Előző fejezet Következő fejezet

A FEUDALIZMUS KORA

IV. A feudalizmus utolsó évszázada (1753—1848)

 

Száz év a feudális korszakhoz viszonyítva rövid periódus egy város életében, a Törő-Pető-felkelés leverését követő időszak mégis jelentős változásokat hozott Hódmezővásárhelyen. Míg a XVIII. század második felében a feudalizmus újbóli térnyerésének, addig a korszak végén a polgárosodás megindulásának lehetünk tanúi. A látszólag csendes, eseménytelen kor lassú, eleinte alig észrevehető, majd a XVIII-XIX. század fordulójától egyre erőteljesebb fejlődést eredményezett a város gazdasági, társadalmi és kulturális életében.

A paraszti gazdálkodásban a hagyományos állattartás mellé felzárkózott - a XIX. század első felében megszakítás nélkül tartó gabonakonjunktúra és a kedvezőbb szállítási lehetőségek hatására - a földművelés, elsősorban a gabonatermesztés. Az eredetileg állatteleltető-szénatermelő szállás korszakunkban alakult át előbb ideiglenesen, majd a konvenciós cselédek, majorosok, tanyás béresek, családtagok által állandóan lakott tanyává. Ez nem jelentette azonban a városi központ és a mezőgazdasági termelés üzemhelyének, a tanyának a szétválását. A városi ház mint állandó lakhely és gazdasági központ, valamint a tanya mint üzemhely továbbra is zárt egységet alkotott. A szétválásnak 1848-ig útját állta a városi belső és a határbeli külső telek (szállás) jogi egysége. A tanya azért sem szakadhatott el véglegesen a várostól mint gazdasági, társadalmi és igazgatási központtól, mert az adózásra, robotra, közbiztonságra ügyelő városi tanács, a földesúr és a megye egyaránt tiltotta a parasztgazdák végleges tanyára költözését.1

Az állattartás korszakunk végéig megtartotta jelentőségét, tömeges árutermelő jellegét, de a fejlődést a földművelés, a gabonatermesztés és az elterjedő kapásnövény-kultúra jelezte. A földművelés javára történő váltás csak a legelőelkülönözésről 1847-ben kötött egyezség végrehajtása, tehát az 1848. évi polgári forradalom után következett be. Ennek ellenére a vásárhelyi tanyás gazdálkodás már az 1830-1840-es években magán viselte azokat a specifikus jegyeket, amelyek 1848 után megkülönböztették a Duna-Tisza közének (Szeged, Kecskemét, Nagykőrös) elsősorban a kertgazdálkodásra (szőlő- és gyümölcstermesztés) építő, valamint a Jászkun kerület és Debrecen vidékének továbbra is az állattartásra alapozó tanyás gazdálkodásától.2 A polgárosodás alapját éppen ez, a korabeli tőkés lehetőségekhez könnyebben alkalmazkodó tanyás gazdálkodás adta, amely „paraszti vonatkozásban már ez időben ugyanazt jelentette, mint a mezőgazdaságunk tőkés fejlődésének útjára lépett földesúri majorsági nagyüzem, csupán az arányok és üzemszervezeti formák voltak mások".3

Az árutermelés fokozódása, amely a XIX. század elejétől egyaránt érintette a paraszti és földesúri gazdálkodást, átalakította Hódmezővásárhelyen a társadalmi kapcsolatok addigi rendszerét, a mezővárosi társadalom szerkezetét, elmélyítette a társadalmi ellentéteket. Az úrbériség bevezetésével a vásárhelyi jobbágyság nem veszítette el automatikusan a taksás korszakban kivívott kedvezőbb helyzetét, továbbra is élhetett a földesúri szolgáltatások, mindenekelőtt a robot részbeni megváltásának jogával, az ön kormányzati jogosultságok, funkciók gyakorlásával. Döntő változásajobbágy-földesúri viszonyban a XVIII-XIX. század fordulójától következett be, összefüggésben a majorsági gazdálkodás kiterjesztésével. A Károlyiak - nagybirtokos társaikhoz hasonlóan-úgy alkalmazkodtak a kedvezőbb piaci helyzethez, hogy extenzív módon, a jobbágyság robotjára építve növelték árutermelésüket.

A jobbágyterhek ugrásszerű növekedése akadályozta a paraszti gazdálkodást, lassította a polgárosodás folyamatát, ennek megnyilvánulásaként értékelhetjük az 1810-es évek úrbéri forrongását, a földesúri és jobbágyi földek elkülönítésére tett erőfeszítéseket, a feudális szolgáltatások örökös megváltásának paraszti igénylését. A reformkor e kiútkeresés jegyében telt el Hódmezővásárhelyen, miközben egyre inkább felszínre kerültek a jobbágytársadalom belső ellentmondásai. A jobbágyfelszabadításkor a földesúri mezőváros e feszültségekkel lépett át a polgári fejlődés útjára.

 

1. A város helyrajza és népessége

Hódmezővásárhely agrárjellege megszabta a város szerkezetét, az alföldi kertes városokhoz hasonlóan a kicsiny városias magot, a központot falusias városrészek vették körül, amelyekhez még tanyavilág is csatlakozott. A népesség növekedésével nem a bel-, hanem a külterület fejlődött, egyrészt a már lakott területek további terjeszkedésével, másrészt újabb városrészek kiépülésével. Az úrbérrendezés idején (1772-1774) a Hód-és a Kis-tó északi partján épült város alapterülete 304 holdat tett ki. Ekkor még a város 5

részre (tizedre) oszlott: Tarjánra, Tabánra, Új utcára, Kis utcára és Oldalkosárra.4 Eleinte a házak tágas telkeken épültek, majd mindinkább elaprózódtak a belső fundusok. Fokozatosan beépítették a mélyebb fekvésű részeket, illetve az úrbérrendezés után a belső legelő rovására újabb házhelyeket osztottak ki. Így keletkezett 1776-ban a Lóger és Lakhat városrész, 1808 után pedig az újvárosi tized. A város területi gyarapodását közvetve jelzik a házak számáról rendelkezésre álló adatok.5

 

Év Házak száma
1755 937
1772 1911
1787 2776
1815 3000
1827 3527
1840 3629
1850 4183

 

A város gazdasági élete javarészt a Városháza előtti piactéren, ahol a heti vásárokat tartották, illetve a külső vásártéren zajlott. A város központja korszakunkban az Ótemplom és környéke volt, ide „futottak be" a legrégibb városrészeket a centrummal összekötő utcák (20. térkép) .6

Az utcák, épületek rendjére eleinte kevés gondot fordított a tanács, a városkép szabályozására csak 1790 után - fokozottabb uradalmi felügyelettel - került sor. Alkalmat erre a gyakori tűzvészek adtak, amikor egész városrészek hamvadtak el. 1808-ban egyidejűleg három tized (Kis utca, Oldalkosár, Új utca) vált a tűz martalékává. 1829-ben Tabán, 1835-ben ismét a Kis utca égett le. Az újjáépítéskor jobban ügyeltek az utcák egyenességére, a városrészek, illetve házak „csinosságára". Az utcák mindvégig kövezetlenek maradtak, nyáron porosak voltak, télen, esős évszakban pedig a sártól alig lehetett rajtuk közlekedni. Egyedül a város központjához közeli utcák szegélyeit tették 1801-től fapallók lefektetésével a gyalogosok részére járhatóvá. A mélyen fekvő városrészek védelmére csatornát ásattak, amely a Pap erei laposba vezette el a belvizet.

 

20. térkép. Hódmezővásárhely belterülete 1810-ben

 

A néhány nevezetesebb kőépületen kívül - mint pl. a Városháza, a gimnázium, a katonai tisztház, az inspektori kvártély, a Sas vendéglő, a reformátusok 2, a katolikusok, evangélikusok és görögkeletiek l-l temploma - a házakat vályogból, sárból, ritkábban vert falból építették, befedésükre nádat és gyékényt használtak. A szilárdabb építkezést megnehezítette a helyi nyersanyagok (terméskő, mészkő, épületfa) hiánya, amelyeket távoli vidékekről - szekéren vagy a Tisza és a Maros vízi útjain - kellett beszerezni. A téglaépítkezés elterjedését gátolta az a körülmény, hogy a téglaégetés földesúri jog volt, így téglát csak a földesúrtól vásárolhattak. A lakosság zöme idegenkedett a taksa megfizetésétől, továbbra is vályogból építkezett.8

A fejlődés a házak méretének növekedésében, a helyiségek számában és a kidolgozás minőségének javulásában mérhető le. Már a XVIII. század végén a házak többsége 2-3 helyiségből (szoba-pitvar vagy konyha-kamra) állt. Több portán két házat is találunk a századfordulón, a régi „kisházat" és az újat, a „nagyházat".9 A 3-4 vagy több helyiségből álló házak száma jóval kevesebb volt, mivel csak a jómódú „parasztpolgárok", uradalmi, megyei tisztviselők körében terjedt el az igényesebb építkezés. Míg a szegények maguk építették házaikat, addig a polgárosodás útjára lépett családok Szegedről, Makóról stb. szegődtetett mestereket alkalmaztak. A házak értéke emiatt igen eltérő volt, néhány forinttól több ezer forintig terjedt. A becsüjegyzőkönyvek szerint az 1794-1818 között felbecsült 150 házból 60-nak az értéke nem érte el a 100 Ft-ot, a legtöbbé 100-800 Ft között ingadozott, s csak 2 esetben emelkedett 1600 Ft fölé.10

A házi bútorok többségét helyi faragók és asztalosok készítették. A zsellérházak berendezése többnyire 1-2 padból, asztalból, fogasból, nyoszolyából és edénytartóból állt. A középrétegek szobai bútorzatához asztalok, padok (lócák), karszékek, szekrények, almáriumok, edénytartók, fogasok, falakat díszítő cserépedények, ládák, ágyak tartoztak. A jómódúak lakberendezései árulkodtak leginkább „polgári ízlésről" és életformáról. Az 1840-es évek parasztpolgárainak 3-4 vagy több szobás házából már nem hiányoztak a kőrisfa almáriumok, cseresznyefa asztalok, fényezett íróasztalok, tölgyfa nyoszolyák, berámázott képek, tükrök, faliórák, díszes asztali szövetek, fémedények és ezüst evőeszközök.11

A ház tartozékaként az utcarésztől távolabb helyezkedtek el a melléképületek: istállók, színek, ólak, aklok, pajták, hombárok és vermek. Az állattartás jelentőségét mutatja az istállók száma és mérete. Még a középvagyonúak házánál sem volt ritka a két istálló. Az 1770-es években a katonaság lovainak „elszállásolására" megfelelő nagyságú, padlással rendelkező istállók építését írták elő a felsőbb hatóságok, meghatározták azok felszerelését is. A ház alatt vagy külön épített föld alatti pincékben a szőlőművelés, a borászat eszközeit és a bort tárolták. A pincét gyakran „boroskamra" helyettesítette. A XVIII. században az „élet" (búza, árpa, köles) tárolására többnyire föld alatti vermeket használtak, csak a XIX. század elejétől terjedt el nagyobb mértékben a föld feletti „életesházak" (kemence és vályogvermek, hombárok) építése. Az utóbbiak zömmel már a tanyákon kaptak helyet.12

Hódmezővásárhely lakosságának száma korszakunkban fokozatosan emelkedett, 1825-ig meghaladta a 26 000 főt, ezzel a mezőváros az ország városainak népesség szerinti sorrendjében Pest, Debrecen, Pozsony, Szabadka, Kecskemét, Szeged, Buda után a 8. helyet foglalta el, ezt a pozícióját 1846-ig megtartotta.13

 

Év Népesség száma Népesség szerinti sorrend
1786 15 822 11
1825 26 166 8
1846 32 393 8
1850 35 288
1869 49 153 5

 

A népesség gyarapodásában - a gyakori járványok és a nagy gyermekhalandóság ellenére - a természetes szaporulat játszott meghatározó szerepet, de nem tagadhatjuk, különösen a XVIII. században, a beköltözések hatását sem. A beköltözők száma időszakonként a következőképpen oszlott meg. 1764-ben a tanács 291 betelepülőt íratott ösz-sze, ezek közül 157 Arad, 58 Bihar, 28 Zaránd, 13 Csongrád megyéből származott. Jöttek többen Erdélyből, Békés, Csanád, Szatmár és Pest megyéből, Gyula, Halas, Kecskemét, Orosháza, Mezőtúr városából. 1763-1795 között a protestánsok anyakönyvi bejegyzései alapján 319-én telepedtek le házasság révén a városban. Közöttük legnagyobb számban a Jászkun kerületből, Szolnok és Csongrád megyéből érkeztek, de találunk köztük Heves, Fejér, Baranya és Veszprém megyei beköltözőket is. 1796-1847 között, miközben lanyhult a népmozgás, 194-en telepedtek le Vásárhelyen, elsősorban a környező megyékből és városokból.

A szórványos betelepülés mellett sor került, igaz, egyetlen alkalommal, szervezett telepítésre is. Károlyi Antal 1776-ban, a helytartótanács többszöri sürgetésére, 230 katolikus családot telepített le a protestáns többségű városban, ekkor keletkezett a már említett Lóger és Lakhat városrész. A katolikus telepesek zöme Heves és Pest megyéből származott, kisebbik hányada a Felvidék más törvényhatóságaiból és a Dunántúlról került ide.14 A népmozgás azonban nemcsak a beköltözésekben jutott kifejezésre, hanem a szórványos kitelepülésekben is. A nincstelen zsellérek költöztek tovább, elsősorban a környező kamarai pusztákra és a Bánság uradalmaiba mentek, ahol még földet, adókedvezményt remélhettek. Dombegyház, Ittebe, Majdán, Rittberg és Debelliács (Torontálvásárhely) jelzik a vásárhelyiek „vándorlásának" állomásait. Többen a közeli dohánykertészségekben találtak maguknak megélhetést, így a sámsoni dohánykertészek többségét vásárhelyi kiköltözők adták.15

A beköltözők többsége magyar volt, de kisebb számban jöttek szerbek, románok, szlovákok és német ajkú zsidók. Az utóbbiak elsősorban az 1830-1840-es években telepedtek le a városban. A zsidó családok száma 1848-ban 127-re emelkedett.16

A lakosság vallási megoszlása a következőképpen alalakult a XIX. század első felében:17

 

 

1825 1839
Református Evangélikus Katolikus Görögkeleti Zsidó 19 111

6 261

762

32

21 313

536

6 570

1 038

50

Összesen 26 166 29 507

 

A nagy lélekszám korszakunkban még nem jelentett városiasságot, hiszen Hódmezővásárhelyen - hasonlóan az alföldi városokhoz - „a mezőgazdaság és nem az ipar árutermelői tömörültek olyan nagyszabású munkaszervezetben, amely keretet tudott adni nagy tömegek együttélésének".18 A mezőgazdasági árutermelésnek és a hozzá kapcsolódó kereskedelemnek, a közép-kelet-európai városfejlődés sajátosságainak megfelelően, korszakunk végéig nagyobb népességtömörítő hatása volt, mint az iparnak, amely megrekedt az alapvető iparágak szintjén. Ezzel magyarázható, hogy a mezőgazdasági árutermelés átalakulása a XVIII. század végétől nagy hatással volt az agrárjellegű városok, köztük Hódmezővásárhely fejlődésére. A lakosság túlnyomó többsége a mezőgazdaságból élt meg, csak töredéke foglalkozott iparral, kereskedelemmel, illetve más jellegű árutermeléssel (halászat, halsózás és -hasítás).

 

2. A tanyavilág születése

Hódmezővásárhelyhez a korszak végére kiterjedt tanyavilág tartozott. Az alföldi tanyás települési rendszer kialakulásának feltételeit és folyamatát a szakirodalom megnyugtatóan tisztázta.19 A kutatók egyetértenek abban, hogy a földműves paraszttanyák ősét nem a pusztai „pásztortanyák", hanem a magánhasználatú birtokon "elütött" szállások körül kell keresnünk.20 A magánhasználatú szállások létrejöttében pedig a mezőgazdasági termelés XVI-XVII. században végbement arányváltozása játoszott szerepet  Uralkodó ágazatává az árutermelő állattenyésztés vált, a földművelés csupán az önellátóra szorítkozott. A szállásokat az állatenyésztés fejlődése hívta életre. „A nyugat-európai piacok évszakoktól független, állandó jellegű kereslete sarkallta a mezővárosok gazdáit arra, hogy a jobbára csak nyáron exportképes rideg jószágtartás helyett - ekkorra sikerült a télen csontig lesoványodott jószágot a legelőn felhizlalni - vagy legalábbis amellett intenzívebb formát honosítsanak meg. Ezt a szükségletet felismerve a módos parasztok a közösség saját határbeli vagy bérelt, osztatlan közös legelőiből - először Tetszés szerinti helyen, később a kommunitás által szabályozva - ún. magányföldet fog-tatok le maguknak állandó jelleggel, s azon tartozék településként külső üzemhelyet rendeztek be. A település belső udvaraiból vagy ólaskertjeiből a gazdálkodás központját kihelyezték a határba, a lakóházat azonban továbbra is megtartották a városban. Ezt a területet a rajta levő építményekkel együtt nevezték szállásnak, míg az állattenyésztés jellege dominált, majd a földművelés térhódításával tanyának" - írja Rácz István. 21

A szállások megjelenésének időpontját nehéz meghatározó,. Míg Kecskeméten már a XVI. századból maradtak fenn olyan adatok, amelyek az eIső szállások meglétéről tanús-kodnak, addig Szegeden, Debrecenben, Jászságban   Bácskában XVII. áttűntek fel szórványosan állatteleltető és szénatermelő szállások. A török kiűzésekor menetileg elnéptelenedett Szentesen, Makón és Hódmezővásárhelyen a XVIIL század század közepéig itt is összefüggő szállásrendszer alakult ki. A legújabb kutatasok a tanyakialakulás első szakaszát XVI. századtól a XVIII. század második negyedéig terjedő időszakra teszik. Egyúttal hangsúlyozzák, hogy a tanyakialkítás feltételei (nagy határ, kedvező jogállás: taksás viszony, szabad költözés stb., földesuraktól nem korlátozott szabad gazdálkodás, a föld tartós egyéni birtoklása) nem egyszerre jöttek létre, emiatt a tanyarendszer sem egy időben bontakozott ki. A tanyásodás élén jártak azok az alföldi városok, amelyek a török korban sem néptelenedtek el, es az állattenyésztés és -kereskedelem terén vezető szerepet játszottak.22                                                            

A vásárhelyi szállások viszonylag kései kiépülését kísérhetjük nyomon a XVIIL szazad első Ivtizedeiből fennmaradt tanácsi iratokban. A város földesurai a jobbágyoknak át-engedett pusztákon a földhasználatot nem korlátozták. A megszállt föld birtoklásában egyedül az időközben kialakult „szokás-rend érvényesült. Ennek egyik fontos eleme a kútjog volt. A kút „építője" kizárólagos használati jogot szerzett a körülötte levő 120 négyszögöl telekre. Általános gyakorlattá vált az 1730-1740-es években, hogy akiéakút, azé a körülötte elterülő szántó is. Ha a kút gazdája nem művelte meg, más akkor sem vehette el tőle. A helyi szokásjog a határhasználat adott rendszeréhez igazodott, azt az állapotot tükrözte, amikor még a földközösségben az első vagy szabad foglalás gyakorlata érvényesült. A nagy kiterjedésű határban mindenki annyi földet foglalhatott magának, amennyit meg tudott művelni. A kiélt földet 4-7 évi használat után elhagyták, és a határ másik részén hasítottak ki maguknak szántót. A tanács ügyelt arra, hogy a szántót - 7 évi pihentetés után - ismét az előző birtokos művelhesse meg. A kútjogi szabályok egyúttal arról is tudósítanak, hogy a parlagolós vagy talajváltó rendszerrel folytatott földművelés rövid időszak alatt a szállásokhoz kötődött; a gabonatermesztéssel nyert szalmát így tudták a leggazdaságosabban téli takarmányként hasznosítani. A szállás vegyes üzemhellyé fejlődött az 1740-es évekre, olyan üzemhellyé, ahol az állattartás összekapcsolódott a földműveléssel, „s itt következett be a szántóföldi termelés kiterjedése is".23 A komplex üzemhely bizonyítékának tekinthetjük az adásvételekről fennmaradt adatokat és a szállásokról 1746-ban készített összeírást. 1744-ben Csóty Kata 40 Rh Ft-ért adta el F. Nagy Jánosnak elhunyt férje szállását, mezei aklával, istállójával, szántóföldjeivel és kaszálórétjeivel együtt.24 Az említett összeírás 315 szálláson tüntette fel egyszerre a vetésterületet és a kaszált széna mennyiségét (45. táblázat). A dokumentum egyúttal tájékoztat a vásárhelyi szállások határrészenkénti megoszlásáról is.25

A szállások vegyes üzemhellyé fejlődését az 1740-es években elősegítette maga a kommunitás, amikor a határhasználatot szabályozta és elkülönítette egymástól az egyénileg birtokolt határrészeket és a közösen használt legelőket. Lényegében az állattartás érdekeit védte azáltal, hogy határt szabott a közlegelő rovására történő további szállásfoglalásoknak. Hódmezővásárhelyen az övezetes határhasználathoz vezető első lépést a gazdaságosság szempontjai határozták meg. A szállások eleinte a városhoz közel jöttek létre, akkora távolságra, hogy azokat naponkénti kijárással elérhették. A szállástulajdonosok számának emelkedése együtt járt a szállásföldek és a város közötti távolság növekedésével. Fokozatosan megszállták a határ távolabbi pontjait, s a puszták csonkításával az állattartás alapjául szolgáló legelőket veszélyeztették. A tanács a legeltetés szabályozására kényszerült. Erre ösztönözte az a körülmény is, hogy a szállásokon szerteszéjjel barangoló állatok mind több kárt tettek a gabonaföldekben. 1743-ban a kezes állatok és igások kivételével megtiltották a szállásokon való legeltetést. A szilaj jószág Szent György-naptól András-napig a várostól legtávolabb fekvő pusztai legelőkre került. A szállásokon csupán a teleltetést engedélyezték. Ezt tükrözi a teleltető pásztorok fogadásának rendje is. A gazdák a „marhák elszaggatása után" - András-napkor - fogadták fel őket, szolgálatuk a következő év Szent György-napjáig tartott.

A legeltetési rend szabályozását kiegészítette a legelők megosztása: az állattartó közösségek (gazdaságok) azonos összetételű gulyái, csordái, ménesei, nyájai csak a tanács által kijelölt határrészeken (járásokon) legelhettek. A közös legelőktől azonban nemcsak a szállásföldeket különítették el, hanem a városhoz közeli réti földeket is. Itt tavasztól őszig megtiltották a legeltetést, kivételt csak aszályos években tettek; ilyenkor egyedül a közös használatú rét nyújthatott a kiszáradt pusztai legelőkről idő előtt bekerült jószágoknak elegendő táplálékot. A belső legelő által közrefogott szőlőhegyeket árkokkal különítették el, és szigorú rendszabályokkal védték a „bitang" állatok kártevésétől.26

 

45. táblázat

Határrész neve Szállások száma Vetésterület nagysága (köböl) 1 szállásra jut (köböl) Szénaboglyák száma 1 szállásra jut (boglya)
1. Batida felől a Makói útig 9 168 18,67 159 17,67
2. Férgeden 37 866 23,41 590 15,95
3. Csomorkányon (az útig) 80 1903 23,79 1397 17,46
4. Ráróson 23 465 20,22 349 15,17
5. Kenyerén innen a Ku-tasi útig s a város földjén 26 355 13,65 272 10,46
o. Bővé-, Kéktóhalom 55 880 16,00 832 15,12
7. Kutasi úton innen 37 643 17,38 630 17,03
8. Kis-tón innen, az Erzsébeti útig 33 669 20,27 630 19,10
9. A Makói és Erzsébeti út között 15 283 18,87 272 18,13
Összesen 315 6232 19,78 5131 16,29

 

A tanyásodást - immár földesúri közreműködéssel - elősegítette a határ felmérése, a jobbágyi és földesúri földek elkülönítése. Ruttkay Imre mérnök - Károlyi Ferenc megbízásából - az 1750-es években egy tagban kimérte a jobbágyok szállásföldjét (szántóját és kaszálóját), és a városi házak külső tartozékaként nyilvántartott szállásokról katasztert készített. Egyúttal sor került a közös káposztás- és kenderföldek, valamint a földesúri haszonvételekhez (mészárszék, korcsmák, csárdák) tartozó területek (legelők, szántók) elkülönítésére is. A folyamat betetőződését az úrbérrendezés jelentette az 1770-es évek elején, ekkor véglegesítették a határhasználat addigra kiépült rendszerét.27

A vásárhelyi határhasználat legfontosabb sajátossága a XVIII. század közepétől a kapitalista korszak beköszöntéig terjedő évszázadban az volt, hogy a nagy kiterjedésű határnak igen jelentős részét fogták szántóművelés alá, ahol a művelési kényszer hiányában szabad gazdálkodást folytathattak. A város övezetes határhasználatáról a következő térképvázlat nyújt tájékoztatást (21. térkép).28

 

21. térkép. Határhasználat a XVIII. század végén

 

Más alföldi tanyás városainkhoz hasonlóan a varoshoz közvetlenül a belső legelő vagy nyomás (III.) csatlakozott. Ehhez az övezethez tartoztak a szőlőhegyek (1-6.) és a réti földek is. A várostól távolodva előbb a szállásövezet (I.), majd a külső legelő vagy puszta (II.) következett.

Miután Hódmezővásárhely egész határának kiterjedéséről kevés megbízható adat áll rendelkezésünkre, ezért az uradalom 1789-ben készített birtokfelmérését vettük mércének, ehhez viszonyítottuk az egyes övezetek között végbement arányváltozásokat. Ekkor 203 027 hold (1100 négyszögöl) tartozott a vásárhelyi határhoz, nem számították ide a külön kezelt derekegyházi, sámsoni és egyéb majorsági földeket (46. táblázat).29

 

46. táblázat

 

 

1774 1780 1847

 

hold % hold % hold %
Szállásföld (szántó, kaszáló) 65 037 32,0 69 664 34,3 76 160 37,5
Legelő (külső és belső)   87 310 43,0 87 310 43,0 87 310 43,0
Szőlő (szőlőhegyek)   1 867 0,9 1872 0,9 2 970 1,5
Rét (nádas és vízállásos)   23 344 11,5 23 344 11,5 23 344 11,5
Egyéb (belső telkek, halászóvizek)   25 469 12,6 20 837 10,3 13 243 6,5
Összesen 203 027 hold              

 

A táblázatból egyértelműen kitűnik, hogy a legelőterület változatlan maradt korszakunkban. Ebben szerepet játszott a határhasználat előbb ismertetett rendje, amit a tanács szigorú rendszabályokkal igyekezett fenntartani. Évről évre tiltotta a legelőterület felszántását, a legelők rovására történő szállásfoglalást.30 A korszak egészét tekintve a „szállásövezet" gyarappdása az egyéb alatt feltüntetett földekből történt. Ide soroltuk az úrbérrendezéskor „gazdátlanul" maradt földeket (11 088 hold), a város szükségére átengedett rárósi határrészt (1000 hold), a halászóvizeket, a földesúri csárdák ellátására kihasított haszonbérleteket (2170 hold), továbbá a mártélyi dohányföldet (334 hold). Az „egyéb" kategóriából számunkra az úrbérrendezéssel egy időben végrehajtott földmérés (reguláció) révén fennmaradt 11 088 hold maradványföld fontos, ebből gyarapodhattak a „szállásföldek", míg a többi terület természeti adottságai miatt nem jöhetett számításba.

Az egyes övezetek között minimális változás történt 1847-ig, a legelőelkülönözési egyezség megkötéséig, mintegy 5 %-kal nőtt a szállásföldek övezetének aránya, á szőlőskerteké pedig 0,6 %-kal.

A szállás- vagy tanyaövezetről fennmaradt adatok és korabeli térképek alapján megállapíthatjuk, hogy az egyéni szállásföldek sarló alakban, a mártélyi, a derekegyházi, a kenyerei, a rárósi, a kutasi, a csomorkányi, az erzsébeti és a szikáncsi oldalon helyezkedtek el. Számuk egyre inkább emelkedett. A határ felmérésének befejezésekor (1761) Ruttkay Imre 711 szállást írt össze. Ekkorra már összefüggő szállásrendszer alakult ki Mártély, Csomorkány, Szenterzsébet és Férged környékén.31

Az úrbérrendezéskor (1772-1774) készített uradalmi térképen 982 szállást vagy másként „tanyatelket" találunk. Vertics József, a térkép készítője, a következő - 57 dűlőúttal beosztott - tanyás határrészeket különítette el: Mártélyt Körtvélyesig, Kenyerét, Ráróst, Sóshalmot, a Csomorkányi út mellett Mátyáshalmot, majd Szenterzsébetet, Szentkirályt és a nagy tanyatelkek övezetét, Férgedet.32

A következő évtizedben a szállások száma ugrásszerűen megnőtt. 1788-ban már 1279 szállást vagy tanyatelket írtak össze az uradalmi földmérők.33 A növekedés csak részben magyarázható a gazdasági egységeknek tekinthető szállásföldek aprózódásával. Tény, hogy a családok „elválásával", tehát a fiúk elköltözésével együtt járt a föld szétosztása is. A gyors növekedésben közrejátszott az a körülmény is, hogy az uradalom az úrbérrendezést követő években a maradványföldeket telkesítette és kiosztotta az arra jelentkező jobbágyok között. Ekkor keletkeztek az ún. árendás telkek, amelyek után meghatározott pénzösszeget (ezt is taksának nevezték) fizettek a bérlők. A gazdálkodás ezeken éppoly szabad volt, mint az úrbéres telkeken: birtokosaik nem ismerték a fordulós (nyomásos) gazdálkodás művelési kényszerét, a legeltetési szolgalmat és a földesúri megkötéseket. Az árendás telkeken is létrejöttek az első építmények, s mire az uradalom magatartása az 1820-as években megváltozott, addigra itt is tanyák álltak.34

A vásárhelyi tanyatelkek 1788. évi összeírásának tükrében nem fogadhatjuk el Barabás Jenő ama megállapítását, hogy a négy évvel korábban végrehajtott katonai térképezés (Josephinische Aufnahme) során mindössze 653 szállást találtak a város határában.35 Az uralkodó tendencia a számszerű gyarapodás, nem pedig a csökkenés volt. A feudális korszak végén 1609 gazdaság osztozott a szállás-vagy tanyaövezeten. Közöttük természetesen mind nagyságban, mind beépítettségben, értékben jelentős különbségek mutatkoztak. Az egész korszakra jellemző volt, hogy a néhány holdas birtokok mellett nagy számban fordultak elő több száz holdas szállások is. Nem volt ritka jelenség az sem,hogy néhány módosabb gazda 2-3 vagy még több helyen is tartott magának szállásföldet, majd tanyát. A XVIII. század elején kimutatott első foglalási rendszer hatása a későbbiekben úgy mutatkozott meg, hogy a szállásföldek állandósulásakor, tehát az úrbérrendezés idején, mindenki megtarthatta valamennyi „magányföldjét". Ezekről nyilatkozott Károlyi Ferenc úgy, hogy erejük felett vállaltak maguknak földet.36 Az első tanyaépítők is e módosabbak közül kerültek ki, míg a kisebb tanyaföldeken az építkezés később indult meg, vagy el sem kezdődött 1848-ig. Ezzel magyarázható, hogy mindvégig megmaradt a szállás és tanya fogalomhasználat, s a szállások számáról fennmaradt adatok csupán gazdasági egységeket jelölnek, belőlük nem tudjuk meg, hogy milyen épületek álltak a szállásokon. A tanyák pontos számát ugyan nem tudjuk meghatározni, de a végrendeletek és vagyonleltárak (becsük) alapján következtethetünk a tanyásodás mértékére.

A szállások vegyes gazdasággá alakulása és állandósulása megkövetelte, hogy rajtuk helyhez kötött építmények legyenek. A kezdetleges kunyhókat felváltó tanyaházak építése a határrendezéssel és a városi házak utáni telkek kiosztásával polgárjogot nyert, az építkezés üteme felgyorsult, olyannyira, hogy az 1780-1790-es években már kialakult tanyarendszerről beszélhetünk Vásárhelyen is.37 A város határában már a XVIII. század közepén megjelentek az első tartósabb építmények, amelyek lehetővé tették a huzamosabb kinttartózkodást, a földművelés időszakos feladatainak (vetés, aratás, nyomtatás stb.) ellátását. 1753-ból maradt fenn az első tudósítás arról, hogy „a Gazda maga is a Szállásán hált".38 Ruttkay Imre az összeírt 711 szállás közül 38-nál jelzett - a térképre rajzolt négyszögekkel - tanyai épületet. 25 szálláson l-l, 12 szálláson már 2-2 épületet tüntetett fel. Egy szálláson pedig 3 épület állt. Az 1780-as években olyan nagy számú lakos tartózkodott a szállásokon, hogy a II. József által elrendelt népszámlálást ide is kiterjesztették : az összeírók szállásról szállásra járva végezték munkájukat. A tanács ekkor rendelte el, hogy a szállási épületeket - a városi ház numerusával egyező - állandó házszámmal lássák el.39

A szállások átalakulását földműves paraszttanyává jól tükrözi a „szállás" kifejezés mellett mind gyakoribbá váló „tanya" fogalom megjelenése és használata, jóllehet továbbélt a szállás megjelölés is a különböző tanácsi iratokban. 1785-ben közhírré tették, hogy azok, akik „a Szállásokon laknak, tsak azért, hogy a M[éltóságos] Uraság dolgát és a Városét kerülhessék, e héten mindnyájan jöjjenek bé és jelentsék magokat, különben a Szállások el vétetődik".40 A tiltások és fenyegetések ellenére „némely gazdák ki keletkor, a Városon lévő Házaikat elhagyván, a Tanyára költöznek..., egész nyarat a szálláson töltik" - olvashatjuk egy 1799-ben közzétett hirdetésből.41

 

47. táblázat

 

Szállások száma Épületek száma nincs ép. A szállások megoszlása az épületek száma szerint
1 ép. 2 ép.         3 ép. 4 ép. 5 ép. 6 vagy több ép.
151 537 11 20 34 19 25 9 33

 

A több épületből, köztük lakóházból álló tanyák ekkor már „az állattenyésztésnek és földművelésnek egyformán üzemei voltak: lakóházak, istállók, aklok, kutak, gabona-, széna-, szalmatároló helyek mellett itt tartották - legalábbis részben - a munkaeszközöket, s a tanyák mellé gyümölcsös-, egyes helyeken már szőlőskerteket is telepítettek".42 Szenti Tibor kimutatása szerint 1744 és 1799 között - zömmel az utolsó két évtizedben -151 szállást becsültek fel (47. táblázat), ezek közül 140-en találtak állatok tartására alkalmas épületeket, 120-on pedig már lakóház is állt.43

Az épületek zömét alkotó „állatszálláshelyek" (istállók, aklok, ólak, isztrongák, színek stb.) jelzik, hogy az állattenyésztés megtartotta vezető helyét a vásárhelyiek gazdálkodásában, legfeljebb - a földművelés felzárkózásával - az ágazatok közötti arányok módosultak. Az istállók nagysága - nem volt ritka a 2-4 osztatú sem - a belterjesebb állattartás elterjedését tükrözi. Az igások és kezes állatok esténként már nem a városi, hanem a tanyai épületekbe kerültek. A pusztai legelőkre csapott jószágok András-nap után kerültek vissza a szállásokra, ahol a teleltetésük történt. Sok helyütt már ezeket is fedett aklokba, színekbe terelték, bár még mindig gyakoriak voltak az olyan, fedél nélküli építmények, amelyek csupán az állatok „összetartására" szolgáltak.

A tanyai épületek között felbecsült tárolólétesítmények (pajták, kamrák, életesházak, gabonásvermek) nagy száma, mérete a gabonatermesztés kiszélesítésével magyarázható. A termés tárolására ekkor még a föld alatti gabonásvermeket használták, számuk tanyánként változott, általános volt a portánkénti 3-5 verem, de előfordult olyan tanya is, ahol 20-at becsültek fel. Banga Pál tanyáján 1793-ban 17 búzával, árpával, zabbal és kölessel teli vermet soroltak fel, míg 3 üresen állt.44 Legelterjedtebb a 10-20 köblös verem volt, de Nagy Ferenc tanyáján 1788-ban egyetlen verem 52 köböl tárolására volt alkalmas.45

A lakóházak beosztása és berendezése már nemcsak az időszakos kintlakást tette lehetővé, hanem az állandó „megtelepedést" is. A 2-3 vagy több helyiségből álló tanyaházak követték a városi mintát: a szoba-konyha-kamra épületbeosztást. A kezdetlegesebb épületeknél a konyhát, kamrát még többnyire ólak, istállók, színek „helyettesítették". A tanyai ház építési módja is hasonlított a városi házéhoz: falait sárból vagy vályogból készítették, fedésére szalmát, nádat használtak. Az első tanyák „pallás nélkül" készültek, s a tetőzetet közvetlenül az alacsony, kis ablaknyílású falakra rakták. Tanyaházaikat, a melléképületeket maguk készítették, értékük emiatt igen eltérő volt. Szokszor nagyobb értéket képviseltek az állatok, mint maguk az épületek. A 120 szálláson talált 121 lakóház összértéke 2703 Ft-ot ért el, a legolcsóbb 6 Ft 30 kr, a legdrágább 101 Ft volt. Átlagban egy tanyaház ára 22 Ft 30 kr-t tett ki. Hódmezővásárhelyen is megfigyelhető tehát, hogy a városi ház, bár elveszítette a termelésben elfoglalt korábbi funkcióját, továbbra is értékesebb volt, mint a termelés üzemhelye, a tanya.46

 

A tanyaházak beosztása Számuk %
Egyosztatú 38 31,4
Kétosztatú 52 43,0
Háromosztatú 25 20,7
Négyosztatú 5 4,1
Ötosztatú 1 0,8
Összesen 121 100,0

 

A hatóságok (városi tanács, földesúr, megye) általában a cselédek, tanyások, majorosok, családtagok kintlakását engedélyezték, a gazdákét tiltották. A megismételt tiltó rendelkezések ugyanakkor jelzik, hogy a tanyára húzódó gazdák száma igen magas lehetett, s a huzamosabb tanyai tartózkodás - legalábbis tavasztól őszig - általános gyakorlattá vált. A XVIII-XIX. század fordulóján feltűntek az első olyan tanyatulajdonosok, akik „földet bíró gazdák ugyan, de a városon semmi Házok nem lenne... az ilyen lakosok, ha már hetek eltelése alatt a Taxát be nem fizetik, a szolgálatot le nem szolgálják, avagy kész pénzül fel nem váltyák, igavonyó marhát nem szereznek, a városon házat nem vesznek, földjüktől... fosztassanak meg".47 Hasonló földesúri utasítások születtek a szentesi tanyalakókkal szemben és az Alföld többi tanyás körzetében.48 Mindez azt tükrözi, hogy a városi ház és a határbeli tanya nem minden esetben feltételezte egymást. Családi birtokosztás esetén gyakran örököltek szállásföldet olyan leszármazók is, akik a városi háztól elszakadtak. A városi házból őket illető részt a szülőtartást vállaló testvér pénzben adta ki. Örökölt szállásföldjükön tanyát építettek, amely állandó lakó- és munkahelyük volt. A városhoz való kötődésük elsősorban rokonsági alapon történt. Számuk a XIX. század első felében tovább növekedett, soraikban feltűntek az 1830-as években az első tanyára költözött nemesi famíliák is. Az utóbbiak, bár úrbéres jobbágytelken gazdálkodtak, könnyebben ki tudták vonni magukat a városi tanács rendelkezései alól.

Az állandó tanyai népesség zömét mégsem a földes gazdák adták, hanem az általuk felfogadott tanyások, bérlők, részes művelők. Ezek zömmel a föld nélküli zsellérek közül kerültek ki, s mivel városi házzal sem rendelkeztek, családjuknak kiköltözéssel szereztek megélhetést. A más tanyáján élők csupán ingó vagyonnal rendelkeztek, a gazdasági munkát ők végezték meghatározott bérért vagy terményért. A tanyás, a bérlő, a részes, a feles művelő stb. mindennapos fogalommá vált a XIX. század elejétől: „Tiszteletes Kontsek Urnak Tanyásra vagyon szüksége, a Kinek Kedve vagyon hozzá, jelentse magát nála" (1811); „Zsarkó Istvánnénak a Csomorkányi és Erzsébethi Utközt levő 2 házhely jobbágyi szállás földje három Esztendőre részibe ki adandó" (1834).49

Igen jelentős réteget képviselhettek azok a gazdák, akik gyakran 2-3 tanyával is rendelkeztek, ezeket bérbe adták, és a haszonbéresek által termelt jövedelemből kényelmesen megélhettek. A tanyán keveset tartózkodtak, legfeljebb a betakarítást, tárolást ellenőrizték. A gazdaság irányítása és ellenőrzése mellett a városban iparral, kereskedelemmel foglalkozhattak, illetve tanácstagként üzleti vállalkozásokba fogtak (a kocsmák, mészárszékek, halászóvizek stb. bérlői közülük kerültek ki). A tanyás  gazdálkodás adott rendszeréből következett, hogy gazdasági érdekeiktől vezettetve a szállások tanyává alakulását és benépesülését a tilalmak ellenére nemcsak tudomásul vették, hanem maguk is szorgalmazták. „A tanyás gazdálkodás térhódítása azt eredményezte, hogy korábban nem ismert mennyiségű gazdasági felszerelés, jószág, termény, személyes használati tárgy, egyszóval tolvajlásra, bűnre csábító érték halmozódott fel időlegesen vagy tartósan az alföldi községek és városok határában."50 A közrend biztosítására Csongrád megye 1807. évi statútuma alapján „tanyagazdákat" neveztek ki, feladatukká tették a tolvajok kézre kerítését, a tanyai együttélés zavartalanságának biztosítását. Felügyeltek a különböző határrészeket összekötő utakra, megbüntették azokat, akik a tanyaföldeken „keresztül-kasul" jártak, másnak kárt okoztak.51

A tanyaföld sajátos birtokjogi helyzetét mutatja, hogy egymás között szabadon adták-vették vagy bérelték: „N[eme]s Veress Istvánnak Kutasi oldalon levő Két Tanyái azokon levő vetések... Licitatió szerént a többet ígérőknek fognak el adattatni"; „Molnár István Rátz Utfélen 2 fertály Jobbágyi Földön levő Tanyáját el adni szándékozik".52 Csupán a földesúrnak kellett bejelenteniük az adásvételt, aki a birtokcserékből jelentős bevételhez jutott.53 Az adásvétel nemcsak a jobbágyok kizárólagos tulajdonát képező épületekre, gazdasági felszerelésre, az elvetett magra vagy a várható termésre vonatkozott, hanem a földre is. Szenti Tibor kimutatása szerint a föld haszonvételi ára a XIX. század első felében gyorsan növekedett. Fél szesszió (telek) haszonvételét 6 esetben becsülték, átlagosan 834 Ft-ért cseréltek gazdát, de akadt köztük 2500 Ft-ot érő föld is. A három „fertály" (negyed) nagyságú föld átlagosan 1387 Ft értékben szerepelt a becsüjegyzőkönyvekben, míg egy-egy egész telek után felszámított haszonvétel megközelítette a 3000 Ft-ot.54

A vásárhelyi jobbágyság birtoklási joga hasonlított a szegedi polgárokéhoz, annyi eltérés mutatkozott csupán, hogy míg Szegeden a tanyaföldek a polgárok tulajdonát képezték, addig a földesúri mezővárosban a jobbágy „birtokképtelensége" (incapacitas) 1848-ig megakadályozta a polgári értelemben vett magántulajdon kialakulását. Ennek ellenére a földesúr tulajdonában levő tanyaföldeken - a mezőgazdasági termelés fellendülésével összefüggésben - jelentős tőkebefektetéseket tettek. A XIX. század első felében felbecsült 375 tanya tulajdonosai között 27 esetben neveztek meg olyan módosabb gazdát, akinek már 2 tanyája volt, hárman pedig 3-3 tanyával rendelkeztek. A tanyai épületek mérete, minősége is változott a XVIII. század végéhez képest. Ekkorra vált általánossá a 2-3 helyiségből álló tanyaház, melynek átlagos méretére jellemző, hogy hosszúsága 7-9 öl (13,3-17,1 m), szélessége pedig 3 öl (5,7 m) volt. Hasonló nagyságrendet figyelhetünk meg az istállók esetében, de előfordult közöttük 15 öles (28,5 m) is. Elterjedtek a drágább, föld feletti tárolók (hombárok, granáriumok, vályog- és kemence-vermek, életesházak), egyre nagyobb számban tűntek fel a szénás- és szérűskertek mellett a veteményesek, gyümölcsösök és szőlők. A több épület együtteséből álló tanyák értéke átlagosan 580 Ft-ra emelkedett, a legolcsóbb 22 Ft volt, de előfordultak szép számmal 1000 Ft feletti értékű tanyák is. A legdrágább tanya ára 16 420 Ft volt.55

A város feudalizmus kori tanyaövezetéről utoljára Schéner György 1831-ben készített térképe tájékoztat bennünket (22. térkép).56

A vásárhelyi tanyarendszer 1848-ig a XVIII. században lerakott alapokon fejlődött tovább, nem lépte túl a hajdani szállásövezet határát. A tanyavilág területi kiterjeszkedésére korszakunk után, a közlegelő kiosztásával és a tagosítás végrehajtásával került sor. Ekkor következett be a népesség nagyobb arányú kiáramlása a városból. A kapitalista korszak előtt a tanyai népesség számának meghatározása lehetetlen. Mivel 1850-ben Hódmezővásárhely összlakosságának (35 288 fő) mindössze 7,3 %-a (2580 fő) élt a tanyákon, ezért joggal következtethetünk arra, hogy ez az arány a polgári forradalmat megelőző évszázadban jóval kisebb lehetett.57

 

 

3. Gazdasági élet

Mezőgazdaság

A jobbágyság szántóföldi gazdálkodásának színvonalát a földművelés rendszere határozta meg. A töröktől felszabadított területen a gyér népesség és a bő határ következtében az ősi határhasználat, a parlagoló vagy legelőváltó rendszer maradt fenn. A parlagolás rendszere az Alföld egyharmadán általános volt, de a két- és háromnyomásos gazdálkodáshoz viszonyítva ez volt a legkevésbé gazdaságos. Amíg országosan 1720 és 1828 között a háromnyomásos gazdálkodás térnyerésének lehetünk tanúi - aránya 27 %-ról 66 %-ra emelkedett, a kétnyomásos rendszeré pedig 45 %-ról 24 %-ra csökkent -, addig Hódmezővásárhelyen fennmaradt a parlagolás rendszere. Változás annyiban történt, hogy a XVIII. század közepétől már nem az egész határra terjedt ki, hanem csak a kimért jobbágyi szállásföldekre. Az úrbérrendezéskor véglegesített szállásokról 1787-ben készített fiktív rajz híven tükrözi a valóságos szállások hasznosításának rendszerét.58

 

 

Rajzunkon az a, b, c, d betűkkel jelzett területek a szántót jelentik. E parcellákba, amelyek a szállásföld felét, legfeljebb kétharmadát jelentették, négy éven át őszi gabonát vetettek, majd a talaj kimerülése miatt az 5. és 6. évben tavasziakra került sor. Ezalatt az 1, 2 és 3 számokkal jelzett részek parlagon hevertek, itt egyszeri kaszálással szénát gyűjtöttek télire. Majd a felszabadult tarlóval együtt legeltetésre szolgáltak a szállásokon belül, elsősorban a kezes jószágok (igás-, fejős- és haszonállatok) számára. András-nap után a pusztákról visszatért rideg marhákat is itt legeltették.

Kérdés, vajon változott-e a szállások hasznosításának előbb ismertetett rendszere 1848-ig? Fényes Elek az 1840-es évek elején ekként jellemezte a Csongrád megyei tanyás gazdálkodást: „Az úrbéri földek nagyobbrészt egy tagban vannak kiadva, ezeket kiki tetszése szerint művelheti. Minden ilyen gazdának vannak tanyai épületei, és itt teleltetik jószágaikat, nyáron itt tartják fejős teheneiket, jármos ökreiket és nyomtató lovaikat, és közben takarás után a juhaikat is. A szántást rendesen ökörrel végzik, 4-8 darabot fogván az ekébe. A földesurak példáját az ugarlásra kevesen követik, hanem többnyire egy darab földet mindaddig szántanak, amíg a vadzab vagy farkasfog jelenti magát. Akkor, hogy termőerejét visszanyerje, parlagon hagyják, vagy tengeri, dinnye és egyéb kapáló növények alá alkalmaztatják. Télen a nagyobb gazdák ti., akiknek 12-20 jármos ökreik és 70-100 darab heverő marháik és több egész telkeik vannak, barmos marháikat az aklokból kieresztvén, nappal szabad ég alatt földjeiken szanaszét szénázzák."59 Fényes Elek leírásából megállapíthatjuk, hogy a parlagolós rendszerre épülő tanyás gazdálkodás ellentmondásokat viselt magán. Egyfelől az állattartás igényeit szolgálta ki, tehát megmaradt eredeti funkciója, a szénatermelés és állatteleltetés, másfelől viszont a nyomáskényszer hiánya lehetővé tette a szabadabb gazdálkodást, a váltógazdálkodás meghonosítását Vásárhelyen. A kortársak véleménye az 1840-es években emiatt megoszlott az alföldi tanyás gazdálkodás e formájáról, egyesek a szabadabb, racionálisabb gazdálkodás magyar megfelelőjének tekintették, mások viszont elítélően nyilatkoztak róla. Az előbbiek a kötöttségektől mentes gazdálkodást dicsőítették, az utóbbiak pedig a lehetőségekkel való élés elmaradását, az agrotechnika alacsony szintjét kárhoztatták.60)

Akik megmaradtak a régi legelőváltó rendszer mellett, azok nem változtattak a talaj megmunkálásának és a termelési eljárásoknak a XVIII. században kialakult szintjén. A trágyázás hasznosságát nem ismerték fel. A szállásokon felgyülemlett trágyát megszárítva eltüzelték.61 A pihentetésnek és legeltetésnek így nagy volt a jelentősége, trágyázás hiányában a talajerő természetes pótlását biztosította. A föld minősége és a természeti tényezők döntő szerepet játszottak, vizes vagy aszályos években a termés többnyire csak az önellátást biztosította, sokszor még elegendő vetőmag sem maradt. Ilyenkor a szántók jelentős hányadát üresen hagyták. 1787 őszén pl. 4983 hold földet nem tudtak bevetni, s noha a tavaszi vetéssel próbálták a kiesést pótolni, a 12 971 holdból csupán 7988 holdba került vetőmag.62 A termésingadozás mindvégig jellemezte a vásárhelyi tanyás gazdálkodást. Csongrád megye 1816-ban a gabonatermés nagyfokú ingadozásának okát a mostoha időjárás mellett abban látta, hogy „a földek őszi mag alá is csak egy ízben szántódván meg, elegendő mívelést nem nyernek".63 A jobbágyok zöme egyszeri szántással készítette elő a gabonaföldeket, azt is későn, emiatt gyakran szeptember helyett novemberben, decemberben került a földekbe a vetőmag. Ugyanakkor országosan már elterjedt a háromszori szántás: az ugarlás, a keverő- és a mag alá szántás.64

Az 1790-es években eredménytelen kísérlet történt a többszöri szántás bevezetésére. A májusi ugar és a mag alá történő szántás előnyeit ekkor még csupán néhány vásárhelyi ismerte fel. A többség elvetette, mivel a földesúr által is szorgalmazott újítást bizalmatlanul fogadta, terhei növekedésétől tartott. Az uradalom a jobbágyokat restséggel, tunyasággal, konzervativizmussal vádolta, mivel az új, a célszerű gazdálkodás előnyeit nem ismerték fel. Az országos érdekekre és szokásokra való hivatkozás látványos érv volt az uradalom részéről, csupán azt a felismerést nem tartalmazta, hogy a jobbágyi konzervativizmus egyrészt a terhek növekedésének félelméből fakadt, másrészt a jobbágymunkát kiszipolyozó robotrendszerből. A majorsági robot éppen a szántás és kaszálás idején volt a legterhesebb, tehát olyan napokra esett, amikor a jobbágynak saját gazdaságával kellett volna törődnie. A jobbágyok ragaszkodását az egyszeri szántáshoz indokolta az a tapasztalat is, hogy kedvező időjárás esetén kevés munkával elegendő termést takaríthattak be, továbbá az így nyert szalma alkalmas volt az állatok téli etetésére.65 A májusi ugarszántást az állattartás szükségleteire ügyelő gazdálkodás azért sem engedhette meg, mert a gazdák a szállásföldekből „két hasznot is akartak venni, először megkaszálták, s csak utána akarták őszi gabonával bevetni".66 A többszöri szántásra csak azok tértek át, akik állataik takarmányozását (teleltetését) a szállási kaszálók egy részének feltörése után is biztosítani tudták. Elsősorban a több jobbágytelket birtoklók között kell keresnünk azokat, akik a XVIII. század végén bevezették a vetésforgót, amely általánosan csak az 1840-es évektől terjedt el Vásárhelyen. Az őszibúza-tarlóba tavaszi gabonát, ezután kukoricát vagy más kapásnövényt vetettek, a kukorica után ismét gabona következett. A trágyázás hasznosságát és a takarmánynövények (lucerna, bükköny, répa) fontosságát is csak ezek „a míveltebb és nagyobb tehetségű gazdák" ismerték fel.67 Már az 1790-es években bírálták társaikat a művelés alacsony szintje miatt. Maguk és a szomszédos helységek, Mindszent, Makó, Földeák, Apátfalva stb. példájára hivatkoztak, ahol „a föld nem jobb, mint nálunk, mégis az ugarföldjeikből... alkalmas termést takarítottak csűrjeikbe". Bebizonyították: míg egyszeri szántással elegendő gabona csak jó esztendőben - „amidőn nedves esztendő jár" - terem, addig a pihent földön kihasított és kétszeresen megszántott föld száraz évben is bőségesen fizet az elvetett mag után. Indokaik között szerepelt a vetés legeltetésének ellenzése, mivel „az ott széjjel járó juh, marha és ló, ahol valami kevés zöldet talált, úgy letaposta, hogy majd az utakhoz tette hasonlóvá".68

A gazdaságok zöme azonban a kiutat nem a többszöri szántás és a vetésforgó bevezetésében látta, hanem a földművelés extenzív kiterjesztésében. 1791-ben 12 vásárhelyi gazda, köztük 3 esküdt, arra kérte a földesurat, hogy gabonatermesztésre szakítson ki majorságából ugarföldet. Az uradalom nem teljesítette kérésüket, elutasító álláspontját az az uralkodói rendelet motiválta, amely kimondta (1771-ben) az ugarföldek dézsma-mentességét. A jobbágyok földigényét inkább a majorsági és maradványföldek haszonbérbe adásával elégítette ki. A gabona iránti kereslet megélénkülésével a XVIII. század utolsó évtizedétől megnőtt a bérelt föld értéke, jól tükrözi ezt az árenda összegének fokozatos emelkedése. Az 1790-es években az újvárosi puszta bizonyos részét - mintegy 1200 holdat -, az 1810-es években pedig a nagyhajlási ménesjárást engedte át gyeptörésre az uradalom.69 Erdélyi János, a Károlyiak jószágigazgatója, elítélően nyilatkozott a pusztai földeken folytatott gabonatermesztésről. A bérlők szállásföldjeikhez hasonlóan kevés gondot fordítottak a föld megművelésére, az általuk bevetett majorsági földet néhány esztendő múlva „elborította a tarack és a vadzab".70

A szántóföldi növénytermesztés szerkezetéről kevés értékelhető adat áll rendelkezésünkre. A gabonatermesztés első helyen állt a jobbágyok gazdálkodásában, vezető helyét még inkább megerősítette a XIX. század első felében. A gabonatermesztés kiszélesítésére ösztönzően hatott a népesség növekedése, majd pedig a napóleoni háborúkkal fellépő gabonakonjunktúra. Hódmezővásárhely, kedvező földrajzi fekvésénél fogva - Szegvárhoz, Szenteshez, Csongrádhoz, Mindszenthez hasonlóan -, a tiszai hajózás révén bekapcsolódhatott a terményforgalomba. Feleslegét gabonakereskedők vásárolták fel, Körtvélyesnél - a várostól félórányira - hajókra rakták, majd pedig „vagy Horvát országba, vagy a Tiszán és Dunán egészlen Mosonyig" szállították. Alkalmas időben, száraz utakon maguk a vásárhelyiek szállították a közeli Szegedre, a távolabbi Kecskemétre és Pestre eladó gabonájukat. Az 1840-es években helyi társulat alakult a gabonaértékesítés lebonyolítására, működését azonban nem kísérte siker.71

A gyepfeltörésekkel megnövelt szántó-, illetve vetésterület teljes nagyságáról kevés megbízható adat maradt fenn, az alábbi számok így is érzékeltetik a gabonatermesztés fokozódását a XIX. század első évtizedeiben.72

 

Év Vetésterület
(hold)
1746 6 232
1788 12 971
1828 19 295

 

A gabonaértékesítés nagyságrendjéről Palugyay Imre tájékoztat, aki a város gabonaeladását a közlegelő kiosztása előtt évi 40 000 mérőben állapította meg.73

A gabona vetésszerkezetét bemutató adatok (48. táblázat) a búza egyeduralmát tükrözik.74

 

48. táblázat

 

 

 

1761 1795
  termés  
köböl % köböl %
Búza, kétszeres  2300   46,4 15 490  64,7
Árpa 2272 45,8 7 937 33,1
Zab 129 2,6 525 2,2
Köles 255 5,2 - -
Összesen 4956 100,0 23 952 100,0

 

A termelt búza minősége a kukorica vetésforgóba vételével javult meg, mivel a kukorica után vetett gabona jobb és tisztább termést hozott. A vetésforgót nélkülöző gazdaságokban a minőség sokkal rosszabb volt, rozs és fűmag keveredett a búza közé. E gazdaságok valójában kétszerest (rozs és búza vegyesen) termesztettek, ebből készítették kenyerüket is. A hagyományos gazdálkodás keretei között a terméseredmények nem haladták meg 1848-ig a XVIII. századi szintet. Erdélyi János az 1820-as évek terméseredményéről a következőt írta: „egy hold szántóföld alig terem meg általában véve 8 mérő gabonát".75 A közhiedelemmel ellentétben tagadta a 24-szeres termésről elterjedt híreket, kimutatta: bővebb terméshozamról csak kisebb parcellák esetében, elsősorban a volt dohányföldeken, beszélhetünk. Rendelkezésünkre áll a város 1000 holdas rárósi majorságának hétévi terméshozamáról készített kimutatás (49. táblázat). E majorságban a gazdálkodás szintje nem tért el a hagyományos jobbágy gazdaság üzemvitelétől, ezért az itteni termésátlagok hűen tükrözhetik a vásárhelyi szántógazdálkodás produktivitását.76

A föld egyszeri szántással hét év átlagában búzából 4-szeres, árpából 4-5-szörös, zabból pedig 3,5-4-szeres termést adott. Már 1715-ben is 3-4-szeres terméshozam volt az átlag, amit akkor még jónak tartottak, a XIX. század derekán a 4-5-szörös maghozam már közepesnek, a 4-szeresnél kisebb pedig gyengének számított.77 A terméshozam szélsőséges értékeit tükröző évenkénti adatok még inkább aláhúzzák a föld minőségének, megmunkálásának és természeti adottságainak meghatározó szerepét. A ciklikusan ismétlődő, rendszerint 3-4 évenként visszatérő aszályos években többnyire az elvetett magot nyerték vissza, míg a jónak mondható, csapadékos esztendők 5-8-szoros termést hoztak. A földesúri aliódium terméseredménye már 1789-ben, amikor az uradalmak gabonahozama országosan 4-5-szörös volt, meghaladta a jobbágyokét. Sámsonban ekkor a búza 4, az árpa 5, a zab pedig 6 magot fizetett.78 A különbség tovább nőtt az uradalom javára a XIX. század első felében, amikor bevezették a négyszeri szántást.79 A munkaeszközöket és termelési eljárásokat illetően kevés előrelépés történt 1848-ig. A vásárhelyiek eszközkészlete az előző évszázadokhoz viszonyítva alig változott. Szántásra továbbra is a nehéz faekét használták, amelynek csak a földet vízszintesen felszakító laposvasa és a függőleges irányban vágó csoroszlyája készült vasból.80 A kötött talaj felszántásához 6-8 ökörre volt szükség, sok esetben - ha a jobbágyok nem fogtak össze - ennél kevesebb igással, többnyire 4 marhával szántottak. A sekélyen megszántott földbe vetett őszi gabonát gyakran kipusztította a fagy vagy a szárazság. 1790-ben az elvetett mag nagyobbrészt ki sem kelt.81

 

49. táblázat

 

 

Búza     Árpa     Zab

 

Év vetés termés átlag vetés termés átlag vetés termés átlag
köbölben
1820 66 268 4,0 60 240 4,0 185 730 3,9
1821 70 364 5,2 74 339 4,5 176 593 3,3
1822 106 213 2,0 60 181 3,0 126 106 0,8
1823 75 380 5,0 63 356 5,6 73 413 5,6
1824 97 202 2,1 45 325 7,2 120 804 6,7
1825 78 635 8,1 34 240 7,0 142 602 4,2
1826 60 100 1,6 32 90 2,8 98 200 2,0
Össz. 552 2162   368 1771   920 3448  
7 év átl. 79 309 3,9 53 253 4,8 131 493 3,8

 

Az ekén és tüskés boronán kívül - az utóbbit a mag betakarására és a talaj egyengetésére használták - nem ismertek egyéb talajművelő eszközt.82 Munkaeszközeiket helyi kovácsok vagy maguk a lakosok készítették, 1848-ig elenyésző mértékben alkalmaztak más piacokon beszerzett félvas ekéket, egyéb eszközöket. A hagyományos gazdálkodás korszakunkban még nem igényelte a jobb gazdasági eszközöket és az újabb termelési eljárások bevezetését. Jól tükrözi ezt a gabona aratásának, cséplésének és tárolásának vásárhelyi gyakorlata. A gabonát kaszával rendre vágták, majd vontatóba rakták. A szállások szérűskertjeibe vontatott gabonát a szegényebb jobbágyok cséphadaróval verték ki, a módosabbak pedig állatokkal (2-12 lóval) nyomtatták. Hasonló eljárást követett a város a maga rárósi majorságában, illetve az uradalom is.83 bő termésű években gondot okozott a nyomtatás, gyakran áthúzódott a téli hónapokra. Az uradalom ilyenkor megtiltotta a lovakkal rendelkező zsellérek munkavállalását a szomszédos megyékben mindaddig, amíg „az uraságnak elegendő nyomtatói nem lesznek".84 Hasonló intézkedéseket tett a városi tanács is. A gazdag parasztok érdekeinek megfelelően - megyei segédlettel - részesmunka (nyomtatás) vállalására kényszerítette a szegénységet.85

A szállásokon a termést eleinte földbe ásott vermekben raktározták, csak később, főleg a XIX. század első felében jelentek meg a tárolást szakszerűbben szolgáló létesítmények : granáriumok, hombárok.86 A vermek száma és nagysága a gabonatermesztés növekedéséről vall a XIX. század első évtizedeiben. Általános a 18-35 köböl termény befogadására alkalmas verem, de találunk 80 köblös életeshombárt is a felbecsült tanyák között.87

A XVIII. század második felében a tavaszi és őszi kalászosok mellett megjelentek a kapásnövények, mindenekelőtt a kukorica és a dohány. Kukoricát az uradalom már 1731-ben termesztett szegvári és csongrádi gazdaságában, a jobbágyi szállásföldeken 1788-ban „találkoztunk" először 60 véka kukoricavetéssel.88 Természetesen már előzőleg is ismerték a kukoricát, egy 1778-as földesúri hirdetés hírül adja, hogy a káposztásföldeken kukoricát és sáfrányt is termesztettek.89 Végül az uradalom megtiltotta a mártélyi, kaszáshalmi, Ótemető melletti káposztáskertek igénybevételét kender, kukorica és tök termesztésére, s „az eddig bevett rossz szokás" megszüntetésére külön majorsági földet hasított ki a kenyerei és Pap erei majorsági plágából.90 A kukorica a XVIII. század végén jelent meg a vetésforgóban, de szélesebb körű elterjedéséről csak az 1840-es években beszélhetünk.91

Dohányt a XVIII. században még saját szükségletükre, az 1830-1840-es években már eladásra termesztettek. A dohány az ugarban terjedt el, termesztése igen jövedelmező volt, mivel az egy holdon termett dohány után a tiszta haszon meghaladta a gabonáét.92 A dohánytermesztés nagyobb mértékben az uradalom sámsoni és mártélyi kertészségeiben folyt. 1781-1814 között Sámsonban 608-795 holdon 60-131 haszonbéres kertész dolgozott, Mártélyon 1790-ben 86 holdon termett dohány.93

Termesztettek kisebb mértékben borsót, lencsét, babot, tököt, dinnyét, valamint rost-növényeket: lent és kendert. Az utóbbiakat eleinte a szállásföldeken és a káposztáskertekben vetették el, 1802-ben külön e célra ármentesítették a mártélyi lapos egy részét, az ún. Pamukföldet. Később a már említett Pap erei és kenyerei völgyet osztották ki a lakosoknak kendertermesztésre. Az urbárium alapján a termés kilencede a földesurat illette meg. Ugyancsak dézsma járt a Pap erei és kenyerei földön termesztett dinnyéből is.94 A földesúri szabályozás ezenkívül kiterjedt a szállásföldekre, 1790-ben a saját kertészstgeinek (Mártély, Sámson, Földvár) érdekeit védve megtiltotta a jobbágyoknak, hogy szállásaikon kertészeket alkalmazzanak.95 A tanyai veteményesek így nélkülözték a szakszerű munkaerőt, s gyakran a város lakosainak fogyasztási szükségletét sem fedezték. Palugyay Imre az 1840 es évek helyzetét elemezve azt írta, hogy a városi házaknál és tanyai épületeknél kevés kert volt, Vásárhelyt zöldséggel Szeged, Makó, káposztával Csanád, gyümölccsel Szeged, Makó, Kecskemét, Félegyháza, Tiszahát és Arad megye lakosai látták el.96

Rét- és legelőgazdálkodásról nem beszélhetünk korszakunkban, miként a takarmánynövények széles körű elterjedéséről sem. A hagyományos gazdálkodás az állattartást a legelőre alapozta, lucerna és bükköny termesztésének hiányában téli takarmánynak a szénát, a gabonatermesztéssel nyert szalmát, a kukorica kóróját használta fel. Az istállózó tartás legfeljebb a haszonállatok - igásökrök, kocsis lovak, növendék állatok - körében párosult abrakolással, zab, kukorica, répa etetésével. A takarmányozás e rendszere gyakran kritikus helyzetbe került, mivel a második kaszálás (sarjúszéna) többnyire elmaradt, aszályos években a begyűjtött széna és szalma mennyisége nem volt elegendő. Legelő- és rétgazdálkodás hiányában „a különben jó földű tiszántúli néptelen pusztákon egy hold kaszálóból alig került ki egyre másra 8 mázsa széna"97 - írta Erdélyi János. A rétre kicsapott állatok a téli hónapokban legyengültek, s így kerültek ki tavasszal a pusztai legelőkre, ahol a gyakran - általában háromévenként - ismétlődő marhavész megtizedelte az állatállományt. Nem csodálkozhatunk azon, hogy Erdélyi János 1825-ben tett utazásakor a vásárhelyi ménest siralmas állapotban találta. A pásztorok szerint a vásárhelyiek „tavasszal még a fű megindulása előtt olly rosszul telelt lovakat csapnak ki..., hogy hegyes csontjaik a kilukasztott bőrből kiállanak".97 Hasonló helyzetben találta a gulyát is, mert a legelő 6 heti szárazság után - a gondozatlanság miatt - rendszerint „kisült", nem tudott elegendő táplálékot nyújtani az állatoknak. Erdélyi János szerint a gyepet 1-2 évi szántás és vetés révén lehetett volna „jobb termékenységre... hozni".

Az állattenyésztésben uralkodó félrideg tartásmóddal a jobbágyok elérték gazdálkodásuk célját: egyrészt kezes állatokat, igásokat nevelhettek, másrészt pedig vágóállatokat nyerhettek. A jobbágyok jövedelemszerzésének sokáig az állattartás volt az egyetlen módja. 1770-ben így vallottak erről: „legnagyobb és főbb beneficiumnak állíttatik itten a marhatartás és szaporítás, mivel mind quantumát [hadiadó], mind taxáját [földesúri adó] s árendáját és maga mindenféle különös szükségeit abból pótolgatja a szegénység".99 Az élő állat és a gyapjú iránt mutatkozó kereslet elsősorban a szarvasmarha és a juh tenyésztésére ösztönzött. Erre a célra kiválóan megfelelt a rideg tartáshoz szokott, igénytelen „szürkemarha", amely egyrészt nélkülözhetetlen vonóerőt biztosított a jobbágyoknak, másrészt pedig a legelőn felhizlalva keresett volt mind a bel-, mind a külföldi piacokon.100 Az 1810-es években még mindig a szarvasmarhatartás jelentette a „kereskedésnek leghasznosabb ágát", de jövedelmezőségben egyre inkább felzárkózott mellé a juhtenyésztés. Míg a XVIII. század végén a tanács „a hosszú szőrű magyar juhok" tartását látta célszerűnek, addig az 1820-as években már nem állított akadályt a nemesebb fajták tenyésztése elé.101 A „selyemszőrű" (elektorál) juhok meghonosítása Vásárhelyen Erdélyi János nevéhez fűződik, aki az 1810-es években 4000 darabot hozatott Morvaországból a Károlyiak kenyerei majorságába. A juhtartó gazdák az uradalomtól vásárolták meg a nagyobb „gyapjúhozamú" anyaállatokat. A fajtajavítást az 1820-as években kibontakozó gyapjúkonjunktúra indokolta. A nemesebb fajták beszerzése igen költséges volt, ezért csak néhány módosabb vásárhelyi gazdánál terjedtek el, a többség kitartott az ősi magyar juhok (rackák) mellett.102 A rendelkezésre álló legelőterület a hagyományos állattartás fenntartására ösztönzött, emiatt nem került sor nagyobb arányú fajtajavításra, az istállózó állattenyésztés térhódítására. A jobbágyok legelőilletményének kimérésével, a közlegelők felosztásával az 1850-es évekre a hagyományos állattartás válságba jutott. A kibontakozás útja rögösnek bizonyult, egyfelől a földesúr kezére került közlegelők bérlésére kényszerítette a vásárhelyieket a legelőelkülönözés végrehajtása, másfelől pedig a könnyebben járható útra vitte őket a század derekán erősödő gabonakonjunktúra, amely végül is az extenzív gabonatermesztés uralmát eredményezte, miközben az állattartás intenziválódása a monokultúrás gazdálkodás miatt elhány agolódott.103

A közlegelők felosztása előtt az állatállomány nagyságáról Fényes Elek a következőt írta: „Általában Vásárhelynek van 15 000 d. szarvasmarhája, 8000 d. lova, 50 000 juha, 10 000 sertése."104 A dicális összeírások fogyatékosságait figyelembe véve úgy véljük, hogy Fényes Elek becslésen alapuló adatai közelítették meg a valóságos állatszámot. A következő adatsorokat (50. táblázat) csak kellő kritikával fogadhatjuk el, mivel a dicális összeírások mindig tartalmaztak kisebb-nagyobb eltagadásokat, adócsalásokat.105 Az állattartás méreteire jellemző, hogy 1829-ben Vásárhelyen 14 ménes, 14 barom- és 16 ökörcsorda szerveződött. A juhfalkák száma ugyanakkor meghaladta a 30-at, s egy-egy falkához általában 1000-1200 juh tartozott. 1816-ban egy baromgazdaságra átlagosan 528 darab szarvasmarha jutott, de számuk 200-1000 darab között váltakozott. A gazdák száma 7 gazdaság átlagában 53 volt. Ugyanebben az évben a legkisebb méneshez 100, a legnagyobbakhoz pedig 300-400 ló tartozott. Egy-egy nagygazdának saját barma - így nevezték az együtt legeltetett marhaállományt - és juhnyája legelt a pusztán. 1770-ben a módosabbak kint a pusztán 80-100 gulyabeli marhát, göbölyt, 10-20 méneses lovat tartottak. A belső legelőre általában 8 igást, 3-4 fejőstehenet, ugyanannyi kocsis lovat, 20-30 sertést és mintegy 200-300 juhot hajtottak. A „középszerű gazdák" is 40-60 rideg jószágot, a nyomáson pedig 6-10 igást (ökröt, lovat), 10-12 sertést és kb. 100 birkát legeltettek. Ugyanekkor az „alább való gazdák" közül egy-egy a pusztán 1-2 gulyamarhát, a nyomáson mindössze 1-2 fejőstehenet vagy kocsis lovat mondhatott magáénak.106 Erdélyi János szerint az 1820-as években is voltak Vásárhelyen olyan nagy tehetségű gazdák, akik 30-40 szarvasmarhát, 12-20 lovat, 100-500 juhot tartottak a pusztán, de számuk a 3000 jobbágycsaládhoz viszonyítva alacsony volt. Erdélyi észrevette, hogy a módosabbak „előmenetele legalább negyven szegényebb sorsúnak elnyomásán alapul".107

 

50. táblázat

Év Szarvasmarha Juh Sertés
1766 1772 1818 12624 13183 12194 6370 7692 6005 32 058 30 721 31698 8774 7070 2133

 

Az árutermelés elsődleges színtere - miként a legtöbb alföldi mezővárosban - 1848-ig a pusztai legelő maradt, szervezeti egysége pedig a közös üzem, az állattartó gazdaság. Miután e gazdaságok tavasztól őszig üzemeltek, a családnak (kisüzem) csak a teleltetés gondját kellett vállalnia. Ilyen értelemben a szállásokat, ahol a teleltetés történt, a közös gazdaságok kisegítő telephelyeinek tekinthetjük.108 A vásárhelyi tanács jelentős feladatokat vállalt az állattenyésztésben: megszervezte a gazdaságokat, képviselte - elsősorban a földesúrral szemben - az állattulajdonosok érdekeit, irányította az értékesítést. A tanács figyelme kiterjedt a barmok, nyájak, ménesek járásainak kijelölésére, a pásztorok feladatainak meghatározására, tevékenységük ellenőrzésére; gondoskodott a tenyészállatok (mének, bikák) beszerzéséről, a legelőn ásott kutak védelméről, az állatbetegségek orvoslásáról stb.109

A közös érdekképviselet, amely az önkormányzat erejét bizonyítja, biztosította korszakunk végéig a hagyományos állattartás legfontosabb feltételeit: a legelőterületet és a rét hasznosításával a téli takarmányt. Mivel a legelő és rét védelme a tanács központi feladatává vált az úrbérrendezést követő időszakban, így célszerűnek tűnt a legelő- és réthasználat részletesebb bemutatása.

A közlegelő használatából az egyes társadalmi rétegek eltérő módon részesedtek. A telkes jobbágyok állattartásának kedvezett az úrbériség bevezetése Hódmezővásárhelyen. Míg 1772 előtt az uradalom „baromtaxát" (fűbért) szedett az állatok fajtájától, korától függően minden egyes állattulajdonostól, addig az urbárium biztosította a közlegelő ingyenes használatának jogát. Ezzel szemben a földesúr a földnélküliek legeltetését korlátozta, a házas zsellérektől éppúgy fűbért követelt az 1770-es években, mint a háznélküliektől, cselédektől, pásztoroktól.110 Bár a helytartótanács többször eltiltotta az uradalmat a házas zsellérektől követelt fűbér szedésétől, mégis mindennapossá vált a legeltetési juss igénylése a szegényebb rétegek részéről. Míg korábban az uradalom, a XVIII-XIX. század fordulójától már a tanács részéről került sor a földnélküliek legeltetésének korlátozására. 1794-ben a zsellérek panaszára az uradalmi inspektor felszólította a tanácsot, ne csak a telkesek, „hanem a földnélkül való helybeli lakosok is... igazságos proportió szerint részesüljenek" a közlegelőből.111 Az „igazságos proportió" valójában a földnélküliek legeltetésének korlátozását jelentette. 1800-ban a tanács - uradalmi jóváhagyással - egy-egy föld nélküli lakosnak 10 darab „számosmarhát" engedélyezett a „pascuumon" (legelőn), a juhok tartásától pedig eltiltotta őket. Ha mégis „felesszámú" jószágot hajtottak a közlegelőre, tartoztak azok számát a városházánál bejelenteni és utánuk fűbért fizetni, mégpedig darabonként a szarvasmarhák, a növendék tinók és a méneses lovak után 17, a göbölyök után pedig 30 kr-t. A telkesekre csak abban az esetben vonatkozott ez a fizetési kötelezettség, ha más helységbeliekkel közösködve, kereskedés céljából tartottak marhát, lovat a közlegelőn, ezek után a földnélküliekhez hasonlóan 17-30 kr-t fizettek a város kasszájába (23., 24. térkép).112

 

23. térkép. A város külső közlegelője 1841-ben

 

 

A közlegelő használatának joga mindinkább a közteherviselés alapjául szolgáló ház-és telekbirtokláshoz kötődött. Vidéki lakosok ezt felismerve a városban házat, illetve helybeli nemesektől, uradalmi tisztektől használatra úrbéres vagy árendás telket, leggyakrabban töredék telket vásároltak, miközben a közterheket nem viselték, állataikat a közlegelőre hajtották.113

A közlegelő használata a századfordulótól központi kérdéssé vált. Erre az időre tehető az uradalmi haszonbérlők - mészárszékek, kocsmák árendátorai - állatainak megjelenése a közlegelőn. Nemes Kovács István, az uradalmi mészárszék bérlője „vágómarhák színe alatt" nagyszámú marhát hajtott a városi ökör- és baromjárásokra, s azokat olyan részen legeltette, „mely különben a contribuens lakosok marhájoktól tilalomba tartatik" - hangzik a város sérelme 1802-ből. Czuber Leopold, orosházi vendégfogadós 46 ökröt, 900 birkát, az újvárosi kocsmáros 25 marhát és mintegy 400 birkát hajtott a közlegelőre, A tanács ismételt tiltakozására végül az uradalom maximálta az árendás birtokosok állatainak számát, illetve engedélyezte a városnak, hogy a tilalmas helyen legeltetett állatok után büntetéspénzt szedjen.114

Az 1810-es évek elején az uradalmi tisztek és a közteherviselés alól kibúvó nemesek juh-nyájai valósággal „ellepték" a közlegelőt, a tilosban bitangoló jószágaikkal sorozatosan megsértették a belső legelő használatának rendjét. „A nyomáson a tehén, Gorzsán pedig az ökörcsordáknak helye és legelőjük már éppen nem volna, erre nézve már kétízbeli publikatió által közönségessé tettük - írták a városi tanács tagjai -, hogy a meddő juhokat a pusztára kihajtsák, a fejős juhaikat pedig a nyomások szélein legeltessék, és Gorzsáról mindenféle juhokat kihajtsanak, hogy így a tehén és ökörcsordák a legelőből ki ne szoríttassanak, azonban ennek semmi sikere sem volt, mivel a közlakosok a hivatalbeli és nemesurakra utalván, a juhokat kihajtani ők sem akarják, holott az ilyes juhoknak mind a pusztákon volna a helye."115 A tanács az elmúlt évek keserű tapasztalatai alapján nyomatékosan kérte az uradalmat: „méltóztasson olyatén hathatós rendeléseket tenni, hogy azon uraságok is, kiknek a juhai a nyomásokon járnak, régi jó szokás szerént... juhaikat a pusztára kihajtsák és fejős juhaikat a nyomások szélén legeltessék", csak így várható el, hogy a közlakosokat „jobban lehessen ezen rendelés megtartására szorítani".116

A Károlyi család a XVIII. század derekától kiépülő majorságaiban elsősorban állattartásra rendezkedett be. Az uradalmi jószágok azonban jó ideig megfértek a majorkod-tatásra kiszakított határrészeken, kezdetben Derekegyházon, később Újvároson és a sámsoni „urasági plágán". A megmaradt pusztákat a vásárhelyiek használhatták, jóllehet már az úrbérrendezés idején azt vallották, hogy „mindenféle marhájóknak nem elegendő a pascuum, mivel némely gazdák más, szomszéd határokra is elszokták hajtani sertéseiket", továbbá „nem annyira a város földjén, hanem ... Földes Uronknak kegyes engedelmébül és jó tetszésébül kiárendált pusztákon élnek".117

A XVIII. században még lehetőségük volt a vásárhelyi jobbágyoknak arra is, hogy árvizes években a „szokott nyomáson kívül", az uraság sámsoni majorsági legelőjén tartsák állataikat. A XIX. században viszont már a földesúr hajtotta megszaporodott jószágait a közlegelőre, természetesen a város megkérdezése nélkül. A közlegelőn a földesúr 1816 előtt még nem legeltetett rendszeresen, kivéve néhány olyan esetet, amikor a vásárhelyiektől vásárolt állatokat ideiglenesen, rövid ideig a pusztán tartotta. A közlegelők csonkításának eme módját láthatjuk abban is, hogy 1813-ban Czuber Leopold „az uraság tavalyi bárányaiból állította fel a vásárhelyi pascuumon legeltető juhát", mintegy 700 darabból álló nyájának karámot épített a fecskési pusztán.118 1816-tól kezdve „behozván az uraság a sok birkákat, annak erőszakos legeltetésével becsúszott a vásárhelyi puszta legeltetési gyakorlatába" - vallották 1844-ben, a legelőelkülönözés során kihallgatott tanúk.119 A földesúr először a vásárhelyi közlegelő szélén nádkarámokat, juhászházakat, később pedig majorokat építtetett: „A nagy árvíz után [1816] birkamajorokat állított a Földes Uraság a maga pusztáján, s azt rendesen közel a vásárhelyi legelőhöz építette a maga földjén, hol alkalma volt néha a legelőre kicsapni, először alattomba, de később erőszakoskodással"120 - olvashatjuk az egyik tanú vallomásában.

A juhok mellett megjelentek az 1820-as években az uradalmi barmok is, előbb a város ménese mellett Nagyhajláson, utóbb más határrészeken. „A foglalások úgy történtek -vallották a vásárhelyiek -, hogy az uradalom nagyszámú barmai beszorították a közönség barmait Sámsonból és Újvárosból, s ezen földeket e szerint apródonként kizárólag maga használta."121

A város ellenkezése nem vezetett eredményre, jóllehet időnként „zálogot vett" az uradalmi állatok közül, időnként „megcsapatta" az uraság pásztorait, s nem egy esetben csak a vármegye határozott fellépésére állt el a juhkarámok, juhászházak erőszakos széthányásának tervétől. A mezőváros arra kényszerült, hogy elismerje földesura közlegeltetési jogát, s a megváltozott körülményekhez igazítsa a közlegelők használatának rendjét.

Az 1820-1830-as években végrehajtott szabályozás, amely egyaránt kiterjedt a belső és külső legelőkre, 1847-ig érvényben maradt. A legszembetűnőbb változás összefüggött a juhtenyésztés előtérbe kerülésével. Ekkor véglegesítették a juhok járásait. Míg korábban a juh együtt járt a ménessel és barommal, ezután a nyomás, illetve a puszta szállás felőli oldalán legelhetett. E rendszabály azonban nem vonatkozott az uradalmi birkákra, ezáltal lehetővé vált a földesúri juhtartás kiterjesztése.122 1825-ben az uradalmi inspektor felszólította a városi tanácsot, hogy nyilatkozzék: a Kaszap- és a Kis Szabó-ökörcsordát a közlegelő melyik részére helyezi át, mivel korábbi járásaikra az uradalomnak szüksége van. Újvárosnál, „ahol a méltóságos uraságnak juhmajorja építtetvén, az ott tartandó juhoknak jövendőre tágasabb legelő kívántatik"123 - indokolta meg az uradalom álláspontját. A város hiába válaszolt a kihívásra, hogy továbbra is Újvároson kívánja az említett ökörcsordákat tartani, az uradalom végül is kiszorította onnan a város lakosainak igásökreit.124

1831-től kezdve a városi juhok a puszta szállások felől eső részén, az ökörcsordáktól, barmoktól és ménesektől elkülönítve legelhettek, a belső nyomásról pedig „nyírésig" (nyírásig) kitiltották őket. A nyírás után legeltetett juhok járását itt is kijelölték, és a külső legelő használatához hasonlóan megtiltották, hogy a tehéncsordák járásaiba hajtsák őket. A gorzsai ökörcsorda és kezes ménes járásából pedig teljesen kitiltották a juhokat.125 Ha módosításra szorult időközben az állatfajták szerint elkülönített legelőrészek aránya, a városi tanács Szent György-napig kérhette minden évben az uradalom jóváhagyását. Változtatásra azonban nem került sor, a város és az uradalom a határborozdák időnkénti felújításával őrködött a legeltetés rendjén.126

A rét hasznosításának - a többi alföldi mezővárostól eltérően - sajátos formája alakult ki Hódmezővásárhelyen. Rét alatt nem a szállásokon a szántóföldekkel egy tagban fekvő - 6 évig parlagon hagyott - részt értették, hanem a természeti adottságok miatt igen nagy kiterjedésű (23 344 hold) vízállásos részeket: Gorzsát, Szentkirályt, Batidát, Körtvélyest, Atkát, Barci-rétet stb.127 A vízállásos térségek kiemelkedő hátságain, „a szigeteken" a víz visszahúzódása után (június-július) kaszált fűvel, „réti gazzal" pótolták a szállásokon termett, illetve részes kaszálással nyert szénát. A rét kaszálását szükségessé tette ezenkívül a városban 1753 után elszállásolt - többnyire egy vagy két század - katonaság porcióigénye és a forspontozás miatt tartott városi fogatok (20-24 darab ló) eltartása.128

A tanács évente április 24-e után kijelölte - uradalmi engedéllyel - azokat a határrészeket, amelyeket a város közszükségletére tartott fenn vagy pedig a lakosoknak engedett át. A kijelölt részek száma a szénaszükséglet - pontosabban az időjárás alakulása - szerint változott. 1779 augusztusában a tanács több ízben publikáltatta: „a Barci rét a város szükségére megtilalmaztatott. Azért senki semmiféle marhát oda ne bocsásson, se kaszálni ne menjen egész a Sártó töltésig."129 1780-ban a városnak kaszáltak - közmunka keretében - a vásárhelyiek Ráróson, Batidán, Kingécen, Szikáncson, Farkasháton és Barci-réten; 1802-ben a közönséges pascuatió (legeltetés) alól kivették és tilalmazták Répáshátat, Szikáncsot, Batidát, Kingécet, Farkashátat, egész Kopáncsot, Térehátat, Körtvélyest, a mártélyi lapost és a Korhányi-rétet.130 A legeltetési tilalom a szállásokhoz hasonlóan Szent György-napkor kezdődött, ekkorra a rétből ki kellett hajtania minden gazdaságnak, állattartónak a jószágokat, azok fajtájától függően vagy a belső, vagy a külső legelőre. A legeltetési és kaszáltatási tilalom megszegőit pénzbírsággal vagy pedig a széna elkobzásával büntették.131

A rét legeltetését csak András-nap után engedélyezte a tanács, illetve aszályos években, amikor a legelők nem bizonyultak elégségesnek. A rétek - olvashatjuk a tanács jegyzőkönyvében - „legelőnek azonban csak akkor hagyódtak, midőn kaszálásra nem voltak alkalmasak, avagy már megkaszálódtak, s a széna onnét eltakarítódott".132 Aszályos években a félrideg tartásra berendezkedett állattenyésztés szinte leküzdhetetlen akadályba ütközött. A jószág előre felélte a téli takarmány jelentős hányadát. Ilyenkor - mint már említettük - a rideg marhát becsapták a rétre, s Szent György-napig ott tartották. A nyáron összegyűjtött takarmánnyal (széna, szalma, réti gaz) csupán az igásokat és haszonállatokat tudták kiteleltetni.

A rétből való részesedés mértékét a házhelyek száma határozta meg. Egy ház után „egy lánc alja" kaszálót juttattak. Az egy lánc alját másként nyilasnak nevezték. A nyilasok kiosztását 1770 előtt a tanács teljes önállósággal gyakorolta, ezután - a közös haszonvétel miatt - uradalmi jóváhagyással kerülhetett erre sor. Másrészt az uradalom a XIX. század elejétől kezdve a lekaszált réti szénából dézsmát követelt, összefüggésben az allodiális állattartás kiterjesztésével, a megnövekedett szénaszükséglettel. Jól tükrözi az uradalmi érdekek felülkerekedését a kaszálás rendjének szabályozása. Általánossá vált az a gyakorlat, hogy a városi tanács évről évre köteles volt előterjeszteni tilalmazott legelőit és rétjeit „a szükséges jóváhagyás okáért". Uradalmi tisztek szabták meg ezáltal a kaszálás idejét is. 1815-ben a tanács arra kérte az uradalmat, hogy engedélyezze a nádló rétek kaszálását, mivel „a több esztendőbeli szárazság miatt az urbariális nádló rétek többnyire szénának való gazzá változván, a nádnak fogyatkozása miatt nádló réteket a szomszéd határokban drága áron esztendőnként árendálni kényteleníttetnénk".133 E fogyatkozásukat a réti gaz lekaszálásával akarták pótolni. Ha nem kapják meg időben az uradalom engedélyét, a gaz „nem lesz alkalmatos szénának" -írták a város vezetői. Ezt a körülményt az uradalmi tisztek arra használták fel, hogy a kaszálás „megeresztését" a város robotkötelezettségeinek teljesítéséhez kössék: „Amint a derekegyházi kaszáltatás vége felé lészen, e kérések iránt a város bírái akkortájban jelentsék magukat, serkentvén maguk is a népet, hogy e kaszáltatásnak hova előbbi végződésére az urbariális ispán által kirendelendő városbeliek pontosan kiálljanak."134 1820-ban az uradalom tiszttartója, Praznovszky György azért tiltotta meg a város tanácsának a szikáncsi és répásháti réten kaszált széna behordását, mert előzőleg nem kért engedélyt a kaszálásra.135

A népesség szaporodásával és a város számára fenntartott határrészek miatt egyre inkább szűkösnek bizonyult a lakosságnak átengedett kaszáló. 1842-ben a tanács arról panaszkodott az uradalomnak, hogy a 82 dűlőre osztott rétben összesen 6361 láncot mértek ki, de ez kevésnek bizonyult arra, hogy a telkeseket és házas zselléreket kielégítsék. „Még több lánc fűre lenne szükség, hogy a lakosok a házsorszám szerinti mérés szerént kielégíttethessenek, pedig még a házatlan zsellérek is sokan vágynak."136 Általános volt ez a gyakorlat 1770-től kezdődően, míg előtte a zselléreknek is jutott réti nyilas, addig az úrbérrendezéstől a háznélküliek csak akkor kaptak réti kaszálót, ha a háztulajdonosoknak kiosztott nyilasok után maradt a rétből.137 A kaszálási, illetve használati jog egyre inkább a földes gazdákat illette meg, miként a tanács 1784-ben publikálta: „Aki a jövendőben kaszálni akar, a M. Uraságtól földet váltson, a Rétekre ne bízzon, mert ott nem fog kaszálni."138 A réti haszonvétel eltérő mértékéről tudósít bennünket az 1828-as országos összeírás is, amelyben a tanács „bevallása" szerint a ház nélküli zsellérek esetében 12, az egy házhelyes telkeseknél pedig 30 kr haszonvétel szerepel.139

A kaszálásra csak az után kerülhetett sor, ha a nyilasokat már kiosztották: „Holnap minden gazdák - hirdette a tanács 1790-ben - kimenjenek a belső rétekre, holott kinek-kinek nyilasa ki fog osztatni az ottlevő esküdt személyek által."140 Hiába voltak jelen a rétosztásnál „az uradalmi igazlátó tisztek", mégis sok visszaélés történt, elsősorban a módosabb gazdák, de nem utolsósorban a tisztek javára. A visszaélések akként jelentkeztek, hogy „némely gazdák a Nemes Vármegyei és Uradalmi Tiszt Uraktól a réti nyilasaikat pénzen megvévén, a magok részét is mindjárt amellett szokták kimérettetni, amennyiben pedig a Tiszt Uraké a javán szokott kimérődni, ennél fogva ha a vevők része is amellett adódik ki, a javarét csak néhány embernek jut".141 A tanács ez ellen úgy próbált védekezni, hogy a házak sorszáma szerint kívánta a réti nyilasokat kiméretni, illetve megtiltotta azok összevásárlását. Törekvését azonban nem kísérte siker, egyrészt az uradalom, másrészt a módosabb jobbágyok fellépésére megtartották a kiosztás „régi rendjét", miközben a réti kaszálóból nem részesült földnélkülieken a csupáncsak nádlásra, gyékényvágásra alkalmas területek átengedésével igyekeztek segíteni.142

A vásárhelyiek az úrbérrendezés során jövedelmük harmadik forrásaként a szőlőtermesztést és borárulást (kocsmáltatást) emelték ki. A szőlőtermesztés nemcsak a telkesek jövedelmét szaporította, hanem a zsellérekét is, az utóbbiak leginkább eladott borukból merítettek pénzt, s fizették ki az állami és földesúri adóikat. A kocsmáltatás hasznát pedig részben a kommunitás élvezte, a bevételt „közönséges költségekre" fordította.143

A szőlőtermesztésre ösztönzően hatott a szabad birtoklási jog; a jobbágyok szőleikkel - jóllehet a földesúr tulajdonát képező földeken ültették azokat - úgy rendelkezhettek, mint a sajátjukkal, mint egyéb ingóságaikkal: adhatták, vehették, örökölhették, végrendelkezhettek róluk.144 A földesúr a feudális jog szerint csak akkor vehette el a szőlőt jobbágyától, ha a munkabefektetés teljes értékét megtérítette.145 A szőlő ültetése, megművelése igényesnek mutatkozott, ezért a Károlyiak alapvető érdeke a szőlőtermesztés pártolásához fűződött. Bevételeik jelentős hányadát a XVIII. század közepétől (1756) a jobbágyok tizedköteles szőlőiből érték el.146

A jobbágyi szőlőtermesztés kiterjesztésének nem állták útját, ha az újabb ültetések majorsági földjeiken történtek. Amikor azonban a földesúri érdek sérelmétől tartottak, miként a tanyai szőlők esetében, megtiltották a telepítést. A népesség szaporodásával a szőlőföld mindinkább elaprózódott, egy-egy család kezén mind kevesebb szőlő maradt. Már 1769-ben arról panaszkodtak, hogy a szőlőföldek igen szűkösek, ezért újabb földterületet kértek. Ez az igény 1848-ig fennmaradt, miközben csak a XVIII-XIX. század fordulóján került sor újabb szőlőföldek kiszakítására. 1800-ban a vásárhelyiek közül többen az uradalom engedélyét kérték a kenyerei lapos szőlővel való betelepítésére. Vállalták a víz levezetését, a mártélyi töltés megerősítését, csak hogy földet kapjanak. A földesúr 1801-ben teljesítette a kérést, megengedte az addig veteményesnek használt terület beültetését. Tíz évig mentesítette a 302 telepítőt a dézsmafizetés terhe alól. Kikötötte azonban, hogy a kedvezmény lejárta után, 1811-től törkölyös mustban fogja a dézsmát beszedni.147

1827-ben, majd 1832-ben újabb szőlőföldet kértek a földesúrtól, kérésüket azonban nem teljesítették.148 A szőlőterület további növelésére azért nem kerülhetett sor, mert a tanács az uradalommal nem tudott megegyezni a telepítés helyét illetően. A város joggal tartott attól, hogy az újabb telepítést a földesúr a közlegelőn, a régi szőlőhegyek szomszédságában engedélyezi. Erre már példát szolgáltattak az uradalmi tisztek 1808-ban, amikor az aranyági szőlősgazdák igényét a közlegelő rovására kívánták kielégíteni. Ugyancsak a tanács megkérdezése nélkül jutottak többen szőlőföldhöz a mámai szőlők mellett a belső nyomásból.149

A hiányos források csupán a XVIII. századból teszik lehetővé a szőlőhegyek nagyságának bemutatását, a XIX. század első feléből csak összesített adatok (51. táblázat) állnak rendelkezésünkre.150

1831-ben a kenyerei, Pap erei, mámai, aranyági és sarkalyi szőlők nagysága 7160 kapás volt, ebből első osztályúnak 1790, másodosztályúnak 2685, harmadosztályúnak 1790, negyedosztályúnak pedig 895 kapás számított. Az első osztályú szőlők feketeföldön terültek el, de alacsony fekvésük miatt ezeket sújtotta leginkább a vízáradás, kielégítő termést csupán a természeti csapástól mentes években adtak. Az alacsonyabb osztályú szőlők szikesek, „hátasak, sovány természetűek" voltak, a munkát ritkán fizették meg.151 A terméseredmények igazolják a fenti megállapításokat.152

 

51. táblázat

1772

A szőlőhegyek neve A szőlőbirtokosok száma A szőlő nagysága (hold)
Tarjáni 487 879
Sarkalyi 188 294
Aranyági 300 448
Körtvélyesi 84 169
Szt. Királyi 48 77
Összesen 1107 1867

 

Év A termés akóban
1819 34 210
1820 36 970
1821 52 610
1822 31490
1823 54 500
1824 48 080
1825 15 630
1826 14 660
1827 7 010
1828 3 720
1829 14 250
1831 30 160
Átlag 28 607,5

A szőlőskertek 75%-át a kiirtást elrendelő határozatok utáni évtizedekben, 1810-1831 között telepítették. Néhány szálláson 2-3 helyen is szakítottak ki szőlőföldet. A telepítések a tilalom ellenére tovább folytatódtak az 1830-as években. A jobbágyok szívósságát bizonyítja, hogy az 1845-ös tiszai árvíz után újratelepítették kipusztult szőlőiket.156

A szőlőtelepítést ösztönző tényezők sorában nem feledkezhetünk meg a Vásárhelyen uralkodó öröklési, adásvételi szokásokról sem. Ugyanis a XVIII. században kialakult jogi gyakorlat megkülönböztette az öröklött, a vásárolt és a saját ültetésű szőlőt. A vásárolt szőlővel szabadon rendelkezhettek a jobbágyok, de ennél is teljesebb volt a saját ültetésű szőlő birtoklása.157

A szőlőművelés és borkezelés szintjét alapvetően az a körülmény határozta meg, hogy a vásárhelyiek nem tudtak bekapcsolódni az országos piacba. Termelt boraikat saját maguk fogyasztották el. Palugyay Imre még 1854-ben is azt írta, hogy a lakosok saját szükségletükre, nem pedig kereskedésre termesztettek szőlőt.158 A helyi piac viszont az olcsó, kevés munkával és kis költséggel előállított borokat kereste. A jobbágyok emiatt megtartották az ősi szőlőfajtákat, a kadarkát, muskotályt, az egyszerű metszésen, a két-háromszori kapáláson és kötözésen kívül más eljárást nemigen alkalmaztak. Ehhez járult a borkezelés elhanyagolása. A többnyire kamrákban tárolt, legfeljebb egyszer lefejtett bor hamar megromlott, minősége - miként 1770-ben vallották - „igen gyenge és csak addig állandó, míg a kánikulai melegek rá nem érkeznek".159

A jobbágyi szőlőtermesztés hagyományos szintjének fennmaradásában közrejátszott a földesúri hatalom is. A Károlyiak 1756-tól természetben szedték a szőlődézsmát, a század végétől pedig bevezették a törkölyös must megdézsmálását. Miután 1806-ban elvették a várostól a püspöki dézsma árendálását, a termés egyötödét sajátították ki. A szorgalmat sújtó dézsma mellett fokozták földesúri ellenőrzésüket, míg az úrbérrendezésig a tanács gyakorolta a szőlőhegyek rendjének szabályozását, azután már csak a földesúri tisztekkel egyetértésben tehette azt. A szüret „megeresztésének" időpontját az uradalom szabta meg, a betakarítást pedig a dézsmálás megtörténte után engedélyezte. Felvásárolta jobbágyai mustját, amit azután saját kocsmáiban, vendégfogadóiban méretett ki számukra. A földesúri érdekek érvényesítése kiterjedt a bor- és pálinkabehozatal eltiltására, amellyel tovább fokozta a helyi piac földesúrnak kedvező zártságát.160

 

Ipar

Hódmezővásárhelyen a mezőgazdaság uralkodó jellegéből következett, hogy az ipar másodlagos szerepet játszott. Az alföldi városokhoz hasonlóan tehát a mezőgazdasági árutermelésnek nagyobb népességtömörítő hatása volt, mint az iparnak. Ezzel magyarázható, hogy Hódmezővásárhely 1828-ig lélekszámban megelőzte a Dunántúl iparosodott városait, Győrt, Sopront, Székesfehérvárt.161

Városunkban az iparosok és iparágak száma és aránya fokozatosan növekedett ugyan, de mindvégig alacsony maradt.162

 

Év Összeírt családfők száma Iparosok száma         % Iparágak száma
1788 2980 208 7,0 21
1828 4473 388 8,7 26

 

A fenti adatok alapján Hódmezővásárhelyt 1828-ban a viszonylag iparosodottabb mezővárosok közé sorolhatjuk. A közeli Makón 31 iparágban dolgozott a családok 9,3 %-a, Szentesen pedig a 30 szakma képviselőjének aránya elérte a 11,1 %-ot. Az ország legnépesebb mezővárosában, Kecskeméten ugyanekkor 40 iparágban dolgozott a családok 9,2 %-a. A kevésbé iparosodott agrárjellegű települések iparűzőinek aránya általában 4-6%, míg az iparágak száma 10-20 között váltakozott. Ide sorolhatjuk a Károlyiak másik mezővárosát, Csongrádot, ahol a 102 egész éven át dolgozó iparos 5,8%-át tette ki a lakosságnak.163

A legfejlettebb mezővárosok, mint Miskolc, Gyöngyös, Pápa, ekkorra már megközelítették az átlagos fejlettségű szabad királyi városokat: Székesfehérvárt, Győrt, Sopront, Szegedet. A kézművesek aránya ezekben meghaladta a 20 %-ot, eltérés csupán az iparágak számában mutatkozott. A mezővárosok 30-40 iparágával szemben az említett szabad királyi városokban mintegy 60 iparág honosodott meg a differenciáltabb iparstruktúrának megfelelően.164

Hódmezővásárhely besorolását a viszonylag iparosodottabb városok közé indokolja az a körülmény is, hogy 1828-ban már minden 11. család foglalkozott iparral (52. táblázat). Ugyanakkor a legfejlettebb mezővárosok jóval előbbre tartottak, ezekben minden 5., az átlagos fejlettségű szabad királyi városokban pedig minden 3-4. családfő tartozott a kézművesek közé.165

Az agrárjelleg rányomta bélyegét a helyi iparra, azok az iparágak fejlődtek ki a XVIII. században, amelyek a mezőgazdasággal foglalkozó lakosság mindennapi szükségleteit elégítették ki.

Az alföldi mezővárosokhoz hasonlóan a legnépesebb iparágak közé tartozott az állattenyésztés termékeit feldolgozó csizmadia-, szűcs-, tímár-, a lakosok ruházatát előállító takács- és szabóipar, a gabonatermesztéssel kapcsolatos molnármesterség, a földművelés, volt, mindketten szállásfölddel is rendelkeztek. 291-en saját házukban zsellérként, 95-en pedig más házában dolgoztak. Az összeírt iparosok közül 337-en (87%) egész éven át folytatták mesterségüket, 51-en pedig negyed, illetve fél évig dolgoztak iparosként, többnyire a téli hónapokban. Nyáron mezőgazdasági munkával szerezték kenyerüket. Ugyanekkor 15 megye átlagában számítva a mesterek 72,3 %-a dolgozott egész évben.173 Az iparosok zöme egyedül űzte mesterségét, mindössze 91-en (23,5%) alkalmaztak segédeket, többnyire egyet-egyet. 4 segéddel 1, 3 segéddel 2, 2 segéddel 6, 1 segéddel pedig 82 iparos dolgozott. A 388 kézművesre összesen 104 segéd, így egy-egy mesterre csak 0,27 segéd jutott Hódmezővásárhelyen 1828-ban. Hasonló arányt figyelhetünk meg Csongrádon és Szentesen, az előbbinél 112 mesterre 25, az utóbbinál 320 mesterre 93 legény jutott.174 Nem sokkal volt jobb az országos helyzet sem, 7 szabad királyi város átlagában 0,61 segéd jutott egy mesterre, 8 megye átlagában csak 0,27.175

Az iparosok közül többen kapcsolódtak a mezőgazdasághoz, elsősorban szőlőt vásároltak vagy telepítettek.176 1828-ban a mesterek 35,5%-a (138 fő) rendelkezett szőlővel, 5,4%-uk (21 fő) pedig állattulajdonosnak számított.177 Vagyoni helyzetüket tekintve igen szűk réteget képviseltek a módosabb iparosok. Ide sorolhatjuk a több segédet foglalkoztató, nagyobb szőlőfölddel és nagyszámú állattal rendelkezőket. A csizmadiák, szűcsök és molnárok közül többen nagy mennyiségű nyersanyaggal, értékes felszereléssel rendelkeztek. A vagyoni megerősödés némelyiküknél meghozta a társadalmi felemelkedést is. 1826-ban a városi tanács arról panaszkodott a megyének, hogy a „mostanában megnemesedett molnárok közül tizenhatan" nem akarják a közterheket viselni.178 A malmok jelentős értéket képviseltek. A XVIII. század végén egy vízimalom értéke 500-800 Ft között váltakozott. 1830-ban egy vízimalom évi jövedelme 7 év átlagában 165 Ft, egy szárazmalomé pedig 85 Ft volt.179 A malomtulajdonosok között gyakran támadt ellentét a vízimalmok helyének kijelölésekor és új malmok építése miatt. 1765-ben a tanács akként szabályozta a malomhelyek használati jogát, hogy a legjobb helyen álló malom a következő évben az utolsó helyre kerüljön, ettől fogva minden egyes malomtulajdonos évenként megváltoztatni kényszerült malmának helyét.180 A konkurrenciától való félelem gyakran úgy is jelentkezett, hogy a malomtulajdonosok jogaik védelmét kérték földesuruktól az elszaporodott szárazmalmok miatt. A földesúri érdek azonban a malmok után járó taksabevétel fokozását diktálta, ezért a malmok száma korszakunk végéig egyre szaporodott. 1755-ben 30, 1788-ban 69, 1808-ban pedig már 86 száraz-, 16 vízi- és 3 szélmalom után szedte az uradalom a taksát.181

A kézművesek középrétegét alkották a házzal, szőlővel, egy-két állattal rendelkezők, a legszegényebb rétegbe a más házában lakó zsellérek tartoztak, csupán munkaeszközeiket mondhatták magukénak, kényszerűségből gyakran mezőgazdasági munkát vállaltak. E réteg színvonalán éltek a kontáriparosok is, akik zsellérek lévén a mezőgazdaságból nem tudtak megélni, s ezért ipari munkát végeztek.

Az iparosok a XVIII. század elejétől létrehozták érdekvédelmi szervezeteiket, a céheket. A mezővárosi céhek a század első felében a földesúri hatalom ellenőrzése alatt álltak, kiváltságaikat is többnyire földesuruktól kapták. 1761-től a földesúr engedélyét megszerezve a központi kormányszervekhez kellett folyamodni a céhlevél elnyeréséért.182 A század első felében három céh alakult Hódmezővásárhelyen, 1714-ben a csizmadiák és szabók, 1733-ban pedig a tímárok testülete. A céhesedés folyamata lassúnak bizonyult, a század végére 7 céhet találunk a városban. 1768-ban kaptak céhlevelet a szűcsök, 1773-ban a takácsok, 1776-ban a magyar szabók, szűrszabók és paplanosok közösen, 1777-ben pedig az asztalosok, lakatosok, kerékgyártók és kovácsok szereztek összefogva privilégiumot.183

A vásárhelyi céhek száma a XIX. század első felében 1 l-re emelkedett, ekkorra külön céhet alkottak a kerékgyártók, csizmadiák, takácsok, kovácsok, molnárok, tímárok, szűrszabók, ácsok, szűcsök, kalaposok és fazekasok. Új testületnek ezek közül a molnárok (1820), ácsok (1823), kalaposok (1845) és fazekasok (1847) céhe számított.184 A legnagyobb iparágak jutottak el a céhalapításig, a kis létszámú szakmák mesterei filiálisként kapcsolódtak más városok céhszervezeteihez. A vásárhelyi céhekhez is tartoztak filiálisok, így az ácsok céhéhez kötődtek többen Gyula, Makó, Szentes, Csongrád, Orosháza, Csaba és Szegvár településekről.185

A földesúr támogatta a XVIII. században az iparosok letelepedését és céhalapítási törekvéseit. A kézművesek többsége magyar származású volt, németek, szlovákok csupán néhány iparágban találhatók: a lakatosok, késesek, kőművesek, rézművesek, kalaposok, pékek között. Az idegeneket nemcsak a lakosság, hanem a tanács is bizalmatlanul fogadta, a nincstelenek, zsellérek, beköltözését pedig, különösen az úrbérrendezés után ellenezte. A közös terheket vállaló iparosok ügyét azonban felkarolta, a földesúr és a megye felügyeletével biztosította kizárólagos iparűzési jogaikat.

A céhek éberen ügyeltek kiváltságaikra, céhmonopóliumuk szívós védelmezése azonban egyre inkább az ipari fejlődést akadályozta. Megnehezítették a céhbejutást. 1753-ban két takács panaszt emelt a tanács előtt amiatt, hogy bár a taksát már befizették, mégsem akarták őket bevenni a takácsok céhébe.186 Az ácsok pedig a taksával adósakat kizárták a céhből, elszedték szerszámaikat, nehogy kontárkodjanak. A csizmadiák, a szabók a vásárokra látogató idegen mesterektől „látópénzt" szedtek. Olykor magasra szabták a mestertaksát, előírták a céhtagok megvendégelését. Külön díjat szedtek a piac- és vásárhelyért. A helytartótanács tilalma ellenére a paplanosok és szűrszabók 1800-tól „lókus váltás" címén tagjaiktól több mint 40 Ft-ot, a városban megjelent debreceni szabóktól pedig külön díjat követeltek (keresztelő és látópénz).187

A céhek kasztszerű elzárkózását bizonyítja a családtagoknak nyújtott kedvezmény. A szabóknál a céhbe állás taksája 15-16 Ft volt, 1791-től a mesterember fiától ennek felét követelték meg.188 Ellenfelüknek tekintették a helybeli és vidéki kereskedőket. A szabók - jóllehet a keresletet maguk kielégíteni nem tudták - tiltakoztak a tanácsnál az ellen, hogy a görög kereskedők készruhákat árultak. A kovácsok, lakatosok, kerékgyártók és asztalosok közös céhe pedig a kontáriparosok készítményeinek felvásárlásától és eladásától tiltotta el a görögöket.189

Igyekeztek megszerezni a helybeli nyersanyagok elővásárlási jogát. 1803-ban pl. Szüts János cserzővarga kapta meg a jogot a városi tanácstól az elhullott állatok bőrének feldolgozására.190 A céhek saját áruik eladását maguknak tartották fenn, a XIX. század első évtizedeiben az uradalom segítségével megtiltották a helyben lakó zsidó kereskedőknek, hogy áruikat a heti vásárokon (piacokon) kívül árulják.191

Az iparűzés jogának monopolizálása kiterjedt a helybeli rokon szakmákra is. A közös céhbe tartozó lakatosok és kovácsok kölcsönösen megtiltották egymásnak, hogy „egyik a másiknak mesterségébe magát ártsa".192 Amikor 1823-ban megalakult az önálló ácscéh, tagjai szembefordultak korábbi társaikkal, a molnárokkal, akik faragómunkát is végeztek. Hiába tiltották el őket az ácsmunka folytatásától, a megye a molnárok - magukat magyar ácsoknak, faragóácsoknak, ácsmolnároknak nevezték - pártjára állt.193 Védekeztek a céhen kívüli kontárokkal szemben is, miként a szűcsök, takácsok és szabók céhe hirdette: „senkinek szűcs, takács és szabó munkát másnak pénzért nem szabad dolgozni, mert aki tapasztaltatik, céhmester kezébe adatik, azonfelül a forint büntetést is el nem kerüli és ha azon büntetés után is dolgozik, a városból kitiltatik" 194

A céhek önkényeskedésének gyakran csak a megye közreműködésével lehetett gátat vetni. A népesség növekedésével előállott keresletet nem tudták kielégíteni, mégis ragaszkodtak pl. a kovácsok a cigányok kovácsmesterségtől való eltiltásához. A megye a lakosság kérésére engedélyezte mesterségük folytatását, egyúttal azonban meghatározta a cigányok által elvégezhető munkát: malomvasat, szántóvasat, csoroszlyát élezhettek.195 A reformkorban az országos védegyletnek is alakult fiókja Hódmezővásárhelyen, de ennek működéséről, hatékonyságáról adatok híján nem tudunk szólni. Csupán annyit állapíthattunk meg, hogy a kezdeti nekibuzdulás a 40-es évek derekán véget ért, s ennyiben a helyi ipar az országos helyzettől nem tért el, tükrözte a kézműipar válságát, magán hordozta ipari elmaradottságunk számos bélyegét.196

A kézműipart jelentős háziipar egészítette ki a ruházati, élelmezési és építőipar terén.197 A takácscéh a vászonszövéshez való fonalat részben a háziipart űző családoktól szerezte be. A fonás nyersanyagát - miként a földművelésnél láttuk - a lakosság len- és kendertermesztése adta. Értettek a szövéshez, egyes családok a házi szükségleten felül piacra is termeltek. A háziipar magas szintjét mutatja, hogy 1812-ben a boltos kereskedők felléptek „a vászonnal kereskedő helybeli asszonyokkal" szemben, akik virágos, kékre festett vásznat, kendőt, pántlikát árultak.198 Értettek a bőrfeldolgozáshoz: bocskort, csizmát, nyerget, hámot, subát stb. maguk is készítettek. Házaikat, tanyai épületeiket többnyire a lakosok építették vályogból és nádból, legfeljebb az ácsmunkát végeztették el iparosokkal, gyakran céhen kívüli „parasztfaragókkal", fából készített munkaeszközeiknek csupán vasalását bízták kézművesekre. Igen elterjedt a szappan- és pálinkafőzés, az utóbbi jogát a földesúri taksa befizetése ellenében az urbárium biztosította a jobbágyoknak. A pálinkafőző üstök bevallott számából következtethetünk jelentőségére: 1755-ben 36, 1770-ben 32, 1796-ban 26,1808-ban 208 után fizették a taksát.199 Végezetül említést érdemel az őrlés elterjedése a szállásokon. A tiltó rendelkezések ellenére a XIX. század első felében szárazmalmokat építettek, amelyekhez vonóerőt a jószágok biztosítottak.200 A paraszti gazdálkodás önellátó jellegének fokozatos csökkenésével együtt járt a háziipar lehanyatlása. Egyfelől a mindinkább több iparágra kiterjeszkedő kézműipar, másfelől pedig a földművelés fokozódó munkaerő-szükséglete játszott ebben döntő szerepet. Ugyanakkor nem hanyagolhatjuk el a paraszti háztartásokig lehatoló vándorkereskedelem hatásait sem. Az árutermelésbe bekapcsolódott parasztság a háziipar készítményei helyett szívesebben vásárolt posztót, színes kartont stb. E réteg viseletének változása közben a lakosság nagyobbik részénél még sokáig fennmaradt az igény a házilag előállítható anyagok (vászon, szűrposztó stb.) iránt.201

 

Értékesítés és kereskedelem

Hódmezővásárhely a XVIII. század végéig elsősorban az állattartás révén (marha, juh, ló, gyapjú) kapcsolódott be a szűkebb regionális, ezen keresztül pedig az országos piacba. A napóleoni háborúk konjunktúrája érzékenyen hatott a terménykereskedésre, mindenekelőtt a gabonakereskedelemre. Az állatok értékesítése a helyi és környékbeli országos vásárokon történt. A tanács szinte évről évre kihirdette a közeli városok (Csongrád, Szentes, Makó, Gyula, Szeged stb.) vásártartásának idejét, sőt a földesúri taksa fizetésének idejét, rendjét is a tavaszi és őszi baromvásárokhoz igazították. 1788-ban többek között arra figyelmeztette az uradalom a taksával adósokat, hogy „már nemcsak Szent György napja, hanem mind a gyulai vásár, mind a kosok és gyapjú eladása, mind pedig az itt [Vásárhelyen] való vásár elmúltának, melyekre halasztanák a taxák befizetését, és mégsem sokan fizették be felét".202

A terménykereskedés legfőbb piachelyeként Szegedet tüntették fel, erre hivatkoztak az úrbérrendezés időszakában éppúgy, mint az 1820-1840-es években. Hozzátették azonban, hogy a mostoha közlekedési viszonyok miatt a tengelyen (szekérrel) történő fuvarozás rendkívül költséges. A tavaszi és őszi esőzések idején a várost Szegeddel összekötő sár-tói töltés annyira átázott, hogy azon szállítani többnyire lehetetlen volt. Ugyanakkor Hódmezővásárhely, kedvező földrajzi fekvésénél fogva, ki tudta használni a Tisza közelségéből származó előnyöket. A nyári hónapokban szekérrel, a vízáradások idején pedig kisebb hajókkal, bárkákkal szállították gabonafeleslegüket a tiszai rakodóhelyhez (Körtvélyes). A Hód-tavat a Tiszával összekötő csatornán - amit még 1785-ben Károlyi Antal ásatott Körtvélyestől kiindulva 6250 öl hosszúságban - juttatták el alkalmanként Vásárhelyre a Szolnokon vásárolt épület- és tűzifát.203

A városnak engedélyezett öt országos vásár közül kiemelkedett a kortársak leírása szerint az úrnapi és Gál-napi „híres marhavásár". Ezeket a vásárokat felkeresték a környékbeli állatkereskedők, rajtuk kívül „a pesti, fehérvári, veszprémi, váci, sőt bécsi kereskedők is" eljöttek, hogy „a sovány vagy felhízott ökröket falkánként" felvásárolják.204 Egy-egy módosabb jobbágy gyakran 50-70 jószágot is kínált eladásra.205 A helybeliek közül többen - vidékiekkel összefogva - maguk is vásároltak állatokat, hogy a vásárhelyi közlegelőn felhizlalva haszonnal adják tovább. Végül a tanács fellépett az „üzérkedőkkel" szemben, eltiltotta őket a „közös haszonszerzés" céljából folytatott nagyarányú kupeckedéstől.206 A kupecek száma a XIX. század elején meghaladta a 30 főt. Erre utal a megye egyik jelentése, amelyben elítélően nyilatkozott a kereskedésnek eme „divatosnak" minősített formájáról.207 Tevékenységük kiterjedt egyéb állatokra is, így a lovakra, juhokra. A lakosság másik jelentős bevétele a juhtenyésztésből származott. Nemcsak gyapjúval kereskedtek, hanem meddő juhokkal és kosokkal is. Az uradalom a marhatartással foglalkozó vásárhelyiek kérésére eltiltotta a legnagyobb juhos gazdákat attól, hogy a más helységből vásárolt „kosokat, ürüket" a város határában hizlalják fel. A XIX. század elejétől csak akkor vásárolhattak juhokat, ha a kereskedőknek azonnal átadták, ezáltal a közlegelőt csupán néhány napig bitangolták állataikkal.208

Az értékesítést 1773-1809 között maga a tanács végezte. Városszerte összeíratta évenként az eladásra szánt kosokat, ürüket, meddő juhokat, a gyapjú mennyiségét, azután kontraktust kötött az árakról a felvásárlókkal, akik előleget adtak az eladó gazdáknak. A tanács elkobzás terhe alatt megtiltotta, hogy az egyes lakosok más kereskedőknek adják el áruikat. A felvásárlók között találjuk a győri, pesti, szegedi, szarvasi, érsekújvári, makói, pozsonyi kereskedőket, a palotai és tatai csapócéhek képviselőit. Feltűnő a pesti, makói zsidó kereskedők érdeklődése a vásárhelyi magyar juhok gyapjúja iránt. Ezek közé tartozott a helybeli zsidó kereskedő, Mózes Péter, aki 1803-1804-ben szerzett jogot a kosok és a gyapjú felvásárlására.

 

54. táblázat

Év A gyapjú ára Eladott   mennyiség   Bevétel összesen
  (100 db/Ft)    
1787 25 - -
1789 32 - -
1791 44 - -
1793 45 - -
1795 37 - -
1797 21,5 - -
1799 30 - -
1800 22 - -
1801 32 - -
1802 36 - -
1803 43 15 063 6 477
1804 49 - -
1805 60 - -
1807 70 - -
1808 125 - -
1809 110 22 323 24 555

 

A kontraktusok alapján több éven át nyomon követhetjük a gyapjúárak változását, míg az értéktsítés nagyságrendjére csupán két év adataiból következtethetünk (54. táblázat).209 Hasonló volumenű bevételhez jutottak az élő állatok eladásából is.

 

Év Eladott kosok száma Bevétel összesen (Ft)
1782 6315 15 787
1784 5092 10 414
1798 5217 16 955
1800 6330 23 124
1805 2696 16 176
1806 3532 25 607

 

1782-ből és 1784-ből rendelkezésünkre áll az eladásban érdekelt juhos gazdák száma, ennek alapján kiszámíthatjuk az átlagos bevételt. 1782-ben 356-an osztoztak a 15 787 Ft bevételen, egyenként 44 Ft-os haszonra tettek szert, 1784-ben a 370 érdekelt átlagos jövedelme 28 Ft volt. 1803-ban 21-en 1331 kost adtak el, egyenként 63 Ft bevételhez jutottak.210 Sajnos, a XIX. század 20-as éveiben jelentkező gyapjúkonjunktúra idejéből értékelhető adataink nincsenek, ennek ellenére következtethetünk a juhtartás jövedelmezőségére. 1809-től a város fenntartotta magának azt a jogot, hogy a gyapjú átadásakor a szomszédos helységekben megfigyelt árak alapján tetszése szerint alkudhasson a vevőkkel. Az eddigi gyakorlat az volt, hogy novemberben egyezett meg a tanács (a juhtartók jelenlétében) a megjelent kereskedőkkel a következő évi gyapjú árára.211 A tanács felügyelet megszűntével az egyes gazdák maguk alkudhattak az árakról, jobban igazodva a piaci viszonyokhoz. Tanácsi beavatkozásra csak olyankor került sor, amikor a lakosok érdekeit meg kellett védeni a helybeli és makói kereskedőkkel szemben, akik - pesti társaik kizárásával -a gyapjúfelvásárlás mohopolizálására törekedtek. 1832-ben a tanácsi arról értesítette a pesti kereskedőket, hogy a vásárhelyi gyapjút - a híresztelések ellenére - még nem adták el, „jöhetnek az alku végett hozzánk, hogy a tulajdonostól vehessék a gyapjút".212

Az uradalom időnként élt az urbáriumban biztosított előjogával, közvetlenül szüret vagy aratás után felvásárolta a maga diktálta áron a lakosság borát és gabonáját. 1788. október 5-én publikáltaira: „akik boraikat eladni szándékoznak, mai napon jelentsék magukat az Uraság Házánál, aholis boraik illendő áron be fognak vétetődni".213

A földesúri „kegy" elfogadására kényszerültek azok is, akik tartozásukat (taksájukat) pénzben leróni nem tudták, ilyenkor az uradalom „folyó áron az árpát és zabot" felvásárolta. Az olcsón felvásárolt bort azután felárral kimérette jobbágyainak, máskor búzáját és eladó marháit kényszerítette rájuk.214

A helyi piac rendjét 1756-tól az uradalom szabályozta. A hetipiac idejét keddre és péntekre tette, jövedelme az országos vásárokhoz hasonlóan az uradalmat illette meg. Helypénzt azonban csak a vidékiektől szedtek. A hetivásár a Városháza előtti piacon zajlott, melynek kirakodási rendjét szintén az uradalom szabta meg.215 A hetipiac fontos szerepet játszott a lakosság élelmiszer- és iparcikkszükségletének kielégítésében. Ugyanitt kínálták eladásra áruikat a vándorkereskedők, a „gyolcsos tótok", továbbá a házaló horvátok.216 Itt árulták a helybeliek aprójószágaikat, nemegyszer felvásárolták, majd távolabbi piacokon értékesítették (Szeged, Pest).217

Korszakunkban a helybeli kereskedelem nem tudta átlépni a kiskereskedés szintjét. A nagyban való állat- és terménykereskedelmet - hasonlóan az országos helyzethez -a tőkehiány gátolta. A konjunktúra kínálta lehetőséget a helybeli kereskedők nem tudták kihasználni, eleve nem voltak versenytársai a nagyobb városok (Pest, Szeged) kereskedő polgárainak, akik érdekeiket testületi szervezkedéssel védték. A kereskedők száma mindvégig alacsony maradt. Az első kereskedők görögök voltak. E gyűjtőnév alatt török alattvalókat kell értenünk, akik a XVIII. század végéig többségben maradtak a letelepedő zsidó és magyar kereskedőkkel szemben. A század közepén öt görög bolti kereskedőről szólnak forrásaink, közülük a legvagyonosabbak: Pegada Theodorosz (Tódor görög), Konstantinovics Kristóf (Kristó görög). Az uradalom támogatta a kereskedők betelepedését, boltjaik után taksát szedett. 1762-ben bolti taksa címén 350, 1789-ben - a 8 kalmárbolt után - 636, 1814-ben pedig 568 Ft jövedelemhez jutott. 1786-ban négy görög, három zsidó és három magyar kereskedő élt a városban. A görög kereskedőcsaládok ekkorra már véglegesen letelepedtek a városban, mivel Mária Terézia 1774. évi rendeletével hűségesküre kényszerültek. Ezzel elvesztették korábbi kedvezményeiket, elszakadtak balkáni telephelyüktől, s maguk is - magyar kereskedőtársaikhoz hasonlóan - az osztrák kereskedők alárendeltségébe kerültek. Áruikat többnyire Szegeden és Pesten szerezték be, ahol a bécsi udvar gazdaság- és vámpolitikájának „eredményeként" az osztrák kereskedők lerakatai kínálták a különböző vas-, textil-stb. árukat.

A földesúrnak taksát fizető kereskedők felléptek - az uradalom támogatásával -a „kurta kalmárkodást" végző lakosokkal, a hetipiacon kívül áruló helybeli zsidókkal és a házaló kereskedőkkel szemben.219 1812-ben a házaló zsidó kereskedőknek csupán háromnapi tartózkodást engedélyeztek a városban, megtiltották, hogy portékáikat házaknál lerakják. Egyúttal a helybeli zsidóknak is csak a hetivásáron engedélyezték a „földről árulást", a vásáron kívüli kereskedést 24 botbüntetés terhe alatt tilalmazták.220 A tanács az 1820-as években arra hivatkozva, hogy a zsidó és tót kereskedők piaci árulása „az adózó népre hasznos", pártjukat fogta, megengedte, hogy a piacon sátrakat emeljenek, és azokban kínálják áruikat.221

A vásárhelyi kereskedők vagyoni helyzetéről tanúskodó adatok még inkább alátámasztják a kiskereskedésről mondottakat. 1807-ben fizetett hadisegélyükből következtethetünk vagyonuk nagyságára. Az összeírt 48 kereskedő és kupec javainak századrészét, 125 Ft-ot ajánlott fel. Többségük (42 fő) vagyonának értéke 300 Ft alatt maradt, 400-1700 Ft közötti értékkel mindössze 6 fő rendelkezett.222 Egy 1808-ból származó forrás kereskedőként csupán 15 főt, köztük 9 görögöt, 5 magyart és 1 zsidót említ meg. Az 1828-as országos összeírásban pedig ennél is kevesebb, 10 fő szerepel. Első osztályú kereskedőt azonban nem találunk közöttük. Mojzes Dániel, Konstantinovics Iván és Pál számított másodosztályú kereskedőnek, harmadosztályú kettő, negyedosztályú pedig öt volt.223

Társadalmi helyzetüket tekintve 8 házas és 2 ház nélküli zsellér volt közöttük; segéddel 5-en rendelkeztek, egyedül a legvagyonosabb Mojzes Dániel foglalkoztatott 4 segédet. Nemzetiségi megoszlásukat figyelembe véve mindössze 2 magyart találunk a városban, a többiek görögök és szerbek voltak, az utóbbiak Szegedről költöztek át Hódmezővásárhelyre. Felgyülemlett pénzüket ingatlanok, mindenekelőtt szőlő vásárlására fordították. A már említett Mojzes Dániel 20 kapás szőlőt birtokolt, rajta kívül ketten 5-5, egy 4, kettő 3, egy pedig 2 kapással rendelkezett 1828-ban.

A korszak végére annyiban mutatkozott fejlődés, hogy a kereskedők szakosodtak. A Konstantinovicsok vegyeskereskedésüket felhagyva „rőfössé" változtak. Rajtuk kívül Pulicer Lázár, Szilárdi János, Mojzes Dániel, Gullai Mihály és Bőhm Izrael foglalkozott „rőfös" kereskedéssel. Fűszerkereskedése Gyuricza Györgynek, Popper Salamonnak és Gyorgyevics Pálnak volt, a vaskereskedők között Hunter Józsefet, Draskovics Jánost említik a források.224

 

A Károlyi-uradalom kialakulása és gazdálkodása 1848-ig

Ismeretes, hogy Károlyi Sándor 1709 óta birtokolta Vásárhelyt, de valóságos „földesuraságát" csak a Schlick Lipóttal kötött megegyezés évétől, 1722-től számítjuk. Az egyezség nem az eredeti Bercsényi-birtokra terjedt ki, hanem arra a csongrád-vásárhelyi uradalomra, melyet Schlick Lipót kapott. A Károlyi Sándornak kiállított királyi adománylevél szerint megkapta „a felsorolt pusztákon kívül mindazokat, melyeket a vásárhelyiek használtak". Itt találkozott össze a földesúr és a vásárhelyiek érdeke.

Károlyi Sándor az óriási határt - Szegvár és Ányás kivételével - taksafizetés fejében a lakosság használatában hagyta. A szegvári Dóczy-kastélyt kijavíttatta és gazdasága központjává tette. A csongrádiak is haszonbérbe kaptak bizonyos pusztákat, de már panaszkodtak, hogy „a puszták egy részét kizárólagosan magának foglalta le".225 A beiktatást követő években fokozatosan emelte a taksát, közben állandóan törekedett allodiális majorsága fejlesztésére. Néhány év leforgása alatt különféle címen lefoglalta Derekegyházat, Mártélyt, Kenyere és Rárós puszták felét, Körtvélyes egy részét.226 Ekkor csatolta Mágocsot és Derekegyházat Szegvárhoz. 1727-ben vétel útján a csongrádi uradalomhoz került Gyója. A földesúr a csongrádiaktól elvette az újfalui pusztát, majd Márnát. Mindkettőt Kecskemétnek adta jó pénzért árendába. 1738-ban panaszolják a vásárhelyi bírák, hogy a földesúr Mágocsot egészében a maga számára kívánja lefoglalni.227 Az 1741. évi úrbéri vizsgálatból még úgy tűnik, hogy a mágocsi pusztából Vásárhelyt illetné egy rész, de 1748-ban már egész Mágocs kizárólag az uradalomé. Derekegyház nagyobb arányú fejlesztésére csak az 1760-as években került sor. A gróf nem újította meg a vásárhelyiekkel a puszta egy részére korábban kötött haszonbérleti szerződést. 1765-ben a Kórógy partján felépült a kétemeletes grófi kastély. Körülötte tiszti lakások, gazdasági épületek. A földesúr gazdálkodása nem tért el a vásárhelyiekétől, ő is a félrideg állattenyésztésre rendezkedett be. Ehhez sok legelőre és szénára volt szüksége, ezért sorra foglalta el a vásárhelyiek elől a dús füvű pusztákat.

A majorsági gazdálkodás azt a vákuumot igyekezett kitölteni, amely a két parasztváros - Csongrád és Vásárhely - vonzásköre közt húzódott. A majorsági centrumok (Felgyő, Szegvár, Derekegyház, Mágocs, Sámson) szinte összefüggő zónát képeztek. Károlyi Ferenc fő törekvése a mezővárosok taksás viszonyának felszámolására irányult. 1756 után taksa helyett egyénileg adóztatta jobbágyait. Az úrbérrendezéssel egy időben 1192 jobbágytelek nagyságú területtel gyarapította majorságát. Az urbárium alapján csaknem 100 000-nyi robotnaphoz jutott évente, de az állattartó majorság ekkor még nem tudta kellően felhasználni a hatalmas munkajáradékot, ezért engedélyezte a robot megváltását.228 Ebben az időben vette el az uradalom Csongrádtól a gyójai, felgyői, újfalui majorokat, a fehér-tói, ellesi, újfalui kertészetet. A vásárhelyiektől ekkor csatolta el véglegesen Újvárost, Tompahátat, Sámsont, Batidát, Rétkopáncsot, Szikáncs nagy részét, valamint a földvári és mártélyi kertészségeket.

A csongrádi-vásárhelyi uradalom a XVIII. század végén házasság útján is gyarapodott. Károlyi Antal feleségül vette Harruckern Jozefát, akinek hozományához tartozott Szentes, Szentlászló, Bökény, Kiskirályság, Orosháza, Szénás, Csaba, Kondoros, Gerla, Vandhát, Csorvás, Kisapáca, Szentmiklós, Soprony, Megyer és két bécsi ház. Antal gróf 1791-ben bekövetkezett halála után az özvegy kormányozta az egész birtokot, míg fia, József nagykorúvá nem ért. A hatalmas Harruckern-birtok 1798-ban került örökösödési osztályra. A csabai részbirtokot vásárlással szerezte meg az özvegy. Károlyi József halála után felesége, Waldstein-Wartenberg Erzsébet megszerezte a böldi és újfalui pusztát (1804), majd 1805-ben megvásárolta Csekonics József fóti uradalmát. Halála után második férje, Keglevich Ágoston, majd testvére, báró Waldstein-Wartenberg Emánuel gyámkodott a három fiúgyermek felett. A gyámság idején a Károlyi-birtokon is éreztette hatását a nagy gazdasági konjunktúra. A szentesi határban megnövelték a szentlászlói majorságot, Vásárhelyen pedig a maradványföldekből megszervezték a kenyereit. „Vásárhelyen az allodiatúra új ága a gazdálkodásnak" -jelenti be az 1807. évi gyámi elszámolás.229 Később a Téglás nevű laposból még 200 holdat hozzácsatoltak, így lett végül 1973 holdnyi a kenyerei uradalom. A gyám 1815-ben nem újította meg az újvárosi és sámsoni haszonbérleteket, e területeket is majorsági művelésbe vonta. Ugyancsak árendás földek cseréjével, határrendezéssel alakították ki a 696 holdas szikáncsi majorságot. „Ezen kis allodiatúra leginkább azért állíttatott fel, mivel a körülötte levő nagy Rétség a sertéstenyésztésnek igen jó alkalmatosságot nyújtott."230

A csongrád-vásárhelyi uradalom igazgatásában már a XVIII. században is történtek változások. 1790-ben felállították a csongrádi kerületet, amelyhez a vásárhelyi uradalom és a csongrádi tiszttartóság tartozott. A Harruckern-örökségből 1798-tól 1803-ig a szentesi tiszttartósághoz osztották be Szentest, Szénást és Orosházát, 1803-ban ez utóbbit leválasztották, és külön birtokként kezelték. Szentes* 1803-tól 1816-ig a vásárhelyi inspektoraimhoz tartozott. A vásárhelyi uradalom része 1805 óta a kenyerei ispánság, amellyel együtt igazgatták a szikáncsi majorságot. 1816-ban megszervezték a szentesi uradalmat, amely hivatalosan 1827-ig állt fenn. Hozzátartozott Szegvár és Derekegyház is. 1816-ban szervezték meg az orosházi tiszttartóságot, igazgatása alá kerültek a Sámson és Csaba környéki birtokok. A Károlyiak dél-alföldi uradalma ekkor volt a legnagyobb, a kiskunfélegyházi határtól Gyuláig terjedt (25. térkép). A vásárhelyi kerület részei :231

 

25. térkép. A Károlyiak alföldi uradalmának, birtok halárai

 

1. Vásárhelyi uradalom: a) Vásárhelyi kasznárság
  b) Kenyerei ispánság
2. Szentesi uradalom: a) Derekegyházi ispánság
  b) Szentesi ispánság (Ördöngös,
  Mágocs, Szentlászló)
3. Csongrádi uradalom: a) Csongrádi ispánság
  (Felgyő, Gyója, Újfalu)
4. Orosházi uradalom: a) Csabai ispánság
  b) Sámsoni ispánság

 

1824-ben a grófi testvérek a Békés megyei területekkel kielégítették a leányági örökösöket. 1827-ben pedig sor került a nagy „osztályra", a Károlyi Sándor óta egyben tartott hatalmas birtok felosztására. A birtokfelosztás szerint Károlyi Istvánnak jutott a fóti, a radványi uradalom, Csongrád mezővárosa minden tartozékával, Szentes városból a szentlászlói majorság és a kiskirálysági árendás földek, a vásárhelyi kenyerei majorság teljes egészében, Hódmezővásárhely határából 2793 hold allodiális föld, egész Szegvár, hozzácsatolva a szentesi határból 10 640 hold. Ugyancsak István grófé lett Szentesből Pörösrét és a szentgyörgyi kertészség, az újvárosi puszta egy része és Derekegyházból is 14 149 holdnyi terület. A csanyi kertészség helyett az újfalui, ellesi és felgyői kertészségeket kapta.

Károlyi Lajos részére jutott a surány-megyeri uradalom, az erdődi uradalom egy része Kenderessel. Az alföldi jószágokból ő kapta meg a csanyi kertészség felét, Hódmezővásárhely határából 2792, Szenteséből 15 120 (ezenkívül még 500), a derekegyházi és szénási pusztákból 14 149 hold került birtokába.

Károlyi György a nagybátori, nyírbátori, erdődi uradalmakat kapta meg. Vásárhelyből 2792 hold allodiális földet, Orosházából 9800 holdat, Szentesből 5264 holdat és még külön 500-at mondhatott magáénak. Örökölt még a kiskirálysági és szénási pusztából mintegy 1200 holdat, Sámson területén 5317 holdat, valamint a 290 holdas fehér-tói kertészséget.232

Közös birtokuk is maradt a grófi testvéreknek. Feladata a közös kiadások fedezése volt: többek közt a leánynegyedek kifizetése, a kölcsönvett tőkék visszatérítése, a kamatok, közös törvénykezési költségek, közös tisztviselők fizetése, közös épületek karbantartása stb. A közösben tartott tucatnyi kisebb-nagyobb birtok közül a salánk-muzsalyi uradalom volt a legjelentősebb. Vásárhelyen is hagytak e célra 3883 holdat, meg a füzeseket, a dézsmára kiadott káposztásföldeket, a dézsmaköteles szőlőket, valamint a regálékat. Az utóbbiakhoz tartozott a sör- és pálinkafőzés jövedelme, a korcsmáltatás, vásári helypénzszedés, üzletek (boltok) bére, halászat, malomtaksa, kazánbér (pálinkafőző üstök), méh- és báránydézsma. Mindez lehetővé tette a hosszabb időre kötött haszonbérletek bevezetését.233 A birtokosztás nyomán indultak el a Károlyi-uradalmak a bel-terjesebb gazdálkodás útján. Átlagosan körülbelül 3000-4000 holdas gazdaságok kaptak új gazdasági központot, majort. Megindult a fásítás, a korszerű talajművelés, modern gazdasági eszközöket szereztek be, elterjedt a takarmánynövények termesztése. Az 1830-as évektől megnőtt a bérért végzett munka részaránya, cselédkolóniák jöttek létre a majorságokban. A nagyüzemi termelés útjában álló akadályokat (közös határhasználat a jobbágyokkal stb.) kezdték eltávolítani. Vásárhelyen elkülönítették a legelőket. Szentesen pedig megkötötték az örökváltsági szerződést.234

A továbbiakban nem foglalkozunk a földesúri jövedelmet szaporító úrbéres szolgáltatásokkal (taksa, robot, kilenced, szőlődézsma stb.), a haszonbérbe kiadott földek után fizetett árenda összegével, a regálékból (korcsmáltatás, mészárszéktartás, malomjuss, halászat, vásárok, hetipiacok bevételei stb.) származó haszonnal. Vizsgálódásunkat a Károlyiak majorsági gazdálkodására terjesztettük ki, részletesen szólunk a növénytermesztésről, az állattenyésztésről és az ipari tevékenységről (sörfőzés, pálinkaégetés, olajütés, deszkametszés, téglaégetés).235

Károlyi Sándor nemcsak a birtokok megszerzésében mutatkozott energikusnak, hanem a gazdasági élet megszervezésében is. A vásárhelyiek gazdaságához hasonló állattenyésztő majorságot hozott létre. Már az első években - a cselédek, tisztek ellátására - bevezette a gabonatermesztést is. Eleinte csak néhány „ekét" követelt a vásárhelyiektől, de pár év múlva 50 vásárhelyi eke szántotta a majorsági földet. Az első években a majorsági gazdálkodás centruma Csongrád volt, itt élt az alkalmazottak többsége. Az 1770-es években már a derekegyházi majorság is jelentős gabonatermést adott:

 

  Vetés Termés
köblös köböl boglya
Őszi búza 113 1164 1013
Tavaszi búza 56 539 313
Árpa 258 2737 1200
Zab 160 1461 467
Kukorica 2 51 -

 

hez még kilenced címén Szegvárról 185 köböl őszi búzát, 14 köböl tavaszi búzát és 321 köböl árpát szedett be a gazdaság. Heted dézsmára kiadott majorsági földekről 374 köböl őszi búza, 267 köböl árpa, 37 köböl zab és 325 köböl köles került a magtárakba. A gabonatermesztéshez szükséges munkaerőt csak részben tudta az uradalom robottal biztosítani. 1774-ben a vásárhelyiek - miközben az igazi urbáriumot várták - megtagadták a robotot, ezért az uradalom „pénzes munkásokkal" takarította be a termést.236

A gabonatermesztésre serkentően hatott az állattenyésztés kiszélesítésével egyre növekvő takarmányszükséglet, a föllendülő sörgyártás, a pálinkaégetés, de legfőképp a XVIII. század végén fellépő háborús konjunktúra. „Az őszi vetések gyönyörűségesek" - írta 1800-ban az uradalmi inspektor. Mivel a gabonaár felment (köble 3 Ft 30 kr volt 1800-ban), az uradalom a saját termés növelése mellett úgy akart nagyobb bevételhez jutni, hogy - a jobbágyok tiltakozása ellenére - ismét természetben kezdte szedni több helységben a kilencedet. A gabonakészlet növekedését jelzi a magtártérség növelése. Szegváron a megszüntetett „serházat" granáriummá alakították. Sámsonban emeletes magtárat építettek (1806), mely 4000 köböl gabona tárolására volt alkalmas. Előtte itt csupán hét kőverem (750 köböl befogadóképességgel) állt rendelkezésre. Derekegyházon a lóistálló padlását használták fel 1812-től mintegy 400 köböl gabona raktározására. Szentesen a megszüntetett tömlöc helyén épült egy emeletes magtár (1809). Csongrádon a földesúri „szállás" padlását is magtárnak használták fel, ahol 2000 köböl gabonát tárolhattak. A csongrádi gabonásvermekben 6800 pozsonyi mérő (2 pozsonyi mérő = 1 köböl) „élet" fért el. A gabonatermesztés a konjunktúra megszűnte után is folytatódott. A tiszti jelentések gondos, korszerű gazdálkodásról számolnak be. A betakarítás - a jobbágyokkal ellentétben - szinte mindenütt kévékben történt, kisebb volt a szemveszteség. Az 1820-as években a gabonatermelés fő területe a felgyői uradalom volt, ahol 1504 holdat fordítottak erre a célra. A vásárhelyi (kenyerei) major gabonatermése 1822-ben így alakult:237

 

Tiszta búza 672 436
Kétszeres
Árpa 182
Zab 226

 

Az uradalom a betakarított gabona nyomtatását búzából, árpából tizedén, zabból nyolcadán végeztette el. Földesúri hirdetések adták tudtul évről évre a nyomtatás kezdetét és feltételét.

Rendelkezésünkre áll 1825-től az uradalmi gabonakészlet leltára (55. táblázat).238

 

55. táblázat

 

 

  Tiszta búza Kétszeres Rozs Árpa         Zab Köles Kukorica
        szemes szemes     
pozsonyi mérőben
Vásárhely Szentes Csongrád Orosháza 756
4 315
602
563
446
3 451
4 436
4 001
-
-
79
-
2 268
11 932
3 267
5 048
871
15 244 2 238
2 563
-
-
-
4409
-
-
1
15
196
2 648 378
740
Összesen 6236 12 334 79 22 515 20 916 4409 16 3962

 

Az 1827. évi birtokfelosztás nyomán az egyes „ráták" önálló majorokra oszlottak. Mágocsot pl. 17 kisebb gazdasági egységre osztották fel. Derekegyház és Sámson határában is újabb és újabb majorok épültek. A földet okszerűen, vetésforgókra osztva művelték. „Rendes vetésforgók hozattak be, külön azok, melyekben takarmányul főleg lucerna termeltetek és külön hol túlnyomóan piaci termények úgymint repce, búza s gabonafélék fordultak elő... A jobb gazdasági eszközök elfogadása is az osztály idejétől veszi kezdetét. Behozattak név szerént akkor a Zugmayer féle ekék, a kettős boronák, a kilenckapájú irtok, a halmozó ekék, a hosszabb, de könnyebb szekerek, a rudas vontató talyigák stb."239 Mindezek 1835-ben már munkába is álltak. Néhány év alatt a modernizálás következtében megemelkedett a holdankénti termésátlag. A mágocsi kerület átlagos terméseredményei az 1840-es években a következőképpen alakultak:

 
Búza 12,50
Kétszeres 12,75
Tavaszi búza 12,50
Rozs 13,50
Őszi árpa 23,50
Tavaszi árpa 18,87
Zab 20,00
Kukorica 36,37

 

A szakszerűbb mezőgazdasági termelésre való törekvés együtt járt a „pénzes munkaerő", a bérmunka alkalmazásával. Növekedett a majorsági cselédek száma is. Vásárhelyen erkölcsi bizonyítványt kellett váltani ahhoz, hogy a zsellérek elmehessenek a szomszédos uradalmakba.

Míg a XVIII. század külterjes állattenyésztése elsősorban szénát és szalmát igényelt nagyobb mennyiségben, addig a XIX. század első évtizedeiben a fajtajavítás megkövetelte a szálas és abraktakarmányok termesztését is. A bükköny és lednek több uradalomban is megtalálható. 1822-ben 28 vontató bükkönyből 10 pozsonyi mérő szemet, 8 vontató francia perjéből 13 pozsonyi mérő fűmagot nyomtattak. Vásárhelyen a lucerna alá már az 1820-as években trágyáztak. A kenyerei ispánság és a vásárhelyi uradalmi kasz-nárság 1825. évi takarmánykészletének és havi fogyasztásának vizsgálatából kitűnik, hogy az uradalom szénájának 55 %-át a jármosökrök és a gulyabeli marhák fogyasztották el. Emellett kaptak árpaszalmát is. A juhok takarmányaként szerepelt a borsószalma, a bükköny és a lóhere. A kenyerei ispánság látta el szénával a serházi hulladékon hízó 70-80 ökröt. Alomnak nem búzaszalmát használtak, hanem réti gazt. A kenyerei ispánság takarmányfelhasználása januárban, februárban volt a legnagyobb, lóheréből a legmagasabb havi fogyasztás 170 mázsa, bükkönyből pedig 378, gyepszénából 5000-6000 mázsa.240

Károlyi Sándor állattenyésztő majorsága alapjait már birtokba iktatása előtt kezdte lerakni. 1722 őszén leküldte nagykárolyi ménesét az Alföldre, és kiteleltetését a gazdák gondjára bízta. Jószágainak száma úgy is gyarapodott, hogy a taksa egy részének fejében állatokat fogadott el jobbágyaitól. 1725-ben 400 bika- és ugyanannyi üszőborjút számítottak be a földesúri tartozásba. Ezenkívül vásárlással is szaporította állatállományát, így a csongrádi ménesbe nápolyi és török ménlovakat hozatott. Ugyanakkor a vásárhelyi gazdák legszebb lovait is elfogadta. 1725-ben még csak 140 lóból állt a ménes, de néhány év leforgása alatt az állomány megháromszorozódott. 1766-ban a ló, szarvasmarha, juh mellett a sertések is feltűntek a kimutatásokban, de a fő jövedelemforrás változatlanul a hízómarha volt. 1758-ban a lovakból 1001 Ft, a gulyabeli marhákból 1040 Ft, a göbölyök árából pedig 36 780 Ft volt a bevétel. Hasonlóan a vásárhelyiek gazdálkodásához, az uradalom bevételeinek is 90-95 %-a a szarvasmarhákból származott. A derekegyházi majorság bevétele az 1757-1760-as kimutatások szerint a következőképpen alakult :241

 

 

Ft kr
Göböly árából 25 150 -
Hibás göböly 77 21
Gukyabeli marha 1 310 8
Méneses lovak 421 31
Marhabőr 140 13
Lóbőr 25 42
Viasz 26 47
Széna 620 23
Búza 5 20

 

Károlyi Sándor gazdaságszervező tevékenységére jellemző, hogy a méhészetet is meg akarta honosítani. 1731-ben Szegváron és Csongrádon leltárba vettek 192 kas méhet. Ugyanekkor kipörgettek 3,75 akó mézet és 31,5 font viaszt.242

A derekegyházi állatállomány létszáma és megoszlása 1766-ban a következő volt:

 

méneses ló 656 darab
tehén 740 darab
tinó 235 darab
juh 1206 darab
sertés 514 darab
göböly 1122 darab

 

A XVIII. században az uradalmi ménes létszáma évtizedeken át 500-700 darab között mozgott. Ugyanakkor a jobbágyok méneseiben a pusztán 2800-3000 lovat számláltak, a kezes ménesben - a város körüli nyomáson - 400-at tartottak. A lovakat leszármazás, életkor, szín, felhasználás szerint egyedekre lemenőén tartották nyilván. A derekegyházi ménest további kisebb őrzési egységekre, ménesékre bontották: 1775-1777 között átlagosan a szilaj ménesben 240, a szelíd ménesben 32, a meddő ménesben 146, a paripaménesben 140 ló legelt. Istállóban 39 hámos lovat, nyergelhető ötödfű csikót és kancát tartottak. Az évi csikószaporulat 100 körül mozgott. A legnépesebb mindig a szilaj ménes volt.243

Szathmáry Mihály inspektor 1787-ben azt javasolta a földesúrnak, hogy a híres nagykárolyi ménest is hozzák le Derekegyházra, mert ott „az faj már több ízben alászállott", és a tartás is sokkal többe kerül, mint Derekegyházon. Az uradalom racionalista irányítására jellemző, hogy inkább eladták az őszi vásáron a kimustrált lovakat, mint hogy kiteleltessék. Míg a jobbágyok szalmával, részben szénával teleltették ki lovaikat, s azok tavaszig leromlottak, addig az uradalom több gondot fordított a lovak takarmányozására. 1791 decemberében a derekegyházi ménes 15 szekér szénát, 4 szekér szalmát, 110 köböl zabot és 5 köböl árpát fogyasztott el. A ménessel foglalkozók különleges megbecsülése is jelzi, hogy a ménes jelentős helyet foglalt el az uradalmi állattenyésztésben. 1790-ben Szathmáry Mihály istállómester évi 300 Ft készpénzt és 201 Ft 42 kr természetbeni juttatást (deputatum), Horváth Ádám lovászgazda 122 Ft 37 kr készpénzt és 121 Ft 31 kr juttatást kapott. Ugyanekkor a tehéngulyás évi fizetése 80 Ft készpénz és 33 Ft értékű deputatum volt.244

A XIX. század első felének gabona- és gyapjúkonjunktúrás évtizedei nem kedveztek a ménes további fejlesztésének. A minőségre ugyan még ügyeltek, de a létszám egyre csökkent. 1808-ban 39 istállózott ló és 317 méneses ló tartozott a ménesdirektor és ménesmester fülegyelete alá. 1813-ra eltűnt a híres ménes Derekegyházról. Át kellett adnia helyét a divatos juhtenyésztésnek. A ménesdirektor sem szerepelt többé a majorsági földek beneficiátusai között. Az „orvoskovács" (gyógykovács) kvártélyából is juhászok lakása lett. Egyedül a sámsoni ménes maradt meg, amelyben a szelíd méneshez 41, a szilajhoz pedig 62 ló tartozott 1813-ban. Vásárhelyen csak igáslovakat (borhordás, olajmalom működtetése stb.) és néhány parádés lovat tartottak.

A XVIII. században a szarvasmarha tenyésztése hozta a legtöbb jövedelmet a majorsági gazdálkodásban. A szarvasmarha-állomány az 1770-es évektől fokozatosan emelkedett. Létszáma 1778-ban Derekegyházon elérte a 2227 darabot:245

 

Kategória db
Tehén
Üsző
Tinó Jármosökör
1143
333
657
94
Összesen 2227

 

Az uradalmi tisztség minden kiadásról, bevételről gondos számadást vezetett. A tiszta haszon kimutatása önmagában korszerű gazdálkodásra enged következtetni. 1771-ben a tehéngulya értéke 13 590 Ft-ot ért el, az eladott állomány után - a gulyások, bojtárok, „szénázó betyárok" stb. bérének és egyéb kiadások levonásával - az uradalom 1869 Ft bevételhez jutott. Az eladások mértékére jellemző, hogy 1770-ben a bécsi kereskedők 320 ökröt vásároltak az uradalomtól.

Míg korábban egy baromban járt a jószág a derekegyházi kastélytól északkeletre húzódó pusztán, addig a XVIII-XIX. század fordulójától 10 gulyás felügyelete alatt már 3 barmot szerveztek. Ezt nem a létszám indokolta, hanem a célszerű gazdálkodás. A derekegyházi gulya számbelileg csökkent ugyan, de minőségileg országos hírnévre tett szert. 1813-ban a „nagy baromban" 509, az üszőbaromban 183, a tinóbaromban 253 szarvasmarha legelt. A szántóföldi gazdálkodás előretörését jelzi, hogy a jármosökrök száma 120-ra emelkedett.

A fajtajavítás kezdetei - a svájci tehenészet meghonosodása - az 1770-es évekre tehetők. Az állomány azonban sokáig alacsony maradt, csupán az 1820-as években emelkedett a száma 200 fölé. 1825-ben a vásárhelyi, szentesi, csongrádi és orosházi uradalom területén 80 hízó marhát, 437 jármosökröt, 602 gulyabeli „fehér" marhát és 298 „swajtzeriabéli" marhát írtak össze.246 Derekegyház hírnevét azonban a szürke marha alapozta meg, amely a családi birtokosztást követően József főherceg kisjenői uradalmába került. Sajnos a birtokfelosztás után a három uradalom számadásai nem kerültek a Károlyi család levéltárába, ezért gazdálkodásukra alig találunk forrást.247

A XVIII. század közepén már ezren felüli juhállomány járta az uradalmi legelőket. Károlyi Sándor időnként elfogadta a dézsmabárányokat is, 1736-ban 250 juhot küldtek az uradalmi nyájba a vásárhelyiek. 1766-ban a derekegyházi juhállomány megoszlása a következő volt: 389 öreg, 223 harmadfű, 136 tavalyi, 404 idei, 54 meddő, összesen 1206 darab. A juhászat felkarolására a napóleoni háborúk végétől, az 1810-es években került sor. A derekegyházi kasznári kvártélyt 1810-ben a juhászok szálláshelyévé alakították át. 1813-ra elkészült a mágocsi juhászház. 1813-ban a juhászmester gondviselése alatt - 12 konvenciós juhász őrizetével - 3339 juh legelt a „selymesnyájban", 3341 a „különös magyar pásztor" nyájában, 568 pedig a balkáni eredetű, ún. „czigáré" nyájban. Az utóbbiakat finom gyapjújukért és jó tejelőképességükért tartották. A sámsoni és derekegyházi juhászok eszközleltára arra enged következtetni, hogy intenzíven foglalkoztak sajtkészítéssel is. A sámsoni juhállomány megoszlása 1813-ban így alakult:

 

Kategória db
Selymes Közönséges Magyar 2254 2230 2093

 

A vásárhelyi uradalom juhászata a kenyerei uradalomban kapott helyet. Itt a „selyemgyapjas" juhok egy különösen igényes fajtáját, a pepigniére nyájat tartották, melynek száma 1822-ben 432, 1827-ben 915 volt.248 A vásárhelyi kerület gyapjúhozama 1827-ben a selyembirkák után 15, a közönséges juhoktól pedig 164 mázsát ért el.249 Az 1827. évi birtokfelosztás a juhászatban is változásokat eredményezett.  Különös érdemeket szerzett e téren Erdélyi János, a közös javak igazgatója, az ő javaslatára szerezték be a „jeles tenyészállatokat" a herceg Lichnovsky-féle juhászatból. Legnagyobb ütemben Mágocson fejlődött a juhtenyésztés, ahol az 1830. évi, 7400 darabból álló állomány 1848-ig megduplázódott.250

Az uradalmi sertéseket az év nagy részében Szikáncson tartották. A kenyerei ispánság számadásaiból kitűnik, hogy az egész nyájat a „serház" mellett teleltették, ahol rossz időben abrakot is kapott. 1826 decemberében azt jelentette a tiszttartó, hogy „a kocák a malacozást már elkezdették karácsony tájban, azok Szikáncson árpával tartatnak, naponként egyre 4 icce árpa adatván".251 Az uradalom szükségére befogott hízók is árpát kaptak, emellett kukoricát is felhasználtak erre a célra. Az 1822-1827 közötti években a vásárhelyi uradalom átlagosan 60-100 öreg hízót és 20-30 süldőt hizlalt. Évente 100-250 malaccal gyarapodott a konda. A sertések száma a többi uradalomban sem volt magasabb. Az uradalom legfőbb gazdasági irányítása a gazdaságosság szempontjait e téren is igyekezett érvényesíteni. Amikor a vásárhelyi sertések tartására tiszta árpát használtak fel, Pestről az alábbi dorgálás érkezett: „Hasznosabb lett volna az orosházi... ocsút inkább helyben sertések által feletetni, mintsem egyrészről azt csekély áron eladni, másrészben pedig a sertéseknek árpát adni, melyre az Inspectoratus máskorfigyelemmel légyen."252

A mezőgazdasági termelés mellett az uradalom ipari tevékenységet is folytatott, jelentős bevételhez jutott a sörfőzés és pálinkaégetés hasznából. A sörfőzés jövedelmezőségét már Károlyi Sándor felismerte; eleinte haszonbérlők házában, majd urasági épületekben történt a termelés. Csongrádon a „serházat" többször is átépítették, így 1808-ban 32 akós rézkazánt állítottak be a termelésbe. A szentesi serház a várostól északnyugatra, Hékéd szélén, a Kurca vize mellett helyezkedett el. A szegvári serház a helység végén, a Kórógy- és Kurca-ér között épült, kazánja 40 akós volt. A sörfőzdék mindenütt a vízparton épültek, Vásárhelyen a Kis-tó-ér partján. 1804-től négy évig készült a „vásárhelyi serház", építési költsége a nagy méretek miatt (90 öl hosszú, 7 öl széles, emeletes, zsindelytetős épület) 246 808 Ft-ot tett ki. Építése nemcsak az uradalom tőkeerejét bizonyította, hanem a korszerűségre való törekvést is. Az évente 1800 hordó sört érlelő ipari üzemből a helyi szükségleten túl távolabbi városokba is került, erről Palugyay Imre így emlékezett meg 1855-ben: „Kívül pedig a városon, a városi házak szélében nagy serpálinkafőző és olajmalomház, hol hajdanában az uradalom által az egész országban legjobb ser főzetett, s mint olyan, Pestre és az ország egyéb vidékeire szállíttatott."253

A „serházakban" pálinkát is főztek, de emellett hasznosították - az állattenyésztés révén - a keletkezett melléktermékeket. Az uradalom - a lakossághoz hasonlóan - felhasználta pálinkafőzésre a törkölyt, a borseprűt és a megdohosodott gabonát. Az 1820-as években évi átlagban 200 pozsonyi mérő kétszeresből, ugyanannyi árpából főztek pálinkát. Az előállított pálinka mennyiségére 1826 júliusa szolgáltat adatokat, ekkor seprűből 96, gabonából 46, törkölyből 14, szilvából 2 akó pálinkát állítottak elő. A pálinkaégetés hasznát az uradalmi korcsmák, csárdák és egyéni kimérések biztosították. Uradalmi italmérő hely volt korszakunkban a Fekete Sas, Szarvas, Hajda, Kutasi vendégfogadó, a Vörös Ökör, Bika, Saja, Koplaló, Arany Szita, Bagi, Hajnal, Görbe korcsma, a téglási, mártélyi, újvárosi és a Hámszárító csárda.

A XVIII. században nélkülözhetetlen étkezési és világítóolajat a lakosság lenmagból, tökmagból, repcéből maga állította elő. Az „olajsutuk" után azonban taksát kellett fizetnie. Az uradalom a „nagy serház" építésekor olajmalmot is készített, amely kifizetődő vállalkozásnak bizonyult a következő évtizedekben. A felhasznált nyersanyag mennyiségéből következtethetünk az előállított olaj mennyiségére. Az 1820-as évek elején átlag 2000 pozsonyi mérő repce található a raktárakban, melyből havonta 350 pozsonyi mérőt utaltak ki olajütés céljára. 1826 decemberében 16 ló erejét felhasználva 330 pozsonyi mérő repcét sajtoltak ki, így 7176 font olajat nyertek. A kisebb bevétel azonban arra késztette az uradalmat, hogy csökkentse az „olajmalmok" termelését.254

Miként láttuk, a vizen érkező faáru feldolgozása gerendává, deszkává, léccé nélkülözhetetlen ipari tevékenység volt Hódmezővásárhelyen. Az uradalom éppen ezért „fűrészgyárat" állított fel. Az egyik a Tisza-parti Körtvélyesnél, a másik a „serház" melletti gazdasági épületben kapott helyet. A deszkametszés jövedelmét nem tudjuk kimutatni, mert egy rovatban vezették a lisztes- és olajütő malmok bevételével, de nagyságrendjére következtethetünk az együttes bevételből, amely olykor 10 000-12 000 Ft-ra rúgott. 1804-ben 12 ember végezte a hatalmas méretű körtvélyesi fűtészházban a munkát.

A téglaégetés földesúri jogát a Károlyiak mindvégig érvényesítették. Téglaégetésre az uradalmon kívül eleinte csak a városi kommunitásnak (községnek) és az egyháznak volt igénye. A tégla után akkor nőtt meg az érdeklődés, amikor a deszkából és fából tákolt kémények építését a vármegye megtiltotta. Az első uradalmi téglavető a Kis-tó-ér közelében, a mai Kutasi út mentén működött, a másikat a Csomorkányi út mellett állították fel, szintén a Kis-tóhoz közel. A XIX. században mindkét téglavető helyre tőkés téglagyár települt: a Kutasi út mentén a Kovács, a Csomorkányi út mellett pedig a Franciszti nevű. 1848-ig a város téglagyárat nem tarthatott fenn, legfeljebb az uradalmit kapta rövid időre haszonbérbe. Szentesen a Vásárhelyi út mentén egy 42 000 tégla égetésére alkalmas üzem, Csongrádon a Pesti út mellett 50 000-es kapacitású égető működött. A téglamester fizetése 1000 tégla után 5 Ft, 10 000 darab után pedig 1 köböl búza volt. 1813-tól elmaradt a búzabér, a pénzbeli juttatás 4 Ft-ra csökkent. Vásárhelyen a Serház melletti téglagyár 80 000 darab téglát készített, a Csomorkányi út melletti ugyanannyit. A kimutatások szerint az 1820-as években a téglavetésre fordított költség havonta nem érte el a 200 Ft-ot, míg a bevétel megközelítette az 1000 Ft-ot.255

A csongrád-vásárhelyi uradalom gazdálkodásáról összefoglalóan megállapíthatjuk: kezdetben az állattenyésztés dominált, majd a XVIII-XIX. század fordulójától felzárkózott a földművelés, elsősorban a gabonafélék termesztése terjedt el, de nem hiányoztak a vetésszerkezetből a takarmány- és az ipari növények sem. A földesúri majorságok a reformkorban léptek a szakszerűen irányított gazdálkodás útjára, amely magában foglalta a mezőgazdasági termékek előállítását és nagyüzemi feldolgozását is.

 

4. Társadalmi viszonyok Az úrbériség bevezetése

Hódmezővásárhely jobbágysága a XVIII. század első évtizedeiben a kiépülő állami és földesúri hatalom elismerésére kényszerült, de eközben sikerült megőriznie a török uralom alatt gyakorolt jogainak nagy részét, mindenekelőtt költözési szabadságát és széles körű önkormányzatát. Jogait ismételten megerősítette a Károlyiakkal kötött taksaszerződésekben, amelyek a vásárhelyi taksás jobbágyok számára - örökös társaikhoz viszonyítva - gazdasági előnyöket biztosítottak. Földesúri szolgáltatásaikat pénzzel megválthatták és kollektíve róhattak le, nem ismerték a földesúri kilencedet, robot helyett szabad egyezségen alapuló csekély munkajáradékkal tartoztak földesuruk kiépülő majorságában.256 A szabadparaszti fejlődés lehetőségének továbbélését a töröktől felszabadított területek gyér népességével magyarázhatjuk. A földesúri hatalom előretörését korlátozta a kibontakozó paraszti vándormozgalom, amely a munkaerő megkötése érdekében kedvezmények adására kényszerítette az alföldi területek birtokosait. Mihelyt azonban megszűntek azok az okok, amelyek a második jobbágyság rendszerétől való elkanyarodást kiváltották, a feudalizmus általános tendenciája, a földesúri hatalom felülkerekedése az egykori hódoltság területén is érvényesülni kezdett. Időben ez a XVIII. század közepére tehető, amikor a népesség növekedésével - a természetes szaporodás, a vándormozgalom és a telepítések révén - helyreállt a munkaerő keresletének és kínálatának korábbi századokban megbomlott egyensúlya, amikor a továbbköltözéssel nyerhető előnyök mindinkább elenyésztek. Másképp fogalmazva: a termelőerők fejlődése, mindenekelőtt a népesség gyarapodása, továbbá a piaci értékesítés lehetőségének fokozódása az 1740-es évekre megteremtette ezeken a területeken is a majorsági gazdálkodás feltételeit, napirendre tűzte a földesúr-jobbágy viszony új alapokra helyezését.257

Az árutermelés talaján kibontakozó harc alapvető kérdése az volt, sikerül-e a város jobbágyságának a földesúri törekvésekkel szemben kedvezőbb taksás helyzetét megőriznie, vagy pedig érvényesül az az országos tendencia, amely a terhek egységesülését, a szabadmenetelűségből származó előnyök elvesztését jelezte az úrbérrendezés előtti évtizedben.258 Másfelől nem hanyagolható el az a kérdés sem, hogy vajon a mezőváros jobbágysága egységesen vagy belső ellentétekkel terhelten reagált-e a földesúri kihívásokra.

A földesúri magatartás változását leginkább Károlyi Ferenc taksaszerződései, illetve úrbérrendezési kísérlete (1756) jelezte. A szerződésekben nem mulasztotta el annak hangoztatásai, hogy a földesúri jövedelmek kezelését, a puszták használatát csak tetszéséig (ad usque beneplacitum) engedte át a városnak.259 Az utóbbi inkább vállalta a magasabb terheket, a felemelt taksát, annak előre történő kifizetését, a derekegyházi majorság szükségletére kaszált széna begyűjtését, mintsem elveszítse a kollektív szerződésből származó előnyöket. A város félelme nem volt alaptalan, hiszen a földesúri szándékot Károlyi Ferenc 1748-ban már jelezte: „Csongrád vármegyében levő Hódmező Vásárhely városombul s hozzája eddig is bíratott pusztáimból sokkal több jövedelmet és hasznot vehetnék, ha azoknak beneficiumait magam adminisztrálnám és szedném."260 Az úrbériség előkészítéseként 1752-ben felmérette a város határát, ettől kezdve az uradalom engedélyével kaphattak szállásföldet a vásárhelyi jobbágyok. Lényeges változás volt ez a XVIII. század első feléhez képest, amikor tiltó rendelkezések még nem korlátozták a szabad foglalást. Aki a gazdátlan földön kutat ásott vagy állatainak aklot, istállót stb. épített, annak kizárólagos használatába került.261

A földméréssel egy időben sor került a határ távoli részein földfoglalásokra is. Sajátossága ennek az allodizálásnak a közvetett használat, ugyanis uradalmi tisztek, kertészek, egyéni haszonbérlők kezére jutott a kisajátított határrészek bizonyos hányada. Károlyi Ferenc az újvárosi pusztából kihasított 400 hold földet 1752-ben jószágigazgatójának, Marsovszki Györgynek engedte át. Mártélyra és Földvárra kertészeket telepített, Kingéc pedig tápéi és vásárhelyi árendások kezére került.262 A földesúri foglalásokkal a már 1727-ben kiszakított Derekegyház mellett majorságivá vált 1771-ig Mágocs és Rárós fele, Újváros egyharmada és Sámson negyedrésze.263 A majorsági állattartás jelentőségének növekedésével mind terhesebbé vált az uradalom szükségletére kaszált széna behordása. Miután e szolgáltatást a robot elkerülése érdekében a város mindenféle keret kiszabása nélkül vállalta, a földesúri követelések az 1750-1760-as években a majorsági igények szerint állandóan növekedtek.264

A város tiltakozását, amiért olyan területeket vontak földesúri kezelésbe, amelyek addig a „vásárhelyiek marhajáró földjei" voltak, az uradalom a kizárólagos tulajdonjoggal szerelte le, miként Károlyi Ferenc írta 1757-ben: „Megjegyeztetik egyszersmind, hogy a földnek birodalma parasztembert nem illet, ...csak annak haszonvétele."265 Az 1753. évi parasztfelkelés bukását követő állami terror dühöngése közben értesült a város arról, hogy földesura a kontraktust, amely 1756. szeptember 1-én járt le, nem hosszabbítja meg, helyette bevezeti az urbáriumot.266 Károlyi Ferenc 1756. augusztus 1-én kiadta önkényesen elkészített urbáriumát, amellyel „teljes hatalma" alá vonta a város lakosságát és az országos (szlavóniai) úrbéri szokásokat követve bevezette az egyéni adózást. A teljes hatalom a taksás viszony megszűnését, a földesúri joghatóság megerősítését jelentette.

Az urbáriummal a földesúr egyik alapvető célja az ingyen roboterő biztosítása volt. Szakítva a korábbi szokással, az egy ekével szántó jobbágyokra évi 15 igás-, a vonómarhákkal nem rendelkezőkre ugyanannyi kézirobot-nap teljesítését írta elő. A robot megváltását engedélyezte ugyan (napi 51 kr-on), de ennek határt szabott a majorság mindenkori munkaigénye, a lehetőséggel csak azok élhettek, Károlyi Ferenc szavaival: „akikre szüksége nem lenne tisztemnek s szolgalatjuk nélkül ellehetne".267 Károlyi Ferenc azonban nemcsak a robotváltságot szabta meg magasan, hanem a „háztartó gazdáktól" és zsellérektől követelt pénzadót is, az előbbiektől évenként 3 Ft-ot, az utóbbiaktól fele annyit kívánt beszedni. A pénzadózás kiterjedt a szárazmalmok után kirótt 4 Ft, a pálinkafőző üstöktől fizetett 8 Ft bevezetésére is; A céhmesterek évi taksáját 1 Ft-ban állapította meg. A pusztai legelők használatáért darabszám szerint mindenféle marhától centust kért: a gulya- és ménesbeli barmoktól 15 kr-t, „rúgott" csikóktól és borjaktól ennek felét, a göbölyök után 30, a sertésektől és juhoktól pedig 1 garast, a kilenced (bárány tized) elengedésével.

Az előzőleg már felmért szállásföldek minden egyes láncáért 1-1 garas fizetését írta elő. A pénzbevételek fokozásának szándékát jelentette a város által addig korlátozás nélkül gyakorolt kisebb királyi haszonvételek elvétele és földesúri kezelése. A városnak csupán egyetlen kocsma tartását engedélyezte, azt is - az 1767. évi úrbérrendelettel szemben -csak negyed évre. Az egyéni adózás rendszerét teljessé tette a szőlődézsma természetben való beszedése, illetve a konyhai ajándék címén „minden gazdák és zsellérek fejősteheneitől" követelt egy-egy meszely vaj, vagy helyette 2-2 garas.

A város egységes akarattal visszaküldte földesurának az urbáriumát, elutasította a robot bevezetését, továbbra is kontraktus alapján kívánta földesúri szolgáltatásait megváltani.268 Mint írták: „városunk örökös jobbágyi nevezettel nem illethetősége forog elménkben", ezért a Károlyi Sándorral kötött szerződések megtartását követelték. Minden termésből hajlandók voltak a dézsmát kiadni, de robot alatt szolgálni nem akartak, mert az az örökös jobbágyi állapot bevezetését jelentette volna. Fél esztendőre kérték a kocsmáltatást meghagyni, mivel a szőlőheggyel rendelkezőket a törvények értelmében megillette ez a jog. (Mária Terézia úrbérrendezése során ez valósult meg.) Továbbá kérték az uradalomhoz tartozó községek egyenlő elbírálását, arra hivatkoztak, hogy a csongrádiak egy-egy szállás után 24 Ft-ot fizettek Károlyi Ferencnek, de nem tartoztak „e summán kívül" kilenceddel és jószágaiktól baromtaksával. Az ellenérvek sorát kibővítették azzal a felismeréssel, hogy az egyéni adózás bevezetéséhez „tisztek" kellenek, meg gazdasági épületek, s ezek felállítása a lakosság „enervátiójára" vezetne.

Károlyi Ferenc azonban hajthatatlan maradt, legfőbb követeléseiből nem engedett, miközben eredménytelenül kísérletezett a mezőváros egységének felbomlasztásával, kisebb enyhítésekkel keresztülvitte akaratát, új alapokra helyezte jobbágyai adóztatását.269 A földesúri akaratot teljes nyíltsággal tükrözték azok a városhoz küldött levelek, amelyeken az „örökös jobbágyaimnak" címzés szerepelt.270

Ha röviden értékeljük az állami úrbérrendezésig terjedő évtized harcának mérlegét, megállapíthatjuk, inkább a földesúr javára mutatkozott nyereség, jóllehet 1770-ben büszkén vallották a vásárhelyiek, hogy „ezen helységnek, vagyis városnak semminemű urbáriuma nincsen, nem is volt", mivel a város lakosai nem örökös, hanem szabadmenetelű jobbágyok.271 Az új adórendszer, amely az addig átalányösszegben fizetett taksát felváltotta, ugrásszerűen megnövelte a földesúri bevételeket, így a földesúri jövedelem az 1741. évi 5500 Ft-ról 1758-ban 22 147 Ft-ra emelkedett.272 Súlyosbította a helyzetet a földesúr-jobbágy viszony egyéni alapokra helyezése. Az egyéni kapcsolatrendszer kialakulásával a város atomizált társadalma kisebb ellenállást tudott tanúsítani a földesúri hatalommal szemben, mint 1756 előtt, a kollektív szerződések időszakában. A földesúri „teljes hatalom" kiépítésével a Károlyiak elérték, hogy a város vezetése mindinkább elhatárolta magát a köznéptől, elsősorban a zsellérektől, és a földesúri érdekek kiszolgálójává vált. Az erősen differenciálódott jobbágyság legszegényebb rétegei ekkor már nemcsak a földesúri, hanem a. gazdagparaszti kizsákmányolás terhét is viselni kényszerültek. Egységes fellépésre ezután ritkán került sor, csupán a kedvezőbb taksás állapot megvédése mozgósította ideig-óráig az egész várost. Jól megfigyelhető ez Mária Terézia úrbéri rendeletének végrehajtása során.

Amikor 1768-ban a bírák a Városházához hívták a népet, és felolvasták Mária Terézia úrbéri rendeletét, a népgyűlés bizalmatlansággal fogadta a hírt, újabb földesúri mesterkedéstől tartott. Ezért azt javasolta vezetőinek, hogy forduljanak földesurukhoz, kérjék: ne „örökös jobbágyi kötelesség", hanem kontraktus, „mértékletes árenda", „alku szerént" szolgáljanak. Másként „az 52 napnak sem kiszolgálására, sem kiváltására, úgy a fuvarozásra is éppen nem állunk, sőt, robota nevezet alatt csak egy napot is, mind gazdák, mind zsellérek sem nem szolgálunk, sem ki nem váltunk, míg Felséges Asszonyunknak egész Országot eképpen regulázó Kegyelmes parancsolatját nem látjuk, hanem annak mi is, azt megcsókolván, térdet, fejet hajtunk".273 Miután a város vezetői meggyőződhettek arról, hogy az urbárium bevezetése elkerülhetetlen, magára hagyták a háborgó tömeget, és kiszolgáltatták a megyei hatóságoknak. Jellemző erre a magatartásra a város akkori főbírájának, Kaszap Péternek a kétarcúsága. Maga is az urbarium bevezetését szorgalmazta, miközben a kontraktus megkötését az úrbérrendezés befejezésétől tette függővé. Ezzel a földesúr érdekét képviselte, hiszen Károlyi Antal is az úrbérrendezés bevezetése után kívánt a kontraktus megkötéséről tárgyalni.274

Miközben a tanács arra biztatta a népet, „hogy az uraktól kiadatott urbárium szerint ki-ki vállalja magára mind a szolgálatot, mind pedig a fizetést", az örökös kontraktus megkötését már csak a kisebb vagyonúak és a nincstelen zsellérek követelték. Magatartásukban szerepet játszott a bécsi követjárások iránti bizakodás, az igazi urbárium kiadatásának reménye. „Látván a nép, hogy sem a maga bíráitól, sem a méltóságos uraságtól semmi vigasztalást nem vehetne, a dolgoknak leginkább világosan megtudására rendelt embereket", akik „az egész köznépnek fejében mentek föl Bécsbe" - vallották 1775-ben az úrbéri per során.275 Az elégedetlenek azonban találtak vezetőket maguk között. Dajka János, Vékony György és társaik szükségképpen viseltek egyszerre több frontos harcot: földesurukkal, a megyei hatóságokkal és városuk megalkuvó bíráival szemben egyedül az udvartól várhattak segítséget. Reményeikben csalatkozniuk kellett, mivel a jogos sérelmek orvoslását az államhatalom részben az érintett földesúrra, részben a megyei törvészékre bízta.276

Vásárhelyen az úrbér bevezetésének legfőbb szorgalmazója a földesúri hatalom volt, amely az 1756. évi kísérlet után kapva kapott az állami beavatkozással kínálkozó lehetőségen. Eközben maga mögött érezhette Csongrád megye tisztségviselőit, akik - igaz, más megfontolásból - szintén tagadták az örökös szerződés megkötésének lehetőségét. A megye arra hivatkozott, hogy a szabadmenetelűséghez szokott jobbágyság nem vállalná örökös feltételek mellett a földesúri terheket, elköltözésével viszont az állami adóalap csökkenne. Egyedül az ideiglenes szerződések segíthetnek, ezzel leszerelhető a jobbágyok ellenállása. Megegyezett ezzel a földesúr elképzelése is.277

Az úrbériség bevezetését azonban megnehezítette az a körülmény, hogy a vásárhelyi jobbágyok nem ismerték a telekrendszert. A bő határú alföldi településekhez hasonlóan első foglalással vették művelés alá a határt. A belső és külső legelők közötti sávban mindenki anyagi erejéhez - elsősorban állatai számához - mérten foglalhatott magának szállásföldet. A szállásokon a földművelés egyéni alapon, kötetlen formában történhetett, nem korlátozta sem a földközösség, sem a földesúr. Amikor Csongrád megyének 1768-ban jelentést kellett tennie az úrbér bevezetésének előmunkálatairól, arról tudósította a helytartótanácsot, hogy a földet úrbéri telkekre felosztani a tanyák miatt lehetetlen. Ahhoz, hogy a telkeket pontosan kimérjék, a tanyákat szét kellene rombolni. A megyei javaslat emiatt úgy szólt, hogy az úrbéri terheket a ténylegesen birtokolt szállások nagyságához kellene igazítani. Végül a megyei küldöttség - felsőbb utasításra -ragaszkodott a hagyományos határhasználathoz, megmaradtak a szállások és tanyák. A tényleges felmérés azonban elmaradt, Vásárhelyen is, mint országosan, a jobbágyok bevallására hagyatkoztak a végrehajtó megyei küldöttség tagjai.

A vásárhelyiek az úrbéri tabella elkészítésekor az ellenállásnak másutt is megfigyelhető formáját választották, eltitkolták a ténylegesen használt földterület jelentős hányadát. Az uradalom - arra hivatkozva, hogy a lakosok hibás bevallása miatt a földesúri érdek kárt szenvedett - nem fogadta el az 1772. április 2-án kihirdetett első urbáriumot.278 Bejelentette a jobbágyok használatában levő szállások mérnöki felmérését, amit az állami adóalapra ügyelő helytartótanács is támogatott. A földesúri reguláció elkezdése előtt az uradalom direktora 1772. május 19-én a népgyűlésre bízta annak eldöntését, hogy a szállások megtartásával vállalják-e az úrbéri terheket, vagy ha azokat „urbáriumi terhek viselése alatt felvállalni nem akarják", akkor a határt nyolcadrészekre felosztatja, és „így szabad lészen a vásárhelyi mostani lakosoknak annyi octávát felvállalni, amennyit ki-ki maga erejéhez, s birtokához elegendőnek lenni lát, ha pediglen ... az egész határt fel nem vállalnák, a fent maradó földeket... új lakosoknak fogja kiosztatni".279

A kontraktust követelő vásárhelyiek ellenkezése közben 1773 végéig befejeződött a földmérés. Kiderült a reguláció során, hogy az első urbáriumba bediktált földmennyiségnél jóval nagyobb terület volt használatukban, így vagy vállalták a megnövekedett telekkel járó terheket, vagy megváltak földjüktől. Sokan, elsősorban a szegényebb rétegekből, az utóbbit választották: „Felesen vágynak olyan lakosok, akik földdel nem bírnak, mert sokan a régi földeket sem akarták felvállalni és önként zsellérek akarnak lenni" - olvashatjuk vallomásukból. Mintegy 20 gazdát emlegettek, akik földet nem vállaltak, meg sem jelentek a földméréskor, sőt „másokat is arra akartak bírni, hogy azok se vállaljanak földet".280

A reguláció során az 1770. évi urbáriumban szereplő 296 úrbéres telekkel szemben 1359 egész 7/8-ot mértek fel, de az újonnan elkészített és a helytartótanács által elfogadott urbáriumba csak 1161 egész 3/8 telek került. A maradék 198 egész 4/8 szessziót az uradalom jogilag allodizálta, mondván: a jobbágyok nem vállalták fel úrbéres földként. A maradványföldek képződésében a jobbágyi ellenszegülésnél is döntőbbnek kell tekintenünk a földesúri érdeket, amely teherviselésre képes jobbágyokat kívánt, nem pedig töredék telkes, igaerővel sem rendelkező úrbéreseket. Így hasztalan kértek többen földet az uradalomtól, ha tehetségük nem volt, kérésüket elutasították. Az úrbérrendezés olyan erős válaszfalat húzottezáltal a jobbágyok és zsellérek közé, hogy a telkessé válás esélyei minimálisra csökkentek.281

Hogy mennyire nem viselte szívén az uradalom a zsellérek, a földnélküliek sorsát, kiderült a regulációval egy időben folytatott allodizálásból és az 1774-ben tetőpontjára hágó ellenállásból. Miközben egymást követték a puszták benépesítését és a zsellérek telkes jobbággyá tételét sürgető helytartótanácsi leiratok, az uradalom újabb határrészeket vont saját kezelésébe.282 A foglalások nagyságrendje is figyelemre méltó, hiszen a Derekegyházhoz csatolt Tompahát és Kéktóhát együttesen 4000 holdat ért el, Újvárosból 1633 holdat, Nagyhajláson 210-et, Sámson pusztából újabb 650 holdat sajátítottak ki. Igaz, nem csatolták közvetlenül a majorságokhoz - Derekegyházhoz, Mágocshoz és Sámsonhoz - a 10 000 holdat meghaladó remanenciát (maradványföldet), mégis joggal tekinthetjük ezt is földfoglalásnak, hiszen az úrbéri rendelet előírásait kijátszva nem úrbéres, hanem árendás telekként osztotta ki az arra vállalkozók között. Csak utalunk rá, hogy 1832-ig a 198 telekből 7-et a kenyerei, 33-at pedig a sámsoni majorsághoz csatoltak Az uradalom földfoglalása a legelőhasználat korlátozásával társult, megnehezítve ezzel a kizárólag állattartásra berendezkedett földnélküliek megélhetését. A külső legelő használatáért fűbért követelt, sőt egyoldalúan megkísérelte - a saját úriszéke döntése révén - a közlegelő elkülönítését. Az 1556 szesszió nagyságú legelőből a városnak csupán 391 telket engedett volna át.283

A maradványföldek kiosztásának elmaradása, az uradalmi földfoglalások, az erőszakolt legelőelkülönözés, a zsellérektől követelt legelődíj, a robotrendszer bevezetése stb. szolgáltatott alapot a Dajka János vezette forrongáshoz és az 1775. évi úrbéri perhez, amelyek végső kimenetelüket tekintve szemléletesen igazolják a földesúri érdekek érvényesülését. Dajka János, Vékony György, Lázi János - a követjárások megyei tilt ása ellenére - több alkalommal Bécsbe mentek, hogy a királynőnek átnyújtsák a vásárhelyiek panaszait. Eközben „pártfogót" találtak a magát Mária Terézia orvosának kiadó Páriz-Pápai Jánosban, aki egyrészt írásba foglalta a jobbágyság panaszait, másrészt levelek útján az úrbérrendezés visszautasítására szólította fel a vásárhelyieket. A „hamis urbárium" illúzióját táplálta a nép körében, amikor Mária Terézia úrbéri rendeletét az uradalmi és megyei tisztek önkényes „alkotásának" nyilvánította.

A megye hasztalan botoztatta meg Dajkáékat, illetve tiltotta el őket az újabb bécsi utaktól, az urbáriumot nem fogadták el, továbbra is hamisnak tartották. A taksások ragaszkodását korábbi kedvezményeikhez ékesen bizonyítják a több száz fős tömegjelenetek a Városháza előtt, amelyek kiváltották 1774-ben az államhatalom beavatkozását.284 A megyei törvényszék az elfogott Dajka Jánost, Vékony Györgyöt és Borka Ferencet halálra, Páriz-Pápait, akit időközben Bécsből Szegvárra hoztak, 4 évi kényszermunkára és botbüntetésre ítélte. II. József mint régens azonban enyhítette a büntetéseket, megkegyelmezett a halálraítélteknek: Dajkára és Vékonyra 4, Borka Ferencre pedig 3 év börtön várt, amit a szegedi várban kellett kitölteniök. Páriz-Pápai Jánosra 2 évet és 15 botbüntetést szabtak ki, ez utóbbi büntetést, „hogy az ilyen imposztoroknak a nyugtalan városiak többé ne higyjenek", Hódmezővásárhely piacán kellett végrehajtani.285 Egy évvel később, 1775-ben született meg a megye végzése a többi „lázadó" ügyében. Lázi Jánost a törvényszék halálra ítélte, társait pedig hosszabb börtönbüntetésre. A királyi hatalom felülbírálva e végzéseket, Lázinak megkegyelmezett, 5 évi kényszermunkával, Diószeghy Jánost és Albert Istvánt 3 havi börtönnel sújtotta. A többieket pénz- és botbüntetésre ítélték, egyben kötelezték a törvényesen elítélteket a kollektázással összegyűjtött pénz, ami a bécsi utakat fedezte, visszatérítésére.286

A vezetőkre kiszabott büntetések sem „puhították" meg a vásárhelyieket. 1775-ben a város „visszaesett" a lázadás bűnébe, megtagadta a földesúri szolgáltatások teljesítését. Nem mentek a királyi biztos, Andrássy István felszólítására sem „úrdolgára", követelték bebörtönzött társaik kiengedését. Az uradalom ekkor csongrádi és szegvári robotosokkal próbálta elvégeztetni a kaszáltatást. Miután terve meghiúsult, engedményekre kényszerült. Engedélyezte a robot jelentős hányadának megváltását, elállt a házas zsellérektől követelt fűbér szedésétől.287 Az osztályharc eredményének hangoztatása mellett azonban nem hanyagolhatjuk el azt a körülményt, hogy az úrbériség bevezetésével a vásárhelyi jobbágyok - még ha élhettek is a robot és a kilenced megváltásával -az addigi szolgáltatásnál jóval nagyobb terhek viselésére kényszerültek. Az úrbérrendezés hosszabb távon a földesúri érdekek felülkerekedését eredményezte, ennek előjeleként a maradványföldek úrbéresítését, az új úrbéri tabella elkészítését és az örökös szerződés megkötését az uradalom - a megye közreműködésével - szabotálta.288

Mintegy 50 év múlva merült fel újra a remanencia kérdése, amikor az 1832-1836-os országgyűlés törvényei kötelezték a földesurakat a pusztatelkek, illetve a maradványföldek úrbéresítésére. Az újabb úrbéri per során került napvilágra a helytartótanács 1776. évi ama végzése, amelyben 1359 egész 7/8 úrbéres telek kialakításáról és a végleges úrbéri tabella elkészítéséről rendelkezett.289 Mindezt elősegítette a földesúr-jobbágy viszony sajátos szabályozása, az ún. conscriptiós (íratásos) rendszer, melynek alapja a jobbágyokkal évente kötött ideiglenes, egyéni szerződés volt. Ez azt jelentette, hogy évenként, november és december táján, a jobbágyoknak, úrbéreseknek és árendásoknak egyaránt meg kellett jelenniük az „uraság házánál", magukkal kellett vinniük „Taxa-palétájukat", amelyre feljegyezték az az évi pénz-, termény- és munkajáradék, illetve egyéb földesúri szolgáltatások (hosszú fuvar, konyhai ajándék) teljesítését. Az íratás ilyenformán kettős célt szolgált: egyrészt az uradalmi tisztek meggyőződhettek a jobbágyi tartozások teljesítéséről, a meglevő hátralékokról, másrészt az uradalmi gazdálkodás igényeinek megfelelően - a következő év robotszükségletét ismerve - egyéni (individuális) szerződést kötöttek a jobbágyokkal, a felvállalt föld nagyságától függő földesúri szolgáltatások formáiról, a munka-, termény- és pénzjáradék arányairól.290

 

Harc a földesúri kizsákmányolás fokozódása ellen (1780-1825)

Az úrbérrendezést követő évtizedekben a vásárhelyi jobbágyság helyzete fokozatosan romlott, egyfelől növekedtek a földesúri terhek, másfelől felgyorsult a zselléresedés folyamata. Kérdés, vajon ezek a kedvezőtlen változások az úrbérrendezés számlájára írhatók-e, vagy más tényezők játszottak meghatározó szerepet. Sokáig az előbbi álláspont uralkodott, ma már a marxista történetírás megnyugtatóan tisztázta: a parasztsors romlása nem hozható közvetlen okozati összefüggésbe az úrbérrendezéssel, jóllehet a fordulat időben egybeesik az úrbériség országos szabályozásával.

A terhek növekedése nem az urbáriumban biztosított földesúri jogokból következett, magyarázatát a gazdasági fejlemények adják. Vásárhelyen - miként a környező alföldi mezővárosokban, jobbágyfalvakban - a terhek ugrásszerű súlyosbodására a XVIII-XIX. század fordulójától került sor, amikor a napóleoni háborúk nyomán kiszélesedett a mezőgazdasági termékek piaca. Az értékesítés lehetőségének javulása mindenütt a majorsági gazdálkodás kiterjesztésére ösztönözte a földesurakat. A Károlyiak - birtokostársaikhoz hasonlóan - a majorsági gazdálkodás kiszélesítésével, a jobbágyoktól járó munka- és terményjáradék emelésével kívánták alapvető céljukat, a jövedelmek fokozását elérni.291 A jobbágyság ellenszegült a földesúri törekvéseknek, azonban nem tudta megakadályozni, hogy a feudális termelési viszonyok megszilárduljanak az egykor szabad paraszti fejlődés útját járó mezővárosban.

Az úrbérrendezéskor végrehajtott allodizálás elsősorban a földesúri jogbiztosítást jelentette a telken kívüli állományra, anélkül hogy a jogi allodizálást gyakorlati kisajátítás követte volna. A Károlyiak majorságinak minősített földjüknek továbbra is csak egy részét tartották közvetlen kezelésben, másik részét bérletek formájában, illetve részes műveléssel hasznosították. A telken kívüli állományba sorolható föld, amely az úrbérrendezésig a jobbágyok használatában volt, továbbra is a parasztok kezén maradt.292

Már az 1770-es években arról olvashatunk a földesúri hirdetésekben, hogy „aki a Remanentia földekbül fel akar fogni vagy heted dézsmára vagy pedig árendára, jelentse magát az uraságnál."293 A vásárhelyiek közül többen éltek a lehetőséggel, vállalták az úrbéres teleknél kedvezőbb feltételek mellett - heted dézsma vagy árenda fejében -a maradványföldek megművelését. A maradványtelkek úrbéresítésének elmaradása, még ha pillanatnyilag találkozott is a jobbágyok tetszésével, végső soron a földesúri érdek érvényesülését eredményezte. 1780-ban a vármegye még azt jelenthette a helytartótanácsnak, hogy az úrbéresítésre vonatkozó határozatokat a földesúr jelentős részében már végrehajtotta, az úrbéres telkek számát 1244-re emelte.294 Az állami ellenőrzés megszűntével nem folytatódott az úrbéresítés, ellenkezőleg, a már megszállt úrbéres telkek száma lecsökkent a javított urbáriumban szereplő 1161 egész 3/8 szesszióra. Miután nem került sor új úrbéri tabella elkészítésére, a földesúr által önkényesen allodiálisnak minősített maradványföldeket árendás telkek formájában engedték át jobbágyi használatba. Ezáltal az árendás telkek kikerültek az állami ellenőrzés alól, felettük a földesúr szabadon rendelkezhetett.295

Az uradalom az úrbéres és árendás földek közös kezelésével sajátos gyakorlatot vezetett be, eszerint állandóan változhatott a földek jellege, úrbéres árendássá válhatott és fordítva; a földesúr és a megye csupán arra ügyelt, hogy az úrbéres telkek száma, amelyek után állami adó járt, ne csökkenjen az 1773. évi urbáriumban szereplő 1161 egész 3/8 szesszió alá. Mindez tág teret biztosított az uradalmi tisztek önkényének, lehetővé tette számukra, hogy a teherviselésre képtelen vagy engedetlen jobbágyoktól elvegyék földjeiket. Szinte évenként ismétlődött a földesúri fenyegetés: a taksával adós vagy roboton meg nem jelenő jobbágyok földjeiket, a zsellérek pedig „kibecsültetéssel" házaikat vesztik el.296 E fenyegetések beváltására több példát tartalmaznak forrásaink, ezek közül csak néhányat mutatunk be. Az urbárium módot adott a földesúrnak az úrbéres földek birtokosai kibecsülésére, ha a jobbágy képtelenné vált - pl. igavonó állatainak elvesztése miatt - az úrbéres szolgáltatások teljesítésére. A törvényes lehetőség azonban utat nyitott Vásárhelyen a törvénytelen földrablásoknak. Az uradalmi tisztek önkénye elsősorban a töredék telkeseket sújtotta. Elvették tőlük úrbéres földjüket, és olyanoknak adták, akik nagyobb telki állománnyal rendelkeztek, és vállalták az úrbéres szolgáltatásokat. A vásárhelyi tanyák 1788-ban készült uradalmi telekkönyvében számos példát találunk az ilyen típusú elvételre: telkét „általadta", „elvétetik tőle, mivel nincs háza", „felét fogja bírni", „felvette Birinyi Albert" stb. Ugyanitt olvashatunk az úrbéres föld árendássá változtatásának eseteiről: „nincs háza, a föld elvétetik tőle és árendába adódott néki", „árendássá íratta" stb. Általában a töredék telkesek esetében (2/8, 4/8, 6/8) volt jelentősebb a birtokok mozgása jellegük „csereberélése".297

Ez a folyamat - miként a becsüjegyzőkönyvek tanúsítják - felgyorsult az 1790-es években, amikor a háborús terhektől és az egymást követő aszályos évektől sújtva többen tönkrementek, emiatt gyakran önként lemondtak földjeikről, másoktól viszont az uradalmi tisztek vették el telkeiket. Az évenkénti íratásos rendszer ugyanis lehetővé tette, hogy az adósoktól - legyenek azok úrbéresek vagy árendások - földjüket elvegyék, s „jobb igyekezetű embereknek" adják. 1791 decemberében, amikor a tarjáni városrész jobbágyai megjelentek az uraság házánál íratásra, az uradalom példát statuált. Közpéldára, hogy az ezután sorra kerülő városrészek okuljanak, elvette Kovács Mihálytól 6/8, Arady Jánostól pedig 4/8 nagyságú telkét. Egyúttal felszólította a föld nélküli zsellérereket : teljesítsék úrbéri kötelezettségeiket, különben „házaiktól meg fognak fosztatni".298 Az elvett földet ekkor még az arra jelentkezők között kiosztotta az uradalom, a XIX. század elejétől kezdődően azonban, összefüggésben a majorsági gazdálkodás kiszélesítésével, majorságához csatolta annak egy részét. Másként fogalmazva: az 1770-es évek jogi biztosítását a gyakorlatban allodizálás követte. Mindezt ékesen bizonyítja Szilágyi Gergely pere, aki nemesként 1 egész 4/8 úrbéres telken gazdálkodott 1805-ig. Ekkor az uradalom allodiálissá (árendássá) változtatta a földet, majd 1823-ban elvette Szilágyitól, hogy majorságához csatolja.299

A foglalások mértékéről egy 1832-ben készült uradalmi irat tájékoztat bennünket, eszerint a XIX. század elejétől a maradványföldekből 7 szessziót a kenyerei, 33-at pedig a sámsoni majorsághoz csatoltak.300 A majorsági árutermelés kiszélesítése nemcsak újabb földterületek elfoglalásával történt, hanem az allodiális legelőterület feltörésével és a bérletek visszavonásával is. Az úrbérrendezést követő években, amikor az állattenyésztés állt első helyen az uradalmi gazdálkodásban, gabonát csak kis mértékben, az állattartás igényeihez igazodva termesztettek a derekegyházi és sámsoni allódiumokon. Az allodiális gabonatermesztés kipótlására az említett uradalmi területek szántóföldjének bizonyos részét kiosztották a jobbágyoknak. Még az 1790-es években is több vásárhelyinek volt dézsma ellenében vetése Derekegyházon és Sámson területén.301 1793-ban az uradalom a városi tanáccsal szerződést kötött a 22 egész 2/8 szesszió nagyságú újvárosi puszta árendálásáról. A tanács a szerződés szerint köteles volt töredék telkek (2/8) formájában kiosztani az arra jelentkező házas zsellérek között, ha a megműveléshez elegendő erővel rendelkeztek és a tanács kezességet vállalt értük. így 1797-ben 35, 1798-ban 41, 1805-ben 87, 1810-ben pedig 95 jobbágy jutott fokozatosan emelkedő bérleti díj ellenében földhöz. Egy telek haszonbére 1793-ban 30, 1802-ben 47, 1805-ben 84, 1811-ben pedig 126 Ft volt. Sokan nem tudták vállalni a magas árendát, lemondtak a nekik juttatott földről. Hasztalan kérték a zsellérek az összeg leszállítását, az uradalom inkább engedélyezte a tanácsnak, hogy a házas zsellérek helyett tehetős telkesek béreljék tovább az újvárosi földet.302 1816-ban megszűnt a bérlet, mivel az uradalom kijelentette: az újvárosi pusztát „többé a Méltóságos Uraság árendába ki nem adandja, hanem a maga használatára megtartja".303

Hogy mennyire nem termesztettek a Károlyiak a XVIII. század végéig allódiumaikon piaci értékesítésre gabonát, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy gyakran jobbágyaiktól szerezték be az állattartáshoz és serfőzéshez szükséges árpát és zabot.304 A szántóművelésbe nem vont és a legeltetés alól kihasított allodiális határrészeken a századfordulóig ugyancsak kaphattak a jobbágyok részéből kaszálót.305 A gabona iránt mutatkozó kereslet változásokat idézett elő a földesúri gazdálkodásban. A századforduló után megnövelték a paraszti bérletek visszavonásával a gabonatermesztésre kiszakított földet, sőt az 1810-es években hozzáfogtak a legelők feltöréséhez, majd bevezették az addig uralkodó kétszeri szántás helyett az évi négyszeri szántást (egyszer a tavasziak, háromszor az ősziek alá). A földművelés kiterjesztése maga után vonta a jobbágyok robotszolgáltatásának emelkedését, mivel a földesúr aszerint kívánta az ingyen robotot a lakosoktól, „amint a mezei munkának nagysága és a dolgoknak szorgos volta hozta magával".306

Másfelől a földművelés extenzív kiterjesztése az allódiumi legelők „összeszűkülését" eredményezte, következményeként az 1810-es évek derekán - miként láttuk - megjelentek a földesúri birkanyájak a lakosság által addig kizárólagosan használt közlegelőn. Míg a gabonatermesztés fokozása ugrásszerűen a robotkötelezettséget és a kíméletlen hosszú fuvart növelte meg, addig a közlegelő földesúri használata a hagyományos jobbágygazdaság egyensúlyának megbomlásával fenyegetett. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a XVIII. század végétől a bevezetésekor gyűlölt urbárium a jobbágyok szemében „kegyelmes urbáriummá" változott, amely megakadályozhatta a földesúri terhek fokozását, az újabb szolgáltatások bevezetését. Másfelől pedig az uradalom is felhasználta az urbáriumot saját igényeinek igazolására, különösen a robot emelésénél hivatkozott a rendeletben biztosított jogaira.

Az uradalmi gazdálkodás jellegéből és a jobbágyi ellenállás erejéből következett a robotteljesítés mindenkori szintje. A földesúri érdek az ingyen munkaerő felhasználását követelte, miként Károlyi Antal az úrbéri forrongás idején megfogalmazta: „inkább szeretném, ha a napokat leszolgálnák, minthogy önön gazdaságomat is pénzes munkával kell folytatnom".307 Egyelőre azonban kénytelen volt meghátrálni jobbágyai ellenállásának láttán, egyrészt engedélyezte, hogy éljenek az urbáriumban biztosított jogokkal, a robotnapok; megváltásával, másrészt az előírtnál kisebb váltságösszeget követelt: az igásnapokra kiszabott 24 kr helyett 18-at, a gyalogrobot után pedig 12 helyett megelégedett 9 kr-ral. Mihelyt az államhatalom segítségével megfékezték a Dajka-féle úrbéri forrongást, a Károlyiak változtatni kívántak a számukra kedvezőtlen helyzeten. 1780-ban rá akarták kényszeríteni a városra, hogy a megváltott és leszolgált napok aránya 50-50% legyen. A tervezetet a jobbágyok egységesen visszautasították, ragaszkodtak a megváltás korábbi, számukra kedvezőbb arányához. A tervezetből ugyanis egyértelműen kiviláglott a földesúri cél: a majorsági gazdálkodást kizárólagosan a jobbágyok ingyen munkaerejével kívánta folytatni. A robotkötelezettség kiterjedt volna - az addig szokásos szénakaszálás és -hordás, szántás és hosszú fuvar mellett - az „élet takarására", behordására, a derekegyházi majorság körüli munkákra: pajták, aklok építésére és javítására, állatok bélyegzésére (billogozás), „a lábasjószág téli etetésére", egyszóval mindenféle ház körüli munkára.308

A megváltott napok aránya így csak minimálisan csökkent 1786-ig, miközben a leszolgált robot aránya nem érte el a 20%-ot (56. táblázat).309

Még ezt az arányt is lerontotta egyfelől a végzett munka silány értéke, másfelől az a körülmény, hogy a természetben vállalt robotra sem álltak ki a földesúrtól követelt időben. Ebben nemcsak a robot iránti gyűlölet játszott szerepet, hanem a legterhesebbnek bizonyult szénakaszálás, -gyűjtés és -hordás időbeni egybeesése a jobbágygazdaság azonos teendőivel. A földesúri fenyegetések - a föld elvétele, 12 botütés stb. - ellenére a földesúri hajdúk elől sokan a tanyákra húzódtak, ahol kevéssé tudták őket elérni. A földesúri tisztek jelentéseiből kiderül, hogy emiatt az uradalom a maga derekegyházi gazdaságában nagy károkat szenvedett.310 1787-ben a Derekegyházra kirendelt 600 emberből csupán 15-20 fő jelent meg, azok között is munkára képtelen idősek és gyermekek.311

 

56. táblázat

Év Robotnapok száma Ebből
megváltott napok száma % leszolgált napok száma %
1774 1786 1808 139 467
146 674
120 730
115 253
118 263
84 454
82,6
80,6
69,9
24 214 28 411 36 276 17,4 19,4 30,1

 

A földesúri, tisztek először a tanács feladatává tették az úrdolgára szólítást, a lakosság azonban nem hallgatott vezetőire, emiatt a bírónak „sok becstelenséget" kellett szenvednie a földesúri tisztektől. A robot gyakori megtagadása miatt az uradalom az 1790-es évek elején kilátásba helyezte, hogy a vásárhelyiek engedetlenségükért elvesztik a földesúr kegyét, egyrészt az urbáriumban előírt 24, illetve 12 kr megfizetésére kényszerülnek, másrészt viszont, „mivel oly szófogadatlanok, hogy jövő esztendőre ki-ki napszámjait mind szolgálattal fogják letölteni".312 A földesúri retorziók mellett más megoldásokkal is kísérleteztek. 1795-ben szabályozták a kaszálási robotot, ettől fogva a telkesek évenként 1 szesszió után 6 napot, fél „házhely" után pedig 3 napot voltak kötelesek kaszálni. Aki ennek nem tett eleget, nem teljesítette a kirótt napszámot, elveszítette földjét.313 Új vonásként bevezették a teljesítményben elszámolt robotolást. Ugyancsak 1795-től érvényesült ez a gyakorlat: „minden két boglyának bevitele fogódik egy napba" - olvashatjuk az inspektor rendeletében.314 A jobbágyok sérelmét még tovább fokozta a derekegyházi robotra menetel és jövetel be nem számítása a robotidőbe. A makói oldalon lakók fél és háromnegyed napi járásra voltak az említett majorságtól, így csak az oda és visszaúttal egy egész napot veszítettek.315 A teljesítmény szerinti munkát ezenkívül kiterjesztette az uradalom a nádvágásra és a szántásra is. A gyeptörést Derekegyházon nem az eltöltött napok szerint számították be a robotba, hanem a kimért föld felszántásának teljesítésétől tették azt függővé. A „rendes napszámnak beszámítása nélkül - írták a vásárhelyiek - többet szolgálni" kényszerültek.316

A majorsági termelés növekedésével egyre terhesebbé vált a hosszú fuvar teljesítése. A vásárhelyi jobbágyok bort, gabonát, sört, gyapjút szállítottak többek között Pestre, Megyerre, Gyarakra, Aradra, Nagykárolyba, Kenderesre. A téli időben vagy gyakran munkaidőben történő fuvarozás sokszor 10-20 napig is eltartott, miközben a jobbágy állatai „kiállottak", szekere tönkrement. Már 1787-ben az urbárium szerinti fuvarozást kérték bevezetni, az uradalom azonban nem teljesítette a kérést. Ugyanis amíg az urbárium 4 egész telek után írt elő 2 nap hosszú utat, addig Vásárhelyen a régi szokás fenntartására hivatkozó uradalom egy szessziótól követelte meg ugyanazt a szolgálatot.317

A majorsági gazdálkodás igényeinek megfelelően az 1810-es évekre a robot természetbeni leszolgálása meghaladta a megváltott robotnapok arányát. Már 1806-ban arról panaszkodtak a vásárhelyiek, hogy „a Méltóságos Uraság által a robotnak in natura leendő leszolgálásával annyira terheltetnének, hogy azokból a szokás szerint való megváltásra semmi sem hagyattatna".318 Ezzel egy időben elvesztették a megváltásnál addig gyakorolt földesúri kedvezményt, 1810-től az uradalom alkalmazkodott a „divatban levő bérekhez", egy szekeres naptól 1 Ft 12 kr-t, egy gyalognaptól pedig 36 kr-t követelt váltság fejében. Az uradalom álláspontját egyértelműen fogalmazta meg 1812-ben Schnee László inspektor: „e robotváltóra senki erőszakosan az uraság részéről nem kényszeríttetik".319

A háborús konjunktúrával hozható kapcsolatba a szőlődézsma átváltoztatása az előnyösebb törkölyös must szolgáltatásra, a püspöki tized (egyházi dézsma) árendálásának földesúri kézbevétele, általában a földesúri jussok gyakorlati érvényesítése. 1791-ben az uradalom bejelentette, hogy ezután a dézsmát nem borból, hanem törkölyös mustból fogja beszedni. Újítását azzal indokolta, hogy a lakosság rossz minőségű bort adott dézsmára, s emiatt az uradalom bora is megromlott. Az újítás az uradalom valamennyi községére vonatkozott, Csongrád elfogadta, Hódmezővásárhely azonban visszautasította a földesúri tervet. A régi szokás szerint, amikor az uradalom felügyeletével maga határozta meg a szüret időpontját, engedélyezte a szüretelést. Az uradalom kitartott álláspontja mellett, annál is inkább, mert ekkorra már „elkészült azon épületek nagy része, amelyek az ilyen dézsmálást szolgálják".320 A városban épített présházról és pincéről tett említést Harruckern Jozefa, Károlyi Antal özvegye, aki elutasítását még azzal is megindokolta, hogy a kérést csak „a földesurasági jussok és haszonvételek csonkulásával" teljesíthetné, ezt pedig nem teheti. A jobbágyság a kibontakozó per kétes kimenetelét látva hajlott arra, hogy földesurával megegyezzen, de ezt bizonyos feltételek teljesítéséhez kötötte. Egyrészt szerette volna elérni, hogy a földesúri csapszékekben mindaddig vásárhelyi borokat méressen az uradalom, amíg a lakosoknak eladó boraik vannak, másrészt a pálinkafőző üstöktől, miután a földesúr törkölyt is szedett, engedje el a 2 Ft taksát.321 A földesúr megtagadta a kérés teljesítését, fenntartotta magának azt a jogot, hogy a csapszékekben külső helyekről behozott bort is mérhessen, továbbá megkövetelte a pálinkafőzés után járó taksát, mondván: a jobbágyok nemcsak törkölyből szoktak pálinkát főzni, hanem gyümölcsből, borseprűből és romlott gabonából is. Végül helytartótanácsi ítélettel fejeződött be a per, amely a földesúr érdekeinek megfelelően elrendelte a törkölydézsma kiadását, az ellenszegülőket pedig szőlőbirtokuk elvesztésével fenyegette meg.322

1803-ban a város amiatt tiltakozott az uradalomnál, hogy a szállási szőlőkből a „dézsmavétel és adás az usussal is ellenkezik, mivel soha a szállásföldeken termett szőlőből ezen vásárhelyi határban... dézsma nem vétetett".323 Miután az uradalom a dézsmaszedés bevezetését nem tudta elérni, úriszéki ítélettel elrendelte a tanyai szőlők kivágatását, amit azonban egyelőre nem tudott végrehajtani, mert időközben újabb per támadt a királyi vagy püspöki dézsma ügyében. 1807 márciusában megütközéssel értesült a város arról, hogy a földesúr ezután élni kíván földesúri jogával, s az egyházi dézsma árendálását - elvéve a tanácstól - maga akarja gyakorolni.324 A város ennek ellenére a következő évre is kifizette a püspöki dézsma fejében járó 1500 Ft árendát. Az uradalom ismét úriszéki ítélettel mozdította el a várost a királyi dézsma árendálásától, jóllehet az már ősidők óta háborítatlanul gyakorolta a tizedszedést, amelyből bevételeinek tetemes része származott. A tisztek a lakosságon minden dézsmaköteles termékből (szőlő, búza, árpa) és bárányokból beszedették a dézsmát, mégpedig az addigi szokásoktól eltérően egy-egy házhely után nem 1, hanem 2-2 véka búzát és árpát követeltek.325 A tanács a vármegyétől a helytartótanácstól, végül az udvari kancelláriától kért jogvédelmet, kérését azonban az uraság elsőbbségi jogára hivatkozva nem hallgatták meg. Ekkor a város nem annyira a bérleti jogát vitatta, mint inkább a természetbeni dézsmálást nehezményezte. Ugyanis a Károlyiak az urbárium előírásai alapján, amely engedélyezte a kilenced megváltását, nem élhettek annak természetben való beszedésével, helyette telkenként meg kellett elégedniük a 4 Ft váltsággal. Most a püspöki dézsma szedésével óhajtották kárpótolni magukat.326 A dézsmálás helytartótanácsi ítélettel (1809), még ha nem is a törvényesen engedélyezett mennyiségben történt, szokássá vált Hódmezővásárhelyen. Ezzel egy időben az uradalom természetben követelte a konyhai ajándékok címén jobbágyaira kivetett „urbariális csirkét és kappant", a tojást és a vajat.327

Az uradalmi bevételek jelentős hányadát adták az ún. kisebb királyi haszonvételek: a kocsmáltatás, mészárszéktartás, téglaégetés, halászat stb. A lakosságot a bormérés joga az urbárium szerint Szent Mihály-naptól Szent György-napig illette meg. A város urbariális kocsmáltatása közben háborítatlanul folytatódott a földesúri italmérés is. Az uradalom 1756-tól arra törekedett, hogy a városi kocsmáltatást magának megszerezve korlátozás nélkül éljen a jogával. Miután a város a kocsmáltatásból a téli hónapok alatt kevés hasznot húzott, többször elcserélte az italmérést az uradalmi húsméréssel. Az uradalomnak 1809-ben 10 évre sikerült megszereznie a mészárszékek átengedésével a várost illető kocsmáltatást, amelyből jóval nagyobb jövedelme származott, mint a húsmérésből. Egyúttal szigorú rendelkezéseket hozott a jobbágyok „kurta korcsmáinak" eltiltására, a pálinka és bor behozatalára. A jobbágyok azonban ha tehették, továbbra is megcsonkították a földesuraság „törvényes jussát", szünet nélkül folytatták a kurtakocsmáltatást, illetve „hordószámra" hozták be Vásárhelyre az idegen bort.328 Az uradalom a bor elkobzásával válaszolt a jobbágyi kihívásokra, majd - az addigi szokásokat félretéve - a pálinkafőzést 4 hónapra korlátozta. Hogy célját elérje, beszedette jobbágyai pálinkafőző üstjeinek sisakját. Tettét azzal indokolta, hogy a jobbágyok a tilalom ellenére pálinkát főztek gabonából. A földesúri pálinkafőzés méreteiről tájékoztatnak az 1820-as évek adatai, amelyek a törkölyösmust-szedés jövedelmezőségét támasztják alá. Az uradalom 1819— 1831 között évi átlagban a dézsmatörkölyből 105 akó pálinkát főzetett és méretett ki csapszékeiben, vendégfogadóiban.329 Hasonló lépésekre került sor a Károlyiak többi Csongrád megyei községeiben is, Szentesen, Csongrádon és Szegváron, az uradalom mind szigorúbban ragaszkodott az urbáriumhoz, s minél több jövedelemre igyekezett szert tenni.330

A földesúri terhek emelkedése elleni harc e helységekben az 1810-es évek második felében érte el csúcspontját. A parasztság ekkor országosan a földesúri terhek növelése ellen lépett fel, s többnyire a jogi megoldásokat részesítette előnyben. A sérelmek orvoslására indított úrbéri perek - miként Hódmezővásárhely esetében láttuk - igen gyakran a jobbágyokra nézve kedvezőtlen ítélettel zárultak, vagy be sem fejeződtek a polgári forradalom kitöréséig. Az utóbbira példaként említhetjük a tanyai szőlők ügyében elhúzódó pert, amely a századforduló idején kezdődött. A feudális jogszolgáltatás lassúsága, amely egyúttal kifejezésre juttatta az úrbéres viszonyok 1767-ben intézményesített rendszerének válságát is, arra kényszerítette a jobbágyokat, hogy sérelmeikre az udvarnál keressenek orvoslást.

A paraszti osztályharc felerősödése az 1810-es évek közepén összefüggött az egymást követő aszályos és árvizes évek nyomán fellépő ínséggel. A megélhetés egyre nehezebbé vált, miközben az uradalom felemelte az árendás földek haszonbérét, majd pedig - az ínséges évek rossz termését a gyenge művelési eljárásokkal magyarázva - áttért majorságaiban az évi négyszeri szántásra (1814).331 Egy-egy házhelytől Hódmezővásárhelyen, Szentesen, Csongrádon és Szegváron az addig szokásos 4 napi szántás helyett előbb 8, majd 16 napot követelt meg. Hasztalan hivatkoztak a jobbágyok az urbárium bevezetésekor gyakorolt szokásra, az uradalom még a kaszálás,-aratás és nyomtatás idején is megkövetelte a szántást, miközben a jobbágyoknak saját gazdálkodásuk folytatására nem maradt idejük.332

Az említett községek jobbágyai az urbáriummal ellentétesnek tartották a szántási robot megemelését, ezért megtagadták annak teljesítését. A törvény azonban a földesúr oldalán állt, úriszéki határozattal (1816) rájuk kényszerítette akaratát. Az úriszéki per során a földesúri érdek teljes nyíltsággal fogalmazódott meg. Az uradalmi gazdálkodás kiszélesítése nem engedte meg az addig gyakorolt kedvezmények megtartását, elsősorban a robotnapok megváltásának további engedélyezését. Az uradalmi ügyész - Herczeg Ferenc - cinikusan kijelentette, hogy a megváltás tekinthető természetellenesnek, s örömmel idézte a gyakorlat' tapasztalatot: „ki-ki a napi számját természetben szolgálja, minthogy valósággal szolgálja is, amint az mindennapi jelenvaló tapasztalás bizonyítja".333 A földesúri álláspont kétarcúságára jellemző, hogy egyfelől az urbárium betartását ígérte, másfelől azonban annak általános passzusait a maga javára értelmezte. Kijelentette : az 1 telek után járó 52 igásrobotot a földesúr arra fordíthatja, amire akarja, mert az urbáriumban „meg nem határoztatik, hogy azon 52 napot minemű dologban kellessék nékie letölteni", következésképpen szabadságában áll azokat szántásra is fordítani. Az urbárium csupán annyi megszorítást tartalmazott, hogy az 1 napi szántásra fordított szolgálatot az uraság 2 napban volt köteles beszámítani. Az érvek között szerepelt még az is, hogy az urbárium tiltja a másik esztendőre történő robotátvitelt, tehát a restancia képződését. A majorsági gazdálkodás robotra építését leginkább az a földesúri megállapítás tükrözi, amely az egyesült uradalom számos telke után járó nagy mennyiségű robot felhasználását csak a négyszeri szántással és a heti napok hasonló célú felhasználásával látta biztosítottnak. Az uradalom egyedül a hosszú fuvar kérdésében kényszerült engedékenységre, megígérve, hogy ezután az urbárium előírásai szerint 4 szesszió után veszi igénybe az engedélyezett 2 napot.

Az úriszéki perben külön szerepeltették a földesúri „kegyre" méltatlanná vált Hódmezővásárhely sérelmeit. A vásárhelyiek panaszaik közül kiemelték a kaszáltatás terhes voltát. Mivel a kaszálás 4-5 hétig szokott tartani, ezért ezen a 4-5 héten az uradalom - a robotot megduplázva - 8-10 napot követelt egy-egy szesszió után. Sőt, a jobbágyoknak „módjukban és szabadságában állt" - olvashatjuk az uradalmi fiskális előterjesztésében - a 8-10 napot az egymást követő napokon, tehát folyamatosan leszolgálni. „Egyéb ideit a maga gazdaságának előlmozdítására fordíthatja, ez pedig a jobbágynak valóságos és egyetlenegy boldogsága" - hangzott az úriszéki ítélet. A robotra kirendelt jobbágyok gyakran többedmagukkal - cselédjeikkel, fogadott napszámosaikkal - jelentek meg Derekegyházon kaszálásra, az uradalom mégis csak egy személynél számította be a robotra menetel és jövetel idejét, mivel „ő magában csak egy sessiót reprezentált". Miként a védőügyész megfogalmazta, jóllehet „az urbárium az adózó nép javára és könnyebbítésére hozatott be", mégis inkább a földesúr érdekeinek felelt meg, mert lehetővé tette a jobbágyi terhek felemelését, amelyek a földesúri majorságok mindenkori szükségletétől függtek.

A perbe vont helységek nem fogadták el az úriszék ítéletét, a megyéhez, majd a helytartótanácshoz fellebbeztek. Miközben a felsőbb szervek ítéletét várták, Hódmezővásárhelyen és Szentesen nyílt konfliktusra került sor az uradalmi tisztek és az engedelmeskedni nem hajlandó lakosok között. A formális okot az szolgáltatta, hogy a földesúri tisztek, valamint a presztízsét védő vármegye eltiltotta, illetve mindenáron igyekezett megakadályozni az „igazságkeresők" követjárásait.334 Az 1820-as évek elejéig tartó mozgalom igazi hátterét azonban a már ismertetett körülmények szolgáltatták, mindenekelőtt a fokozódó földesúri kizsákmányolás. Miután a sérelmek orvoslását helyben nem érték el - nem is érhették el a földesúri joghatóság érvényesülése miatt -, az udvartól vártak kedvező fordulatot ügyükben. A „jó királyba vetett hit" mögött azonban az erősen differenciálódott szentesi és vásárhelyi jobbágyság egyes rétegei részéről eltérő érdekek húzódtak meg. Míg a szegényebb elemek a földesúri és gazdagparaszti kizsákmányolás fokozása ellen, addig a gazdagparaszti réteghez tartozók az árutermelést korlátozó földesúri érdekek egyoldalú érvényesülésével szemben kerestek támaszt az udvarnál.

A Hódmezővásárhelyen Rákos Mihály, Dús István és Kristó András Ferenc nevével fémjelzett, Szentesen pedig Nagy György, Tóbiás János és Vida Szűcs Mihály által vezetett népmozgalom magán viselte a jobbágytársadalom belső megosztottságát. A lakosság egészének támogatását csak addig érezhették maguk mögött, amíg az uradalommal, annak tisztjeivel szembeni sérelmeket hangoztatták. Közérdekűnek számított Vásárhelyen az urbárium betartásának igénye, a földesúri legeltetés megszüntetése a közlegelőn, a földesúri beavatkozástól mentes esküdtválasztás, a püspöki dézsma bérleti jogának visszaszerzése, a maradványföldek kezelésében és a robotoltatásban elkövetett önkényes-kedések, a fokozódó terményadózás, az árendás földek haszonbérének felemelése.335 Mihelyt azonban hangot adtak elégedetlenségüknek saját vezetőikkel szemben, többek között az egyenlőtlen teherviselést, az uradalmi tisztekkel való „összejátszást", a hivatalukkal való visszaéléseket hányták szemükre, a mezővárosok legvagyonosabb rétege magára hagyta az igazságkeresőket.336

Az egymást követő „felségkérvényekben" leírt panaszok kivizsgálásával a vármegyét bízták meg, amely a „zendülést" keltőket elfogatta és börtönbe csukatta. A megye azt jelentette a helytartótanácsnak, hogy a felhozott vádak „túlzottak", Hódmezővásárhelyre nézve pedig igazságtalanok. Hiába érkeztek felsőbb leíratok az elégedetlenkedők szabadon bocsátására, a megyei jelentés után sem szűnő instanciákban szerepeltetett sérelmek újabb kivizsgálására, a megye a földesúr pártjára állt, a jobbágyokat engedelmességre intette, vezetőivel szemben pedig mindig talált ürügyet az erélyes fellépésre. A néphangulat lecsendesítését azonban nem tudták elérni, ebben közrejátszottak az úrbéri perben hozott legfelsőbb végzések. 1818. március 17-én kihirdették a szántási perben a királyi kancellárián született határozatot, eszerint a folyamodó községek nem tartoztak ugyan négyszeri szántással földesuruknak, mégis az az általános tétel, miszerint a földesúr a heti robotnapokat tetszése szerint használhatja fel, arra vezetett, hogy az uradalom a kancelláriai végzést a maga javára értelmezte.337 Tehát a szántásra fordítha.tó robotnapok számában semmiféle korlátozásra - érvelt az uradalom - nem került sor. Ennek megfelelően nemcsak tavasszal és ősszel, hanem „nyári dologidőben" is igényt támasztott a szántási robotra. A város 1819-ben emelt panaszára a vármegye a következő végzést hozta: „a földesuraságnak szabadságában marad a közönséges heti szekeres robotokat szántásra fordítani, a földesuradalom arra, hogy az ilyeneket - azaz a szekeres napszámokat -csak a tavaszi és őszi szántás idején követhesse, teljességgel nem szoríttathatik".338

A jobbágyokra nézve az ítélet annyiban bizonyult kedvezőnek, hogy felszólította az uradalmat, a munkára való menetelt és jövetelt számítsa be a következő heti munkájukba, továbbá a hosszú fuvar miatt elszenvedett „túlterhelésért" kárpótolja - visszamenőleg - a sértetteket. Ugyancsak tilalmazta a felsőbb rendelet „a több folyvást való napokban való szántást" és a kaszáltatási robot addigi gyakorlatának folytatását. A felsőbb hatóságok azáltal, hogy a vármegyére bízták a határozatok végrehajtását, továbbá amikor eltiltották a jobbágyokat a további követküldésektől, végső soron magukra hagyták a jogos sérelmek orvoslását kérő jobbágyokat. Egyes kérdésekben pedig, mint a legelőhasználatról szólóban, elfeledkeztek az ítélethozatalról.

A „nyughatatlan csábítók és ámítók", ahogyan Rákosékat a megye titulálta, azonban nem nyugodtak, 1819-ben királyi biztos kiküldését kérték. Ekkorra már meggyőződhettek arról, hogy az uradalmi és megyei tisztek, továbbá a városok bírái érdekeikben annyira összefonódtak, hogy bennük bízni a továbbiakban nem lehetett. 1819. május 17-én megérkezett a helytartótanács leirata, amely azonban csalódást okozott. Kiderült, hogy „őfelsége" Rákosék kérvényét elutasította, nem küld le királyi biztost, egyúttal megparancsolta: a két város lakossága csendességgel várja meg, amíg a megye intézkedik, teljesítse jobbágyi szolgáltatásait, felsőbb helyre pedig ne küldjön követeket. Szinte ezzel egy időben értesültek arról is, hogy a helytartótanács - a már ismertetett megyei álláspontot jóváhagyva - kimondta: a földesúrnak joga van a robotot bármely évszakban szántásra fordítani, csak az urbárium értelmében számítsa azt be jobbágyainak.339

Az időközben kiszabadult Rákos Mihály és Dús István ismét Bécsbe utazott, hogy kihallgatást nyerjen a királynál, azonban ígéreteken kívül mást nem kaptak, hazatérve pedig újra börtön várt rájuk. 1820-ban Nagy György és Kristó András Ferenc már csak Pestig jutott el, ahol elfogták őket, majd „hazatérve" a megye börtönébe csukták.340 Csongrád megye 1821. január 11-én hozta meg ítéletét, amelyben „néplázítás és közcsendzavarás" bűnéért Rákos Mihályt két, Dús Istvánt, Nagy Györgyöt egy-egy, Kristó András Ferencet és Tóbiás Jánost fél-fél évi börtönre ítélte. A megyei törvényszék ezenkívül a büntetés letelte után a városokból való száműzetésre ítélte a vádlottakat. A követjárások költségeit, beleértve a lakosság adományaiból összegyűlt pénzt is, a „vétkeseknek" kellett viselniük. A királyi ítélőtábla 9 hónap múlva jóváhagyta a megyei ítéletet, azonban a száműzetést törölte, és a már börtönben töltött idő beszámítását rendelte el.341

A lakosságot nem lehetett békességre szorítani, bármennyire is fáradozott ezen a vármegye, több ízben a Városházába nyomulva követelte a bebörtönzöttek kiszabadítására felségkérvény elküldését. A kérvényekre 1821. április 7-én az udvari kancellária elutasító választ adott. Időközben a városi tanácsból kiszorultak azok az esküdtek, akik támogatták az igazságkeresőket, s felülkerekedtek a „józanabb gondolkodású" elemek, akik egyetlen követelést tettek magukévá, a királyi biztos leküldését. Ez a magatartás azonban káros következményekkel járt, mivel a szentesiek által tovább folytatott úrbéri per során Hódmezővásárhely - a királyi biztos lejövetelét várva -, a megye többszöri felszólítása ellenére, megtagadta az uradalommal szembeni jogos sérelmek összegyűjtését és benyújtását a megyei törvényszékre. Az uradalom ugyanis - kihasználva a gazdagparaszti réteg elhatárolódását a lakosság többségét kitevő köznéptől, mindenekelőtt a zsellérektől - nem állt el a robotoltatás terén támasztott követelésektől, a hosszú fuvar terén elkövetett visszaélésektől, sőt újabb terhet rótt rájuk, amikor a vályogverés után taksát követelt, amikor a juhai számára majorokat építtetett a közlegelő szélén. A földesúri terhek fokozódása ellen indított mozgalom, ha bizonyos téren, mint pl. az esküdtválasztásnál, a tanácstagok közteherviselésében ért is el eredményeket, nem tudta megakadályozni a a földesúri hatalom térhódítását. A XIX. század első évtizedeiben a feudalizmus megmerevedésének lehetünk szemtanúi, annak ellenére, hogy az árutermelés talaján kibontakozó harc új kérdéseket vetett fel, mindenekelőtt a föld birtoklásának problémáját.

A gazdagparaszti réteg, miközben készségesen közreműködött 1821. november 6-án a zendülők erőszakos katonai besorozásánál, a feudális terhek megváltásától várta a sérelmek végleges orvoslását.342 Figyelmét Nyíregyházára vetette, amely - más alföldi mezővárosokkal együtt - a megváltás hatalmas terhét vállalva szabadult meg a polgári átalakulást leginkább megnehezítő úrbéri szolgáltatásoktól.

 

Kiútkeresés a reformkorban

A XVIII-XIX. század fordulóján kibontakozó konjunktúra nemcsak a földesúri majorságok .árutermelését ösztönözte, hanem a jobbágyságét is. Az 1810-es évek dekonjunktúrája sem tudta véglegesen lefékezni a paraszti árutermelést.343 Az 1820-as években a gyapjú iránt mutatkozó kereslet nyomán egyre inkább kiéleződött a közös határ-, illetve legelőhasználat kérdése. Az allodiális juhtenyésztés előretörését sorozatos összeütközések jelezték az 1810-es évek közepétől. A mezővárosi parasztság módosabb elemei nem akartak az árutermelés versenyéből hátrányosan kikerülni, ezért tagadták a földesúr jogát a közlegelő használatához. Mindkét fél a határ nagyobbik részét kívánta magának megszerezni, illetve megtartani. Az egyenlőtlen harcban a földesúr mögött állt a válsággal küszködő feudális társadalom a maga intézményeivel és a földesúri jogokat biztosító törvényeivel. A mezővárosi jobbágyság ezzel szemben régi kiváltságaira és a szokásjogra hivatkozva csak önmagára támaszkodhatott.

Az 1820-as évek derekára Hódmezővásárhelyen is megérlelődött az a felismerés, hogy csak a jobbágyi szolgáltatások örökre történő megváltásával, tehát a földesúri hatalom megszűntével könnyíthetnek helyzetükön. A földesúri legeltetés erősödése, a kilenced kiterjesztése a réti szénára, a szállási szőlők kiirtása 1825-ben, mind-mind arra késztette a város vezetőit, hogy egyezkedési szándékaikat földesuraik, Károlyi István, Lajos és György tudomására hozzák. A Károlyi testvérek eleinte nem zárkóztak el a kérés elől, a váltságból származó pénztőkét újabb birtokok vásárlására, gazdaságaik meliorizációjára akarták fordítani. Feltételeiket a nemrégiben magát megváltó Nyíregyháza példájára hivatkozva állapították meg.344

A város vezetése sokallta a követelt 2 millió Ft-ot és az uraság részére kiszakítandó 12 000 hold földet. Az 1827. március 30-án tartott népgyűlésen az örökváltság városi feltételeiként elfogadták, hogy a határ csonkításába, legalábbis a jelzett mértékben, nem egyezhetnek bele, továbbá az „örökös szabadságért" csupán 1 200 000 pengő forintot hajlandók fizetni. Álláspontjukat azzal indokolták, hogy „a Puszta, mint külső legelő csonkítása által a marhatenyésztés és tartás gátoltatna", a kenyerei- föld átengedésével pedig a város elesne azoktól a szántóktól, amelyekre a lakosságnak feltétlenül szüksége van.345 Az egyezkedés tervét a város lakosai - aszerint, hogy milyen réteghez tartoztak -eltérő módon fogadták. Az egymást követő népgyűléseken számos ellenérvet fogalmaztak meg. Egyesek szerint „Vásárhely a Kunsághoz tartozik s eképp fizetés nélkül is felszabadul", mások attól tartottak, hogy az örökváltságot leginkább szorgalmazó helybeli nemesek, gazdagparasztok végképp megrontják a szegénységet, egy földesúr helyett ezután többnek az igáját kényszerítik rájuk. A zsellérek szembenállását ezenkívül az a várakozás is motiválta, hogy „az uraság tartozik földet adni minden házas zsellérnek: ha pedig meg lesz a váltság, fizetni kell a földért a városnak".346

1827. május 19-én a tanács, a közlakosok és a városban élő nemesek „küldötteinek" jelenlétében megbízták az első bírót, Zsarkó Ferencet, hogy az örökváltság ügyében indított tárgyalásokat folytassa és a szükséges váltságdíjat, „ha csak lehet Magyarországon", ha nem, valamelyik bécsi bankártól kölcsönözze 20 vagy legalább 15 esztendőre. Egyezkedési feltételként ugyanekkor elfogadták a váltságdíj felemelését 1 250 000 Ft-ra, de hozzátették: csak abban az esetben vállalják a fenti összeget, ha a megváltás a határ megcsonkítása nélkül is lehetséges. Ha a grófok ragaszkodnának a határ bizonyos részeinek megtartásához, akkor egyedül Kenyere, Téglás és Hajlás átengedéséről „alkudhatnak".347

A lakosság bizalmatlanul figyelte a tárgyalásokat, egyre inkább az ellenzők kerekedtek felül, többen távol maradtak az újabb népgyűlésekről. A tanács ekkor az egyezkedések megszüntetésére hajlott, szándékát azonban visszavonta, mert a „jó gondolkodású előbbkelő lakosok" közül 54-en „a jövendő maradék hasznára" az örökváltság folytatására szólították fel.348 A júniusban folytatódó tárgyalásokon a földesúri és városi álláspontok közeledtek egymáshoz. Az előbbi 1 300 000 Ft-ot, a pusztából pedig 10 000 hold „kivágását" követelte. A tanács 1 200 000 Ft fizetését és 5-6000 hold átengedését vállalta. Most is akadtak olyanok, akik a föld kiszakításáról hallani sem akartak. Ki a marhatartás, ki pedig a szántógazdálkodás érdekeit védte. Már ekkor felvetődött (1827. június 8-án) az az elképzelés, amit majd a legelőelkülönözési egyezkedések során hangoztatnak, hogy az örökváltságot ki kellene terjeszteni a földesúr használatában levő területekre is, úgymint Szikáncsra, Korhányra és Körtvélyesre. Ezáltal - érveltek - „amit a város a határból egyrészről vesztene, másrészről az visszapótolódna".349 A június 13-án tartott tanácsülésen többségi álláspontként elfogadták az 1 200 000 Ft váltságot és 5-6000 hold átengedését, egyúttal azonban újabb érvet sorakoztattak fel a megváltás szükségessége mellett: „a megváltás által a Méltóságos Uraságnak a vásárhelyi határban több időtől fogva gyakorolni szokott közlegeltetése is azonnal megszűnhetne".350

Az időközben megérkezett Erdélyi János és Róth József uradalmi direktorok a földesúri ajánlat újabb változatát terjesztették elő. Eszerint 1 250 000 Ft-ot 8000 hold föld átengedését, továbbá az uradalmi tisztek javadalmazására 24 szessziót követeltek. Csak az utóbbi feltétel elengedésével kerülhetett sor a tárgyalások folytatására, a megváltási egyezség tervezetének írásba foglalására. A tanács a feltételek elfogadása után, 1827 júliusában összeíratta a lakosságot, hogy megtudakolja, ki-ki mennyi pénzt tudna fizetni a megváltási summa részeként.351 A többség azonban elzárkózott az aláírás és bevallás elől, mivel azt híresztelték, hogy a lakosságtól a nagyobb adó kirovása végett gyűjtik a pénzajánlatot.352 A 3353 háztulajdonos közül azok írták alá a listát, akik 500, 1000, 1500 Ft befizetésével leginkább szabadulni szerettek volna a földesúri hatalomtól, a jobbágyi terhektől, a közös határhasználattól.

A tanácsot - noha maga sem volt egységes, ezért csak többségi álláspontot képviselhetett - mindez nem akadályozta meg abban, hogy 1827. augusztus 27-én el ne fogadja az egyezséglevelet.353 Ennek pontjai szerint a Károlyiak fenntartották volna maguknak a kenyerei majorságot, az inspektori lakóházat mint kuriális szabadtelket, de lemondtak az utána járó jogosítványokról. A terv alapján a közös legelőből 6228 holdat három egyenlő részben a derekegyházi, a sámsoni és az újvárosi majorsághoz csatolva megtarthattak volna „szabad használatukban". A fennmaradó határt, a szántó-, kaszáló- és legelőterületet, nádasokat és füzeseket, épületeket „a város községének örökösen eladják" - olvashatjuk az egyezséglevélben. Ezenkívül lemondtak volna földesúri jussaikról, s a lakosokat felmentették volna minden jobbágyi függésüktől, szolgálatuktól, tartozásaiktól.

A város mindezért 1 250 000 Ft-ot tartozott volna 3 éven belül egyszerre lefizetni, ellenkező esetben az egyezség érvényét veszítette volna.354 Miután a tanács a szerződéstervezettel egy feltétel kivételével egyetértett - a váltságdíj befizetésének határidejére 5 évet szeretett volna kiharcolni -, kijelölte azon képviselőit, akik a városba érkező grófi testvérekkel az örökváltsági szerződést aláírhatták. 1827 szeptemberében a mezőváros közel állt a polgári fejlődést biztosító megváltáshoz, mégsem válhatott valóra ez a törekvés. 1827. szeptember 30-án ugyanis az örökváltságot ellenző uradalmi alkalmazottak, gazdatisztek, cselédek, akik megélhetésüket féltették, mintegy 60 embert mozgósítottak a váltság megkötése ellen. A Károlyiak ekkor visszaléptek a már elkészített szerződés megkötésétől, ezzel az örökváltsági törekvések, még ha a forradalom kitöréséig többször felszínre is kerültek, a feudalizmus felszámolásáig végleg meghiúsultak.355 A földesúri magatartás megváltozása összefüggött azzal a felismeréssel, hogy Hódmezővásárhely sokkal értékesebb, mint Nyíregyháza, mert jobb a földje, több az innen származó földesúri jövedelem, mert „Vásárhelyen az urbárium egész divatjában megvagyon".356

Miközben sűrűsödtek a jobbágysérelmek, egyre inkább előtérbe került a maradványföldek sorsa. 1823-ban, a már említett per során, amit Szilágyi Gergely indított az uradalom ellen, napvilágra került: annak ellenére, hogy a vásárhelyi zsellérek már 1774-ben nem elégedtek meg a kiosztott földdel, az uradalom mégsem úrbéresítette a maradványföldeket. Sőt ezek egy részéből állította fel kenyerei majorságát. Róth József 1828 márciusában a grófokhoz benyújtott előterjesztésében a zsellérek elégedetlenségét a maradványföldek kiosztásával javasolta leszerelni. Miként írta, ők képezik az „elégedetlenség igazi magvát", az ő követelésük a legrendszeresebb.357 Egyúttal - érezve az új idők szelét -azt is kijelentette, a grófoknak semmi reményük sem lehet arra, hogy a 198 telket megtarthatják, mivel az 1776. évi helytartótanácsi végzés nyomán az uradalom annak idején hozzáfogott az úrbéresítéshez, 1780-ig a telkek számát már 1244-re emelte. Bár a későbbiekben árendássá változtatta e telkeket, mégis az úrbéresítés megkezdésével elismerte a vásárhelyiek sérelmének jogosságát.

A földesúri halogató taktikának végül is az 1832-1836-os országgyűlés törvényei vetettek véget, amelyek többek között kötelezték a földesurakat a maradványföldek úrbé-resítésére. Ez nem ment könnyen Hódmezővásárhelyen, hiszen az uradalom csupán az 1773. évi javított urbáriumot ismerte el egyedül érvényesnek. 1837 márciusában a házas és ház nélküli zsellérek közül több mint ezren beadványt intéztek a tanácshoz és a vármegyéhez, amelyben azt kérték, hogy a maradványföldeket az uradalommal negyedtelkekre szaggatva osztassa ki közöttük.358 A megkezdett megyei vizsgálat során az árendás telkek hajdani úrbéres jellegét többek között azzal bizonyították, hogy e telkek a többi úrbéres szesszió közé ékelődve feküdtek, ezért „nem lehetnek egyebek mint úrbéri telkek".359 A helytartótanácsi rendelkezések alapján az uradalom a város követelésének jogosságát elismerte, és a hiányzó telkek „úrbér alá vételét önként [!] megajánlotta", s a törvény értelmében 1837 végén hozzáfogott azok kiosztásához. Ennek végrehajtása során - a tiltakozások ellenére - az árendás földeket elvette bérlőitől, továbbá a majorságaihoz csatolt 40 szessziót a határ vízállásos, szikes részein pótolta ki. Fokozta az elkeseredést a zsellérek részéről, hogy a kiosztásnál uradalmi tiszteket, megyei nemeseket, továbbá a helybeli telkeseket részesítették előnyben. Elkeseredetten írták 1838. január 30-án: „a kiosztott úrbéres földekből teherviselő házas zsellérek még eddig a Méltóságos Uraságtól semmit sem kaptak".360 Igaerővel nem rendelkező zsellérek csak úgy juthattak volna az általuk követelt töredék telkekhez, ha bizonyítani tudták volna, hogy a vitatott telket, amelyre többen jelentkeztek, annak idején, az úrbérrendezést követően, úrbéresként már birtokolták. Az uradalmat ekkor arra kérték, hogy a még fennmaradt 31 szessziót közöttük méresse ki, ne pedig jómódú „vidékieknek" adja.

A földesúri tisztek megtagadták e kérés teljesítését, arra hivatkoztak, hogy az 1832-1836. évi törvények a kiosztás módját a földbirtokosokra bízták.361

A maradványföldek kiosztása az úrbéresítés karikatúráját jelentette. Az újonnan elkészített úrbéri tabellára megtévesztő adatok kerültek. Látszólag a 87 házas zsellér 113 egész 3/8, az addig is földbirtokos 36 telkes jobbágy 25 egész 3/8, az 52 ház nélküli zsellér 47 egész 6/8, az egyházi személyek pedig 12 szessziót, összesen 198 egész 4/8 telket kaptak az uradalomtól. Valójában a 87 házas zsellér között 52 nemes szerepelt, együttesen a 113 egész 3/8 szesszióból 82-t mondhattak magukénak, a 36 úrbéres földdel rendelkező között 2 nemes 16 szessziót, az 52 ház nélküli zsellér közül 25 nemes pedig 30 szessziót birtokolt. Az egyháziaknak kiosztott 12 szesszióval együtt a 198 maradványtelekből 140 a nemesek kezére került 1838-ban, a nemteleneknek csupán 48 egész 3/8 szesszió jutott. Jogosak voltak a zsellérek panaszai, amikor Tajnay István főispáni helytartóhoz fordulva azt kérték, hogy a megyei tisztviselők ne fogadhassanak el földeket, mert a meginduló legelőelkülönözési tárgyalások során a földesúr lekötelezettjeiként annak érdekeit szolgálják.362 A tiltakozásból újabb úrbéri per támadt. A helytartótanácsnak 1845-ben éppen azok a megyei tisztviselők tettek jelentést az úrbéri tabella felülvizsgálatáról, akik - maguk is érdekeltek lévén - mindent rendben találtak, miként írták: a 198 egész 4/8 úrbéres telek az általuk megvizsgált tabella szerint '175 jobbágy között került kiosztásra.363

Az 1832-1836. évi országgyűlés törvényeinek kihirdetése után a paraszti osztályharc leginkább a földbirtoklás kérdésében mutatkozott meg, miközben természetesen felemelték szavukat az úrbéres szolgáltatások újabb emelése ellen is. A vásárhelyiek úrbéres sérelmei között a következők szerepeltek a korszak végén: az uradalmi tisztek az 1816. évi per végzéseit kijátszva a szántásra fordított robotot a heti szolgálatba nem 2, hanem 1 napban számították be, a földesúri kilenced váltságaként ezüstpénzt követeltek, a kocsmáltatás terén a földesúri árendátorok a város jogai ellenére folytatták a Szent Mihály-és Szent György-napok közötti félévben is a kimérést.364

A közös határhasználatból eredő panaszok megszüntetésére a város lakossága egyetemlegesen az 1832-1836. évi legelőelkülönozésről szóló törvény végrehajtását tűzte napirendre. Miután a legelő és rét közös használata egyaránt érintette a földesúri és jobbágyi árutermelést, akadályozta a célszerű gazdálkodást, a város törekvése találkozott a Károlyi család hasonló elképzelésével, és 1838 októberében elkezdődhetett a megyei küldöttség közreműködésével a békességes egyezkedés.

Az országgyűlés végzése kimondotta: a legelő megosztható a földesúr és a jobbágyok között, ha a földesúr vagy a jobbágyok többsége egyetért azzal. A törvény értelmében az elkülönözés végbemehet a megye felügyelete alatt kötött „békességes egyezkedéssel", vagy pedig úrbéres per útján, a megállapodást vagy a per határozatát a helytartótanács vizsgálja felül s hagyja jóvá. A törvény a peres út esetére megszabta az 1 egész telek után járó legelőilletmény nagyságát, s azt a helyi körülményektől függően 4-22 holdban állapította meg, de nem zárta ki annak lehetőségét sem, hogy a nagy kiterjedésű legelővel rendelkező helységekben az illetékes hatóság 22 hold felett állapítsa meg a jobbágyi járandóságot. A jobbágyság egészére azonban nem vonatkozótt a törvény, előírása, a ház nélküli zselléreket kizárta a részesedésből, csupán a házas zselléreknek biztosított legelőrészt 1/8 teleknek megfelelő nagyságban.365

Hódmezővásárhelyen a törvény kihirdetése után a jobbágyság két alapvető rétegét képező telkes jobbágyok és a föld nélküli zsellérek eltérő módon értelmezték a legelőelkülönözésről szóló törvényt, egyben azonban egységes álláspontot képviseltek, mindannyian az elkülönítés végrehajtása mellett szálltak síkra. A maradványföldek kiosztásának ismertetett módja, továbbá az elharapódzó földvásárlások miatt az új földbirtokosok - megyei nemesek, tisztségviselők - benyújtották igényüket a közlegelő használatára. „A nagybirtokos vidékiek csupán csak azon célból vesznek úrbéres földeket és házakat, hogy itt lakosságot nyervén, temérdek jószágaikat a vásárhelyi pusztán legeltethessék, és azáltal az adózó szegény népnek inkább kárára, mint hasznára legyenek"366 - panaszolták a kisebb vagyonú jobbágyok és házas zsellérek a tanácshoz benyújtott, az előbbi visszaélések megszüntetését kérő folyamodványukban. Botzkó Dániel a kamarai pusztákról 166 szarvasmarhát, 153 sertést, Jakabfi Márton 84 ökröt, Vági István 66 marhát, Trógler János szentesi postamester 80 marhát, 36 lovat, Szegő József 162 marhát hajtott 1838 tavaszán a vásárhelyi közlegelőre.367

A törvény nemcsak a vármegyében élő nemeseket, hanem a Károlyiakat is felbátorította a közlegeltetés fokozottabb gyakorlására. Közvetlenül a legelőelkülönözési törvény megjelenése előtt, 1834-ben, Komlósi Sámuel, a város akkori bírája, arról tudósította a tanácstagokat, hogy „a Szél gazdaság ökörcsorda kútjához közel, a Méltóságos Uraság részéről egy kutat kezdettek ásni..., hogy jövő tavasszal ... gróf Károlyi István ő Nagyságának eddig derekegyházi pusztán legelni szokott, mintegy 100 vagy 120 darab marhából álló barmát szándékozik a vásárhelyi urbariális legelőre hajtani, s annak részére ásódna a kút".368 A város panaszára az uradalom azt válaszolta, hogy „nem kívánja ugyan a Méltóságos Uraság a lakosok marhái legelőjét szorítani, de mivel a közlegeltetéshez... ő Nagyságának is jussa van, s abba eddig kevésbé részesült, ezentúl pedig ezen jussát használni akarja".369

A legelőelkülönözési törvény kihirdetésekor a házas zsellérek számára úgy tűnt, végre teljesül évek óta ismételt követelésük, földhöz jutnak. Ez a magatartás a helyi viszonyok mellett az 1832-1836. évi VI. tc. 3. paragrafusának félreértésén alapult. A törvénycikket úgy értelmezték, hogy az 8 úrbéres zsellérnek 1 egész telki járandóságot, 34 hold szántót, 22 hold kaszálót és ugyancsak 22 hold legelőt írt elő.370 1837. február 22-én a városi tanács foglalkozott beadványukkal, melyben a fenti földmennyiség kiadását kérték. A tanács visszautasította a kérelmet, mert „ilyen földek nyerhetése - hangzott az indoklás -a felhozott törvénycikkelyen nem alapul".371 A zselléreket azonban nem elégítette ki ez a válasz, ezért 2 hónappal később a törvénycikk újabb, mégpedig „a legfelsőbb helyen" történő magyarázatát kérték. Szomorúan kellett tapasztalniok, hogy földigényük kielégítésének megtagadása mellett a megkezdett legelőelkülönözési tárgyalásokon az ő kirekesztésükkel egyedül a telkesek, azok közül is a legvagyonosabbak rendelkeztek döntési joggal, s mindvégig saját érdekeiket képviselték. Bár úgy érezték, hogy a város vezetői nem tesznek elégséges erőfeszítéseket jogosnak vélt követeléseik kielégítésére, mégis szinte elsőként terjesztették elő a legelő tagosítására vonatkozó tervüket. 1837 márciusában „kinek-kinek ház utáni legelői járandóságát másokétól különválva" kérték a törvény értelmében kiadni. A földnélküliek alapvető célját tehát úgy fogalmazták meg, hogy eleve a jobbágyok közös határhasználatát is megszüntetni igyekeztek.372

A telkes jobbágyok körében kétféle értelmezéssel találkozunk, egyes csoportok a telkek utáni járandóság kiszabása mellett kardoskodtak, abból indultak ki, hogy az egyezkedést úgy is legfelsőbb helyen hagyják jóvá, ezért nem szabad eltérni a törvény előírásaitól. A másik álláspont képviselői a törvényt akként értelmezték, hogy annak célja: „a jobbágyok jószágának elegendő legelője legyen, azt pedig senki jobban meg nem határozhatja, mint mi magunk, kik legelőinket legjobban esmérjük". Az utóbbi vélemény képviselői helyesen értelmezték a törvényt olyan szempontból, hogy „a telek utáni járandóság meghatározott mennyiségben per útján szokott megállapíttatni", s ez az egyezkedés természetével nem egyezik meg.373

A kétféle értelmezés mögött azonban azonos érdek húzódott meg, képviselőik ugyanis egyetértettek abban, hogy a határ minél nagyobb részét szerezzék meg a földesúrral szemben, továbbá a város jelölje ki, ne pedig a földesúr az elkülönözésre kerülő határ-részeket. Az első álláspont képviselői egy-egy szesszió után a törvényben előírtat jóval meghaladó 50 holdban kívánták a jobbágyi illetményt megállapítani. A másik vélemény képviselői - az örökváltsági egyezkedések tapasztalatainak ismeretében - bizonyos nagyságú földterület átengedését javasolták, mégpedig úgy, hogy „megnyugtatóbb és célarányosabb lenne, ha a város jelöltetné ki az egyezkedésben megállapítandó részt, eszerint a Méltóságos Grófok részére által lehetne engedni a legelőből külön-külön egy ezer, öszvesen 3 ezer holdat, a rétből pedig egész Körtvélyest".374

A két álláspont valójában csak az eljárási módban különbözött egymástól, hiszen bármelyik győzelme esetén is a határ több mint 90 %-át a város kapta volna meg. Ugyanis az 1359 7/8 úrbéres telek, valamint a 2425 házas zsellért megillető 306 1/8 szesszió - összesen 1666 szesszió - után egyenként 50 holdat számítva 83 300 hold legelő jutott volna a város birtokába. Márpedig - miként a művelési ágaknál megállapítottuk - a közös használatú külső és belső legelő 89 479 hold terjedelmű volt.

A földesúri magatartást egyértelműen a törvény előírásaihoz való ragaszkodás határozta meg, a Károlyiak ugyanis módosítottak korábbi álláspontjukon - 1827-ben az első örökváltsági tárgyalásokon a kenyerei majorságon (1800 hold) kívül mindössze 6228 hold első osztályú föld kiadását kérték a várostól -, miután belátták: a törvényben maximálisan megszabott illetmény kiadása után is a határ tetemes része kerül birtokukba. A törvény egyúttal további ösztönzést adott a földesúri legeltetés kiterjesztésére, mivel a jobbágyokéval ellentétben a földbirtokosok legelőilletményét nem maximálta, hanem „minden olyan legelőt, amely a parasztok részének kimetszése után fennmaradt, egész terjedelmével a földbirtokosnak ítélt oda".375 Mindez feljogosította a Károlyi testvéreket arra, hogy jussukat a várossal szemben a gyakorlatban is érvényesítsék. E magatartást érzékelteti az uradalom ügyészének 1840-ből származó kijelentése: a juhszínek felállításában és használatában „az előjáróságnak legkisebb joga sincs akadályoztatni a Tekintetes Uradalmat".376 Ezzel szemben a város a vármegyéhez benyújtott panaszában arra hivatkozott, hogy az uradalom önkényesen megváltoztatta „a régi szokást".

Ilyen körülmények között kezdődtek el és folytatódtak közel egy évtizedig a legelőelkülönözési tárgyalások, amelyeken az eltérő érdekek miatt egyre inkább kiéleződött a földesúr és jobbágyai közötti viszony. Az első egyezkedési kísérletre 1838. október 11-én került sor. A város részéről a 14 tanácstag mellett jelen volt 80 közlakos, akiket a népgyűlésen választottak meg, elsősorban a telkes jobbágyok, armalista nemesek közül kerültek ki.377 A megyei küldöttség jelenlétében, amelyet Klauzál Gábor táblabíró vezetett, először az uradalom képviselője terjesztette elő ajánlatát. A földesúri álláspont ragaszkodott a törvény előírásaihoz, s jobbágytelkenként - 8 úrbéres házas zsellért is egy telkesnek számítva - 22 hold legelő (1 hold 1200 négyszögöl nagyságú volt) átadására tett javaslatot, a rétből pedig a legelőilletményhez arányos részesedést terjesztett elő. Ennek elfogadása esetén mindössze 36 652 hold legelő jutott volna a város birtokába, amit az kevesellt. Az uradalom ekkor 26 holdra emelte fel ajánlatát, amely az 1359 7/8 úrbéres telek, továbbá az egyházak kezén levő 2 egész telek, valamint a 2425 házas zsellért illető 303 1/8 telek után (összesen 1666 szesszió) 43 316 holdban állapította volna meg a városi legelő nagyságát.

A város részéről a már említett kétféle álláspont fogalmazódott meg, végül is szótöbbséget a telkek utáni 50 hold illetmény kiadását követelők kaptak. A városi „választmány" egyúttal a város egész határát be akarta vonni az egyezkedésbe, tehát azokat a határrészeket is, amelyeket a földesúr az úrbérrendezés előtt már aliódiumához csatolt: Derekegyházat, Rárósnak és Mágocsnak a felét, Sámsonnak egynegyedét, Újvárosnak egyharmadát, Mártélyt, Kenyerét, Szikáncsot, Körtvélyest, továbbá a „közben-közben elfoglalt apróbb részeket". A rétből a földesúr kezén hagyták volna azokat a részeket, „amelyek abból most a Méltóságos Uraság különös birtokában vágynak, ... a többiek pedig a városnál maradjanak". E javaslatukat ekkor még azzal indokolták, hogy „ennek a nagy tömeg népnek egyéb kenyér s adópénz keresete a marhatartáson kívül nem volna".378 Az uradalom képviselője a város ajánlatát elfogadhatatlannak minősítette, „nemcsak azért mert azáltal a Méltóságos Uraság a legelőből... egészen kizárattatna, hanem azonkívül többi birtokaiból is". A város ekkor jogainak bizonyítására felmutatta Károlyi Sándor 1727. évi egyezséglevelét, az 1772. évi urbáriumot és az akkori úrbéres pereskedés nyomán született, 1776. évi helytartótanácsi végzést. A megyei küldöttség - elutasítva a város álláspontját - kijelentette: az 1727. évi egyezség erejét vesztette, mivel „az Urbárium Könyv a legelőt a Méltóságos Urasággal közösnek lenni tartja, s abból a Méltóságos Uraságot az 1776-ik évi felsőbbi rendelet sem zárja ki".379 A város ekkor azt igyekezett bizonyítani, hogy 1772-ben az uradalmi jószágok még nem a városi legelőn, hanem Derekegyházon és más elszaggatott részeken legeltek, s csak azután, a város gyakori panaszai ellenére kerültek a „közönséges legelőre", s e foglalások révén tovább csökkent a jobbágyokat megillető legelőterület.

Miután a telkek utáni járandóság meghatározása nem vezetett eredményre, előtérbe került a város másik álláspontja, ennek megfelelően a „mostani legelőből" 3000 hold átengedését határozták el. Az uralom képviselője ezt az ajánlatot sem fogadta el, mert a földesúri követelés 26 000 holdra terjedt ki, a rétből pedig a mártélyi lapost, Körtvélyest, Barci-rétet, Atkát óhajtotta az uraság részére elkülöníteni.

Az álláspontok az első egyezkedési kísérlet harmadik napján (október 13-án) csekély mértékben közeledtek egymáshoz, a város ekkor a legelőből 7000 holdat, a rétből pedig Körtvélyesen kívül Mártély átengedését ajánlotta fel, az uradalom képviselője azonban mindezt „csekély ajánlatnak" tartotta. Eredménytelenül zárult tehát az első egyezkedés, csupán az álláspontok tisztázódtak, egyértelművé vált, hogy mindegyik fél a határ nagyobbik részét akarja magának megszerezni. Már ekkor elhangzott a város igénye az „eredeti földabrosz" (Vertics József-féle térkép) és az 1776. évi úrbéri per iratanyagának megismerésére. A megyei küldöttség ezt a kérést meghallgatva felszólította az uradalmat, hogy az újabb tárgyalások kezdetéig hozassa le Pestről, a Károlyi család levéltárából a Vertics-féle térképet.380 A város változatlanul arra törekedett, hogy a térképre támaszkodva - megyei felügyelettel - előbb egészítsék ki az időközben allodiálissá változtatott területtel a vásárhelyi határt, csak azután jelöljék ki a földesúri és a városi legelőt.

1839-ben két alkalommal folytatódott az egyezkedés. Május 16-án Klauzál Gábor figyelmeztette a város képviselőit: az egyezségből haszna származik, mivel „az elkülönözés után a városi lakosság az uradalommal együtt nem legeltetne, hanem a közös legeltetés örökké megszűnne".381 A felszólítás ellenére a város ekkor már egyértelműen kétségbe vonta a földesúr legeltetési jogát. A helytartótanács sokat említett 1776. évi végzésének ismeretében kijelentette: „már a legelői elkülönözés meg is történt". Vélt igazát az egykori végzés következő soraira alapozta: „a legelőmezőre nézve a megye törvényszékének azon határozata, hogy ezen város lakosainak, mint akiknek tágasabb legelő mezőre elkerülhetetlenül szükségük van, azon állapotban, melyben most van, megmaradjon, helyben hagyatik".382 A helytartótanácsi rendelet, miközben kötelezte a megyét arra, hogy „az adó telek nevelésén" munkálkodjék, és a puszta népesítését ösztönözze „az oly nagy kiterjedésű földeken", nem vonta kétségbe - az úrbéri rendelet alapján nem is tehette - a földesúr közlegeltetési jogát, csupán az állami adóalap bővítéséi, illetve védelmét szorgalmazta a földesúri önkényeskedéssel szemben.

A földesúr közlegeltetési jogát egyrészt az urbárium, másrészt az 1832-1836. évi törvények védték, ezekre támaszkodva ragaszkodott korábbi követeléséhez, a külső legelőből 24 000, a belsőből 1000, a rétből pedig 5000 hold átadását kérte, vagy pedig minden telek után 30 hold illetmény kiadását ajánlotta fel. A vármegye nem fogadta el az utóbbi javaslatot, felszólította a feleket, kölcsönösen tegyenek engedményt egymásnak, s maradjanak a meghatározott nagyságú legelőrész kiszabása mellett. Ennek elősegítése érdekében elrendelte az uradalomnak eső határrész kitűzését, hogy a város meggyőződhessen a földesúri legelők kiterjedéséről és a várost illető részről.

1839. november 3-án, immár a harmadik egyezkedési terminus alkalmával, a város úgy vélekedett, hogy a „kijelölt darabrész az egész pusztának majdcsak nem a felét teszi, jóságára nézve pedig annál, ami a városi község részére maradna, sokkal többet ér, mivel a pusztának a legjobb és leghasznosabb része esnék el".383 Az uradalom képviselője ugyanekkor elutasította a térkép és a peres iratok kiszolgáltatását, mivel „ő Méltóságok általjában egyezni kívánván, se a pörnek, se a mappának előmutatására a barátságos egyezés útján, mint szükségtelen documentumokra, nem hajlandók". A város azonban továbbra is ragaszkodott az egyezkedés feltételeként az említett iratok bemutatásához, az uradalom halogató taktikája ugyanis megerősítette azt a gyanúját, hogy „már egyszer a földesuraság a legelő használatából bírói ítélet által kizáratott, a legelőelkülönözésnek helye nem lehet".384

A barátságos egyezkedés megkötésének újabb meghiúsulása arra késztette a város vezetőit, hogy megváltoztassák addigi álláspontjukat. Ebben döntő szerepet játszottak azok a „folyamodványok", amelyekben az állattulajdonosok a földesúri legeltetés kiterjesztésének megakadályozását sürgették. Miként láttuk, az uradalom az 1832-1836. évi törvény kihirdetése és az egyezkedés megkezdése óta egyre több állatot legeltetett a pusztán, újabb juhszíneket, kutakat építtetett. A legelő részint uradalmi cselédek jószágaival, részint uradalmi juhnyájakkal évenként „annyira elszokott boríttatni", hogy azok miatt a lakosság igavonó jószágai mindinkább kiszorultak addig háborítatlan járásaikból.385 A megegyezést sürgették a megyei tisztek, vidéki nemesek visszaélései, akik a le-gelőelkülönözési egyezkedés elhúzódását kihasználva egyre nagyobb számban hajtották állataikat a közlegelőre. Sváb Lőrincz csongrádi zsidó Babarczy Antal táblabírótól - a kiosztott maradványföld terhére - 1 egész 5/8 szesszió úrbéres földet vásárolt 1840-ben, majd ezt követően „a vásárhelyi legelőre április 15-én 1318, április 25-én pedig 1666 juhot, május elején pedig 20 ökröt, s 167 barmos marhát hajtatott".386 Návay László táblabíró, földeáki földesúr, a pusztára hajtott 2300 birkát és számos marhát „azon ürügy alatt, hogy helybeli lakos Vajnai Jánostól 2/4 [szesszió] földet vett". Beliczai Pál táblabírónak, „ki szinte semmivel sem bírt határainkon, a pusztán mégis juha és szarvasmarhája jár". Az utóbbi mint egy helybeli nemes majdani örököse próbált jogcímet szerezni a közlegelő használatára.387

1840. június 3-án a város eltekintett a követelt dokumentumok bemutatásától, egyúttal 12 000 hold nagyságú legelő átadását ajánlotta az uradalomnak, továbbá hajlandó volt lemondani a mártélyi laposról és Körtvélyesről. Az uradalom képviselője azonban nem tett további engedményt, arra hivatkozott, hogy a grófoktól „semmi újabb utasítást nem kapott, elébbeni kívánatjából semmit sem engedhet", s marad korábbi ajánlata, a telkek utáni 30 hold kiadása mellett.388

Ezzel lezárult a barátságos egyezkedési tárgyalások időszaka, miközben megérlelődtek a legelőelkülönözési per feltételei. Ezek közül a juhszínek ügyében kibontakozott pereskedést kell megemlítenünk. A vármegye eltiltotta a földesurat a további terjeszkedéstől, egyúttal elrendelte a pusztán emelt juhszínek eltávolítását. Károlyi György azonban törvényes óvást emelt e végzés ellen a helytartótanácsnál, amely megsemmisítette a megye határozatát, és a „rendes úrbéri per útjára" tette át a város sérelmének vizsgálatát. A vármegye védte saját döntését, szembeszegült a helytartótanácsi leirattal, egyúttal megbízta országgyűlési követeit, hogy az országgyűlésen terjesszék elő a megyei álláspontot. A liberális és konzervatív erők összeütközéséből az utóbbiak kerültek ki győztesen, amikor a királyi leírat megsemmisítette az országgyűlés végzését, amelyben az a juhszínek eltávolítását fogadta el.389 A város ezzel egy időben, maga mögött érezve a megye támogatását, határozott intézkedéseket hozott földesura ellen, elrendelte a külső legelőn ásatott kutak megsemmisítését.390

Az uradalom 1844. február 23-án bejelentette, miután a város évek óta nem tett lépéseket - valójában a földesúri érdekeknek megfelelő engedményeket -, peres útra viszi a legelőelkülönözés ügyét. A város elutasította az igazságtalan vádakat, kijelentette: egyedül az uradalom felelős a békességes egyezkedés meghiúsulásáért, mivel nem szolgáltatta ki a kért iratokat és térképet, s az egyezkedés időszakában „csak foglalásait, juhszínépítését, legeltetése terjeszkedését űzte". Március 5-én népgyűlésen jelentették be a per kezdetét, amelyen a lakosság elítélte az uradalom „törvénybe ütköző lépéseit", egyúttal felhatalmazta a tanácsot a város jogainak védelmére, a per bizonyító anyagának beszerzésére.391

A kibontakozó per egyoldalúan a földesúri érdekek érvényesülését tükrözi, így a város meghallgatása nélkül született meg 1845 elején az az úriszéki ítélet, amely annak a földesúri véleménynek adott hangot, hogy nincs törvényes akadálya a peres úton történő elkülönözésnek. A város erőfeszítései arra irányultak, hogy bebizonyítsa, bírói ítélettel már megtörtént az elkülönözés, ezért egy újabb elkülönözésnek nincs jogalapja. Az 1832— 1836. évi törvény azon pontjából indult ki, amely kimondta: a földesurakat azokban a helységekben nem illeti meg a legelőből való részesedés, ahol az urbárium behozatala előtt vagy azt követően szerződéssel lemondott a legelő használatáról, illetve ahol már szabályozó per ítélete tiltotta el a közlegelő haszonvételétől.392 A város a helytartótanács 1776. évi végzését ilyen ítéletnek tekintette, amelyben a város kizárólagos legeltetési jogát „elismerte", tehát per útján kizárta a közlegelő használatából a földesurat, csak a város egykori vezetőinek engedékenységéből léphetett ki állataival majorsági területéről. A megyei tisztviselők előtt tett tanúvallomások is a város kizárólagos legelőhasználatát támasztják alá, „hiszen valahányszor az uradalmi marhák a most elkülönöztetni kért legelőre kijöttek, mindannyiszor meg is zálogoltattak"393 - olvashatjuk a város indokai között.

Az úriszéki ítélettel szemben a város „legfelsőbb helyen", a királyi kancelláriánál, illetve a királynál keresett törvényes védelmet, ismételten kérte az 1776. évi per iratanyagának mint legfőbb bizonyítéknak kiadatását. Hiába született azonban e fórumokon „pártfogó" állásfoglalás, a végrehajtás során a város „beleütközött" a feudális jogszolgáltatás áthatolhatatlan labirintusába. "A kért iratok kiadását a helytartótanács megtagadta, csupán annyit sikerült a városnak elérnie, hogy az egyoldalúan hozott úriszéki ítéletet megsemmisítve a megyei törvényszékhez került újból a legelőelkülönözési per.394

A város időközben az örökváltsági egyezkedés felújítására tett kísérletet földesuránál, azonban elutasító választ kapott: mindaddig „a városnak örökváltságát megengedni nem hajlandó..., míg a legelő elkülönözve és végrehajtással sikeresítve nem lészen".395 A földesúri taktikához tartoztak egyúttal olyan lépések is, mint a bérletek felmondása, a robotnapok számának növelése, a városi önkormányzat jogainak csonkítása stb. 1846 februárjában a tanács egyezkedési készségéről tett tanúbizonyságot, elhatározta, az örökváltsági egyezkedés folytatása érdekében is visszalép a Károlyiak további törvénybe idézésétől.396 A per folytatását azonban már nem lehetett megakadályozni, ezzel magyarázható, hogy szinte egy időben, 1847. április 17-én, illetve április 20-án megszületett a barátságos egyezség és a megye peres ítélete is. Az elkülönözési egyezség azonban, miután jóváhagyása a helytartótanács részéről 1847. június 1-én megtörtént, hatálytalanította a bírói végzést.397

Az 1847. április 17-én kötött egyezség kimondta: a közlegelőből minden egyes telek után 32 hold illetmény jár, így az 1666 szesszió után 53 312 hold legelő kerül a város birtokába. „Úrbéri legelő címén" a külső legelőből 42 746, a belsőből pedig 10 566 hold illeti a várost. Közös használatban marad a rét, az utakat nem számítják be a városi legelőrészbe, egyúttal a város temetőjének területét kiegészítik 30 holddal, ugyancsak 30 holdat enged át az uradalom „vályogverés" céljára. Megállapították azokat a kisebb térségeket is, amelyek (pl. malom, téglaház) továbbra is majorsági kezelésben maradtak. A városnak kijelölt területeken kívül a határ többi része „egyedül a földesuraság kizárólagos birtokában marad". A közös legeltetés 1847. október 1-én megszűnik, ezután mindegyik fél „a maga téreire tartozik visszavonulni". Az egyezséglevél azzal a bejelentéssel zárult, hogy a felek az elkülönözési perről kölcsönösen lemondanak, s azt „megszűntnek nyilvánítják".

Az egyezség után a városi és földesúri legelők nagysága és aránya a következő volt:398

 

 

Városi bir tok % Uradalmi birtok % Közös birtok % összesen (100%)
Belső legelő Külső legelő Rét 10 566 42 746 41,3 53,7 15 016 36 824 58,7 46,3 23 344 - 25 582 hold 79 570 hold 23 344 hold

 

1847. augusztus 8-án népgyűlésen megválasztották azt a városi küldöttséget, amelynek feladata a legelőkiosztás tervének elkészítése volt. E „népképviseleti testületben" a módosabb telkes jobbágyok, állattulajdonosok voltak a hangadók, mindez tükröződött az elkészült tagosítási tervezetben is.399

Városi közös használatra kevés földet hagytak meg, s általában az a cél vezette őket, hogy egy-egy telkes jobbágy minél nagyobb legelőrészt kapjon. A tanyatulajdonosok érdekeit védve megállapították: a helyi körülmények miatt nem lehet a törvényt olyan értelemben végrehajtani, ahogyan az „a legelőbeli illetőségnek a szántó és kaszálóföldekkel egytagban leendő kihasítását rendeli el". Abból indultak ki, hogy a tanyák birtokosai tetemes költségeket, beruházásokat tettek, ezért a tagosítás végrehajtásával „5-6, vagy talán több helyes jobbágynak nagyszerű tanyája és beruházásai 4/8 vagy talán 2/8 telket bíró jobbágynak esnének". A tagosítás a szántó- és kaszálóterületekkel csupán a puszta-és nyomásszéli tanyaföldek esetében hajtható végre. E földek kihasítása után a belső legelőből a házas zselléreket, a külsőből pedig a telkes gazdákat kívánták kielégíteni. Miután a legelő kisebb részében másodosztályú vízállásos térségekből, szikekből és semlyékekből állt, célszerűnek tartották mind a belső, mind a külső legelőt 2-2 dűlőre osztani.

Javaslatukat azzal indokolták, hogy a belső legelő a „jövendőre nézve" értékesebb, mint a külső, továbbá „a csekély vagy semmi erővel nem bíró házas zsellér kiszoríttatván a leírt távolságú [3-5 mérföld] legelőre, bekövetkeznék az, hogy ő az ott esendő illetőséget annyi távolságra szükséges erő hiányában maga nem mívelhetné, hanem kénytelen lenne földesgazda szomszédjainak, és talán ezek által önkényesen meghatározandó díj mellett haszonbérbe adni", ez pedig ellenkezne a törvénnyel. Egyúttal azt is szem előtt tartották, hogy a házas zsellérek házukhoz, a telkesek pedig tanyájukhoz legközelebb eső részeken kapják meg járandóságukat. Eszerint a házas zselléreknek, a tarjániakkal kezdve, a belső legelő solti és paléi térségében kezdenék a kiosztást, majd folytatnák a nyomás Rárós, illetve Makó felőli oldalán. A telkes jobbágyok tanyájuk sorszámai szerint kapnák meg illetményüket, a mártélyi és rárósi oldalon levők a puszta Mágocs felőli részén, a „kutasi tájékon lévők" a puszta közepén, a csomorkányi és makói oldalon birtokos gazdák pedig a puszta Földvár, Sámson és Makó irányában elterülő részein. Azok a gazdák, akiknek több házuk és belső telkük van, kötelesek bejelenteni igényüket, hogy melyik telkük után kívánják legelőik kihasítását. Kivételt csak a nyomás-, illetve pusztaszéli tanyák tulajdonosai jelentenének, akik tanyaföldjükhöz csatolva kapnák meg illetményüket.

Végezetül egyetértettek abban, hogy a mérnöki munkálatok, legalábbis a belső legelő térségében, 1848 tavaszáig végrehajthatók. A belső legelő mielőbbi kimérésével biztosíthatja a város, hogy a házas zsellérek, akiknek úgy sincs állatállományuk, s bizonyára szántani akarják a nekik juttatott parcellákat, „szánthatnak, s arathatnak" már a jövő évben. E javaslat megszületésében bizonyára szerepet játszott az elmúlt ínséges évek tapasztalata és a földnélküliek soha nem szűnő földkövetelése. A telkesek legelőjét 1848. október 1-ig tervezték kimérni, mivel „feles lábas jószágaiktól még az idén a nem kedvező vásárok miatt meg nem szabadulhattak, kiknek tehát, hogy e megszabadulást kár nélkül tehessék, legalább némelyiknek még a jövő évben legelőmezőre van szükségük". Amíg azonban illetményüket ki nem mérték, legeltetési arányt kell közöttük megszabni.

1847. szeptember 12-én a népgyűlés elfogadta a választmány fenti előterjesztését, vita csupán a puszta- és nyomásszéli gazdáknak tett engedmény miatt alakult ki, a jelenlevők többsége azonban helybenhagyta a tervezetet. Ezek után került sor 1847 szeptemberének végén a városi és a földesúri legelők elkülönítésére, a határjelek felállítására.400 Október 5-én Szabó László uradalmi ügyész már arról tudósíthatta földesurát, hogy a városnak bizonyos kiegészítésekkel ténylegesen 53 312 hold legelőt adtak át, továbbá október elsejével a közös legeltetést megszüntették, eltávolították kölcsönösen a juhászkunyhókat, saját legelőjükre hajtották át állataikat.401

Látszólag mindkét fél elégedett volt az egyezkedéssel, hiszen a város „hálás szívvel" köszönte meg földesura „atyai jóságát", mivel a szomszédos helységekkel ellentétben a törvényben előírt 22 hold helyett 32 holdban adta ki jobbágyai illetményét.402 Valójában a közlegelő elkülönítésének módja magán viselte mindazokat az ellentmondásokat, amelyek országosan is megfigyelhetők voltak. Ezek közül összefoglalásként csak a legfontosabbakat emeljük ki. A törvény végrehajtása egyértelműen a földbirtokos Károlyiaknak kedvezett, hiszen a legelő elkülönítésével hatalmas kiterjedésű, mintegy a határ felét kitevő magánlegelőhöz jutottak, miközben a város lakosai ezután arra kényszerültek, hogy az addig használt közös legelőket pénzért bérbe vegyék.403 Legsúlyosabb helyzetbe a ház nélküli zsellérek kerültek, a legelőelkülönözési törvény alapján e bő határú mezővárosban is kizárták őket a legelőhasználatból. A mintegy másfél ezer ház nélküli zsellérfamília elegendő munkaerőt biztosított a helybeli gazdagparasztoknak és a földesúri majorságoknak. Cselédként, bérmunkásként a kizsákmányolt agrárproletariátus sorait gyarapították.404

A földesúr „atyai jósága" abban nyilvánult meg, hogy a törvény fogyatékosságait és a városi társadalom megosztottságát kihasználva érvényesítette legeltetési jogát olyan határrészeken is, ahol addig e jogával nem élt. Miközben az egyezkedés idején a törvény szellemének védőjeként tetszelgett jobbágyai előtt, már eleve kevesebbet ígért, mint amennyinek kiadására az örökváltsági tárgyalások kezdetekor, az 1820-as évek végén hajlott. A gazdálkodás célszerűségét hangoztatva a határ legjobb részeit kívánta magának kihasítani, s e vágya a végrehajtással teljesült is. A Károlyiak sem tértek el osztályérdekeikhez ragaszkodó nagybirtokos társaiktól, amikor taktikájukat a mindenkori helyzethez igazítva hol az örökváltsági egyezkedés folytatásának megtagadásával, hol a bérletek és egyéb kedvezmények megvonásával próbálták akaratukat jobbágyaikra kényszeríteni.

Kapcsolat az állammal

A hódmezővásárhelyi jobbágyok az 1753. évi felkelés elfojtása után közvetlenebbül érezték az idegen államhatalom jelenlétét, mint a XVIII. század első felében. Mária Terézia előbb kaszárnya építésére kötelezte a várost, majd annak elengedésével katonaságot vezényelt a rebellisek féken tartására. A bekvártélyozott katonaság - többnyire 1-2 század - eltartása súlyos tehertételt jelentett. A kérelmek ellenére a katonaság a városban maradt, sőt időnként az átvonuló csapatokkal annyira felszaporodott, hogy a város lakossága csak nehezen tudta előteremteni az ellátásukhoz szükséges élelmet, takarmányt.

A jobbágy a beszállásolt katonának és lovának élelemfejadagot (porció) és kiszolgálást (világítás, fűtés, főzés, istálló stb.) tartozott adni.405 A katonatartást a tanács szabályozta, meghatározta, hogy az egyes jobbágyokra mikor kerül sor, s mennyi ideig tartoznak kvártélyt adni. A természetbeni szolgáltatást beszámították ugyan a jobbágyok hadiadójának összegébe, de jóval a piaci árak alatt szabták meg a szolgáltatás árát. A fizetést elmulasztók pedig mindaddig tartoztak a katonatartással, amíg a beszállásolt a hadiadó jobbágyra eső részét fel nem élte. A garázdálkodások állandóan napirenden voltak, miközben a jobbágyok „árpával elegyített kenyeret" ettek, a katona búzából sütöttet követelt. Az ínséges években megszaporodtak a jobbágyi sérelmek, mivel a kenyérhez való búzát, a lónak szükséges szénát pénzen kellett megvásárolniuk. 1756-ban a tanács arra hivatkozva kérte a katonaság elvitelét a megyétől, hogy ha a „terhes compania rajtuk marad, tavaszig sem tudjuk a szegénységet megtartani, hogy el ne széledjen".406

A tanács emiatt arra kényszerült, hogy közmunkával szénát kaszáitasson a tilalmazott réti szigeteken és a rárósi gazdaságában. A város „közszükségére begyűjtött szénából -természetesen pénz ellenében - segítséget nyújtott a rászoruló kvártély tartóknak. Az 1830-as években, amikor a katonaság nem elégedett meg a szállásadók kenyerének minőségével, a tanács a jobbágyok költségére városi pékséget szervezett. Végül a katonaság és" lovai élelmezését egy pesti kereskedőre bízta. 1838-ban a haszonbérlő két évig visszamenően 71 396 adag kenyér, 67 941 adag zab és 68 026 porció széna kiszolgálásáról számolt el a tanácsnak, amely a fenti mennyiséget akként osztotta szét a jobbágyok között, hogy egy-egy úrbéres telekre 56 adag kenyér-, 53 adag zab- és ugyanannyi szénaporció esett.407

A jobbágyokat terhelte a katonaság szállítása, a forspontozás, amely különösen a háborús időkben bizonyult súlyosnak. II. József török elleni háborújában a városon átvonuló katonaság szállítása, továbbá élelem, széna stb. fuvarozása teljesen kimerítette a vásárhelyieket. Az Aradra, Temesvárra, Belgrádba, Szabadkára stb. irányított szekerek, állatok gyakran tönkrementek, a jobbágyoknak tetemes káruk származott. Az igasaikat elveszítők a háborús terhek következtében lesüllyedtek, földjük „feladására" kényszerültek. Másfelől viszont - miként Kaszap Péter példája is mutatja - néhányan kihasználták a háborús keresletet, bekapcsolódva a katonai felvásárlásba, meggazdagodtak. A rendkívüli terhek - kötelező gabona-, szénabeszolgáltatás - ugyancsak a szegényebb réteget sújtották leginkább. A város kimerülését tükrözik azok az adatok, amelyek arról tanúskodnak, hogy sokan adójukat nem fizették be, vonakodtak kiállni sáncmunkára (Belgrád, Zimony), őfelsége hadseregének ellátására a többszöri publikáció ellenére sem ajánlották fel búzájukat, árpájukat. Ahogyan a terhek növekedtek, úgy szaporodtak a megyei fenyegetések a kiszabott porciót be nem szolgáltatókra.408

A köznép gyakran sérelmezte, hogy a városi tanács tagjai kivonják magukat a legterhesebbnek ítélt kvártélyozás és forspontozás alól, s a hadiadó rájuk eső részét pénzben fizették. A Dajka-féle forrongás idején a tanáccsal szembeni sérelmek között szerepelt: az esküdtek 1770-ig tartottak ugyan kvártélyost, de „nem magok házuknál", 1770 után viszont arra hivatkozva, hogy idejük nagy részét a közügyek intézésével töltötték el, katonát nem tartottak.409 A katonaállítás terén a tisztviselők és jómódú gazdák ugyancsak áthárították a terheket a köznépre, fiaik helyett besoroztatták az elégedetlen elemeket, vagy pénzért katonát állítottak. A korabeli gyakorlat megengedte ezt, hiszen Csongrád megye 1759-ben a „rosszéletű" betyárokat, tolvajokat, a szolgálatot kerülőket kívánta besoroztatni.410 A napóleoni háborúk idején gyakran került sor a „rendcsinálás" ilyetén formájára. A városból toborzott katonák „szabadságolásakor" a tanács a nemkívánatos személyek „hazabocsátását" megtagadta. Többnyire azok a zsellérfamíliák viselték az újoncozás terhét, amelyekben több fiúgyermeket írtak össze, akik a telkesek szállásain béresként, cselédként dolgoztak, vagy pedig bojtárok, pásztorok, csikósok, gulyások gyanánt az állattartásból szerezték kenyerüket. A gazdák által „feladott" cselédek, szolgák erőszakos „megfogása" gyakran rajtaütésszerűen történt, mégis többen betyárnak állva megmenekültek a katonaságtól.

Az állami hadiadó, forspontozás, katonatartás terhén kívül a jobbágyokra hárult a megyei adó fizetése is. Adminisztrálását a tanács végezte, amely 1804-ig 4 adószedőt alkalmazott, ezek feladata volt házról házra járva az állami adó beszedése. Ha az adószedők nem tudták zálogvétellel a hátralékot a lakosokon behajtani, katonaságot vezényeltek ki az adósokhoz. A katonai egzekúció annál is inkább terhesnek bizonyult, mivel a jobbágyoknak az eredeti adóösszegen kívül a napi 1 garasban megállapított behajtási különköltséget is viselniük kellett.411 A tanács, ha valakinek adóhátraléka volt, gyakran alkalmazta vele szemben az ún. „visszatartási jogot". A gyapjú, illetve a juhok eladásakor, ami - miként láttuk - hosszú ideig a tanács irányításával történt, a hátralékot levonta a vételárból.

A hadi- és megyei adók összege fokozatosan emelkedett, de a köztük levő különbség mindinkább csökkent az utóbbi javára. Miután többnyire együtt vetette ki a megye a két adófajtát, csupán néhány év esetében maradt fenn külön-külön a hadi- és megyei adó összege.412

 

Év Hadiadó Megyei adó
1750 - 1893
1752 9 513 -
1789 14 565 -
1798 - 5235
1832 18 576 6104

 

A vármegyének teljesített közmunka évről évre ismétlődő terhet rótt a lakosokra. Az utakat, hidakat és töltéseket kellett karbantartaniuk, amit csak ímmel-ámmal végeztek el. 1809-ben pl. a sár-tói hidak kijavítására mozgósított 60 gyalogosból mindössze 20 fő, a 40 kocsiból pedig 7 jelent meg.413 A megyére kivetett munka egyharmadát a legnépesebb helységnek számító Hódmezővásárhely lakosai teljesítették. 1796-ban még csak 3934 öl hosszúságú töltést róttak a városra, 1836-ban 5568, 4 évvel később már 33 278, 1843-ban pedig 32 263 ölet.414 Eleinte minden lakos, bármennyi földje is volt, „egyfolytában a nemes vármegye részére 3 napot szolgált", majd 1822-től a tanács a ház nélküli zsellérektől évente 1, a házas zsellérektől 2 „gyalognapot", a telkesektől pedig minden negyed szesszió után 1 szekeres napot követelt meg.415

A megyei terhek sorát szaporította a forspontozás vagy másként a szegedi hetelés. A város a XVIII. században 10-12 fogatot, az 1830-as években pedig 4 lovas kocsit tartozott Szegeden kiállítani, ahonnan a megyei tisztviselőket szállították többnyire a megye székhelyére, Szegvárra. Az utolsó években a város egy-egy évi költsége a fuvarozás terén meghaladta a 3000 Ft-ot. A megye - a szüntelen kérés ellenére - csak 1845-ben törölte el az egész évre kiterjedő szolgálatnak ezt a formáját.416 Annak ellenére, hogy a katonaság eltartása mindvégig súlyos tehertételt rótt a város lakosságára, mégis jelentős változás következett be az államhatalommal szembeni magatartásban. A fordulat az úrbérrendezésnél következett be, amikor a földesúri terhek ugrásszerűen megemelkedtek, összegükben meghaladták a városra és az egyes lakosokra kirótt állami adókat.

A többségükben protestáns vásárhelyiek szemében az államhatalmat közvetlenül a végrehajtó közegek, mindenekelőtt a megyei szervek és a földesúri tisztek képviselték. Miután meggyőződhettek arról, hogy a megye nem védte meg őket a földesúri önkényeskedéssel szemben, túlléptek rajta, panaszaikat a helytartótanácshoz vagy közvetlenül az udvarhoz nyújtották be. Kapcsolatuk állandósítására a XVIII. század végétől udvari ágenseket fizettek, ezek közreműködésétől várták képviseletük ellátását földesurukkal szemben. Máskor, miként a szántási per idején és a legelőelkülönözési pereskedés során, ügyvédeket fogadtak. A jó királyba vetett hit a korszak végéig élt Hódmezővásárhelyen, de időközben tartalmukban - az országos helyzethez hasonlóan - módosultak a jobbágyságot motiváló tényezők. Előbb a földesúri terhek orvoslását várták az udvartól, majd a reformkorban a föld birtoklásáért folytatott küzdelemben kértek támogatást a legfelsőbb hatalomtól. Várakozásukban azonban csalódniuk kellett, mert a felsőbb hatóságok a végrehajtást a megyére és a földesúrra bízták, ezzel végeredményben a földesúri hatalom fokozott érvényesülésének nyitottak tág teret. Csongrád megye a Károlyiaknak szolgált hátvédül, egyrészt rendi sérelmeiből következően szállt szembe a központi intézkedésekkel, másrészt pedig tisztviselői - a Károlyiak lekötelezettjeiként - szemet hunytak a földesúri túlkapások felett. A megye jobbágyvédő funkcióját lényegében a reformkorban gyakorolta eredményesen, összefüggésben a liberális nemesség felülkerekedésével, a konzervatívokhoz húzó Károlyiak kiszorításával a megye vezetéséből.417? A központi kormányszervek azonban még meghiúsíthatták e törekvések valóra váltását, de csak ideig-óráig, a polgári forradalom kitöréséig.

 

A társadalom tagozódása

A mezőváros földesúrral szemben megnyilvánuló érdekközössége belső ellentéteket takart. Az érdekellentét alapját egyrészt a városban élő nemesek és jobbágyok ellentéte, másrészt a paraszti társadalom egyre erősebb differenciálódása adta. A Csongrád megyei nemesi jegyzék szerint a XVIII. század közepén mindössze két nemes család, a Török és a Szilágyi família, élt a városban.418 Számuk 1775-ig már 2l-re emelkedett, majd a II. József-féle népszámlálás idején (1784/87) meghaladta a 150-et. Ezek között tartották nyilván a városban élő uradalmi és megyei tisztviselőket is.419 A nemesek beköltözése folyamatos voltjöttek Abaúj,Bars, Békés, Borsod, Heves, Krassó, Somogy, Szabolcs, Közép-Szolnok, Szepes, Trencsén, Veszprém, Zala, Zemplén stb. megyék területéről. 1833-ban 324 nemes élt Hódmezővásárhelyen, többnyire letelepülők, de akadtak soraikban egykori jobbágyok is.420

A jobbágytelken gazdálkodó nemesi családok gazdasági helyzete nem különbözött a telkes jobbágyokétól, mivel maguk is viselni kényszerültek a földesúri terheket. A XVIII. század végéig társadalmi helyzetükben sem mutatkozott eltérés, a napóleoni háborúkig ugyanúgy viselték az állami terheket, mint jobbágytársaik. Ettől kezdődően felmentették őket a katonatartás és forspontozás kötelezettsége alól, katonai hozzájárulás címén a nemesekre kivetett subsidiumot fizették. A XVIII. század végétől egyre több jómódú jobbágy törekedett a fenti kiváltságokat biztosító „kutyabőr" (armális) megszerzésére. Mások, miként Kaszap Péter, az államnak tett szolgálataikért kapták meg nemesi címüket.

A földesúri terhek fokozódása idején a nemesi jogállás gazdasági előnyökkel járt. Amikor a földesúr a XIX. század első évtizedében a királyi dézsma árendálását elvette a várostól, a dézsmaadás kötelezettségét ki akarta terjeszteni a jobbágytelken gazdálkodó nemesekre is. Terve azonban meghiúsult, a megye és a helytartótanács az armalisták pártját fogta, eltiltotta a Károlyiakat a nemesi dézsmamentesség évszázados gyakorlatának megsértésétől.421 A nemesi kiváltságok birtokában az egykori jobbágyok megtagadták a közterhek viselését. Az 1820-as évektől a korszak végéig állandóan napirenden maradt a nemességet szerzettek adózásának kérdése. Különösen az úrbéres jobbágyok sérelmezték a nemesek vonakodását az állami terhek viselése alól, hiszen az úrbérrendezéskor megállapított telekszám után vetették ki a városra a kontribúciót.. 1829-ben a város tanácsa a helytartótanácshoz fordult, mivel a vásárhelyiek közül 5 família már harmadik éve „semmi közterhet, milyenek katonatartás, fuvar, forspont", nem viselt, holott 16 6/8 szesszió úrbéres föld volt a kezén. A város - miután a megye az említett családok érdekét védte - arra kérte a helytartótanácsot, hogy legalább addig kötelezze teherviselésre őket, amíg „a nemességüket hivatalosan ki nem hirdetik".422 A maradványföldek kiosztása után vált kritikussá a helyzet, mivel az 1359 7/8 úrbéres szesszióból 264 3/8 szesszió tartozott a nemesekhez, akik között - miként láttuk - a helybelieken kívül megyei tisztviselők, uradalmi alkalmazottak is szép számmal akadtak.423 Az állami terhektt helyettük is a jobbágyok viselték, emiatt 1844-ben a tanács Petrik Márton bíróval az élen a nádorhoz fordult orvoslásért. Felsorolták a nemességet szerzetteket, akik „emberemlékezettől fogva" adóztak, de mintegy 20-25 éve „minden terhek hordozását kikerülik", mivel a megye évről évre kihagyta őket a dicális összeírásokból.424

A társadalmi különállásukat hangsúlyozó nemesek nem egy esetben kísérletet tettek arra, hogy kivonják magukat a tanács hatásköréből. 1823-ban pl. a tilalom ellenére nádat vágtak a réten, az őket távozásra felszólító városi esküdtet és hadnagyot megverték.425 A tanács ilyen esetekben joggal számíthatott az uradalom támogatására, mivel a közös határhasználatból eredően nemcsak a várost érte sérelem, hanem az uradalmat is. Más esetekben igyekeztek bekerülni a városi tanácsba, néhány esetben ez sikerült is, de az uradalmi tisztek mindvégig ügyeltek arra, hogy a „jobbágyközség" legfőbb testületét zömükben jobbágyok alkossák. A nemesek aktivitása a városi közéletben az örökváltság és a legelőelkülönözés ügyében folytatott egyezkedések során mutatkozott meg leginkább. Ez a körülmény azt bizonyítja, hogy a város vezetését kisajátító gazdagparasztok és a nagyobb telki földön gazdálkodó armalisták - társadalmi ellentéteiket félretéve - gazdasági céljaikban megegyeztek, érdekeik azonosak voltak. Az armalisták is az örökváltságtól várták a használatukban levő föld tulajdonjogának megszerzését, az úrbéres telkek után járó földesúri szolgáltatások megszüntetését.

A parasztság rétegződésének alapja a földbirtoklás volt. Már az úrbérrendezés előtti időszakban is az számított jobbágynak, aki szállásfölddel rendelkezett és azon földművelést is folytatott. A csupán házzal rendelkezők vagy háznélküliek a zsellérek kategóriájába tartoztak.426 A földbirtoklás viszont az igaerőtől függött. Ha a zsellérek, amíg a XVIII. század közepéig korlátlanul állt rendelkezésre föld, állattartásukkal a piaci értékesítésre szánt jószág mellett kezes és igásállatokat is nevelni tudtak, földet foghattak fel művelésre. Nagyfokú fluktuáció jellemezte az egyes rétegeket az úrbérrendezés előtt. Az igaerővel, munkaeszközökkel rendelkező zsellérből földbirtokos válhatott, és fordítva: akinek elhullottak az állatai vagy igaerejét a katonaság forspontozása megtizedelte, s nem tudta vállalni többé szállásföldjének megművelését, a zsellérek közé süllyedt.

Az úrbérrendezés után sem szűnt meg ez a mozgás, intenzitása azonban veszített erejéből. Az úrbéri rendelet ugyanis merev válaszfalat húzott a telkesek és az 1/8 teleknél kisebb földdel rendelkező zsellérek közé.427 A földesúri reguláció során az 1/8 telektől a volt földbirtokosok megtarthatták korábban birtokolt szállásaikat, ha a megműveléshez és a földesúri terhek viseléséhez elegendő erővel - mindenekelőtt igásokkal - rendelkeztek. A regulációt követő években egyeseknek lehetőségük volt arra, hogy a maradványföldekből telekrészt vállaljanak, többségük azonban földnélküli maradt. A házas zsellérek kizárólag a közlegelő használatához, a háznélküliek pedig még ahhoz sem formálhattak jogot. A XVIII. század végéig a zsellérek földigényét az uradalom egyrészt az újvárosi puszta bérbeadásával, másrészt a gazdátlanná váló úrbéres és árendás telkek átengedésével próbálta kielégíteni. Az átengedett föld nagysága azonban nem tartott lépést a népesség és azon belül a földnélküliek számának növekedésével, ezért a földbirtoklásban megkezdődött a telekaprózódás, illetve a jobbágyság mind számosabb része elszegényedett, zsellérré vált. Ezek sorait szaporították az úrbérrendezés után betelepülők, akik földhöz csak akkor juthattak, ha az úrbéres terhek viselésére képtelen jobbágyok helyét elfoglalhatták. Tárkány Szűcs Ernő a becsüjegyzőkönyvek vizsgálata alapján megállapította az 1794-1800 között szállásuktól megfosztott, „licitált" jobbágyok számát. A „kibecsült" jobbágyok helyébe az igaerővel rendelkezők léphettek, ez viszont csökkentette a zsellérek birtokszerzési esélyeit, mivel előnyben voltak a teherviselésre képes úrbéresek. A kibecsülés eseteinek számát a következő táblázat mutatja :428

 

1794 18
1795 21
1796 40
1797 10
1798 19
1799 52
1800 12

 

A zsellérség soha nem szűnő földigényét az úrbérrendezés után az uradalom nem elégítette ki. A birtokszerzés lehetősége, másként fogalmazva: a telkessé válás esélyei minimálisra csökkentek. A földesúri és állami terhek érzékenyebben érintették a töredék telekhez jutókat, mint a módosabb középréteget és a gazdagparasztokat. Az 1790-es években a töredék telkesek - különösen a terméketlen években - nemegyszer önként lemondtak földjeikről, mert a terheket aránytalanul nagynak érezték, inkább továbbálltak, mintsem a szolgáltatásokat teljesítsék. Többen úgy próbáltak magukon segíteni, hogy a földesúri taksa és állami adó befizetésére eladták jószágaikat, gyakran potom áron, csak hogy földjeiket megtarthassák. Eközben elestek igásaiktól, szándékuk ellenére nincstelenekké váltak. Sokan nem tudtak lépést tartani a fokozatosan emelkedő bérleti díjjal, egymás után feladták bérletüket, amit azután a tehetősebb jobbágyok vettek át tőlük. A zselléresedés tendenciáját a népesség növekedésének természetes folyamata mellett felerősítette az árutermelés fokozódása a XVIII-XIX. század fordulóján. Egyfelől az árutermelésbe bekapcsolódó gazdagparaszti réteg növekvő kizsákmányolása, másfelől a majorsági gazdálkodás terjedése, a földesúri terhek emelkedése hatott ilyen irányba. A századfordulótól kezdődően, jóllehet ennek előzményei már a XVIII. század közepétől megfigyelhetők voltak Vásárhelyen, mind élesebbé vált a földesúr-jobbágy ellentét mellett a gazdagparaszt-szegényparaszt ellentét. Mindez együtt járt a paraszttársadalom szerkezetének olyan mértékű átalakulásával, amely az országosnál is kedvezőtlenebb arányokat mutatott a korszak végén. Az aránytalanságok azonban nemcsak az egyes rétegek között, hanem azokon belül is megnyilvánultak. A parasztság jogi értelemben vett rétegződése tehát nem tükrözte a tényleges gazdasági-társadalmi helyzetet.

A parasztság gazdasági helyzetét - miként láttuk - alapvetően a birtokolt föld (úrbéres, árendás) nagysága határozta meg, de más tényezők hatását sem zárhatjuk ki a vagyonosodás, megélhetés vizsgálatakor. Az 1-2 jobbágytelket birtokló középréteg, továbbá az ennél is többet használó vékony felső réteg jelentős vagyonra tett szert az állattartás révén. A közlegelő egyenlőtlen használata már a XVIII. század második felében a differenciálódás előmozdítója volt. A társadalom polarizálódása még erőteljesebbé vált a XIX. század első felében, amikor az állattartás mellé felzárkózott a földművelés, amikor megkezdődött a gabonatermelés fokozása, a felesleg értékesítése. E folyamat kifejeződött a földhalmozásban (koncentráció), igaz, ez a tendencia csupán néhány parasztgazdánál, jobbágytelken ülő armalistánál jelentkezett. Az állattartás, -kereskedés, valamint a földhalmozás lehetőségét kihasználó vékony, jómódú réteg képviselői, mindenekelőtt a földesúri szolgáltatásokat megváltó, bizonyos terhek alól mentes városi vezetők, a kocsmák, mészárszékek, halászóvizek stb. árendátorai érvényesítették gazdasági érdekeiket a középréteghez tartozókkal és a zsellérekkel szemben: egyenlőtlenül osztották el a terheket, az állattartást a birtokolt földterület nagyságához igazították, munkára kényszerítették a nincstelenek tömegeit.

A gazdagparaszti réteg vagyoni helyzetéről tájékoztatnak bennünket a következő adatok. Kaszap Péter, a város egykori főbírája, II. József török elleni háborúja idején 30 000 Ft-ot kölcsönzött a kincstárnak, szolgálatáért nemesi kiváltságot kapott. 1788-ban 6 szállással rendelkezett, a 8 3/8 úrbéres telken kívül Szikáncson további 5 szesszió árendás földet birtokolt. Vagyonát a hadseregnek tett szállításokkal is növelte. Birtokhalmozását leginkább a töredék telkek átvállalásával érte el. A vásárhelyi tanyák telekkönyvében arról olvashatunk, hogy Pap János 4/8 szesszióját „által vette Kaszap Péter", egy másik 4/8 telekrészt „felvállalta" Kaszap Péter. Hasonló módon gyarapította birtokait Kovács Márton, esküdt Nagy János, Nagy András, Mónus András, Mónus János, Török István, Pipics Márton, Lehoczky György. Az úrbérrendezés időszakában 26-an 3-4 szállást is birtokoltak, valamennyiük birtokának nagysága meghaladta a 4 telket, együttesen kb. 8000 holdon gazdálkodtak. A korszak végén 14-en birtokoltak 4 vagy ennél több telket, rajtuk kívül még 115-en rendelkeztek 100 holdat meghaladó birtokkal. Az 1840-es évek leggazdagabb „képviselőjének" számított Varga Pál, aki több mint 50 000 Ft nagyságú vagyonnal rendelkezett, több jobbágytelek birtokosa volt. Révész Pál, a város főbírája ugyanekkor 47 000 Ft vagyonnal rendelkezett, házának értéke 15 000 Ft volt, 1400 juhát 10 500, marháit és lovait pedig 11 500 Ft-ra becsülték. Az árutermelés, pénzhalmozás lehetőségét kihasználó vagyonosabb felső és középrétegek mellett a jobbágyság mind nagyobb hányadát érintette az elnyomorodás, a zsellérsorba süllyedés. A telekaprózódás folyamata felgyorsult a XIX. század első felében, miközben nőtt a földnélküliek aránya. A töredék telkesek, zsellérek megélhetésüket mellékfoglalkozásokkal (kupeckedés, fuvarozás, háziipar stb.) próbálták biztosítani. A zsellérek töredék része (elsősorban az iparral, kereskedéssel foglalkozók, továbbá árendások) egzisztenciális körülményeit tekintve a telkes jobbágyok szintjén állt, túlnyomó többsége azonban nyomorban élt, munkaerejének eladásával kereste megélhetését.429

A parasztság jogi értelemben vett rétegződése korszakunkban a következőképpen alakult (57., 58. táblázat):

 

57. táblázat

Társadalmi 1773 1780 1785 1808 1847
kategória számuk     % számuk      % számuk      % számuk      % számuk      %
Telkes jobbágy 854 46,9 936 37,9 1066 41,7 963 24,9 1396 26,9
Házas zsellér 663 36,5 1004 40,6 950 37,2 2133 55,1 2425 46,9
Ház nélküli zsellér 301 16,6 532 215 540 21,1 773 20,0 1353 26,2
Összesen 1818 100,0 2472 100,0 2556 100,0 3869 100,0 5174 100,0

 

Az összehasonlítás alapjául szolgálnak az országos és Csongrád megyei adatok: 58. táblázat

 

 

 

Év Telkes jobbágyak Házas és házatlan zsellérek Úrbéres népesség összesen Az úrbéres népességből
telkes                    jobbagy              (%) zsellér (%)
száma
1756          
Magyarország 400 703 200 688 601 392 66,63 33,37
Csongrád megye 1874 2 496 4 370 42,88 57,12
1847          
Magyarország 549 242 822 770 1 372 012 40,0 60,0
Csongrád megye 8 224 12 981 21205 38,8 61,2
 

A zsellérek aránya már az úrbérrendezéskor meghaladta Vásárhelyen a telkesekét, a korszak végére tovább nőtt számarányuk, megközelítette a 75 %-ot. A vásárhelyi adatok eltérnek az országos adatoktól, a legnagyobb népességfelesleggel rendelkező mezővárosokhoz állnak közelebb, amelyekben a nincstelen tömegek aránya meghaladta az országos átlagot. Míg országosan a polgári forradalom küszöbén a telkesek a parasztság 40%-át alkották, addig Vásárhelyen 26,9 %-át tették ki a jobbágycsaládoknak. A differenciálódás e rétegen belül leginkább a birtokolt telki föld nagyságának változásában mérhető le. Három időmetszetben tudtuk elvégezni a telekkategóriák arányának vizsgálatát (59. táblázat), kiindulópontként az úrbérrendezés két éve, befejezésül pedig a feudális korszak vége kínálkozott.430

 

59. táblázat

 

Telekkategória A telek nagysága holdban (1100 D) A jobbágyok száma és aránya kategóriánként
1773 % 1774 % 1848 %
Egésztelkes (1-14) 56-784 601 70,4 605 70,4 517 32,1
Háromnegyedtelkes (6/8-7/8) 42-49 84 9,8 83 9,7 236 14,3
Féltelkes (4/8-5/8) 28-35 146 17,1 148 17,2 493 30,6
Negyedtelkes (2/8-3/8) 14-21 23 2,7 23 2,7 352 21,9
Nyolcadtelkes 7 11 0,7
Összesen 854 100,0 859 100,0 1609 100,0

 

Míg a jogi rétegződés esetében az országosnál kedvezőtlenebb arányokat figyelhettünk meg, addig az úrbéres földdel rendelkezők birtoknagyságát illetően kedvezőbb kép rajzolódott ki előttünk. Ez egyrészt kifejezésre jut az egész telkesek arányában, amely az országosan megállapítható 6,3% helyett Hódmezővásárhelyen elérte a 32,1 %-ot, másrészt az egyes jobbágyokra jutó átlagos földterület nagyságában. Míg országosan már az úrbérrendezés időszakában a fél telek dominált, Hódmezővásárhelyen az átlag meghaladta az egész telket, 1,35-ös értéket mutatott (60. táblázat). Természetesen mindez nem kérdőjelezheti meg történetírásunknak azt a megállapítását, hogy az úrbérrendezéssel a jobbágyföld terjeszkedése szinte áthághatatlan akadályokba ütközött, illetve az általános tendencia a telekaprózódás irányába hatott.431

 

60. táblázat

 

 

 

 

Év Telkek száma Birtokosok száma Egy birtokosra jut Háztartások összesen Egy háztartásra jut
telek hold
telek         hold
1773 1774 1848 1161 3/8
1173 3/8
1359 7/8
854
859
1609
1,36
1,37
0,85
75,6
76,1
47,0
1818 1975 5174 0,64 0,59 0,26 3S.8 33,0 14,6

 

1848-ig az egy birtokosra jutó úrbéres földterület 0,85 telekre csökkent, de még így is jóval meghaladta az országos átlagot, hiszen városunkban az úrbérrendezéskor megállapított teleknagyság szerint ez az érték 47 holdnak felelt meg. Ezzel a szemben a Dunántúlon és az Alföldön egy jobbágyháztartásra átlagosan 16-18 holdas jobbágytelek jutott, a hegyvidéken pedig 13 holdas.432 Azonban a 47 holdas átlag Hódmezővásárhelyen is erőteljes aránytalanságokat mutatott (61. táblázat), a súlypont mindinkább az ennél kisebb telkekre helyeződött át.433

 

61. táblázat

 

Telek-kategória A telek nagysága holdban (1100 D) A jobbágyok száma
1773 1774 1848
1/8 2/8 3/8 4/8 5/8 6/8 7/8 7
14
21
28
35
42
49
-
19
4
139
7
75
9
-
19
4
141
7
73
10
11
209 143 413
80
204
32
1 56 221 214 202
1 1/8 1 2/8 1 3/8 1 4/81 5/8 1 6/81 7/8 63
70
77
84
91
98
105
11
35
5
96
5
11
3
12
38
3
94
5
12
3
20
71
15
46
5
29
6

 

Telek-kategória Telek nagysága holdban (1100 D) A jobbágyok száma
1773 1774 1848
2 112 100 98 32
2 1/8 119 2 3 4
2 2/8 126 10 10 17
2 3/8 133 2 2 6
2 4/8 140 31 32 11
2 5/8 147 2 3 6
2 6/8 154 3 3 7
2 7/8 161 3 2 3
3 168 32 31 14
3 1/8 175 6
3 2/8 182
3 3/8 189 1 1 1
3 4/8 196 4 6 1
3 5/8 203
3 6/8 210 3 3 1
3 7/8 217 - - -
4 224 13 19 3
4 1/8 231 1 1 1
4 2/8 238 1
4 3/8 245 1
4 4/8 252 1
4 5/8 259 1
4 6/8 266 1 1 2
4 7/8 273
5 280 2 4  
5 3/8 301 1
5 5/8 315 1
5 6/8 322 1
6 336 1 2
6 2/8 350 1
7 392 1
7 4/8 420 1 1
10 3/8 581 1 1
14 784 1
Összesen:   854 859 1609

Míg a töredék telkesek aránya 1773-1774-ben nem érte el a 30%-ot, 1848-ig megközelítette a 70 %-ot. A telekaprózódás eredményeként a korszak végén a fél- és ennél kisebb telkesek aránya meghaladta az 50 %-ot. Hogy mégsem jöttek létre nagyobb számban negyednél kisebb telkek, abban meghatározó szerepet játszott az öröklés vásárhelyi gyakorlata, továbbá a földesúri joghatóság egyre erőteljesebb érvényesülése. A telekaprózódás hátterét képezte a családrendszerben bekövetkezett változás is, amennyiben az úrbérrendezéskor még együtt élő generációk időközben elkülönültek egymástól. Míg Szeremlei Sámuel a szláv zadruga analógiájára nagycsaládokról tett említést, az újabb szakirodalom bebizonyította ennek az értelmezésnek a tarthatatlanságát.434 Míg a szlávok házközösségeiben a vagyon közös tulajdont képezett, addig Hódmezővásárhelyen a családi vagyon a családfő kizárólagos rendelkezése alatt állt.435 Miként Tárkány Szűcs Ernő a végrendeletek alapján kimutatta, a nagycsalád szervezetének a termelés biztosítása, a megműveléshez szükséges eszközök egyben tartása volt az alapja. A nagycsalád gazdasági érdekből szerveződött, illetve maradt fenn, ezt bizonyítja, hogy kizárólag a vagyonosabb jobbágyok körében létezett, míg a zselléreknél az egyszerű családi forma volt általános.436 Az úrbérrendezés után még olyan esetekben is fennmaradt a családi szervezetnek több generációt összefogó intézménye, amikor a jobbágyfiúk vagyoni helyzetüket tekintve önálló gazdálkodásra képessé váltak; alapvető tendencia azonban - átmeneti fokozatokon keresztül - az egyszerű családi forma térnyerése. A telki föld is, jóllehet a földesúr tulajdonát képezte, a családi vagyonfelosztással feldarabolódott a családtagok között. A földesúr, még ha növelte is ellenőrző szerepét a „birtokforgalomban", kénytelen volt tudomásul venni a föld öröklését. Hasonló volt a helyzet azokban az urbariális jogállású alföldi mezővárosokban, amelyekben a fiúági örökléssel együtt járt az úrbéres föld örökítésének joga.437

A XIX. században azonban kettős erő fékezte az úrbéres földek további osztódását, egyfelől a családi érdek a föld együttmaradását diktálta, mivel a földbirtoklás képességétől függött a mezővárosi jogosítványok (legelő- és réthasználat stb.) élvezése, másfelől a földesúri gazdálkodás állta útját a teherviselésre képtelen töredék telkesek szaporodásának. 1815-ben, az úrbéres tanyák adásvételének szabályozásakor, az uradalom egyértelműen kimondta: „Kivévén azon lakosokat, akik több sessióból álló földeket bírnak, földjeiknek akár eladás, akár osztály által kívánandó széjjel hasogatása, aprózása, valamint eddig, úgy ezután is nem engedtetik."438 Egyúttal a „tanyabeli föld" átadását csak olyanoknak engedélyezte, akiknek „elegendő ereje" volt a föld megművelésére és az urbariális szolgáltatások teljesítésére. A Károlyiak álláspontját szemlélteti az az adat, amelyben megtiltották, hogy egy szentesi jobbágy 1826-ban a maga 1 4/8 telkéből két fiának 2/8-2/8 szessziót átengedjen, mivel az aprózás a földesúr „céljával ellenkezvén ... nagyobb előmenetelt lehet várni egy idősb, tapasztalt és 1 4/8 sessió földdel bíró gazdának igazgatása alatt, mintsem több egy-egy fertályos szegényektől telhetne".439

A jobbágytársadalom alapvető kérdése az volt, hogyan kapcsolódhatnak a gazdálkodás adott rendszeréhez az egyre gyarapodó nincstelenek. A megélhetés szüksége munkaerejük eladására kényszerítette őket. A nagyobb úrbéres földdel rendelkezők gazdálkodásukat idegen munkaerő igénybevételével folytathatták. Már az úrbérrendezés idejére állandósult a parasztság egyes rétegei között az a kizsákmányolási viszony, amely az árutermelés hatására egyre érzékelhetőbbé vált. A nagygazdák érdeke ettől kezdődően egyre inkább megegyezett a földesúréval, mindkét fél igyekezett mozgósítani - a gazdálkodás növekvő igényeinek megfelelően - a helyben található munkaerőt. Miközben a gazdagparasztok tiltakoztak a földesúri szolgáltatások, mindenekelőtt a robot emelése ellen, ugyanezt lelkiismeret-furdalás nélkül megkívánták kisebb vagyonú jobbágytársaiktól és a zsellérektől. Anélkül, hogy maguk robotoltak volna, a felfogadott napszámosokkal és cselédekkel teljesítették úrbéri szolgáltatásaikat, felszabadult idejüket saját gazdaságukra fordították vagy üzleti vállalkozásokban vettek részt. Közülük kerültek ki a kocsmák, mészárszékek, halászóvizek stb. bérlői. A város vezetését kisajátító gazdagparaszti réteg - megyei és földesúri segédlettel - olyan jogi intézkedéseket vezetett be, amelyekkel fokozatosan munkavállalásra kényszerítette a zselléreket. 1783-ban a tanács a zsellérek munkaerejének megszervezésére azt publikáltatta, hogy „a munkások ezután a piacon keressék a gazdát, és a gazdák a munkásokat".440

Erre az intézkedésre az adott okot, hogy a zsellérek többsége a nyári hónapokban másutt keresett munkát, ahol a helybelinél kedvezőbb arató- és nyomtatórészt kaphatott. A vásárhelyiek eljutottak a környező megyékbe (Békés, Csanád, Arad, Bihar, Pest), ahol kedvezőbb esztendőkben megkereshették közvetlen élelemszükségletüket.441 Az intézkedések sorát 1790-ben az „emberpiac" megteremtése vezette be. Ettől fogva a gazdák a piactéren mindennap megtalálták a munkaerőt, ami azzal az előnnyel járt, hogy az egy helyen jelentkező munkaerő-kínálat révén a munkabéreket, napszámot leszoríthatták. A megyei limitációk egyébként is kedveztek az alkalmazóknak, amikor megtiltották a megállapítottnál magasabb bér, aratórész stb. fizetését. A bérek áthágásáért a tanács 12 pálca büntetésre ítélte a gazdákat, ezáltal a kialakult bérrendszer a munkaadók többségének érdekét elégítette ki.442 1794-ben a tanács a gyermekeket is munkára kényszerítette. Eközben olyan visszaéléseket követtek el, amelyek országos felháborodást váltottak ki. Magatehetetlen emberek „egyetlen gyermekét" is munkára kötelezték. A megye és az uradalom inspektora, anélkül hogy a gyermekek munkára való kényszerítését megszüntette volna, csupán korlátozta a munkába állítást.443

Még ugyanebben az évben megvizsgálták a koldusok munkára való alkalmasságát, s testi büntetéssel eltiltották őket a koldulástól.444 A gazdagparaszti és középrétegeknek kedvezett az a földesúri intézkedés, amellyel 1796-ban megtiltotta, hogy a város zsellérei (lakói) „munkakeresés végett külső helyekre ki merészeljenek menni"; a tilalom megszegőit a városból való kizárással fenyegette meg. Az uradalom a gazdaságon kívüli kényszer segítségével előjogot gyakorolt a munkaerő megvásárlásában. A lovakkal rendelkező zsellérek mindaddig nem távozhattak más vidékre részes munkát vállalni, amíg „az uraságnak elegendő nyomtatói nem lesznek". Egyúttal a városi tanács kötelességévé tette, hogy „senkinek avégre, hogy munkát keresni menjen, passust adni ne merészeljen".445

A zsellérek - aszerint, hogy milyen módon kapcsolódtak a munkamegosztás adott rendszerébe - több csoportra oszthatók. Közülük kerültek ki az állattartó gazdaságok pásztorai, csikósai, gulyásai stb. Rendelkezésünkre áll - Herczeg Mihály közlése alapján - a Joó-gazdaság számadáskönyve,446 mely azért is rendkívül tanulságos, mert az állattartás minden ágát tükrözi. 1811-1818 között ez a gazdaság, mely egy volt a másfél tucatnyi baromtartó gazdaság közül, egymaga 9 csikóst, 6 számadó gulyást, 1 öregbojtárt, 1 kisbojtárt, 15 göbölyös ökörpásztort, 5 juhászt és 4 juhászbojtárt alkalmazott. „A juhászok keze alatt körülbelül 1000 juh legelt. A számadó juhász és bojtárjai évi bérében csak annyi a közös - írja Herczeg Mihály -, hogy mindkettőjük bére heterogén: pénzbér mellett évi kenyérnekvalót, ruházatot és juhtartást kapnak. A számadó pénzbére kétszerese a bojtárénak, csizmából is többet kap, juhot is ötször, tízszer annyit tarthat. Természetesen a felelősség is az övé."447 A csikósok általában 300 lóra ügyeltek. A számadó csikós évi bére 120-170 Ft-ot ért el, de ő fizette a bojtárt is. Erre utal, hogy természetbeni juttatásként 5-6 pár csizmát, több subát és 5 pozsonyi mérő gabonát kapott. A gulyások mintegy 1000 marhát legeltettek, ezek száma határozta meg bérüket is. A számadó gulyás bérének harmadát kapta az öregbojtár, ennek felét pedig a kisbojtár. A számadók emellett 4-5-ször több saját marhát tarthattak a gazdaság jószágai között, mint bojtárjaik. A marhánként beszedett 1-1,5 Ft összegből fogadták fel a bojtárokat. A göbölyös ökörpásztorokat a hízó marhák mellé szegődtették, „szolgálatuk" márciustól szeptemberig tartott, ruhát, gabonát kaptak, ezenkívül hetenként 3-6 Ft-ot.448

Mások, miután az extenzív állattartás kevés munkaerőt igényelt, napszámos vagy részes munkával keresték kenyerüket. „Többnyire ők kapálták-kötöztékja szőlőt, kaszálták a gabonát, segédkeztek a nyomtatásnál mint »villások«. Ott voltak a vermek, kutak ásásánál, a falrakásnál, tapasztásnál, tetéjverésnél" - írja róluk Herczeg Mihály.449

Az idegen munkaerő alkalmazásának másik formája az egész évre lekötött szolgálat volt. Bár számbelileg az éves szolgák, szolgálók, cselédek kisebbségben voltak az időszakos munkát vállalókkal szemben, mégis jelentős réteget képviseltek. Feladatuk volt a házi munkák mellett, főleg kint a tanyán, a jószág ellátása, ápolása, a földműveléssel kapcsolatos teendők (szántás, aratás, terményszállítás stb.) ellátása. Vásárhelyen a cselédek főleg a ház nélküli, „más hátán élő" zsellérek kőzul kerültek ki, s csak a fiatal, jó munkabírású legények, lányok számíthattak esztendős cselédeskedésre. Nagymérvű volt a 15 éven aluli gyermekek alkalmazása is. „A szegény ember gyereke egész fiatalon »zubbonyos gyerök korába[n]« megkezdte a szolgálatot."450 A XVIII. század utolsó negyedében összeírt szolgák és szolgálók életkori megoszlása (62. táblázat) igazolja a fenti megállapítást.451

 

62. táblázat

Év Felnőtt férfi szolga 15 év alatti férfi szolga Felnőtt szolgáló 15 év alatti szolgáló Összes felnőtt szolga, szolgáló Összes 15 év alatti szolga, szolgáló Együttesen
1776 368 151 93 101 461 252 713
1779 482 173 114 97 596 270 866
1780 404 167 125 40 529 207 736
1781 327 265 117 60 444 325 769
1782 250 140 111 55 361 195 556
1790 376 275 128 99 504 374 878

 

A XIX. század első feléből nem állnak rendelkezésünkre pontos statisztikai adatok. Így az 1828-as országos összeírás sem nyújt teljes képet a vásárhelyi szolgákról és szolgálókról. Mint ismeretes, ekkor csak a 18-60 éveseket írták össze, nem szerepeltették - holott számarányuk az előbbi táblázat alapján tekintélyes lehetett - a gyermekeket, serdülőket. Az ekkor nyilvántartásba vett 420 szolga és 76 szolgáló megközelítően a felét tehette ki az egész rétegnek. Ezzel magyarázható, hogy az összeírt 4473 háztartásból - a kimutatás szerint - mindössze 352 alkalmazott cselédet, ebből kifejezetten mezőgazdasági termelő 302 volt, az összes „gazdaság" 6,7 %-a. Az egyik 229 holdas gazdaságban 4 férfi cseléd és 2 női szolgáló dolgozott. Elterjedtebb volt azonban - még az 50-100 holdas gazdaságokban is - az 1-2 cseléd. Az iparosoknál, tisztviselőknél hasonló arányokat figyelhetünk meg. A cselédek életkörülményeit nemcsak gazdáik életnívója szabta meg, hanem azok az országos (II. József cselédrendelete) és megyei előírások is, amelyek egységesítették a béreket. Bérükhöz tartozott a természetbeni juttatásnak számító ruházat, lakás és élelem.452

A január 1-től december 31-ig szegődő szolgákat, cselédeket, bár a családi munkamegosztás elvei szerint kapcsolódtak be a termelésbe, s látszólag patriarchális viszony fűzte őket gazdáikhoz, mégis bérmunkásoknak tekinthetjük.453 A zsellérek munkaerőtartalékát a földesúri majorságok is kihasználták, de csak a korszak utolsó évtizedeiben jelentősebb a mágocsi, sámsoni és derekegyházi uradalmakban munkát vállaló cselédek száma.454

A zsellérek egy bizonyos rétege nem vállalta sem a szolgák, sem az időszakos munkát végzők sorsát, kiszakította magát a társadalomból, betyárként a kötöttségektől mentes, szabad életet választotta. A XVIII. század végétől egyre inkább elterjedő betyárvilág, banditizmus azonban a jobbágyi ellenállás tévútjait jelentette.455 Betyár alatt sokáig azokat a zselléreket értették, akik nincstelenként a termelésben részt vettek. 1753-ban tűnt fel maga a fogalom Hódmezővásárhelyen: „Kis János Betyárja Szabó János Lovával ... a ménesrül elbujdosván..."456 Szinte ezzel egy időben (1756) már dologtalan üldözöttként is előfordult a betyár megjelölés. Számuk a XVIII. század végén nőtt meg, s bár az elszegényedett társadalmi rétegekből származtak, mégsem tekinthetjük őket „népi hősöknek", hanem közönséges bűnözőknek. 1795-ben Betyár Nagy István végrendeletében pontosan megfogalmazta, hogy a betyár éppen annak a közösségnek nem használt, amelyből kiszakította magát: „Istvánnak pedig azért nem [hagy örökséget], hogy ő mindég tsak betyár ember volt, az Közösnek semmit sem szolgált, sem nem használt."457 A korszak végéig azonban megmaradt Hódmezővásárhelyen a betyár szó eredeti értelmezése is, az alkalmi munkát vállaló zselléreket így emlegették: „Méltóságos Gróf Károlyi István Úr Ő Nagysága Belső Derekegyházi Pusztáján, mai napon fogadtatnak fel a Gazdasági Nyári Betyárok" (1834); „Lajos Szállási Ispánysághoz hónapos betyárok kerestetnek" (1838).458 A bűnözőt és a dolgozót jelentő „betyárfogalom" azonban mindig elkülönült egymástól. A pásztorok közé vetődött csavargó betyárokat mindig igyekeztek ártalmatlanná tenni, mert a legtöbb állatlopás - főleg lovakat, ökröket hajtottak el - a nevükhöz fűződött. Nem véletlen, hogy a XVIII. század utolsó negyedétől rablót, haramiát értettek rajtuk, akik bandákba verődve, többnyire éjszaka követték el bűncselekményeiket.

A dél-alföldi betyár földrajzilag körülhatárolható területen tevékenykedett, de nem köthető egyetlen városhoz vagy határrészhez. Garázdálkodásuk több város és falu, olykor 3-4 megye határára terjedt ki. Szinte mindenütt voltak segítőik, cinkosaik: orgazdák, korcsmárosok stb. A XIX. század közepére Békés, Csanád és Csongrád megyékben mintegy 25 nevezetesebb és 50 kisebb csárda működött, ellenőrzésük nehézkes volt, ezért a rossz hírűeket bezáratták, lerombolták. Az orgazdák között - miként a bírósági jegyzőkönyvekből kiderül - szerepeltek marhakereskedők, ékszerészek, zsibárusok és parasztgazdák. Ez utóbbiak tanyaföldjük elvesztésével bűnhődtek, ha rájuk bizonyították a betyárokkal való együttműködést. Rendkívül szoros kapcsolat alakult ki a betyárok és a tanyavilág között. A rablások is leginkább a tanyákat sújtották, mert kevésbé tudták az itt felhalmozott értékeket megvédelmezni a bandákban támadókkal szemben. Lényegében a tanya és az ott felhalmozott vagyon tartotta fenn a betyárvilágot, ezért született többször is döntés a tanyák felszámolására, de végrehajtására nem kerülhetett sor: tudomásul kellett venniük a felsőbb hatóságoknak, hogy a tanyás gazdálkodás mélyen beivódott az Alföld gazdálkodási rendszerébe.459

A tanyákon kívül kedveztek a betyárkodásnak a nagy kiterjedésű puszták, melyeken kilométerekre elláthattak, időben elrejtőzködhettek az üldözők elől. Tartózkodási helyük volt még a „Nagy Rét", a folyók, tavak erek, nádasok világa. Néhány vásárhelyi betyái nevét is ismerjük. Vas Ferkó és társai 1717-ben - mint „lókötők" - a szegedi katonai hatóság ítélete szerint „bőrükkel lakoltak". Károlyi Sándor már 1722-ben elrendelte, hogy a tanács „egy rendes akasztófát" állítson fel. Utasítását végrehajtották, a kettős akasztófát a „Nyomás" közepén - a Szentesi úthoz közel -, egy domb tetején állították fel. 1741-ben Karsa Jánost tolvajlásai miatt a városból kitiltották. Az 1753-as felkelés leverése után a hatóságok úgy átfésülték a vásárhelyi határt, hogy ezt követően néhány évig megszűnt a betyárkodás, de a század végén addig nem látott mértékben újraéledt. 1791-ben az úriszék olyan „statutumot" hozott, hogy ezután már a gyanú alapján is ítélkezhettek. Ha valakit lopás miatt kár ért, bejelenthette, hogy kinek a házánál, tanyáján észlelt gyanús személyt. A kárt a gyanúsított és befogadója mindaddig viselte, amíg az elveszett érték elő nem került. Amennyiben tolvajt nem találtak, a kárt a szegény, sokgyermekes családokon hajtották be.

A francia háborúk idején megnövekedett a katonaszökevények száma, koldulva-kéregetve járták a tanyákat, sokszor rablással szereztek maguknak élelmet. A betyárkodók zömét ezek az alkalomszerűen fosztogatók alkották. 1795-ben ellenük hozták a következő rendeletet: „A szállások közt való kóborlás, alamisna kéregetés, és egyik Tanyáról a másikra való csapongás 24 pálcza büntetés alatt tilalmaztatik..., azok is, akik az hasonló csapongónak, avagy kéregetőnek kenyeret, avagy más eleséget adanda-nak, avagy azokat Tanyájokra eresztendék, 24 pálcza ütésekkel fognak meg büntettetni."460

A tilalom és büntetés mit sem számított. A XIX. század elején katasztrofálissá vált a vásárhelyi tanyavilág közbiztonsága. A leginkább veszélyeztetett terület a vásárhelyi külső legelő, a távol eső „puszta" volt. 1804-ben a tanács elrendelte, hogy valamennyi állattartó gazdaság állítson ki hétről hétre egy-egy lovast, feladatukká tette a puszta állandó „kerülését". A közbiztonsági rendelkezések a város belterületére is kiterjedtek: 1806-ban kihirdették, hogy az esti harangozás után senki se járkáljon az utcán, ugyanekkor megszigorították a szolgák és gazdáik közötti kapcsolatot, senki sem ereszthette el „helyes ok nélkül" cselédjét, de az sem hagyhatta el gazdáját. Az állatokra ügyelő számadók, bojtárok stb. „személyes" vagy „igazságlevél" birtokában „közlekedhettek", amelyben a személyes adatok mellett a nyerges lovak leírása is szerepelt. A közigazgatási kényszer azonban nem orvosolhatta a társadalmi bajokat, aki egyszer betyárkodásra adta fejét, az nem térhetett többé vissza a társadalomba. A „cédula" nélkülieket, mint csavargókat, betyárokat, sehol sem fogadhatták fel szolgának, pásztornak.

Az 1830-as években a pásztorok „megfogadását" írásbeli engedélyhez kötötték, egyúttal az ismeretlen vidékieket, akik átutaztak a városon, csak bejelentés után lehetett „elszállásolni". 1821-től a „város kapitányát" teljhatalmú biztosként a betyárvilág letörésére nevezték ki. 1831-ben Békés és Csongrád megyében a nádor rögtönítélő bíráskodást vezetett be. Ugyancsak az 1830-as évekhez fűződik az a hatósági intézkedés, mely a betyárkodás ellen előírta a jószágpasszusok, „marhás levelek" kötelező kiváltását. A saját nevelésű állat igazolásához ettől kezdve két tanút kellett kiállítani. A betyárkodás újabb hulláma a forradalom előtti ínséges években következett be. 1846. november 2-án a tolvajok és rablók ellen bevezették a rögtönítélő bíráskodást, ezt szükségessé tette az a körülmény, hogy három hónap alatt 42 rablás történt Vásárhelyen, és a kár meghaladta a 11 000 Ft-ot.461

 

5. Mezővárosi önkormányzat

A városi önkormányzat hatásköre az úrbériség bevezetése előtti évtizedekben (1740-1770) fokozatosan csökkent, de a tanács továbbra is rendelkezett átruházott földesúri jogkörökkel. A Károlyiak joghatóságukat tehát nemcsak úriszékük, hanem a város elöljárói útján is gyakorolták. A tanács élén álló főbíró (iudex primarius) ennek jelképeként viselte a Károlyi Sándor által még 1725-ben átnyújtott bírói pálcát. Tisztújítás alkalmával az új bíró a pálca átvételével lépett hivatalába.462 Mielőtt választ adnánk arra a kérdésre, hogy milyen munkamegosztás alakult ki a városi tanács és a földesúr érdekképviseleti szervei, a gazdasági apparátus és az úriszék között, vizsgáljuk meg az önkormányzat szervezeti felépítését, a tanács és a lakosság kapcsolatát.

A városi hatóságot a maga teljességében a tanács gyakorolta, melynek tagjai a tisztviselők és az esküdtek voltak. A tanácstagok és tisztviselők megválasztására tisztújításkor került sor, melynek idejét a földesúr határozta meg. Károlyi Sándor 1727-ben Szent György-napra tette a bíróválasztást, ez a gyakorlat 1761-ig maradt fenn, ettől kezdődően 1771-ig újév napján, ezt követően pedig november első napjaiban történt meg a tisztújítás.463 Miután a főbíró a földesúri joghatóságot képviselte, a Károlyiak alapvető érdeke a nekik megfelelő személyek megválasztásához fűződött. Ezért a tisztújítások menetét az úrbérrendezés előtt akként határozták meg, hogy a földesúr jelöltjei közül választhatták meg az egybegyűlt lakosok a város főbíráját. Korán kialakult az a szokás, amit az urbárium később szentesített, hogy az esküdtek közül 3 főt kandidált (jelölt) az uraság főbírónak. A bírójelölési jog gyakorlása mindvégig a lakosság ellenállásába ütközött. 1764-ben nem fogadta el a földesúri jelölteket, önállóan választotta meg bíráit. A tanács tevékenységének ellenőrzése ekkor Károlyi Antal törvénybírót jelölt ki a tanácstagok közül, másrészt engedményt tett, hozzájárult ahhoz, hogy a földesúr két jelöltje mellett a város is állíthasson egy jelöltet főbíróságra. Igen rövid periódusban (1764-1771) élhetett a város ezzel a jogával, jóllehet a jog ellenére főbírót a földesúri jelöltek közül választottak.464

Bíróválasztásra mindenkor az uradalmi tisztek jelenlétében kerülhetett sor, a leköszönő bíró az „uraság képviselőjének" átadta pecsétjét, bírói pálcáját, ezután történt meg a jelölés, illetve választás. Az új főbíró maga választotta ki az esküdtek közül a számadásokért felelős másod- vagy esküdtbírót.465 A város többi tisztségviselőjét az egybegyűlt lakosság választotta meg: a törvénybírót, két városgazdát (külső, belső), árvák gyámját (tutor), a jegyzőket. Az esküdtek választására az uradalmi tisztek távozása után került sor. Az urbárium szerint ugyanis az esküdtek esetében a földesúr nem élhetett jelölési jogával, az a várost illette meg. Az esküdtek száma 12-24 között váltakozott, az úrbérrendezés után 24 főben állapodott meg.466 Az esküdti „hivatal" az 1810-es évek közepéig egész életre szólt, a megüresedett helyre maga a tanács választott új esküdteket a tizedek képviseleti arányához igazodva.467 A tanács a közügyekben jártas esküdtek megtartását tartotta célszerűnek, ezért ellenezte az évenkénti választást. Ebben szerepet játszott a tanácstagok anyagi érdekeltsége, esküdti hivataluk után egyrészt fizetést kaptak, másrészt felmentették őket bizonyos közterhek viselése alól. 1816-ban az úriszék az elöljárók szolgálatát akként szabályozta, hogy a törvénybíró, az esküdtbíró, az árvák gyámja, a belső és külső városgazda „mindennemű személyes közterhektől", beleértve a katonaság tartását is, mentesültek, a többi közesküdt pedig nem tartozott katonatartással, közmunkával (városi közmunka, töltésjavítás stb.), de a katonai forspontozásból köteles volt arányos részt vállalni.468

A tanács rendszeresen ülésezett, működésének rendjét önállóan, illetve uradalmi jóváhagyással határozta meg. 1750-ben a tanács kimondta, ha az esküdt a kisbíró háromszori hívására sem jelenik meg „törvénytételre", elveszti tanácstagságát. 1789-ben a főbíró mellé hetenként 2 esküdtet állítottak, hogy segítségére legyenek a lakosok peres ügyeinek intézésében.469 1807-ben az uradalom akként szabályozta a tanács működési rendjét, hogy a lakosok peres ügyeiben a tanácstagok közül legalább 5 főnek jelen kellett lennie, az egész községet illető kérdések tárgyalásakor pedig a tanácstagokon kívül minden tizedből legalább 5 gazdát be kellett vonni a tanácskozásba.470 Az örökváltsági és legelőelkülönözési egyezkedések idején ennél is szélesebb körben tárgyalták meg a város egészét érintő kérdéseket. A népgyűlések szerepe ekkor vált jelentőssé, a nép követelésére a tanács napirendre tűzte - a 24 tagú tanácson kívül - a szabad királyi városok mintájára az ún. külső tanács létrehozását.471 1838-ban 100 lakos, nemes és nemtelen megválasztását határozta el, e testülettel kívánt ezután közügyekben tanácskozni. Mivel a bírák az új testületet az úriszék és a megye megkérdezése nélkül állították fel, az utóbbi „önkényes, vakmerő" intézkedésnek minősítve megsemmisítette a tanácsi határozatot, egyúttal elrendelte a népgyűlések korábbi formájának fenntartását.472

A tanács közigazgatási, gazdasági, igazságszolgáltatási stb. feladatkörét a hivatali apparátus segítségével látta el. A mindenkori szükségleteknek megfelelően változott a „város cselédeinek" száma, funkció szerinti összetétele. A város közigazgatási egységeinek a városrészek (tizedek) számítottak. Élükön a lakosok által választott tizedesek álltak, számuk időközben 6-ra emelkedett. A tanácstól fizetést kaptak, feladatuk kiterjedt az adott városrész közbiztonságára; a kihágókat, csendháborítókat testileg megbüntethették. Minden héten kötelesek voltak tizedüket bejárni, és a lakosság panaszait, kéréseit a tanácshoz továbbítani. Ezenkívül szorgalmazták az adófizetést, a lakosságot közmunkára vezényelték, az összeírásoknál stb. segédkeztek. A város területi növekedése a XVIII. század utolsó évtizedeiben a közigazgatás további tagolását tette szükségessé. Az 1770-es években létrehozták a tizedesek munkáját segítő utcakapitányi (lándzsás) intézményt, a 80-as évektől pedig az utcákat is kisebb egységekre osztották. Egy-egy utcakapitány felügyelete alá 1789-ben 30, 1792-ben 10, 1795-ben pedig 50 házanként jelöltek ki ún. házgazdákat.473 A város és külterületének közbiztonságára ügyelt 1820-tól a megye utasítására kinevezett városi kapitány, a várost „kerülő hadnagyok", tűzvigyázók, csőszök, „pusztai kerülők". A város gazdasági feladatainak ellátásában fontos szerep jutott a húsmérésre ügyelő székbírónak, a város kocsmáltatásáért felelős borbírónak, a belső és külső városgazdáknak. Az utóbbiak felügyelete alá tartoztak a rárósi gazdaság alkalmazottai, felszerelései, a község ménese, egyéb állatai. Munkájukat segítették a kocsisok, a forspontozásra ügyelő szekérmester, ménesgazda stb.

A jegyzőknek, mint törvényben jártas személyeknek, tanácsadás, végrehajtás, kezdeményezés volt a feladatuk. Emellett vezették a jegyzőkönyveket, elkészítették a végrendeleteket, összeírásokat, számadásokat, őrizték a város levéltárát. A korszak végén megjelent ,,a város fiskálisa" vagy prókátora, akinek a legelőelkülönözési per idején kellett képviselnie a város érdekeit.474

A tanács és a lakosság kapcsolatát vizsgálva megállapíthatjuk, hogy az urbárium bevezetésétől kezdődően egyre inkább felszínre került a tanáccsal szembeni bizalmatlanság. A tanács, leginkább a főbíró, kettős nyomás alá került, egyfelől az uradalom, másfelől a közösség, a kommunitás érdekeit kellett képviselnie. Nem beszélve az állami terhek elosztásának tanácsi feladatáról, az adóbehajtásról, a katonatartás megszervezéséről. A városi tisztséget a legvagyonosabbak szerezhették meg, akik felhasználták hivatalukat arra, hogy tovább mélyítsék azt a szakadékot, amely köztük és a vagyontalan elemek között húzódott. Törvényes keretek között megszerezték maguknak az igen jövedelmező „állásokat", mint pl. a kocsmák árendálását, a mészárszéktartást. Más esetekben megkárosították a városi közvagyont. 1800-ban 2 esküdt, Szél Ferenc és Égető János mind maguknak, mind „atyafiaiknak" a rétméréskor több láncot mértek az előírtnál. A tanács mindkettőjük szénáját elkobozta, egyúttal az úriszék elé idézte őket. 1806-ban Kiss Ferenc esküdt székbírói minőségben búzát, árpát tulajdonított el, Szikáncson pedig „alattomosan" 16 vontató szénát kaszáltatott. A már említett Szél Ferenc ugyanekkor a maga rokonságát kihúzta a város által közmunkára (kaszálás) kirendeltek lajstromából.475

A hatalmukkal visszaélő tanácstagokkal szemben megnyilvánuló elégedetlenség le-csendesítésére az úriszék Szél Ferencet alkalmatlannak találta az esküdti tisztségre, javasolta a tanácsnak, törölje az esküdtek sorából. Más esetekben a tanács eredménytelenül sürgette az úriszéket a számadások felülvizsgálatára, emiatt kénytelen volt az esküdti állás alól ideiglenesen felmenteni a vétkeseket.476 A tanács a nép elégedetlenségét a hatalmukkal visszaélők megbüntetésével szerelte le, más esetekben, ha a beadott sérelmeket jogtalannak tartotta, fellépett a tanács tekintélye ellen vétőkkel szemben. Ilyenkor joggal számíthatott a földesúri és megyei támogatásra.477

A főbíró kiválasztásánál nemcsak a vagyoni helyzet játszott szerepet, hanem az uradalom azon megfontolása, hogy a földesúri érdekek maradéktalanul érvényesüljenek. Mindaddig szemet hunytak a tanácstagok visszaélései felett, amíg az uradalom érdekét nem sértették. Ellenkező esetben, mint pl. az úrbéri szolgáltatások teljesítésének megtagadásakor, illetve az uradalom megkérdezése nélkül hozott intézkedések alkalmával, a tanácsot figyelmeztették: mint jobbágyok kötelesek engedelmeskedni. A bírói pálca viselőjét a földesúr éppen úgy áristomba csukatta vagy megbotoztatta, mint bármelyik jobbágyát. 1803-ban az uradalom ispánja, Dombrády Antal a város akkori főbíráját, Kerekes Ferencet áristomba záratta, mert a kasznár „fuvarozására" nem biztosított fogatot.478 Az uradalom álláspontját leginkább az a tiszttartói vélemény tükrözi, amelyben az elöljáróktól „alattvalói tiszteletet", „hívséget" és „engedelmességet" követelt. Kötelességüknek tekintette a példamutatást, a város békességének fenntartását, a „zenebonát" támasztók megbüntetését.479

Az uradalom érdekeit kiszolgáló, a város közvagyonát károsító esküdtekkel, bírákkal szemben a lakosság a tisztújításokat használta fel. Már 1791-ben megfogalmazták: „a földesuraságoknak nincsen is hatalmuk, hogy valamely kelletlen bírót és esküdtet a köznép nyakába kössenek".480 A választásra egybesereglett lakosok igyekeztek megakadályozni a földesúr jelöltjeinek megválasztását. Miután meggyőződhettek arról, hogy az urbárium a földesúrnak biztosította a bírójelölés jogát, közvetett módon kívánták a maguk jelöltjeit megválasztatni. 1816-ban, amikor az úrbéri sérelmek megszaporodtak, követelték a „mostani esküdtek" letételét, egyúttal felsorolták a tanácstagok által elkövetett visszaéléseket. Sérelmezték az egyenlőtlen teherviselést, azt, hogy az esküdtek kivonták magukat a katonatartás és forspontozás alól, hűtlenül kezelték a városi javakat, ténykedésükről nem adtak számadást. Kijelentették az úriszékhez benyújtott jegyzékben, hogy a földesúr által bírónak kandidált személyek, Kátai János, Szél Sámuel és Komlósi Sámuel, esküdttársaikkal együtt „tolvajok", ezért alkalmatlanok a község vezetésére. Új esküdtválasztással akarták szándékukat keresztülvinni, az úriszék azonban felmentette a jelölteket a vádak alól, a szószólókat, Rákos Mihályt és társait az uradalmi tisztek, amikor a tisztújítást meg akarták akadályozni, 1816. december 18-án elfogták és börtönbe csukatták. A fellépésnek azonban megmutatkozott az eredményessége, miután az úriszék az esküdtválasztás rendjének szabályozására kényszerült. A helytartótanács, amelyhez Rákosék fellebbeztek, felszólította az uradalmat, előbb kérdezze meg a népet a jelöltekről, továbbá ne avatkozzék az esküdtek megválasztásába, egyben kötelezte a tanácsi számadások rendszeres felülvizsgálatára. Engedélyezte, hogy a lakosság betekinthessen a számadásokba, és évente éljen a megbízatásukra alkalmatlan esküdtek visszahívásának jogával.481

1817. november 1-én a tisztújítás során csupán 7 főt választottak újjá az esküdtek közül, egyúttal 15 főt juttattak új esküdtként a tanácsba.482 Ettől fogva a lakosság gyakorolta ezt a jogát, s magát a tanácsot is arra szorította, hogy jobban őrködjék az esküdtek tevékenysége felett. 1820. november 1-én 7 új esküdtet választottak, ezt megelőzően a tanács 3 esküdtet nyerészkedés miatt kizárt a soraiból.483 Az esküdtek mellett éltek azzal a jussukkal is, hogy az évenként választott jegyzők esetében a munkájukat hanyagul végzők helyett újakat hívjanak meg.484 A gyakori cserék lassan oda vezettek, hogy sokan nem vállalták az esküdti megbízatást. 1829-ben a tanács munkája megbénult, mert számos esküdt lemondott, a november 7-én tartott tanácsülésen mindössze 12-en jelentek meg.485

A tanács feladat- és jogkörének vizsgálatát - vázlatosan - a következő területekre terjesztettük ki: közigazgatás, igazságszolgáltatás.486

A közigazgatási hatáskör szerteágazó területei közül csupán a legfontosabbakat emeltük ki. A település közigazgatási egységének rendjéért a már ismertetett alkalmazottak feleltek, működésüket a tanács önállóan szabályozta. A tanács időnként módosította a rendtartást, előírta a „város cselédeinek" feladatait, megkövetelte tőlük a példamutató magatartást, az elöljárók megsüvegelését, tartoztak a házi pénztár és a tömlöc őrzésével s egyéb „városházi szolgálattal". Ez a szolgálat a hadnagyokra, kisbírákra, tizedesekre nézve kötelező volt, s azt a telkesek és zsellérek, ha rájuk esett a választás, kötelesek voltak „közteherként" elvállalni.487 A tanács felelt a külterület védelméért is, s hogy a puszták használatának rendjét ellenőrizze, pusztai kerülőket állított fel. A kerülők ügyeltek a téli időszakban - „a barmoknak a pusztákról való elosztása után" - a kutakra, ellenőrizték a vidékiek legeltetését, büntetéspénzt szedtek a tilosban legeltetőktől.488 A tanács meghatározta a pásztorok rendtartását éppúgy, mint a tanyán tartózkodók kötelességeit. Egyrészről a vagyonvédelem játszott szerepet a tanácsi intézkedésekben, mint pl. az idegenek befogadásának tiltása, a tolvajok felkutatásának segítése a lakosság részéről, az orgazdák házának kibecsülése, másrészről a teherviselés alól kibúvók elleni rendszabályok érvényesítése. A XVIII. század végétől központi kérdéssé vált a tanyákra kihúzódók kötelezettségeinek meghatározása, ezt nemcsak a város, hanem az uradalom érdeke is diktálta.

Az alkalmazottak bérét a tanács állapította meg, jóváhagyásra azonban az uradalomhoz kellett terjesztenie, amely azt többnyire helybenhagyta, csupán arra szorította a tanácsot, hogy a város költségén élők számát mértéktelenül ne emelje.489 A tanács szervezte meg a közmunkát, a töltések, utak időnkénti felújítását, a művelési ágakat elválasztó árkok, borozdák kijavítását. Ellenőrizte az építkezéseket, felügyelt az utcaképre, a tűz-rendre. Hatáskörébe tartozott még az egészségügyi igazgatás: az utóbbi kiterjedt a bábák alkalmazására, orvosok fogadására, a himlő elleni oltásokra, az állategészségügyre.490 A tanács szervezte meg az árvizek, tűzvészek károsultjainak megsegítését, gondoskodott évenként a szükséges tűzi- és építőfa beszerzéséről, kontraktust kötött más helységek vállalkozóival ezek szállításáról.491

Az igazságszolgáltatást a tanács bűnügyekben és polgári perekben egyaránt gyakorolta. A peres eljárások után bírságot szedett, ennek nagyságát, illetve a tanács illetőségi körét azonban az uradalom korlátozta. A tanács korábbi hatáskörének csorbítása leginkább ezen a területen figyelhető meg. A bírságpénz komoly bevételt jelentett az uradalomnak, ezért a tanács illetőségét igyekezett egyre inkább leszállítani. Károlyi Ferenc már 1741-ben a város bírságjogát 12 Ft-ig engedélyezte, s az uradalom nem tért el ettől a későbbiekben sem.492 Közrejátszott ebben Mária Terézia úrbéri rendelete, amely a jobbágyok pénzbírsága helyett előtérbe helyezte az ingyenmunkát és a testi fenyítést. A tanács hatásköre eleinte 12, később 25 pálcabüntetésre korlátozódott.493

A bűnperek közül első helyen a magántulajdont sértő tolvajlások, elsősorban állatlopások álltak. A tanácsi ítéletekben testi fenyítés és tömlöcözés, valamint kártérítés fordult elő. Az úriszék szigorúan büntette a magántulajdon ellen vétőket, nemegyszer javasolt halálbüntetést a megyei törvényszéknek.494 A korabeli gyakorlat a tolvajlást olyan bűntettnek tartotta, hogy a tolvajok agyonverése esetén sem alkalmaztak felelősségre vonást. Az orgazdák ellen egyrészt a tanyákra való kiköltözés tiltásával, másrészt a tettenértek szigorú büntetésével védekeztek. Az uradalom engedélyezte, hogy az orgazdaságban vétkesek tanyáját a tanács felszámolja. A tanya elvesztése a szállásföld elvételét jelentette. A tolvajok, betyárok ellen 1804-ben minden állattartó gazdaság köteles volt hétről hétre egy-egy lovast kiállítani.495 Az úriszék a közbiztonság javítására ugyanekkor kimondta: aki „a pusztákrul valamely csavargó betyárt és tolvajt be fog kísérni a városházához", 10 Ft jutalomban részesül. Mivel a rendetlenségek fő okozóinak a pásztorokat tartották, súlyos testi büntetést - 40 pálcaütést - szabtak ki rájuk, ha engedelem nélkül a jószágot elhagyták, maguk közé idegent fogadtak be. Rendszeresen ellenőrizték őket, 1813-ban az uradalom felhatalmazta a város bíráit és hadnagyait, hogy ezután az uradalom kezelésében levő derekegyházi pusztán is kutathassanak tolvajok, gonosztevők után, sőt az uradalmi pásztorok tanyáját is átkutathassák.496 A magántulajdon elleni vétségek nagyságrendjéről tájékoztat bennünket az 1819-ben készített kárbecslési jegyzőkönyv, ekkor a tolvajlások következtében 75 183 Ft-os kárt állapított meg a tanács.497

Szigorú rendszabályokat hoztak a városban letelepülőkre vonatkozóan, a tanács, majd az uradalom engedélye nélkül senki házat nem vehetett, illetve zsellérként a jövevényeket nem fogadhatta be.498

A bűnperek csoportjában ritkábban indítottak pert gyilkosságért, házasságtörésért, verekedésért, káromkodásért, paráználkodásért stb. A mezőváros szigorúan lépett fel az erkölcsi normák ellen vétőkkel szemben. Pálcázás, botbüntetés, kaloda, városból való kicsapatás figyelhető meg a tanács gyakorlatában. A tanács tiltotta a henyeséget, a kocsmázást, ügyelt a jó erkölcsre. Kötelezővé tette a templomba járást, alkalmazottait feljogosította még a családi élet felügyeletére is.499

A tanács igazságszolgáltatási hatásköre a 12-25 „pálcás" bűncselekmények elbírálásán túl kiterjedt a polgári ügyekre: az öröklés, adósság, kártérítés emelkedik ki ezek közül. Az öröklési ügyeket a tanács és az úriszék közösen gondozta. Az örökösök előbb a tanácshoz fordultak, ha azonban a végrendelettel nem értettek egyet, akkor az úriszékhez fellebbezhettek. A jobbágyöröklés az országos szokás szerint alakult Vásárhelyen is. A jobbágyok végakaratát tartalmazó Testamentumkönyv jog- és társadalomtörténeti, illetve néprajzi jelentőségét Tárkány Szűcs Ernő ismerte fel, úttörő munkásságának eredményeit itt csupán vázlatosan ismertethetjük. A lakosság élt végrendelkezési jogával, halála előtt rendezte vagyoni viszonyait, s általában ezáltal igyekezett a földesúri jog érvényesítését megakadályozni. A feudális jog ugyanis a földesurat részesítette a jobbágyok örökségéből, ezért igyekezett számon tartani a végrendeleteket; jogainak csorbítását látva megtámadta a testamentumok rendelkezéseit, érvényesítette a földtulajdonból következő jogát. Szükségképpen támadt ellentét emiatt a parasztok és a földesúr között, jóllehet a végrendelkezés jogát és tanácsi felügyeletét a földesúri érdek sem tudta megakadályozni. 1763-ban a földesúr a végrendeletek megvizsgálása érdekében azok másolatának megküldését rendelte el. Külön figyelmet fordított az örökös nélkül elhaltak végrendeletére, mivel a lakosság rendszerint a földesúr tudomása nélkül hagyatkozott. Ettől fogva a végrendeleteket csak úgy ismerte el érvényeseknek, ha a földesúri tisztek közül legalább egy jelen volt a végrendelet hozatalakor.500 A vagyonjogi ügyek körébe tartoztak az ún. adósperek, melyekben a magántulajdon védelme érvényesült. Az adósok, ha nem tudtak fizetni, két esküdt és a taksaszedő jelenlétében házukat, tanyájukat voltak kénytelenek eladni.501

 

 

 

Szeremlei Sámuel (1837-1924) történetíró

 

   
2. Banner János (1888-1971) régész 3. Gazdapusztai Gyula (1931-1968) régész
   
   
4. Kiss Lajos (1881-1965) néprajztudós 5. Ormos Ede (1873-1944) történetíró, szociológus
   
   
6. Tál. Körös-kultúra, Kopáncs, Zsoldos-tanya
   
   
7-8. Ember alakú idol. Körös-kultúra. Gorzsa, Kovács-tanya
   
   
9. Hombár állatrelieffel. Körös-kultúra. Kopáncs, Zsoldos-tanya 10. Hombár ember- és állatrelieffel. Kotacpart, Vata-tanya
   
   
11. Hombár állatrelieffel. In situ. Körös-kultúra. Kopáncs, Zsoldos-tanya
   
   
12. Mécses Körös-kultúra. Kopáncs, Zsoldos-tanya

13. Tál vonaldíszítéssel. Fiatalabb vonaldíszes kerámia. Szakáihát, Bakay-tanya

 

14. Kiöntócsöves edény. Szakáiháti csoport. Szakáihát, Bakay-tanya

 

15. Agancsszigony. Tiszai kultúra. Kökénydomb

 

16. Háromtagú csontgyűrű. Tiszai kultúra. Kökénydomb

 

17. Spondylus-karperec. Tiszai kultúra. Gorzsa. Cukor-tanya

 

18. Oltár. Tiszai kultúra. Kökénydomb

 

19. Apró bütyökdíszes tál. Késő tiszai kultúra. Gorzsa

 

20. Mécses állatfejjel. Késő tiszai kultúra. Gorzsa

 

21. Agyagedények. Tiszapolgári kultúra. Népkert

 

22. Agyagedények. Tisiapolgári kultúra. Szakáihát, Diószegi-tanya

 

23. Sír. In Situ. Bodrogkeresztúri kultúra. Kotacpart, Vata-tanya

 

24. Állattemetkezés. Badeni kultúra. Bodzáspart

 

25. Edény. Kora bronzkor. Nagyrévi csoport. Kökénydomb

 

26. Agyagedények. Középső bronzkor. Hunyadihalom

 

 

27-28. Tűzhely (pyraunos). Középső bronszkor. Solt-Palé

 

29. Bronz nyakdíszek. Halomsíros kultúra. Kishomok, Misán-tanya

 

30. Bronz szerszámok. Kora vaskor.

1. Korongos csákány. Aranyág, Kis-tanya;

2. Tokos balta. Kútvölgy, Imre-tanya;

3-4. Tokos balta. Fehér-tó-part

 

31. Bronz kardok. Kora vaskor. Batida, Kútvöly

 

32. Szkíta sír edényei. Kishomok. Kovács-tanya

 

33. Szkíta vaslándzsa. Kishomok, Kis-tanya

 

34. Kelta lábperec. Székkutas, Sóshalom

 

35. Kelta korongolt urna. Kishomok. Kovács Jenő-tanya

 

36. Dák edények Szőlőhalomról és a IV. sz. Téglagyár területéről

 

37. Gyöngyök a Kakasszéki Gyógyintézetnél feltárt szarmata temetőből

 

38. Korongolt szarmata edények Solt-Paléról és a Franciszti Téglagyárból

 

39. Besimitott díszítésű edény. Franciszti Téglagyár

 

40. Aranyozott gombokkal díszített gepida pajzsdudor. Kishomok, 7. sír

 

41. Besimított és bepecsételt díszű gepida edények. Kishomok, 28. és 80. sír

 

42. Bizánci bronzcsat. Kishomok, 65. sír

 

43. Poncolt díszű bronzcsat. Kishomok, 26. sir

 

44. Bronz övdíszek. Székkutas, Kápolna-dűlő, 3. sír

 

45. Nagyszíjvégek. Székkutas, Kápolna-dűlő

 

46.Női ékszerek. Székkutas, Kápolna-dülő

 

47. Csontból esztergált tűtartók. Székkutas, Kápolna-dülő

 

48. Kora avar edények. Solt-Palé, Batida , Késő avar edények. Székkutas

 

49. Honfoglalás kori edények. Sarkaly

 

50. Honfoglalás kori kaftán díszei. Sarkaly

 

51.Csomorkányi templomrom helyreállítás előtt

 

53. Csomorkányi templomrom helyreállítás után

 

   
54. Gróf Bercsényi Miklós (1665-1725) 55. Gróf Károlyi Sándor (1669-1743)
   

   
56. Hódmezővásárhely látképe 1803-as céhlevélről
   
   
   
58. Halászati eszközök (lapát, szigony, horog, nehezékek, fűzőtű)
   
   
59. Pásztorbot és fokos
   
   
60. Cefrekavaró és akózó
   
   
61. Mezőgazdasági eszközök (sarlók, szalmahúzó horog, szénavágó, tolókasza nádvágáshoz)
   
   
62. Mezőgazdasági eszközök (béklyó, juhnyíró olló)
   
   
63. Billogvasak
   
   
64. Bercsényi Miklós és a város egyezséglevele 1691-ből 65. A Protocotlum Judiciale első lapja f 1731
   
   
66. Károlyi Ferenc kontraktuslevele 1741-ből (részlet) 67. Dézsmalajstrom 1753-1754-ből

 

68. A régi Városháza 1934-ben

 

69. Katonatiszti ház a XVIII. század második feléből

 

70. Hódmezővásárhely látképe 1830-as céhlevél fejlécén

 

7. Céhbehívó tábla

 

   
72. Faragott széktámla 73. Céhkancsó 1825-től

 

74. Tímár céhláda

 

75. Károlyi Ferenc 1756. évi urbáriuma

 

76. Vásárhelyi tanya a XIX. században

 

77. Városi lakóház a XIX. században

 

78. Inspektorhoz Grófi lakrésszel (1802)

 

79. Kaloda a XVIII. század közepéről

 

80. Református Ótemplom (1713-1723)

 

   
81. Az Ótemplom főbejárata 82. Az Ótemplom homlokzati része

 

   
83. Református Ógimnázium (1820-1822) 84. A gimnázium 1723-as alapítótörvénye

 

   
85. Erdélyi Sámuel ajándéka a gimnázium könyvtárának (1727) 86. Etsedi Miklós epigrammája 1781-böl
   
   
87. A gimnázium pecsétje 88. Tóth Pál rektor bejegyzésea Ratio Educationis első kiadásába
   
   
89. Római katolikus templom (1756)
   
   
90. Görögkeleti templom (1807)
   
   
91. A Gyermekek Physikája címlapja 92. Szőnyi Benjámin halotti epitáfiuma
   
   
93. Úrasztalterítő a református Újtemplomból (1759)
   
   
94. Református Újtemplom (1799)
   
   
95. Úrvacsorai kancsó az Ótemplomből (XVIll. század)
   
   
96. K. Kardos Antal versgyűjteményének címlapja 97. Reformkori színlap (1829)

 


Lábjegyzetek:

  1. A tanyák kialakulásáról lásd Balogh István: Tuguriurn-szállás-tanya. Adatok a magyar tanyatelepülés előtörténetéhez. Ethn., 1976. 1-2. 1-62.; Balogh István: Az alföldi tanyás gazdálkodás. In A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848-1914. (Szerk.: Szabó István.) I. Bp., 1965. 429-479. (A továbbiakban: Balogh 1965.); Balogh István: Az alföldi tanyásgazdálkodás az 1830-40-es években. AtSz, 1962. 3-4. 617-631. (A továbbiakban: Balogh 1962.); Szabó István: Kísérletek az alföldi tanyarendszer megszüntetésére az 1780-as és 1850-es években. In Agrártörténeti tanulmányok. (Szerk.: Szabó István.) Tankönyvkiadó, Bp., 1960. 139-207. (A továbbiakban: Szabó 1960.); A kiköltözés tiltásáról lásd CsmL Hf, Tanácsi iratok. (A továbbiakban: CsmL Hf, Tan. ir.) Hirdetőkönyv 1781. július 15., 1782. július 21., 1791. december 3., 1799. augusztus 14. stb.
  2. Balogh 1965. 435-455.; Balogh 1962. 621., 630-631.
  3. Uo. 630.
  4. Az agrárjellegű városok szerkezetéről lásd Makkai László: A magyar városfejlődés történetének vázlata. In Vidéki városaink. (Szerk.: Borsos József.) Bp., 1961. 72. (A továbbiakban: Makkai 1961.) „Az alföldi városok szerkezeti sajátossága, hogy a városias magot koncentrikusan övező falusias burkon kívül még tanyavilág is csatlakozik a városhoz."; Makkai László: Adatok és kérdések Debrecen törökkori agrártörténetéhez. A Hajdú-Bihar megyei Levéltár Évkönyve, III. Debrecen, 1976. 25. (A továbbiakban: Makkai 1976.); Ruzsás Lajos: A városi fejlődés a XVIII-XIX. századi Dél-Magyarországon. In Értekezések, 1964-1965. MTA Dunántúli Tudományos Intézete. (Szerk.: fiabics András.) Akadémiai Kiadó, Bp., 1966. 309-314. (A továbbiakban: Ruzsás 1966.); Magyarország története. (Szerk.: Molnár Erik, Pamlényi Ervin, Székely György.) I-II. Gondolat, Bp., 1964. I. 359.; Szeremlei Sámuel: Hód-Mezö-Vásárhely története. I-V 1900-1913. IV. 63-64. (A továbbiakban: Szeremlei 1900-1913.)
  5. Uo. IV. 63-69.; Danyi Dezső-Dávid Zoltán (szerk.): Az első magyarországi népszámlálás (1784-1787). Bp., 1960. Táblázatok. 24-25. (A továbbiakban: Danyi-Dávid 1960.); Thirring Gusztáv: Magyarország népessége II. József korában. Bp., 1938. 115. (A továbbiakban: Thirring 1938.); Palugyay Imre: Magyarország történeti, földirati s állami legújabb leírása. I-IV. Pest, 1855. IV. Békés-Csanád, Csongrád és Hont vármegyék leírása. 522-523. (A továbbiakban: Palugyay 1855.)
  6. Szeremlei 1900-1913. IV. 64-72.
  7. Uo. IV. 68-74.
  8. Uo. IV. 74.; Barabás Jenő: Népi építkezés Hódmezővásárhelyen a XVIII. században. Ethn., 1954. 3-4. 466-484. (A továbbiakban: Barabás 1954.); Palugyay 1855. IV. 524. 531.; Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta, betűrendben körülményesen leíratik. I-IV. Pest, 1851. IV. 277. (A továbbiakban: Fényes 1851.); Tárkány Szűcs Ernő: Vásárhelyi testamentumok. Bp., 1961. 193-200. (A továbbiakban: Tárkány Szűcs 1961.); Szeremlei 1900-1913. IV. 160-161.
  9. Barabás 1954. 469.; Tárkány Szűcs 1961. 195.
  10. Szeremlei 1900-1913. IV. 159.
  11. Uo. IV. 161-169; Barabás 1954. 481.; Tárkány Szűcs 1961. 195-198., illetve a közölt végrendeletek (uo. 295-401.).
  12. Uo. 199-200.; Barabás 1954. 475-478.; Szenti Tibor: Hódmezővásárhely város tanyás települési rendszere a XVIII. századtól a XIX. század közepéig. Előtanulmány a Hódmezővásárhely története c. monográfia I. kötetéhez. (Kézirat.) CsmL Hf, 1978. 1-126. (A továbbiakban: Szenti 1978.)
  13. Gyimesi Sándor: A városok a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában. Bp., 1975. 259-261., 267-272. (A továbbiakban: Gyimesi 1975.) 1786-ban a már említett városokon kívül népességben megelőzte Hódmezővásárhelyt Selmecbánya, Jászberény és Győr; Danyi-Dávid 1960. Táblázatok. 24-25.; Thirring 1938. 115.; Balogh 1965. 440-441.
  14. Szeremlei 1900-1913. IV. 82-152.
  15. Takács Lajos:  Dohánytermesztés Magyarországon. Bp.,   1964.  52.  (A  továbbiakban: Takács 1964.)
  16. Szeremlei 1900-1913. IV. 82-152.; Thirring 1938.  115.: a távollevők száma 1786-ban 144, a jelenlevő idegeneké pedig 193.; Danyi-Dávid 1960. Táblázatok. 24-25.
  17. Palugyay 1855. IV. 522.; Fényes Elek (1851. 277.) a korszak végén 37 433 lakost említ, ebből 27 432 református, 920 evangélikus, 8138 katolikus, 823 görögkeleti, 120 pedig zsidó; lásd még Szeremlei 1900-1913. IV.  130-131.; Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1819. II. 50.
  18. Makkai 1961. 70.; lásd még Gyimesi 1975. 45-203.; A várostörténeti konferenciák anyaga: Sz, 1963. 2. 398-407., 6. 1424-1434., 1968. 3-4. 784-790., illetve: A magyarországi város történeti kutatások helyzete és feladatai. Az MTA filozófiai és társadalomtudományi osztályának közleményei. 1966. 1-2. 5-67.
  19. Lásd az 1. lábjegyzetet, illetve legújabban: A magyar tanyarendszer múltja. (Tanulmányok.) (Szerk.: Pölöskei Ferenc, Szabad György.) Akadémiai Kiadó, Bp., 1980. (A továbbiakban: Pölöskei-Szabad 1980.) Különösen az alábbi tanulmányok: Rácz István: A tanyarendszer kialakulása. 97-148. (A továbbiakban: Rácz 1980.); Szabad György: A tanyára telepedés feudalizmus kori korlátai és felszámolásuk. 149-169. (A továbbiakban: Szabad 1980.); Orosz István: A „rideg" tanya. 170-215. (A továbbiakban: Orosz 1980.)
  20. Uo.; Hódmezővásárhelyen is a tanya szó első előfordulásakor (1737) "Kanászok Tanyá- t já"-t jelentette, tehát könnyen szétszedhető és továbbhurcolható kunyhót vagy "gulibát", szárnyékot [CsmL Hf, Tan. ir. Protocollum Judiciale 1737 június 14. (A továbbiakban: Csml Hf, Prot. Jud.): Szenti 1978; Szenti Tibor: A vásárhelyi tanyák adatai az 1744-1848-ból megőrzött becsüjegyzőkönyvekből. I. In Vásárhelyi Tanulmányok. (Szerk.: Herczeg Mihály, Szemenyei Sarolta, Szigeti János.) IX.  Hódmezővásárhely, 1979.72. (A továbbiakban: Szenti 1979.)
  21. Rácz 1980. 114-115.
  22. Uo.; Orosz 1980. 170-215.
  23. Szenti 1978.; Szenti 1979.; Rácz 1980. 116.
  24. Szenti 1979. 70.
  25. CsmL Hf, Tan. ir. 2. cs. 53/1746.; Az adatokat pontatlanul közli Szeremlei Sámuel (1900-1913. IV. 273.), Szabó István (1960. 160. és a 82. jegyzet), Rácz István (1980. 119.).
  26. Szenti 1978.; Tárkány Szűcs 1961. 200-202.
  27. Uo.; Rákos István: A legelőelkülönözési törvény végrehajtása Hódmezővásárhelyen (1836-1847). AUSZ AH, LXV. 1979. 51-69. (A továbbiakban: Rákos 1979.)
  28. A térképvázlatot Tárkány Szűcs Ernőtől (1961. XXII. sz. kép) vettük át. Az alföldi nagy határú mezővárosok övezetes határhasználatáról lásd Erdélyi János: Nemzeti iparunk. (Kiadta: Fényes Elek.) Második kiadás. Pest, 1846. 128. (A továbbiakban: Erdélyi 1846.); „Az illyes nagy helységeket először is egy úgy nevezett belső nyomás, mellyen az előbbkelők, zsellérek, s más lakosok aprómarhái, tehenei, sertvései vegyesen legeltetnek, veszi körül; az után következnek az úgynevezett tanyaföldek, végtére pedig legnagyobb távolságban a gulyamarha, méneses lovak, juhok, igavonó barmok számára szánt nagylegelők."; Juhász Antal: Adatok a szegedi tanyák kialakulásához. Ethn., 1975. 2-3. 277- 278.; Makkai 1976. 28.; Veliky János: Hajdúdorog határhasználata a XVIII-XIX. század fordulóján. In Magyar Történeti Tanulmányok. I. KLTE, 1967. 25-39.; Rácz 1980. 111-113.; Orosz 1980. 183-201.
  29. CsmL Hf, Tan. ir. 10. cs. 236/1789.; OL KcsL, Lad. 111.: Hold Mező Vásárhely Várossá szabadmenetelű Lakosinak Urbárioma; OL Filmtár 4165. sz. doboz: Hmvh. kiigazított urbáriuma; CsmL Hf, Tan. ir. 2/a. cs. 21/1780.; OL KcsL, Lad. 111. sz. n./1848. november 28.: Hold Mező Vásárhely város földbirtokának feljegyzése; Rákos 1979. 51-69.
  30. CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1781. április 13.; Uo. Tanácsülési jegyzőkönyv. 63/1845. július 16. (A továbbiakban: CsmL Hf, Tan. jkv.); Tárkány Szűcs 1961. 216.
  31. OL KcsL, Lad. 36. no. 45/1761.: Extractus tuguriorum oppidi Vásárhely...
  32. Uo. S. 82. no. 139/1. sz.; Szenti 1978.
  33. OL KcsL, Lad. 94. no. 30/1788.
  34. Uo. Lad. 112. Urbarialis regulatio 1770-1832.; Uo. Lad. 112. Fasc. 1. no. 79/1775-1808.: A hódmezővásárhelyi úrbéri per tanúvallomásai.; Uo. Lad. 112. no. 521/1837.; Uo. Lad. 94. no. 144/1832.; CsmL Hf, Tan. ir. Legelőelkülönözési iratok 1838-1848. (A továbbiakban: CsmL Hf, Legelő, ir.) Gosztonyi Sándor uradalmi fiskális jelentése a maradványföldekről.; Uo. Tan. ir. örökváltsági iratok: Hold Mező Vásárhely Várossá határában az 1838-dik évben újonnan kiosztott elmaradott földeknek Úrbéres Táblája. Az új haszonbérlő tartozott az épületek becsárát az előző árendásnak megfizetni. 1826-ig a haszonbérlők építkezhettek, ettől kezdve újabb épületeket nem emelhettek.
  35. Barabás 1954. 475-478.; Hasonló eredményre jutott Szenti Tibor (1978.) is a József-kori térkép elemzése alapján.
  36. Palugyay 1855. IV. 523.
  37. Rácz 1980. 120-132.
  38. CsmL Hf, Prot. Jud. 1753. január 15.
  39. Uo. Tan. ir. Hirdetőkönyv 1785. július 10.; Szenti 1978.
  40. CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1785. január 2.
  41. Szenti 1979. 71-72.
  42. Szabó 1960. 161.
  43. Szenti 1979. 76.
  44. Uo. 91.; CsmL Hf, Prot. Jud. 1793. április 26.
  45. Szenti 1979. 91.
  46. Uo. 78.; Rácz 1980. 131-132.
  47. Szenti 1979. 71-72.
  48. Rácz 1980. 131.; Szabad 1980. 149-169.
  49. Szenti 1979. 105.
  50. Szabad 1980. 161.
  51. Uo. 163.; Szenti 1978.
  52. Szenti 1979. 110.
  53. Uo. 105.: „Mint hogy a Méltóságos Uraság részéről az tapasztaltatnék hogy a Helybeli Jobbágyok között egy darab időtől fogva ismét azon igen elterjedett, mely szerént a Jobbágyi Házok, Tanyai Épületek, Malmok, Szöllők, vevőji, a ki alkudott vevésbeli árt, az el adásnál vagy egészen, vagy egy részben is kifizetik, még minek előtte az illy el adás a Méltóságos Uraság részéről helyben hagyatott volna, jóllehet az illyen előre való fizetés, a Kegyes Urbárium... szerint a fizetett pénz el vesztésének terhe alatt tilalmas... Ennél fogva ismét hathatósan intetnek, a Lakosok hogy mind azok a kik Házat, Szöllőt Malmot Tanyát venni szándékoznak, mind addig míg az eladás a Méltóságos Uraság részéről helybe nints hagyva, ne bátorkodjanak az eladó kezébe egy Krt is fizetni..."
  54. Szenti 1978.; Szenti 1979. 119-120.
  55. Uo. 124.
  56. Schéner György térképének kicsinyített másolatát Szenti Tibortól (1978.) vettük át.
  57. Palugyay 1855. IV. 523.
  58. Wellmann Imre: Földművelési rendszerek Magyarországon a XVIII. században, AtSz, 1961. 3-4. 344-370.; Wellmann Imre: Határhasználat az Alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében. AtSz, 1967. 3-4. 346-409.; Wellmann Imre: A magyar mezőgazdaság a XVIII. században. Agrártörténeti Tanulmányok, 6. Akadémiai Kiadó, Bp., 1979.; CsmL Hf, Tan. ir. 2/b. cs. 20/1787.

  59. Fényes Elek: Magyarország statistikája. Pest, 1839-1844. IV. 159.; Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1819. II. 54.
  60. Balogh 1962. 617-631.; Erdélyi 1846. 95-130.; Johann Csaplovits: Gemálde von Ungarn. Pest, 1829. II. 10.; Balásházy János: A háztartás és mezei gazdaság tudománya. Pest, 1838. II. 276-312.; Balásházy János: Elárult pályairat. 2. kiadás. Debrecen, 1845.; Orosz 1980. 170-183.
  61. CsmL Hf, Tan. ir. 4/b. cs. 36/1828.; OL Filmtár B. 70., 71.: Conscriptionis Regnicolaris Oppidi Hold Mező Vásárhely 1828. (A továbbiakban: OL, 1828-as összeírás.); Szeremlei 1900-1913. IV. 267.; Palugyay 1855. IV. 520.; Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1819. II. 53.: A föld „minden fáradságos trágyázás, és minden már tsak nem Ország szerte bevett ugarlás nélkül, a földművelő fáradságát, egy kevés termés változtatás mellett, a megelégedésig szokta megjutalmazni".
  62. A pihentetés és legeltetés fontosságáról lásd Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1819. II. 54.: „Trágyázás nélkül Esztendőről Esztendőre, ezen már a természettől is megáldott fekete zsíros föld, a rajta járó számosabb marha fekvése és trágyázása által tsak nem mind vissza nyeri azt, a mit a szántás által lassanként elveszt, ha különben egy kevés pihentetés hozzá járuland."; Szeremlei 1900-1913. III. 400-403., IV. 275. A terméketlen években, amilyen az 1794-1796 közötti időszak volt, másutt vásárolt a tanács (pl. Kalocsán, Baján) búzát, kétszerest, s azt osztotta ki pénzért a lakosságnak.
  63. OL KcsL, Lad. 93. no. 17/1816.; CsmL Hf, Tan. ir. 2/a. cs. 30/1790., 3/a cs. 124/é.n.: Termésingadozásról a vásárhelyiek ekképp vallottak 1770-ben: „Második haszonvétel vagyon [az első a baromtartásból származott] a gabonatermésből, nevezetesen a búzából és árpából, nem oly mértékben teremvén a zab és köles. Mely gabonatermés, mikor ideje vagyon, elégséges ugyan a gazdának, maga házanépének és cselédjének táplálására, de mikor szűkebben terem, mint a felsőbb esztendőkben, más szomszéd vármegyékbe kény-teleníttetik pénzen is venni."
  64. CsmL Hf, Tan. ir. 3/a. cs. 124/1791.; Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1819. II. 53.: A gazdák „az eleinte próbált egyszeri szántásnál megmaradtak".; Erdélyi 1846. 109.
  65. CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1790. szeptember 5.: Az uradalom elrendelte a kétszeri szántást: „ennekutána ...ki szállási földjét búzával be szándékozik vetni, azt most mindjárt szántsa föl egyszer, annak utána meg alá forgassa meg másodszor és úgy vesse be".; OL KcsL, Lad. 93. no. 17/1816.; Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1819. II. 54-55.
  66. CsmL Hf, Tan. ir. 3/a. cs. 124/1791.; Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1819. II. 54.: „A szántás vetés, egybe lévén kapcsolva Vásárhelyen a Marha-tartással, annál fogva nem csuda, ha a Vásárhelyi Gazdák, szállás földjeiktől az ugarlást önként elmellőzik..."
  67. A váltógazdálkodásról lásd Orosz István: Magyarország mezőgazdasága 1790-1850. (Kandidátusi értekezés. Kézirat.) Az MTA könyvtárában.; Palugyay 1855. IV. 520.: A föld „minden harmadik évben ugar helyett kukoricza alá szántatik..."; Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1819. II. 55.: A vásárhelyiek a földjeiket „vagy parlagnak hadják, vagy Kukoritza, dinnye s egyéb nemű Vetemény alá ki osztván, ismét gabona vetésre alkalmaztatják. Itt ott láthatni mind azon által, hogy az őszi, és tavaszi Szántásonn által esett Földet egy idénn vagy Kukoritza Földnek hadják, vagy parlagolják".
  68. CsmL Hf, Tan. ir. 2/a. cs. 32/1791.
  69. Uo. 3/a. cs. 124/1791.; 2. cs. sz. n./é. n.: kontraktusok az újvárosi föld árendálásáról. Egy telek majorsági föld bérleti díja 1793-ban 30, 1802-ben 47, 1805-ben 84, 1811-ben pedig 126 Ft volt.; Uo. 3/a. cs. 99/1819.; Uo. Tan. jkv. 1827. november 26.
  70. Erdélyi 1846. 99-100.
  71. Balogh 1962. 625., 631.; Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1819. II. 48-49.: „Nagyobb terhű hajókázásra nézve ugyanis Körtvélyesnél lévén a rakodó Hely (mely a Várostól mint egy félóra járás) Víz folytába esik a vitel az ezen Tájék kereskedése középpontjához t.i. Sz. K. Szeged Városához..., nagyobb árvíz idején... sokkal rövidebb s egyenesebb hajókázása legyek Vásárhelynek Szegedig, s onnét vissza: Mert a Város alatt lévő Nagy Tó a Szegedi fedeles Hajókat is el fogadvánn, onnét a rétségen keresztül egyenessen Szegednek vissza is térhetnek."; Johann Baptist Nayss fiumei kereskedő II. József uralkodása idején hosszabb gazdasági utazást tett Magyarországon, eközben eljutott Hódmezővásárhely környékére is. Már akkor megállapította: „a Hódmezővásárhely, Szentes és Törökszentmiklós vidékén termő jó gabona addig nem kerülhetett távolsági forgalomba szállítási nehézségek miatt, de a Tisza-vonal megélénkülése (és a hozzá vezető útvonalak megjavítása) fellendítené a paraszti földművelést, és e gabona versenyével korlátozni lehetne a túl magasra szökkenő bánsági gabonaárakat." Kosáry Domokos: Egy gazdasági utazás a II. József-kori Magyarországon. AtSz, 1962. 1-2. 214.; Szeremlei 1900-1913. IV. 398.
  72. Szeremlei 1900-1913. IV. 273., 275.; OL, 1828-as összeírás.
  73. Palugyay 1855. IV. 528.
  74. Szeremlei 1900-1913. IV. 275.; CsmL Hf, Tan. ir. 2/b. cs. 42/1795.; A termésszerkezetre lásd Orosz István: Hajdú városok gazdálkodásának és társadalmi szerkezetének 18-19. századi történetéhez. In Paraszti társadalom és műveltség a 18-20. században. (Szerk.: Hofer Tamás, Kisbán Eszter, Kaposvári Gyula.) II. Mezővárosok. Szolnok, 1974. 38.
  75. Erdélyi 1846. 98.
  76. Uo. 129.; Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1819. II. 55.: A termés Vásárhelyen különböző, „egy szem ád 5-től fogva mintegy 24 szemig, a mint t.i. az idő külömbféle-képpen kedvező".; A rárósi majorság termését lásd CsmL Hf, Tan. ir. 4/b. cs. 36/1828.
  77. Mezőgazdasági termelés és termelékenység Magyarországon a kései feudalizmus korában. AtSz, 1968. 1-2. 39-93. Ezen belül lásd Makkai László: Az allodiumok gabonatermelése, illetve Kirilly Zsigmondné: A jobbágyság gabonatermelésének vizsgálata maghozam szempontjából.; Szeremlei 1900-1913. IV. 266.
  78. Szeremlei 1900-1913. IV. 266.
  79. OL KcsL, Lad. 93. no. 17/1816.; Erdélyi 1846. 110-130.: A vásárhelyieket, „ámbár a gyakoribb szántás hasznát mind saját tapasztalásukból, mind az uraság allodiális földjeit látott gazdagabb termésekből igen jól tudják", mégsem lehetett rábírni a többszöri szántásra.
  80. Szeremlei 1900-1913. IV. 270., 345.; Varga Gyula: A parasztgazdaság munkaeszközei. In A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848-1914. (Szerk.: Szabó István.) Bp., 1965. I. 267-346. (A továbbiakban: Varga 1965.); Balassa Iván: Az eke és a szántás története Magyarországon. Bp., 1973.
  81. Szeremlei 1900-1913. IV. 276.; OL KcsL, Lad. 93. no. 1/1816.; CsmL Hf, Tan. ir. 2/a. cs. 2/1770.; Balogh István: A paraszti gazdálkodás és termelési technika. In A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848-1914. (Szerk.: Szabó István.) Bp., 1965. I. 365.: „a faekékkel a szántás átlagos mélysége 2-3 hüvelyk (1 hüvelyk = 2,6 cm), tehát általában 6-8 cm volt. »Az alföldi ember azt tartotta, hogy karcolás után is terem a jó föld, csak belepje a szántás a magot és jó időt adjon az Isten. Ha pedig a vadját forgatná fel az ember a földnek, híjába jönne arra az áldás, azért minek bizonyos kárára erőltetni az ökröt.«... Szárazság esetén könnyen kisült a gabona, esős időjárás mellett pedig megdűlt."
  82. A vásárhelyiek eszközkészletéről lásd.Tárkány Szűcs 1961. 198-200., illetve a közölt végrendeletek (uo. 295-401.); Szenti Tibor: Hódmezővásárhely város tanyás települési rendszere a XVIII. századtól a XIX. század közepéig. (Kézirat.) CsmL Hf, 1978.
  83. CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1775. október 1., 1778. augusztus 9., 1783. július 20.: a megye elrendelte ugyan a szemveszteség csökkentése érdekében a gabona kévébe kötését, mégsem vált általánossá Hódmezővásárhelyen. Erről lásd Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1819. II. 55.: „A lekaszált élet [gabona] kévékbe nem köttetik: hanem apró bagjákba, vagy a mint nevezik Vontatókba rakattatik. Ezen Vontatók Rúd, és Kötél segítségével, Napról-Napra a Nyomtatás idején vontattatnak, kinek kinek tehettsége szerént 8. 10. 12. ökörrel a szűrűre."; Erdélyi 1846. 108.: a vontatás e módja miatt nagy volt a szemveszteség. A nyomtatásról lásd CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1785. augusztus 14., 1796. augusztus 19. stb.; Varga 1965. 284-285.; Hoffmann Tamás: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában. Bp., 1964.
  84. CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1796. augusztus 13.
  85. Uo. 1795. március 29., 1796. május 22., 1796. július 17.
  86. Barabás 1954. 477-478.; Szeremlei 1900-1913. IV. 214.
  87. Barabás 1954. 477-478.
  88. Szeremlei 1900-1913. IV. 276.
  89. CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1778. május 28.
  90. Uo. 1786. április 26., 1791. október 31., 1791. november 7.
  91. Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1819. II. 55-66.: a kukorica a gabonafajták közül (a tiszta búza, kétszeres, árpa, zab, köles után) a termés nagyságát illetően az utolsó helyen állt.; Palugyay 1855. IV. 527.
  92. Takács 1964. 49-95.; Palugyay 1855. IV. 433.; Szeremlei 1900-1913. IV. 279-281.; Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1822. X. 6.; Uo. 1819. II. 56.: a lakosság körében „A Dohány termesztés még itt nints olly igen nagy iparkodással öszve köttetve".
  93. Szeremlei 1900-1913. IV. 281.
  94. CsmL, Hf, Tan. ir. 2/a. cs. 56/1798.; Szeremlei 1900-1913. IV. 385.
  95. Uo. Tan. ir. Hirdetőkönyv 1790. január 17.

  96. Palugyay 1855. IV. 520.
  97. Erdélyi 1846. 98.
  98. Uo. 103-104.
  99. CsmL Hf, Tan. ir. 2/a. cs. 2/1770.
  100. Wellmann Imre: Mezőgazdaságunk fejlődésének főbb kérdései az úrbérrendezéstől a jobbágyfelszabadításig terjedő időben. Magyar Tudományos Akadémia Pécsi és Veszprémi Akadémiai Bizottságának Értesítője. A Dunántúl településtörténete. II/l. 1767-1848. Pécs, 1977. 28.
  101. Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1819. II. 52., 54.; Uo. 1822. X. 4.; Szeremlei 1900-1913. IV. 250.: A tanács ismételten a magyar juhok tartását határozta el, „mert ennek húsát és bőrét többre nézték".; Még 1805-ben is ekként foglalt állást a tanács: „Ennek-utána a város részére tsupán tsak magyar juhok tenyésztessenek." CsmL, Hf, Tan. jkv. 1805. október 19.
  102. Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1822. X. 7-8.; Erdélyi 1846. 110-112.; Szeremlei 1900-1913. IV. 251.: „Az uradalom juhászata a XIX. század elejétől fogva a derekegyházi és sámsoni felszaporodott bürgéket és magyar juhokat árverésen nyájakban szokta eladni..."; A gyapjúkonjunktúráról lásd Mérei Gyula: Mezőgazdasági árutermelés és a parasztság helyzete Magyarországon a feudalizmus válságának elmélyülése idején. Sz, 1956. 4-6. 591-616.; Fényes 1851. 278.: „birkáik közönséges javított, leginkább két nyíretűek, de vannak tehetős gazdák, kik finom szőrűeket is tenyésztenek".
  103. OL KcsL, Lad. 111.: Haszonbérleti szerződés, 1848. április 11.; Balogh 1965. 432.
  104. Fényes 1851. 278.
  105. OL KcsL, Lad. 112. Fasc. I. no. 79/1775-1808.: Adókivetési összeírások.; Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1819. II. 57.; A dicális összeírások forrásértékéről lásd KovacsicS József (szerk.): A történeti statisztika forrásai. Bp., 1957. 71.
  106. CsmL, Hf, Tan. ir. 4/b. cs. 89/1829.; 3/b. cs. 82/1816.; Uo. Tan. jkv. 1830. május 25.; Uo. Tan. ir. 2. cs. 112/1782., 2/a. cs. 2/1770.; Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1819. II. 54.; Szeremlei 1900-1913. IV. 208.
  107. Erdélyi 1846. 130.
  108. Az állattartó gazdaságok funkciójáról lásd Szilágyi Miklós: Mezővárosi társadalom és műveltség. In: Gyomai tanulmányok. (Szerk.: Szabó Ferenc.) Gyoma, 1977. 575-652. (A továbbiakban: Szilágyi 1977.); Balogh István: A hortobágyi pásztorkodás történeti múltja. NÉ, 1943. 97-112.; Balogh István: Pusztai legeltetési rend Debrecenben a XVIII-XIX. században. Ethn., 1958. 537-562.; Balogh István: A cívisek világa. Bp., 1973.; Tálasi István: Kiskunság. Bp., 1977.
  109. A mezővárosi tanácsok gazdaságirányító szerepéről lásd Bellon Tibor: A karcagi tanács gazdasági irányító szerepe a 18-19. században. In Paraszti társadalom és műveltség a 18-20. században. (Szerk.: Hofer Tamás, Kisbán Eszter, Kaposvári Gyula.); II. Mezővárosok.Szolnok, 1974. 75-84.; Szilágyi Miklós: A Békés megyei mezővárosok belső és külső kapcsolatrendszerei. Uo. 45-58.; Szilágyi Miklós: Mezővárosi közösség és néphagyomány. In Mezöberény története. (Szerk.: Szabó Ferenc.) II. Mezőberény, 1973. 179-225.; Orosz István: Mezőgazdasági termelés és agrártársadalom. In Hajdúnánás története. (Szerk.:Rácz István.) Hajdúnánás, 1973. 89-208.; Hódmezővásárhelyről lásd Szeremlei 1900-1913. IV. 235-260.; Tárkány Szűcs 1961. 221-225.; CsmL Hf, Tan. ir. 2. cs. 112/1782.,3/b cs. 82/1816.; Uo. Tan. ir. Hirdetőkönyv 1778. május 24., 1783. május 25., 1783. október 5., 1784. május 16., 1785. február 6., 1786. március 19., 1789. április 19., 1789. április 26., 1790. július 11., 1790. október 24.; Uo. Tan. jkv. 1830. május 25., 63/1845. stb.
  110. OL KcsL, Lad. 111.: Kivonatja a H. M. Vásárhelyi Közlegelőt illető némely iratoknak.
  111. CsmL Hf, Tan. ir. 2/a. cs. 43/1794.
  112. Uo. 3/a. cs. 2/1800.
  113. Uo. 3/a. cs. 67/1813.
  114. Uo. 3/a. cs. 75/1814., 89/1816.: sertések után darabonként 1 Ft' 15 kr, juhok után  16 kr, szarvasmarhák esetében 1 Ft 6 kr volt a büntetéspénz.
  115. Uo. 3/a. cs. 108/1819.; lásd még uo. 10/1802., 37/1807., 67/1813., 75/1814.; Szeremlei 1900-1913. IV. 239.
  116. CsmL Hf, Tan. ir. 3/a. cs. 108/1819.
  117. Uo. 2/a. cs. 2/1770., 3/a. cs. 124/é. n.; OL KcsL, Lad. 111. no. 78/1770.; Szeremlei 1900-1913. IV. 251.; Hanzó Lajos: A dél-alföldi Károlyi-uradalom gazdálkodása a XIX. század derekán. SZKMÉ, 1960. 8. (A továbbiakban: Hanzó 1960.)
  118. CsmL Hf, Tan. ir. 2/a. cs. 1/1770., 2/1770., 3/a. cs. 67/1813.
  119. Uo. Legelő, ir.: tanúvallomások.
  120. Uo.; Erdélyi 1846. 110-112.; Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1821. V. 59-60., 1822. X. 7-8.
  121. CsmL Hf, Legelő, ir.: tanúvallomások.
  122. Uo. Tan.jkv. 1831. április 16.: amikor a pusztából „elbarázdálták" a juhlegelőt a barmos marhák járásaitól, az uradalom kikötötte: „a Méltóságos Uraság juhaira nézve a tilalom nem fog értetődni".
  123. Uo. 1825. április 15.
  124. Uo. 1830. március 30.
  125. Uo. 1831. április 16.
  126. Uo. Tan. ir. 4/a. cs. 103/1831.
  127. Szeremlei 1900-1913. IV. 204-205.; Tárkány Szűcs 1961. 218-219.
  128. Szeremlei 1900-1913. V. 579-580.
  129. CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1779. augusztus 22.
  130. Uo. Tan. ir. 2/b. cs. 11/1780., 3/a. cs. 10/1802.
  131. Uo. Tan.jkv. 1805. december 6.
  132. Uo. 1820. augusztus 15.
  133. Uo. Tan. ir. 3/a. cs. 80/1815.
  134. Uo. lásd még 3/a. cs. 71/1814., 74/1814.
  135. Uo. Tan.jkv. 1820. augusztus 15.
  136. Uo. 1842. július 15., 1842. július 23.
  137. Uo. Tan. ir. Hirdetőkönyv 1792. július 1.: „ha marad a rétekből, a földetlen gazdáknak is fog osztatni".
  138. Uo. 1784. február 29.
  139. Oh 1828-as összeírás.
  140. CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1790. július 4.
  141. Uo. Tan.jkv. 1833. szeptember 6.; lásd még Kovács Ágnes: A mezővárosi önkormányzat és a földesúri joghatóság a dél-alföldi Károlyi-uradalmakban (1722-1848). In Magyar Történeti Tanulmányok. X. KLTE, 1977. 75.
  142. CsmL Hf, Tan. ir. 10. cs. 157/1842.
  143. Uo. 2/a. cs. 30/é. n., 2/1770.: „mívelésétől a szegénység pénzecskét is kereshet"; Uo. 3/a. cs. 124/é. n.
  144. Tárkány Szűcs 1961. 230.
  145. Szabó István: A jobbágy birtoklása az örökös jobbágyság korában. Bp., 1947. 46-49.
  146. CsmL Hf, Tan. ir. 1. cs. 130/1756., 2/a. cs. 2/1770., 4/a. cs. 102/1831.
  147. Uo. 3/a. cs. 124/1800., 5/1801.; OL KcsL, Lad. 102. no. 25/1801.
  148. CsmL Hf, Tan.jkv. 1827. március 23., 1832. május 18.; Uo. Tan. ir. 4/a. cs. 48/1827.
  149. Uo. Tan.jkv. 1808. november 26., 1825. április 12.
  150. OL KcsL, Lad. 111.: Hold Mező Vásárhely Várossa szabadmenetelű Lakosinak Ur-bárioma.
  151. CsmLHf, Tan.jkv. 1831.március 16.;Uo. Tan. ir. 4/b.cs. 36/1828.; OL 1828-as összeírás.; Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1819. II. 56.; Palugyay 1855. IV. 521.
  152. CsmL Hf, Tan. ir. 4/a. cs. 102/1831. Az 1 évre jutó termésátlag igazolja Fényes Elek (1851. 277.) megállapítását: „Tágas szőlőskertjei középszerűen véve 25 000 akó bort teremnek."; Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1819. II. 56.: Vásárhely évi termése „alkalmas időben" 20-25 000 akó.
  153. Szeremlei 1900-1913. III. 395-396.
  154. Uo. III. 424-428.
  155. CsmL Hf, Tan. ir. 4/a. cs. 97/1830.; OL KcsL, Lad. 111.: „Szállásokon található Szöllők-nek összeírása s felmérése 1830."
  156. Szeremlei 1900-1913. III. 528-530.
  157. Tárkány Szűcs 1961. 235.
  158. Palugyay 1855. IV. 521.; Fényes 1851.; Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1819. II. 56., 1817. VIII. 74., 1822. X. 9.
  159. CsmL Hf, Tan. ir. 2/a. cs. 30/1770., 2/1770.
  160. Uo. Tan. ir. Hirdetőkönyv 1789. július 12., 1790. május 25.; Uo. Tan. ir. 2/a. cs. 31/ 1791.; Szeremlei 1900-1913. IV. 338-344.; A szőlődézsma hatásáról ajobbágyság szőlőtermesztésére lásd Ruzsás Lajos: A szőlőművelés átalakulása Baranyában a XIX. században. In Értekezések, 1960. MTA Dunántúli Tudományos Intézete. (Szerk.: Babics András.) Akadémiai Kiadó, Bp., 1961. 149-188.
  161. Makkai 1961. 70.; Gyimesi 1975. 45-66.
  162. Szeremlei 1900-1913. IV. 304.; OL 1828-as összeírás.
  163. Eperjessy Géza: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon (1686-1848). Bp., 1967. 68-72. (A továbbiakban: Eperjessy 1967.)
  164. Uo. 72-73.
  165. Uo. 73.
  166. Uo. 38.
  167. Gyimesi 1975. 174-176.; Rákos István: Gazdaság és társadalom tagozódása Szegeden (1720-1777). AUSZ AH, LXII. 1978. 40-45. (A továbbiakban: Rákos 1978.)
  168. Szeremlei 1900-1913. IV. 318-395.; Palugyay 1855. IV. 522.; Fényes 1851. 278.
  169. Szeremlei 1900-1913. IV. 334.
  170. Kiss Lajos: A hódmezővásárhelyi szűcsmesterség és szűcs ornamentika. Hódmezővásárhely, é. n. 14.; Eperjessy 1967. 60.
  171. Palugyay 1855. IV. 525-526.
  172. CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1786. április 30.: „Csongrádon holnap a baromvásár, kedden a gyalogvásár tartatik, akik a mesteremberek közül odamennek, ezen esztendőben tartandó vásárokban semmi helypénzzel nem fognak tartozni."
  173. Gyimesi 1975. 177.
  174. Eperjessy 1967. 90., 297. jegyzet: 409 mesterről és 101 legényről tesz említést Csongrád megye összesített adatai alapján.
  175. Gyimesi 1975. 178.
  176. CsmL Hf, Tan. jkv. 1827. november 26.; OL 1828-as összeírás.; Az iparosok szőlőtermesztéséről Szegeden lásd Rákos 1978. 33-36.; Mérei Gyula: Magyar iparfejlődés 1790-1848. Bp., 1951.; Ruzsás Lajos: A városi fejlődés a Dunántúlon aXVllI-XlX. században. In Értekezések, 1961-1962. MTA Dunántúli Tudományos Intézete. (Szerk.: Babics András.) Akadémiai Kiadó, Bp., 1963. 279-317.
  177. OL 1828-as összeírás.
  178. CsmL, Hf, Tan. jkv. 1826. február 28.
  179. Uo. Tan. ir. 4/b. cs. 97/1830.; Tárkány Szűcs 1961. 245.; Szeged virágzó malomiparáról lásd Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagvtáj népélete. Második rész. MFMÉ, 1976/77. 2. 1977. 205-218.
  180. Tárkány Szűcs 1961. 244.
  181. CsmL Hf, Tan. ir. 2/a. cs. 23/1780., 24/1782.; Szeremlei 1900-1913. IV. 358-359. A malmok számának emelkedése összefüggött a gabonatermesztés kiterjesztésével, a gyarapodó lakosság szükségleteivel.
  182. Eperjessy 1967. 18.
  183. Uo. 37., 98. jegyzet.
  184. Uo. 37., 226.
  185. Szeremlei 1900-1913. IV. 324., 334.; Csongrád megye iparáról lásd Pozsár István: Csongrádmegyei céhek története. Szeged, 1912.; Hilf László: A szegedi iparosság története. Szeged, 1929.
  186. Szeremlei 1900-1913. IV. 316., 386.
  187. Uo. IV. 321., 331., 375.
  188. Uo. IV. 375.
  189. Uo. IV. 376.; CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1777. november 30.
  190. Uo. Tan.jkv. 1803. december 3.
  191. Uo. Tan. ir. 3/b. cs. 89/1812.
  192. Uo. Tan. ir. Hirdetőkönyv 1782. február 10.
  193. Szeremlei 1900-1913. IV. 319-320.
  194. CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1777. augusztus 17., 1782. február 10.: „Parancsoltatik a kontároknak, hogy semmiféle céhes mesteremberek mesterségeibe magokat ártsák kemény büntetés alatt."
  195. Uo. Tan. ir. 2/b. cs. 8/é. n.; Uo. Tan. ir. Hirdetőkönyv 1777. december 21.; Szeremlei 1900-1913. IV. 344-345.
  196. Uo. IV. 305., 318.
  197. Uo. IV. 302.: „A családokban... fontak, szőttek, varrtak, sütöttek, szerszámot készítettek."
  198. CsmL Hf, Tan. ir. 3/b. cs. 89/1812.
  199. Szeremlei 1900-1913. IV. 368.
  200. Uo. IV. 359.; Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1819. II. 48.: a szárazmalmok elterjedésében szerepet játszott az a körülmény, hogy a vízimalmok télen a fagy miatt leálltak, a néhány szélmalom (1819-ben 7 darab) egyedül nem győzte az őrlést.
  201. A háziiparról lásd Gyimesi 1975. 180.; Vörös Károly: A parasztság útja a polgári forradalomhoz. TSz, 1973. 1-2. 239-242. (A továbbiakban: Vörös 1973.)
  202. CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1788. május 25., 1790. július 11., 1791. június 19. stb.
  203. Balogh 1962. 625., 630-631.; Szeremlei 1900-1913. IV. 400-401. Palugyay 1855. IV. 528-530.; Bodnár Béla: Hódmezővásárhely és környékének régi vízrajza. SZABK, 1928. 21.; Körtvélyessy László: Hódmezővásárhely gazdaság-földrajza. Szeged, 1942. 56.; Kaposvári Gyula: Szolnok mezőváros ipari és kereskedelmi vonatkozásairól. In Paraszti társadalom és műveltség a 18-20. században. (Szerk.: Hofer Tamás, Kisbán Eszter, Kaposvári Gyula.) II. Mezővárosok. Szolnok, 1974. 9-16.
  204. Fényes Elek: Magyarország leírása. I—II. Pest, 1847. II. 420. (A továbbiakban: Fényes 1847.); Palugyay 1855. IV. 527-528.; Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1819. II. 57.
  205. Fényes 1847. II. 422.
  206. CsmL Hf, Tan. ir. 3/a. cs. 2/1800.
  207. Uo. Tan. ir. Feudális összeírások. 75.; OL KcsL, Lad. 93. no. 17/1816.
  208. CsmL Hf, Tan. ir. 3/a. cs. 2/1800.; A jobbágyság gyapjúértékesítésének jövedelmezőségéről lásd Erdei Aranka: A XIX. század első felének jobbágy paraszti árutermeléséhez. AtSz, 1975. 3-4.; Szilágyi 1977. 627-630.
  209. 100 db = 100 juh gyapjúja. CsmL Hf, Tan. ir. 2. cs. sz. n./é. n.: a gyapjú eladásáról szóló kontraktusok.
  210. Uo.; Szeremlei 1900-1913. IV. 399. A kontraktusok szerint a vevők jó minőségű rajnai Ft-tal tartoztak fizetni.
  211. CsmL Hf, Tan. ir. 3/b. cs. 31/1809.; Szeremlei 1900-1913. IV. 398-399.
  212. CsmL Hf, Tan.jkv. 1832. március 13.
  213. Uo. Tan. ir. Hirdetőkönyv 1788. október 5.
  214. Uo. 1785. június 19.
  215. Uo. Tan. ir. 10. cs. 64/1834.
  216. Uo. Tan.jkv. 1829. február 13.; Szeremlei 1900-1913. IV. 406.
  217. Palugyay 1855. IV. 528.
  218. Szeremlei 1900-1913. IV. 406.: A balkáni kereskedőkről lásd Füves Ödön: Görögök, a Duna-Tisza közén. AT, XIII. 1966. 92-98.; Eckhart Ferenc: A bécsi udvar gazdasági politikája Magyarországon Mária Terézia korában. Bp., 1922.; Ruzsás 1966. 290.; Kállay István: A bécsi udvar várospolitikájának néhány kérdése Mária Terézia korában. Sz, 1963. 5. 1055-1071.
  219. CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1791. augusztus 14.
  220. Uo. Tan. ir. 3/b. cs. 89/1812.
  221. Uo. Tan.jkv. 1829. február 13.
  222. Uo. Tan. ir. Feudális összeírások. 75.
  223. OL 1828-as összeírás.
  224. Szeremlei 1900-1913. IV. 407-408.
  225. Ehhez a fejezethez Herczeg Mihály előtanulmányát használtuk fel: A Károlyi-uradalom kialakulása és gazdálkodása 1848-ig. (Kézirat.) CsmL Hf, 1-67. (A továbbiakban: Herczeg: A Károlyi-uradalom.); lásd még Kovács Ágnes: Az úrbéres viszony alakulása a Csongrádvásárhelyi uradalom mezővárosaiban (1722-1848). AtSz, 1979. 3-4. 414-431. (A továbbiakban: Kovács 1979.); Éble Gábor: A Nagykárolyi Gróf Károlyi Család összes jószágainak birtoklási története. I—II. (Kiadja: Gróf Károlyi László.) Bp., 1911. (A továbbiakban: Éble 1911.); Kovács Katalin: Csongrád város a XVIII. században. Mozaikok Csongrád város történetéből. Csongrád, 1977.; Forray József Sándor: Szemelvények Szegvár múltjából. Szeged, 1934.; László Gyula-Tari László-Nagyistók Sándor: Régmúlt és jelen a Vidrepartján. írások Felgyőről. (Kiad. Felgyői Róna Mgtsz.) 1978.; Nagy Gyula (szerk.): Orosháza története és néprajza. I—II. Orosháza, 1965.; Barta László: A szentesi örökváltság. CsmKF, 10. 1979. (A továbbiakban: Barta 1979.); A mágocsi uradalom Csongrád vármegyében. Jószágismertetés. 1. füzet. (Kiad.: Magyar Gazdasági Egyesület.) Pest, 1860. (A továbbiakban: A mágocsi uradalom. 1860.)
  226. CsmL Hf, Tan. ir. 1. cs. 159.
  227. OL KcsL, P. 398. 63. cs. 27 944. sz.
  228. CsmL Hf, Tan. ir. 2/a. cs. 21. sz.
  229. Herczeg: A Károlyi-uradalom.
  230. Uo.; OL KcsL, P. 394. 28. cs. 3. sz.
  231. Uo. S. 82. 140. sz.
  232. Éble 1911.1. 172.
  233. OL KcsL, P. 408. 5. cs. 1832. március 6.
  234. Rákos 1979. 51-69.; Barta 1979. 1-101.
  235. E kérdésekkel Herczeg Mihály úttörő tanulmánya részletesen foglalkozik, amely remélhetőleg rövidesen könyv alakban is napvilágot lát. A „Társadalmi viszonyok" c. fejezetben e kérdésekről magunk is szólni fogunk, amikor a földesúr-jobbágy viszony konkrét alakulását vizsgáljuk.
  236. Herczeg: A Károlyi-uradalom.
  237. Uo.
  238. Uo.; OL KcsL, P. 397. 205. cs. A 18.
  239. A mágocsi uradalom. 1860. 16.
  240. OL KcsL, P. 407. 177. cs.
  241. 77. sz.
  242. Uo. P. 397. 206. cs. 11. sz.
  243. Szeremlei 1900-1913.
  244. IV. 259.
  245. Herczeg: A Károlyi-uradalom
  246. Uo.; OL KcsL, P. 397. 206. d. 42. sz.
  247. A kutatás nehézségeiről lásd Herczeg: A Károlyi-uradalom.
  248. OL KcsL, P. 394. 28. cs. 3. sz.
  249. Uo. P. 397. 206. d. A 3. 91. sz.
  250. A mágocsi uradalom. 1860. 16.
  251. OL KcsL, P. 407. 177. cs. 77. sz.
  252. Herczeg: A Károlyi-uradalom.
  253. Uo.; Palugyay 1855. IV. 523.
  254. Herczeg: A Károlyi-uradalom.
  255. Uo.
  256. Szeremlei 1900-1913. III. 256-280.; Tárkány Szűcs 1961. 69.; CsmL Hf, Tan. ir. 2/a. cs. 2/1770., 30/é. n.; OL KcsL, Lad. 111. no. 78/1773.
  257. Wellmann Imre: A parasztság helyzete az 1767. évi úrbérrendezés előtt. Sz, 1955. 4-5. 568-574. (A továbbiakban: Wellmann 1955.); Wellmann Imre: Határhasználat az Alföld északnyugati peremén a XVIII. század első felében. AtSz, 1967. 3-4. 346-399.; Wellmann Imre: A magyar mezőgazdaság a XVIII. században. Agrártörténeti Tanulmányok, 6. Akadémiai Kiadó, Bp., 1979.; R. Várkonyi Ágnes: Agrárstruktúra és a föld birtokbavételének problémái Magyarországon a török kiűzése után. TSz, 1970. 1. 29.; Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban (1556-1767). Bp., 1969. 316-319.
  258. Uo. 516-523.
  259. Szeremlei 1900-1913. III. 283., 291, IV. 49.; CsmL Hf, Tan. ir. 2/a. cs. 55/1741.
  260. OL KcsL, Lad. 111. sz. n./1748.; lásd még Wellmann 1955. 569.
  261. Szeremlei 1900-1913. IV. 48-50.; Tárkány Szűcs 1961. 200.; A földesúri ellenőrzés 1761-től vált teljessé: OL KcsL, Lad. 36. no. 45/1761.; lásd még CsmL Hf, Prot. Jud. 1753. december 10.
  262. OL KcsL, Lad. 112. Fasc. 1. no. 79/1775-1808.: A hódmezővásárhelyi úrbéri per tanúvallomásai.; Uo. Lad. 112.: Urbarialis regulatio 1770-1832.; Uo. Lad. 111.: Hold Mező Vásárhely Várossa szabadmenetelű Lakosinak Urbárioma végén található „Relatio".; CsmL Hf, Tan. ir. 2. cs. 113/1752., 1. cs. 156/é. n, 142/1761.
  263. Szeremlei 1900-1913. IV. 47.
  264. CsmL Hf, Tan. ir. l.cs. 151/é. n., 156/é. n.; A vásárhelyiek arról panaszkodtak, hogy a szénahordás mellett a szántással és vetéssel is terhelték őket. 1765-ben már 6000 boglya szénát kellett betakarítaniuk: Uo. 1. cs. 148/1765.
  265. OL KcsL, Lad. 111.: Kivonatja a H. M. Vásárhelyi Közlegelőt illető némely iratoknak.
  266. CsmL Hf, Tan. ir. 1. cs. 124/1755., 125/1755., 127/1756.
  267. Károlyi Ferenc urbáriumát lásd CsmL Hf, Tan. ir. 1. cs. 130/1756. Közli: Tárkány Szűcs 1961. 407-411.
  268. A város többször kérte a kontraktus megkötését, tehát a kollektív taksás viszony visszaállítását, mindannyiszor emelte a felajánlott taksa összegét: CsmL Hf, Tan. ir. 1. cs. 125/ 1755., 3/a. cs. 124/1756., 483-486. fólió., 1. cs. 132/1757., 141/1760.
  269. OL KcsL, Lad. 36. no. 43/1757.; CsmL Hf, Tan. ir. 1. cs. 133/1757., 134/1757., 154/ 1756., 157/1757. Az új adózási kulcsot lásd OL KcsL, Lad. 112. Fasc. I. no. 79/1775-1808.: A hódmezővásárhelyi úrbéri per iratai. Egy ház 1 Ft 30 kr, egy fő 1 Ft 30 kr, egy özvegy 45 kr, egy iparos 1 Ft, egy tiszai háló 1 Ft 30 kr, egy lánc föld 2 dénár, egy heverő ökör 30 kr, egy fejőstehén 6 kr stb.
  270. CsmL Hf, Tan. ir. 1. cs. 143/1761.
  271. Uo. 2/a. cs. 2/1770.; OL KcsL, Lad. 111. no. 78/1773.
  272. Szeremlei 1900-1913. III. 331.
  273. CsmL Hf, Tan. ir. 3/a. cs. 124/1768.; OL KcsL, Lad. 112. no. 3/1775.
  274. A tanács és a „köznép" egységes fellépéséről lásd CsmL Hf, Tan. ir. 3/a. cs. 124/1768. 493-494. fólió.; A bírák az urbárium bevezetése mellett: OL KcsL, Lad. 112. no. 2/1775., no. 3/1775., no. 12/1775.; Kaszap Péter és az esküdtek magatartásáról: Uo. Lad. 112. Fasc. I. no. 79/1775-1808.: A hódmezővásárhelyi úrbéri per tanúvallomásai.
  275. Uo. Lad. 112. no. 3/1775.
  276. A szegénység panaszát a város vezetőiről lásd uo. Lad. 112. no. 2/1775., no. 8/1775.; Dajka János és társai vagyoni helyzetéről: CsmL Hf, Tan. ir. 2/b. cs.: Páriz-Pápai- és Dajka-féle iratok.
  277. OL KcsL, Lad. 112.: Urbariális regulatio 1770-1832.: Kivonatja... Helytartó Tanácsi rendeléseknek és vármegyei Feljelentéseknek. Az úrbéri per során kiderült: „Csongrád vármegye mindenkor az Uraságnak kívánt kedvezni." Lásd még Eckhart Ferenc: A bécsi udvar jobbágypolitikája 1761-1790-ig. Sz, 1956. 1-2. 100-104. (A továbbiakban: Eckhart 1956.); Zsilinszky Mihály: Csongrádvármegye története. I—II. Bp., 1897-1900. II. 146-149. (A továbbiakban: Zsilinszky 1897-1900.); Szeremlei 1900-1913. III. 345.; CsmL Hf, Tan. ir. 1. cs. 150/1768., 2/a. cs. 7/1772.
  278. OL KcsL, Lad. 111.: Hold Mező Vásárhely Várossá szabadmenetelű Lakosinak Urbá-rioma.; Uo. Lad. 111.: Kivonatja a H. M. Vásárhelyi Közlegelőt illető némely iratoknak.
  279. CsmL Hf, Tan. ir. 2/a. cs. 7/1772.
  280. OL KcsL, Lad. 112. Fasc. I. no. 79/1775-1808.: A hódmezővásárhelyi úrbéri per tanúvallomásai.; CsmL Hf, Legelő, ir.; Gosztonyi Sándor uradalmi fiskális jelentése a maradványföldekről.
  281. Egy-egy telekhez Vásárhelyen - Szenteshez és Szegvárhoz hasonlóan - 34 hold szántó és 22 hold kaszáló tartozott (Zsilinszky 1897-1900. 145-146.); A földmérésről és a telkek számáról: OL KcsL, Lad. 94. no. 144/1832., Lad. 112. no. 521/1837.: A város 1773. évi „javított" urbáriumát lásd uo. Lad. 92. no. 54/1773. és OL Filmtár 4165. sz. doboz.; A jobbágyok földigénylésének visszautasításáról lásd OL KcsL, Lad. 112. Fasc. I. no. 79/1775-1808.: A hódmezővásárhelyi úrbéri per tanúvallomásai.
  282. Uo. Lad. 94. no. 144/1832.
  283. Uo. Lad. 111.: Kivonatja a H. M. Vásárhelyi Közlegelőt illető némely iratoknak.
  284. Eckhart 1956. 100-104.; Hanzó 1960. 5-13.; Tárkány Szűcs 1961. 76-78.
  285. Eckhart 1956. 103.
  286. Uo.
  287. Hanzó 1960. 10.
  288. Uo.
  289. OL KcsL, Lad. 111.: Kivonatja a H. M. Vásárhelyi Közlegelőt illető némely iratoknak.; Uo. Lad. 94. no. 144/1832.
  290. CsmL Hf, Legelő, ir.; »Az 1776-ik évi perbeli Királyi leg Felsőbb határozat.« Az országgyűlés törvényeire lásd Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767-1848. In Értekezések a történeti tudományok köréből. (Szerk.: Spira György, Szűcs Jenő.) Új sorozat, 41. Akadémiai Kiadó, Bp., 1967. 11. skk. (A továbbiakban: Varga 1967.); Spira György: Parasztsors Pest megyében a jobbágyfelszabadító forradalom küszöbén. Pest megye múltjából. 1. Bp., 1965. 211. (A továbbiakban: Spira 1965.); Für Lajos: Jobbágyföld-parasztföld. In A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848-1914. (Szerk.: Szabó István.) I. Bp., 1965. 59. (A továbbiakban: Für 1965.)
  291. A helytartótanács 1781. március 8-án elismerte az egyéni szerződések (íratásos rendszer) megyei gyakorlatát: OL KcsL, Lad. 111.: Kivonatja a H. M. Vásárhelyi Közlegelőt illető némely iratoknak.: Az íratásos rendszer mechanizmusáról: CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1776. december 1., 1777. december 7., 1778. december 6., 1791. december 26., 1792. december 16. stb.
  292. Spira 1965. 203-206.; A kérdésre lásd Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848. Bp., 1948.; Szabad György: A tata-gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra. Bp., 1957.; T. Mérey Klára: A somogyi parasztság útja a feudalizmusból a kapitalizmusba. Bp., 1965.; Berend T. Iván-Ránki György: Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19-20. században. Bp., 1976. Különösen a Bevezetés és az I. fejezet.
  293. A Dunántúl és a Tiszántúl majorsági gazdálkodása eltérő üteméről lásd Szántó Imre: A majorsági gazdálkodás uralkodóvá válása, a parasztság nagyarányú kisajátításának kezdetei. In Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon 1711-1790. (Szerk.: Spira György.) Akadémiai Kiadó, Bp., 1952. 221-298.
  294. CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1776. augusztus 18., 1783. október 5., 1783. november 23. stb.; OL KcsL, Lad. 112. Fasc. I. no. 79/1775-1808.: A hódmezővásárhelyi úrbéri per tanúvallomásai.
  295. Uo. Lad. 112. no. 521/1837.: „Ezen felséges ítéletnek végrehajtása... 1780-ban félbeszakadt."
  296. Uo. Lad. 111.: Kivonatja a H. M. Vásárhelyi Közlégelőt illető némely iratoknak.; Uo. Lad. 94. no. 30/1788.; Uo. Lad. 112.: Urbarialis regulatio 1770-1832.: Róth József 1828. március 9-én keltezett előterjesztése az örökváltság ügyében.
  297. CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1779. január 3., 1786. november 26., 1787. január 21., 1790. november 14., 1791. november 7., 1791. december 18., 1792. december 16.
  298. OL KcsL, Lad. 94. no. 30/1788.
  299. CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1791. december 26.
  300. Szeremlei 1900-1913. III. 491.
  301. OL KcsL, Lad. 94. no. 144/1832.
  302. CsmL Hf, Tan. ir. 2. cs. sz. n./1813.; Uo. Tan. ir. Hirdetőkönyv 1793. október 13., 1796. augusztus 19.
  303. Uo. Tan. ir. 3/b. cs. 61/1812., 60/1812., 3/a. cs. 65/1813.
  304. Uo. 3/a. cs. 85/1816.
  305. Uo. Tan. ir. Hirdetőkönyv 1793. január 6.: „A M. Uraság a derekegyházi szükségekre zabot, a szegvári serház számára pedig árpát szedend... akinek eféle eladó szemjei volnának,... jelentse magát tiszttartó úrnál." Lásd még uo. 1793. szeptember 22., 1793. október 13. stb. „Valakik a derekegyházi földön a nyáron résziből kaszáltak... jelenjenek meg és ahová a Méltóságos Uraság fogja parancsolni, azt a részt, mely az Uraságnak esik, hordja, különben... a maga részére esendő szénáját is az Uraság hordatja el.": Uo. Tan. ir. Hirdetőkönyv 1793. szeptember 8.; Lásd még uo. 1788. június 22.: „A derekegyházi pusztán levő fű harmadában ki fog adatni, akinek... szándéka vagyon... ki mehet kaszálni."
  306. Uo. Tan. ir. 3/a. cs. 31/1816.
  307. OL KcsL, Lad. 111. sz. n./1773.
  308. CsmL Hf, Tan. ir. 2/a. cs. 21/1780.
  309. OL Filmtár 4165. sz. doboz.; OL KcsL, Lad. 111. no. 946/1786.; CsmL Hf, Tan. ir. 2/a. cs. 21/1780.; Szeremlei 1900-1913. V. 584.
  310. CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1787. november 24.
  311. OL KcsL, Lad. 94. no. 99/1787.
  312. CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1791. július 3., 1791. július 10.
  313. Uo. 1795. május 24.
  314. Uo. 1795. július 26.
  315. Uo. Tan. ir. 3/a. cs. 29/1806.
  316. Uo. 3/a. cs. 31/1816.
  317. OL KcsL, Lad. 94. no. 98/1787., no. 99/1787., no. 101/1787.
  318. CsmL Hf, Tan. ir. 3/a. cs. 31/1816. 79 fólió.
  319. Uo. 3/a. cs. 56/1812.
  320. Uo. 2/a.cs. 31/1791.
  321. Uo. 2/a. cs. 35/1792.
  322. Szeremlei 1900-1913. III. 395-396.
  323. CsmL Hf, Tan. ir. 3/b. cs. 14/1803.
  324. Uo. Tan.jkv. 1807. március 3.
  325. Uo. 1807. május 31.
  326. Szeremlei 1900-1913. III. 248.
  327. CsmL Hf, Tan. ir. 3/a. cs. 39/1807.
  328. Uo. Tan. ir. Hirdetőkönyv 1789. július 12., 1790. május 25., 1787. február 4. stb.
  329. Uo. Tan. ir. 4/a. cs. 102/1831.
  330. Sima László: Szentes város története. I. Szentes, 1914. 354-358. (A továbbiakban: Sima 1914.)
  331. Uo. I. 439.; Szeremlei 1900-1913. III. 432.
  332. CsmL Hf, Tan. ir.3/a. cs. 87/1816.
  333. OL KcsL, Lad. 93. no. 1/1816.
  334. Sima 1914. I. 432.; Szeremlei 1900-1913. III. 438-439.
  335. Uo. III. 440-442.
  336. Vörös 1973. 224-225.
  337. CsmL Hf, Tan. ir. 3/a. 93/1818.
  338. Uo. 3/a. cs. 104/1819.
  339. Szeremlei 1900-1913. III. 443.
  340. Uo. III. 447.
  341. Uo. III. 448.
  342. Uo. III. 451.
  343. Vörös 1973. 212-214.
  344. Szeremlei 1900-1913. III. 467.; Cservenyák László: Nyíregyháza örökváltsága a De-ssewffyekkel. In Magyar Történeti Tanulmányok. I. KLTE, 1967. 101-115.; Lukács Ödön: Nyíregyháza szabad kiváltságolt város története. Nyíregyháza, 1886.; Éble Gábor: Az ecsedi uradalom és Nyíregyháza. Bp., 1898.
  345. CsmL Hf, Tan.jkv. 1827. március 30.
  346. Szeremlei 1900-1913. III. 467.
  347. CsmL Hf, Tan.jkv. 1827. május 19.
  348. Uo. 1827. május 27.
  349. Uo. 1827. június 8.
  350. Uo. 1827. június 13.
  351. Uo. 1827. július 24.
  352. Uo. Tan. ir. Örökváltsági iratok. 4/a. cs. 90/1827.
  353. Uo. Tan.jkv. 1827. augusztus 27.
  354. Uo. Tan. ir. örökváltsági iratok. 4/a. cs. 90/1827.; Uo. Tan. jkv. 1827. augusztus 27., 1827. szeptember 14.
  355. Szeremlei 1900-1913. III. 471.
  356. OL KcsL, Lad. 111. sz. n./1828.
  357. Uo. Lad. 112.: Urbariális regulatio 1770-1832.
  358. Szeremlei 1900-1913. III. 491-492.
  359. OL KcsL, Lad. 112. no. 521/1837.
  360. CsmL Hf, Legelő- ir.; Uo. Tan. jkv. 1838. január 30.; Szeremlei 1900-1913. III. 495-501.
  361. Uo. III. 500.
  362. CsmL Hf, Tan. ir. Örökváltsági iratok: „Hold Mező Vásárhely Várossá határában az 1838-dik évben újjonnan kiosztott elmaradott földeknek Úrbéres Táblája."; Szeremlei 1900-1913. III. 501.
  363. Uo.
  364. CsmL Hf, Tan. jkv. 1839. november 29., 1840. június 16., 1843. május 30.; Uo. Tan. ir. 10. cs. 177/1843., 181/1842.; OL KcsL, Lad. 93. no. 127/1835.; Szeremlei 1900-1913. III. 459-463.
  365. Varga 1967. 65-66.
  366. CsmL Hf, Tan.jkv. 1837. április 8.
  367. Uo. 1838. június 8.; Lásd még uo. 1839. november 11.
  368. Uo. 1834. szeptember 29.
  369. Uo.
  370. Szeremlei 1900-1913. III. 492-494.; Magyarország története 1790-1849. (Szerk.: Arató Endre, Mérei Gyula, Spira György, Varga Zoltán.) III. (Egyetemi tankönyv.) Tankönyvkiadó, Bp., 1961. 230.: az ország más területein is tapasztalhatunk hasonló értelmezést.
  371. CsmL Hf, Tan.jkv. 1837. február 22.
  372. Uo. 1837. március 14.
  373. Uo. Tan. ir. 10. cs. 213/1838-1844.
  374. Uo.
  375. Uo. 10. cs. 236/1789., 4/a. cs. 90/1827.: Örökváltsági iratok.; Szeremlei 1900-1913. III. 470.; Varga 1967. 66.
  376. CsmL Hf, Tan.jkv. 1840. május 7.
  377. Uo. Tan. ir. 10. cs. 213/1838-1844.
  378. Uo.
  379. Uo. Legelő, ir.; „Gróf Károlyi Család, mint Földesúr Fölperessége alatt... indított legelő-elkülönözési pernek... ellentálló Törvényes akadályok."; Szeremlei 1900-1913. III. 259.
  380. CsmL Hf, Tan. ir. 10. cs. 213/1838-1844.
  381. Uo.
  382. Uo. Legelő, ir.; „Az 1776-ik évi perbeli Királyi leg Felsőbb határozat."
  383. Uo. Tan. ir. 10. cs. 213/1838-1844.; Uo. Tan. jkv. 1839. szeptember 3.
  384. Uo.
  385. Uo. 1839. november 11., 1840. április 9.
  386. Uo. 1840. június 16.
  387. Uo. 38/1845. május 14., 41/1845. június 3.
  388. Uo. Tan. ir. 10. cs. 213/1838-1844.; Szeremlei 1900-1913. 111. 509.
  389. CsmL Hf, Tan. ir. 10. cs. 177/1843., 215/1844.; Szeremlei 1900-1913. III. 516-518.
  390. CsmL Hf, Tan. ir. 10. cs. 217/1844.: az uradalom a megyéhez fordult panaszával: „Vásárhelyen hír szerint az Elöljáróságnál jelenleg oly városi végzés létezik, mellyel az itteni Földes Uraság közlegelőn fennálló minden kútjainak erőszakos lebontása és használhatatlanná tétele a Tanácsra bízatott." A megye ekkor eltiltotta a várost „minden erőszakolás tételétől".
  391. Uo. 10. cs. 215/1844., 213/1838-1844.; Uo. Tan. jkv. 1844. július 6., 1844. július 8.
  392. Varga 1967. 65.; CsmL Hf, Tan. ir. 10. cs. 161/1843.
  393. Uo. Legelő, ir.; tanúvallomások.
  394. Uo. a város kérelme V. Ferdinándhoz: 1846. június 28.; Szeremlei 1900-1913. III. 538.
  395. CsmL Hf, Tan.jkv. 197/1846. február 7.
  396. Uo. 1846. február 9.: „Bizonyos, hogy a tekintetes K. Tábla előtt folytatandó perünk hosszas menetelű lenne, a legelői pert pedig inkább rövidíteni, mintsem hosszabbítani lenne szükség."
  397. Szeremlei 1900-1913. III. 539-540.
  398. CsmL Hf, Legelő, ir.; „Város egyessége az Uradalommal 1847. április 17."; OL KcsL, Lad. 96. no. 62/1847., no. 63/1847., no. 64/1847.; Szeremlei 1900-1913. III. 539-540.
  399. CsmL Hf, Legelő, ir.; a legelő kiosztásának terve, 1847. szeptember 10. „A H. M. Vásárhelyi kül- és belső Legelőjének s Rétjének részletes s összes kiszámítása."
  400. Uo.: Az 1847. szeptember 12-én tartott népgyűlés jegyzőkönyve.; 1847. október 5-én keltezett jelentés a legelőelkülönözés végrehajtásáról.
  401. Uo.; Szeremlei 1900-1913. III. 542-543.
  402. Uo. III. 540.; A szomszédos Orosházán 18 holdban állapították meg peres úton a jobbágyok járandóságát. Lásd Nagy Gyula (szerk.): Orosháza története. Orosháza, 1965. 291.; Gyulán 22, Szarvason 32, Szegváron 22, Szentesen 32 holdban állapították meg a telkek után járó legelőrészt. Lásd Für 1965. 120.
  403. OL KcsL, Lad. 111.: haszonbérleti szerződés, 1848. április 11.; Lásd e kérdésre: Varga 1967. 68.
  404. CsmL Hf, Tan.jkv. 79/1845. augusztus 3.; Hanzó 1960. 18.
  405. Wellmann 1955. 558-559.
  406. CsmL Hf, Tan. ir. 1. cs. 171/1756.
  407. Uo. Tan.jkv. 1838. február 6.; Szeremlei 1900-1913. V. 593.
  408. CsmL H, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1787. december 16., 1787. december 30., 1788.   január 6., 1788. március 16., 1788. április 6. stb., Szeremlei 1900-1913. III. 384-394.
  409. OL KcsL, Lad. 112. no. 8/1775.
  410. CsmL Hf, Tan. ir. 2. cs. 107/1759.
  411. Tárkány Szűcs 1961. 67.
  412. Szeremlei 1900-1913. V. 562-563.; CsmL Hf, Tan. ir. 2. cs. 104/é. n.; Uo. Tan.jkv. 1832. március 23.
  413. Uo. Tan. ir. 3/a. cs. 49/1809.; Lásd még uo. Tan. ir. Hirdetőkönyv 1780. október 22., 1780. október 29., 1780. november 19. stb.
  414. Uo. Tan. ir. 2/b. cs. 58/1796., 10. cs. 175/1843.; Szeremlei 1900-1913. V. 578.
  415. CsmL Hf, Tan.jkv. 1822. május 3.
  416. Uo. Tan. ir. 10. cs. 205/1842.; Szeremlei 1900-1913. V. 580.
  417. Uo. III. 517-518.
  418. Tárkány Szűcs 1961. 23.
  419. Danyi-Dávid 1960. 24-25.
  420. Szeremlei 1900-1913. IV. 109-110.
  421. Uo. III. 428.
  422. CsmL Hf, Tan. ir. 4/b. cs. 66/1829.
  423. Uo. 10. cs. 221/1844.; Uo. Tan.jkv. 79/1845.
  424. Uo.
  425. Uo. 1823. november 15.
  426. Tárkány Szűcs 1961. 21.; Wellmann 1955. 552.
  427. Varga 1967. 9.
  428. Tárkány Szűcs 1961. 80.
  429. OL Filmtár 4165. sz. doboz.; OL KcsL, Lad. 111. no. 946/1786., Lad. 94. no. 30/1788.; CsmL Hf, Tan. ir. 2/a. cs. 21/1780.; Uo. Legelő, ir. „Város egyessége az Uradalommal 1847. április 17."; A ház nélküli zsellérekre lásd uo. Tan. jkv. 79/1845.; Szeremlei 1900-1913. IV. 54., 130-131., 213-216.
  430. OL Filmtár 4165. sz. doboz.; Palugyay 1855. IV. 523.; Benda Gyula: Statisztikai adatok a magyar mezőgazdaság történetéhez 1767-1867. Számok és történelem. 1. Bp., 1973. 145-148.
  431. Sándor Pál: A XIX. századi parasztbirtok vizsgálatának problémái és újabb eredményei a felszabadulás utáni irodalom tükrében. AtSz, 1968.1-2. 94-117.
  432. Vörös 1973. 216.
  433. Palugyay 1855. IV. 523.
  434. Szeremlei 1900-1913. IV. 214-215.
  435. Tárkány Szűcs 1961. 124.
  436. Uo. 127.
  437. Szilágyi 1977. 591.
  438. CsmL Hf, Tan. ir. 3/a. cs. 79/1815.
  439. OL KcsL, Lad. 94. no. 58/1826.
  440. CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1783. június 22.
  441. Uo. 1783. június 1.; Uo. Tan. ir. 2. cs. 122/1764.
  442. Tárkány Szűcs 1961. 138-143.
  443. CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1794. április 6.
  444. Tárkány Szűcs 1961. 140.
  445. CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1795. március 29., 1796. május 22., 1796. július 17, 1796. augusztus 13.
  446. Uo. 1790. július 4., 1790. július 11.; Herczeg Mihály: Szolgák, cselédek Hódmezővásárhelyen 1848 előtt. In Tanulmányok Csongrád megye történetéből. (Szerk.: Farkas József.) Szeged, 1979. 81-158. (A továbbiakban: Herczeg 1979.)
  447. Uo. 126.
  448. Uo. 128-135.
  449. Uo. 84.
  450. Uo. 89.
  451. Uo. 93.; CsmL Csongrád Vármegye Nemesi közgyűlésének iratai. Conscriptio Ani-marum 1776., 1779., 1780., 1781., 1790.
  452. Herczeg 1979. 96., 100., 102-126.
  453. Sápi Vilmos: A mezőgazdasági bérmunkásság jogviszonyai Magyarországon a XVI. századtól 1848-ig. Bp., 1976. 32-35.: „Cseléden értjük általában mindazokat, akik különböző mezőgazdasági vagy ház körüli meghatározott vagy körülírt fizikai munkának folyamatos és személyes teljesítésére - munkaidő, illetve munkanap tekintetében kötetlenül - huzamosabb időre (1 hónap, 6 hónap, többnyire 1 év) szerződésileg lekötötték előre meghatározott bérért munkaerejüket és szinte személyiségüket is."
  454. Herczeg 1979. 83.
  455. Vörös 1973. 227-229.
  456. CsmL Hf, Prot. Jud. 1753. október 8.; A vásárhelyi betyárság történetét Szenti Tibor dolgozta fel: A vásárhelyi betyárvilág. (Kézirat.) CsmL Hf, 1-46. Az előtanulmány rövidített változata Betyárvilág Hódmezővásárhelyen 1848-ig címmel jelent meg. Valóság, Bp., 1980. 7. 89-98. (A továbbiakban: Szenti: A vásárhelyi betyárvilág.)
  457. Uo. A testamentumot közölte Tárkány Szűcs Ernő (1961. 282.).
  458. Szenti: A vásárhelyi betyárvilág.; CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1834. május 25., 1838. szeptember 30.
  459. Szenti: A vásárhelyi betyárvilág.; Szabó Ferenc: A dél-alföldi betyárvilág. Gyula, 1964.; Szabó 1960. 139-207.
  460. Szenti: A vásárhelyi betyárvilág.; CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1795. január 25.
  461. Szeremlei 1900-1913. III. 537.; Szenti: A vásárhelyi betyárvilág.
  462. Tárkány Szűcs 1961. 88.; CsmL Hf, Tan. jkv. 1826. november 1 : „a voxok többsége szerént első bírónak Zsarkó Ferenc ő Kegyelme elválasztatott és a bírói pálczának által adása által hatalmában s hivataljában megerősíttetett".
  463. Szeremlei 1900-1913. V. 199.; CsmL Hf, Prot. Jud. 1753. április 24., 1760. december 6., 1771. november 3.
  464. Uo. 1764. december 27., 1768. december 27., 1769. december 27., 1771. január 1., 1771. november 3.
  465. Szeremlei 1900-1913. V. 503.; CsmL Hf, Tan. jkv. 1803. november 1.
  466. Uo. Tan. ir. 3/a. cs. 117/1816.; Szeremlei 1900-1913. V. 508.
  467. Uo.; Kovács 1979. 53.
  468. Szeremlei 1900-1913. V. 508.; Kovács 1979. 53.
  469. Szeremlei 1900-1913. V. 501.
  470. Uo. V. 500.; CsmL Hf, Tan. ir. 3/a. cs. 36/1807.
  471. A szabad királyi városok önkormányzatára lásd Kállay István: Szabad királyi városok gazdálkodása Mária Terézia korában. Bp., 1972. 31. skk.
  472. Szeremlei 1900-1913. III. 499-501.
  473. Uo. V. 518.; Tárkány Szűcs 1961. 91-92.; Kovács 1979. 50.
  474. Szeremlei 1900-1913. III. 519.
  475. CsmL Hf, Tan. ir. 3/b. cs. 1/1800.; Uo. Tan.Jkv. 1806. március 7., 1806. augusztus 1.
  476. Uo. Tan. ir. 3/a. cs. 72/1814.: a tanács kérte az úriszéket, zárja le Nagy András esküdt ügyét, akit már 2 éve felfüggesztett tanácstagságából, mivel székbírósága idején több visszaélést követett el.
  477. Uo. 10. cs. 189/1842.
  478. Uo. Tan.jkv. 1803. február 16.; Kovács 1979. 57.; Tárkány Szűcs 1961. 91.
  479. CsmL Hf, Tan. ir. 3/a. cs. 100/1819.
  480. OL KcsL, Lad. 91. no. 128/1791.
  481. CsmL Hf, Tan. ir. 3/a. cs. 116/é. n.; Uo. Tan.jkv. 1816. november I.; Szeremlei 1900-1913. III. 434-435.
  482. CsmL Hf, Tan.jkv. 1817. november 1.
  483. Uo. 1820. október 20.: Szél Pál, Zsódos Mihály, Büki Mihály a város kölesét köblönként 3 Ft 15 kr-on adták el, de csak 3 Ft-tal számoltak el.
  484. Uo. 1820. október 13.
  485. Uo. 1829. november 7., 1830. november 11.
  486. Eltekintettünk a tanács gazdasági tevékenységének, továbbá az állami, megyei, városi adók behajtásában játszott szerepének tárgyalásától, mivel e „szférákat" az előző fejezetekben már érintettünk. E kérdésre lásd Szeremlei Sámuel (1900-1913. V. 520. skk.) széles körű forrásfeltárását, Tárkány Szűcs Ernő (1961.) és Kovács Ágnes (1979.) rendszerező munkáit, továbbá: Szilágyi 1977.; Szilágyi Miklós: A Békés megyei mezővárosok belső és külső kapcsolatrendszerei. In Paraszti társadalom és műveltség a 18-20. században. (Szerk.: Hofer Tamás, Kisbán Eszter, Kaposvári Gyula.) II. Mezővárosok. Szolnok, 1974. 45-58.
  487. Szeremlei 1900-1913. V. 519.; Kovács 1979. 58-59.
  488. CsmL Hf, Tan.jkv. 1803. május 6.
  489. Szeremlei 1900-1913. V. 506.
  490. Uo. IV. 60-68.; CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1783. április 13., 1786. október 23., 1789. október 18.; Uo. Tan. ir. 3/a. cs. 95/1818.; Uo. Tan.jkv. 1823. január 10.; Tárkány Szűcs 1961.93.
  491. CsmL Hf, Tan. ir. Hirdetőkönyv 1790. március 21.; Szeremlei 1900-1913. III. 414-417.
  492. Uo. V. 489., 491.; Tárkány Szűcs 1961. 89., 104.
  493. Szeremlei 1900-1913. V. 495.
  494. Uo. IV. 443-450.; Tárkány Szűcs 1961. 107.; Kovács 1979. 64.
  495. CsmL Hf, Tan.jkv. 1804. február 10.; Uo. Tan. ir. 3/a. cs. 122/1804.
  496. Uo. 3/a. cs. 20/1804., 66/1813.
  497. Uo. 3/b. cs. 67/1819.
  498. Uo. 3/a. cs. 79/1815.
  499. Kovács 1979. 66.; Szeremlei 1900-1913. IV. 411-450.
  500. Tárkány Szűcs 1961.
  501. Kovács 1979. 71.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet