobbágyra 6 forint 24 dénár, egy zsellérre 1 forint 8 dénár esett).
  323. Varga János: A földközösség megerősödése és bomlása a 18. században. In Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon 1711-1790. (Szerk.: Spira György.) Akadémiai Kiadó, Bp., 1952. 22.
  324. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 1. sz. 13., 14., 15., cs. 1. sz. 11., 12., 17., 18., 19., 22.
  325. OL KcsL, P. 392. Lad. 36. no. 16. (1720. szeptember 12.)
  326. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 1. sz. 21., 23., 25.
  327. OL KcsL, P. 392. Lad. 36. no. 19.
  328. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 1. sz. 30/1722.
  329. Uo. cs. 1. sz. 39/1724., cs. 1. sz. 60/1727., cs. 1. sz. 74.
  330. OL KcsL, Bírák levelei. 27 932., 27 936.
  331. OL KcsL, P. 392. Lad. 36. no. 30/1739.; Tárkány Szűcs Ernő: A földesúri hatalmaskodás egyik vásárhelyi emléke. VSz, 1955. november. 11-13.
  332. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 1. sz. 93/1740.
  333. Uo. cs. 1. sz. 100/1746., cs. 1. sz. 103/1747.
  334. Uo. cs. 1. sz. 102., 103., 106., 112., 118.
  335. Uo.cs. I.sz. 108., 112.
  336. H. Balázs-Makkai 1962. 410., 425-426.
  337. Zsilinszky 1897-1900. I. 117., II. 68-69.
  338. Tárkány Szűcs 1961. 68.
  339. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 1. sz. 42/1724.
  340. Varga János: A parasztság állami kizsákmányolása a 18. század első felében. In Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon 1711-1790. (Szerk.: Spira György.) Akadémiai Kiadó, Bp., 1952. 49-51. (A továbbiakban: Varga 1952.)
  341. OL KcsL, Bírák levelei. 27 932. 1734. július 25., 27 934.  1735. október 22.
  342. Uo. 27 936. 1736. február 18., 27 938. 1736. május 11.
  343. CsmL Hf, Oklevélmásolatok. 1738. június 28.
  344. OL KcsL, Bírák levelei. 27 946. 1738. április 11.
  345. CsmL Szf, Kgy. iratok, a/5. Protocollum Inclyti Comitatis Csongradiensis anno 1740-1747. 360.
  346. Uo. 203., 360., 620., 764., a/6. 128., 216. 428.
  347. Uo. a/5. 764.
  348. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1744. november. 70., 1749. szeptember 29. 147., 1752. február 28. 178., 1748.-szeptember 30. 121., 1749. február 3. 131., 1747. május 25. 101.
  349. Uo. 1752. február 28. 178., 1746. március 17. 90., 1747. november 26. 110., 1748. szeptember 30. 121., 1749. február 3. 131., 1749. április 14. 140., 1749. február 22. 135.
  350. Varga 1952. 60.
  351. CsmL Szf, Kgy. iratok, a/5. 109.
  352. Uo. 332-338., 449-450., 578., 614., 665-670.
  353. CsmL Hf, Prot. Jufl. 2. 1742. január 24. 33.
  354. CsmL Szf, Kgy. iratok, a/5. 704.
  355. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1744. szeptember 6. 66-67., 1744. október 7. 67.; CsmL Szf, Kgy. iratok, b/10. cs. 4. sz. Tabellaelustrae Insurrectialis Militae. 1744. október 13.
  356. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 7. sz. 1. Paletae pro intentertione Militum exhibita pro anno 1744.
  357. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1741. 30-31.
  358. Uo. 1749. április 14. 139.
  359. Nagy 1928. 10-11.
  360. CsmL Hf, Oklevélmásolatok. 1711. október 23.
  361. Szeremlei 1927. 122.
  362. CsmL Hf, IV. A. 1003. e/l. Városi fuvarok és előfogatok jegyzőkönyve 1737-1739.
  363. CsmL Szf, Kgy. iratok. 20/1745.
  364. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 1. sz. 42/1724.
  365. CsmL Hf, Oklevélmásolatok. 1737. március 11.
  366. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1744. augusztus 9. 65.; OL KcsL, Bírák levelei. 27 961.  1742. november 26.
  367. OL KcsL, P. 392. Lad. 36. no. 6.; CsmL Hf, Tan. ir. cs. 3. sz. 5.
  368. Szeremlei 1900-1913. V. 674.
  369. OL KcsL, Bírák levelei. 27 946. 1738. április 11.
  370. Szeremlei Sámuel: A Hód-Mező-Vásárhelyi ref. templom építésének története 1714-1914. Hódmezővásárhely, 1914. 6-7.
  371. CsmL Hf, Tan. ir. b. 10. cs/1729. Párbérszedő lajstrom.
  372. Tárkány Szűcs 1961. 124.
  373. Szilágyi 1977. 589-590.
  374. Andorka Rudolf: Paraszti családszervezet a XV1U-X1X. században. Ethn., 1975. LXXXVI.
  375. H. Veress Éva: A jobbágycsalád szervezete a sárospataki uradalom falvaiban a XVII. század közepén. TSz, 1958. 380., 425.
  376. Révész 1956. 5&-59.
  377. CsmL, Hf, Tan. ir. b. cs. 4. ő. 9. Conscriptio Bonorum. Vagyonösszeírás dézsmaszedésre 1731/1732.
  378. Megyei összeírás 1729. (Lásd 273. lábjegyzet.)
  379. Tárkány Szűcs 1961. 53.
  380. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1746. március. 89., 1743. október 23. 52.
  381. Vagyonösszeírás dézsmaszedésre. (Lásd 273. jegyzet.)
  382. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1743. február 14. 48-49., 1744. február 13. 54.
  383. Révész 1956. 49.
  384. Sápi Vilmos: A mezőgazdasági bérmunkásság jogviszonyai Magyarországon a XV]. századtól 1848-ig. Bp., 1967. 45., 52., 61.
  385. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1756. május 18. 251.
  386. Hornyik 1860-1866. I. 23.; Szabó 1948. 267.
  387. CsmL Hf, Prot. Jud. 1. 1725. október 28.
  388. Tárkány Szűcs 1961. 87-89.
  389. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 1. sz. 30., cs. 1. sz. 60.
  390. CsmL Hf; Prot. Jud. 1. 1727, május 25., 1727. július 12.
  391. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 1. sz. 60., cs. 1. sz. 100.
  392. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1748. április 16. 115.
  393. Uo. 2. 1741. április 24. 20.
  394. Uo. 2. 1731. május 10. 1., 1740. 6., 1741. április 24. 20., 1746. július 21. 92., 1749. április 27. 143., 1751. április 25., 1752. április 30. 179., 1754. április 28. 221., 1755. április 27. 230-231.
  395. Uo. 2. 1749. április 26. 142.
  396. OL KcsL Bírák levelei. 1730. július 2.
  397. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1753. április 24. 200., 1749. április 26. 142-143.
  398. Uo. 2. 1746. június 29.
  399. A fizetésekre a továbbiakban is: Uo. 2. 1749. április 26. 142-143.
  400. Uo. 2. 1740. 6., 1741. április 24. 20., 1755. április 27.
  401. Tárkány Szűcs 1961. 91.
  402. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1740. június 20. 117.
  403. Uo. 2. 1748. április 16. 115., 1752. október 1. 187.
  404. Uo. 2. 1748. április 16. 115.
  405. Uo. 2. 1751. december 20.
  406. Uo. 2. 1752. november 13. 189., 1751. szeptember 13., 1741. augusztus 26. 30., 66.
  407. Uo. 2. 1748. június 20. 117., I. 1729. június 4., 2. 1753. május 14. 203., 1756. június 1.
  408. Uo. 2. 1755. július 14., 1751. március 29. 167.
  409. Uo. 2. 1749. március 3. 137.
  410. Uo. 2. 1750. június 29. 158., 1752. november 13. 189., 1754. november 24. 224.
  411. Uo.; Kolosváry Sándor-Ováry Kelemen: A magyar Tőrvényhatóságok Jogszabályainak Gyűjteménye. Bp., 1892., 727., 755., 757., 760., 762., 765., 767., 769., 771., 775-776.
  412. Tárkány Szűcs 1961. 110-113.; CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1740. november 13., 1744. november 19. 71.
  413. Uo. 2. 1742. január 11. 34.
  414. Uo. 2. 1741. február 16. 12., 1. 1743. január 23. 46-48., 1755. január 26. 227-228.
  415. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 1. sz. 30., sz. 60., sz. 67.
  416. Eckhart Ferenc: A földesúri büntetőbíráskodás a XVI-XVIl. században. Bp., 1954. 24.
  417. CsmL Hf, Tan. ir. cs. 1. sz. 68/1737.
  418. Uo. cs:2. a. sz. 55/1741.
  419. Uo. cs. 2. sz. 52/1745., cs. 1. sz. 89/1734.
  420. Uo. cs. 1. sz. 100/1746.
  421. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1747. március 6. 99.
  422. Uo. 2. 1744. október 22. 70., 1756. május 24. 253., 1753. december 10. 211., 1753. szeptember 24. 207-208., 1755. január 7. 225.
  423. Uo. 2. 1754. január 7. 213.
  424. Uo. 2. 1728. december 28., 1728. október 12.
  425. Szeremlei 1900-1913. IV. 432.
  426. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1744. augusztus 3. 64.
  427. Uo. 2. 1754. január 7. 214., 1754. január 28. 205., 1748. június 20. 117.
  428. Uo. 2. 1751. március 29. 166.
  429. Magyarországi boszorkányperek,   1529-1768.   l-U.  (Közreadja:  Schram   Ferenc.)  Bp., 1970. I. 225-347. (A továbbiakban: Schram 1970.)
  430. A szegedi boszorkánypörök. (Válogatta, összeállította és a bevezetőt írta: Oltvai Ferenc.) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1976. 8., 10., 20-21.
  431. Uo. 27-28.
  432. Schram 1970. 10.
  433. Uo. 58-59.; CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1744. június 20.
  434. Schram 1970. 59-60.
  435. CsmL Hf, Prot. Jud. 2. 1749. július 14. 149., 1745. január 21. 72., 1745. június 10. 77.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet