- A POLGÁRI FORRADALOMTÓL A TÖRVÉNYHATÓSÁGI JOG ELNYERÉSÉIG
  
Előző fejezet Következő fejezet

A POLGÁRI FORRADALOMTÓL A TÖRVÉNYHATÓSÁGI JOG ELNYERÉSÉIG

(1848-1873)

I. A város és lakói a polgári forradalom és a szabadságharc idején

 

1. Változás a város politikai életében

A politikai csatlakozás: a tizenkét pont elfogadása

1848. március 15-e s az azt követő napok frontáttörést jelentettek az újkori magyar történelemben. A pesti forradalom azon a napon a tizenkét pont közül hármat már valóra váltott (a sajtó szabadsága, a politikai foglyok szabadon bocsátása, a nemzeti őrsereg felállítása); két nap múlva királyi leirat járult hozzá egy külön magyar kormány megalakításához; március 18-án az országgyűlés Pozsonyban három fontos törvényt fogadott el a közteherviselésről, az úrbéri terhek megszüntetéséről, a papi tized eltörléséről.

1848 márciusának pesti és pozsonyi eseményeiről nyolc nap múlva kapott hivatalos értesítést Hódmezővásárhely bírája és tanácsa. Ez azonban nem jelenti azt, hogy e városba nem jutottak el korábban a forradalmi történések hírei. Hódmezővásárhely egyik megbízottja, Bodai Antal nyugalmazott helytartósági fogalmazó Pesten a város korcsmáltatási ügyét intézte. Március 19-én írt levelének mellékleteként említi a nagy szenzációt: „... a Pest Megyei követnek (Kossuth ő Ekczellencziájának)... azon indítványa: hogy az úrbéri viszonyok megszüntessenek mind az alsó, mind pedig a felső tábla által az ország gyűlésén elfogadtatott".1

1848. március 23-án érkezett meg Kovács Mihály főbíróhoz az ország életében, kormányzásában bekövetkezett változásokról tudósító alispáni átirat. Batthyány Lajos miniszterelnöktől származó „meghagyás" értelmében kötelezik az elöljáróságot a közbéke és nyugalom fenntartására, valamint arra, hogy az új rend „netáni tagadóival" szemben szigorúan alkalmazzák a törvényeket.2 1848. március 26-a az öröm, a szabadság napja volt Hódmezővásárhelyen. A város lakossága (amely a március 15-i események hallatára „szinte forrásba jött") a főbíró és Török Bálint (1818-1881) másodalispán vezetésével a Vásártérre vonult. Az utóbbi ismertette a Pesten történteket, a tizenkét pontot. Beszédét azzal fejezte be, hogy Hódmezővásárhely lakossága nemcsak óhajtja a szabadságot, hanem azt követeli is. A résztvevők - az előadó felszólítására - feltűzték a „szabadság jelét képező" kokárdát, s lelkesedéssel éltették a szabadságot. A vásártéri nagygyűlést követően a sokaság -a kor szokásának megfelelően - a református nagytemplomba, illetve a katolikus istenházába sietett hálaadó áhítatra. A város jelentősebb pontjaira nemzetiszín zászlókat tűztek ki annak jeléül, hogy Hódmezővásárhely a tizenkét pont kívánalmait magáévá teszi. A nagyszerű demonstráció a református nagytanoda előtt ért véget, ahol Vincze Sándor tanár a népnek „...igen talpraesett alkalomszerű beszédet tartott".3

A március 31-én, Szegváron tartott megyei közgyűlésen Dobossy Lajos alispán olvasta fel a nagyszámú közönségnek - nemesekről és nem nemesekről egyaránt szó van - István nádor leiratát a felelős magyar minisztérium megalakulásáról. A nép - amely a választásokig a „köztanácskozásba bevétetett" - lelkesedéssel nyilvánított bizalmat Batthyány Lajos grófnak a „nehéz pálya kezdetén",4 s a közbiztonság és a rend fenntartására úgynevezett Közcsendi Bizottmányt alakított Kárász Benjámin elnökletével. A vezetőség tagjai közt szép számmal találunk ismert hódmezővásárhelyi személyeket, mint például Rónay Mihály, Kaszap Mihály, Szilágyi Virgil, Török Bálint. Hódmezővásárhely városát Szenti János, Bálint István, Német István, Nagy András János, Török István és Lukács Ferenc képviselték.5

A megyei tisztújító közgyűlésre 1848. május 2-án került sor. Március 24-én ugyanis a korábbi adminisztrátor, Bene József főispán - aki természetesen nem tudott megbarátkozni az új fejleményekkel - benyújtotta lemondását Szemere Bertalan belügyminiszternek. Az új főispánt a kormány április 22-én nevezte ki, Kárász Benjámin személyében.6 A tisztújító közgyűlést -amelyről, akárcsak a március 31-iröl Bene József és az ugyancsak konzervatív másodalispán, Temesváry István, tüntetően távolmaradt - Dobossy Lajos tájékoztatta az új főispán kinevezéséről. Ezt követően a korábbi tisztikar nevében Dobossy lemondott, így vált lehetővé a tisztújítás. Az első alispán Rónay Mihály, a másodalispán Török Bálint lett, míg a főjegyző Vidovich Mihály, az első aljegyző Póka Sándor, a másodaljegyző Szilágyi Virgil. A tiszántúli járás alszolgabírájává Kovács Ferencet, a vásárhelyi esküdtté Kamocsay Mihályt választották.7 Kárász főispán másnap levélben köszönte meg a bizalmat Szemere Bertalannak: „...korom igényelni kezdett nyugalmát, és minden tehetségemet felszentelni" polgári kötelességének ismeri.8

A belügyminiszter azonban elhamarkodottnak tartotta a tisztújítást (amire egyébként csak az új országgyűlés intézkedéseinek ismeretében kerülhetett volna sor), s azt az 1848:XVII. törvénycikkre hivatkozva június 4-én megsemmisítette.9 Mérlegelve azonban azt, hogy az ország déli részein kialakult veszélyes helyzetben nem lehet az érintkező megyéket állandó tisztviselők nélkül hagyni, június 12-én felülbírálva korábbi döntését, a május 2-i választásokat jóváhagyta.10

V. Ferdinánd király 1848. április 11-én szentesítette a Pozsonyban alkotott törvényeket. E jelentós fejlemény, s az udvar részéről elhangzó kijelentések, taktikázó megnyilvánulások nyomán olyan illúzió terjedt országszerte, hogy a forradalom célkitűzései elérhetők Béccsel, a Habsburg dinasztiával és kormányzattal együttműködve is. Ebben a hiszemben ünnepelték meg április 19-én Hódmezővásárhelyen is a Jó király" születésnapját;11 és sietett Csongrád megye „közönsége" hűségnyilatkozatot tenni az uralkodónak, a nádornak és az új kormány elnökének egyaránt. A felelős magyar kormánynak a május 2-án tartott megyegyűlés határozatát küldték, amelyet a fellelkesült tömeg szava tett hitelessé: „Mi szentül ígérjük, hogy azon bizalomnál fogva, mellyel Önök iránt viseltetni meg nem szűnünk, - intézkedéseit, rendelkezéseit, rendeleteit kegyelettel fogadandjuk, és hű engedelmességgel telyesítendjük".12 Ezt a nyilatkozatot - Zala megye felhívását követve - június 20-án a hódmezővásárhelyi népgyűlés is megismételte: osztják a zalaiak véleményét és meggyőződését arra vonatkozóan, hogy Batthyány és minisztertársai „...ily-lyen vészes körülmények között a kormányzásra nem csak hogy képesek, hanem hogy csak ők képesek".13

1848. április 19-én Batthyány Lajos miniszterelnök körlevélben utasította a megyéket - az V. törvénycikk által elrendelt - képviselőválasztás lebonyolítására. A Csongrád megyei közgyűlés a már említett május 2-i összejövetelén döntött a végrehajtás mikéntjéről, üteméről. Az említett törvénycikk 7. paragrafusa előírja: a szentesítés után legfeljebb 20 nappal az egyik alispán elnökletével központi választmányt kell alakítani úgy, hogy abban a megye választókerületei, a községek elöljárói mind képviselve legyenek. A 9. paragrafus szerint ilyen központi választmányt kell állítani azokban a városokban is, amelyek képviselő küldésére felhatalmazást kaptak.

A népképviseleti országgyűlés, még nem számítva Erdély csatlakozására, 377 követből állt. E testületbe Csongrád megye két, Csongrád, Szentes és Hódmezővásárhely városok egy-egy képviselőt küldhetnek (V. te. 5. § A. pontja). A megyei közgyűlésen a választási ügyek irányítására kijelölt hódmezővásárhelyi bizottságot Fekete Mihály jegyző, Szenti János esküdtbíró, Kaszap Mihály másodalispán, Kovács Mihály főbíró, Szomor József megyei táblabíró, Dús József városi kapitány, Hegedús János katolikus kántor és Libor András alkották.14 A június 15-én tartott vásárhelyi tanácsülésen Rónay Mihály közölte ugyan a megye által kijelölt vásárhelyi választási bizottság felállításának tényét; tekintve azonban azt, hogy a törvény értelmében a város önálló választókerület lett, reá nézve - legalábbis e tekintetben - „...a megye minden befolyása megszüntetett". Tehát a város élhetett azzal a jogával, hogy - felülbírálva a megye döntését és intézkedését - a maga elképzelése szerint állítsa össze bizottságát. Tekintve a „munka nagyszerűségét és az idő rövidségét", a tanácsülés nem tartotta szükségesnek azt, hogy a megyei határozat lényegén változtasson.15 A döntés meghozatalában az is szerepet játszott, hogy a városban olyan „rendezett bel és kültanács" nem volt, amely a központi választmányt összeállíthatta volna. így jobbnak látták, ha a megyei választmány munkáját Hódmezővásárhelyre is kiterjesztik és elfogadják. A június 16-i vásárhelyi népgyűlésen csak annyiban módosították a megyei végzést (amelyre „maga Vásárhely Városa is tetleges befolyást gyakorolt"), hogy Kaszap Mihályt tették meg elnöknek, s a tagok közé delegálták Gaál Dániel református lelkészt, Medveczky Antal és Schmid János ügyvédeket, Kamocsay Ferenc és Nagy András János módos gazdálkodókat, Varga Istvánt és Fekete Istvánt. Az új választmány a népgyűlés színe előtt tette le a törvényben előírt esküt (V. te. 11. §).18

A hódmezővásárhelyi választási kerületben egyetlen jelöltet állítottak, a város egyik ismert közéleti személyiségét, Török Bálint földbirtokost, másodalispánt, a református egyház fögondnokát. Megválasztására - ellenjelölt nem lévén - június 20-án közfelkiáltással került sor. Az eredményről több tudósítás is szól. A Közlöny azt emeli ki, hogy Csongrádon Klauzál Gábor minisztert, Hódmezővásárhelyen Török Bálintot „megyei befolyás nélkül" választották meg.17 A megyei közgyűlés a választás másnapján könyvelhette el a végeredményt (Török Bálint mellett Szegváron Bogyó Sándor, Tápén Somogyi Antal képviselőségét), s a „nevezett követek mindnyájan megéljeneztet-tek".18 A Kossuth Hírlapja július l-jén közölt beszámolót a hódmezővásárhelyi választásokról.

Alap vásárhelyi levelezője, Szilágyi Virgil19 június 21-én kelt beszámolójában örömmel nyugtázhatta, hogy a választójoggal most a nép is élhet, és nincs rendbontás, nincs zavar. Szerinte a vásárhelyi, szegvári és tápéi választás a minisztérium iránti bizalom kifejeződése. Két megjegyzése mégis figyelmet érdemel.

Hódmezővásárhelyen - az említett nyugalom ellenére - „...itt-ott mutatkozik ugyan elégületlenség", ami annak tulajdonítható, hogy a választóképesség alapjainak szélesítése, az egész választási törvény „nagyobb tekintetű igazításokat kívánnak". Közismert, hogy az 1848:V. törvénycikk meglehetősen magasra állította az aktív és a passzív választójogosultság mércéjét (cenzus), következésképp e jog gyakorlásából kiszorultak a szegényebb paraszti rétegek, a vagyontalan kispolgárok.20 Ez Hódmezővásárhelyen sem váltott ki tetszést.

Szilágyi Virgilnek az is feltűnt, hogy Csongrád megyében a nemesség nagy része nem íratta be magát „választó jogának gyakorlására" (holott az említett törvénycikk 1. paragrafusa a régi szokást átmentve, a nemeseknek a szavazati jog élvezését továbbra is biztosította). Vitatható viszont az e jelenségre adott magyarázat. A tudósító szerint ugyanis ez természetes, mert „...most csak az megy áruba nem bocsátott meggyőződéssel választani, kit közügy iránti lelkesedés s érdekeinek józan felfogása vezérel". Az igazság viszont az, hogy az aulikus, a konzervatív beállítottságú nemesség nem az országgyűlésen akart ellenzéki szerepet vállalni,21 prominens képviselői rövidesen megtalálják helyüket Windisch-Grátz, a császáriak táborában (Babarczy Antal, Temesváry István). A kevésbé jelentősek pedig egyelőre passzivitásba vonultak.

A délvidéki szerb felkelés szomszédságában

A forradalom győzelmét követően mind több nyugtalanító jelenségre figyelhettek fel az ország sorsáért, jövőjéért aggódok. Különösen az ország déli megyéiben váltak mind fenyegetőbbé a meg nem oldott szociális és nemzetiségi ellentétek. 1848. április 24-én Nagykikindán elégedetlenkedő szerb parasztok megmozdulása fajult véres összecsapássá. A két nap múlva fellángoló óbecsei mozgalom csak megerősítette a sejtést: a kikindai és tiszai koronakerületek - zömmel szerb - földművesei nem nyugszanak bele abba, hogy az úrbéri szolgáltatásokat megszüntető IX. törvénycikk előnyeit ők nem élvezhetik. Május közepétől, Karlóca központtal, megkezdődött a szerb nemzeti mozgalom tudatos szervezése; június 12-én pedig az első fegyveres összeütközésre is sor került. Június 15-én a felkelők elfoglalták Titelt, az úgynevezett sajkás zászlóalj székhelyét.

A magyar kormány gyors intézkedései (Csernovits Péter és Vukovics Sebő kormánybiztosi kinevezése, az újonnan alakított 3. és 10. honvédzászlóalj Délvidékre irányítása stb.) csak átmeneti eredményeket hoztak. Sürgetővé vált a déli megyék magyar lakosságának mozgósítása, készenlétbe helyezése. Kossuth Lajos javasolta Szemere Bertalan belügyminiszternek - egyelőre az érintett megyehatárokon - védvonal szervezését, s Szegednél katonai tábor felállítását. Ennek megvalósításában kívánt támaszkodni Bács megye magyar lakosságára, Pest, Csongrád, Csanád és Arad megyékre, a Jászkun Kerületre.22 Június 11-én a belügyminiszter a déli hadsereg, s benne a szegedi tábor élelmezésére Török Gábor aradi polgármestert nevezte ki polgári biztosnak.23 Hatásköre a fent említett megyékre, így Csongrádra is kiterjedt.

Ugyanezen a napon kelt Szemere Bertalan nagyjelentőségű körlevele, amelyben a déli vármegyéket értesítette arról, hogy Szeged táján nagyobb létszámú nemzetőrség és katonaság fog gyülekezni. Ennek ellátása érdekében elvárja, hogy a polgári biztossal „folytonos egyetértésben legyenek", gyorsan és sikeresen intézkedjenek, az utasításokat „haladéktalanul foganatosítsák".24 Mivel az ország déli részein akadnak „elégületlenek", akik „...vallásbeli és népfaji különbségből merített ingerlésnek felhasználásával" elégedetlenségre és erőszakos merényletek elkövetésére bujtogatnak; június 12-én István nádor - Szemere Bertalan ellenjegyzésével - Csongrád vármegyében rögtönítélő bíróság felállítását rendelte el, aminek tényét hatósága körében közzé kellett tenni.26

E rendelkezésekkel egyidőben vagy azt követően több megyei és hódmezővásárhelyi intézkedés mutatta, hogy e vidéken is felismerték a délről fenyegető veszély nagyságát. Június 11-én Kárász Benjámin főispán sietett biztosítani a belügyminisztert, hogy a titeli zendülésből következően a „töllük ki telhető módon" a bajon segíteni igyekeznek. Utalva Vukovics Sebő segélykérő levelére közli, hogy egy század gyalogság Csongrád megyéből 11-én reggel elindult Nagykikindára.26 Rónay Mihály alispán pedig - a szerb támadás veszélyeire hivatkozva - a miniszterelnöktől 3000 fegyvert kér a nemzetőrség felszerelésére.27

Június 20-án Kovács Mihály bíró és Dancs István jegyző hivatalosan igazolta, hogy a nádor által kibocsátott rögtönítélő bíráskodási jogról szóló rendelkezést Hódmezővásárhelyen az összegyűlt lakosság előtt felolvasták, s megmagyarázták.28 Egy hónappal később mindez egy újabb népgyűlésen megismétlődött, a miniszteri rendeletet kellő számban sokszorosították, a közhírré tétel céljából a városban kiragasztatták.29

A forradalom és az egyházak

A márciusi forradalom, az áprilisi törvények az egyházak életében is jelentős változást hoztak. Elegendő csak a papi tizedet minden kárpótlás nélkül eltörlő XIII. törvénycikkre utalni, vagy a XX. te. 2. paragrafusára, mely szerint Magyarországon minden törvényesen bevett vallásfelekezetre egyenlőség és viszonosság lép életbe. Ez különösen a protestáns és a görögkeleti egyházakra, s kevésbé a katolikus klérust tekintve volt kedvező.

1848-ban Hódmezővásárhely 39.550 lakosából 27.120 vallotta magát reformátusnak (68,6%), 9812 volt katolikus (24,9%), 1261 görögkeleti (3,1%), 726 evangélikus (1,8%) és 631 izraelita (1,6%).30 A hívők, de a város várható politikája szempontjából egyáltalán nem tekinthető közömbösnek, hogy ezeknek az egyházaknak a lelkészei, vezetői miképp viszonyulnak a forradalmi változás vagy az önvédelmi harc egészéhez, illetve annak parciális kérdéseihez.

A református egyház - korábbi helyzetéből fakadóan - őszinte örömmel tette magáévá és támogatta a független, felelős magyar kormány programját. Közéleti szereplésével a vásárhelyi lelkészek közül is kiemelkedett Gaál Dániel (1796-1863), aki a május 2-i tisztújítás soTán törvényszéki táblabíró lett. A forradalmi viszonyok támogatására jelentős ösztönzést kaptak a vásárhelyi papok Szoboszlai Pap István debreceni püspöktől, aki - legalábbis 1849 augusztusáig - a forradalom és szabadságharc hívének mutatkozott; valamint Kiss Bálint szentesi esperestől. Elég csak utalni arra, hogy amikor megérkezett Eötvös József vallás- és közoktatási, valamint Szemere Bertalan belügyminiszter kérése, hogy a református lelkészek a „haza közbékességének eszközlésére" hozott rendelkezéseket a szószékről kihirdetni és magyarázni segítsenek, a püspök sietett ezt kellő példányban kinyomtatva az espereseknek megküldeni. így az egyházkerület, s benne Hódmezővásárhely szószékei is a kormány politikájának katedrái lettek.31

Szeremlei Sámuel (1837-1924) történetíró szerint az egyházi gyűlés működésében, s az egyházi ügyek vitelében alig látszott valami nyoma az új idő beköszöntének.32 Pedig erre is történt kísérlet 1848 nyarán.

A Református Békésbánáti Egyházvidék 1848. június 15-én Hódmezővásárhelyen tartott közgyűlésének napirendjén szerepelt az a helyi beadvány, amelyet tizenhat „közlakos" fogalmazott meg és látott el aláírásával. A kérelmezők - csatlakozva szentesi hittársaik kezdeményezéséhez - a presbiteriu-mi rendszernek („mint a kor szellemével ellenkezőt") népképviseleti alapokra helyezését sürgették. Kívánságuk nyomatékaként jelentették ki: „...a sege-delmi költségekbe be nem folynak, sőt azok ellen ünnepélyes óvást tesznek, valamíg régi elveszített jogaikba vissza nem helyeztetnek". Az egyháztanács (consistorium) a meglehetősen kényes helyzetben (az érvényben lévő szokáson nem kívánt változtatni, ugyanakkor nem volt bátorsága a javaslattevőkkel sem szembehelyezkedni) kompromisszumos megoldást javasolt: az általuk célszerűnek minősített „békés presbytériumi rendszert" egy későbbi zsinatig tartsák meg; majd azt követően a „presbyteri jelen igazgatás módjának" népképviseletre történő átalakítása is szóba jöhet. Amíg azonban az egyházkerületi széktől az „átalakítási módszer meg nem küldetik", Szentesen és Hódmezővásárhelyen is maradjon érvényben az addigi szisztéma. E döntés - határozattá emelve - került a debreceni egyházkerületi közgyűlés elé.33 A Békésbánáti Egyházvidék közgyűlésén megjelent küldötteknek, pontosabban azok egy részének - a konzisztórium fent idézett állásfoglalása miatt - nem sikerült elérnie azt, hogy néhány új tisztségviselőt (köztük Kiss Bálint szentesi esperest és Gaál Dániel vásárhelyi lelkészt) már népképviselet alapján válasszák meg. Az önvédelmi harc kezdete - több más mellett az ilyen kérdések megoldását is elodázta, az egyházi gyűlések működésében így aztán valóban nem látszott meg az „új idő beköszönte". Mindezért nem a református vásárhelyi „közlakosok" marasztalhatók el.

Jellacic horvát bán 1848. szeptemberi támadása után, amikor a forradalom válságos napjait élte, Batthyány miniszterelnök a lelkészek segítségét vette igénybe, hogy azok a lakosságot az ellenforradalomnak kedvező lépésektől, tévutaktól megóvják. Szoboszlai Pap István e felhívás vétele után körlevélben kérte egyházkerülete lelkipásztorait, hogy híveiket a hazát fenyegető veszély nagyságáról felvilágosítsák, „...lelkesítessenek fegyverfogásra az erre képesek, áldozattételre különbség nélkül mindenek". A november 6-án tartott egyházkerületi közgyűlés emellett tanácsolta a református lelkészeknek, hogy rendes teendőjükön túl a híveket látogassák, s az ország válságos állapotáról azokat tájékoztatva „...a haza védelmére, gyámolítására a magok részéről is buzdítani kötelességöknek ösmerjék".34

A forradalmi változások a katolikus egyház pozícióit sem hagyták érintetlenül. Bár jelentős latifundiumai megmaradtak, az egyházi tized eltörlése, a többi felekezet egyenjogúsítása veszélyeztette az addig élvezett kiváltságos helyzetüket. Nem véletlenül került még a kezdet kezdetén az ellenforradalom táborába Hohenlohe Sándor herceg, nagyváradi nagyprépost és Haulik György zágrábi püspök.35 A katolikus egyház vásárhelyi működéséről a forradalom kezdeti szakaszára vonatkozóan csak kevés és töredékes adatunk van. Az egyik vásárhelyi plébános, Vécsey Sándor gróf egyelőre családja aulikus hagyományait követte,36 így a váci katolikus egyházi kongresszusról „...a legelső szabadelvű újítás hangoztatására hazautazott".37 Tudjuk továbbá azt is, hogy a hódmezővásárhelyi kerület katolikus alesperese panaszt tett a váci püspökségnél, miszerint bizonyos elöljárók az egyházi körlevelek s más hivatalos iratok továbbítását megtagadják. A püspökség május 30-án az ügy kivizsgálását kérte a megyebizottságtól, mivel az egyházmegyei kormányzat és a lelkipásztorok érintkezésének megakadályozása miatt „...a híveikre közvetett befolyás, melly honunk mostani komoly helyzetében kétszeresen fontos és szükséges, szerfölött megneheztítetik".38 (Nincsenek megbízható adataink, így azt sem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy a közelebbről meg nem nevezett hivatalnokok esetleg éppen ezt a szándékot akarták meghiúsítani.)

A hódmezővásárhelyi evangélikus lelkész, Jeszenszky László szerepével más fejezetekben nagyobb terjedelemben foglalkozunk. Itt csak annyit kívánunk - a kép teljessége kedvéért - megemlíteni, hogy ő volt az 1848-49-es forradalom és önvédelmi harc vásárhelyi történetének egyik legradikálisabb, legrokonszenvesebb személyisége. Politikai nézeteivel, aktivitásával azonban a korabeli városi és megyei vezetés, majd az ellenforradalmi reakció ellenszenvére és megtorló haragjára egyaránt rászolgált.

A vásárhelyi zsidóság 631 hívével 1848-ban a város jelentós gyülekezetének számított. Annak ellenére, hogy az említett törvénycikk nem hozta meg részükre az emancipációt, nyelvükben, érzésükben, ténykedéseikben igyekeztek azonosulni, igazodni a város más - „törvényesen bevett" - vallású lakóihoz. A többi felekezet fiaival együtt vette ki részét a békés hétköznapok munkájából, mint ahogyan a haza rendelkezésére álltak akkor is, amikor fegyveres szolgálatukra volt szükség.39 Ennek is tulajdonítható, hogy Hódmezővásárhelyen 1848-49-ben (eltérően Pozsonytól, Szombathelytől, Budától) nem került sor antiszemita megnyilvánulásokra, zavargásokra. A 127 családfőt számláló zsidóság negyven nemzetőrt adott, s ami országos kitekintéssel is figyelmet érdemel, közöttük hárman voltak 50 év felettiek, a legidősebb az 59. életévét is betöltötte.40

 

2. A honvédelmi politika Hódmezővásárhelyen

A nemzetőrség megszervezése

A nemzetőrség, mint az 1848-as forradalom sajátos szülötte, a márciusi követelmények közül elsőként kelt életre, s vált a forradalom és szabadságharc legjellemzőbb, s legvitatottabb intézményévé.*1 Időrendben először, 1848. március 16-án a pesti nemzetőrség alakult meg a napóleoni háborúk óta létező polgárőrségből. Másnap, március 17-én a Helytartótanács utasította az alispánokat és a városi tanácsokat, hogy a rend fenntartásáról törvényesen gondoskodjanak. További lépést jelentett Batthyány Lajos március 22-i felhívása, mely szerint a városokban és népesebb helyeken „egy állandó választmány alkotása rendeltetik" a nemkívánt mozgalmak, veszélyes következmények megelőzésére. Ez az állandó választmány a „vagyonos osztályból" olyan őrséget állítson, amely a személy- és vagyonbiztonságot fenntartani képes lesz.42

A Csongrád megyei közgyűlés március 31-i ülésén határozta el egy teljhatalommal felruházott „központi bizottmány" kinevezését, mely a Közcsendi Bizottmány nevet viselte. Ez vállalta magára és irányította a nemzetőrség szervezését. Még aznap kiáltványban fordult a megye lakosságához;43 április 6-án már a megyebizottság utasította a községi választmányokat az „önkéntes Nemzet Őrség" felállítására, illetve e célból összeírás megkezdésére.

A Közcsendi Bizottmány elképzelése szerint a nemzetőrségbe besorozandó és besorozható mindenki, aki „békés indulatáról, becsületességéről ösmeretes", akik magukat fegyverrel el tudják látni, s egyáltalán szolgálni akarnak.44 Ekkor még nincs vagyoni cenzus. A belépéshez semmi mást nem kívánnak, mint feddhetetlen múltat. A nemzetőrök megkülönböztető jele - miként azt március 16-án Pesten elhatározták - nemzeti színű rózsa a kalapon, s „három szín szalag" a balkaron. Annak hangsúlyozására, hogy ez az intézmény nem azonosítható a katonasággal, a nemzetőröktől csak azt kívánják meg, hogy a „polgári elöljárói" alatt legyenek hű őrzői az alkotmánynak, a törvénynek, a hazának.45

A megyebizottmány április 8-án, Hódmezővásárhelyen tartott ülésén a nemzetőrtisztek választásának elveiben és módozataiban döntöttek. A gyalogos nemzetőröknél tizenkét egyén választhat egy káplárt; ötven egyén egy őrmestert és egy hadnagyot; százan egy kapitányt, két-két hadnagyot, őrmestert és dobost. Lovas nemzetőrök esetében tizenkét fő egy káplárt, három káplárhoz egy őrmestert és hadnagyot; hetvenöt fő egy kapitányt és zászlótartót (a magasabb rangú tiszt kinevezésének joga a nádoré volt).46 Megjegyzendő, hogy ez a döntés még a törvények kihirdetése és életbeléptetése előtt született, de már a XXII. te. szövegének ismeretében.

A nemzetőrség szervezésének egyik legsúlyosabb gondja a szolgálatot vállalók, illetve az arra kötelezettek ellátása fegyverekkel. A kormány a fegyverek elosztásában azt az elvet tartotta szem előtt, hogy elsősorban a nemzetiségi és parasztmozgalmak által veszélyeztetett megyék részesüljenek előnyben. Csongrád megye helyzetét a szerb felkelés közelsége határozta meg. Ezért is utasította 1848. április 28-án Batthyány miniszterelnök Ottinger Ferenc vezérőrnagyot, ideiglenes hadügyminisztert, hogy Csongrád megyének 1500 darab lőfegyvert szállításra készen tartson.47 Április 30-án már értesítheti a miniszterelnök Kárász Benjámin főispánt, hogy a megyének ezer darab fegyvert küld. A fegyverek elosztásának - az időközben elfogadott nemzetőrségi törvény (XII. te.) 12. paragrafusa szerint kellett történnie. A küldeményből - a főispán rendelkezése szerint - Hódmezővásárhely 400, Csongrád és Szentes 300-300 darabot kapott. Az utasítás meghagyta a megye tisztviselőinek, hogy csak a törvény által arra kötelezetteknek osszák ki, de általában is „...a törvényt e tekintetben szorosan alkalmazzák".48 Ez viszont már a nemzetőrség szervezésének új szakaszába vezet át.

A nemzetőrök megfelelő felfegyverzése a helyi hatóságok feladata és gondja is volt. 1848. június 10-én Hódmezővásárhely bírájának előterjesztéséből kiderül, hogy a nemzetőröknek puskákat adtak ki; bizonyos Polyák nevezetű kereskedő arra kapott megbízást, hogy tízezer gyutacsot és két mázsa golyót a város részére Pestről szerezzen be. Mivel mindez jelentős pénzbe kerül, a város vezetősége a módosabb gazdákhoz fordult kölcsönért.49 1848 júniusában a központi raktárakból 1576 fegyvert osztottak ki a megye nemzetőrei között. Hódmezővásárhely 2760 nemzetőre közül szuronyos puskával 500, vadászfegyverrel 60, lándzsával 200 ember lett felszerelve.50 A nemzetőrök fegyverzetének sokféleségén (kard, karabély, pisztoly stb.) és minőségén nem szabad fennakadnunk. Ha ideiglenesen is, de meg kellett elégedni a legkülönbözőbb harceszközökkel, amennyiben a hatóságok és a kormány azt akarta, hogy ez a testület „...alkalmasint karhatalmi feladatokra alkalmazható legyen".61 Érdekes karriert futott be - mint nemzetőrségi fegyver - a kasza. Egressy Gábor nemzetőr százados, a pesti közbátorsági választmány tagja úgy vélekedett, hogy a „lovasság ellen a kasza megbecsülhetetlen fegyver". Egressy népfelkelési biztosként is szorgalmazta a kaszák használatát. Az óbesenyói táborban a három vásárhelyi század (az 1., a 6. és 8.) 304 „egyenesre vert" kaszát vett át 38 szuronyos puska és 21 karabély mellett.62 Ha nem is tette hiánytalanná, de legalább javította a vásárhelyi nemzetőrök ellátottságát az Országos Nemzetőrségi Tanács november 19-én kelt rendelete, amely szerint a vásárhelyiek számára „500 Karabin határoztattván a fegyvertárból kiadattni".53 Ezek átvételét a Kossuth Hírlapja is megemlítette december 6-án.

A fegyverek beszerzéséhez - a nemzetőrség sorsa és jövője szempontjából -hasonló fontosságú volt a tisztek és a kiképzők biztosítása. Batthyány miniszterelnök e gondon nyugalmazott tisztek megnyerésével kívánt könnyíteni. A Csongrád megyei közgyűlés napirendjén 1848. június 15-én szerepelt a nemzetőrtisztek kinevezésének kérdése. Ugyanis Sántha Ede főpénztáros június 21-én - miután személyesen is tárgyalt a hadügyminiszterrel - a főtisztek rövid időn belüli kinevezésére kapott ígéretet.64 Július 7-én Csongrád megyébe két őrnagyot vezényelt - a távol lévő miniszterelnök helyett - Mészáros Lázár hadügyminiszter: Kirschner Károly (1795-1868) nyugalmazott századost Battonyáról, Kun Bálint nyugalmazott századost Miskolcról.66 Kirschner kinevezését a megyei közgyűlés augusztus 5-én tudomásul vette (Kun Bálint betegségére hivatkozva nem fogadta el a megbízást). Rónay Mihály első alispán 1848. augusztus 5-én jelentette a közgyűlésnek, hogy a lovas nemzetőrök őrnagyává kinevezett Gálffy Imre (1801-?) már működik is a megyében.56

A nemzetőrségnek nemcsak kinevezett törzstisztjei, hanem választott tisztjei is voltak (vö. XXII. te. 9. §). Nem ritka, illetve nem is vásárhelyi vagy Csongrád megyei jelenség az, hogy a nemzetőrszázadok kapitányait értelmiségiekből vagy tisztviselőkből választották. A nyolc vásárhelyi század ismert kapitányai közül ügyvéd volt Jeney Imre (1820-1909), Póka Sándor (1814-1853) és Papy Dániel; városi vagy járási tisztviselő Fekete Mihály és Elek István (1820-1891). Iparos (asztalos) volt Bach József (1817-1858), telkes gazda Kováts Sándor. Moldvay Sándor II. századbeli kapitányról nincsenek közelebbi adataink.

A nemzetőrök kiképzésének érdekében a kormány még június elején igyekezett gondoskodni arról, hogy - amíg megfelelő számú nyugdíjas tiszt nem áll rendelkezésre - a sorezredi gyalogos és lovas alakulatok adjanak kölcsön oktató altiszteket.57 A gondolat Hódmezővásárhelyen már áprilisban felvetődött. Török Bálint választmányi alelnök levele a megyei Közcsendi Bizottmányhoz: „Az eddig beírt s felesküdött nemzetőrök harczias nemes vágytól ösztönözve igen óhajtva várják fegyvergyakorlatokra leendő taníttatásuk megkezdését". A helybeli Közcsendi Bizottmány - hogy e lelkesedésnek „folyvást anyagot nyújtson", s hogy a nemzetőrök a fegyverforgatásban „kellő gyakorlatot szerezhessenek" - azt kéri, hogy a Vásárhelyen ismeretes Némedi István 18. századbeli káplárt a Szegeden állomásozó sorkatonaságtól „...Vásárhelyre tanítás végett leendő kibocsáttatását kieszközölni méltóztassék" (1848. április 30.).68

Vásárhelyi nemzetőrök a „kis szabadságharcban"

Az 1848:XXII. törvénycikk 22. paragrafusának értelmében a nemzetőr csak községének határain belül tartozik szolgálni. De ha a közcsend és béke valamelyik községben a helybeli nemzetőrökkel nem állítható helyre, akkor más községbeliek is mozgósíthatók segítség nyújtására. A nemzetőrök táborba szólítására az 1848. júniusi délvidéki szerb megmozdulások következtében került sor. A tábori szolgálat kezdetben csupán rendőri vállalkozásnak ígérkezett, később azonban - amit akkor kevesen láthattak előre - nem maradhatott el a katonai akciókra történő igénybevétel. Kárász Benjámin főispán július 26-án megnyugtatta Rónay alispánt, hogy „...a Nemzet Örök minden módon kíméltetni fognak, ütközetbe is egyedül a legnagyobb szükség esetén és akkor is a második állásban fognának használtatni".59

1848 júniusában Nagykikinda és Zenta segélykérő felhívása váltott ki a megyében és Vásárhelyen aggodalmat. Miután Zentárói megnyugtató hírek érkeztek, s Nagykikinda is jelentette a lázadás lecsillapodását,60 a vásárhelyiek, további támogatásukról biztosítva az érintett helységek magyar lakosait, a készenléti állapot fenntartása mellett határoztak.61 Hódmezővásárhely válasza Kikindának június 25-én: ha netalán zavargások történnének a Torontál megyei helységben vagy környékén „...törvényes állásunk védelme tekintetéből... Vásárhely városa 3000 főből álló őrseregével segítségére leend Kikinda városának".62

Pestre június 9-én érkezett meg a titeli események híre. A minisztertanács ezt követően utasította Szemere Bertalan belügyminisztert a veszélyeztetett terület hatóságainak felkészítésére, a lakosság felfegyverzésére. A gyors intézkedések: egy-egy belügyminiszteri körlevél az érintett megyék főispánjaihoz (június 10.), hatóságaihoz (június 11.); valamint ebben az időben küldték Szegedre - a június 11-i körlevélben jelzett tábor szervezésére - Csuha Antal őrnagyot, a Nemzetőrségi Haditanács osztályfőnökét.63

A vásárhelyi tanácsülésen június 12-én olvasták fel Mészáros Lázár két nappal korábban kelt értesítését (amelyben tudatja a megyével és Hódmezővásárhellyel a délvidéki „felzendülés" hírét, elrendeli a nemzetőrség készenléti állapotba helyezését), s felszólítják Török Bálint másodalispánt a szükséges fegyverek begyűjtésére, a polgárok „fegyverforgatásbani és katonai for-dulatokbani folytonos gyakorlására".64 A szerb támadás elhárítására, illetve kivédésére természetesen legkorábban a kritikus helyzetben levő Bács megye intézkedett. A sajkás kerülettől Futakig mintegy húszezer nemzetőrből, katonából órvonal felállítását határozták el. A szervezésről június 18-án küldtek jelentést a belügyminiszternek.65 Egyidejűleg értesítették a szomszédos megyéket és városokat is, kérve vállalkozásukhoz támogatásukat.

1848. június 14-én a Délvidéken állomásozó katonaság új főparancsnoka Bechtold Fülöp báró altábornagy lett. Kinevezése lehetővé tette a nemzetőrség táborba szállításának megkezdését, amire a Csongrád megyei, s így a vásárhelyi nemzetőrök június 2 l-e óta készen álltak. Július 3-án ismét levél érkezett Torontál megyétől, amelyben a Versec környékén felállítandó táborba kérnek nemzetőröket.66 Július 4-én Éder Frigyes tábornok, 8-án Török Gábor kormánybiztos rendelte el, hogy a Csongrád megyei nemzetőrök Makón gyülekezzenek.67 A július 9-i - Hódmezővásárhelyen tartott - megyegyűlés hangulata nagyon harciasnak tűnt. Bene Lajos (1815-?), a Közcsendi Bizottmány tagja azt követelte, hogy az egész nemzetőrséget a szerbek ellen irányítsak: „...menjünk mind, vágjuk le - a ráczokat - mind, jőjünk haza mind".68 (Figyelemre és tiszteletre méltó a Kossuth Hírlapja reagálása Bene harciasságára: „Jól értsük, uraim! itt csak ellenséges ráczokról van szó, s erre mi is áment mondunk: de kik rokon érzelemmel vannak irántunk, mi is barátai vagyunk azoknak".69)

A megye vezetői a július 9-i közgyűlésen úgy döntöttek, hogyha Éder tábornok nem az összes nemzetőr (hozzávetőlegesen 6-7000 emberről lenne szó) táborba vonulását kívánja, akkor csak azokat küldik, akik „...a törvény értelmében is kötelezett nemzetőrök". Az a kérdés, hogy az illetékes hatóságok valamennyi nemzetőrt, vagy azoknak csak egy részét mozgósítsák-e, a minisztertanácsban is vita tárgya volt, mindenekelőtt Szemere Bertalan és Mészáros Lázár között. A hadügyminiszter június 28-i körlevele arról árulkodik, hogy végül is a „részleges" mozgósítást képviselők kerekedtek felül. így - többek között - Pest megyéből 4000, Tolna megyéből 2000 főt, Csongrád megyéből pedig „...minél több fegyveres nemzetőrt" kellett kiállítani, s Bechtold rendelkezésére bocsátani.70

A megyebizottság eleinte minden nemzetőrét a táborba küldte volna, a létszámot később 3000 főre, majd „...az illető vezérparancsnoktól időközben érkezett rendelet" szerint 1000 nemzetőrre redukálták.71 A megyei nemzetőrök július 16-án indultak táborba, illetve először Makóra. Ezalatt megérkezett Mészáros Lázár utasítása (kelt július 13-án) arról, hogy Hódmezővásárhelyen gyűjtsék össze a nemzetőröket, s onnan szállítsák őket Óbecsére. Bech-told altábornagy és Török Gábor kormánybiztos Óbecsén július 16-án kelt diszpozíciója szerint a Vásárhelyen összevont 3000 nemzetőrből 2000 gyalogost a Bács megyei Hegyes községbe, 1000 gyalogost Óbecsére kell indítani gőzhajón, vagy ha arra mind nem férnének fel, akkor a „szokott úton", szárazföldön.72 Július 17-én azonban nem ezer, hanem 1250 gyalogos nemzetőr (5 puskás és egy lándzsás századokba osztva) indult kéthetes szolgálatra Óbecsére. A többlet - Rónay Mihály szavaival - úgy képződött, hogy „...számon fejül önkéntesen többen kiállottak". Július 25-én Mészáros Lázár is elismerését fejezte ki a nemzetőrök sikeres mozgósításáért.73

Batthyány Lajos miniszterelnök július 5-i rendelkezése értelmében a kiinduló nemzetőröket a törvényhatóságoknak időről időre újakkal kellett felváltaniuk. Határidő ugyan nincs, csupán egyetlen kikötés, nevezetesen az, hogy a táborban levő csapatok helyeiket addig nem hagyhatják el, amíg a váltás meg nem érkezik. A tábori szolgálatra rendelt nemzetőrség fizetése és élelmezése a honvédeknek megállapított kulcs szerint történik, s az országos pénztárt terhelik.74

Ezek közül az első, a felváltás mikéntje idézte elő a legkellemetlenebb nézeteltérést a helyi hatóságok, a nemzetőrök és a kormány között. A Szegedről Délvidékre induló nemzetőrök még kicsikarták Rónay alispán ígéretét, hogy 15 nap múlva felváltják őket.75 Szilágyi Virgil a gyors váltogatás pozitív (vagy legalábbis annak vélt) oldalát abban látja, hogy így „...a terhet alig fogjuk érezni, s e mellett pár hónap alatt, nagyobb részt begyakorolt nemzetőrségünk leend".76 Mészáros Lázár már nem lelkesedett ennyire, meglepte a megye ígérete.77 Július 31-én kelt rendeletében a tábori szolgálat időtartamát hat hétben szabta meg. Ezt a levelet - kihirdetésre - a táborban tartózkodó Rónay alispánhoz küldték. Az eredmény: a nemzetőrök közül „némelyek ott is maradtak", a többség azonban - a 15 nap lejártával - haza akart jönni, sőt a cserére érkezettek is követelték felváltásukat, ami augusztus 17-én meg is történt.78

A felváltás körüli áldatlan huzavona ezzel még korántsem ért véget. A megyei közgyűlés aggályát fejezte ki a hadügyminiszter javaslatát illetően: ha a tisztviselők által tett ígéretet nem tartják be, abból ingerültség származhat, s az a nemzetőrség további kiállítását veszélyezteti. Presztizsokokra hivatkozva kérik, hogy a hadügyminiszter a nemzetőrség felváltását „gátló" rendelkezéseit helyezze hatályon kívül, s engedje meg a táborban lévők felváltását, így „...a megye tisztviselői hitelét, s adott szavát a nép előtt biztosítani s ennek megnem tartásából eredhető minden ingerültséget eltávoztatni méltóztassék''.79 A megye felterjesztését Bene Lajos szolgabíró személyesen vitte a miniszternek Pestre. Mészáros Lázár sajátkezű, frappáns feljegyzése a levélen: most utoljára legyen még a megye határozata szerint, de a jövőben inkább semmit, mint „14 napos katonát".80 A megyebizottság a vitát felemás formában igyekezett lezárni. Tekintélyüket továbbra is védve úgy határoztak, hogy 15 nap elmúltával a most táborban levők felváltásától nem állnak el. Ami viszont a miniszter javaslatára vonatkozik: ha a „törvény által kötelezett nemzetőrök" száma kitelne, a szolgabírók arra törekedjenek, hogy olyan önkénteseket toborozzanak, akiknek szolgálati ideje 10 hétre „határoztatik". Ezeknek az újtípusú nemzetőröknek a fizetését napi 12 krajcárral felemelték. Ez tíz hét alatt, ezer nemzetőrt számítva, 14 000 pengő forint kiadást jelent, amit a volt úrbéres és földesúri birtokok után kivetés útján kívánnak előteremteni.

Augusztus 13-án fontos miniszterelnöki rendelet látott napvilágot, s amely egészen más alapokra kívánta helyezni a nemzetőrség szervezését. Minden törvényhatóság (megye, város vagy kerület) olyan haderőt állítson, „...mely önkéntesen ajánlkozó erős, egészséges egyénekből legyen alkotva, kik kötelezvék mindaddig, míg a harc tart vagy a haza szolgálatjokat igényelni fogja a kormány rendelete alá helyezni magokat". Az így toborzott nemzetőröknek fizetése megegyezik a honvédseregbeliekével, s az ott érvényben lévő fegyelmi rendszabályok rájuk is érvényes lesz.81

E rendelet megjelenése után Hódmezővásárhelyen is megkezdődött a tízhetes, önkéntes nemzetőrök toborzása. Ha nyáron, a nyári munkák alatt nehezen ment 3-4 hétre kimozdítani otthonukból az embereket, akkor még nehezebbnek ígérkezett ugyanezt megkívánni az őszi munkák során, immár tízhetes időtartamra. Az önkéntes nemzetőrök toborzásának kérdése augusztus 18-án került a hódmezővásárhelyi népgyűlés napirendjére. A jegyzőkönyvből: tekintettel a miniszterelnök rendeletére (a rendes nemzetőrök helyére a táborba 10 hétre „önkéntes Nemzetőrök kívántatván meg"), s tekintettel arra, hogy a polgárság „több rendű foglalatosságai miatt" ennyi időre nem távozhat el házától, a vásárhelyi tanács toborzást szervez a táborba küldendő sereg összeállítására. Az önként jelentkező nemzetőr (náluk már fel sem merül a XXII. törvénycikkben előírt cenzus követelménye) az államtól naponta 8 krajcárt, a megyétől 12 krajcárt kap; ezt egészíti ki a város további 10 pengő krajcárral.82 E nagyvonalú ajánlat mindenekelőtt két - nem kis gondot okozó - kérdés megoldását kívánta meg a megyétől és Hódmezővásárhely városától:

1. Batthyány Lajos augusztus 27-i körlevelében - a megye és a város által megemelt napidíjra hivatkozva - elrendeli, hogy a többletet (a 8 krajcár feletti összeg) a nemzetőrök hazajövetele után fizessék ki. Csongrád megyében azonban szeptember 2-án a következő határozat született: „Megyei Alispán megbízatik, hogy tudakozza ki a már Becsére leküldött nemzetőröktől, hogy kívánják-e potlo dijjakat haza jövetelök idejéig bent hagyni, mire ha reá állanak, az a rendelet szerint fog kiadattatni, ellenkező esetben a megye adott szavát beváltani köteleztetvén, ki fog fizettetni".63 A következő jegyzőkönyvi bejegyzésből az is kiderül, hogy - legalábbis szeptember 2-án - „...a háború idejéig kiállított nemzetőrök a megyében nincsenek", csak tízhetes szolgálatot vállalók.

2. Nem volt lebecsülendő gond a nemzetöröknek megajánlott napidíj fedezetének előteremtése. Említettük, erre a célra Csongrád megyében 14 000 forintot kellett előteremteni. Ezt a terhet a következőképpen osztották el: a birtokosokat kétharmad rész illeti (9333 forint 20 krajcár); a volt úrbéres telkekre egyharmad rész esik (4666 forint 40 krajcár). Hódmezővásárhely az összegből - 1359 telek után - 2295 forint 21 krajcár arányban részesedik.84 A közgyűlés utasította a szolgabírókat, hogy az illetékesek a közlés napjától számított nyolc napon belül fizessék be a rájuk rótt összeg felét, a fennmaradó részt pedig 30 nap múlva.85 A hódmezővásárhelyi tanács augusztus 29-én tett lépéseket a rá eső rész előteremtésére. Számításuk szerint 1/8 földre 13 krajcár fizetése vethető ki, így „...az illetőség 1359 7/8 sessiótól (volt jobbágytelek) a 2424 házaktól pedig minden hold után 4 p.krjával lévén beszedendő".86 Szeptember 12-én a tanács megállapította, hogy a kivetett illetőségből egy krajcár sem jött be, tehát a beszedést megsürgették.87 December 4-én a szolgabírónak még mindig szorgalmaznia kellett a hátralevő összeg befizetését, ellenkező esetben a behajtás „exemtióval fog a városon megvétetni".88

Mindezektől függetlenül, a nemzetőrök toborzása Hódmezővásárhelyen nem volt eredménytelen. A megyebizottság augusztus 21-én - a táborban lévők felváltására - 600 önkéntes nemzetőr toborzásáról döntött, mégpedig tízhetes szolgálati időre. A 600 nemzetőrt a megye községeinek, városainak a következő megosztásban kellett kiállítania: Hódmezővásárhely 301, Szentes 135, Csongrád 74, Mindszent 31, Szegvár 20, Kistelek 13, Horgos 15, Algyő 7 és Tápé 4 főt köteles adni. A toborzás sikerült, augusztus 28-án a hatszáz nemzetőr elindult Óbecsére. A Kossuth Hírlapja vásárhelyi tudósítója, Szilágyi Virgil a következő, figyelemre méltó megjegyzést fűzte a nemzetőrség szervezésében bekövetkezett változásokhoz: „...a tábori parancsnokok nyeresége igen nagy akkor, midőn családi tűzhelyét, vagyonát kedvetlenül elhagyó s 15 napot töltő 1200 egyén felényi, de önkénytesekből álló csapat által 10 hétre váltatik fel". Az új nemzetőr-alakulat elsősorban a szegényebb rétegek fiaiból állott, akiknek - a tudósítás szerint - a 30 krajcárra emelt napidíj „...megérdemli jelen időszakban a válalkozást".89

A magyar (s azon belül csongrádi) nemzetőrök megjelenése idegenkedést és félelmet váltott ki az óbecsei szerb lakosság körében. Nem voltak kevesen azok, akik előlük a szerb felkelők táboraiban kerestek menedéket. Hogy ez nem volt szórványos jelenség, arról a szerbektől hazatérők kihallgatási jegyzőkönyvei tanúskodnak. Két példa: Gerbacs József vallomásából tudjuk, hogy azért ment Karlőcára, mert „...a Csongrádi őrsereg városunkban bevonult". Egy Tasin Joca nevezetű törökbecsei lakos is „Csurogra menekülést keresvén átment a Tisza partján" a vásárhelyiek elől.90 De nem becsülhető le az a teher sem, amely a többezer fős nemzetőrség beszállásolásával és ellátásával nehezedett a helyi lakosságra. Itt is csak egy példa. A hazaárulással gyanúsított Szavits Balázs ügyében Weisz József élelmezési biztos az alábbi igazolást adta ki: „Alól írt bizonyítom: hogy Szavits Balázs úr a csongrádi Nemzeti őrsereg szükségére ötven váltó f(orinto)kat ajánlatkép letett, nem külömben azok számára tíz kenyeret tulajdonából adott..., továbbá az egész emeletes háza tizen három lovas és gyalogos nemzet őrrel telve van".91

Július 23-án Parcsetich Hugó törökbecsei főszolgabíró azt jelentette Torontál megye bizottmányának, hogy 21-én „ismét Servianusok92 Kumánra átjővén", megfékezésükre, illetve „...a lázongók s Servianusoknak az alsó részről gyakran történni szokott átjárásuk megakadályoztatására" a katonai parancsnokságnál a szükséges lépéseket megtették.93 Ez a katonai intézkedés - a július 26-án készített jelentés tanúsága szerint - a következőt jelentette: Csuha Antal alezredes parancsot kapott Bechtold altábornagytól, hogy a Torontál megyei Kumánra vonuljon egy század Ferenc Károly gyalogossal, továbbá két század (körülbelül 420) gyalog- és 30 lovas csongrádi őrseregbeli-ek'-kel.9* Csuha alezredes - mivel jöttükre a kumáni zendülők a faluból elmenekültek - csapatát „...biztos helyen a falun kívül táborozni rendelé" azzal az utasítással, hogy amennyiben ellenállással találkoznának, a „helység felgyújtassák".95 Nem hinnénk, hogy alaptalan a következtetésünk: a 450 nemzetőr jelentős része vásárhelyi illetőségű lehetett.

„S mostan, midőn mindenki síkra szállt"

A forradalom győzelme után a Batthyány-kormánynak halaszthatatlan feladata az ország védelmét szolgáló fegyveres erők felállítása illetve szervezése volt. Mivel nem sikerült az udvarnál elérni, hogy az ország határain kívül állomásozó magyar sorezredeket hazavezényeljék (vö. az április 12-i és 20-i minisztertanács követelését), saját hatáskörében kezdte meg a császári hadseregtől független zászlóaljak felállítását. A május 15-i minisztertanácsi döntést követően kibocsátott toborzási felhívás ugyan a „nemzetőr" fogalmat használja, de az Ottinger Ferenc vezérőrnagynak küldött miniszterelnöki utar'tás 2. pontja értelmében a hároméves szolgálatra jelentkező önkéntesek már a sorkatonaság szabályai szerint lesznek ellátva és kiképezve.96 A korabeli dokumentumok (pl. Baldacci Manó ezredes kinevezése az Országos Nemzetőrségi Haditanács elnökévé) kétféle, mégpedig állandó és rendes nemzetőrségről tesznek említést. Az 1848:XXII. te. által életre hívott állandó nemzetőrség célja - mint fentebb láttuk - „...a személyes és vagyonbátorság, a közcsend és belbéke biztosítása", míg az úgynevezett rendes nemzetőrség a májusban szervezni kezdett önkénteseket jelöli; „Batthyány és minisztertársai maguk sem sejtették, hogy ezek a lépések vezetnek a szabadságharc honvédseregének megteremtéséhez".97 A nemzetőri megjelölés csak a törvényesség látszatát biztosította amellett, hogy az elnevezés nehézségein segítette át a szervezőket.98

Kisebb-nagyobb zökkenőkkel június elejére alakult ki az a hadfogadó hálózat, amely az első tíz honvédzászlóalj toborzását intézte (Hódmezővásárhelyhez legközelebb a szegedi „gyülhely" esett, azaz a 3. zászlóalj gyülekezési illetve alakulási helye.) így országszerte kezdetét vehette az előírásszerű hadfogadás, toborzás. Július 11-én a képviselőház megszavazta a 200 000 újoncot a szükséges anyagi fedezettel együtt. Egy későbbi kimutatásból tudjuk, hogy Kossuth toborzóútját megelőzően 73 vásárhelyi férfi állt a haza szolgálatába. Ók - minden valószínűség szerint - a 3. zászlóalj katonái lettek. Augusztus 16-án kezdődött meg a katonaállítási törvény parlamenti vitája, s a 19-én elfogadott tervezet már csak a királyi jóváhagyásra várt.

1848. augusztus 29-én fordulat következett be a nemzeti hadsereg szervezésében. Szemere Bertalan belügyminiszter a 19-i tervezetre meg sem várva a királyi szentesítést, rendeletben utasította a törvényhatóságokat az újoncozás megkezdésére. A rendelet vételét követő 48 órán belül bizottmányi ülést kell tartani, s egy héten belül a „rovatos írás"-nak is el kell készülnie. Az összeírtak otthonról - hadügyminiszteri parancsig - el nem távozhatnak. A Csongrád megyei bizottmányi ülésen szeptember 2-án került napirendre a belügyminiszteri rendelet. A vásárhelyi kerületben - Rónay Mihály alispán vezetésével - 18 tagú bizottság alakult, köztük Szabó Mihály, Nagy András János, Szilágyi Virgil, Kovács Ferenc.99

Szeptember 11-ét követően a képviselőház - Kossuth kezdeményezésére -határozatot hozott az újoncállítás meggyorsítására. Szeptember 14-i keltezéssel sürgöny érkezett az elöljárósághoz Batthyány Lajos miniszterelnöktől: „...fölhívom önt, hogy a honvéd sereg szaporítására e rendeletem vételével rögtön toborzást indítson, s a beállottak száma felöl engem mielőbb értesítsen". A miniszterelnök azt is közli, hogy a beálló honvédek már a magyar honvédzászlóaljakat szaporítják, ahol is az ügyvezetési és vezénylési nyelv, a zászló, a ruha és a jelzés magyar lesz. A szeptember 18-án tartott vásárhelyi tanácsülés határozata a veszély nagyságának, az ügy fontosságának megértéséről tanúskodik: „...Melly miniszteri rendelethez képest a hon védelmére rögtön szükséges honvédek kiállítására nézve a toborzásnak azonnali elkezdése elhatároztatván".100 18-án a honvédfogadás feltételeit is írásba foglalták. Ezek szerint a 4 éves szolgálatra jelentkező vásárhelyi újonc 40 pengő forint jutalmat kap: 10 forintot „...az orvos által alkalmassá nyilvánításkor", 30 forintot leszereléskor. Mivel az első toborzás nem hozta meg a várt eredményt, szeptember 24-én a 40 forint helyett minden újoncnak 100 forint kifizetését ígérte meg. A hadjárat során nyomorékká váló honvédek eltartásáról a város fog gondoskodni, a hősi halottak hozzátartozóiról sem feledkeznek meg. A honvédnek álló mesterlegények hazajövetelük után remeklés és fizetés nélkül „mestereknek be fognak vétetni".101

Már csak annak eldöntése volt hátra, hogy a 19 évesnél idősebb férfiak közül sorshúzás vagy toborzás útján történjen-e a honvédek kiállítása. Ezt a döntést Batthyány miniszterelnök szeptember 19-i fölhívása az illetékes települések vezetőire, tanácsaira bízta: „Állítsátok ki, akár egyenes besorozás, akár sorshúzás, akár toborzás útján a községre eső honvédek számát: és ezt minden esetre haladék nélkül eszközöljétek". Az 1848. szeptember 30-án tartott vásárhelyi népgyűlésen a kérdést háromszor terjesztették elő, az ott megjelentek „...mindnyájan toborzás útján kívánnák a kiállítást, egy sem lévén, ki ennek ellentmondott volna". Ugyanez a népgyűlés bírálta felül azt a szeptember 29-i főispáni intézkedést, amely - sokallva az újoncoknak megajánlott 100 forintot - a szeptember 18-án hozott városi határozatot érvénytelenítette. A fogadási díj nagysága (20+80 forintos megosztással) azért figyelemre méltó, mert az országosan - egy 1848. december l-jén kelt pénzügyminiszteri körlevélben foglaltak szerint - „...egyénenként 20 p.f.-ra határoztatott".102 A szükséges pénzt a város úgy kívánta biztosítani, hogy „...a lakosság birtokához képest kivetés tétessék".

1848 szeptemberétől a Csongrád megyei, így a vásárhelyi újoncok az újonnan alakítandó 16 honvédzászlóalj közül a 30-as számúhoz lettek beosztva. E zászlóalj „alakulási helye" Hódmezővásárhely volt.103 Az ide küldendő újonckontingens nagyságára vonatkozóan eltérő adatokat tartalmaznak a források. A 4441/n.ö. számú rendelet értelmében 127 lélekre két újonc állítása esik.104 A kiállítandó újoncok „aránylagos kivetése" úgy történik, hogy a 113 083 lélekszámú Csongrád megyének negyedévenként 314 újoncot, Szegednek 137-et kell küldenie. Egy 1848. október 28-án készült kimutatás a megyében 431, Vásárhelyen 143 újonc állításának kötelezettségéről tud.106 Szilagyi Gusztáv számvevő szerint a megye 404, ebből Vásárhely 141 személyt köteles küldeni negyedévenként a honvédseregbe.106 Vásárhely elöljárósága ezt a kötelezettséget súlyosnak érezte. Az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz december 11-én küldött levelükben azt sérelmezték, hogy az 52 000 lakost számláló Szeged csak 550 honvédet tartozik évente állítani, a 39 549 lélekből álló Vásárhely 603-at.107

Kossuth Lajos toborzóúton Vásárhelyen

Kossuth Lajos második toborzóútja során jutott el Hódmezővásárhelyre. E toborzóutaknak két céljuk volt: tömegfelkeléssel erősíteni a Dunántúlon harcoló sereget (még pedig úgy, hogy nem a Jellacic elé rendelt erőknek kell a Duna átkelőt őrizni az Alföld felé, mivel ezeket a felkelőket irányítanák oda), illetve biztos bázist teremteni az önvédelmi harc folytatására, ha ez ütközet kedvezőtlenül végződne, s a horvát „bán" elfoglalná a fővárost.108 E két célkitűzés közül most, a második út során, az utóbbi került előtérbe. Kossuth útvonala: Csongrád - Szentes (itt kapta október l-jén a hírt a pákozdi csatáról, bár a győzelemről még nem értesülhetett). Október 2-án megállt a megyeszékhelyen, Szegváron is, ahonnan október 3-án indult tovább Hódmezővásárhelyre. Kíséretéhez tartozott Jókai Mór író, Egressy Gábor színész és Csernátony Lajos. Ez utóbbi, a Márczius Tizenötödike című lap újságírója így örökítette meg utazásukat, a városba érkezésüket: „...utunk a legkellemesebb volt, kivévén a mai kocsizást Szegvárról eddig, mellyet fantasiamnak minden megerősítése mellett sem tudok másnak nevezni, mint egy piszkos időnek".109 Kárpótlásul a város nagy szeretettel és mindenekelőtt örvendetes hírrel fogadta a helybeli nemzetőrök lovas csapatának110 kíséretével érkező Kossuthot. Erről is megemlékezett a krónikás: „Itt - Holdmező-Vásárhelyt -a lelkesedés tetőpontját éré. Ezerek és ezerek állottak az eső mellett és talpon... Megérkezésünkre jött meg a futár, és hoza dicsőséges híreket, miképp az ég szétfoszlatná a borús felhőket, melyek arczulata pár napok óta könnyükbe lábadozott, miképp feldagadjon a kínos szorongásban szenvedő polgár kebele, és szavakban öntse ki a kiáradt öröm érzet habjait"111

Mivel Kossuth kíséretének minden tagja megörökített egy-egy mozzanatot vásárhelyi  élményeiből,  így  többé-kevésbé reprodukálni tudjuk  a történeteket. Kossuth Lajos - tudomásunk szerint - hat levelet írt városunkból. Az egyiket, amelyben beszámol beszédének eredményéről, Jókai Mór112 vitte a Honvédelmi Bizottmánynak: „Ma, October 3-án délután vettem a Bizottmány futárját ép azon percben, hol több mint 20 000 ember esküdött itt H.M.Vásárhelyen Istennek szabad ege alatt inkább meghalni, mint gyáván élni, vagy megbocsájtani a hitszegőknek".113 A levélben említett futár Madarász László sürgetését hozta: Kossuth Lajos mielőbb térjen vissza Pestre, a Honvédelmi Bizottmányba.114 Ó azonban nem akarta megszakítani útját, „Szegedre okvetlenül el kell mennem" - üzente, s csak azután siet „éjjel-nappal" Pestre. Egyúttal jelenti a Honvédelmi Bizottmánynak, hogy Csongrádról, Szentesről, Szegvárról ezrek indulnak a Csepel-szigeti átkelőhöz, „Hódmezővásárhelyt ma délután rendezem s ígérem, hogy még ma egy pár ezer ember gyors szekereken útban lesz Csepel felé".115

Kossuth Lajos még a délelőtt folyamán találkozott a város lakosságával: „A ma délelőtti népgyűlés minden eddigi látottak között a legnépesebb volt, s eredménye az, hogy holnap indul már egy csapat előlegesen is" - írta Cser-nátony.116 A másik útitárs, Egressy Gábor ilyen emléket őrzött meg vásárhelyi tartózkodásából: „Én a vásárhelyi népet oly igaz magyar lelkűnek ismertem Kossuth Lajosnak nyilvánított szent fogadása után, melly családi érdekeit, a haza megmentése szent kötelességének bizonyosan alá rendeli... Én tehát a népet... lelkesnek, s a haza védelmére minden perczben késznek találtam".117 Kossuth beszédéből csupán néhány mondat maradt ránk, kísérői abból semmit le nem jegyeztek. (E toborzóútjáról egyedül a szegedi beszéd ismeretes teljes terjedelmében.) Itt is a dunántúli helyzet ecsetelésével vezette be szónoki beszédét. „Éppen azért hazám fiai, véreim, polgártársak, én, az ország népének biztosa, az örökkévaló élő istennek nevében fegyverre szólítlak fel benneteket! Ne féljetek! (S itt a bandériumra mutatott) ilyen lovasokkal nem a Jellasics csőcselékhadával mérkőzünk meg, de megostromoljuk a pokol kapuit!"118 Tudomásunk szerint - évekkel a szabadságharc után - a csongrádiak is megkísérelték összeállítani Kossuth ott elmondott beszédét. A behatóbb elemzés azonban azt bizonyítja, hogy a tetszetős szöveg nem más, mint a toborzóút előtt kibocsátott kiáltványokból alkotott mozaikkép.119 Elképzelhető, hogy Fejérváry József is - akitől a fenti idézetet vettük - hasonló módszerhez folyamodott. Az utolsó mellékmondatban mindenesetre nem nehéz ráismerni a július 11-i híres parlamenti beszéd biblikus befejezésére.

A Kossuth tiszteletére adott hatalmas díszebéden egymást követték a pohárköszöntők. „Egy lelkes pap toastja egy Hiszek egy Kossuthot szavakkal kezdődött s illy értelemben ment keresztül a hiszek egy Istenen. Kossuth maga is több köszöntőt mondott, s szavait a bor előtt nyélé el a vendég és vendéglő sereg".120

Az 1848-as események mai kutatójában is felmerül a kérdés: feltétlenül szükség volt-e arra, hogy Kossuth személyesen vegyen részt e második toborzóúton. Kossuth maga is ingadozott szeptember 27-én, hogy a táborba menjen-e, vagy az Alföldre. „Úgy érezte, hogy nem tehet fel mindent egy lapra, számolnia kellett a rosszabb eshetőséggel is, és ez volt az a szempont, amely miatt mégis az Alföldre menetel mellett döntött" - írta idézett tanulmányában Barta István.121 Nem volt a legszerencsésebb lépés. Döntésének másik indítéka: „Elragadta őt is a lelkesedés a nép elemi erejű megmozdulása láttán, nem tudott lemondani arról, hogy szavának erejét ne tegye próbára". Ez érződik Kossuth Vásárhelyről írt leveléből is. Szegedi útjával kapcsolatban jegyzi meg: „Várnak, mert itt várja a nép a szabadság szavát, mint az idvezítőt". Kossuth Lajos döntésének helyességét végül is nem a szándéknak, hanem a következménynek kell igazolnia. A képviselőház október 8-i ülésén -  tán még mindig az alföldi városokban tapasztaltak hatása alatt - jelentette ki: „Alig voltam 9 községben, s 50 ezer ember áll készen".122 Ezt az optimizmust a Közlöny Csongrád megyei tudósítója is alátámasztani látszik: „Kossuth köztünk volt, s mint isten parancsolt az érzelmeknek, Csongrád népe fölkelt szózatára... 24 óra, és Csongrád-megye 20 ezerből álló tábort szült, mely lelkének tüzével képes vala fölégetni a Tiszát, hogy útjában ne hátráltassa" (1848. október 17.).

Kétségtelen, hogy Kossuth hatására elemi erővel tört fel a lelkesedés, nyilvánult meg az áldozatkészség. „Kossuth lelkes felhívása folytán, folyó hó 5-én indult Dunához megyénk föllelkesült népe, azon reménnyel, hogy részt veend a szemtelen vakmerőséggel berontott horvátok szétverésének dicsőségében; de a magyarok istene úgy akará, hogy karjainkra ez úttal szükség nem lón, és számosan már Szabadszállásról térve vissza, 8-án honn valánk" -  írta a Kossuth Hírlapja vásárhelyi tudósítója.123 E népfelkelést követő első toborzáson (október 6.) azonban mindössze húszan vállalták a négy éves szolgálatot, s november 30-án sem többen 24-nél.124 De ne legyünk igazságtalanok! Más dolog honvédeket, és megint más népfelkelőket, toborozni. Kossuth az utóbbiak mozgósítására érkezett az Alföldre. S még valamit: a későbbi események ismeretében nem tekinthetjük érdektelennek Kossuth és az alföldi nép személyes találkozását.

A Honvéd Egyesület

A Kossuth Hírlapja 1848. szeptember 20-i számában jelent meg Kossuth Lajos félhívása: „Én tehát a haza szent nevében szólítok fel minden embert, a ki hazáját szereti, a kiben a magyar becsületnek egy szikrája él: alakítson városonként, vidékenként társaságokat a haza védelmének előmozdítására". Szeptember 24-én a hódmezővásárhelyi Polgári Kör termében meg is alakult a Honvéd Egyesület,125 s megválasztották az ideiglenes vezetőséget Póka Sándor ügyvéd és Vincze Sándor gimnáziumi tanár személyében. Az Egyesület célja, hogy „...a nép kellőleg felvilágosítassék" az országot ért támadásról, annak következményeiről, következésképp „...minél több hazafit föllelkesíteni a legszentebb kötelességre - a vész környezte hont fegyverrel megvédeni, szóval megtenni mindazt, mit a szorongatott haza megmentése igénybe vehet".

Az alakuló jegyzőkönyvet hatvanketten írták alá, ezzel „...hazafiúi legtisztább készséggel fel ajánlják magokat" a nevezett Egyesületnek. Köztük olyan nevekkel találkozunk, mint Gaál Dániel lelkész, Csernovits Péter 48-as kormánybiztos egykori nevelője; Matók Béla (1831-1897) ügyvéd, később a szabadságharc honvédseregének főhadnagya; Medveczky Antal ügyvéd, 1849-ben törvényszéki elnök; Szabó Mihály ügyvéd, Szilágyi Virgil publicista, a Kossuth Hírlapja vásárhelyi levelezője.

Az Egyesület alakuló ülésén néhány fontos szervezési kérdésről is döntöttek. Mindenekelőtt a tagság számának gyarapításáról: a lelkészeket kívánták először is megnyerni, hogy azután a szószékekről ők fejtsenek ki agitáci-ót; továbbá „...a társulat czélját tartalmazó, a nép nyelvin szerkesztett" aláírási ívet fognak köröztetni, illetve a templomok előtt felolvasni. Az Egyesület működésének sikere érdekében az alakulásról a „felszólító nagy hazafinak" és az országgyűlési képviselőnek (Török Bálint) „tudomás nyújtassék". Ugyanakkor érintkezésbe szeretnének lépni a „középponti egyesülettel", hogy működésükhöz iránymutatást kapjanak. Vincze Sándor ideiglenes jegyzőt bízták meg azzal, hogy személyesen keresse fel Kossuth Lajost. Vincze szeptember 27-én a Kossuth Hírlapjának írt cikkben (megjelent október 5-én) tudósít az Egyesület megalakulásáról, s arról, hogy keresik a kapcsolatot a „középponti társulattal". Október l-jén - amikor beszámolt pesti útjáról az egyesületi közgyűlésen - elmondta, hogy „...magával Kossuth Lajos Úrral személyesen értekezett, de tölle általános részletes utasítást elfoglaltsága miatt nem nyerhetett". Kossuth Lajos hírlapja szerkesztőségéhez utasította, ahol kapott néhány példányt a néphez intézett szózatából, ami Vásárhelyen „osztatlan figyelem kíséretében felolvastatott". A Honvéd Egyesület így teljesen magára hagyatva kezdte meg munkáját. A magára hagyatottságra utal az a panasz is, amit Vincze Sándor terjesztett elő a november 20-i összejövetelen. A Kossuth Hírlapja szerkesztőségétől arra kaptak ígéretet - mondta -, hogy rendszeresen tájékoztatják a vásárhelyieket az országos szervezet intézkedéseiről. „Azomban ez mindekkorig elmaradt annyira, hogy jóformán azt sem tudjuk váljon áll é az vagy sem?". Ugyanakkor meglepőnek és érthetetlennek tartjuk, hogy Kossuth 1848. októberi vásárhelyi toborzóútjáról egyetlen szóval sem emlékeztek meg az Egyesületben.

A Honvéd Egyesület alapszabálya 1848. november 20-ra készült el és került a közgyűlés elé. Eszerint mindenki tagja lehet az Egyesületnek, aki „...az egyesület által kitűzött czélra felvilágosulás után megnyerve, magát az egyesület tagjai közzé beírja" (II. 1.). A tagok kötelessége a gyűléseken részt venni, az ott hozott döntéseket terjeszteni, a rendeleteket végrehajtani (II.2.). Az Egyesület tisztviselői: elnök (aki „...a haza dolgait éber szemmel kíséri", s azokról a választmánnyal értekezni tartozik); az alelnök, jegyző, aljegyző, pénztárnok, választmányi tagok (IV). A választmány kötelessége, hogy ha „...bár melly fontos dolognak jut esméretére, azt az elnökkel tüstént tudatja" (IV.4.). A város négy tizedében megbízottakat (úgynevezett „tizedeseket") neveztek ki, akik a tagságot alkalmanként mozgósították (IV. 6.). Ezt az alapszabályt 1848. november 25-én 483 személy írta alá - értelmiségiek, parasztok és iparosok; férfiak és nők, idősek és fiatalok vegyesen - bizonyítandó, hogy a Honvéd Egyesület tevékenysége Hódmezővásárhelyen széles társadalmi bázisra támaszkodva bontakozott ki.

Az Egyesület működésének hét hónapjában magára vállalta a lakosság politikai felvilágosítását és tájékoztatását (Kocsis Dániel jegyző: „...boldog azon nép, melly nem kénytelen a kebelében keringő híreket... az utsza szegletén ácsorgó... ámítóktól elferdítve hallani, hanem van Honvéd Egylete, hol minden héten... magyaráztatnak azok"). Szervezte a honvédségnek szánt gyűjtéseket (pénz, ruhanemű, tépésnek való stb.); harcolt a nemkívánatos jelenségek ellen (például spekuláció, kémkedés, rémhírterjesztés) és magára vállalta a jelentősebb ünnepek rendezését (pl. 1849. március 15.).

Véleményünk szerint a hódmezővásárhelyi Honvéd Egyesület léte és működése a szabadságharc vidéki történetének sajátos és érdekes színfoltja. Tulajdonképpen a nagy francia forradalom egyik plebejus intézményének, az 1793-ban születő Forradalmi Éberségi Bizottságnak magyar és vásárhelyi változatával van dolgunk. Azok a bizottságok felügyeltek a külföldiekre, állították össze a gyanús személyek listáját, harcoltak a mérsékeltek és az arisztokraták ellen.126 Ha szelídebb formában, de hasonló intézkedésekkel Vásárhelyen is találkozunk (így 1849. január 15-én megszervezték a posta ellenőrzését, mert ezek segítségével „...hazánk ellensége minden intézkedéseinkről tudósításokat vesz". Vagy amikor híre jött, hogy Csongrád megye volt konzervativ-reakciós képviselője, Babarczy Antal Windisch-Grátz szolgálatába szegődött, azonnal intézkedtek: „...hogyha e város kebelében akárki, Babarczi nevében ámító fölszóllításokat terjesztene, azt azonnal elfogni, és... a hatóságnak átadni tartsa legszentebb polgári kötelességének"). Az Egyesület értékeléséhez még egy érv: tagjai nemcsak szónokolni, hanem szükség esetén tenni is tudtak. A 483 tag közül - megbízható adatok szerint - 54-en öltötték magukra a honvéd egyenruhát.

„Nemzetemnek vagyok katonája..."

1848 szeptemberében - mint említettük - Batthyány Lajos miniszterelnök és Szemere Bertalan utasítására, a helyi tanács határozata alapján kezdődött meg Hódmezővásárhelyen a honvédek toborzása. Arról is volt szó, hogy a kiállítandó kontingenst a lakosság számához viszonyítva miképp állapították meg. Hódmezővásárhely igyekezett becsülettel teljesíteni ezt a normát, ami közel sem volt könnyű feladat. Kovács Ferenc (1823-1895) szolgabíró 1848. december 10-én készített jelentése szerint 186 vásárhelyit avattak fel honvédnek, s ha a korábban már besorozott 73 honvéd is „...illetőségébe beszámítandó lévén, Vásárhelynek e szerint összesen 259 honvéd újoncza van".127 1849 áprilisáig a város a kért 565 újonc helyett 576-ot állított ki.128

A rendelkezésünkre álló adatok ismeretében megállapíthatjuk: Hódmezővásárhely városa és népe erejéhez mérten vette ki részét a haza védelméből, a honvédség szervezéséből. Egy 1850. július 16-án - a császári hatóságoknak - készített kimutatás szerint Vásárhelyen 814 személy lépett a honvédseregbe.129 Figyelembe kell venni azt is, hogy voltak olyan vásárhelyi származású katonák, akik a sorezredekből léptek át a magyar honvédség soraiba, s így nem szülővárosukban tartották nyilván őket. Azzal is számolnunk kell, hogy az 1850. évi kimutatásban más illetőségű, tehát eredetileg máshol beállott, személyek is szerepelhetnek; illetve a császári biztos utasítására azokat is listába vehették, akik 1849-ben önként tartósabb szolgálatra jelentkeztek a nemzetőrséghez. A vásárhelyi születésű huszárezredes, Szathmáry Mihály (1806-1880) a 6. vasas lovasoktól lépett át, s lett a 17. huszárezred parancsnoka; Schweiger Mór őrmester Tarnopolból tért haza a szabadságharc hírére, a később városunkban letelepedő Astleitner (Szilárd) Adolf (1815-1886) főhadnagy, majd a 18. huszárezred őrnagya vezetésével stb.130 Mindezek alapján összegezhetjük: a szabadságharc honvédseregében - óvatos becslések szerint is - legalább 825 vásárhelyi katona teljesített szolgálatot (618-at név szerint is sikerült azonosítanunk). Hódmezővásárhelynek 1848. szeptember és 1849. július között - az előírásoknak megfelelően - 666 katonát kellett kiállítania. Ehhez viszonyítva a fent megjelölt szám önmagáért beszél.

Nem lehet haszontalan számunkra a vásárhelyi honvédek társadalmi rétegződésének vizsgálata sem. Sajnos a Hódmezővásárhelyen készített összeírások, sorozási lajstromok nem tüntetik fel az újoncok származását, foglalkozását. Egy 1867-ben készült összesítés131 167 - akkor még élő - volt honvédtiszt és katona adataiból próbálunk meg következtetni. A megjelölt foglalkozások jellegét tekintve (napszámos, iparos) megkockáztatjuk a következtetést: a 18 év alatt ezekben olyan nagy változás nem mehetett végbe.

A 167 honvéd közül 133 paraszt volt (79%), közülük is 122 napszámos. Az iparosok aránya 7,1% (12 fő), az értelmiségieké 4,2% (7 fő). Egyéb kategóriába (magánzó, alkusz, szolga stb.) 15 fó tartozik (9,7%). Különösen feltűnő a beállott parasztok magas arányszáma, de Hódmezővásárhelyen - alföldi mezővárosról lévén szó - ezen nem csodálkozhatunk.

Szabadságharcunkra gondolva szinte mindenkiben a Jókai-alkotta kép idéződik fel: az első szóra hadba vonuló férfiak, a kiürülő tantermek stb. Ilyen is volt Vásárhelyen. Érdemes idézni az e tárgyban keletkezett beadványokból, kérvényekből, korabeli feljegyzésekből, dokumentumokból.

Kiszolgált katonák kérték besoroztatásukat 1848 nyarán: „...aggodalom szorongatja szívünket, midőn látjuk, s tapasztaljuk, hogy szeretett magyar Hazánkott több felöl vész fenyegeti... Kedves Hazánkért, s Királyunkért magyar bajnoki módon fegyvert ragadni, s ha úgy kívántatik, vérünkéi áldozni készek vagyunk".132 Csók Mózes ügyvéd 1848. április 25-én a református egyház közgyűlésén azt indítványozta, hogy „...minden honpolgárok mint született katonák a katonai gyakorlatokra oskolás korukban már tanítóik által bizonyos meghatározott órákon tanítandók" legyenek. A presbitérium az indítványt azzal a kiegészítéssel fogadta el, hogy a tanítók tanítványaikat szerdán és szombaton délután oktassák katonai gyakorlatokra.133 Lakonikus rövidségű bejegyzés a református egyház jegyzőkönyvében, amely így is a vásárhelyi gimnázium történetének legszebb lapjaira kívánkozik: „2375. sz.: Az első évi bölcsészeknek szigora a kitűzött mai napon - minthogy egyenkivül mind honvédekké lettek - meg nem tarthatván: azon egynek, a többi közvizsgálatok alkalmával lejendő megvizsgálása elrendeltetett" (1849. március 22.).

Szolgálat a „tulajdon község határain kívül"

1848 szeptember-októberében - több sikertelen békekísérlet után - a harcok tovább folytak a Délvidéken. A Bechtold altábornagy szerepét átvevő Mészáros Lázár szeptember 21-én harmadszor is eredménytelenül próbálkozott Szenttamás bevételével. Október közepén - amire a későbbiekben még kitérünk - a szerbek három ponton is (Óbecse, Törökbecse és Nagykikinda) támadásba lendültek. Az OHB a fejlemények láttán 1848 októberében a szerb felkelők nyugtalanítására és bizonyos katonai feladatok ellátására szabad mozgó csapatok felállítását határozta el. Ezek szervezésére a Bánságban Vu-kovics Sebő, Szegeden, Csongrád és Csanád megyében Egressy Gábor kormánybiztos kapott megbízatást. Élelmezési biztosuk Török Gábor lett.134 Kossuth Lajos október 15-én kelt nyílt rendeletében értesítette a kinevezésről Egressy Gábor nemzetőr-századost („...ki mint segédem a Tisza vidéki népfelkelés rendezésénél már jelen volt"). Megbízása úgy szólt, hogy „Szegedre és Csongrád s Csanád Megyékbe lemenvén, az illető hatóságokkal s tisztviselőkkel egyetértőleg, az általános népfelkelést Szegeden, Csongrád megye alsó részében és Csanádban mobilizáltassa". Mint kormánybiztosnak Kiss Ernő és Éder Frigyes tábornokokkal kell kapcsolatot keresnie, azok „hadimunkálatainak elősegítése végett". Kossuth ugyanakkor utasította a hatóságokat és tisztviselőket, hogy a „Nemzet nevében" nyújtsanak segítséget Egressynek.135 Nyáry Pál, az OHB helyettes elnöke 1848. november 2-án 2066. sz. rendeletében erősíti meg Egressy kinevezését. m

Egressy Gábor kormánybiztos október 28-án kért első ízben nemzetőröket a Csongrád megyei Állandó Bizottmánytól. Mivel az egyesült császári és szerb csapatok Versec és Becskerek felé vonulnak - hivatkozik Kiss Ernő tábornok üzenetére137 - attól kell tartani, hogy elérik a Tisza vonalát. Ezért a kormánybiztos a király(!) és Kossuth Lajos nevében elrendeli:

a. 48 órán belül Hódmezővásárhelyről négy század jól fegyverzett gyalogos nemzetőr Nagybecskerekre, Kiss Ernő táborába induljon;

b. három hét múlva őket a város ugyanilyen létszámú másik csapattal váltsa fel;

c.  ezt a második csapatot úgy mozgósítsák, hogy szükség esetén előbb is felhasználhatók legyenek.

(Megjegyzendő, hogy ekkor már négyszáz lovas nemzetőr a becskereki táborban teljesített szolgálatot.)138

Az Állandó Bizottmány október 29-én Hódmezővásárhelyen tartott ülésén úgy határoztak, hogy a vásárhelyi 1-4. századnak kell Nagybecskerekre indulnia, három hét múlva azokat az 5-8. század váltsa fel. Ellátásukról Kovács Ferenc polgári biztos gondoskodik, parancsnokuk pedig Czinege István őrnagy lesz. Egyidejűleg megújították azokat az intézkedéseket, melyek „...a népfelkelés alkalmával Országos biztos Kossuth Lajos úr által e városra nézve tétettek". Döntésükről természetesen Egressy kormánybiztost is értesítették. Az OHB-tól lőfegyvereket, továbbá a Hódmezővásárhelyen összegyűlt 2374 honvéd mielőbbi felszerelését és elszállítását kérték. Az utóbbival -minden valószínűség szerint - a város egyre nehezedő terhein kívánt enyhíteni.139

Bár a vásárhelyi nemzetőrök négy másik százada már október 17-én elindult Aradra, 31-én Vukovics Sebő királyi biztos újabb nemzetőröket kér Hódmezővásárhelytől. Rendelkezése: a küldendő 500 nemzetőr Nagyszentmiklóson várja meg Nagy Sándor140 őrnagy további parancsait. November 3-án Nagysándor József Vukovics Sebőnek írt levelében141 újabb 300 lovast és két ágyút sürget. Vukovics a megye alispánjához küldött átiratában Csongrád megye nemzetőrségéből 2000 fegyveres Nagyszentmiklósra indítását rendeli el, „...a megjelenő 2000 ember között legalább 150 lovas legyen". Ez a kérés november 14-én került a közgyűlés napirendjére.142

Hódmezővásárhely tanácsa és Egressy Gábor kormánybiztos viszonyában az első, de ekkor még jelentéktelennek látszó súrlódások is ebben az időben jelentkeztek. Mivel a törvény értelmében a megye határán kívül felhasznált nemzetőrök ellátása már nem a helyi hatóságok feladata, október 25-én a vásárhelyiek emlékeztetik a kormánybiztost, hogy a „...leindított, s már hihetőleg kitűzött helyén megérkezett Nemzetőrségi lovasaink élelmezése törvény és a felsőbb... rendelet szerént eszközöltessék". Október 27-én a besenyői táborban kiosztott 1 500 kasza Szegedre küldésére utasítja Vásárhelyt Egressy, a válasz már ingerültebb hangú. A város azt közli a kormánybiztossal, hogy nem 1 500, hanem csak 1 047 darab kaszát kaptak. Ebből is csupán 400-at hajlandók Szegedre küldeni, 647-et visszatartanak, mivel „...a jelen zavaros körülmények a korszakhoz képpest Vásárhely városa népességét fegyver nélkül hagyni és mintegy lefegyverezni tanácsosnak nem tartanánk".143

A délvidéki hadműveletek újabb és újabb csapatokat kötöttek le, illetve igényeltek. Rónay Mihály alispán ezért tájékoztatást kért az Állandó Bizottmánytól, hogy a táborban levő, illetve azok felváltására tartalékolt nemzetőrökön kívül hány fegyverest tudnak segítségül adni, pontosabban a nagyszentmiklósi táborba küldeni.144 Az új kontingens előteremtése szinte megoldhatatlan feladat elé állította a városi hatóságot. Tudomásunk van arról, hogy a táborba induló századok esetleg megközelítették, de el nem érték az előírt létszámot. Bach József nemzetőr százados november 25-én Aradról írt levelében azt panaszolja a szolgabírónak, hogy Vásárhelyről századába mindössze 270 nemzetőr érkezett 323 helyett. A hiányzó 53 nemzetőr otthon maradt. Hadnagya, Fekete István is dezertált. Kéri a megyebizottmányt, hogy - márcsak a táborban levők fegyelme érdekében is - a hiányzó embereket („felesköt nemzet-őreimet") és Fekete Istvánt „...tüstént és múlhatatlanul vissza küldeni szíveskedjék".145

A Csongrád megyei, így a vásárhelyi nemzetőrök harci kedvét az indokolatlanul otthon maradók és szökevények mellett azok a körülmények is csökkentették, amelyekkel útjuk során, vagy éppen a táborban találkoztak. Szo-mor Imre, Csongrád megyei nemzetőrparancsnok november 19-én a Torontál megyei Csatádról küldött - nem éppen felemelő tartalmú - beszámolót Rónay alispánnak. Ebből megtudjuk, hogy a Csongrád megyei nemzetőrök Nagyszentmiklósról a Torontál megyei Biliétre indultak, ahol Nagysándor Józsefnél jelentkeztek. Ó Nagy-Pécskára irányította őket, de ez az Arad megyei falu már telítve volt nemzetőrökkel, így a csongrádiakat nem tudták beszállásoltatni. Végül Csatádon kaptak kvártélyt. A huzavona magyarázata Szomor szerint: „...azt tapasztaltuk, hogy rólunk nemis volt még értesítve Nagy Sándor alezredes úr, s így történt az, hogy faluról falura kel vándorolni, eggyúttal nem tartom feleslegesnek megemlíteni, miként a zsoldra nézve alezredes úr oda nyilatkozott, hogy míg 6 a Királyi biztossal e végett nem értekezend, semmi intézkedést nem tehet, így embereink mind ez ideig, bár mindenből kifogytak, semmi zsoldot nem kaptak".146 Egressy Gábor megvizsgálhatta az ügyet, kikérhette kormánybiztos-társa, Vukovics Sebő véleményét is. Idézet Vukovics Egressyhez írt leveléből: „Nagy Sándor tagadja, hogy Nagypétskán nem adtak a nemzetöröknek szállást, hogy Biliéten elvettetett a lőszer tőllök. Ha a biliéti baj emlékezete múlni kezd, megszűnik a nemzetőrök bizalmatlansága is Nagy Sándor iránt, ki jó katona, és igaz magyar" (1848. december 4.)147

Sok vesződséget okozott Egressy Gábor kormánybiztosnak a délvidéki táborba küldött nemzetőrök fegyelme is. A nyári gondok ismét kísértettek. Az eredetileg három hetes szolgálatra behívottak, idejük lejártakor - függetlenül parancsnokaik terveitől, esetleges felváltásuktól - elhagyták állomáshelyüket, s önkényesen visszatértek lakóhelyükre. Ez nem éppen forradalmi seregre jellemző magatartás. A következmény: áldatlan szóváltás, torzsalkodás a kormánybiztos és a nemzetőr-csapatok, illetve a kormánybiztos s a megyei, vásárhelyi hatóságok között.148

Az október 30-án kimozdított vásárhelyi nemzetőrök felváltása nem kis nehézséget jelentett. November 5-én - közeledve a harmadik hét vége, és az utánpótlás bizonytalannak látszott - a kormánybiztos arra szólította fel a táborban lévő nemzetőrök parancsnokait, hogy a lovasok maradását még egy hónappal hosszabbítsák meg. Két nappal később hivatalosan is elrendelte, hogy a nemzetőrök addig haza ne térjenek, amíg a felváltás meg nem érkezik.149 November 11-én Egressy sietve értesíti Rónay alispánt, hogy a táborban lévő vásárhelyi lovas nemzetőrök az említett utasítás ellenére el akarják hagyni helyüket. A felelősséget a fejleményekért e város hatóságára hárítva egyelőre azt az utasítást adja, hogyha valóban hazatérne a 400 lovas, nyolc napi pihenő után fele induljon vissza a táborba, s két hét múlva váltsa fel őket a másik fele.150

Mivel november 20-án a Versecen volt szegedi és vásárhelyi nemzetőrök csekély kivétellel - elindultak haza, Egressy Gábor kormánybiztos elérkezettnek látta az időt, hogy nagyobb terjedelmű levélben foglalkozzon a vásárhelyi nemzetőrök magatartásának káros következményeivel, a hatóságoktól elvárható intézkedésekkel. A nemzetörök mozgósítását úgy kell megszervezni, hogy a felváltás - háromhetenként - mindaddig folytatódjon, ameddig a szolgálatot újabb rendelettel meg nem szüntetik. A lényeg: az „alsó vidéki táboraink" nemzetörök segítsége nélkül egy pillanatig se maradjanak. A folyamatos és zökkenőmentes utánpótlás biztosítása érdekében a kormánybiztos elrendelte, hogy a nemzetőrök „összes mennyisége" négy szakaszra tagolódjék, így az otthon töltött pihenő idő meghosszabbodjon. Ellátásukról útközben a csapatok, a táborba érkezés után a kormánybiztosok (Vukovics Sebő, Török Gábor) gondoskodnak.151

Nem sikerült azonban Hódmezővásárhelyen elérni azt, hogy a nemzetőrök szolgálati idejét tíz hétre emeljék. (Ez nem vonatkozik azokra, akik eleve tíz hétre jelentkeztek. Ld. az augusztusi toborzást!) November 21-én népgyűlés elé vitte az Állandó Bizottmány a kormánybiztos javaslatát, „...de ők tíz hetet nem, hanem három hetet oly formán vállaltak el, hogy bár mikor szóllítandnak fel, készek lesznek ki állani". A fentiekben már utaltunk arra, hogy ez a felváltási rend mennyire korszerűtlen volt. Ami pedig 1848 nyarán érvényes, fokozottabban annak tekinthető ebben az időszakban is.152

December elején újabb parázs vita pattant ki Egressy Gábor és Vásárhely vezetői között. December 4-én kelt levelében a kormánybiztos azt rója fel a városnak, hogy a „...Nagy Sándor alezredes táborában levő vásárhelyi mozgó nemzetőrség elhagyta tábori állomását", meg sem várva felváltásukat. A vásárhelyi bizottmány december 5-én visszautasítja a vádat, amely „...Vásárhely városára tudomásunk szerint éppen nem alkalmazható, mert hiszen e város kebeléből nemzetőrök Nagy Sándor alezredes úr táborában nem is voltak". A megyebizottmány december 11-én - támogatva a vásárhelyiek védekezését - figyelmezteti a kormánybiztost, hogy „...illy komoly tartalmú rendeleteit biztos alapra fektesse!"153

Nehéz eldönteni, hogy e vitában kinek volt igaza. Lehet, hogy Egressy elhamarkodottan, nem kellő körültekintéssel intézkedett, ami esetleg politikai rutin, vagy tapintat hiányára vall (ennek bizonyítéka a megyebizottmány figyelmeztetésére adott ingerült visszavágása is: „Csongrád megye bizottmánya ne replikázzon, hanem tegyen").154 Ugyanakkor azt is el kell ismernünk, hogy jó érzékkel vette észre a mulasztásokat, amelyek a saját árnyékukat átlépni képtelen személyek szemléletéből fakadtak. Mert abban igazuk lehetett Hódmezővásárhely vezetőinek, hogy városunkból nem voltak nemzetőrök Nagysándor József nagyszentmiklósi táborában, mégpedig azért nem, mert meg sem jelentek, amire Bogdanovich Vilibald őrnagy leveléből következtethetünk. November 24-én panaszolja Egressy Gábornak, hogy a vezénylete alá rendelt „Csongrádi őrseregből Nagy Sándor alezredes úr táborához mint tartalék csapat tisztekkel együtt 570 gyalog, és 11 lovas, Csanádból csak 260 gyalog érkezett és nem több. A meg ígért Vásárhelyi 3 század és a 104 lovasság tehát még mind ekkoráig hátravagyon".155

A vásárhelyi tanács egynémely vezetőjének szemléletére egyetlen — de annál megdöbbentőbb - adalékot kívánunk megemlíteni. A törökbecsei táborban tízhetes szolgálatot teljesítők - hazatértük után - tíz pengő forintot kaptak Jutalmul". November 3-án négy özvegy aláírásával kérvény érkezett a városi tanácshoz, 5-én pedig Kaszap Mihály másodalispánhoz. íme a kérvény legérdekesebb része: „...az lenne legalázatosabb kérésünk, hogy mi is - kik talán leghathatósabban érezzük a fentebb említett tíz hetek súlyát -, mi is, kik az atyáktól, a kenyérkereső, s bár mi bajban ápoló atyáktól fosztatánk meg, érdemesíttetnénk a fent említett jutalomra". Kaszap a kérvényt „saját illetőségéhez, a városi tanácshoz" utasította.156 Ott azután elképesztő döntés született. Idézet a tanácsülési jegyzőkönyv 711. számú bejegyzéséből (1848. december 9.): „Mivel a visszaérkezett tízheteseknek a 10 pforint azon feltétel alatt fizettetett ki, hogy ők a mikor felszóllítatni fognak, 3 hétre ismét táborba menjenek, s erre magokat kötelezték, a meghalálozottak pedig mint már az élők során kívül lévők, a további azon kifizetéshez kötött szolgálatot nem tellyesíthetik, annál fogva a folyamodók kérését tellyesíteni nem lehet". (Ezek szerint a 10 forint nem jutalom, hanem biztosíték volt.) Ilyen szemlélettel és intézkedéssel nem lehetett a nemzetőrök harci kedvét növelni.

Itt is érdemes lenne megvizsgálni, hogy a hódmezővásárhelyi nemzetőrök milyen erővel és milyen eredménnyel vettek részt a délvidéki harcokban. Sajnos, ezzel kapcsolatban csak igen szegényes anyagra tudunk támaszkodni. A kiképzetlen, rosszul felfegyverzett, idős emberekből157 álló századok harcértékével többé-kevésbé tisztában lehetünk. Nagysándor József véleménye: „...a rövid időre kiküldött, rosszul fegyverzett s avatatlan nemzetőrök hivatásaiknak csekély részben felelvén csak meg".158 Róluk lemondani mégsem lehetett, ahogy ezt Vukovics Sebő kormánybiztos világosan meg is fogalmazta: „Megtámadásra nem alkalmasok, de igen arra, hogy egyes vidékeket rendben tartsanak, s ez is lényeges dolog".159

Mint láttuk, háromhetes ciklusokban négy-öt század vásárhelyi nemzetőr tartózkodott a várostól távol, a Délvidék valamelyik táborában. Századonként átlagosan 240 nemzetőrt számíthatunk, de ez a szám meglehetősen változó. Egy 1848. december elején készített kimutatás szerint az aradi táborban a Csongrád megyei első zászlóalj II., III., IV., V. és VII. vásárhelyi százada tett úgynevezett hadiszolgálatot. (A századok kapitányai a fenti sorrendben: Jeney Imre ügyvéd, Papy Dániel ügyvéd, Fekete Mihály városi jegyző, Póka Sándor ügyvéd, Elek István járásbírósági végrehajtó.) A III. század létszáma mindössze 133 fő, a VII. századé 298.160 Más századok a Torontál megyei Törökbecsén, vagy a Bács megyei Óbecsén szolgáltak.

A szerb felkelők 1848. október 12-én nagy erejű támadást indítottak, hogy a Tiszántúlt a Maros vonaláig, valamint Szegedet elfoglalják. Az offenzíva balszárnyon Óbecse, középen a római sáncokból Törökbecse, s jobb szárnyon a tomaseváci táborból Nagykikinda ellen irányult. Óbecsét Fackh József ezredes védte hét-nyolc század honvéddel, két osztály Ferdinánd huszárral és kétezer (köztük néhány vásárhelyi század) nemzetőrrel. A Törökbecsén állomásozó katonai erő (130 Turszky-gyalogos, 600 Csongrád megyei és 300 becsei nemzetőr) parancsnoka Csuha Antal alezredes volt, aki a védelmet két szárnyra osztotta. A jobbszárnyon saját maga, míg a balszárnyon Rohonczi Lipót Torontál megyei nemzetőrségi őrnagy vezette a hadműveleteket. A három óráig tartó nehéz küzdelemben sikerült a szerbek rohamait visszaverni. A dicsőségből a Csongrád megyei (köztük vásárhelyi) nemzetőrök is részesedtek."11 A Kossuth Hírlapja 1848. december 23-i számában olvasható, hogy „...az Ó-Becséről hazajött vásárhelyi 10 heti önkénytesek által kézre kerített szerb hadbiztossági pecsétet és több leveleket" küldtek fel az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz.162 A „hadiszolgálatnak" természetesen veszteségei is voltak. Kirschner Károly őrnagy 1848. november 15-én küldött jelentést a Törökbecsén elhalálozott tízhetes önkéntes nemzetőrökről. Eszerint szeptember 24-én Bördös Pál 25 éves közvitéz, október 13-án Németh Pál 33 éves közvitéz vesztette életét.163

 

3. Város a hátországban

Az önvédelmi harc vidéki hétköznapjai

Az első tíz honvédzászlóalj felállítása nehéz terhet rótt az államháztartásra. A kormány, hogy e feladattal megbirkózhasson, május 19-én az ország közvéleményéhez fordult: adományok és kölcsönök felajánlásával segítsenek a honvédsereg költségeinek előteremtésében.164 A felhívást követő országos gyújtásból, kötvényjegyzésből Hódmezővásárhely sem akart kimaradni. Mivel eredeti (és pontos) összeírások, lajstromok nem maradtak ránk, az eredményről csak közvetett bizonyítékok révén szerezhetünk ismereteket.

Hódmezővásárhelyen készpénzben 9068 forint; terményben 200 köböl búza, 71 köböl zab, 173 köböl árpa, 35 köböl kukorica; 3 ló, egy ezüst nyakék, tölténytáskának való bőr, több font lőpor és golyó gyúlt össze.165 Néhány jegyzőkönyvi bejegyzés is segítségünkre lehet, amikor ezt a nemes processust rekonstruálni akarjuk. így tudjuk azt, hogy Kossuth Lajos felhívására a város méneséből a hadseregnek két lovat, a nemzetőrség „bágázsijának" szállítására egy kocsit két lóval ajándékoztak. Felajánlották - s ez jelképesnek is tekinthető - a II. József által adományozott aranypénzt is az „Ország oltárára". 166 Mindez azonban kevés volt. Ezért július 14-én a város tanácsa felkérte Szomor Józsefet olyan tervezet készítésére, amely segítségével a „segedelem adásá"-ban mindenkit érdekeltté tehetnek. Az elaborátum szerint ha a gazdák holdjaik után 6 krajcárt fizetnének, 12 431 forint szedhető be.167 Nincs azonban adatunk arról, hogy ez a terv Hódmezővásárhelyen megvalósult-e. De ezt nem is tartjuk fontosnak; rövidesen ugyanis - az önvédelmi harc kezdetével - a város sokszorosát adhatta és adta annak, amit Szomor József kalkulációja rájuk óhajtott mérni.

1848 őszétől a hódmezővásárhelyi iparosok168 is bekapcsolódtak a honvédsereg ruházatának, fegyverzetének előállításába. November 10-én - Egressy kormánybiztos érdeklődésére - a tanács jelezte, hogy az iparosok készen állnak feladatuk teljesítésére. December 21-ig a helybeli szűcsök rövid bőrködmönöket, a csizmadia céh 500 pár bakancsot szállított le.169 December 4-én Kossuth Lajos Halassy Kázmér hevesi szolgabírót nevezte ki a Közép-Tiszavidék népfelkelési és szállítási biztosának.170 Feladata: a Tisza mögött állomásozó honvédseregek ellátásának biztosítása (ennek jelentősége majd Win-disch-Grátz támadása, Pest-Buda feladása után növekszik meg). A mintegy 52 ezer fős tábor élelmezéséből Hódmezővásárhelyre hetente 33 105 font kenyér és 275 köböl zab szállítása esett.171

A hadsereg felszerelési kormánybiztosa 1849. január 9-től a márciusi fiatalok egyik kiváló egyénisége, Lukács Sándor győri ügyvéd lett. Hódmezővásárhely - mint nem hadműveleti terület - rövidesen az ő figyelmének hatósugarába került. Kinevezése után tíz nappal már vehették is városunkban a felhívását: „...az ország mind azon részein, hol jelenleg ellenség nincsen, a felszerelési foglalkozást folyamatba tenni kívánom". Hódmezővásárhely elöljáróságát mindenekelőtt a „mesterségek" e célra történő összpontosítására szólította fel; főleg a szabók, szíjjártók, szűcsök, gombkötők, csizmadiák, posztósapka-készítők munkájára tartott igényt.172 Iparosaink munkája szervezettebb, hatékonyabb lett. 1849 májusában készített egyik jelentés szerint a csizmadia céh (120 mester és 25 segéd) már Lukács megrendelésén dolgozott, ugyanakkor Klapka György helyettes hadügyminiszter rendeletére a 102. zászlóaljnak szánt 1200 bakancsot is elkészítették. A szíjjártók (5 mester és 1 segéd) „Szegedre az álladalom részire dolgozik". A többiek (37 szabómester 8 segéddel, 4 gombkötőmester és 2 segéd, valamint 1 sapkakészítő) 1849 májusában útban volt Pestre, hogy a központi műhelyek munkájába bekapcsolódjanak.173 Lukács Sándor ugyanis a honvédsereg számára dolgozó céhlegényeket akarta kivonni - munkásszövetkezetek és más próbálkozások segítségével - a céhek kötelékeiből.174 A város iparosainak további sorsa, működésük előttünk ismeretlen. Lukács Sándor és Hódmezővásárhely város együttműködésének van még egy adaléka: 1849. június 10-én 1500 bakancs elkészítésére küldött a kormánybiztos megrendelést.175

A lakosságra nehezedő terhek tán legsúlyosabbika az úgynevezett beszállásolás volt. Mivel laktanya akkor csak kevés helyen épült, az itt állomásozó katonaságot a város lakóinak kellett ellátniuk (szállás, élelem, lótáp, fuvarozás). A katonai szállásadás terhe alól 1848 előtt csak az egyháziak és a nemesek kaptak felmentést; bár Vásárhelyen a város tisztviselői, az uradalmi tisztek is részesültek e kedvezményben.176

1848 márciusa után a helyzet nem változott lényegesen. Igaz, a nemesi kiváltságok megszűntek, s törvényerőre emelkedett a közteherviselés ténye; a korábban előnyöket élvezők, s most is a tisztviselőkarban maradtak igyekeztek kivételezett helyzetüket átmenteni. Csak ezzel magyarázható Csongrád megye Állandó Bizottmányának azon döntése, hogy a katonaság beszállásolási terhét „...most is csak azok viseljék, kik az előtt"; a földbirtokosok e teher alól „magokat pénzzel válthassák meg". 1849. január 12-én panaszos beadvány érkezett az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz Hódmezővásárhelyről, tiltakozva a megyebizottság eme - demokratikusnak éppen nem mondható - határozata ellen. Kossuth Lajos válasza január 16-án kelt Debrecenben. Az OHB elnöke a megyebizottságot e tárgyban felvilágosítás adására szólítja fel.177 Az elnöki utasítás lényege az volt, hogy a katonai beszállásolás terhében mindenki „ugyan azon egy mód szerint" köteles osztozni. Tehát a birtokosok is tartoznak katonákat fogadni, következésképp - a vagyontalan városi polgárokat addig is, most is sújtó - kellemetlenségekből is részt vállalni. A január 25-én kelt megyei válasz ravaszsága nem vitatható: „...miután a főbb birtokosoknak városban már a végre felszerelt, alkalmas épületeik nincsenek, a mondott végzés csak azon esetben lenne változtatható, ha a lovas katonaságnak pusztákoni elszállásolása megengedtetik".178 (Mintha az egyszerű vásárhelyi földműves - sokszor csak szoba-konyhás - lakása „a végre felszerelt" lett volna.) A válaszadók nagyon jól tudták, hogy a lovasság elhelyezése a pusztákon katonai szempontból képtelenség. Az így elszórt honvédeket nem lehet időben riadóztatni, menetkész állapotba hozni. A megyebizottság válasza ebben a formában Kossuth Lajos és az OHB rendelkezésének burkolt visszautasításaként fogható fel.

Sorkatonák, a szegedi táborba igyekvő nemzetőrök, honvédek váltogatták egymást 1848-1849 mozgalmas időszakában Hódmezővásárhelyen. Számukat nehéz kimutatni, de e munkában ezt nem is tartjuk feltétlenül szükségesnek. Volt úgy, hogy több ezer, de átlagosan nyolcszáz katona volt bekvártélyozva a vásárhelyi házaknál. Ezért több ízben kérelmezték a megyei bizottmánynál a terhek megosztását Hódmezővásárhely és a megye többi községe között. Tudomásunk szerint ilyen igény kielégítésére - bár „...ezen több ízben ismételt kérés tudatul szolgált" - az önvédelmi harc során a megye részéről kísérlet sem történt.179

Néhány számadat áll rendelkezésre arról, hogy mit jelentett Hódmezővásárhelynek, illetve Csongrád megyének az itt állomásozó, vagy átvonuló katonaság eltartása. 1848 májusában, novemberében és decemberében a város 7042 forint értékben szállított kenyeret, zabot és szénát a hadseregnek. A katonák fuvarozása 1118 forintjába került a városnak, míg 500 forint ára tűzifát is átadtak.180 Csongrád megye katonai adóhátraléka ebben az időben 41715 forintra szaporodott. Ebből vonták le a beszállásolás tényleges kiadásait (zárójelben adjuk a Hódmezővásárhelyre eső részt): a helyben fekvő és átutazó katonaság részére kiszolgáltatott termények 3031 Ft (2301 Ft.) a katonaság részére fuvarbér 3175 Ft (1118 Ft.)

A megyét terhelő termék- és fuvarköltség 55%-át az a Hódmezővásárhely fizette, amely az érintett és számításba vehető községek lakosságának csupán 39%-át vallhatta magáénak.181 Csupán rápillantásra is szembeötlő aránytalanság az, ami érthetővé és indokolttá teszi a város részéről annyiszor elhangzó panaszt és a tehermegosztás igényét.

A katonaság (főleg a gyalogság) közlekedése, mozgatása szekerek nélkül abban az időben elképzelhetetlen volt. (Mellékesen megjegyezve: a délvidéki szerb felkelők katonai sikereinek is egyik magyarázata a kocsik gyakori és ügyes felhasználásában fedezhető fel.) De sem a sorkatonaság, sem a honvédség nem rendelkezett annyi szekérrel, amennyi katonái szállításához szükséges lett volna. A császári-királyi szekerészét csak a tüzérség (és más alakulatok) ló szerszállítására volt berendezve, s a honvédségnél is a tüzérség szállítására biztosították ezt. A többi a paraszti előfogatokra maradt: egy-egy vidék vagy város lakosságának kellett a járművek biztosításáról gondoskodni. Jó előre lehetetlen volt meghatározni, hogy alkalmanként hány szekérre lesz szükség. Volt, amikor csak néhány százat kértek, de előfordult olyan eset is, amikor Hódmezővásárhely valamennyi kocsijára igényt tartottak. A szegedi magyar tábor felállítása például több tízezer katona és nemzetőr összevonását és átcsoportosítását jelentette, ami töméntelen sok szállítóeszközt igényelt (Török Gábor június 25-i kérése). A megyebizottság határozatára Hódmezővásárhelyen a templomok előtt hirdették ki, hogy „...minden gazda lovait és kotsiját olly közelében tartsa, hogy a melly órában szóllítatni fog, azonnal elóállnasson".182 A fuvarkötelezettség kivetésének alapjaként két, egymást szorosan kiegészítő elv szerepelt Csongrád megyében: a volt jobbágyok esetében a megyében fekvő telkeik számához történő „aránylagos felosztás"; a nagyobb birtokkal rendelkezőknél pedig birtokuk nagysága.183 Az előbbi elv szerint Hódmezővásárhelynek 200 kocsit kellett biztosítania, az utóbbi szerint például a Károlyi grófnak naponként 156 kocsit, a nagyobb terhek vontatására 48 ökröt a honvédség részére; az átkelő utasok fuvarozására pedig tíz négy előfogatú erőt voltak kötelesek tartani a városházánál.

A fuvarozással összefüggő kérdések 1849 januárjában kerültek a figyelem középpontjába. Az OHB utasításának megfelelően a bácskai hadtest két hadosztálya - Vécsey Károly gróf tábornok vezetésével - ekkor vonult át a megyén, hogy a Tisza középső táján egyesüljön a fősereggel (útvonaluk: Csantavér - Szabadka - Szeged - Hódmezővásárhely - Szentes - Cibakháza). A mintegy tízezer katona mozgásának segítése, szállítása jelentős gondot okozott e vidék törvényhatóságainak.

Vécsey tábornok 1849. január 26-án - négynaponkénti váltással - 400 szekeret igényelt a megye alispánjától. Mivel Szeged után a következő állomás Hódmezővásárhely volt, Rónay Mihály onnan rendelte be a 400 kocsit. A város részéről azonnal megkezdődött az ilyenkor szinte elmaradhatatlan magyarázkodás: nemzetőrei Aradon, Szegeden és Szabadkán szolgálnak, a felváltásukra is sok kocsira volna szükség. Ha volna is szekér, akkor meg a haj-tókban lenne hiány, mivel a munkaképes férfiak jórésze nincs otthon. Kovács Ferenc szolgabíró január 27-én Vásárhelyen emlékeztette Rónay alispánt, hogy - a korábban már említett - megyei döntés értelmében a telkek száma után a város csak 200 szekér kiállítására kötelezhető, így az igényt illetően (400 kocsiról van szó) „...a bizottmány által kimondott arany elv" alkalmazását kéri.184

A honvédek szállítása mulaszthatatlan ügy volt, így aztán a megye vezetése nem nagyon akceptálhatta a jogos, vagy csak a szokásos ellenvetéseket, kifogásokat. Ellentmondást nem tűrő hangon utasította Kovács Ferencet, hogy a rendeleteket - azok „bonczolgatásától óvakodva - pontosan és szigorú felelet terhe alatt" teljesítse.185 A városra eső 200 szekeret előállították, s a Károlyi uradalmat is kötelezték a 156 kocsi és 48 ökör biztosítására. Mivel a felváltás nem ment zökkenőmentesen, Vécsey egyszerűen nem engedte haza a már szolgálatában lévő kocsikat.186 A kívánt eredmény nem is maradt el. A Csongrád megyei Állandó Bizottmány egyik - Batthyány Kázmér grófnak küldött - jelentéséből tudjuk, hogy a kisebb-nagyobb zökkenők ellenére „...a felső táborban szükséges termesztménybeliek szállítása... és különösen tegnap is nem csekély szálítás telyesíttetett" (1849. február 18.).187 Szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy ez a hétköznapi, „prózai" munka, s benne Hódmezővásárhely erőfeszítése is hozzájárult később a tavaszi hadjárat sikeréhez.

A hátországnak volt egy másik, de egyáltalán nem lebecsülendő szerepe: a sebesült és beteg nemzetőrök és honvédek ápolása, ellátása, újra harcképessé tétele. Az ilyen természetű munka szervezése és irányítása a gazdasági és élelmezési biztosok (ezen a vidéken Török Gábor) hatáskörébe tartozott.

Az önvédelmi harc kezdeti szakaszában (1848 nyaráról-őszéről, vagy más szóhasználattal a „kis szabadságharcról" van szó) még nem érkeztek sebesültek Hódmezővásárhelyre. A város vezetése és lakossága azonban így is tudta kötelességét: az ellenséges fegyverek előtt álló honvédek, nemzetörök számára ruháról, a sebesültek ellátására tépésekről gondoskodott.188 Július 26-i népgyűlésén ajánlotta fel segítségét a város lakossága,189 később azután a Honvéd Egyesület vállalta magára e munka szorgalmazását és szervezését. Az Egyesület december 5-i közgyűlésén Kocsis Dániel jegyző szólt arról, hogy milyen tevékenységet fejthetnének ki a „felvilágosodott nők" hazánk megmentése érdekében. Kocsis indítványának helyt adva, a foltozni való ruhákat kiadták „...a várni ajánlkozó nők kezébe". Erre a munkára, no meg a tépés-csinálásra mindenekelőtt az Egyesület vezetőinek feleségei: Gaál Dánielné, Nagy András Jánosné, Póka Sándorné és Jeszenszky Lászlóné jelentkeztek.190

Az osztrák-szerb hadsereg támadása következtében, a szegedi kórházak telítetté válásával a katonai vezetés Hódmezővásárhelyt is kiszemelte, mint olyan helyet, ahol a lábadozó honvédeket gondozhatják. A városban több honvédkórház működött: beteg katonákat fogadott a Vásártéren lévő présház és istálló, a református nagytanoda (gimnázium).191 A betegek számának növekedésével újabb és újabb megoldást kellett keresni. így került szóba az akkori főutcán lévő két Károlyi-ház igénybevétele. Palkovics orvos-százados 1849. március 30-án előterjesztett kívánságának végrehajtása elöl a helyi tanács azonban kitért. Arra hivatkoztak, hogy semminemű katonai kérés teljesítésébe, így kórház felállításába sem bocsátkozik az illetékes kormánybiztos (Osztrovszky József) jóváhagyása, utasítása nélkül.192 A Károlyi-ház átvételének adódott egy másik akadálya is, mégpedig az, hogy magántulajdon volt. Ilyen jellegű épületet csak a „legszorítóbb szükség esetében", s csak úgy lehetett átvenni kórház céljára, ha „más középület már nem létezik". Miután a hadsereg nem volt hajlandó elfogadni egy, a város szélén álló olajütő házat, nem maradt más hátra, mint a néhány hete visszaadott gimnázium épületét alakítani át ismét kórházzá.193 A református egyház tett ugyan kétségbeesett kísérletet a döntés megváltoztatására, vajmi kevés sikerrel. Hiába érveltek azzal, hogy a tanulók elmaradnak tanulmányaikban, a város közepére nem célszerű kórházat helyezni, mert az „...a ragályos nyavalyának magva", a kórház mellett lévő posvány sem éppen egészséges, ezzel csak a megvalósítás elodázását tudták elérni.194 Az eredeti elképzelés szerint egy hét elteltével, azaz június 22-én már betegeket fogadott volna a „nagyiskola", de még július 4-én is sürgetnie kellett Hadik Gusztávnak, az I. Tartalék Hadosztály parancsnokának az épület átengedését.195

Megkérdőjelezhető az a tapintat, amit a katonai vezetés és Osztrovszky kormánybiztos tanúsított a Károlyi-ház átvételének esetében. A hódmezővásárhelyi Károlyi birtokon 1848-ban három testvér osztozott. Károlyi István (1797-1881) távol tartotta magát a politikától, Károlyi György (1802-1877) honvéd őrnagyként szolgálta hazáját, míg bátyja, Károlyi Lajos (1799-1863) aulikus beállítottságú volt, akit Windisch-Grátz 1849-ben Komárom megye császári biztosává nevezett ki. Ezért Kossuth Lajos éppen a kérdéses időben, 1849. március 29-én utasította az igazságügy vezetőjét, hogy a gróf Szatmár, Bereg és Csongrád megyei javait zároltassa.196 Március 31-én Nagy Károly osztályigazgató közli az OHB határozatát a megye közönségével, s elrendeli a „honárulóvá lett" gróf vagyonának összeírását, zár alá vételét.197 Csak igen csekély elégtétel lett volna, ha Károlyi Lajos vásárhelyi tiszttartóházát sebesült honvédek gyógyítása céljára hasznosítják.

A hódmezővásárhelyi honvédkórházak történetét vizsgálva, két szomorú jelenséget nem hallgathatunk el. 1849. február 23-án Lovász Antal segédlelkész levelet írt az alispánnak, mert nem tudott napirendre térni az elhunyt honvédek iránti közönyösség, érzéketlenség felett. Minden kommentár nélkül idézzük a lelkész levelének néhány részletét: „A helybeli ispotályban sinlödö honvédeink közül többen elhaltak már, kiknek holt tetemeik nem keresztényi, nem is emberi szokás szerint, hanem mint megvetett oktalan állatok maradványai, koporsó nélkül fordítattak a sír- gödörbe... mi több, a már halott minden fejér ruhája lehuzatván rolla, egészen mezítelen vettetett a sírba. Ez valóságos botrány". Joggal veti fel: ha a lelkészek ingyen és örömest megteszik napi szolgálatukat, akkor a város is megteheti azt, hogy a halottaknak „...legalább egy pár szál deszkábul öszveütött koporsót csináltasson". Ez az eljárás elkedvetlenítheti a honvédeket is, s a lelkész tapasztalata szerint „...miatta a nép eddig is nagyon zúgolódott".198 Bár a Csongrád megyei Állandó Bizottmány február 24-én tárgyalta az ügyet, érdemleges döntésről nincs tudomásunk.

A Szegeden megjelenő Tisza-Vidéki Újság 1849. március 21-i számában ugyancsak a vásárhelyi kórházakban tapasztalható anomáliával foglalkozik. Egy hódmezővásárhelyi levelező panaszolja, hogy a sebesült honvédek, „...kik e helybeli tábori koródába jutottak, a kórodában éhséggel küzdenek annyira, miszerint nehogy az éhhalálnak áldozatul essenek, kénytelen valának egy kis ételért házanként koldulni". Kiderül a cikkből az is, hogy nyolc emberre főznek egy font húst, melynek leve ebédre és vacsorára is „eledelül szolgál". „Édes hazám! - kiált fel a cikk szerzője - hát a te védangyalidat éhhalállal kínoztatod?" A kellemetlen helyzeten kurtán-furcsán segítettek, ami még ugyanezen cikkből kiviláglik: „Most ugyan már segítve van a bajon annyiban, hogy a honvédek nem koldulnak, mert a kóroda kapuin erős istrázsa áll".

Az önvédelmi harcát vívó nemzet kormánya (az OHB, majd a Szemere kabinet) igyekezett emberségesen bánni a fogságába esett ellenséges katonákkal, tisztekkel. A hadifoglyokat tisztességes zsolddal látták el, a tiszteknek megengedték, hogy a tartózkodási helyül kijelölt városokban napközben szabadon mozogjanak.199

Hetvényi-Simstich István (1827-1904) egykori honvéd emlékiratából tudjuk, hogy 1848-49 telén voltak Hódmezővásárhelyen horvát hadifoglyok, akikkel ellenséges voltukat még betegtársaik sem éreztették, csupán Jellacic bánt emlegetve élcelődtek velük.200 1849 nyarán a hadifoglyok száma megszaporodott a városban. Július 16-án - a Szeged felé nyomuló Haynau elől -1583 foglyot hoztak Kecskemétről Hódmezővásárhelyre (ebben a hónapban a városban mintegy háromezer hadifogoly volt).201 Mivel számukra már nem volt szállás, a kenyerei pusztára szállították őket. Szabó Mihály polgármester kénytelen volt kérni a katonai vezetést, hogy a terhek megosztása céljából a megye többi községe is részesedjen a foglyok tartásából. Szentes városa azonban már másnap, július 17-én tiltakozott 1565 fogoly Vásárhelyről történt átszállítása miatt.202

Az OHB korábbi rendelete következtében a volt császári tisztek - most hadifoglyok - Hódmezővásárhelyen is szabadon mozoghattak. A hadi helyzet -számunkra nem éppen kedvező - alakulása, a császári haderő közeledése felbátorította a fogságban lévő tiszteket. Ugyancsak Szabó Mihály panaszolja július 17-én: a „rósz irányú osztrák fogoly tisztek az utczákon csapatokban állva beszélgetnek", félő, hogy ennek következtében az önvédelmi harcunk iránt „...különben is kevés rokonszenvet mutató oláh ajkú újonczok tév útra vezettetnek". Ismételt kérését - hogy e hadifoglyokat más községekbe helyezzék át - a megyebizottság a hadügyminisztériumhoz továbbította.

Ormai Norbert (1813-1849), a honvéd vadászezredek parancsnoka203 1849. július 20-án Hódmezővásárhelyen járt. Megdöbbenéssel tapasztalta, hogy az itt tartott hadifoglyok naponta tízesével halnak éhen. Még aznap szemrehányó levélben közölte felháborodását a városi hatósággal. Először a hírnek - amely már korábban fülébe juthatott - nem hitt; feltételezni sem tudta, hogy egy nemzet („...a mely szabadságáért annyira lelkesülten harc-zol az emberiség nevében") hadifoglyokat éhen veszni engedjen. „Tegnap magam voltam szerencsétlen az útszán egy illyetén embert elaléltan látni, kihez, gondolván, hogy a kór nyomta volna le, orvosi segélyt akarván alkalmaztatni - kivilágult, hogy 6 nap óta nem kapott egy kanál meleg étket ő, s számtalan társai, minek következményei voltak a már bekövetkező halál irtóztató előjelei". A foglyok azért jutottak ilyen szomorú helyzetbe, mert képtelenek voltak bankjegyeiket beváltani, ugyanis „...a polgárság a magyar pénzt kötelessége ellenére váltani annyira vonakodik". Erről viszont nem a város lakossága tehetett. A hadifoglyoknál osztrák pénzjegyek lehettek, de azokat - Kossuth május 6-i rendelete miatt - nem fogadhatták el, hacsak nem akartak „honárulóképp tekintetni és büntettetni".204 Megoldásként Ormai Norbert három lehetőséget kínál: vagy a város polgárai főznek a foglyoknak úgy, ahogy az katonáknak szokás; vagy „egyes csaplárosok, gazdák" kapnak megbízást - szabott díjért - a foglyoknak főzni; vagy a város gondoskodjon arról, hogy a hadifoglyok aprópénzt kapjanak, képessé téve őket élelmiszer vásárlására. A város polgársága - fejeződik be az ezredes levele -„...élelmeztesse a zsarnokság szerencsétlen, de még is emberi vakeszközeit úgy, amint azt egy művelt, egy szabad polgár a legundokabb ellenségével is el nem mulaszthatja".205

A hódmezővásárhelyi tanács válasza meglehetősen furcsa mondattal kezdődik: „Jó lélekismérettel kinyilatkoztatjuk, hogy mindezek meg sem történtek, de ha meg történtek is, ennek okai teljességgel nem vagyunk". A hadifoglyokat ugyanis nem adták át a városnak, hanem azok katonai igazgatás alá tartoztak, „...s így közvetlen tudomása nem lehetvén a városi hatóságnak az említett hadi fogjok mibenlétéről". Ez az állítás nehezen hihető el. Ha a városban éppencsak megforduló idegen felfigyel azokra a szerencsétlen emberekre, akkor hogy nem tűnt fel a mindig itt élő vezetőknek? Ha az Ormailevélben foglaltak nem felelnek meg a valóságnak, akkor mi indokolná egy felelős személy (Kossuth szárnysegéde) a szabadságharcunkra meglehetősen kompromittáló vádaskodását? Minden alap nélkül előre szállított volna olyan rágalmakat (a hadifoglyokkal való embertelen bánásmód), amellyel később a győztes császári hadvezetés és hadbíróság illette a magyarokat?

A hadifoglyok ellátásának zavarai különben is kiderülnek az említett válaszlevélből. Közlik ugyan, hogy a város megtette a magáét: tűzifát és húst szállított - felszólításra - a foglyoknak. Elismerték azt is, hogy a német pénzt nem akarták beváltani, de ezért nem lehet sem a város vezetését, sem a lakosságot hibáztatni. De ne szépítsük a dolgot: ha Hódmezővásárhely városa a sebesült honvédek élelmezését is csak nagy nehézségek árán tudta biztosítani, akkor mit várhatunk a hadifoglyok esetében? Nincs okunk kételkedni a város vezetésének őszinteségében: „...a nép maga családját, s a saját ügyében vérző honvédet is alig képes kitartani, most midőn a búza köblének ára 20 váltóforint... úgy az emberiség mint a hazafiság érdekeivel jön ellentétbe".206

Az ünnepei: Választások, forradalmi évforduló, függetlenség

Érdekes vita zajlott - még 1848 őszén - a Kossuth Hírlapja hasábjain a hódmezővásárhelyi közállapotokról. Ez a közjáték sajátos módon a rendezett tanácsi választások egyik előzményének tekinthető.

Az említett lap 1848. október 28-i számában a vásárhelyi tudósító tollából cikk jelent meg Kossuth Lajos második toborzóútjának eredményéről, a vásárhelyi népfelkelők kimozdulásáról. A szerző szerint azokban a sorsdöntő napokban csak azt tette a város vezetősége, amit más hasonló nagyfontosságú dolgokban tenni szokott, vagyis semmit. Minden tartózkodás nélkül kimondja, hogy a város dolgainak vitelét ilyen vezetők kezén hagyni a haza érdekeit veszélyeztető könnyelműség. „Rendezett tanács! mikor jő el már a te országod?" - fohászkodik a tudósító cikke befejezéseképp.207 A november 9-i tanácsülés rágalomnak minősítette ezt a cikket, s az elöljáróság „meggyaláz-tatása tárgyában" azonnal elégtételt követelt.208 A hanyagság vádjának cáfolataként Csongrád megye bizottmányi ülésének jegyzőkönyvi kivonatát küldték el a szerkesztőségnek, amit az teljes terjedelemben le is közölt.

Október 28-án ugyanis a Csongrád megyei Állandó Bizottmány Hódmezővásárhelyen tartotta ülését, amelyen - a közelgő választásokra hivatkozva -a város tanácsa, s személy szerint Kovács Mihály bíró lemondott.209 Tekintettel arra, hogy az országgyűlés határozata szerint az elöljáróságok választása (az új adórendszer életbe léptetésével) az 1849-es esztendő első napján lesz esedékes, a megyebizottság nem fogadta el a vásárhelyiek leköszönését. Sőt: Kaszap Mihály másodalispán előterjesztésére e testület hivatalosan is méltányolta a város elöljáróságának, személy szerint Kovács Mihály bíró tevékenységét, mivel az „...a jelen fontos körülmények között minden rendeleteket és intézményeket a legnagyobb szorgalom és buzgósággal teljesített".210 A Kossuth Hírlapjában november 9-én megjelent cáfolat e jegyzőkönyvi kivonattal azonos. Ezzel párhuzamosan - az 1848:XVIII. törvénycikkre hivatkozva - követelték a szerkesztőségtől a vásárhelyi tudósító megnevezését.211

Kossuth lapjának december 7-i számában közölt válasz arról árulkodik, hogy a névtelenség pajzsa mögé rejtőzködő tudósító csakis a vásárhelyi tanács tagja lehetett. Csak így tudhatta, hogy Kovács bíró az említett lemondással fenyegetőzve csikarta ki a megyebizottság dicséretét, „...mely tehát nem egyéb czifra semminél". Az elterjedt hiedelem szerint - írja a cikk szerzője - az elöljáróságra kent „gyalázatot" száz év sem fogja lemosni, neki azonban más a véleménye: „...csak egy városi tisztújítás kell, és belejó minden a rendes kerékvágásba". Az a meggyőződése, hogy ebben az ügyben kizárólag a város közönsége hozhat ítéletet, amely előtt bármikor fejet hajt. A válaszcikk befejező mondata a városvezetóség kemény bírálata: „...a jelen bonyolított és veszélyes perczekben e roppant város ügyének kellő módoni kezelésére szükséges képességekkel önök nem bírnak". (A december 23-i számban derül ki, hogy a titokzatos vásárhelyi tudósító Szilágyi Virgil, a baloldali beállítottságú ügyvéd.)

A rendezett tanácsi választások kiírására még 1848. május 11-én sor került. Szemere Bertalan belügyminiszter levele szerint a nemzet fejlődése, önánosága és ereje mindenekelőtt „...a szabadság és józan önkormányzás igényeire alapított községi rendszer" működése révén mozdítható elő. Ennek jegyében utasította a megyét, hogy Hódmezővásárhelyre, Szentesre és Csongrádra három tagú állandó bizottságot küldjön, amelyek jelentést kötelesek készíteni e települések viszonyairól.212 Az 1848:XXIII. törvénycikk közli a települések új besorolását. E rangsorban Hódmezővásárhely a maga 39 550 lakosával nagy városnak minősült (4.§). Május 25-én meg is alakult az a háromtagú bizottság, amely Vásárhelyen a belügyminiszter által kért jelentést állította össze. Tagjai: Kaszap Mihály, Fekete Mihály és Gaál Dániel.213 A június l-jén tartott népgyűlés e delegáció kijelölését és személyi összetételét abban a reményben hagyta jóvá, hogy „...a tisztelt Választmány a Város felvirágoztatására és a jobbágyi terhektől lett felszabadulása következtében szükséges kifejlődése törekvéseibeni előhaladására nézve a szükséges intézkedéseket megteendi".214 A választásokig azonban majd egy évet kellett várni.

A rendezett tanácsi választást közvetlenül előkészítő bizottságot az 1849. március 16-án tartott népgyűlés hívta életre. Elnöke Gaál Dániel református lelkész lett, melléje Tarjánból négy, a Kis utcából hat, Tabánból hat, az Új utcából nyolc és Újvárosból nyolc „hozzáértő, becsületes embert" neveztek ki. A választás napja: 1849. március 25. Március 17-én - az 1848:XXIII. törvénycikk alapján - rögzítették a választás szabályait, a választójog kritériumait.

Részt vehettek a választásokban mindazok a férfiak, akik legalább negyed telek nagyságú földdel rendelkeztek;215 azok a házzal bíró lakosok, akiknek legalább 1000 forintot érő vagyonuk volt; azok a mesterek, akik „mesterségüket folytonosan egy legénnyel folytatják"; az értelmiségiek, akiknek 600 forint jövedelmük van vagy 80 forint lakbért fizetnek. A szükséges 1000 forint értékkel bíró zsidókra is kiterjesztették a választójogot. A március 24-i tanácsülés döntése szerint „...a mindenféle vallásfelekezetú tanítóknak általánosan" a szavazati jog megadható.216

Az 1848:XXIII. törvénycikk legfőbb hiányossága az, hogy a választójog gyakorlását magas cenzussal szorította korlátok közé. A szegényparasztok távoltartása azonban nem ütközött a vásárhelyi vezetőség néhány tagjának politikai elképzeléseivel. A március 23-i tanácsülésen Gaál Dániel világosan és egyértelműen még is fogalmazta ezt: „...a volt népgyűléseknél sokkal czélszerúbben lesznek ezután minden gyűlések, mert ezelőtt a vagyontalanok, éretlen korúak, sőt sokszor idegenek is kiabáltak legjobban a választásoknál, de most a törvény értelmében a Vagyonosok összeíratván, ezek jobban képviselendik a Városi egész közönség érdekeit mint eddig".217

1849. március 25-én a városi rangra emelt Hódmezővásárhely rendezett tanácsa a következő személyekből alakult meg: a polgármester Szabó Mihály, a főbíró Fekete Mihály, a főjegyző Póka Sándor, a két aljegyző Vincze Sándor és Bálás János lett. A tíz tanácsnok névsora: Papy József, Jeney János, Bartha Sándor, Matók Samu, Szenti János, Lukács Ferenc, Varga István, Fehér János, Karasz Sámuel és Engelthaller Ferenc. Ezzel a hódmezővásárhelyi közigazgatás történetében új fejezet kezdődött.218

1849 tavaszán két jelentősebb politikai ünnep, demonstráció adott alkalmat arra, hogy Hódmezővásárhely lakossága bizonyítsa politikai hitvallását, az önvédelmi harcunk iránti elkötelezettségét. Bár a két megmozdulás - a forradalom egyéves évfordulója március 15-én és a függetlenség kinyilatkoztatásának megünneplése május 8-án - sok hasonló vonást hordozott magán, egy különbség azonban mégis felfedezhető: az első spontán, a második központi „megrendelésű" akciónak tekinthető.

A fentiekben volt szó arról, hogy 1848. szeptember 24-én alakult meg városunkban a Honvéd Egyesület. Utolsó akciójukra most e fejezetben kívánunk kitérni.

1849. március 8-án az egyesület választmányi ülése tárgyalta a közelgő évforduló megünneplésének tervét. A választmány összetétele már sejteti, hogy e nevezetes megmozduláson kikre, milyen rétegekre óhajtanak támaszkodni. Az elnök (Póka Sándor) és a jegyző (Kocsis Dániel) mellett egyháziak és világiak egyaránt bekapcsolódtak a Honvéd Egyesület e kezdeményezésébe.219 Póka szerint március 15-én „...a Magyar Nemzet életében a legnagyobb nap"-ot ünnepelik meg, amelynek programja hosszas vita után alakult ki.

A lelkészek március 11-én, a megemlékezés előzeteseként hálaadó istentiszteletet celebrálnak, amikor „...alkalmi beszédet is fognak tartani". A városi tanács 15-én - az „ünnepély magasztosítására" - meghúzatja a harangokat, s a nap nagyságát hat ágyúszóval köszönti (a „hangász karnak"220 megparancsolják, hogy a Rákóczi indulót „harsogtassa"). Az ünnepnap fényét a katonaság és a nemzetőrség is emeli részvételével.

1849. március 15-én reggel nyolc órakor kezdődött e program megvalósítása. Az ünneplők menete - honvédek és nemzetőrök kíséretében és a város bírája vezetésével - ekkor indult el a vásártérre. Ott a megemlékezés a Szózat eléneklésével kezdődött, amit három ágyúlövés kísért. Most is - akárcsak egy évvel korábban - Vincze Sándor gimnáziumi tanár méltatta a nap fontosságát „...az ünnepély magasztosságához alkalmazott" politikai beszédében. Ezt ismét három ágyúlövés követte, majd a résztvevők templomaikba siettek istentiszteletre.

Látványaiban impozánsabb, de hátterében ellentmondásosabb volt az ország függetlenné válásának intézményes megünneplése. Ismeretes, hogy április 14-én Debrecenben az országgyűlés elfogadta a Habsburg-dinasztia trónfosztásáról, az ország függetlenségéről szóló határozatot. Az 1849:11. törvénycikk (április 19.) kimondja, hogy az országot „...az önálló független európai státusok sorába iktatjuk, s a hitszegő Habsburg-Lotharingeni házat Isten és világ előtt trónvesztettnek nyilatkoztatjuk".

Kossuth Lajos április 19-én kísérőlevelet is küldött a Függetlenségi Nyilatkozattal a kormánybiztosoknak, főispánoknak, főkapitányoknak és polgármestereknek.221 Tudjuk, hogy a trónfosztás nem váltott ki egyöntetű tetszést sem az országgyűlésben, sem a hadseregben, sem a közvéleményben. Kossuth és a baloldal taktikai elképzeléseinek részleteibe most nem kívánunk bocsátkozni; a Függetlenségi Nyilatkozat politikai jelentőségét vagy elhibá-zottságát a történetírás azóta sokoldalúan értékelte. Kossuth, az újdonsült kormányzóelnök említett körlevelével olyan társadalmi akciót kívánt elindítani, amely ország-világ előtt e nagyfontosságú lépést lett volna hivatva igazolni.

A kísérőlevél mindenekelőtt azok aggodalmát akarta elaltatni, akik úgy érezték, hogy a függetlenség kinyilvánítását bizonyos csoportok vagy személyek ráerőszakolták a nemzetre: „...a nemzetgyűlés nem idézi elő, hanem csak kifejezi és szavakba foglalja jelen nyilatkozatával az állapotot", amelyet a dinasztia politikája érlelt meg. A függetlenség gondolata „...a nemzet anyagi és szellemi életében már tényleg megszületett".222 Az egyetértés kifejezésére („...mellyet bizonyosan Ön is lelkében hord") a címzettnek, a mi esetünkben a főispánnak, egyházi és polgári ünnepet kell rendelnie minden községben, minden testületnél, hogy a nép lelki állapota „ezzel is emelkedjék". Örömmel fogadná a kormányzóelnök, „...ha a testületek úgy, mint egyesek ezen innepet a haza védelmére önkéntes honvédek felajánlásával... is dicsőíteni módot és alkalmat találandnak".223 Egyszersmind elrendeli, hogy a címereket, feliratokat és azokat a jeleket, amelyek a száműzött uralkodóházra emlékeztetnek, minden közhivatalról és nyilvános helyről távolítsák el.

Csongrád megye Állandó Bizottmánya 1849. május 6-án foglalkozott a Függetlenségi Nyilatkozattal (melyet teljes terjedelmében megörökítettek a jegyzőkönyvben) és Kossuth kísérőlevelével. Látszólag itt még nincs ellenvélemény: a megyebizottság „...ezen nyilatkozatban foglalt Nemzet gyűlési határozatok iránt kitörő lelkesedéssel ünnepélyesen hódolatot hűséget esküszik és fogad". A szegvári templomban hálaadó istentiszteletet is tartottak.224 A határozat: május 15-re Szegváron bizottmányi ülést hívnak össze, akkor tartják a megyei ünnepségeket; a „...községenként tartandó ünnepély határidejéül május 8-ik napja tűzetik ki".225

Hódmezővásárhelyen a megyebizottság május 6-i ülése előtt kezdődtek meg a függetlenségi megemlékezés előkészületi munkái. (A kettő nem mond ellent egymásnak. Vásárhely rendezett tanácsú város volt már ekkor, polgármestere is megkapta Kossuth körlevelét, így önállóan is intézkedhetett.) Május 4-én utasítást kaptak a lovas nemzetőrök kapitányai: századaikat tartsák készenlétben, s 8-án reggel 7 órakor sorakozzanak fel a városházánál. Az egyházak lelkészeit is megkérték, hogy a függetlenségi ünnep idejét a szószékekről hirdessék ki, „...azon ünnepélyt annak nagyszerűségéhez alkalmazott egyházi beszéd s hála imával emelni szíveskedjenek". Aznapra (nyolcadika keddre esett) munkaszünetet rendeltek el. Május 7-én eme utasításon némileg változtattak: az istentiszteleteket akkor tartsák meg, amikor a város lakossága a piactéren már értesült az „innep czéljáról". Ugyancsak 4-én adta ki Kovács Ferenc szolgabíró utasítását a császári címerek, felhívások, jelek eltüntetésére, a kísérőlevélben kért honvédok toborzásának; a sebesültek számára, s egyéb jótékonysági célra szánt gyűjtések megkezdésére.228

Az egyházak véleményére - a Függetlenségi Nyilatkozattal kapcsolatosan - érdemes külön is kitérni. Szoboszlai Pap István püspök a debreceni politikai esemény hatására április 26-án körlevelet adott ki egyházkerülete számára,227 amelyben örömmel üdvözli a „...nemzetünk életében új korszakot képező április 14-iki nagyszerű eseményt". Az egyházkerület híveit és lelkészeit ünnepélyesen felszólítja, hogy „...a mi e tárgyra vonatkozólag az illető törvényhatóságok, kormányzók, kormánybiztosok által rendelve s utasításul adva leend, azt megszokott bő készséggel teljesítsék, a haza szent ügyének érdekében lankadatlan szorgalommal működni meg ne szűnjenek".228 Május 13-án újabb körlevél követte az előzőt: a függetlenséggel kapcsolatos „hódolatokat és a törvényes kormány iránti engedelmességüket" az egyházi testületek és konzisztóriumok „teljes számú gyűlésen" fogadják el, s terjesszék fel.229

A „teljes számú gyűlést" azonban a hódmezővásárhelyi református egyháznak nem sikerült tető alá hoznia: a május 28-án tartott összejövetelen mindössze 25 lelkész és presbiter jelent meg.

Ezt Szeremlei Sámuel az ügy iránti közönyösséggel magyarázza, hozzátéve, hogy a megjelentek „...a nemzeti kormánytól követelt hódoló nyilatkozatot el sem határozták".230

Az egyházgyűlések jegyzőkönyvei - érdekes módon - másról tanúskodnak. A május 13-án kelt püspöki és 19-i esperesi körlevélben foglaltak következtében „...az engedelmességet és hódolatot ezen Egyház is kötelességének ismervén", annak kinyilatkoztatására Tóth Ferenc lelkészt és Tárkány Szűcs István főgondnokot bízták meg (2466. sz. jegyzőkönyvi bejegyzés). A távolmaradás okaként a közönyösséget említettük. Talán nem ez a legmegfelelőbb kifejezés. 231

Maga Szeremlei úgy magyarázza a május 28-án (és azt követően, június 23-án) történteket, hogy a lelkeket „...a nemzeti élet e minden képzeletet felülmúló fejlődései foglalták el és ragadták magukkal", ezért az egyházi élet és a hatóság ténykedései számára már kevés energiájuk maradt.

Ezt nem tartjuk valószínűnek. A presbitérium tagjai - nagy általánosságban - nem a parasztság szegényebb rétegeiből verbuválkódtak; a módosabb gazdák (korabeli, a pásztorok szókincséből vett kifejezéssel: a zakinok) politikai meggyőződésükből, óvatos taktikázásból, vagy esetleg politikai közömbösségből fakadóan már nem álltak olyan egyértelműen a trónfosztás, a függetlenség híveinek tábora mellett. Ennek bizonyítására a későbbiekben még visszatérünk.232

Az első fejezetben említettük, hogy a vásárhelyi katolikus plébános, Vécsey Sándor gróf a forradalom kezdeti szakaszában még elhatárolta magát a haladó mozgalmaktól. 1849 júniusában azonban dicséretes változás figyelhető meg magatartásában. Szeremlei többször is idézett könyvében erre a következőképp utalt: a plébános „...félretéve minden tartózkodást, határozottan csatlakozott szabadelvű plébános társaihoz".233 Véleményünk szerint ebben a pálfordulásban szerepet játszhatott testvére, Vécsey Károly pártolása a magyar ügyhöz; s az is, hogy a tábornok 1849 februárjában Hódmezővásárhelyen tartózkodott, s találkozhatott fivérével.

A katolikus alsópapság tájékoztatására - miután az „egyházi nagyjainktól nagyobb részt elhagyattunk" - 1849. június 21-ére Ceglédre nyilvános ülést hívtak össze Rudlovszky István ecsegi plébános elnökletével. A katolikus papi gyülekezet „...legnagyobb lelkesedéssel kijelentvén édes magyar hazánk függetlenségi nyilatkozata fölött legőszintébb hazafiúi tiszta örömérzelmeit, s a független hazai kormány iránt őszinte hódolatát". Horváth Mihály (1809-1878) püspököt, vallás és közoktatásügyi minisztert annak engedélyezésére kérték, hogy a katolikus klérus feletteseit, különösen püspökeit szabadon maga választhassa. Hitet tettek a „demokratái köztársaság", mint a keresztény egyház szellemével megegyező államforma mellett is. A megválasztott tisztikar tagja lett Vécsey Sándor plébános; a megye katolikus papjai közül Rótth Antal mindszenti és Körrey Ferenc szegvári plébánosok.234 Ez mindenképpen új színfoltja a forradalom-önvédelmi harc valláspolitikájának, s örömmel nyugtázhatjuk, hogy éppen az egyik hódmezővásárhelyi plébános járult hozzá a katolikus egyház 1848-49-es szereplésének árnyaltabb megítéléséhez.

1849. május 8-a felejthetetlen nap volt Hódmezővásárhelyen. Már előző este a harangok zúgása figyelmeztette a lakosságot a „közel reggelnek magasztos rendeltetésére". Az ünnep reggelén a lovas nemzetőrök által alkotott négyszögben, a városháza előtt a polgármester üdvözölte a „sok ezernyi népet". Az egyik városi jegyző felolvasta, a másik megmagyarázta a Függetlenségi Nyilatkozatot. Ezt követően - 1848. március 26-hoz és 1849. március 15-éhez hasonlóan - az ünneplők templomaikba siettek hálaadó istentiszteletre, amikor is „..a papok alkalmi beszédet és imát is elmondtak".

Az ünnepség forgatókönyvében a következő színhely a vásártér volt. A korabeli leírás szerint „E tér több száz holdnál, s alig tértünk ide. A tanyák, a házak pusztán maradtanak; a gulyások, csikósok, juhászok e napon elhagyták vala nyájaikat és siettek a nemzet újjá születését üdvezelni".235 A vásártéren halmot emeltek „...örök emlékül a függetlenség kimondásának; hordtuk a földet és öröm könyüinkkel áztattuk". A téren ökörsütés, minden háznál lakoma volt; este a várost kivilágították, s táncestélyt rendeztek („...mellyból 268 pfrt. jött be a sérült honvédek felsegélésére"). Az ünnep emlékére, Kossuth sugalmazásának megfelelően, Hódmezővásárhely 100 honvédet ajánlott meg „...a függetlenség védelmére kiállítani a maga költségén és törvényes tartozásán felül".

A Szegedi Hírlapban megjelent tudósítás azonban nem is kívánta elkendőzni az örömünnep fényei mellett felsejlő árnyakat sem. Az értelmiségiek, a középbirtokosok és szegény lakosok őszintén ünnepelték az ország függetlenségét, s vállalták a katonai szolgálatot. De volt a város társadalmának egy olyan rétege is, amelyet „...csak az ásó és a kapa, vagy... barátkoztathatja meg a kor nagyszerű mozgalmaival". Ezek pedig a régi táblabírói világ letűnt képviselői; azok, akik „még fel sem ocsúdtak a fekete-sárgaságból"; s a nagygazdák, „...a régi zakinok, (akik) önérdeknél magasbat dicsőbbet ismerni nem akarván". (Az anonim cikk szerzője szerint „nincs az isten ege alatt utálatosabb teremtés, mint a magyar zakin gazda; no és H.M.Vásárhelyen is mennyi van ilyen?") Ez lehet az a réteg, amely húzódozott a nemzetőri és katonai szolgálattól,236 akik távollétükkel tüntettek a függetlenség ünnepén, s akik - mint presbiterek - az egyházi gyűlést is hanyagolták, ha ott színt kellett vallani politikai nézeteikről.

 

4. A nemzetőrök és honvédek az önvédelmi harcban

(1849)

Vásárhely mozgó nemzetőrei

1848. december 16-án új szakasz kezdődött a nemzetőrség történetében. Ezen a napon jelent meg Kossuth Lajos felhívása az úgynevezett mozgó (más szóhasználattal: önkéntes) csapatok alakítására.237 Az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke elöljáróban azt az igazságot fogalmazza meg, ami 1848 telén már nyilvánvaló volt: a nemzetőrség - a szervezetlenség miatt - „...az ellenség visszaverésében ritkán mutatkozott sikeresnek". Az sem volt e-lőnyös, hogy egy-egy vidék nemzetőrségét „kellő megválasztás és gyakorlat nélkül" mozgósították, következésképp „...a siker a várakozásnak s a lelkesedésnek meg nem felelt".

Az újtípusú nemzetőrök toborzását Kossuth a következő elvek szerint képzeli és rendeli el:

a./ gyalogos és lovas alakulatokat toborozzanak nemzetőrök, vagy más önkéntes vállalkozók köréből. Csak annyi a megszorítás, hogy önként ajánlkozók legyenek, a lovas szolgálatra jelentkezők saját lóval rendelkezzenek, s a „fegyverben ne legyen válogatás,,.

b./ Ezek a nemzetőrök a törvényhatóság bizottmányi ülése által meghatározandó helyen vonandók össze; s az állam költségére a rendes katonaságéhoz hasonló zsoldot, illetve lótartási adagot kapnak.

c./ A nemzetőrök tisztjeiről a törvényhatóságok gondoskodjanak.

A csongrádi megyebizottság abban a reményben kezdte meg e rendelet nyomán az új mozgó sereg szervezését, hogy a hagyományos nemzetőri szolgálatra kötelezetteket a jövőben nem kell a megyéből kimozdítani. A december 27-én kelt bizottmányi határozat szerint a legalább 400 gyalogos és 200 lovas egy esztendőre az „önkénytesen beállókból s ajánlkozókból" legyen kiállítva. A gyalogosnak 40, a lovasoknak 60> pengő forint illetmény jár egy esztendőre. Ebből az összegből kell az önkéntesek ruházatát kiállítani (posztó nadrág, felöltő, szűr, illetve a ló ellátása). Azok azonban, akik sorshúzás szerint össze vannak írva, addig nem lehetnek nemzetőrök, amíg a honvédkontingens ki nincs töltve. A nemzetőröknek a helyettesítést megengedik. A fegyvereket (kard, karabély, szuronyos fegyver) a már korábban szolgált nemzetőröktől fogják átvenni.238

1848. december 31-én Szilágyi Gusztáv számvevő kiszámította, hogy a 400 gyalogos és 200 lovas önkéntes nemzetőr - a megyei községek népessége arányában - miképp állítandó ki. A majd negyvenezer lakosú Hódmezővásárhelyre 135 gyalogos és 100 lovas nemzetőr esett (Szentesre 78 illetve 58, Csongrádra 56 illetve 42). Ezt a felosztást megkapták az „ujjoncz állító küldöttségek elnökei", s a toborzás megkezdődött (1849. január 2.).239 Január 2-án határozat született arról is, hogy a 600 önkéntes nemzetőr díjazására 25 000 forint fordítható. Ezt az összeget a megye községeinek és birtokosainak kellett összeadni. (Csak néhány adalék: Hódmezővásárhelyre 7654 forintot róttak; Szentesre 4471, Csongrádra 1668 forintot, míg például a Károlyi grófok családjára közel hatezret.)240 Addig, amíg ezt az összeget sikerül beszedni, a megye 20 000 forint kölcsönt vett fel, amiből 1849 februárjában 10 000, majd 6000 forintot utaltak ki a mozgó nemzetőrség parancsnokának, Rónay Mihály alezredesnek, a megye első alispánjának.241

Joggal merülhet fel a kérdés: a 600 fős nemzetőrség felállítása megvalósult-e, vagy esetleg ez a határozat is papíron maradt. 1849 márciusában vita támadt a megye vezetése és Batthyány Kázmér gróf, kormánybiztos között a megyebizottmány egyik határozata felett. Az 1848. december 27-én született megyei döntés az új, önkéntes nemzetőrségben is megengedte a helyettesítést. 1849. március 9-én Batthyány kormánybiztos kifogást emelt e pont ellen, mondván: „...akként egyedül a gazdagoknak, kik képesek voltak gyermekeiket pénzzel megváltani, tétetnék kedvezés"; de méltányolva a megye érveit („mentől nagyobb számból álló mozgó csapat jöjjön létre"), öt nappal később „mostanra, kivételkép" elfogadta a megyei határozatot. Itt található egy olyan mondat, amiért ezt a kis - de témánktól nagyon el nem kanyarodó -kitérőt tettük. A megyebizottság ugyanis úgy rendelkezett, hogy Batthyány válaszát a szolgabírák révén a községekkel úgy közöljék, hogy „...a megyei önkéntes mozgó csapat kívánt létszáma már betöltve lévén, az ezen csapatba helyettesítés ezentúl ne engedtessék".242

Természetesen más, szintén hitelt érdemlő bizonyítékaink is vannak e nemzetőr-egység megalakulásáról, létezéséről. Kárász Benjámin főispán 1849. január 26-án nevezte ki a „megyebeli önkéntes csapatok" parancsnokává Bene Lajos őrnagyot.243 A vásárhelyi mozgó nemzetőrök egyik tisztje Bán-hidi Mihály tarjáni gazdálkodó volt. Egy 1849 februárjában készült összeírás 56 nemzetőrjéből 23 szolgált a januárban alakult mozgó csapat soraiban.

A Kossuth felhívása nyomán alakult Csongrád megyei önkéntes nemzetőrség Szegeden Hadik Gusztáv ezredes IV. hadtestének úgynevezett „szegedi

2. hadosztályába" került, Igmándy Sándor őrnagy parancsnoksága alá. Ennek a hadosztálynak vezérletét vette át 1849 márciusában Perczel Mór tábornok, hogy megkezdje Délvidék felszabadítását. A támadó hadművelet kezdetén a 2. hadosztály - így a Csongrád megyei, illetve vásárhelyi önkéntesek - egyelőre Szegeden maradtak, biztosítva a város védelmét. Csak április 22-én, Szenttamás sikeres bevétele után egyesültek az 1. hadosztállyal. Egy hét múlva, április 29-én vettek részt az első jelentősebb ütközetben: Melencénél verték vissza Teodorovic támadását. Május 7-én újabb csata szereplői lehettek: Tomasevác - Uzdin térségében mérhették össze erejüket a Puffer ezredes vezette osztrák-szerb haderővel.

Az 1849. május 16-án kelt hadrend szerint a Perczel Mór vezérlete alatt egyesült bács-bánáti IV. hadtest 1. hadosztályának 5. dandárjában találjuk a Csongrád megyei önkénteseket. Dandárparancsnokuk Bene Lajos alezredes, állomáshelyük Opova, létszámuk: 576 gyalogos és 300 lovas nemzetőr.244 Május 26-án még küzdenek a perlaszi csatában, ezt követően - a már Tóth Ágoston ezredes parancsnoksága alá tartozó hadtest katonáiként - Törökbecsére vonják vissza őket. 1849. június végén (ez az utolsó adatunk megyénk önkénteseiről) Periasz, Écska, Aradác és Elemér térségében teljesítettek szolgálatot, mint rendfenntartó csapatok (Simonyi hadosztályában).245

A mozgó csapatok fegyveresei nem voltak kiképzett katonák, a korabeli hadvezetés nem is így kezelte őket. De helyzetük, szerepük lényegesen eltért a rendes őrseregétől. Sajátos átmenetet képeztek a nemzetőrök és a honvédek között. Talán nem tévedünk, amikor azt állítjuk, hogy az 1849 augusztusában győztes császári hadvezetés ezeket a nemzetőröket a honvédekkel azonos elbírálásban részesítette. Csak ezzel magyarázható az a furcsa jelenség, hogy Világos után 44 hódmezővásárhelyi nemzetőrt vittek - besorozott császári katonaként - Veronába.246

A szerb veszedelem közvetlen közelségében

1849 januárjában, Pest-Buda feladása után, megkezdődtek az előkészületek a honvédség ellentámadására. A forradalom vezérkarának az volt az elképzelése (s ezt támogatta az időközben Magyarországra érkező Henryk Dembinski gróf altábornagy is), hogy Windisch-Grátz hadseregével szemben kell jelentős erőfölényre szert tenni, ami Perczel Mór, Klapka György és Görgey Artúr hadtestének összevonásával valósítható meg. E három hadtest megerősítésére a Délvidéken harcoló csapatok zömét szintén a főhadszíntér-re, pontosabban a Tisza mögé vezényelték, bár tudták, hogy ennek következményeképp a Délvidék nagy része az ellenséges (császári és szerb) erők megszállása alá kerül.247

Az Országos Honvédelmi Bizottmány őszintén tárta fel a helyzet veszélyeit az érintett vidék lakossága előtt: tisztában vannak azzal, hogy a visszavonulás következtében „...pillanatnyilag dúlásnak, rablásnak pusztításnak tétetik ki" a vidék. Vérző szívvel, de el kellett e lépést határozni, „...mert az egyesek iránti humanitásnak a nemzet existentiáját nem dobhatná áldozatul". Szegeden és Szabadkán kisebb katonai egységeket hagynak hátra, amit nemzetörségnek kell kiegészítenie és támogatnia.248 A védelem megszervezése, a nemzetőrök mozgósítása 1849. január végén, február elején több oldalról, több személy közreműködésével kezdődött. A szükséges intézkedések megtételére illetékesnek kétségtelen Hadik Gusztáv ezredes, majd a február 12-én kormánybiztossá kinevezett Batthyány Kázmér gróf, illetve a bácskai hadtest új parancsnoka, Vécsey Károly gróf tekinthető.

Hadik Gusztáv 1849. január 15-én, Szegeden kelt levelében tudatja Csongrád megye hatóságával, hogy valamennyi megyei nemzetőr, akik a bácsi, becskereki és aradi táborban vannak, haladéktalanul hazahívandók, hogy felhasználhassák őket Szeged, illetve a megye védelmére.249 Vécsey tábornok január 30-án közli Rónay Mihály alispánnal, hogy a vásárhelyi nemzetőröknek, akik Szabadkán és Magyarkanizsán szolgálnak, „...további ott tartózkodások elkerületlen szükséges", ezért esedékes felváltásukról úgy intézkedjen, „...hogy a nemzetőrség köztt kedvetlenség ne okoztassék". Ebben a kérdésben a megyebizottság január 31-én hozott határozatot.250 A fent nevezett helységekben a Csongrád megyei 1. nemzetőr zászlóalj IV. és VI. vásárhelyi százada tartózkodott Medgyaszay Károly és Póka Sándor parancsnoksága alatt (körülbelül 400 ember).

Február első napjaiban egyre riasztóbb hírek érkeztek a Délvidékről; a szomszédos közigazgatási testületektől. Február 5-én Csanád megye - a Torontál felől fenyegető támadás miatt - kéri a csongrádiakat, hogy nemzetőreiket segélynyújtásra készen tartsák. Február 7-én, délután 3 órakor újabb tudósítás érkezett Makóról, mely szerint Zombor az ellenségnek megadta magát, s „...nagy tömegek húzódnak Csanád felé, miből kevés idő alatt be következő megtámadtatása gyanítván, segélyküldése kéretik".251

A megyebizottság és Hódmezővásárhely egymást követő intézkedései a növekvő veszély felismeréséről tanúskodnak. A február 5-i kérésre a megyebizottság még többé-kevésbé kitérő, illetve elhárító választ ad: teljesen átérzik az ellenséges támadás veszélyes voltát, s a segélynyújtást „hazafias kötelességének ösmeri", mivel azonban a megyei nemzetőrséget a Szeged irányából várható támadás kivédésére mozdították ki, ezért azt javasolják, hogy Csanád megye a Békés megyei nemzetőrség „hazafiúságát vegye igénybe".252 Zombor elestének hírére, 1849. február 8-án ugyanaz a bizottság rendelte el a nemzetőrség naponkénti összehívását és gyakoroltatását, fegyverekkel (dzsidákkal) történő ellátását, s olyan állapotba helyezését, amely lehetővé teszi mobilizálását az alkalmas időpontban.253 A határozat gyakorlati megvalósítása céljából még aznap, vagyis február 8-án népgyűlést tartottak Hódmezővásárhelyen. E fontos fórumon Kovács Ferenc szolgabíró tájékoztatta a város lakosságát Zombor elestéről, a szerb támadás veszélyéről. Ennek következtében - hangzik a felhívása - minden „magát bíró ember" a felkelésre minden órában készen legyen; aki teheti, magának fegyvert készíttessen (a szegényebbek ellátásáról, felfegyverzéséről a város gondoskodik); minden háznál tartsanak oltásra vizet; tervbe vették, hogy visszaállítják az utcai őrséget az esetleg belopódzó ellenség leleplezésére. „Mely előadás után a nép készségét nyilvánítván az általános felkelésre" - olvasható a népgyűlési jegyzőkönyvben.254

Hódmezővásárhely tanácsa - miután Vécsey tábornok nem volt hajlandó katonaságot hagyni a városban - az OHB-hoz fordult: „A veszély, mely bennünket fenyeget egyedül vidékünkre nehezülőnek és védelmünket csak helyérdekűnek tekinteni egyátaljában nem lehet, mert az alvidék feladása s elpusztulása kétessé fogná tenni a Nemzetnek jövendőjét... A lelkesült nép kész önvédelmére, de elkerülhetetlenül szükséges, hogy tekintélyes katonai erővel támogattassék".255 Ha katonát nem is, kormánybiztost szépszámmal kapott a város, illetve a megye Debrecenből (Kopcsányi József, Hunkár Antal). Rajtuk kívül intézkedhetett és intézkedett is a megye katonai és gazdasági erejéről Vukovics Sebő délvidéki kormánybiztos is.256

Szeged, illetve a körülötte lévő falvak elleni szerb támadás 1849. február 9-én kezdődött. Ezen a napon Lazar Zuban szerviánus különítményével a magyar haderőket257 kiszorította Szőregről. Két nap múlva elesett Újszeged is, s miután a szerbek kijutottak a Tiszához, ágyúikkal Szegedet is kezdték lövetni. A befagyott folyón Alsóvárosnál az átkelést is megkísérelték, de a Wasa gyalogosok azt visszaverték; sőt a magyar egységek - Gombás százados vezetésével - ellentámadásba mentek át: sikerült a szerbeket Szőregig visszaszorítani. Ezt a tiszai átkelést mindenekelőtt nemzetőrök erőszakolták ki, köztük a vásárhelyiek is. Szabó Mihály, a VIII. nemzetőrszázad kapitánya 1849. február 12-én jelenthette Szegedről: „Újságul írhatom, hogy tegnap délután 3 és 4 óra közt új Szegedre tört mintegy 60 csupa szerbet ölt le 2 gyalog nemzetőri századunk, a szegedi szentesi sat. nemzetőrökkel a nélkül hogy katonai erő velünk túl a Tiszán lett volna. Veszteségünk csak 2 magyar de nem vásárhelyi halott. Isten vezérelte a csatát, mert tanult vezérünk nem volt".258

Február 12-én Igmándy Sándor őrnagy három támadó oszloppal vonult Szőreg ellen: a balszárnyat (Bene Lajos parancsnoksága alatt) Csongrád megyei nemzetőrök alkották, őket támogatta egy löveg, lovas nemzetőrök fedezetével; Forget százados középen támadott a már Alsóvárosnál magukat kitüntető Wasa zászlóalj négy gyalogos századával, akiket három löveg erősített mintegy fél század lovassággal; a jobbszárnyon Irényi őrnagy vezette a 8. honvédzászlóalj katonáit, akik mellett lovas nemzetőrök is harcoltak. A támadás, illetve ütközet hírére Knicanin259 is Szőregre sietett Bébáról, mire azonban a szerb segédcsapatok (Stefanovic vezetésével) megérkeztek, az ütközet véget ért: a magyarok Szegedre, a szerbek Bébára, Gyálára és Szerbkeresztúrra vonultak vissza, a helyszín, Szőreg község „füstfelhőben elhamvasztott állapotban" maradt.260

Visszavonulásuk után a szerbek - február közepétől március elejéig - nem vállalkoztak újabb akcióra; erősítésre vártak. Ezt a szünetet használta fel Hadik ezredes Szeged védelmének megerősítésére. Újszeged előtt - a Maros és Tisza folyókra támaszkodva - hídfőt épített ki. A munkálatokkal párhuzamosan meggyorsította a csapatok létszámának növelését, szervezését és kiképzését. Ebben segítette őt Hunkár Antal országos biztos, majd a február 12-én bácskai kormánybiztossá kinevezett Batthyány Kázmér gróf is.

Hunkár Antal 1849. február 11-én a Csongrád megyei bizottmánytól 2000 gyalogos, 150-150 lovas nemzetőrt kért Algyőre, illetve Tápéra, „...hol a Helységeket el foglalva is kompokat szigorú fel vigyázat alá venni szoros kötelességükké tartsák".261 A megyebizottság 12-én úgy határozott, hogy - többek között - a vásárhelyi IV., X. és XI. gyalogszázad, s Fekete Imre kapitány lovas százada 13-án induljon Tápéra. (A többit a megye más helységei közt osztották el.)262 Kovács Ferenc szolgabíró még aznap Hódmezővásárhely tanácsától a tápéi táborba induló három nemzetőrszázad szállítására 150 kocsit kért, amelyek egy része arra is szolgált, hogy az Aradon tartózkodó másik három századot hazaszállítsa.263

A Szegedre érkező Batthyány Kázmér február 21-én kelt felhívásával elrendeli: a mozgó nemzetőrség folytonos szolgálatra köteleztetik mindaddig, amíg a "kitűzött czél elérve nem leend", ennek érdekében minden férfi - 18 évestől 30-ig - a mozgó nemzetőrség sorába köteles állni; s kötelesek a rendelet kihirdetésétől számított 24 óra alatt a város, illetve a község házánál szolgálatra, összeírásra jelentkezni; aki e kötelességének nem tesz eleget, szökevénynek tekintendő, „...és katonai fenyíték alá vettetik". A felhívás amely plakát formájában is napvilágot látott - a következő drámai hangon fejeződik be: „Fegyverre, fegyverre véreim! és mentve lesz a hon; és biztosítva lesz a vagyon, mellyet véres verejtékkel szereztetek; és nem lesz kénytelen remegni a nő gyermekéért - nem lesz kénytelen kétségbe esni a férj a vadak által elhurczolt neje gyalázatos sorsán".

Batthyány kormánybiztos a Csongrád megye főispánjához küldött rendelethez kísérő levelet is mellékelt, amelyben intézkedéseit indokolja. E levél találó megállapítással kezdődik: „...tapasztalásból okultam arról, miszerint rendezetlen néptömeggel pusztítni, irtani igen, de ellenséget legyőzni nem lehet". Tanult a felváltás korábbi gyakorlatának ellentmondásaiból - minek következtében „...a nép folytonos zaklatásnak kitéve, és a kedély folytonos ingerültségbe tartva van", de céljuk e módon nem érhető el -, ezért határozott úgy, hogy minden 18 és 30. év közötti férfit fegyverfogásra kötelez.264

Ha Csongrád megye állandó bizottsága elismerte is Batthyány felhívásának szükségességét - hisz a veszély nagyságának ők is tudatában voltak -, mégsem tudták feltétel nélkül elfogadni azt. Február 23-án tartott ülésükön emlékeztették a kormánybiztost a Kossuth toborzóútján kapott ígéretre, könnyítésre: „Kossuth Lajos Úr múlt évi Octoberben a népfelkelést rendezvén, fegyverfogás alól a gazdaság folytatására nélkülözhetetlen cselédeket felmentette". Azt kifogásolták ugyanis, hogy Batthyány Kázmér azok behívását is kilátásba helyezte, akik magukat úgy mentették fel a nemzetőri szolgálat alól, hogy egy lovast állítottak ki.265 Ennek a vitának, feszültségnek kifejlődésében bizonyos értelemben mindkét fél hibáztatható. Először is a megye vezetői nem vették figyelembe azt, hogy a körülmények megváltoztak, Szeged és Hódmezővásárhely a szerb támadás közelségébe került, s ha nem akarnak Zombor és Zenta sorsára jutni, minden fegyverviselésre képes egyén mozgósítása elkerülhetetlen. Ugyanakkor Batthyány Kázmér gróf sem tájékozódott kellőképp a helyi viszonyokról, helyi sajátságokról. Kettejük közül az utóbbi visszakozott. Néhány nappal később (79. számú, keltezés nélküli levelében) módosította február 21-i rendeletét: a házi szolgálatra alkalmas, gyermeket nélkülöző családfők, az 50. éven túliak, az özvegyek egyetlen gyermekei, a folytonos katonai szolgálatot teljesítő nemzetőrök; az állam számára dolgozó mesterek és legények, „...a több tagból álló és nemzetőrségre alkalmas család egyéneinek fele", valamint azok, akik mozgó csapatokhoz korábban egy lovast vagy gyalogost családjukból állítottak; a gazdaságok vitelére „múlhatatlanul szükséges cselédek" a kivételek sorába „tétettek". Minden eshetőségre számítva azonban őket is összeírták, hogy szükség esetén készen tarthatók legyenek.266

A vitás kérdések tisztázásától függetlenül - s ez dicséretükre válik - a megyebizottság megtette a szükséges intézkedéseket. Február 23-án elrendelte, hogy a szolgabírók végezzék el az összeírást; ugyanők „...a felhívó rendeletnek népszerű egyének által nép előtti magyaráztatására, s a nép buzdítására utasíttatnak"; közlik a rendelkezéseket a táborban lévő nemzetőrökkel is, s ott is elkészítik az összeírást. A szolgabírók, a lelkészek és a tanítók - akik szintén a kivételezettek sorába tartoztak - segítségével Batthyány módosító rendeletét is közhírré tették.267

A tavaszi hadjárat mellékszereplőiként

1849. március 7-én Kárász Benjámin főispán - most már a helyettesítésekre vonatkozó megállapodás ismeretében - elrendelte a nemzetőri szolgálatra kötelezhetők ismételt összeírását.268 Hódmezővásárhelyen ezt a műveletet már másnap, március 8-án elvégezték. Amint a mellékelt táblázat is mutatja, ezen a napon a Csongrád megyei 1. zászlóaljat képező 11 gyalog és 2 lovas században 2380 gyalogos és 250 lovas nemzetőr szolgált.

Az összeírás abból a szempontból is érdekes számunkra, hogy rávilágít ha nem is a teljesség igényével - a nemzetőrszázadok és a nemzetőri szolgálatra kötelezettek szociális összetételére. Mind több jelzés utal arra, hogy 1849 elejére mindinkább feledésbe ment a XXII. törvénycikknek a vagyoni cenzusra vonatkozó rendelkezése, s egyre több e fegyveres testületben a földműves, vagy éppen nincstelen vásárhelyi lakos. 1849. március 2-án a megyebizottság hivatalosan kérte Batthyány Kázmér kormánybiztostól a Szabadkán szolgáló VII. vásárhelyi nemzetőr század hazabocsátását, mert az „...utoljában szegényebb sorsú földművelőkből álland", s hazajövetelük a tavaszi munkaidő beállta miatt alig halogatható.269 Ha a nemzetőrség megmaradt az eredeti összeírás által alkotott századkereteiben (amely valószínű csak kiegészült az új tagokkal), úgy egy-egy külső területen szervezett század állhatott általában szegény emberekből. Ez vonatkozik az említett VII. századra is. Ez a szociális összetétel nem feltétlenül jellemző a belterületi századokra. A IV. század kapitánya, Medgyaszay Károly észrevétele az összeírással kapcsolatban: „Végül megjegyezni való, hogy a fentírt század tökéletesen rendezve nincsen, mert szolgálatot tettek és tesznek ollyanok, kik nemzetőrök nem köteleztetnek lenni". Voltak természetesen szép számmal olyanok is Hódmezővásárhelyen, akiket nem a kötelezettség, hanem a haza iránti - nemes értelemben vett - kötelesség vitt a zászlók alá. Kecskeméti százados jegyezte meg az I. századról: „...a megírt számból igen sokan nemzetőri szolgálatot ön jó szántokból tették".270

A szolgálatot teljesítő tizenhárom század lajstromba vétele az összeírásnak csupán egyik részét képezte. Ezzel egyidejűleg megejtették a város kerületeinek felmérését, hogy azokból kik, milyen korúak és foglalkozásúak találhatók már a nemzetőrség kötelékében. Sajnos, csak három Járás" összeírása maradt ránk (Tarján 2. tized, 4. és 5. járás), s abban is 56 nemzetőr neve. De mint cseppben a tenger, talán e töredékben is megragadható mindaz, ami az összességre jellemző. Az összeírásban feltüntetett nemzetőrök átlagos életkora 25,5 év. A legidősebb 47 éves (Imre János), a legfiatalabb mindössze 16 éves volt (Szél Nagy Sándor). Túlnyomó többségük (89%) gyalogos, a többi lovas szolgálatot teljesített. Az 1848 decemberében életre hívott, úgynevezett mozgó nemzetőrség tagja 23 volt (41%), míg 33-an a város rendjének biztosítására szolgáló őrseregbe voltak beosztva (59%). Szociális helyzetük szerint:

földes gazda 38 (67,8%)

házas 3 (5,3%)

lakó 10 (17,8%)

béres 5 (9,1%)

Ha az 1848:XXII. törvénycikk szemszögéből vizsgáljuk ezt az összetételt (ámbár a föld mennyisége nincs feltüntetve), úgy véljük, hogy csak az első kategóriába tartozók vehettek volna kezükbe fegyvert. De - túlzás nélkül állítva - 1849 tavaszán a nevezett törvénycikk előírásait másutt is, Hódmezővásárhelyen is meghaladták.

A hódmezővásárhelyi nemzetőrszázadok (Csongrád megyei 1. zászlóalj) létszáma 1849. március 8-án *

Század sz. Százados Főhadnagy Alhadnagy Őrmester Tizedes Dobos Ács Köznemzetőr összesen A százados neve
I. 1               160 Kecskeméti
II. 1 1 2 2 12 1 2 210 229 Kocsis Dániel
III. 1 1 2 2 9 1   119 135 Papy Dániel
IV. 1               228 Medgyaszay Károly
V. 1 1 2 2 12 1 2 290 311 Bach József
VI. 1 1 2 2 12     146 164 Póka Sándor
VII. 1               270 Szilágyi Gyula
VIII. 1               132 Szabó Mihály
IX. 1 2 2 2 12     240 258 Illés György
X.                 283 főhadnagy Moldvay Sándor
XI.                 210 Németh Ferenc
I. lovas                 120 Kováts Sándor
II. lovas                 130 Gálffy Imre
összesen: 11 gyalog század 2380    fővel
  2 lovas század 250    fővel

* CSML SZF 1849. IV.B.101.b.4.255.sz.

 

1849 januárjában változás történt a megyei nemzetőrség parancsnoki posztján: Kirschner Károly lemondását követően január 25-én nevezte ki Kárász Benjámin főispán Bene Lajos őrnagyot a megyei csapatok vezérletére.271 Ezzel veszi kezdetét a Csongrád megyei főszolgabíró fényes katonai pályája (a szabadságharc befejezése már ezredesi rangban találja). A tizenhárom százados közül hat nevével már találkoztunk 1848-ban, hasonló beosztásban (Papy Dániel, Bach József, Póka Sándor, Moldvay Sándor, Kováts Sándor, Gálffy Imre). A fennmaradó hét nemzetőrtisztból csak ötnél sikerült pontosabb adatokra bukkannunk. Medgyaszay Károly (1815-1885), a IV. század parancsnoka 1848-ban ügyvéd volt Vásárhelyen; Szilágyi Gyula (1824-1905), a VII. század kapitánya az ismert publicista és politikus Szilágyi Virgil fivére, ugyancsak jogászként tevékenykedett; Szabó Mihály (1821-1899) jogász, majd 1849-ben a város első polgármestere, a VIII. századot vezette; Illés (Illyés) György (1814-1869) kereskedő, a IX. század parancsnoka volt főhadnagyi rangban. Az egyetlen földműves származású és foglalkozású Németh Ferenc, a XI. század kapitánya volt.

Mint említettük, 1849 februárjának végén, márciusának elején jelentősen csökkent a Szabadkára és Szegedre nehezedő szerb-osztrák nyomás. A császári haderők egy része Pétervárad alá vonult, hogy annak ostromába kapcsolódjék be; a március 5-i kaponyai magyar győzelem pedig egyelőre elvette az osztrák-szerb hadak támadó kedvét. Az eddig közvetlenül fenyegetett községek, városok, de a megye többi települése is megkönnyebbülve vette tudomásul a számukra kedvezően alakuló körülményeket.

1849. február 25-én Bene Lajos már azt jelenthette Hadik Gusztávnak, hogy a szegedi nemzetőrök hazaérkezése szükségtelenné teszi a Csongrád megyei nemzetőrök „nagyszámmali kiállítását". Ennek értelmében utasította Benét Hadik Gusztáv, hogy „...a végrehajtás eránt magát a vásárhelyi Bizottmánnyal tegye érintkezésbe". Március 1-i keltezéssel levél érkezett Bene Lajostól a megyebizottsághoz. Hogy a lakosság terhein könnyítsenek, a megyei nemzetőröket (36 gyalogszázadról és 6 lovasosztályról volt szó) három részre kell osztani. Március 1-től kezdődően csak 10 század gyalogos és 2 osztály lovas nemzetőrnek szükséges szolgálatot tennie Szegeden, Algyőn és Tápén, mégpedig olyformán, hogy a szolgálati idő két hétre korlátozódjék, s így a felváltás minden hónap l-jén és 15-én történjen.272 A megyebizottság azonban Bene rendelkezésének tudomásul vétele mellett sürgette a hat héttel azelőtt Szabadkára kimozdított nemzetőrök hazabocsátását, mivel a huzamosabb ideje táborban lévő vásárhelyiek ekkorra meglehetősen zúgolódtak. Mivel éppen folyamatban volt a felváltás új rendjének kialakulása, e testület nem tudott mást tenni, mint a IV. századot március 15-ig béketűrésre kérni.273

Időközben jelentős változások nemcsak a déli, hanem a főhadszíntéren, a Duna-Tisza közén is történtek. 1849 márciusában a császáriak főhadereje Kecskemét-Nagykőrös-Cegléd-Heves vonalában állt; velük szemben a magyar honvédség a Cibakháza-Szolnok-Poroszló térségben. Az osztrák fősereg jobbszárnya (Jellacic'báró vezetésével) március közepén Kiskunfélegyházáig nyomult, hogy Szegedet támadva érintkezésbe lépjen az osztrák-szerb hadtesttel. Azonban Damjanich szolnoki, s a magyar fóerónek március 17-én Cibakházánál történt előretörése következtében Jellacic'Ceglédig hátrált, magára hagyva Teodorovic hadtestét.

Ezek a katonai események egy időre megzavarták a megyei nemzetőrök ki-mozdításának folyamatát. Kecskemét elfoglalása után (március 12.) a csongrádi nemzetőrök azt kérték, hogy tekintettel az ellenség közelségére - ne vezényeljék el őket városukból. Helyük betöltésére Hódmezővásárhelyről kellett két újabb századot irányítani a Szeged melletti táborba.274 Ez az állapot szerencsére nem tartott sokáig, amint erre a fentiekben utaltunk. Kaszap Mihály alispán március 20-án már azt jelenthette a megyebizottságnak, hogy „...a Csongrádi Nemzetőrök honnmaradására okul szolgált körülmény megváltozott", így a rendezett tanácsi választásokban (március 25.) érdekelt vásárhelyi nemzetőröket hazaengedhették.275

1849 tavaszán Csongrád megyében is kétféle nemzetőrség egészítette ki a honvédséget. Mint láttuk, 36 gyalogos (köztük 11 hódmezővásárhelyi) század és 6 lovas osztály (ezen belül 3 vásárhelyi) váltotta egymást Szegeden, Al-győn, Tápén. Abács-bánáti IV. hadtest 1. hadosztályának 5. dandárjában 576 Csongrád megyei gyalogos és 300 lovas mozgó nemzetőr harcolt a Délvidék felszabadításában (közöttük 135, illetve 100 volt hódmezővásárhelyi). Hozzávetőleges számítás szerint a nyolc és negyedszáz vásárhelyi származású vagy illetőségű honvéd mellett 2800 - 2900 nemzetőr állt e városban készen a haza (vagy szűkebb lakóhelye) védelmére.

1849. április 14-én, a függetlenség kinyilvánításával úgy tűnt, hogy a forradalom, s annak vívmányaiért küzdő önvédelmi harc sikerre vezet. Batthyány Kázmér szerint azonban „...egy független nemzetnek erejének kell lenni, hogy a szolgaság gyalázatos jármától magát megóvhassa". Ennek érdekében április 20-án megújítja - az 1848:XXII. törvénycikk értelmében - a nemzetőrség állításának rendeletét.276 Ellentmondásosnak tartjuk azonban a kormánybiztos intézkedését, mert - amint azt a fentiekben láttuk - 1848-49 telén a nemzetőrség intézménye az említett törvényhez viszonyítva továbbfejlődött, radikalizálódott (vö. a vagyoni cenzus figyelmen kívül hagyása). Ha megvalósul az, amit Batthyány remélt és elrendelt, az az akkori állapotokhoz képest is visszalépést jelentett volna.

Ha a hódmezővásárhelyi nemzetőrszázadok létszámára tekintünk, azonnal a nagy eltérés tűnik szemünkbe. A 160-tól (I. század) a 311-ig (V. század) igen széles a skála. Ennek az az oka, hogy 1849 tavaszára egyre többen igyekeztek magukat kivonni - a kétségtelenül nem lebecsülendő terhet jelentő -szolgálat alól. Létezhet azonban más ok is: a lakóhely („fertály") szerinti összeírás. Egyeseket eredetileg - a cenzus alapján - nem írtak össze, de most kötelezték a szolgálatra. A Szegedre rendelt négy század esetében pedig lehet teljesen igazolt oka a távollétnek - tudniillik ha az illetők honvédek voltak, előfogattal vezényelték, hadifoglyokat őriztek stb.

1849. április 2-án Rónay Mihály alispán és Kovács Ferenc szolgabíró panaszt emelt a hódmezővásárhelyi tanácsnál, mivel a Szegedre rendelt négy vásárhelyi gyalogos nemzetőrszázadban (az I., II., V. és VI.) összesen nincs annyi ember, amennyinek egy rendes században lenni kellene. A Szegeden kelt beadványban az otthonmaradók mielőbbi előállítását sürgették.277 Másnap ugyancsak Szegedről küldte meg Bach József, az V. gyalogszázad kapitánya az otthonmaradottak névsorát, egyben azt is kérve, hogy a nemzetőröket ne engedjék szurony nélkül a táborba, mert anélkül lehetetlenség használni őket.278 A ránk maradt iratok tanúsága szerint ezt a gondot a tanács, s a nemzetőrség parancsnoksága képtelen volt megoldani; végigkíséri ez a jelenség az önvédelmi harcot a leveréséig. Hisz 1849. június 30-án is érkezik panaszos levél Hódi Pál főhadnagytól, aki az ágyúk védelmére kirendelt, de indok nélkül távolmaradók nevét közli a város tanácsával. Kérése - „...ezen nemzet örökre a méltó büntetéseket legyen szíves az hatóság ki terjeszteni hogy lássanak példát az több ijen rendetlen nemzet örök is" - ekkor már nem nagyon talált foganatra.279 Az 1849. április 2-án tartott vásárhelyi tanácsülésen több panasz szerepelt a napirenden. Többen az ellen emeltek szót, hogy az említett térparancsnokság „...a szolgálatba menni késlekedő nemzetöröknek ágyneműi s házi bútorait elkoboztatá, 5-10 pengöforintig pénzbírsággal sarczolá". E ténykedésében a térparancsnokságot Kovács Ferenc szolgabíró is támogatta.280

A város vezetősége nem tartotta kívánatosnak, hogy e beavatkozás miatt felesleges ingerültség legyen úrrá a városban. Még aznap egy háromtagú küldöttséget281 menesztettek a térparancsnokhoz, tolmácsolandó a városi tanács nemtetszését. A válasz határozott visszautasítás volt: az elkobzott holmikat, a behajtott pénzt nem hajlandók átadni a tanácsnak, azt a honvédség saját belátása szerint hasznosítja; őket, mint katonákat a városi hatóság eljárásukban nem akadályozhatja, „...s jövőben az eljárást kétszeres s többszörös mértékben fogják gyakorolni". A nyomaték kedvéért egy „főhadnagynak mondott egyén" (sic!) a küldöttség egyik tagját bebörtönzéssel fenyegette meg. A város vezetőségének így nem maradt más választása, mint presztízsét védendő, Batthyány Kázmér kormánybiztoshoz fordulni, magyarázatot kérni a térparancsnok „botrányos viselkedésére".282

Véleményünk szerint mindez már a kifáradás jele, velejárója. Egyre többen húzódoztak a katonai és nemzetőrszolgálattól; a tanács képtelen arról gondoskodni, hogy a menetszázadokat a szükséges létszámra feltöltsék; a radikálisabb intézkedéshez szokott honvédség eljárásában viszont tekintélyét sértő lépést lát, s inkább presztízsét védi, fölébe helyezve azt a nemzet jogos érdekének. Ördögi kör ez, amelyből akkor már nem nagyon volt kiút.

„Ha mégegyszer azt üzeni..."

A honvédsereg emberveszteségei, a katonai tervek újabb és újabb utánpótlást kívántak, aminek biztosítása sem a megyében, sem Hódmezővásárhelyen nem volt zökkenőmentes. Az 1848. szeptember 30-án tartott népgyűlés által elfogadott katonaállítási módszer, a toborzás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért január 15-től áttértek a sorshúzásra. A katonaszökevények számának emelkedését mutatja az, hogy már e tárgyban is intézkedni kellett.283 Pénztáraink üresek - vallják be megyénk vezetői Kossuth Lajosnak küldött levelükben - márpedig ahhoz, „...hogy mind az újonczok beavatási díját kiadhassuk, mind pedig a mozgó csapatot mielőtt kiállíthassuk... számunkra 20 ezer pengő forintnak előlegezését... elrendelni méltóztassék".284

Szabó Mihály polgármester jelentése (melyet 1849. január 5-én Kaszap Mihály másodalispánhoz írt) a vásárhelyi belső társadalmi feszültség megdöbbentő dokumentuma: tagadhatatlan sérelmes a vagyontalanoknak, s aggodalomra ad okot az, „...hogy a helyettesítésnél fogva a tehetősebbek fiai kibúvnak a véradó alól, s a kevéssel vagy éppen semmivel bírók fiai védik és teszik szabaddá, függetlenné a hazát, kik ezután azért később könnyen com-munisticus gondolatra jöhetnek". E veszély mellett Szabó Mihály szemében csak másodrangúvá fokozódik le az, hogy így „...lehetetlenné tétetik újoncz tartozásunknak a meghatározott idő alatti kiállíthatása". A felelősséget -meglehetősen furcsa módon - a megyebizottság a vásárhelyi „újoncztelep Parancsnokságára" hárította át, mivel szerintük ők azok, „...kik a munkálat késleltetését alig megálható okokkal eszközlik".285

A katonaállítás körüli huzavonát a korabeli sajtó is megszellőztette. A Szegeden megjelenő Tisza-Vidéki Újság 17. számában (1849. március 3.) gúnyosan hivatkoznak az eredménytelenségre. Folytatja a sort a Szegedi Hírlap május 23-i számában a „Sokan" aláírással megjelenő cikk. A város értelmiségének egy része táborba szállt - olvashatjuk - „...no de, uram bocsáss! van aztán egy legio, mellynek egy része táblabíró, más része pedig még fel sem ocsúdott a fekete-sárgaságból". A középbirtokosok és a szegények egyaránt ott találhatók, „...ahol a hazafiság gyönyörködik állásukban", a cikkíró csupán a nagygazdákkal nem tud kibékülni: ők „...még mindég a régi zakinok, önérdeknél magasbat dicsőbbet ismerni nem akarván".

Nem sikerült a városnak a május 8-án felajánlott száz újonc maradéktalan kiállítása sem. Egy hónap múlva (június 16-án) - a határidő lejárván - szomorúan konstatálták, hogy sem újonc, sem pénz. A Szegedi Hírlapból már idézett cikk szerint a város azt remélte, hogy „a gazdák fiai majd kitüntetik magukat". Ehelyett „...a szegény embernek fia felcsapott önkénytesnek, de a gazdának fia kerüli a katonai pályát, mint az ördög a töményt". Arra, hogy ez az állítás fedi a valóságot, egy Kossuthnak írt levél is bizonyság. Ebben a toborzás sikertelenségét magyarázzák: „...a tehetősbek fiaik helyett többnyire mást állítván, s az ő gyermekeik közül csak kevesen soroztatván be, ez a szegényeknél - kik nem helyettesíthettek - elkeseredést, kedély-ingerültséget szült".286 Kaszap Mihály június 14-i jelentése szerint a város el van adósodva, a pénztár üres, „...s így a minden újoncztól kívánt 20-20 pft. fizetését nem teljesíthetik". Június l-jén az újoncozó küldöttség a lelkészek segítségét kéri, mondván, hogy „...a nép minden fenyegető veszélyek daczára is, az újonczállítás iránt a legnagyobb hidegséggel viseltetik".287 Tovább növekedett a szökésben lévők, s a magukat a katonai szolgálat alól kivonni szándékozók száma is.288

A vásárhelyi honvédek sorsa sem volt más, mint megannyi bajtársuké a szabadságáért küzdő országban. Közülük azok adták a legtöbbet, akik életüket áldozták hazájukért. Nevük említésével tartozunk nemes emléküknek. Jeremiás Rókus és Ékes Péter Pétervárad mellett, Bagi Pál a bicskei csatában vesztette életét. Az 1848-ban 23. szám alatt besorozott Jáger András haláláról 1849. június 30-án számolt be kapitánya Törökbecséről.289 Szatmári Károly egy éves önkéntes Szeged mellett a szerbek elleni harcban, Devecska-Deviczki Sándor 1849 áprilisában Szőnynél, Gombos Ferenc Törökbecsénél, Steiner Samu a komáromi várban, Klapka katonájaként, míg Wodjáner Zsigmond vörössapkás őrmester a váci csatában halt hősi halált. A különböző hadszíntereken szerzett súlyos sebesülést Szabó György, Rácz János, Sebesi Imre, Orovecz János és Szálai István honvéd. Kási Sámuel a világosi fegyverletétel után, szökés közben hunyt el.290

 

5. A végjáték és ami utána következik

1849 júliusának közepétől - a katonai és politikai körülmények kedvezőtlenné válása következtében - Hódmezővásárhely újra az országos események színterének közelségébe került. 1849. július 2-án érkezett az értesítés Vadász Manó szegedi polgármesterhez, hogy „...a nemzeti kormány a jelen zavaros háború körülményeinél fogva székhelyét" ebbe a városba teszi át. A Tisza parti város - tekintettel súlyos körülményeire - e döntés felett „...örömét nem nyilváníthatja is, magyar vendégszeretetének ösztönéből azonban szíves érzéssel s készséges indulattal fogadandja körébe a kormányt".291

A kormány tagjai 1849. július 8-án hagyták el Pest-Budát. Kossuth és kíséretének útvonala némileg hasonlított az 1848. októberi toborzóútéhoz: Kunszentmárton - Szentes - Hódmezővásárhely - Algyő - Szeged.292 Hódmezővásárhelyen találkozott a polgármesterrel, Szabó Mihállyal. Úgy véljük, hogy csak tőle származhat az az értesülése, miszerint a polgármesternél 1600 váltóforint van letétben sebesült honvédek számára, amelynek felvételére július 11-én utasította húgát, Kossuth Zsuzsanna országos főápolónöt.293

Szeged közelsége miatt 1849 júliusában Hódmezővásárhely adott szállást a Toldalagi-féle zászlóaljnak;294 július 27-én itt tartózkodott Mészáros Lázár altábornagy és Dembinski, aki akkor a honvédsereg főparancsnoka volt. A lengyel altábornagy éppen Kossuth Zsuzsannával tárgyalt a fővezéri hatalomnak a kormányzóelnökre történő átruházása lehetőségéről.295 A Szemere-kormány miniszterei közül megfordult Vásárhelyen Vukovics Sebő és Csány László. Kossuth július 26-án Görgey Artúrral szeretett volna találkozni Cibakházán. Útja Aulich Lajos kíséretében Vásárhelyen vezetett keresztül. Az orosz csapatok július 27-én azonban elfoglalták Tiszafüredet, ezzel meghiúsítva a találkozó létrejöttét (bár arra Görgey sem mutatott nagy hajlandóságot). Július 28-án reggel, Perczel Mór tábornoknak küldött levelében írja Kossuth: „Én mindjárt megyek Vásárhelyre, onnan Algyőnek, ha átmehetek vagy hozzád, vagy egyenesen Szegedre".296 Kossuth Lajos tehát 1849. július 28-án volt negyedízben, s egyben utoljára Hódmezővásárhelyen. (Rónay Mihály alispán jelentéséből értesülünk ugyan arról, hogy a tisztelgő látogatásra Szegeden megjelent megyei vezetőknek Kossuth említést tett egy esetleges toborzóútról Csongrád megyében, erre azonban már nem került sor.297)

A Szegeden és környékén gyülekező IV., IX. és X. hadtest negyvenezer katonája magában a városban, hétezer attól északra, mintegy tízezer fő délre helyezkedett el. Ellátásuk nem csekély terhet rótt Szegedre, s Csongrád megye más településeire. Erre utal Csány László közmunka- és közlekedésügyi miniszter július 18-án, Hódmezővásárhelyen kelt levele Rónay alispánhoz: „Tegyen Ön a megyei bizottmány útján olly nemű intézkedést, hogy... Szentes városába s ha szükséges, Hódm. Vásárhelyre bizonyos számú heteseket rendeljenek fuvarozásul, hogy ekképp a teher a községek között arányban oszoljék".298 A megyére nehezedő terhek súlyosbodására utal az is, hogy Hajnik Pál rendőrigazgató július 29-én a Szeged környékén állomásozó katonaság ellátására naponta 16 ezer kenyeret igényelt Szegedtől. E kötelezettség egy részét a szegedi tanács Hódmezővásárhelyre, Szentesre és Makóra szerette volna áttestálni.299 Szabó Mihály vásárhelyi polgármester július 31-én kelt panaszos beadványából kiderül, hogy e város naponta négyezer részlet kenyeret szállít Szegedre. Kifogás - akárcsak Szeged esetében - itt is akadt szép számmal: a lakosság nyáron nem tart - a szükségesnél több - lisztet, a malmokat nem tudják hajtani, mert a lovak a fuvarozáshoz vannak lekötve stb. A beszállásolás, a katonai szállítás teljesítése következtében Hódmezővásárhelyen a húsellátásban is zavarok keletkeztek. A megye úgy próbálta az élelmezés zavartalanságát biztosítani, hogy a marhahús fontjának felvásárlási árát 18, a juhhúsét 14 krajcárra emelte fel.300

A kormány szegedi tartózkodása során kísérlet történt arra, hogy a megyében egy úgynevezett tartaléksereget állítsanak fel. Erre szolgált volna Kossuth tervezett megyei toborzóútja, de ezt szorgalmazta a tisztviselőkarnál Csány László miniszter is. Az Állandó Bizottmány tett ugyan egy erőtlen próbálkozást (július 19-én elrendelték, hogy „...mindenki 18-30. évig össze-írassék a tartaléksereg tagjául, s fegyverfogásra köteleztessék"301), de ennek eredményére már nem utalnak adatok. Csupán azt tudjuk, hogy Ormai Norbert ezredes a mintegy nyolcezer fő létszámmal felállítandó három és fél vadászezred két osztályát Hódmezővásárhelyen kívánta felszerelni,302 aminek két osztályát július 30-án Lenkey Károly (1803-1874) ezredes rendelkezése alá helyezték.303

A Perczel nyomában előrehatoló Haynau július 26-án Szeged alá érkezett. A kormány ismét csomagolhatott, hogy székhelyét Aradra tegye át. Csány László július 27-én Hódmezővásárhelytől 600 szekeret kér „...az álladalmi javak sietős elszállítására": országgyűlési képviselőkről, állami hivatalnokokról, felszerelési cikkekről volt szó.304 Csongrád megyében (így Hódmezővásárhelyen is) egyre inkább a kétségbeesés és félelem lett úrrá. Szabó Mihály polgármester drámai megfogalmazásában így hangzott a mindenkit izgató kérdés: „...váljon a Kormány Védelmi intézkedései e vidéket védtelen hagyni, s fel áldozni kényteleníttetnek-é?".305

Hódmezővásárhelyt nem Szeged irányából fenyegette a császári csapatok közeledése, Haynau ugyanis a Szőreg - Temesvár felé hátráló Dembinski követésével volt elfoglalva. A főerőkből Kecskeméten kivált I. császári hadtest Franz Schlik altábornagy parancsnoksága alatt - Alpár - Kunszentmárton Szentes - Hódmezővásárhely - Makó útvonalat követve igyekezett Aradhoz eljutni. Ezzel a hadtesttel kellett a megye vezetőségének számolni.

Az ellenség mozdulatait figyelemmel kísérő futárszolgálat megszervezésének gondolata 1849. június 30-án vetődött fel Hódmezővásárhelyen (mint rendezett tanáccsal ellátott város, e téren maga intézkedhetett). Kaszap Mihály másodalispán elnökletével egy állandó bizottságot hívtak életre, amelybe a környező községek is küldtek képviselőket.306 Július 16-án Szabó Imre ezredes, a katonai iroda vezetője felszólította Cibakháza, Alpár, Csongrád, Szentes, Mindszent és Algyö községek hatóságait, hogy állítsanak fel gyalogos vagy lovas őrségeket; az ellenség közeledtét tapasztalva a hidakat és kompokat szállítsák Szegedre.307 Július 28-án a megyebizottság Szilágyi Gyula alügyészt küldte Csongrádra, hogy az ellenség hollétéről pontos értesülést szerezzen. Másnap már jelenthette is, hogy 27-én mintegy 400 ulánus és „vasas német" Csongrádon volt, s negyvenen egészen a révig merészkedtek; de rövidesen visszavonultak Kiskunfélegyháza felé. E hír hallatán a megye vezetősége utasította a kebelbéli községek tisztviselőit, hogy az ellenség tényleges betörésének nyilvánvalóvá válásáig „...állomásaikat semmi szín alatt el ne hagyják", s a fejleményekről továbbra is értesítéssel legyenek.308

Mivel a megye települései rendszeres kapcsolatban álltak egymással, Hódmezővásárhely tanácsa július 29-én már értesülhetett Csongrád elfoglalásáról és felgyújtásáról. Július 30-án a Tisza jobb partján, Anyáson jelentek meg a császári katonák, hogy zabot, gabonát és kocsit rekviráljanak.309 E katonai akciók kiindulási bázisául Kiskunfélegyháza szolgált. Ezt egyre több értesülés, kémjelentés tette bizonyossá a megye vezetése előtt. Augusztus l-jén Mindszentről érkezett Fejér János jelentése, hogy falujuk, akárcsak a többi Tisza-menti helység, „...védtelen állapotban van egyedül ön erejére hagyatva". A folyópartot helyi nemzetőrök vigyázzák, a kompot a visszavonuló honvédek tették alkalmatlanná. A jelentés zárómondatára érdemes odafigyelni: az egyik csongrádi menekült elfogott egy császári katonát, akinek „...vallomása szerint az ellenség nagy tábora van Félegyházán, a kirándulások és kalandozásokra irányt és utasítást nyernek a táborukban lévő magyar mágnás uraktól, mint monda nagy számmal vannak köztük mágnás urak".310 Augusztus 2-án Mikecz Lajos főszolgabíró közölte, hogy az ellenség már elérte Kunszentmártont.3 *!

Kossuth Lajos augusztus l-jén - útban Aradra - levélben utasította Makóról a Hódmezővásárhelyen állomásozó Lenkey Károly ezredest: „...ezennel meghagyom, hogy Önnek eddigi seregparancsnokságát megtartani és a Tiszát védeni kell, különben fel leend áldozva Szentes és Vásárhely... s veszélyeztetve minden".312 Az ezredes válaszából megtudjuk, hogy július 31-én Csongrád alól Hódmezővásárhelyre indult, ahol fél 12-kor szállt táborba. „A táborbul folytonosan járnak czirkáló Huszárok Algyő, Mindszent és Szentes felé, az tiszán túli ellenségrül semmi bizonyos hír nem érkezett".313

A Lenkey-hadosztály (mintegy nyolcezer katona) Hódmezővásárhelyre érkezéséről Kossuth azonnal értesítette Szemere Bertalant.314 Augusztus 4-én Aradról úgy intézkedett, hogy Dembinski altábornagy gondoskodjék a kormány új székhelyének katonai biztosításáról, és feltétlenül verje meg a Hódmezővásárhelynél mutatkozó ellenséges erőket.315 Ez azonban akkor már nem járhatott sikerrel.

1849. augusztus 3-án a hódmezővásárhelyi tanács vezetői (Szabó Mihály polgármester, Fekete Mihály főjegyző, Póka Sándor aljegyző, Vigh István ügyész, Medgyaszay Károly alkapitány, Dús József csendőrbiztos és hét tanácsnok) elhagyta a várost.318 A Szegvár - Mindszent felől érkező császári csapatok fogadására Dancs István tanácsos ment ki két társával. „Gróf Schlik Tábornagy úr ő Excellentiájának hódolattali elfogadására szónokkép kimentem, s bejött győzedelmes seregnek minden szükségesekkeli ellátásában minden készséggel foglalatoskodtam" - említette szereplését 1851-ben.317

Franz Schlik altábornagy augusztus 3-án este 9 órakor jelentette Haynau táborszernagynak, hogy egyesített erőivel elfoglalta Hódmezővásárhelyt. A polgármester a magisztrátus nagyrészével elmenekült, a lakosság szívélyesen fogadta (ez érthető, hisz a vásárhelyiek tanultak Csongrád esetéből). Minden házon fehér zászló leng.318 Augusztus 4- én - amint arról Kossuth tájékoztatta Szemerét - „...Vásárhely felől az ellenség (Schlik és Benedek) reggel 8-9 tájban Makóra bevonult".319

1849. augusztus 3-tól az ancien régime újból aktivizálódó emberei lettek „...egyszerre hű és jóérzelmű hazafiakká, akik kényük-kedvük szerint bánhattak el az úgynevezett rebellisekkel" - írta Zsilinszky Mihály Csongrád megyei monográfiájában.320 Vásárhelyen Schlik altábornagy neve ismerősen hangzott, hisz felmenőági rokonai 1702 után e vidék földbirtokosai voltak. Köztudott, hogy Franz-Henrik Schlik gróf 1848. december 6-án tört be az országba, hogy bekapcsolódjon a magyar önvédelmi harc leverésébe. Amikor azonban Klapkától Bodrogkeresztúr, Tokaj és Hidasnémeti térségében vereséget szenvedett, akkor osztották be előbb Windisch-Grátz, majd Haynau parancsnoksága alá.321 Az altábornagy a város központjában, Vajda Sámuel református lelkész házánál szállt meg. Másnap, augusztus 4-én az ótemplom tornyából figyelte csapatai és Lenkey ezredes honvédéinek csatározását Vásárhely és Makó között.322 Schlik vásárhelyi tartózkodása csak órákra korlátozódott, hisz az ó feladata Arad várának elfoglalása. Ezért írta városunkból Haynaunak: „Excellenciád magasabb szempontjai szerint ma éjjel bizonyos számú lovasságot lovas tüzérekkel a 3.368/Op. vom l.d.M. számú rendelkezés értelmében a meghatározott helyre küldök". Ez a katonaság augusztus 4-én reggel 5 órakor hagyta el a várost.323

A császári katonák nyomában megjelentek az ellenforradalom polgári biztosai. Az első, s kétségtelenül a legtekintélyesebb császári megyebiztos Maj-thényi László báró volt, Hont megye korábbi, ókonzervatív beállítottságú főispánja. De megjelentek a megyében, vagy aktivizálódtak a forradalom által félreállított tisztviselők, politikusok, mint Károlyi Lajos gróf, Pallavicini Alfonz őrgróf, Babarczy Antal egykori alispán, Bene József volt főispáni helytartó, Temesváry István volt alispán.324 Temesváry - akit Haynau augusztus 4-én nevezett ki császári- királyi biztosnak Csongrád és Csanád vármegyékbe - első intézkedésével zár alá vette Kárász Benjámin főispán összes vagyonát; elfogatta Rónay Mihály alispánt, akit 1850. március 10-én Pesten kötél általi halálra ítéltek, s ezt változtatták át 8 éves várfogságra.325 Az is tény, hogy egyre többen jelentkeztek nála szolgálatra, mint például Vidovich Mihály főjegyző, Dobossy Lajos másodalispán, Wöber szegedi polgármester.326

A normális élet beindulásához mindenekelőtt új tisztviselőkar kinevezése vált szükségessé. Majthényi László királyi biztos ezért még augusztus 4-én jóváhagyta az új magisztrátus összetételét, kinevezését.327 A polgármester az a Toronyi József ügyvéd lett, akit 1845-ben a lakosság bizalmatlansága mozdított el az ügyészi hivatal éléről.328 A városbíró Keresztes László, a kapitány Bánfay Sándor, az aljegyző Fehérváry Ferenc. A városi tanács hivatalosan a királyi biztos jelenlétében - augusztus 4-én délután alakult meg. Ez az új, ellenforradalmi tanács abban a reményben és hitben kezdte meg működését, hogy „...a Városnak és az egész népnek egyedüli oltalma jelen körülmények közt a hadi rendeletek pontos telyesítése által eszközölhető".329

Az első, végrehajtásra váró intézkedések a harcban álló császári katonaság ellátását szolgálták. A város elfoglalása estéjén és éjszakáján 964 részlet kenyeret sütöttek a pékek a hadseregnek, s 305 akó bor szállításával elégítették ki igényeiket.330 A katonai szállítások biztosítására külön biztost neveztek ki, s az előfogatok kiállítása érdekében 12 hadnagy kapott megbízást. Augusztus 10-én már 50 kocsinak kellett Szegeden megjelennie, hogy Schlik táborának kenyeret és zabot szállítson.331

Majthényi László császári-királyi biztos megnyugtatta ugyan a város lakosságát, hogy „...a nemzeti nyelv használhatása állományi lét a múlt évi mártiusi törvényekben megállapított közös teherviselés és úrbéri viszonyok megszüntetése ö felsége Királyi szavával biztosíttatik", de a magyar bankjegyeket (az úgynevezett Kossuth-bankókat), mivel azok királyi szentesítés nélkül kerültek forgalomba; s a fegyvereket be kell gyűjteni. A „túlsó oldalon kinevezett tisztviselők" azonnal elfogandók, rögtönítélő törvényszék elé állí-tandók, vagyonuk zár alá veendők... Es leszedették a harangok nyelveit is.332

 


Lábjegyzetek

  1. CSML HF Tan. ir. 1848-1849
  2. Uo.
  3. Uo. Tan. jkv. 12. köt. 534. sz. 1848. március 26.
  4. CSMLSZFÁU. Biz. jkv. 676/1848.
  5. Zsilinszky Mihály 1900. 188.
  6. OL 1848-1849. H 9. BM eln. ir. Filmtár X 50. 3883. 1. dm 4. és 67. sz.
  7. CSMLSZFÁU. Biz. jkv. 776/1848.
  8. OL 1848-1849. H 9. Filmtár X 50. 3883. 2. cím 312 sz.
  9. CSML SZF Biz. ir. 269/1848.
  10. Uo. 270/1848.; Zsilinszky Mihály 1900. 194-196.
  11. Ekl.jkv. 2268. sz.
  12. CSML SZF Biz. ir. 70/1848.
  13. CSML HF Népgy. jkv. 549/1848-1849.
  14. CSML SZF Közgy. jkv. 778/1848.; Kovács Ferenc hagyatéka a Bethlen Gábor Gimnázium könyvtárában, V. doboz 36. sz.
  15. CSML HF Tan. jkv. 12. köt. 577/1848-1849.
  16. Uo.Népgy.jkv. 1848-1849.
  17. Közlöny, 1848. június 27.
  18. CSML SZF Közgy. jkv. 391/1848. Hozzátesszük még, hogy Szentesen Horváth Ferenc városi főjegyző kapott bizalmat. Ld. Csizmadia Andor: A magyar választási rendszer 1848-1849-ben. Bp., 1963.
  19. Szilágyi Virgil (1824-1892), a vásárhelyi gimnázium volt tanítványa; újságíró, politikus. 1846-ban szerzett úgyvédi oklevelet, akkor lett Csongrád megye aljegyzője, 1848-tól első jegyzője.
  20. Spira György: A magyar forradalom 1848-49-ben. Bp., 1959. 122.
  21. Magyarország története 1848-1890. 221.
  22. OL H 9. 1848-1849. Filmtár X 50/ 3884.4. cím 1141. sz.; KLÖM XII. 257.
  23. OL 1848-1849. H 112. Török Gábor kormánybiztos iratai.; Thim József: A magyarországi 1848-49-iki szerb fölkelés története. Bp., 1930. II. 383.
  24. Thim József I.m. II. 384-385.
  25. CSML SZF Biz. ir. 355/1848.
  26. OL 1848-1849. H 9. Filmtár X 50. 3884. 4. cím 1002. az.
  27. Uo. 1042. sz.
  28. CSML SZF Biz. ir. 355/1848.
  29. CSML HFNépgy.jkv. 622/1848-1849.
  30. Szeremlei Sámuel 1911. 130-131.
  31. Egyházker. közgy. ir. I. l.b. 228-230. sz. Debrecen, 1848. június 3.
  32. Szeremlei Sámuel 1927. 326.
  33. Egyházker. közgy. ir. I. l.b. 2539/1848.
  34. Ua. 2553., 308., 323. sz.
  35. Spira György i.m. 126-127.
  36. Apja a császári testőrség utolsó kapitánya volt altábornagyi rangban, testvérbátyja viszont Vécsey Károly honvédtábornok.
  37. Szeremlei Sámuel 1927. 324.
  38. CSML SZF Biz. ir. 269/1848.
  39. Silberstein Adolf 1943. 41.
  40. uo. 39-40., 92
  41. Urbán Aladár 1973. 11.
  42. CSML SZF. Kozgy. jkv. 678. sz. (március 31.); Urbán Aladár 1979. 17.
  43. CSML SZF Kozcs. Biz. 1/1848.
  44. Uo. 3. és 43. sz.
  45. Uo. és az 1847-48:XXII. te. 34. §
  46. Uo. 43/1848.; XXH. te. 9. §
  47. Urbán Aladár 1973. 97-98.
  48. CSML SZF Kőzcs. Biz. 1848. május 7.
  49. Uo. Tan. jkv. 573,574/1848.
  50. Urbán Aladár 1973. 102.
  51. CSML SZF Közcs. Biz. jkv. 4. sz.
  52. CSML HF Tan. ir. 19/1848-1849.
  53. Uo.
  54. CSML SZF Közgy. jkv. 382/1848-849.
  55. Uo. Biz. ir. 550, 1506, 1672/1848. nádori rendelet, valamint Közlöny, 1848. 14. és 18. sz.
  56. CSML SZF Közgy. jkv. 583/1848.
  57. Urbán Aladár 1973. 109.
  58. CSML SZF Biz. ir. 3/1848.
  59. Uo. 523/1848.
  60. Belügyminisztériumi értesítés 1848. május 7-én = Pap Dénes: Okmánytár. Pest, 1868. I. 79.
  61. CSML SZF Közgy. jkv. 271/1848.
  62. CSML HF Tan. jkv. 590/1848.
  63. Urbán Aladár 1973. 144-145.
  64. CSML HF Tan. jkv. 575/1848.
  65. Urbán Aladár 1973. 146.
  66. CSML SZF Közgy. jkv. 356/1848.
  67. Uo. Biz. ir. 473/1848.
  68. Uo. Közgy. jkv. 475,476/1848.
  69. Kossuth Hírlapja, 1848. július 16.
  70. Urbán Aladár 1973. 147.
  71. Uo. 199.; Kossuth Hírlapja, 1848. július 28.
  72. CSML SZF Biz. ir. 521/1848.
  73. Uo. 521, 522/1848.
  74. Közlöny, 1848. július 7.
  75. CSML SZF Biz. ir. 521/1848.
  76. Kossuth Hírlapja, 1848. július 28.
  77. CSML SZF Lözgy. jkv. 522/1848.
  78. Urbán Aladár 1973. 149.
  79. CSML SZF Kfizgy. jkv. 524/1848. augusztus 5.
  80. Idézi Urbán Aladár 1973. 199.
  81. CSML SZF Közgy. jkv. 782/1848.
  82. CSML HF Népgy. jkv. 641/1848. augusztus 18.
  83. CSML SZF Közgy. jkv. 707/1848.
  84. Uo. Biz. ir. 698/1848.
  85. Uo. Közgy. jkv. 698/1848.
  86. CSML HF Tan. jkv. 646/1848.
  87. Uo. 650/1848.
  88. Uo. 704/1848.
  89. Kossuth Hírlapja, 1848. szeptember 10.
  90. Archív Vojvodine (Sr. Karlovci) Torontalska zupanija (Torontál megye) 1848. 138. doboz. 28. sz.
  91. Uo. 134. doboz. 2108. sz.
  92. A megkülönböztetés kedvéért szerviánusnak nevezték a szerb fejedelemségből érkező fegyvereseket, szemben a magyarországi szerbekkel (rácok).
  93. Archív Vojvodine, 137. doboz, szám nélkül.
  94. Uo. 130. doboz. 30. sz.
  95. Uo. 137. doboz. 204. sz.
  96. Urbán Aladár 1973. 299.
  97. Uo.
  98. Uo. 232., 234.
  99. CSML SZF Közgy. jkv. 704/1848.
  100. CSML HF Tan. jkv. 653/1848.
  101. Uo. 1848. XV. 10. 1-68.
  102. CSML SZF Biz. ir. 974/1848.
  103. Novemberben nevezték ki a parancsnokot Zikó (Zicco) János (1806-1867) őrnagy személyében. Közlöny, 1848. szeptember 27. Zikó önéletírásából: .1848 osztrák nyugalmazott főhadnagy császári dsidásoktól. Később magyar alezredes. Az aradi osztrák Katonai Törvényszék által ítéltetett agyonlövetésre. T. sz.; Haynau által 16 évre várfogságra vasban kegyelmeztetett" (a szombathelyi Savaria Múzeum birtokában lévő Berzsenyi Lénárd-rajz hátoldalán). írod.; Borsi József: Utazás ismeretlen állomás felé 1849-1856.; Berzsenyi Lénárd rajzai. Bp., 1988.407-408.
  104. Közlöny, 1848. október 2.
  105. CSML SZF Biz. ir. 843/1848.
  106. Uo. 17/1848.
  107. Uo. 956/1848.
  108. Barta István: Kossuth alföldi toborzó körútja  1848 ószén. Bp.,  1952. 8. (A történettudomány kérdései; 16.)
  109. Márczius tizenötödike, 1848. október 7.
  110. A vásárhelyi bandériumot Vetró József, Nagy Pál és Revesz Pál vezette.
  111. Márczius Tizenötödike, 1848. október 5. A magyar honvédsereg Pákozdnál megfutamította Jellacicot.
  112. Csernátony: ,A többit közelebbről, mert Jokay futár barátom sietett" = Márczius Tizenötödike, október 5.; vagy: „Ezelőtt félórával ktildém félbeszakított levelemet Jokay barátunktól" = uo. október 7.
  113. KLÖM Xin. 76-77.
  114. Barta István i.m. 11.
  115. KLÖM Xin. 76-77.
  116. Id. cikk október 7-én.
  117. Rónay Mihály alispánnak írt levele 1848. november 11-én. CSML SZF Biz. ir. 920/1848.
  118. Fejérváry József 1929. 154.
  119. Pásztor Emil: Kossuth Lajos a nép között. A népfelkelés toborzása 1848 őszén = Borsodi Szemle, 1976. 1. 55-56.
  120. Csernátony id. cikke, október 7.
  121. Barta István i.m. 8.
  122. Közlöny, 1848. október 9.
  123. Kossuth Hírlapja, 1848. október 28.
  124. CSML HF 18. cs. 8/1849.
  125. A hódmezővásárhelyi Honvéd Egyesület jegyzőkönyve. OL 1848—1849. H 156. az.; írod.: Varsányi Péter István: Honvéd egylet Hódmezővásárhelyen 1848-1849-ben = TCSMT V. 1981. 79-89.
  126. Albert Soboul: A francia forradalom története 1789-1799. Bp., 1974. 286.
  127. CSML SZF Biz. ir. 1067/1848.
  128. Uo. 544/1848.
  129. CSML HF 1849-1852.15. cs. 67. sz.
  130. Szeremlei Sámuel 1913.; Silberstein Adolf 1943. 39-40.
  131. Honvéd-Névkönyv. Az 1848- 49-diki honvédhadsereg 1890-ben még életben volt tagjairól. Bp. 1891.
  132. CSML SZF Biz. ir. 604/1848.
  133. Ekl.jkv. 2270. sz.
  134. Thim József i.m. I. 258.
  135. OL 1848-1849. H 104. Egressy Gábor kormánybiztos iratai, 1. sz.
  136. Uo. 2. sz. Egressy megbízólevelét november 14-én mutatta be Csongrád megye közgyűlésének. CSML SZF Biz. ir. 914/1848.
  137. OL 1848-1849. H 104. 76. sz.
  138. CSML SZF Biz. ir. 836/1848.
  139. Uo.
  140. Nagysándor József (1804-1849) a későbbi honvéd tábornok, aradi vértanú.
  141. CSML HF 18. cs. 6/1848-1849.
  142. CSML SZF Biz. ir. 921/1848-1849.
  143. CSML HF 18. cs. 1848-1849. sz. n.
  144. Uo. A levél november 5-én kelt.
  145. Uo.
  146. OL 1848-1849. H 105. 55. sz.
  147. Uo. 166. sz.
  148. CSML SZF Köigy. jkv. 923. sz.; Biz. ir. 983. sz.
  149. OL 1848-1849. H 104. 7. és 204. sz.
  150. CSML SZF Biz. ir. 920. sz.
  151. Uo. 984. sz.; OL 1848-1849. H 104. 8. sz.
  152. Uo. 124. sz.
  153. CSML SZF Biz. ir. 981. sz.
  154. Uo.
  155. OL 1848-1849. H 104. 117. sz.
  156. CSML HF 1848-1849. 18. cs.
  157. Uo. Jeney Imre százados megjegyzése 1848. december 6.-án: a vásárhelyi nemzetörök között „... igen számosan vágynak hazátlan zsellérek, van közöttük 50 éves kort jóval fölülhaladott egyén is."
  158. OL 1848-1849. H 104. 395. sz.
  159. Uo. 167. sz.
  160. CSML HF 1848-1849. 18. cs.
  161. Olchváry Ödön: A magyar függetlenségi harc 1848-49-ben. Szabadka, 1902. 84-85.
  162. CSML SZF Áll. Biz. jkv. 991. sz.
  163. CSML HF 1848-1849. 18. cs. és Kovács Ferenc hagyatéka V. cs. 418. sz.
  164. Spira György i.m. 195-196.; Magyarország története 1848-1890. 204-205.
  165. Szegedi Hírlap, 1849. június 20.
  166. CSML HF Tan. jkv. 608, 595/1848-1849.
  167. Uo.607. sz.
  168. 1828-ban a 38 iparos 26 iparágat űzött. A vásárhelyi céhek száma a XTX. század első felében 11-re emelkedett.
  169. OL 1848-1849. H 104. 266. sz.
  170. KLÖMXin.640.
  171. CSML SZF Biz. ir. 1849.81/14. sz.
  172. CSML HF Tan. jkv. 1848-1849.
  173. Uo. 254. sz.
  174. Spira György: A magyar negyvennyolc megítélését keresve = A negyvennyolcas nemzedék nyomában. Bp., [1973]. 40. (Elvek és utak)
  175. CSML HF Tan. jkv. 277/1848-1849.
  176. Hód-Mezó-Vásárhely története V. 597.
  177. CSML SZF Biz. ir. 1849. 50/6.sz.; KLÖM XIV. 149.
  178. Uo. Közgy. jkv. 50/6. sz.; KLÖM XIV. 150.
  179. CSML SZF Biz. ir. 19/1849.
  180. Uo. 129. sz.
  181. Uo. 1010. sz.
  182. Uo. Biz. ir. 588/1849.
  183. Ua.70/3. sz.
  184. Ua.
  185. Uo. 70. sz.
  186. Uo. 239. sz.
  187. Uo. 149. sz.
  188. Török Gábor július 23-án értesítette Rónay alispánt 600 beteg érkezéséről. A megyétől takarókat, ágyneműt kért. Az alispán megjegyzése Kovács Ferenc vásárhelyi szolgabíróhoz: „Oly tárgyú lévén e felhívás, hogy buzdítást nem váró lakosainknak ezt csak egyszerűen tudtul adni elégséges, mely meggyőződésemről a siker tanú bizonyságot teend." Kovács Ferenc hagyaték V. 265. sz.
  189. CSML HF Népgy. jkv. 623/1848-1849.
  190. OL 1848-1849. H 156. (december 21.); Kossuth Hírlapja, 1848. december 24.
  191. Ilyen kórház leírását ld. Részletek Hetvényi István 1848-as honvéd emlékirataiból = TCSMTVI. 1983. 199-211.
  192. CSML HF Tan. jkv. 1848-1849.
  193. Uo. 249. sz.
  194. Ref. egy. jkv. 2471. sz. (Június 22.)
  195. CSML HF Tan. jkv. 1848-1849.
  196. KLÖMXIV.768.
  197. CSML SZF Biz.ir. 428/1849.
  198. Uo. 189. sz.
  199. Spira György i.m. 431-432.
  200. Hetvényi István i.m. 205.
  201. CSML SZF Közgy. jkv. 763/1849. július 19.
  202. Uo. 762/1849.
  203. Ormai (Auflenberg) Norbert báró, volt császári tiszt 1848-ban csatlakozott Kossuthhoz, akinek szárnysegéde lett. A szabadságharc alatt négy vadászezredet szervezett. 1849 augusztusában Haynau kivégeztette, így lett ő az első aradi vértanú.
  204. CSML SZF Közgy. jkv. 543/1849.
  205. CSML HF Tan. jkv. 1848-1849.
  206. Uo.
  207. Kossuth Hírlapja, 1848. október 28.
  208. CSMLHF Tan. jkv. 982/1849.
  209. CSML SZF Biz. ir. 839/1848.
  210. Uo. Biz. jkv. 839. sz.
  211. Uo. 941. sz.
  212. Uo. Biz. ir. 100. sz.
  213. CSML HF Tan. jkv. 100/1848.
  214. Uo. 560/1848.
  215. Egy átlagos sessio akkor kb. 56 hold nagyságú volt.
  216. Az 1848:XX1II. te. 6.§.; CSML HF Tan. jkv. 1848-1849.
  217. CSML SZF Biz. ir. 770/1848.
  218. A választandó testület tisztségeit és azok fizetéseit az OHB 1848. december 13-án kelt 10956/B. sz. rendelete határozta meg. Eszerint a polgármester évi fizetése 500 Ft, főbíróé 400, a főjegyzőé 500, az aljegyzőé 350, a tanácsnokoké 200 forint. CSML SZF Biz. ir. 6/1849.
  219. A református egyházat Gaál Dániel és Szél Sámuel, az evangélikust Jeszenszky László, a görőgkeletit Davidovics Szvetozar lelkészek képviselték. A katolikusok részérói két tanító voltjelen (Sallai Rafael és Csejtei Antal), valamint ott volt a ref. .nagytanoda" igazgatója, Szikszay Benjámin is. OL 1848-1849. H 156.
  220. Az akkori énekkart Hegedús János katolikus kántor és Barossi Bálint vezették.
  221. Közlöny, 1849. április 21.; Pap Dénes: Okmánytár II. i.m. 418.; KLÖM XV. 40-42.
  222. KLÖM XV. 40.
  223. Uo.41.
  224. CSML SZF Közgy. jkv. 542/1849. Valószínű, hogy ezt a nyilatkozatot elküldték a kormánynak. Vö. KLÖM XV. 41.
  225. Uo. 501. sz.
  226. CSML HF Tan. jkv. 1848-1849.
  227. Szoboszlai Pap, mondhatni, az elsők között volt, aki hűségnyilatkozatot tett a győztes császáriak előtt. Tiszántúli Ref. Egyházkerület superintendensi értekezlet jegyzőkönyve I. l.b. 2556/1849. október 26. A debreceni nagytemplomban hódoló istentiszteletet tartott, amelyen visszavonta a forradalom idején tett minden hazafias nyilatkozatát, s körlevélben tartott nyílt bűnbocsánatot a .forradalmi tévelygéseiért", s a lelkészeket hasonló tettre kötelezte. Szeremlei Samud 1927. 339-340.
  228. Közli Czedler = Figyelő, 1881. 431-432.; Szeremlei Sámuel 1927. 332-333.
  229. Ref. Ekl. jkv. 2466. sz.; Szeremlei Sámuel 1927. 333.
  230. Uo. 335.
  231. Uo.
  232. 1974-ben Farkas Ferenc gimnáziumi tanár négy gazdasági feljegyzést publikált ebből a korból (Szél Sámuel, Joó Ferenc, Szél Pál, Mutsi János). Idézet a tanulmányból: „...az 1848/49-es forradalomról, szabadságharcról nincs semmiféle közvetlen vagy közvetett bejegyzés, utalás... Az országos eseményeknek csak a híre érkezett ide, s úgy látszik, a mindennapi élet szokott rendjében nem sok változás történt. Itt is elevenen élt a feudalizmus évszázados rendje, mely szerint a parasztnak nem a politika, hanem a mezei munka a dolga... Családjuk, házuk, földjük, állataik nem kerültek közvetlen veszélybe, így az események átélése nem volt olyan mély, intenzív, cselekvésekhez kapcsolódó, hogy írásos nyoma maradt volna." = Farkas Ferenc: Vásárhelyi gazdák följegyzései a XIX. században = BGGÉ 1974. 70-80.
  233. Szeremlei Sámuel 1927. 334.
  234. Közlöny, 1849. június 24.
  235. Szegedi Hírlap, 1849. június 24.
  236. A cikk íróját idéznénk: „...a szegény embernek fia felcsapott önkénytesnek! de a gazdának fia kerüli a katonai pályát, mint ördög a töményt. Ezekről a pulya suhanczokrol majd megemlékezünk még másszor is".
  237. CSML SZF Kozgy. jkv. 1127/1848.; KLÖM XIII. 767-769.; Közlöny, 1848. december 17. Pap Dénes i.m. II. 271.
  238. CSML SZF Közgy. jkv. 1127/1848.
  239. Uo. Biz. ir. 17,18/1849.
  240. Ua.
  241. Uo. 208. sz.
  242. Uo. Közgy. jkv. 310, 328/1849.; Biz. ir. 253/1849.
  243. Uo. 46/2. sz.
  244. Olchváry Ödön i.m. 186.
  245. Ua.
  246. CSML HF 1. cs. 318/1849-1850.
  247. Magyarország története 1848-1890. 331.
  248. Kossuth Lajos nyílt rendelete a déli megyék, városok és kerületek népéhez. CSML SZF Biz. ir.; KLÖM XIV. 409-413.
  249. CSML SZF Biz. ir. 1849. 57/134. sz.
  250. Uo. 78/11. sz.
  251. Uo. 137. és 97/30. sz.
  252. Uo. Közgy. jkvV 137-14/1849. február 15. bejegyzése.
  253. Uo. 97/30. sz.
  254. CSML HF Tan. jkv. 742/1848-1849.
  255. CSML SZF Biz. ir. 138/1849. Részletesebben ld. ezt a kérdéskört Varsányi Péter István: Fejezetek a szabadságharc hódmezővásárhelyi történetéből = VT 1977. 46-50.
  256. Vukovics 1849. február 8-án arra szólította fel a Csongrád megyei bizottmányt, hogy a Láhner ezredes által a megyének s főleg Hódmezővásárhely nemzetőrségének kiadott 1200 kardot, 500 karabint mielőbb szedjék be, s küldjék Debrecenbe. A megyebizottság - tekintettel arra, hogy a kért fegyverekkel a táborban lévő nemzetőrség van felszerelve - a kérésnek nem adott helyt. CSML SZF 113/46. sz. 1849.
  257. Ezt a következő egységek alkották: a 8. honvédzászlóalj egy százada, egy szegedi nemzetőrszázad (az 5.), 160 vásárhelyi lovas nemzetőr.
  258. CSML HF Tan. jkv. 1848-1849.
  259. Stevan Knicanin (1807-1855) szerb fejedelemségbeli ezredes volt a szerviánusok vezetője.
  260. Olchváry Ödön i.m. 142-143.
  261. CSML SZF Biz. ir. 115/1849.
  262. Uo. Közgy. jkv. 115/1849.
  263. CSML HF Tan. jkv. 1848-1849.
  264. CSML SZF Biz. ir. 181/1849.
  265. Uo. Közgy. jkv. 181/1849. február 23.
  266. Uo. 195/1849.
  267. Uo. 181, 195/1849.
  268. Uo. 242/1849.
  269. Uo. 220/1849
  270. Uo. 255/1849.
  271. Uo. 46/2. sz.; KLÖM XIV. 920.
  272. CSML SZF Biz. ir. 23V1849.
  273. Uo. 250/1849.
  274. Uo. 316, 318/1849.
  275. Uo. 336/1849.
  276. Uo. 508/1849.
  277. CSML HF Tan. jkv. 4/1848-1849.
  278. Uo.
  279. Uo.
  280. Uo. 5. és 27. sz. jkv. bejegyzés.
  281. Tagjai: Papy József és Varga István tanácsosok, Vincze Sándor aljegyző.
  282. CSML HF Tan. jkv. 9/1848-1849.
  283. Uo.
  284. CSML SZF Biz. ir. 5, 51/1849.
  285. Uo. 770. sz.
  286. Szegedi Hírlap, 1849. május 23.
  287. CSML HF Tan. jkv. 1848-1849.
  288. Uo.
  289. Uo.; CSML SZF 770. sz.
  290. CSML HF 676/1869. sz.
  291. CSML Tan. jkv. 1237/1849.
  292. A kunszentmártoni és szentesi tartózkodásnak vannak írásos nyomai (intézkedések, levelek), de a vásárhelyiről csupán közvetett bizonyítékokkal rendelkezünk. Az egyik kísérője, Vukovics Sebő igazságügyminiszter örökítette azt meg emlékirataiban: „Tül a Tiszán nem messze Kossuthot utói értem... (Kunszentmártonból) Szentesen keresztül... Vásárhelyre menénk hálásra, hol még több nép gyülekezett öszve látni s éjjeneztetni a kormányzót". Vő. Vukovics Sebő: Emlékiratai Magyarországon való bujdosása és száműzetésének idejéből. Bp., 1894. 527.
  293. KLÖMXV. 706.
  294. Ua. 709.
  295. Ua. 788.
  296. Ua. 790.
  297. CSML SZF Biz. ir. 759/1849.
  298. Uo. 764. sz.; Csány itteni szerepléséről ld. Varsányi Péter István: Csány László Szegeden és Csongrád megyében = TCSMT XIV. 1989.
  299. CSML Tan. jkv. 1482/1849. július 30. Megjegyezzük, hogy amikor öt nappal később a császári hadsereg százezer részlet kenyér kiszolgáltatását követelte, azt Szeged minden további nélkül teljesítette; nem jutva eszükbe a feladat áthárítása más városokra. CSML Tan. jkv. 2/1849. augusztus 5.
  300. CSML SZFÁ11. Biz. jkv. 803/1849.; Biz. ir. 786/1849.; Közgy. jkv. 786/1849. július 28.
  301. Uo. 759/1849.
  302. HIL 1848-1849. 37/304. sz.
  303. Uo. 40. 36/a. sz.
  304. CSML HF Tan. jkv. 1848-1849.
  305. CSML SZF Áll. Biz. jkv. 803/1849. július 31.
  306. Uo. Közgy. jkv. 757. sz.
  307. Uo. 76371849.
  308. Uo. 794/1849.
  309. Uo. 807/1849.
  310. CSML HF Tan. jkv. 1848-1849.
  311. CSML SZF Közgy. jkv. 815/1849.
  312. KLÖM XV. 812. Szentes azért volt fontos, mert ott igen jelentós élelmiszer-tartalék volt felhalmozva. Elszállításukról július 31-én intézkedett Schweidel József tábornok. A megye azonban ekkor már tehetetlen volt: „mi azonban ezen elszállítást nem intézhetjük" - válaszolta a tábornoknak. CSML SZF Biz. ir. 813/1849.
  313. HtL 1848-1849.41/274. sz.
  314. KLÖMXV. 824.
  315. Uo. 822.
  316. CSML HF 1849-1850. 1. cs. 17. sz.
  317. CSML SZF 1851.152. f.
  318. HIL 1848-1849. 41/296. sz.
  319. KLÖ)MXV.824.
  320. Zsilinszky Mihály 1900. 247.
  321. Kevesen figyeltek fel Schlik szárnysegédére, Benedek Lajos vezérőrnagy (1804-1881) jelenlétére, illetve személyére. A soproni születésű tábornok - akkor még alezredes - az 1846-os krakkói felkelés leverésében .tüntette ki" magát elsöízben.
  322. Szeremleit idézzük: „Semmi eröszakot nem engedett városunkban elkövetni katonáival s végre a lelkész fiát távcsövével ajándékozta meg*. Vö. Szeremlei Sámuel 1927. 337. Részletesen ír Szeremlei Schlik vásárhelyi tartózkodásáról, ugyanakkor Damjanichét csak lábjegyzetben, Vécseyét meg sem említi.
  323. HIL 1848-1849. 41/296. sz. Megemlítjük, hogy a jelentós katonai objektumnak számító aradi várat Damjanich mégsem neki, hanem a cári csapatoknak adta át. Tőlük viszont Schlik vette a császáriak birtokába.
  324. Zsüinszky Mihály 1900. 247.
  325. Történelmi Lapok, 1892. október 1.
  326. Zsüinszky Mihály 1900. 248.
  327. CSML HF 1849-1852. 1. cs. 22. sz.
  328. Hód-Mezó-Vásárhely története V.
  329. CSML HF. Polgm. ir. 1. cs. 139. sz.
  330. CSML HF 1849-1852. 1. cs. 236. sz.; Polgm. ir. 1. cs. 139. sz.
  331. Uo. 1. cs. 11. 17/1849.
  332. Uo. Polgm. ir. 1. cs. 139. sz.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet