- EGYHÁZ ÉS KULTÚRA 1848-TÓL A VILÁGHÁBORÚIG
  
Előző fejezet Következő fejezet

EGYHÁZ ÉS KULTÚRA 1848-TÓL A VILÁGHÁBORÚIG

I. Egyházi élet és erkölcs

 

1. Az egyházak belső élete

A két nagyobb protestáns egyház, a református és az evangélikus, a régi szóhasználat szerint a helvét és az ágostai hitvallású evangélikus, szabad vallásgyakorlatát már az 1606-i bécsi és az 1645-i linzi békekötés biztosította ugyan, de a százados viszályoknak az 1791:XXVI. te. vetett véget e két felekezetre nézve is a „korlátlan és teljes vallásszabadság" kimondásával. Ugyanezen országgyűlés 27. tc-e biztosította a görögkeletiek, majd az 1848:XX. te. az unitáriusok, az 1867:XVII. te. az izraeliták, sót az 1916:XVII. te. az iszlám vallásúak vallásszabadságát. Az 1895:XLIII. te. megengedte új felekezetek rendeleti elismerését és lehetővé tette a kilépést, áttérést és a felekezeten kívül maradást.

Az 1791-es törvény még nem kodifikálta a teljes egyenlőséget és viszonosságot, így a vegyes (különböző felekezethez tartozók által kötött) házasságokról úgy rendelkezett, hogy azok mindenkor a katolikus lelkész előtt kötendők, az ezekből születendő gyermekek, ha az atya katolikus, annak vallását kövessék, ha pedig az anya katolika, akkor atyjok vallását csak a fiúgyermekek követhessék. A törvényesen bevett vallásfelekezetekre nézve az 1848:XX. te. állapította meg a tökéletes egyenlőséget és viszonosságot, de ennek szabályozása csak az 1868.LIII. te.-ben történt meg.

Az anyakönyveket 1895. november 1-jéig az egyházak vezették, azóta, az 1894:XXIII. te. alapján, az állam.

Református egyház

A református gyülekezet belügyeit a törvény és a szokás által megszabott módon maga kormányozza. A kormányzati teendők a közgyűlés és a presbitérium között oszlanak meg. Mindkettőnek a lelkész az elnöke, de a század folyamán kialakul a kettős elnökség rendszere: először csak olyan eklézsiák-ban, melyeknek „tekintetes és míveltebb curatorai vágynak".1

A közgyűlésnek tagja a gyülekezet minden önálló férfi tagja. Hatásköre a református egyházban, ezen egyház kálvini képviseleti elvei szerint (zsinatpresbiteri egyházalkotmány) alig terjed túl a lelkész és a presbitérium megválasztásán. Az egységes, az egész országra kiterjedő szabályozást a reformátusoknál az 1881. évi, az evangélikusoknál az 1891-93. évi zsinat állapította meg. A gyülekezet irányítása, kormányzása mindkét protestáns felekezetben a presbitérium feladata, az őskeresztyén egyházban kialakult minta szerint. (A görög preszbüterosz szó idősebbet jelent.)

A 19. század folyamán azután az egész országban, így városunkban is létrejött a presbitérium, az evangélikusoknál eleinte convent elnevezéssel, és a lelkész mellett a gondnoki (kurátori) tiszt, mint a presbitériumi kettős elnökség paritásos megoldása. (Az evangélikusoknál a gondnok latin neveként az „inspector" szó volt használatban.)

A magasabb egyházi hatóságok elnökségében is a paritás érvényesül. Az egyházmegye (tractus, esperesség) elnöksége az esperes és az egyházmegyei gondnok (segédgondnok, felügyelő). Az egyházkerület és az egyházkerületi közgyűlés elnöksége a püspök és a rogondnok. A protestánsoknál az egyházkerület (reformátusoknál öt, evangélikusoknál szintén öt) felel meg a katolikus egyházmegyének. Városunk reformátusai a tiszántúli egyházkerületbe és azon belül a békés-bánáti egyházmegyébe tartoztak. A békés-bánáti esperesi tisztet a nagynevű szentesi Kiss Bálint halála után Tóth Ferenc hódmezővásárhelyi lelkész töltötte be (1853-1859). Az egyházmegye másik jeles esperese, Szabó János (1835-1902) kőröstarcsai lelkész 1878-1902 között viselte a tisztséget s 1897-1902 között Vásárhelyen szolgált. (Szabó János Szabó Magda írónő nagyapja volt.)

A vásárhelyi evangélikusok 1896-ig a békés-bánáti egyházmegyébe és a bányai evangélikus püspökséghez tartoztak. A békés-bánáti esperességben szlovák, német és magyar hívek egyaránt voltak. 1896-ban az esperesség arad-békési és csanád-csongrádi-egyházmegyékre vált szét, a vásárhelyiek az utóbbiba tartoztak.

A lelkészek választásának módjáról azért indokolt szólni, mert éppen Szeremlei itteni megválasztása körül zajlott le egy országos vita 1870-ben. A választás az 1862-ben elfogadott egyházkerületi statútum szerint történt, amely szerint ahol eddig nem volt szokásban a lelkésznek az „egész nép által" történő megválasztása, ott a presbitérium „számához aránylag négy annyi számú választó állíttassák elő, a nép közvetlen szavazata által, s a lelkészt ezek választják a presbyterekkel együtt". A későbbi határozatok szerint a választás a gyülekezet joga s annak módja az un. „közvetlen választás", ami persze lehet a presbitérium meghívásának elbírálása.2

A protestáns egyházak életét - mint a köztörténeti fejezetben láttuk - kezdettől fogva megnehezítették, az 1859. szeptember l-jén kelt protestáns pátens pedig az egyházi belügyekbe is nyíltan beleszólt. A protestánsok féltett autonómiáját megcsorbítva ellenzékbe kényszerítette őket, különösen az ezen intézkedéseknek nyíltan ellenszegülő reformátusokat, de az evangélikusokat is. A vásárhelyi protestánsok készséggel csatlakoztak az egységesen szervezett ellenálláshoz. A reformátusok Dobossy Lajossal képviseltették magukat (1836-1859 egyházmegyei gondnok) a már október 8-ra összehívott debreceni egyházkerületi gyűlésen, aki ott a vásárhelyi egyház nevében a kormányintézkedések ellenzékéhez csatlakozott.

Vásárhelyi születésű és neveltetésű volt Szathmáry Károly egyházmegyei főjegyző is, az egyház alkotmányos jogainak bátor védelmezője, akit 1861-ben Budapestre költözése alkalmával az egyházmegyei közgyűlés így búcsúztátott: „Sokszoros érdemeiért, melyeket a vallás és egyház védése körül szerzett, s az Úr oltárára drága ajándékul hozott, a leghálásabb köszönetét kifejezni édes kötelességéül ismeri..."3

Említsük meg Tóth Ferenc és Szél Sámuel lelkészek nevét s a velük együtt bátran kiálló s a kormánnyal dacoló presbitereket, amilyenek voltak Bartha Sándor korábbi polgármester, Papy Sámuel ügyvéd, Vekerdi József városi közgyám, Kovács Ferenc ügyvéd; Dobossy cs. kir. törvényszéki elnök, fia, ifj. Dobossy Lajos volt szolgabírói fogalmazó is résztvettek a presbiteri gyűléseken.

Az önkényuralomnak a protestáns autonómia elleni erőszakoskodásai felébresztették a középosztály ragaszkodását ősei egyházához és iskolájához, íly módon a kormányforma iránti ellenszenvüket, s a politikai szabadság elveit is gyakran hangoztatták. E buzgólkodás azonban nem annyira a templomba, mint inkább az egyházi gyűléstermekbe vezette őket, de egyszersmind az adakozás oltáraihoz is. „Olykor meg-megnövekedett az egyházias érzés", állapítja meg Szeremlei, bár azért sok a hátralékos adózó. Az egyházi adókkal tartozókat „szorgalmazók" beállításával igyekeznek jobb belátásra bírni. Kénytelenek is erre, mert egy presbiteri határozat megszünteti a legátus-kérést, azzal az indoklással, hogy a tanárok alkalmazása kimeríti az egyház erejét; Debrecenben viszont kevés a teológus a forradalom miatt (1852-ben vagyunk), „ide csak készületlenek jutnak".4

Az idők változásaira jellemző, hogy a békés-bánáti egyházmegye közgyűlése nem azért hoz többször is határozatot arról, hogy a „népképviseleti presbytériumban" minden osztály képviselve legyen (a zselléreknek is legyen képviselőjük), hanem éppen ellenkezőleg, hogy „az úgynevezett értelmesebb osztály" ne szoríttassák háttérbe a választásoknál. „Az értelmesb és tekintélyesebb hitrokonoknak hálával tartozunk" szögezik le 1861-ben. Vásárhelyen a fent idézett „tekintélyesb" férfiakból következtethetóleg már hamarabb megoldódott a kérdés, Békés-Bánátban csak 1865-re.5

Az egyházias élet hiányát, a vallásos közönyt még pár példán bemutatjuk majd. A hagyományos egyháziasságra íme néhány példa: 1855-ben a megjelenő Helvetica Confessióból, a református egyház hitvallásos könyvéből 100 példányt rendel a presbitérium, azzal az indokolással, hogy illő, hogy minden protestáns(I) embernél meglegyen; 1856-ban egy Helytartótanácsi rendelet „kath. szellemű" könyveket és folyóiratokat ajánl, melyek ellen tiltakozik a presbitérium; 1851-ben szegény gyermekek ingyen tanulásának segélyezéséről kétszer is határoznak, később is állandóan visszatérő téma; 1867-ben egy szegény beteg alumnus (növendék) diáknak orvosát is díjazták. A debreceni Kollégiumnak újra és újra küldik a gyülekezet adományait; A templom, az úrasztala szépítésére hagyomány a kegytárgyak adományozása, így 1862-ben egy égszínkék úrasztali terítőt, 1863-ban egy tarka és két fehér asztalkendőt, 1863-ban egy zöld selyem szőrkendót ajándékoznak kegyes asszonyok. A felállítandó felső leányiskola részére Beretzk Pál 1864-ben több mint 4 hold réti járandósági földet adományozott; később a főgimnázium és a kisdedóvó javára is bőven adakozott.6

A felekezetek egymástól való elkülönülésének jelei később is felismerhetők. 1869-ben közli a Vásárhelyi Közlöny a református tanítók levelét, melyben nem vállalják, hogy más felekezet tanítóival együtt szövetkezzenek, mert „...bizonyára találkoznék oly felekezeti tag is, aki rossz néven venné, ha tanítója eretnekekkeK!) társalogna".7 Ilyen ellentétek indíthatták Szeremleit, hogy ugyanannak a hetilapnak 1872. január 21-i számában közzétegye egy Keresztyén Társaság alapszabály tervezetét, mely Társaságnak célja „Népünknek a felekezetiségen kiemelkedő (értsd: felülemelkedő) vallásos érzete, a közerkölcsiségnek és a felvilágosodásnak terjesztése..."

A reformátusoknál a vallásos nevelésnek mintegy csúcspontja az általában 12 éves korban befejezett konfirmációi oktatás és ünnepélyes szertartás. A Hajnal Ábel esperes és Szathmáry Károly főjegyző által szorgalmazott egyházmegyei statisztikákban Vásárhelyről is elég megbízható adatokkal rendelkezünk 1864 és 1873 között legalább hét esztendőről. Ezek szerint a konfirmáltak elég kis száma, évi átlagban 281, arra vezethető vissza, hogy az iskolások „a 3. és 4. osztályból nagy részben lemaradnak", Hódmezővásárhelyen 815 iskolába járó fiú és 619 leány mellett (együtt 1434) 1451 évenként az iskolába nem járó tankötelesek száma. Ezek így nem is konfirmálnak. Az egyházmegyei közgyűlés, felfigyelve erre, már 1861-ben megrója a gondatlan szüléket, akik „gyermekeiket iskolai teljes kiképeztetésük, confirmáltatásuk előtt elfogják az iskolától..."8 Megoldásként azt ajánlja az egyházmegye, hogy amennyiben szegényebb szülők tanyákra szegődnek szolgákul, vagy el is költöznek a városból, az ilyenek gyermekeit már a 3. iskolai év második felében konfirmálják meg. 1867-ben ellenőriztetni kívánja azt az egyházmegyei rendelet, hogy az „Úrvacsorával legelőször élni kívánók... két hétig a confirmátio előtt a lelkipásztor által oktattassanak a sz. sacramentomokróli tudományra - az iskola hagyott gyermekek, sót az idősebbek is..."9

A hagyományos kegyességnek későbbről (is) vannak bizonyságai. A néprajzos Kiss Lajos (1881-1965) egy rádióinterjúban mondotta el, hogy még iskolába sem járt, máris sok zsoltárt, dicséretet tudott. „Anyám ugyanis reggelenként énekelt..."10 (Kiss Lajos az otthonról hozott „útravalóval" azután holtig maga is élt.) Viszont e hagyományos kegyesség idegenkedett az újításoktól, legalábbis a hivatalosak. így olvasunk arról, hogy Verbőczy József (itt szolgál 1853-1861) kántort meginti a presbitérium, mert temetéseken beszédet mond, szokatlan, ismeretlen énekeket énekel. A „Közélet és erkölcsiség városunkban" c. újságcikk az ún. úri osztályt marasztalja el, hogy nem járnak templomba, sőt „pohár bor és pipaszó mellett gúnyolva említik ezt, hanem azért a köz erkölcs bírái akarnak lenni..."11

Hogy a templomba nem járás nem csak az úri osztályra voltjellemző, mutatja két presbiteri határozat 1863-ból. Az egyik arról intézkedik, hogy az Újtemplom előtt a vasárnapi istentisztelet alatt a templom előtt ácsorgók lármáznak. A másik már súlyosabb, annyira, hogy az egyház panaszt tett a városnál. A presbiteri végzés a következő: „Az Uj templom előtt M. I. városi írnok istentisztelet után a templomból kijövő nép előtt szokott hirdetni, de ma a templomba bevonult, a nép feltett kalappal, némelyik pipázva, némelyik a székre felállva... hallgatta a hirdetést. Volt, ki T(iszteletes) Zsarkó Boldizsár lelkész úrnak, ki épen e' botrány eltávolítását akarta eszközölni - tiltakozására - 'hasznosabb ez, mint a' predikatio'-val válaszolt." - A presbitérium hivatalosan megkeresteti a város elöljáróságát, hogy „bármily alkalmatlan időben is a' templomba be ne menjenek" a hirdetés végzésére.12

A század vége felé a délutáni istentiszteletekre váltakozva fél-fél iskolai osztályok jártak, rajtuk kívül „alig egy-két, a közelben lakó öregember, vénasszony". Az egyházmegyének is jelentik, hogy a vasárnap délutáni kátémagyarázatokra kevesen járnak. 1904-ben a modernizálás jeleként el is rendelik, hogy öt hónap 1. és 3. vasárnapján kátémagyarázat helyett gyermek istentisztelet tartassék.13 Majd látjuk Szeremleinél is, hogy e kor még a teológiai liberalizmusé.

Római katolikus egyház

A protestáns egyházakkal szemben a dogmatikai (hittani) különbségektől eltekintve az egyházszervezetnek már a névben is kifejezésre jutó „római" volta a leghangsúlyosabb eltérés: a pápa, aki római püspök, Krisztus valódi helytartója és az egyház feje (primátus). E jogot az 1868-70-es vatikáni zsinat teljesíti ki, kimondva egyebek közt a pápa ex cathedra csalatkozhatat-lanságát. A pápai hatalom tulajdonképpeni közegei a püspökök, ók az illető egyházmegye egyedül jogosított tanítói, lelkipásztorai és kormányzói. „Azonban mivel maga nem képes e ... kötelességeit személyesen végezni", megbízást és hatalmad ad a papi rend, a klérus egyes tagjainak, hogy bizonyos területen (parochián) lelkipásztori teendőket végezzenek. Ezek a plébánusok. Vásárhely a török előtti egyházmegyei beosztás érintetlenül hagyásával a váci püspökséghez tartozott.

A hívek Hódmezővásárhelyen lelkészt s tanítókat nem választhattak, utóbbiakat Nagyváradon a kerületi iskolai igazgatóság nevezte ki. A városházánál katolikus elöljáróik intézték az egyházra és tisztviselőire néző ügyeket. Ezenkívül beleszólásuk volt (bemutatási vagy kijelölési jog) a plébánosok kinevezésébe a kegyuraknak, Vásárhelyen a Károlyi grófoknak, de a plébániákat a püspök adományozta. Akápláni (segédlelkészi) állást gróf Károlyi Antal, a plébánia kegyura alapította 1776-ban. A19-20. században általában két káplán és egy hittanár segítette a plébános lelkipásztori munkáját.

Az egyház anyagi ügyeinek intézésére és egyéb, társadalmi feladatok segítésére Vásárhelyen is „egyháztanácsot" választottak az egyházközség tekintélyesebb tagjai közül. A hívek közreműködése az egyházközségi szervezet keretében történt. A hivatalos egyházközségi szervezetnek képviselőtestülete is volt, élén a plébánossal és a világi elnökkel a hívek közül.

A Károlyiak, mint a város földesurai, csak „félig-meddig" vállalták általában a katolikus egyház terheit, de a református egyháznak is juttattak időnként külön kedvezményeket, önkéntes adományokat, ami hozzájárult népszerűségükhöz. 1869-re 11 623 római és görög katolikust mutat ki a népszámlálás, szemben az 1848-as 8335-tel.

A hívek számának folytonos gyarapodása miatt 1853-ban Vécsey Sándor plébános kérésére gróf Károlyi István, mint a plébánia kegyura, vállalta az 1754-ben épült templom kibővítésének költségeit.14 Vécsey halála után azonban az 1859. szeptember 24-én tartott egyházközségi tanácsülésen, melyen az új plébános Lichtner Gáspár is bemutatkozott, Kovács János tanácstag javaslatára egy új templom építéséről határoztak. A Károlyi család nem akart lemondani az új templom kegyúri jogáról, és nem akarván vállalni az anyagi terheket sem, csak a meglévő templom bővítéséhez járult hozzá.

Az Ybl Miklós tervei alapján háromhajóssá bővített templomot 1860. december 25-én áldotta meg Lichtner Gáspár plébános. Majd 1886. május 27-én Neszveda István püspök konszekrálta (szentelte fel).15

A katolikus egyház 1852-ben építtette a lakhati elemi iskoláját (Szent István utca), 1874-ben a belvárosi népiskolát (Szent Antal u.). 1887-ben a Wlas-sich utcai (ma Vöröskereszt u.), 1904-ben pedig a tabáni elemi iskola épült fel.

Az egyház legjelentősebb iskolája, a Szent Domonkosrend nővéreinek intézete, 1902-ben készült el. Schuszter Konstantin váci püspök 1888-ban 40 000 Ft-os alapítványt tett egy leánynevelő intézet felállítására. A püspök bőkezűségét követte Lichtner Gáspár plébános 20 000 Ft-os, Lengey Józsefné Tóth Borbála 15 000 Ft-os, valamint gróf Károlyi Sándor és a város 8000-8000 Ft-os adománya. A Szent Domonkosrend apácái, akik a kőszegi zárdából érkeztek ide, 1903-ban kezdték el az oktató és nevelő munkájukat. A növendékeket valláskülönbség nélkül vették fel.16

Viszont a hívek példás buzgósága, amelyet a szabadságharcot megelőző időkről Szeremleit idézve már említettünk, 1868-ra úgy látszik erősen megfogyatkozott, mert az egyháztanács Csongrád megye közgyűléséhez fordult, legalábbis a megye Szegváron tartott közgyűlése tárgyalta az egyháztanács beadványát. A jegyzőkönyv 471. pontja a következő: „Szomorúan értesült a közgyűlés a felöl, hogy a hódmezővásárhelyi rom. cath. egyháztanács azon hitben van, miszerint azon egyház hívei annyira el volnának hidegülve egyházuktól, miként adó és párbéri tartozásaiknak végrehajtás nélkül beszerzése lehetetlen volna." „Maga részéről a közgyűlés jobb véleményben van... a hódmezővásárhelyi hívekről, arra hívatja fel... a folyamqdó gondnokot, hogy használjon előbb az egyház lelki fegyvereket a részére leendő fizetésbeli restség legyőzésére, világosíttassa az illető lelkipásztor által a híveket, hogy az egyházi adófizetést kedves tehernek kell tekinteni, mert a lelki jók, melyeket az egyháztól nyerünk minden földi kincsnél értékesebbek..." Pál apostolt idézi a megye közgyűlése (Pl. I. Kor. 9,17), hogy nagyobb nyomatékkal oktassa ki a gondnokot, akiről nem lehet megállapítani, hogy plébánosa tudtával fordult-e a Vallás- és Közoktatásügyi Miniszterhez a váci püspök útján. A VKM azután leadta a beadványt a megyéhez.17

A századforduló utolsó évtizedében az egyházi élet jelentős eseménye volt a népmisszió. A 10-14 napig tartó eseménysorozaton jezsuiták végezték az áhítat-gyakorlatokat. A misszió befejezéseként látványos ünnepet rendeztek. A misszió széleskörű valláserkölcsi megújulást eredményezett. Két jelentős népmisszióról tudunk: 1896. január 12 és 26 között, valamint 1898. április 20 és 30 között. Ez utóbbi alkalommal Bóta Ernő páter a tanyavilágban és a külterületi iskolákban is vezetett vallásgyakorlatokat.18

Evangélikus egyház

Jeszenszky László lelkészük a szabadságharc után 10 hónapi börtönt szenvedett. Kiszabadulása után 1857-ig, Nyíregyházára történt megválasztásáig, tehát 14 éven át volt a gyülekezet szolgálatában. A lélekszám jelentősen növekedett, bizonnyal bevándorlás következtében is, az 1848-as 826-ról,19 20 év alatt 1206-ra. Az istentisztelet nyelve ekkor már csak a magyar, míg kezdetben szlovákkal váltakozva tartották. A bevándorlók jó része Tótkomlósról -az evangélikusság sokáig a tótkomlósi evangélikus gyülekezethez tartozott -Orosházáról és más szomszédos helységekből származott ide.

Jeszenszky távozása után Draskóczy Lajost (1834-1908) választották meg lelkésznek. Haláláig „páratlan buzgósággal és önzetlenséggel szolgálta a város közügyeit is, mely érdekben a 'Hmvásárhely' hasábjain nagymérvű irodalmi munkásságot is fejtett ki."20 Testvére, Ede, 1848-as honvéd, itt tanítója egyházának 1861-67-ig. Az egyház fejlődését mutatja, hogy 1861-ben új paplakot építettek, 1878-ban a tanulók száma már eléri a 70-et; a régi, paplakból alakított iskolában már nem fértek el, ezért új tanterem építését határozta el a közgyűlés; még az év júliusára el is készült az új iskolai terem. Két alapítvány tevőről külön meg kell emlékeznünk: Czukor János gyógyszerész 1000 forintos és Vagyóci Nagy Pál 2000 forintos adományáról. Templomtornyukat 1889-ben építették fel.21

Görögkeleti egyház

Nevük is jelzi, hogy a nyugati, római katolikus, latin szertartási nyelvű egyháztól keleten elszakadt keresztények, akik nyelve is (bizánci örökségként) a görög maradt. Ortodoxoknak is nevezik magukat (igaz tan követői), s mivel egy részük egyesült a római katolikus egyházzal, az ezen egységet nem vállalókat „nem egyesült keleti" egyháznak is nevezik. A keleti és nyugati keresztyénség közötti szakadás 1053/54-ben vált véglegessé. Az „Egyetemes Orthodoxia" ún. autokefál (saját fővel rendelkező, független) ortodox egyházakra tagozódik, amelyek egymástól teljesen függetlenül folytatják a maguk belső életét. A történeti Magyarországon az 1870-es évektől két önálló görögkeleti egyház volt: a szerb egyház, élén a karlócai pátriárkával, s a román egyház, élén a nagyszebeni metropolitával. Megelőzőleg az ország minden görögkeleti vallású lakosa a karlócai (ma: Sremski Karlovci) pátriárka alá tartózott.

A hódmezővásárhelyi görögkeleti egyházközség jogállását végül is csak egy 1907-es kultuszminiszteri rendelet döntötte el, kimondva, hogy e hitközség alapításától fogva görög nemzeti jellegű volt, s az is maradt, bár lelkiekben fennmaradt a karlócai pátriárka legfőbb joghatósága. Lélekszáma 1848 és 1869 között látványosan, majd harmadára csökkent. Valószínűnek kell tartanunk, hogy azok a románok vándoroltak vissza, vagy tovább, akik az 1816-17 évek ínséges idején menekültek ide, „még nyomortól űzetve, hogy az éhhaláltól meneküljenek". Egyrészük az ínség elmúltával is itt maradt, írja Szeremlei, s jobbára pásztornak szegődött el.22 A becslések szerint 1816-ban 510, 1834-ben 689, 1848-ban 1261 lélek tartozott hozzájuk. Az 1869. évi népszámlálás szerint már csak 488-an voltak. Hogy ezeknek hány százaléka volt román, csak sejthető abból, hogy az istentiszteleteken e nemzetiség tagjai nagy számmal voltak jelen. E létszám még tovább is csökkent, 1890-re 379-re, de e fogyás bizonnyal annak is tulajdonítható, hogy mint kisebbségi egyház más felekezetűekkel összeházasodás révén veszített tagjai sorából.

A nyelv fokozatosan válhatott magyarrá: Davidovics Péter lelkészük még 1840 körül nem volt hajlandó az anyakönyveket magyarul vezetni, unokája, Davidovics Koszta lelkész a szabadságharc önkéntes katonája, a gimnázium más diákjaival együtt. Már századvégi esemény (1895), hogy az utóbbi halálakor „megindult a vetélkedés a szerb és román klérus között, hogy a gazdag vásárhelyi egyházat megkaparintsák. "... A kultuszkormány nem mert véteni se a szerb metropolitának, se a román érseknek, hát úgy vágta át a gordiusi csomót, hogy kinevezte Kállay főispánt kormánybiztosnak". Szathmáry Tihamér, akinek anekdotagyűjteményéból idéztünk, mint ifjú polgármesteri fogalmazó maga is részt vett a hatóság intézkedésében, azt is leírja, hogy a fő gondnok Konstantin Gyula, a város legvagyonosabb kereskedője kijelentette: mást, mint görög papot be nem bocsát.23 Hogy e törekvése sikerrel járt-e, az utód pópa Putics Arzén (1895-1909), majd dr. Trebojevics Petronius (Szeremleinél Trbojevics Péter, 1909-18), keresztnevéből valószínűsíthető.

Az 1868:IX. te. rendezte a magyarországi görögkeleti - többször görög nem egyesült, vagy ortodox néven ismert - egyházak helyzetét. A törvénycikk tárgyalásakor a szerb és a román ortodoxokról szólva többször említették „a görög keleti vallás mindkét felekezetét". „Az egymástól való elszigetelődés - írja a hazai görög keletiek mai vezetője - a magyarországi orthodoxok között nem új keletű, hanem súlyos történelmi örökségként, a távolabbi múltba vezet vissza, és szorosan összefügg az orthodox hitű nemzetiségek fennmaradására irányuló törekvésekkel, amelyeknek első renden az egyház volt a múltban a hordozója."24 A nemzetiségi fennmaradás olyan szórványban, amilyen Hódmezővásárhelyen a görögkeleti egyház volt, alig járhatott sikerrel. Az 1880, 1890 és 1900-as népszámlálás szerint a vásárhelyi görögkeletieknek 83,4-93,1, ill. 86,6%-a volt magyar nyelvű, a százalékok ingadozása arra vall, hogy voltak akik bizonytalanok voltak; 1900-ban az izraeliták után a görögkeletiek között volt a legmagasabb a magyaron kívül más nyelven is tudók %-a: 26,7. (Az izraelitáknak több mint fele tudott más nyelven, nyilván zömmel németül.)

Említsük meg végül, hogy a templom tornyának megrongálódása miatt 1888-89- ben új tornyot építettek a templom mellé, ez a torony mostani formája.

Az izraelita felekezet

A Habsburg birodalomban élő zsidóság számára 1848-49 elérhető közelségbe hozta az emancipációt. Az sem véletlen, hogy ezt az időszakot neves történészek zsidóbarát forradalomként értékelik.25 A zsidóemancipáció kodifikálására az 1848-49-es önvédelmi harc utolsó heteiben került sor az országgyűlés szegedi nyilvános ülésszakán. Már a reformkorban Eötvös József és Deák Ferenc felismerték, hogy e törvény nélkül elképzelhetetlen a polgárosodás, a modernizáció. A képviselőház egyhangúan törvénybe iktatta (1849:IX. te.), hogy a magyarországi zsidók ezentúl „mind azon politikai s polgári jogokkal" élhetnek, amelyekkel az ország „bármely lakosai bírnak".26 A törvény elismerte a zsidóság hazafiúi érdemeit is.

A 127 családfőt számító hódmezővásárhelyi zsidóság közül az önvédelmi harc 17 hónapja alatt 40 nemzetőr került ki. A szabadságharcban mint honvédek 13-an vettek részt, közülük hárman tiszti rangot viseltek. Steiner Samu Klapka György tábornok, a komáromi hadsereg fővezére alatt szolgált tüzérhadnagyként, ott is halt hősi halált a Csillagerőd sáncaiban.

Az 1848-as conscriptióból megtudhatjuk, hogy 127 zsidó család élt a városban, amely összesen 629 személyt jelentett, közülük 369-en gyerekek voltak. Foglalkozásukat tekintve a következőképpen oszlott meg a vásárhelyi zsidóság: 90 kereskedőt, 4 földművest, 21 iparost említ az összeírás. Ismeretes egy sebész, egy vattagyáros és 4 napszámos, szolga is e korból. A zsidóknak a kereskedelmi foglalkozásokban végbement koncentrációja országos jelenség. A kereskedők száma jóval felülmúlta az iparosok és földművelók rétegét. A zsidóságnak a szabadságharcban kifejtett tevékenységéért Haynau vádja szerint bűnhődnie kellett. Öt vásárhelyi zsidót is besoroztak megtorlásképpen az osztrák hadseregbe. A császári biztosok tíz éven át ellenőrizték a hitközségek működését. 2 300 000 forint összegű hatalmas büntetésadó, hadisarc fizetésére kötelezték a gyülekezeteket, s ebből a helyi zsidóságot 1620 forint terhelte.27

A kiegyezés utáni nemzetépítés nagy érájában a zsidóság asszimilációja haladó, előretekintő tény. 1857-ben 1017, 1880-ban 1685, 1910-ben 1381 zsidó vallású vásárhelyi lakosról tudott a népszámlálás.

1842-1877 között Grünhut Ábrahám a hitközség rabbija. Az 1860-as években a zsidók már az akkor „keresztény szakmáknak" tartott jog, oktatás és a közigazgatás területeire is behatoltak. Az emancipáció még korántsem érvényesült a jogalkotásban maradéktalanul. A zsidó vallású ifjak házasságkötését külön hatósági engedélyhez kötötték. A kiegyezés évétől kezdődően tovább liberalizálódott a zsidók joggyakorlása: törvény született a zsidók polgári és politikai egyenjogúságáról (1867:XVII. te), ám a bevett felekezetek közé az 1895:XLIII. te. sorolta a zsidókat. Ezután felgyorsult a már egyenjogúvá vált zsidóság integrálódása a nemzet szellemébe és kultúrájába.

Wodiáner Sándor elöljárósága idején jelentkezett az igény, hogy az imaház helyett méltó templomot építsenek (1852). A hitközség eredménnyel fordult Gróf Károlyi György földesúrhoz 300 ezer tégla és 30 ezer cserép kiégetése végett. Pályázatokat írtak ki a templom felépítésére. A munkálatokat Busch Miklós szentesi építészre bízták. Vállalta, hogy a kőművesmunkát 1853 őszéig befejezi. Az asztalosmunkákkal Szabó Miklóst, a lakatosmunkákkal pedig Nánási Sámuelt bízták meg. A templom többi berendezésének (frigyszekrény, szószék, kandeláberek, asztal, kőtábla, ezen túl az oszlopok aranyozása) elkészítésével később, 1856-ban Bartakovics József pesti szobrászt bízták meg. A zsinagóga felépítése 1857-ben fejeződött be. 1857. május 15-én az elismert tudós, szegedi főrabbi, Löw Lipót avatta fel a templomot.28

Az abszolutizmus, korlátai ellenére, gazdasági szempontból a jelentős újítások korszaka Magyarországon. Az új tipusú kapitalista vállalkozások a zsidók előtt is megnyitották az utat. A többi közigazgatási reformmal együtt vezették be az új zsidó iskolarendszert. 1857-ben a Helytartótanács elrendeli a Csongrád megyei zsidó hitközségek összeírását, s e szerint Vásárhelyen az iskolaköteles gyermekek száma 805 volt. 1839-ben nyitották az első zsidó iskolát, majd a következő évben a Matók-féle telek területét is beleértve a mai Szeremlei utca elején új iskolát építettek. 1857-ben a zsidó iskolát 106 fiú és 32 leány látogatta. 8 tanuló más felekezeti iskolába járt.29 A helybeli gimnázium növendékei között számos zsidó vallású tanuló is akadt.30

A zsidó közösség mind lélekszámában, mind társadalmi súlyában megerősödött. Változás állott be a hitközség igazgatási szervezetében. Már korábban megalkották a calligrafikus betűkkel rajzolt 11 pontból álló „Egyház-rend"- et. A vallásos zsidók kóser háztartást vezettek. Az állatok közül csak meghatározottakat fogyasztottak, azokat is csak az előírásnak megfelelően, Ekkor rendezik újból a vágatási illetéket a libák, tyúkok, kacsák, bárányok, borjúk, stb. után. Meghatározták a vágatási időt is.

Az 1867-ben újjáalakuló elöljáróság új tisztségeket szervezett. Ettől kezdve a hitközség élén elnök állt, azonban megmaradt az első és második elöljáró tisztsége is. Választottak pénztárnokot, ellenőrt, 9 ülnököt és 11 képviselő tagot.31

A kiegyezés után a hitközség életében felfelé ívelő szakasz kezdődik. 1873-ban a leányiskolát fótanodai iskolává fejlesztették, s a leánygyermekek oktatására külön hivatásos tanítónőt alkalmaztak. 1874-ben új iskolát építettek, amely már megfelelt a kor színvonalának. 1875 októberében az óhitű vásárhelyi zsidók megalakítják az ortodox hitközséget, melynek élén Dr. Iritz Ignác állott.

1879-től 1932-ig a hitközség rabbija Seltmann Lajos. Az ő működése alatt került sor a templom teljes átépítésére (1906-1908 között, Müller Miksa szegedi műépítész tervei alapján), 1897-től az orgona beépítésére, rendszeres templomkórus megszervezésére, működésére. Nemes áldozatkészségével, tevékenységével rabbiságának évtizedei a zsidó hitközség aranykoraként értékelhetők. Feljegyezték róla, hogy az első időben, amíg erre igény mutatkozott, prédikációit felváltva magyar és német nyelven tartotta. Amikor Seltmann Lajos tartott hitszónoklatot, a város elöljárói, felekezetre való tekintet nélkül, áhítattal hallgatták a zsinagógában. A felekezeti béke ápolásának egyik legnagyobb előhírnökeként tartották számon városunkban. Számottevő irodalmi munkássága is. Főműve A nő a Talmudban 1887-ben jelent meg.32

Az első világháború a vásárhelyi zsidóságot lelkileg és anyagilag egyaránt súlyosan megviselte. A hitközségi tagok jelentős része katonai szolgálatot teljesített. 30-an áldozták életüket a különböző csatatereken, sokan megsebesültek, rokkantakká váltak.33

Nazarénusok

Magukat Krisztust követőknek is hívják. A szekta első bizonyosnak tekinthető megjelenése Vásárhelyen egy Ethei Károly nevű bihari emberhez kapcsolódik, ő a városban az első misszionárius 1863-ban. December 2-án letartóztatták; tanítása gyanúsnak túnt fel és a főszolgabíró elfogatta. Sokakat nyert meg tanításának, a nép ragaszkodott hozzá, titkos gyűléseket tartott, melyeket a történetíró szerint a világi hatóság nem bírt ellenőrizni, mivel „istentisztelet ürügye alatt éjjel szoktak összegyülekezni."34

1868-ban már egyházmegyei határozat is foglalkozik vásárhelyi missziójukkal; 1869-ben azt állapítja meg az esperes, hogy bár számuk nem növekedik, mégis imaházat tudnak építeni. Az 1866-os híradás arról ad számot, hogy nekik maguknak is vannak énekeik, azelőtt a református énekeskönyvet használták. (Saját énekeiket a Sión Hárfa majd Új Sión Hárfa című énekeskönyvük tartalmazta.)

Az egyházmegyei és kerületi határozatok a nazarénusokat az egyház közösségéből kizáratni rendelik, Szeremlei nem habozik a határozatokat idétlennek minősíteni, mert azoknak sem gyakorlati haszna, sem törvényes alapja nincsen.35

Tárgyilagos, komoly felmérés a Garzó Imre gimn. tanáré, mely már a szekta társadalmi helyzetét is elemzi, a terjedés okait is keresi. Garzó alig pár évvel a nazarénusok fellépte után - 1870-ben írja tanulmányát saját folyóiratában - már tisztán látja, mint Szeremlei is, hogy fellépésük (és hatásuk) jelentősebb, mint azt a számok indokolnák. 1869-ben számuk 311, mint hivatalosan el nem ismert felekezet visszaminősültek 1890-re „egyéb"-bé, 1895 után pedig felekezeten kívülivé váltak. (Az állami anyakönyv bevezetése után csak a református egyházból 206 fő lett felekezeten kívülivé.) Persze, a nazarénusok közé katolikusok is kerültek.

Garzót szükséges idéznünk: „Vásárhelyen a nazarénusoknak immár templomot is épített felekezete majdnem kizárólag napszámosokból és mesteremberekből áll, kik, úgy látszik, hogy az élet csalódásai és nyomoraitól gyötörtetvén, kerestek menedéket e felekezet ölén. Eredetét az emberi szív legnemesebb természeti ösztönének köszöni, mert világosan az egyházias élet hiánya, a vallásos közöny, a léleknek ezek folytán táplálat, kielégítés nélkül maradott vágyai; s az alsóbb osztályokban elhatalmasodott fajtalanságnak visszahatásai szülték azt. De alapelvei, melyek közel rokonságban állnak a communizmus felé hajló socializmushoz, ellenkeznek az ember magasabb rendeltetésével... (szerintük) a tudományok és művészetek csak a hiú becsvágynak ámításai, ... szánalomra méltó tévelygők minden más felekezet tagjai. ... Egyébiránt... szorgalmatosak ... békeszeretők ... távol a politikai és társadalmi mozgalmaktól."36

Szeremlei hasonlóan vélekedik: a terjedés „egyházunk életvidorságának hiányára mutat", bár a magyar nazarénusok „a társadalmi rendre nem látszanak oly veszélyesnek, mint voltak münsteri elődeik." - Mit kell tenni elle-nök? A kényszerrendszabályok, a súlyos fenyítékek kétélű fegyver; a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek. A lelkipásztori működés az óvszer, aminek ki kell terjeszkednie, amennyire lehetséges, a társadalmi bajok megfigyelésére és orvoslására is.37 (Amünsterí lázadás 1531-35-ben a reformáció legszélsőbb iránya volt. Az anabaptisták = újrakeresztelők serege hatalmába kerítette a várost, behozták a vagyonközösséget, még a többnejűséget is elrendelték. A püspök katonái végül leverték és kegyetlenül kiirtották az anabaptistákat.)

A vallási rajongás, amibe Zsilinszky szerint az első misszionárius, Ethei „esett" 12 évi rabság után, bizonyosan nem jellemzi az alföldi népet.38 Szeremlei 1874-ben inkább fatalistának nézi népét, akiknél a bűntudat érzése és az üdv elnyerése utáni vágy nem „elég élénk". Van ugyan egy személyes élő Istenbe vetett hit, s azt a végzetet, ami Istennél "föl van téve, senki el nem kerülheti."39 Isten hoz reánk mind jót, mind gonoszt, még pedig mindkettőt érdem szerint, a jót gyakran érdemünk felett is. Az ilyen hit mellett, amely Szeremlei szerint egészen bibliaszerű, de amely mégis „a lehető legnagyobb közönyösséggel van keverve", nem várható egykönnyen a rajongás megjelenése. Annál meglepőbb a fanatizmusnak egy megdöbbentő esete Vásárhelyen.

Egy 1874-esí helyi sajtóvita jelzi, hogy sok rémhír keringett a városban a nazarénusokkal kapcsolatban. Lélekszámuk állandósult, ismertségük és elfogadottságuk nagy mértékben javult. Ehhez Eötvös Károly, Justh Zsigmond, Tömörkény István és mások szimpatizáló írásai hozzájárultak a helyi közvéleményben is. A vásárhelyi gyülekezetet híressé tette az amerikai kapcsolatokkal rendelkező Tóth Ferenc (1860-1938), aki az 1890-es évek elejétől a gyülekezet szolgája (elöljárója) volt, s akit a nazarénusok „püspökeként" emlegettek.40

A népszámlálási „egyéb és ismeretlen" kategóriába a baptisták és metho-disták kis száma is beletartozott, mégis e kategória 1880-ban 321, 1890-ben 282, 1900-ban csak 173 lelket számlált.

Unitáriusok

Az unitárius egyház bár a protestánsok egyike, a 16. századi reformációtól kezdve, mégis a többitől elválasztja Szentháromság tagadó (antitrinitárius) elve. Az unitáriusok (unus, azaz egyistenhívő) csak a Székelyföldön, főleg Udvarhely megyében voltak jelentősebb számban. Az egész Magyarországon a század utolsó évtizedeiben 60 ezer körüli az unitáriusok száma, ezek közül legföljebb másfél ezer él a Királyhágón innen. Ez az egyház is zsinat-presbiteri elvek szerint igazgatja magát. Erdélyben már a reformáció óta a négy bevett vallás egyike. A századvégen vonzását erősen növelte, hogy önkéntes vállalás alapján kérte az egyházi adófizetést.

Az unitárius egyházszervezet („vallásközönség") élén is püspök és főgondnokok) áll. A Királyhágón inneni hívek - budapesti székhellyel - 1902-től alkotnak önálló esperességet (Duna-tiszamenti egyházkör néven).

Vásárhelyen az első istentiszteletet a kolozsvári esperes tartotta 1880-ban az akkori polgári iskola nagytermében.

Ha az utolsó körülbelül száz évnek valláserkölcsi megújulási törekvéseit próbáljuk felvázolni, a vásárhelyi unitarizmus létrejöttét tárgyalhatjuk. Felépült végül is egy szép templom, parókhia; az 1910-ben hozzájuk tartozó 477 lélek valószínűleg komolyabb lelkigondozásban részesülhetett az 1887-től állandósított segédlelkész (majd később lelkész) részéről, mint a tömeggyülekezetekben élő reformátusok és katolikusok (a reformátusoknál még 1911-ben, a lelkészi állások megszaporítása után is a 39 és félezer lelket öt lelkész és három segédlelkész gondozta).

Ugyanakkor az egyházközség megalakulásának hátterében nem csak misszió, meggyőzés, térítés állt, hanem anyagiakra visszavezethető viszály is. Élt ugyan itt egy erdélyi származású unitárius vallású polgári iskolai tanár, Nagy Tamás, de az első pár család, 14 lélek azért tért át az evangélikus egyházból 1879-ben, mert az iskolaépítés ügye „viszálykodásra adott okot", vagyis nem értettek egyet az evangélikusság vezetőivel, többségével.41 A fő szervezők iparos mesterek voltak. Az egyháztagok száma akkor kezd növekedni, mikor vagyonos pártfogó áll melléjük, Kovács József téglagyáros személyében 1880-tól, aki 1890-ben maga is áttér római katolikusból unitáriusnak. Az áttérésre hívogató propagandát az 1883. év végétől házról-házra s tanyáról-tanyára járva folytatták, s tudnunk kell Szeremleinek a templomgombban is rögzített megállapítását, hogy „olyatén bíztatásokkal szereztek híveket, hogy náluk nem kell adót fizetni".42 Ennek ellenére a lelkek száma nem nőtt jelentősen, részben talán a református lelkészek ellenakciója következtében. Szeremlei történeti analógiaként aposztatának, renegátnak vélte a kitérőket, „akik makacsok és buzgók szoktak lenni az új elv mellett", de valószínűnek az látszik, hogy e „hitehagyóknak" nem volt különösebb hite, amit elhagytak volna. Paradigmaszerű kontrasztot alkotnak a nazarénusokkal, akiket a szekta vallásos fanatizmusa szakít ki és tömörít egy más értékrendet valló közösségbe; az unitáriusok itt az „egyházi adó" (párbér) nem vállalása miatt térnek ki elsősorban, sokszor csak a kereső családfő. Meglepő a különbség a két kis közösség között öngyilkosaikat tekintve; a nazarénusoknál 1860-tól 60 év alatt is csak két öngyilkost találtunk, az unitáriusoknál 1890-től 1915-ig 17-et.43 A vásárhelyi gyülekezet Orosházára, Mezőberénybe is átsugárzott. Orosházán az agrárszocialista vezetők egy része (pl. Gintner István) az unitarizmust fogadta el.

Templomuk 1912-ben készült el, a téglagyáros patrónus az építési anyagot ingyen adta, egyébként is nagy áldozatokat hozott az egyháznak. (Kovács József (1829-1927) volt az unitárius egyház főgondnoka. A kezdeti zavaros állapotokra és pl. a reformátusokkal való ellentétekre jellemző a Békés-bánáti egyházmegye egy 1888. évi végzése (75. sz.), mely megrója Nagy Bálintot, „ki bár lelkészi jellegétől az egyet, konvent által megfosztatott, mégis a vásárhelyi unitáriusok istentiszteletein papi palástban jelenik meg." Az ilyen ellentétek később, már csak az unitáriusok aránylag kis száma miatt is, megszűntek.

Elemi iskolájuk, 70 tanulóval, 1891-ben nyílt meg. 1906-ban építettek paplakot és új iskolát.

 

2. Neves egyházi és egyház támogató személyek

Szeremlei Sámuel (1837-1924)

Több mint félszázadon át az Újtemplom református lelkipásztora, éveken át a békés-bánáti egyházmegye főjegyzője és levéltárosa, társadalmi és egyháztársadalmi mozgalmak aktív résztvevője, tiszteletbeli (fizetés nélküli) hivatala ezekben rendesen 10-15, mindezek mellett végzi tudományos munkásságát, melynek csak legkiemelkedőbb és legnagyobb teljesítménye a városmonográfia öt vaskos kötete. 1908-ban választotta a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává. Tudományos működése megkoszorúzásának ezen akadémiai tagságát tekintette. Pedig ez után érte még egy megtisztelő elismerés: 1917-ben díszdoktorává avatta a debreceni egyetem hittudományi kara.

Apai és anyai ágon is „ároni család"; pár kivétellel lelkészek az ősök. „Családja azoknak a nagy műveltségű lelkészcsaládoknak egyike, amelyek annyi kiváló tudóst adtak a XIX. századi Magyarországnak".44

Hajdúböszörményben rektor, Makón, majd Hódmezővásárhelyen segédlelkész 1864-1866-ig. Itteni szolgálatai és irodalmi működése sok tisztelőt és barátot szereznek neki, úgyhogy mikor 1870-ben megüresedik az újtemplomi lelkészi állás, a „választó testület", mely az akkori egyházi törvény szerint 74 presbiterből és a melléjük választott négyszer ennyi egyháztagból - „a nép minden rétegéből" - állt, őt választja meg. Elkeseredett korteskedés, sőt politikai pártoskodás előzte meg a választást, úgyhogy Szeremlei csak egy félév után foglalta el az állást, s hagyta el bihardiószegi lelkipásztori nyugalmát, mikor meggyőződött, hogy az ellenségeskedés a két párt, Szeremleié és az ellenjelölté között elcsendesedett. Nemcsak a vásárhelyiek fogadták megbecsülő szeretettel. Országos folyóirat gratulál Szeremlei megválasztásához. „Szeremleiben a fényes tudományos készültséget, erőteljes szellemet és papi jellemet tisztelte meg, sőt... a modern tudományosság egyik legkiválóbb képviselőjét hívta meg."45 Az egyházmegyei közgyűlések hasonlóképpen: Szeremlei Sámuelt „szép míveltsége-, mély tudománya-, fáradhatatlan szorgalma-, lelkipásztori áldásos működéséről nemcsak a mi egyházmegyénk s egyházkerületünk (ti. a Tiszántúl), de az egész magyar haza ismer, becsül és tisztel."46 34 éves ekkor.

Fiatalon is kikristályosodott és szépen megfogalmazott elvei vannak. „Renyhe és tétlen nép - mondja a reformáció emlékünnepélyén 1863-ban Makón -, mióta a világ, még soha nem jutott szabadságra s azzal járó nagyságra. A szabadság Isten áldása, de meg kell érdemelni."47 1864. január 1- jén még öt éve sincs a szabadságharc bukásának, hozzá 1863 az országos aszály éve. Szeremlei így méri fel a helyzetet: „Isten kegyelméből megértük ezt az 1864. esztendőt is! Az elmúlt idő sok szép vágyainkat meghiúsította, sok örömeinket elrabolta, sok orczára hozott bánatot és redőt; de életünket legalább nem bántotta. Megmaradtunk, s mint hajótörésből szabadult tengerészek partra vetődtünk. A sok szép kincs oda vari, a hajó is törést kapott, de magunk élünk. Veszteségeinkért nyertünk cserébe fanyar élettapasztalást..."48

Sajnálatos, hogy prédikációi közül csak öt maradt reánk, pedig tudjuk, hogy lelkiismeretesen készült a vasárnapi prédikációkra, s meg lehetünk győződve, hogy kb. 50 éves állandó igehirdetői szolgálatának nagyobb része írásban is megvolt. Hogy milyen lelkiismeretesen készült fel, azt egy bejegyzéséből tudjuk: egy értekezletre hívást azzal hárít el, hogy „Szombaton nem tehetem, mert másnapra készülnöm kell." Nyomtatásban olvasható tudományos munkásságának legnagyobb része pedig történetírói és egyháztörténeti jellegű. De ezekből is és a vallás lényegéről írt tanulmányából is nyilvánvaló, hogy teológiáját a liberalizmus és az ehhez kapcsolódó haladás-hit jellemzik.

A liberalizmus álláspontja az egyház hitnézeteit „tiszteletben tartja ugyan, de álláspontja e nézetekkel szemben nem szolgai és teljesen megkötött, hanem olyan természetű, hogy emellett az alanyi meggyőződés szabadsága is sértetlenül fennáll." A vallás lényege Szeremlei e tanulmánya szerint nem a dogmákban található, azok ideig való és változékony formák, amelyekkel szemben ók, a liberálisok magára a „történelmi Jézus Krisztusra" térnek vissza, Isten országának megvalósítására igyekeznek. Liberalizmusa „méltányolja" a biblia valódi enyészhetetlen fenségét, így érthető, hogy mennyit idézi a bibliát.49

1884-ben a városi hatóság átírt, hogy Anna Királyné halála alkalmából tartassák gyászistentisztelet. Szeremlei „idejét múlt"-nak értékeli a felhívást, „különben is hitelveinkkel az ilyen ünnepélyességek nem egyeznek. Az egészet hallgatással elaltatni legjobb lenne."50

Anélkül, hogy a Szeremlei vallotta liberalizmust részleteznénk, megérthetjük azt is, hogy az unitarízmus vásárhelyi propagandája és egyházként megalakulása idején önellentmondás nélkül fordította egész szellemi fegyvertárát velük szembe. Szeremlei 1870-ben írt „A vallás lényege és az egyház háromság-dogma" c. munkája „Krisztust történelmileg fogja fel s emberileg tárgyalja." Miklovicz elnök így üzen: „Sz(eremlei) collegáról azt beszéllik oda kint, hogy unitárius." Szeremlei rövid válasza a margón: „Bolond beszéd."51

A haladásba vetett hitét, bár korjellemző, csak azért érdemes megemlíteni, mert vásárhelyi beköszöntő prédikációjába is belekerült. „Az is világos mondta ebben -, hogy a mai időben máskép nyilatkozik az emberiség szelleme nem egy dologra nézve, mint kétezer vagy háromszáz évvel ezelőtt. Ezalatt az idő alatt is haladt valamire a társadalom, s a tudomány számtalan oly igazságot derített ki, melyek az előtt ismeretlenek valának."52 De 16 évvel később, a már 50 éves Szeremlei éppúgy vállalja ifjúkori elkötelezettségét, hozzá egy az utókor számára íródott szövegben. A már idézett toronygomb- irat záró szakaszában: „Ezért emeltük magasra e torony csillagát és gombját is, hogy a ki arra néz, Istent féljen, a szabadságért és haladásért lelkesüljön..."53

Karancsi Dániel (1841-1905)

Segédlelkész 1867-70 között. 1870-ben a lelkészválasztáson Szeremleivel szemben „politikai pártoskodások" ellenére kisebbségben maradt, de két év múlva a második újtemplomi lelkészi állásra megválasztották s azon szolgált haláláig. A politikai pártoskodások és botrányok holtig elkísérték pályafutását; az egyházmegyében a sorozatos fegyelmi - bírósági tárgyalások, országosan (talán) Mikszáth két utalása a Pesti Hírlap hasábjain 1881-ben és 1886-ban, tette ismertté. „Hódmezővásárhelyen már régen férges az intelligenczia, melyet Karancsi Dániel és Dosits uram vezet..." - írta Mikszát (A tárca az Anekdoták c. kötetében is olvasható.)54

Nem feladatunk Mikszáth sommás ítéletének, mellyel az ország negyedik városának értelmiségét „férges"-nek minősíti, értékelése, legföljebb elgondolkozhatunk azon, hogy hogyan jutott Vásárhely oda, hogy e hírlapi cikkekben, és több másban is, csak ilyen, legjobb esetben is gunyoros beállításban szerepeljen. Annyit tárgyilagosan megállapíthatunk az egyházi élet, a vallásosság és erkölcsök szempontjából, hogy a politikai viszályoknak az egyház életébe behatolása, a hangnem eldurvulása csak romboló lehetett, s mindebben Karancsi szerepe jelentős volt.

Pártviszály és gyűlölködés kapott lábra szintúgy a köz, mint a magánélet terén.55 Néhány példa az elszabadult indulatokra. 1874-ben a Békés- bánáti egyházmegye Karancsit már „a lelkészi hivatásra alkalmatlannak nyilváníthatná", de most „az óhajtott megjavulás reményében" csak megdorgálja. Ugyanebben az évben a Karancsival szemben állástfoglaló Hódmezővásárhely c. hetilap „hencegő demagóg", „minden papi charactert nélkülöző", „a szentség és erkölcs köpenyébe burkolt álpróféta" jelzőkkel illeti. Az egyházi bíróság (egyházmegyei törvényszék) elé majdnem minden évben kerülnek ügyek: 1895-ben, mikor Karancsi már 54 éves, az ítélet felőle: közbotrányra alkalmat adó viselkedés, lelkészi állás tekintélyét sértő magaviselet. Elmarasztalja az egyházmegye egy alkalommal a templomi gyülekezetet is, mert Karancsi prédikációja alatt a fél gyülekezet kivonult a templomból; dehát „a lezajlott országos képviselő választás alkalmából kifolyó mozgalmak után is... lázas izgatottságban" voltak a kedélyek.56

Nem állapítható meg pontosan, hogy melyik református lelkészre vonatkozik Garzó ítélete, hogy inkább világfi, mint pap, egyházi szónoklataival is mint ilyen tudta elragadni a közönséget, kivált az asszonyokat... Karancsinak bizonyos, hogy voltak hívei, egyházilag is, politikailag is.57

Lichtner Gáspár (1822-1884)

A Jászságban született, származása szerint zsidó volt, néhány éves gyermek, amikor megkeresztelték. Teológiát Vácon hallgatott, ott szentelték katolikus pappá 1845-ben. Több helyen káplánkodott, Derekegyházáról telepedett át Vásárhelyre 1859-ben. Egyházközsége plébánosaként megnyerte a gazdagokat, hogy bőkezű adományokkal segítsék a templomot. Jó kapcsolatot épített ki a város vezetőivel, keménykezű várospolitikusként ismerték. 1870-ben a címzetes apát kitüntetést kapta. Az egyháztanács is dicséretben részesítette egyházi érdemeiért, a polgári életben tanúsított jóakaratáért és emberbaráti jószívűségéért. Szerette a szegény diákokat és segélyezte az elesetteket. A szegények iránti jóságát az emlékezet máig megőrizte. A templom márványlap padozata az ő ajándéka, a templomfestés jelentős részét is ő fizette. A temetőben a Lukács családdal együtt kápolnát építtet a feltámadt Krisztus tiszteletére. A zárda építésére 20 000 Ft-ot ajánlott fel. Jelentős irodalmi munkásságot fejtett ki, egyház- és várostörténeti kutatásokat végzett. 1884-ben a feltámadt Krisztus kápolna kriptájában temették el. Halála után, 1886-ban édesanyja azzal örökítette meg emlékét, hogy egy 50 kg-os lélekharangot ajándékozott az egyházközségnek.

Bernátsky Ferenc (1844-1921)

Lichtner halála után vásárhelyi plébánossá még a kegyúr grófi család nevezi ki, mivel az egyházközség óhaját, hogy a kegyúri jogot megkaphassa, a Károlyiak visszautasították. Rendkívül művelt ember, fordító, nyelvész, maga is fest, támogatja Hegedús László (1870-1911) festőművészt, sőt ő az, aki már korán felfedezi tehetségét, tanítja is és taníttatja is.58 Bernátsky működése idején anyagiakban is, lelkiekben is gyarapodik az egyház. Sokoldalú érdeklődésére jellemző, hogy lefordítja Longfellow Hiawatha c, indián mítoszokat feldolgozó eposzát, valamint Nicolas Ágoston „A hit mestersége" c. vallásfilozófiai-teológiai művét. Bernátsky feladatának nyilvánvalóan azt tartja, amit „Előszó helyett" fogalmaz meg egy ajánló levél: „Az eszmezavar, a tudatlanság a legmagasabb erkölcsi elvek körül", ezzel kell szembenéznünk, egy társadalomban, mely olyan, mint egy „büszkén kifeszített vitorlákkal, de iránytű nélkül haladó hajó..." Természetesnek tűnhet, hogy az iránytű Nicolas és Bernátsky számára a vallás, mert „... jaj azon népnek, mely vallástalan vezetőkre hallgat, vak vezetők ezek, kik nem tudják, hová vezetik azokat, a kik hozzájuk ragaszkodnak!" Hangsúlyozza a katolikus iskolákról írva, de ugyanakkor azt is nyomatékkal, hogy a tanító a nép vagyoni helyzete iránt sem lehet közömbös.

A szociális kérdések iránti felelősség mindinkább jellemzi az egyházi vezetőket; a liberalizmus felfogásának megfelelőleg nemcsak teológiai jellegű tanítások közzétételével, de a legkülönbözőbb tudományok művelésével is igyekeztek híveiknek szolgálni. Sót nemcsak híveiknek. Éppen Bernátsky nyelvészeti munkásságát lehet megemlíteni; magyar „synonim szótáron" dolgozott, „melyből mutatványt is adott be a magyar tud. akadémiának 1877-ben."59

Seltmann Lajos (1854-1932)

Izraelita hittudós, főrabbi, a zsidóság helyi vezetői közül a legnagyobb jelentőségű. Szegedről az árvíz elől menekült Vásárhelyre. 1879-től 53 éven át itt szolgált. Kiemelkedő Talmud-tudós és Szentírás-magyarázó. írásai magyarul, németül és héberül jelentek meg.

Fejes István (1838-1923)

A nem lelkészként tevékenykedők közül a gimnázium neves tanárai sorából említsük meg Fejes Istvánt, még ha itteni tanársága csak 8 esztendőre terjedt is, 1860-68, de ezután több helyen lelkész, 1910-től sátoraljai lelkészként a tiszáninneni ref. egyházkerült püspöke, egyháztörténeti stb. munkái mellett költő és műfordító.

Garzó Imre (1827-1913)

Tanárként a gimnáziumban 1862-74, pedagógiai, társadalmi kérdésekkel foglalkozó műveit „általában bölcseleti és ethikai alapon" írta s ezekben bőven foglalkozik az egyház, a vallás, az erkölcsök helyzetével. Kritikus a felekezeti féltékenységgel szemben. „De annál nagyobb részvéttel viseltetem -írja - a buzgóságra még képes templomlátogató hívek iránt, bármilyen felekezethez tartozzanak. Az embereknek minden hite Istenhez van irányozva..."60

Ábrái Károly (1830-1912)

A hivatások összefonódása példájául is említhetjük: szabadságharcos honvéd, a jogi és teológiai tanfolyam után segédlelkész, a gimnázium tanára 1862-70, ezután politikai pályája egészen a polgármesterségig (1876) ível. „Egykori párthívei (főleg Karancsi lelkész) támadásai következtében végre ez állásáról is lemondott 1884, s Budapestre költözött, hol ettől fogva az irodalomnak és családjának élt."61

Futó Mihály (1835-1909)

Nemcsak hosszú tanári szolgálata (1860-1904) és a gimnázium történetének megírása (1897) teszi az egyház történelmében is kiemelkedően érdemessé, hanem népes családja is, melyben az egyház, pedagógia, értelmiség összefonódását mutatja egy szentesi esperes, lelkészek, tanárok, jogászok sora.

Imre Sándor (1820-1900)

1843-tól 1860-ig tanára, 1848-tól igazgatója gimnáziumunknak. Egészségi okokból 1847-ben Gyomán vállalt segédlelkészi állást. Debrecenben, majd Kolozsvárott akadémiai, egyetemi tanár, akadémikus. Nyugdíjasként 1886-tól újra Vásárhelyen élt.62

*

Az egyházak nem-lelkészi vezetői közül a már valamilyen minőségben említetteken kívül tekintélyes családok századokon át szerepet vivő tagjait sorolhatnánk fel. így a katolikusoknál a Draskovits, Kokovay, Pokomándy, stb. férfiakat, vagy azt a Garzó által név nélkül említett „ambitiosus tanítónőt, aki nagyobb... hatáskörre vágyott és sokaktól támogatva nagy sikerrel létrehozta a katholikus jótékony nőegyletét..."63 Ennek elnöknője a század végéig Bernátsky Mátyásné volt.

Reformátusoknál a jelentősebb családok közül pár név: Borotvás, Hódi, Lázár, Papy, Zsarkó, stb, vagy a református nőegylet elnöknője, Nyizsnyay Aranka, Tamáska István lelkész özvegye, a hírneves dálköltő leánya.

Két református vezetőt nemcsak azért említünk valamivel részletesebben, mert az egyház legnagyobb alapítványtevői voltak, de azért is, mert valamilyen formában országos nevezetességre tettek szert.

Kovács Ferenc (1823-1895)

Mint Csongrád megyei szolgabíró, főjegyző, alispán, a város országgyűlési képviselője s a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, a közügyeknek több évtizeden át fáradhatatlan munkása tette magát örökre nevezetessé. Szerkesztette és saját költségén kiadta „Az 1843-44-iki magyar országgyűlési alsó tábla kerületi üléseinek naplóját" hat kötetben, 1893-94-ben. Igen fontos a reform-országgyűlések történetírására nézve. Már életében is bőven adakozott a közintézeteknek, végrendeletében pedig - gyermektelen lévén - tekintélyes vagyonának (mintegy 200 000 korona érték) általános örökösévé a ref. egyházat és a gimnáziumot tette.64 Népszerűségére jellemző, hogy a 48-as, Kossuth- párti Vásárhelyen őt, az elkötelezett kormánypártit (Mikszáth szerint: „leghirhedettebb mamelukot") választották képviselőjüknek, nem sokkal Kossuth díszpolgárrá választása után. (A vásárhelyi politikai élet rejtelmeibe nem hatolhatunk bele; egy klerikális képviselő megválasztását már említettük; azt is Mikszáth örökítette meg, hogy Kérdő Márton uram, aki Szeremlei rövid jellemzése szerint földmíves és hírneves hazafi,65 vásárhelyi anekdoták hőse, Kossuthért rajongó paraszt, egyszer azért szavazott kormánypárti tisztviselőre, „mert nagyon közszeretetben álló egyén volt az illető, s a város java úgy kívánta, hogy ő viselje ezt az állást". Kovács Ferenc volt a vasút ügyének is egyik fő mozgatója; „méltán lelkendezett egyik levelében", mikor 1870-ben berobogott a gőzmozdony Vásárhelyre. Sok tevékenysége közül ez az egy azért kívánkozik ide, mert ebben munkatársai közül Török Bálint maga is református főgondnok volt egy ideig, a már említett Szathmáry Károly a békés-bánáti egyházmegye főjegyzője. Utóbbi a vasút propagátoraként irodalmilag is tevékenykedett. Említsük itt meg azt is, hogy ő a református egyházak „statisticai és történelmi rajza" adatainak összegyűjtésében is úttörő jelentőségű munkát végzett.66

Nagy András János (1812-1890)

Nagy András Jánost is egy Mikszáth megörökítette anekdota tette országosan ismertté; ami persze nem kisebbíti helyi érdemeit, melyeknek elismeréséül utca őrzi nevét városában és egy Tornyai festette nagyméretű portré az újtemplomi református egyházközség termében, rajta a templommal és az emlékezetes kúttal is. Az anekdota a kúthoz kapcsolódik, Nagy András János „kitűnő mondásához", „ki 20 ezer forintot akarván ajándékozni Hódmezővásárhely városának, azon tanács ellenében, hogy azt tudományos célra adja, magyar bölcsességgel feleié: 'Egy artézi kútra adom, mert a tudomány már sok fejet megzavart, de a víz még egyet sem'." Az anekdota további sorsa nem érdekes, mondta-e, így mondta-e Nagy András János. Annyi bizonyos, hogy a református egyháznak népiskolai célra is hatalmas adományt hagyott.

A város jó ivóvíz híjával lévén, 1883-ban Nagy András János 28 ezer frt. költséggel egy artézi kutat fúratott a Kis piacon, miért a király 1887-ben a koronás arany érdemkereszttel, polgártársai pedig egy értékes ezüst serleggel tisztelték meg, mely utóbbit a vallásos ember az Újtemplom úrasztalának ajándékozott. Minthogy házassága gyermektélen volt, nejével még idejében úgy egyezett, majd úgy végrendelkezett neje halála után, hogy a hagyatékon rokonai és barátai osztozzanak, azonban egyházának jókora tanyaföldet; a gimnáziumnak már életében, de egyéb célokra is bőkezűen adakozott, melyeknek nagy részét a világ nem is tudta. Már nagyatyja is hagyományozott kisebb összegeket a helybeli egyházaknak. Tudjuk, hogy a szabadságharcban is részt vett, lovas nemzetőr volt, századosi rangot ért el.67

 

3. A hagyományos vallásosság és erkölcs változásai

A forradalom idején megismert új politikai és egyházi eszmék a vásárhelyiek között népszerűvé váltak. Ilyenek Szeremlei felsorolása szerint az úrbériség és a papi tized eltörlése, a közteherviselés, a törvény előtti egyenlőség, a magyar nyelv és nemzetiség, a független nemzeti minisztérium, a sajtószabadság, a nemzeti őrség, a népképviseleti törvény. A „szabadság szellője" a katolikus papokat „sem hagyta érintetlenül. Szóvátették a főpapok túltengő uralmát... kívánták a kath. egyház önkormányzását, a plébánosok nő-sülhetését... stb." Persze nem egyhangúan és ellenvélemények nélkül, annyira, hogy a vásárhelyi plébános „a legelső szabadelvű újítás hangoztatására haza utazott a gyűlésről."

Már 1849 februárjában járunk, mikor a gimnázium első éves böcsészei egy kivételével mind az öten honvédek lettek (vagy honvédek akartak lenni). Az öt tanuló: Varga Imre, Davidovics Koszta (a már említett görögkeleti lelkész), Bánfi József (Makóról), Berecz Károly, Zi Károly.68 A református Nagyiskolát azzal a megjegyzéssel engedi át kórháznak a református egyház, hogy „rendkívüli körülmények rendkívüli tetteket igényelnek". (1849. január 16.) Februárban a Bánátból ide menekültek gyermekei részére engedélyezik az ingyen tanulást. Az iskolát májusban kapta vissza az egyház.

Az árnyoldalak között felsorolhatjuk Szeremlei nyomán, hogy a református egyházi gyűlés működésében s az egyházi ügyek vitelében alig látszott „valami nyoma az új idő beköszöntésének. A gyűlésekre a presbiterek igen hiányosan jártak..." A párbért és a tandíjakat a hívek még az addiginál is nagyobb hanyagsággal fizették, „amit azonban az 1847-iki ínséges év hatásának is lehet tulajdonítani." - Azt pedig a vallásos érzés profanizálásának kell tekinteni, amit Kossuth második toborzóútjának vásárhelyi eseményéről jegyzett fel Csernátony Lajos a Márczius Tizenötödike c. lap 1848. október 7-i számában. Az október 3-i hatalmas díszebéden „Egy lelkes pap toastja egy Hiszek egy Kossuthot szavakkal kezdődött s illy értelemben ment keresztül a hiszek egy Istenen."69

Az „erőszak és ármány diadala"

Hogy 1849 augusztusában királyi biztosi rendelet olyan radikálisan szüntette meg a harangozást, hogy a harangütőket leszereltette, vagy hogy novemberben istentiszteleten kellett hálát adni a háború végéért, nem lehetett olyan keserves^élmény, mint a „közös lesújtatás szerencsétlensége", a császári kormány bosszúálló politikája, melynek során Körösi Sándor református kántort is elfogatta 1852-ben. Körösi bujdosó honvéd volt, mikor megválasztotta az egyház 1850 áprilisában, nem csekély bátorságról tett tanúságot, hisz ilyeneknek hivatalt adni súlyos büntetés alatt tilos volt. - A presbitériumot is a forradalom előtti tagokból kellett újjáalakítani, nem a nép által választottak közül, ami 1848 egyik vívmánya volt. A katolikusoknál is volt olyan javaslat, a Vécseyé, hogy ők is így válasszák az egyháztanácsot. Ez utóbbiból azután annyi meg is maradt, hogy pl. 1866-ban „népgyűléseket" tartanak az akkori plébános, Lichtner Gáspár elnöklete alatt.

Az erőszak és ármány diadalának Szeremlei azt a romlást tekinti, „melyet a közerkölcsiségen az ötvenes évek ejtettek". A nép hitében az volt, írja, hogy az erkölcsi rossznak büntetés, az erénynek pedig jutalom a következése; ezen erkölcsi alapelvek most teljesen összezavarodtak. „Az értelmiség egy része csakhamar a közhivatalokban szövetkezett a nemzet elnyomására s hazafiságnak kellett tartani minden törekvést, mely a fennálló országos rendszabályok titkos kijátszására irányult. ...A nép korábbi egyenes és nyílt jellemét a huzamos szolgaság ravaszsággal keverte, most pedig a csalási törekvés mindinkább elbontással fenyegette."70 Mindezt súlyosbította az elszegényedés, annak ellenére, hogy a nép anyagi helyzete az úrbéri föld tulajdonba vétele folytán tetemesen javult, Szeremlei egyenesen köznyomorról ír, amit csak növelt két természeti csapás, az 1863. évi alföldi aszály és az 1866-os késői dér. Az összkép nemcsak a szegénységé, hanem a zűrzavaré és elégedetlenségé s a közérzet megromlását mutatja. „Szeged környékén rablók uralkodtak, kiknek szélesen elágazó összeköttetéseik voltak a társadalom középosztályánál is."71

Az új katonáskodási rendszernek a közerkölcsiségre gyakorolt káros hatását Szeremlei nem győzi eléggé hangsúlyozni. A volt honvédek és a besorozottak néha 8-10 évet katonáskodtak, még pedig idegen földön. „A vallási el-tompultságra mutató istenkáromlásnak és szitkozódásnak, a dologtalanság és rakoncátlanság átkának fő-fő terjesztői a szabadságolt katonák lettek, kik a polgári hatóságok illetékessége alá nem is tartoztak. A legtöbb verekedés, lopás, rablás és gyilkosság általuk követtetett el."72 Hogy a katonaság még 1858 után is hosszú ideig kötelékében tartotta a szabadságos katonákat, mutatja a katolikus egyház levéltárában megőrzött 1866. évi népgyűlési jegyzőkönyv. Eszerint Hódmezővásárhely város „Tartózkodó jegy"-et adott Fekete István köz katonának a tőle átvett szabadság-levél alapján. A népgyűlés nyolc és fél esztendő múltán, 1866. december 20-án, mivel a cs. kir. katonaságtól még most sincs elbocsájtva, adóját elengedi. Elképzelhető, milyen lelkesedéssel tettek eleget a lelkészek 1854-ben a Ferenc József esküvőjére elrendelt könyörgésen, amely alkalomra külön „nép hymnus" készült, s azt énekeltetni kellett. A német nyelvnek kötelező bevezetése pedig nyilván vég-rehajthatatlannak bizonyult. A helytartóság közvetlenül a presbitériumnak írt le németül, erre az „kereken kinyilatkoztatta, hogy magyar levelezést kér, mert a vásárhelyi presbiterek németül nem értenek." Nem hogy a presbiterek, de még a feltehetően részben német származású evangélikus lelkészek sem, amint az kiderül az 1851. évi esperességi közgyűlés határozatából; a rendeletek egyrészt hibásan vannak németül lemásolva, másrészt magyar fordítást kell kérniök, mert nem értik. Ugyanígy halva született az az 5541-es rendelet („kegyes leirat") a német nyelvnek az elemi iskolában taníttatásáról hetenként legalább két órán, a 3. és 4. osztályban öt-hat órán.73

A szabadságharc következményeként is felfokozott nemzeti érzés szinte természetes, hogy a gimnáziumban is elsősorban a „magyar nyelv és nemzetiség egyik védbástyáját" látja. 1862-ben „az idegen ajkú népfajokkal elárasztott Bánát szomszédságában", bár a vizsgán megjelent egyházmegyei bizottmány a „tanuló növendékek szellemi, erkölcsi előhaladását, az ottani jeles tanárok kitűnő szorgalmát s sikeres működését (is) dicsérettel hozza köztudomásra."74

A „közművelődés és nemzeti érzelem" - a protestantizmus hagyományosan elfogadott összefonódásának értékelésében persze Szeremlei az, aki különvéleményt jelent be, már Vásárhelyen. 1870-ben Garzó Imre H-m- vásárhelyi Szemléjében. „Közönségesen el van ismerve - írja -, hogy Magyarországon a protestáns egyház üdvös hatása történelmileg a közmívelődés terjesztésében és a nemzeti érzelem ápolásában és fejlesztésében nyilvánult, ... De nem vesszük-e észre, hogy az alatt, míg e két, reá nézve, mint vallási társulatra idegen irány szolgálatában egyházunk ily... érdemeket szerzett, az alatt saját legközelebbi feladatát, az egyháziasság és vallásos élet ápolását és fejlesztését majdnem elhanyagold. ... tagadhatatlan, hogy a vallásos érzelem nem oly élénk és erős népünknél, a minőnek lennie kellene s hogy az egyháziasság még kisebb mértékben van nála jelen." „Az egyház... legyen mindenekelőtt egyház, erkölcs-vallási testület, 'a szentek egyessége'."

Szeremlei Sámuel 1887-ben a ref. Újtemplom felújított toronygombjába összefoglalót írt az 1860 óta eltelt eseményekről. Ezt a nagyvonalú áttekintést itt erősen kivonatolva — és idézőjelek nélkül — közöljük, hangsúlyozva a helybeli és kortárs értékelésének fontosságát.

Elődeink 1860-ki emlékiratában a panasz és elkeseredés nyilatkozik a miatt, hogy az uralkodó országunk alkotmányát felfüggesztette, egyházunk törvényes jogait az 1859-ki nyílt paranccsal megtámadta. Ma minden máskép vagyon. A jogtiprás ideje letelt rólunk s hazánk és egyházunk már 20 év óta teljes önkormányzatnak és szabadságnak örvendhet.

1861-ben meghiúsult az uralkodó törekvése a birodalmi átszervezésre, az országgyűlés az 1848-i törvényekhez ragaszkodott. Az eredmény: új önkényuralom ideiglenesség név alatt. Ez idő alatt a magyar alföldet két csapás érte. Egyik az 1863-ki nagy szárazság s ezt követő ínség, másik pedig az ezzel föllépő nazarénusság, e rajongó felekezet terjedése, mely ugyan már a forradalom előtt behozatott hazánkba, de feltűnést csak a mondott évben költött, midőn éppen vásárhelyi egyházunk tagjai közül nagyobb számú prozelitákat szerzett magának.

Az 1866-ki hadi veszteségek végre arra indították az uralkodót, hogy a magyarokkal kibéküljön, ami 1867-ben meg is történt. A felelős magyar mi-nistérium tanácsára a király az 1859-ki nyílt parancsot is visszavonta s általában minden egyházi ügyben azóta keletkezett törvényt, minő péld. az 1868:53. tczk, készségesen szentesített. Egyszóval elmondhatjuk, hogy felséges Ferenc József királyunk Istennek és a nemzetnek 1867-ben tett ígéretét mindeddig állhatatosan megtartotta, annyira, hogy mióta a Habsburg Lotha-ringiai ház uralkodása hazánkra kiterjed, soha ennek és egyházunknak törvényes jogai ily tartósan és teljesen érvényben nem voltak.

Az egyház a politikai szabadelvű eljárások analógiájára mindent elkövetett, hogy a jogokat az eddiginél szélesebb alapra fektesse. Még 1860 őszén elrendeltetett, hogy a presbitériumok népképviselet útján szerveztessenek; 1871-ben pedig éppen némely vásárhelyi egyháztagok felszólalására elhatároztatott, hogy a lelkészeket közvetlen a nép válassza; minthogy azonban a határtalan szabadság üdvösnek nem bizonyult, bizonyos korlátokat állított fel.

Rajta voltunk, hogy a múlt időkből származó nagy elmaradottságunkat lehetőleg kipótoljuk. Ezt elérendő az egyházi évi kiadások összege 1860-1886 között két és félszeresére emelkedett; s e nagy alkotásokat híveink támogatásával önerőnkön teljesítettük, adóssággal az egyházat meg nem terheltük.

Alapítványi pénztárunk tőke értékét Istennek segedelméből, s néhány buzgó és nemes lélek áldozatkészségéből ötszörösre, 152 ezer koronára emeltük.

Kétségtelen, hogy az önkormányzat, a mai idő haladó és fejlődő irányzata s a közművelődés terén beállott hatalmas verseny mellett nagy áldozatokat kíván s hogy a szabadság sok nyugtalansággal is jár. Régen egyszerűbbek és kevesebbek voltak az igények, az elnyomott állapotban kevesebbet kellett magunkról gondoskodnunk s a világ is kevesebbet várt tőlünk. Csendesebbek és békésebbek voltak napjaink, s az élet korántsem járt annyi küzdelemmel és izgatottsággal, mint most. Kétségtelen az is, hogy a politikai pártoskodás, az egyéni szólás és sajtószabadság, törvény előtti egyenlőség s szélesre kiterjesztett népjogok megvesztegetőleg hatnak igen sokaknak erkölcsére és sokakat elkábítnak, népszerűség vadászatra csalogatnak, hogy ezáltal valami világi előnyre tehessenek szert. Az emberek kevésbé alázatosak, nem annyira békesség szeretők, nem oly hívek és engedelmesek, mint azt szent vallásunk kívánja. A közélet, a nyilvános mulató helyek és a női nem felszabadítása a családi erények megrontására szolgáltatnak bő alkalmat. Tagadhatatlan ennélfogva, hogy a politikai és polgári tekintetben beállott szabadság az egyház törekvéseit nem ritkán zavarta és bénította. A jelenkor sok olyan kiadást követel a legszegényebb embertől is, melyet atyáink nem ismertek; a könnyű élet, a hiúság, a gyönyör és vagyon utáni szomjúság újabban csaknem általánossá lőn; nehéz az egyház helyzete, midőn a hit és tiszta erkölcs fenntartása érdekében csupán morális befolyást használva akar boldogulni.

Annyit megtanultunk az elmúlt 27 év alatt, - foglalja össze fejtegetéseit Szeremlei -, hogy a szabadság és az önkormányzat, mely után atyáink oly erősen sóvárogtak, magában véve nem teszi az emberi életet és társadalmat boldoggá, sőt inkább erős próbára veti, hogy az életképességet és a lelki erőt kitüntesse.

Szeremlei további bírálatának jogosságát a századforduló zavarai, de a „családi erények megromlásának'' most idézendő pár példája is bizonyítja.

„Vadházasok", „viszálkodó házasfelek"

A „közerkölcsök sülyedésének" okául joggal említi Szeremlei, mint fentebb már idéztük, az új katonáskodás] rendszert, mely a szolgálati kötelezettséget általánossá tette és „saját fiainkat nagyrészben szabadságolva itthon tartotta." A vadházasságoknál, a házasságon kívüli születéseknél súlyosbította a helyzetet az is, hogy a kormány 1849 szeptemberében betiltotta a volt honvédek nősülését; ez a tilalom két évig állt fenn. Majd 1853-ban közzétette, hogy a hadköteleseket 24. évük betöltése előtt esketni nem szabad. „Ily rendszabályoknak nálunk, hol azelőtt a 18. év után a férfiak általában nősülni szoktak, okvetlenül elő kellett idézni a prostitúciót, s a katonák rövidesen a törvénytelen együttéléseknek nálunk addig hallatlan számát idézték elő, melyek aztán másoknál annál inkább utánzásra találtak, mert az ilyen felek mind az egyházi, mind a polgári adózás tekintetében előnyt élveznek."75

A tilalom hatását láthatjuk a házasságkötések számának alakulásában. Az egész 1850-es évtizedben alacsony, a későbbiekhez képest különösen alacsony a házasságkötések száma, amit csak részben magyaráz, hogy ekkor ér házasságkötési korba a kolerajárványtól erősen megtizedelt 183l-es évjárat. Míg 1846-50-ben egész Vásárhelyen a házasságkötések (esküvők) száma évi átlagban kereken 500 volt, 1851-52-ben 512, addig 1853-ban csak 241, ez a legradikálisabb csökkenés; 1854-55-ben 397; 1856-60-ban évi 345. Ezután már emelkedik a házasságkötések száma, hiszen a 24. életévüket betöltöttek és akik túl voltak a katonaságon, megházasodhattak; 1861-65 között már évi 475 a házasságkötések száma, a következő öt évben, 1866-70 között ötszáz fölé emelkedik (531), 1871-75-ben a legmagasabb a szám: 602, innen kezdve újra csökken kb. évi 500-ra.

Megnyugvással állapítja meg 1868-ban a békés-bánáti esperes, éppen Hódmezővásárhelyre hivatkozva, hogy jótékony eredménye lett az erkölcsiségre nézve a minisztérium rendeletének, mely szerint a szabadságos katonák minden hosszas utánjárás nélkül házasodhatnak, mert ennek következtében „sok botrányos viszonyban élt szabadságos katonák összeeskettettek, s ezáltal egy botrányos bűn kútfeje el lett fojtva".76 A kútfő persze nem lett teljesen elfojtva; a „törvénytelen születések", mint a törvénytelen együttélések gyümölcsei nem hogy kevesbedtek volna 1861-65 után, hanem meredeken emelkedtek 1876-80-ig. Az ezer születésből a házasságon kívüli arány a katolikusoknál az 1846-50-es 28,1-ról 1876-80-ra 95, l-re, a reformátusoknál 18,1-ről 79,2-re emelkedett. Ez időpont után mind az összes születések, mind a házasságon kívüli születések száma csökken; az utóbbiak nagyobb mértékben; mindkét jelenség már a tudatos születéskorlátozásra utal. Nem tudjuk megállapítani, hogy a házasságon kívül született gyermekek közül hány százalék született törvénytelen együttélésből (vadházasságból, ágyasságból) és hány olyan anyák gyermekeként, akik „szabad személyként" teljesen szakítottak a hagyományos házassági erkölccsel.

A törvénytelen együttélések számáról sem az egyház, sem a világi hatóság nem tudott még csak megközelítő adatot sem közölni; a reformátusoknál a lelkészek jelentésében az egyházmegyén csak olyan árulkodóan bizonytalan bejegyzés szerepel, Vásárhelyről is, hogy pl. 1899-ben is vadházas „sok van".77 A presbitérium elé kerülnek ugyan erkölcsi ügyek, de a hagyományos egyházkövetésre (paráznaságért elrendelt penitencia tartásra) 1828 óta már nem került sor. Felszólal 1854-ben a presbitérium egy épület bordélyházzá tétele ellen, azzal az indoklással, hogy az újvárosi leányiskola tőszomszédságában lenne, így „a növendék leányok erköltsiségére felette káros befolyással lejjendene".

Viszálykodó, békétlen, „visszás" házasságban élők „megintéséről", békéltetéséről is csak 1866-ig találunk adatokat. Pedig pl. 1856-ban a szolgabíró kérte a külön élő házaspárok összeírását, aminek elvégzésére a presbitereket kérik fel. Vadházasság név szerint 1865-ben került a presbitérium elé, az is úgy, hogy egy házasodásra jelentkezett és kihirdettetett férfi nem jelentkezett újra, a lelkipásztor kiment hozzá és kiderült, hogy a „putriban lakó B. M." már együtt élt egy nőszeméllyel. A viszályok okairól pár jellemző eset, amint a jegyzőkönyvek megörökítik számunkra.

1848. Az asszony panasza: mostoha fia a házból mindent, mi kezére kerül, lopni szokott, ő ezt férjének panaszolta, mire a férj öt űzte el a háztól. A férj úgy nyilatkozott, hogy felesége irtóztató nyelvessége miatt kiállhatatlan ugyan, de ő ezért a háztól elmenni nem kényszerítette, hanem önként hagyta el és - miután öregségére így csúffá tette - házához többé vissza nem fogadja. A békesség helyre állítása nem sikerült, törvényre utasíttattak. Egy másik házaspár esetében az asszonynak a velük együtt lakó ipa ellen volt panasza: ezek kezet fogva kibékültek.

1850. B. M. csizmadiamester panaszolja hat heti házasság után, hogy felesége tőle egészen idegen, már a kárlátó végével 3 napig szülei házánál visszamaradt, most pedig őt odahagyta. A felesége panasza: férje minduntalan azt mondja, hogy jobb szerette volna húgát elvenni, ó még most is leány. Szívbeli bánatja volt. Engesztelhetetlen gyűlölséget mutatva távoztak.

- 1855. Egy asszony férjére és ipára is panaszkodik. Pedig férje nehézséges, ő azonban ígéri gondviselését. Békés együttélésre s ipátóli elköltözésre intettek.

1863. A nő panasza: férje őtet mindenféle rossz kurvának nevezi, kenyerét tőle sajnálja: „Kelj fel, egye meg a fene a hurkádat, sokat eszel." Bottal verte. Erre a férj: igen, mert a neje őt gúnyolta, bolondnak nevezte. Az asszony: igen, mert férje a gyermek tőle származását vonta kétségbe. A lelkipásztor próbálja kibékíteni őket.

1865. Egy apa azon „érzékeny panaszát" terjeszti elő, hogy leánya férjét elhagyva P. P.-vel folytat törvénytelen és botrányos életet, pedig négy neveletlen gyermek van, akiket ő, a nagyapa kénytelen tartani. Presbitérium elé idéztetnek. Legtöbb ilyen ügyet 1856-57-ben tárgyalt a presbitérium. Mint láttuk, 1866 után már nem kerülnek ilyen ügyek hivatalosan az asztalra. Mint a következőkből kiderül, nem-hivatalosan igen. Három esetet ismertetünk még; kettőnek az egyházzal is kapcsolata van, a harmadik szomorú eset tragédiával végződött.

Az első ügyről csak Szeremleinek egy 1866. szeptember 23-i keltű leveléből tudunk. A címzett a gimnázium egy fiatal tanára (csak egy éve van még Vásárhelyen), akinek figyelmét a körülötte szállongó pletykákra Szeremlei, mint „szerető barát" kötelességének érzi felhívni. Szeremlei a nyári szünet után visszavárta volna barátját, még szállást is bérelt neki. A levélből a következők derülnek ki. Piszkos hírekbe keverték a tanár nevét: egy ügyvéd telelármázta a várost, hogy a tanár és az ügyvédné Pesten „együttéltek". Szeremlei szerint puszta pletyka az egész, de az emberek eszét megtöltötte. A tanár végül is nem jött vissza Vásárhelyre. Akármi is igaz a történetből, a hagyományos erkölcsiség meglazulását mutatja.78

A másik szomorú történetet Kiss Lajos írta meg nagyapjáról, az öreg pedellusról (iskolaszolgáról). 1892-ben 71 évesen újra megnősült - Szeremlei rábeszélésére. Ez már harmadik felesége volt. Elvett egy sokkal fiatalabb nőt. „A nagy korkülönbség előre sejteti..., az ilyen késői házasság nem lehet békés, nyugodt. Négy év múlva ezt írta szegény feje az öreg biblia utolsó lapjára: 'Aharmadik feleségem elhagyott véglegesen 1896-ba... öregségemben és nagy gyengeségemben és azonnal összement egy fiatal Kurafival.'"79

Tragikus a harmadik történet. A vásárhelyi „öngyilkos családfák" összeállításakor kerültek elő az adatok. A családban devianciák kezdettől fogva voltak, éppen a legnagyobb, szinte országos üggyé vált deviancia is a család egyik tagjával kapcsolatos: - János volt az az 1752-ben halálraítélt és kivégzett „malefactor", akinek kivégzésekor felekezeti viszály tört ki. Az egyik első anyakönyvi bejegyzés is ide kapcsolható: 1769, „Kata fattya Mihály". Az 1902-1908-ban e családban lévő 5 öngyilkosság sorozatának eredete könnyen rekonstruálható. A család a kispolgári lét felé tart már, amikor első megrázkódtatásként Sámuel 1891-i öngyilkossága éri. 1902. januárban következik be a második, még viharosabb megrázkódtatás: Júlia asszony leányukat hosszú családi viszálykodás után (kis gyermekével otthagyta férjét és hazaköltözött szüleihez) a férj az utcán lelőtte és utána önmagát is. Az újságok hasábokon számoltak be a tragédiáról. Azt a stresszt a család idős tagjai nem bírták elviselni, egymásután lett öngyilkos a meggyilkoltnak nagybátyja, unokabátyja, még két idős rokon. Ezután a család - úgy látszik - kiheverte a megrázkódtatást, több öngyilkos nincs az elég népes családban.80

Mind visszás, mind vadházasságok a házasságon kívül születettek számából következtethetőleg is a többi felekezetek soraiban találhatók. így a római katolikusoknál bejegyeztetett egy gyermeknél, hogy az „anya önhatalmúlag férjétől elválva él", (1864), egy másiknál, hogy tulajdonképpen törvényes, de „az anya mással él" (1886, cseléd). Az unitáriusoknál egy leányanyának három gyermekénél vállalja ugyanazon férfi az apaságot (1887, 1891, 1892); egy özvegyasszonynak két gyermekénél vállalja ugyanaz a rendőr (1893, 1894). (A nazarénusok gyermekeit nem számoltuk a házasságon kívüliek közé, a szülők az 1895-ig egyedül érvényes „egyházi esküvőt", sem gyermekük megkereszteltetését nem vállalták.)

A többször házasságon kívül szülő anyákra, sem az olyan családokra, ahol több generáción át követhetőleg házasság nélkül szülték gyermekeiket, nincs megfelelő szakkifejezés. Mi itt a „többszörös" fogalom alá soroljuk e kategóriát, ide véve a családokat, ahol anya is, leánya vagy fia is, esetleg az unoka is házasságon kívül született, de azokat a családokat is, ahol több házasságon kívüli születés fordul elő. E letagadhatatlan jelenségek már egy a hagyományos házassági erkölcstől függetlenedett réteg (szubkultúra) meglétére utalnak. (A római katolikusoknak nincs olyan anyakönyvi mutatója, mely a házasságon kívülieket névsor szerint feltüntetné, így ők ezért, az izraeliták a kis szám miatt, e statisztikából kimaradtak.) A reformátusokból az A-tól Cs-ig kezdőbetűjű családok adatait vettük számba.

Házasságon kívül szült, ill. született 1851-1900

Anya: Egyszer Többször Összesen   ' Gyermek: Egyedüli Többszörös Összesen
Református 155 109 264 155 338 493
Evangélikus 43 25 68 43 55 98
Gör.keleti 28 8 36 28 19 47
Unitárius 6 4 10 6 9 15

százalékos megoszlásban

Református 58,7 41,3 100,0 31,4 68,6 100,0
A többi 67,5 32,5 100,0 48,1 51,9 100,0

A reformátusoknál szereplő 109 „többszörös" anya közül kétszer szült házasságon kívül 47, 3-szor 30, négyszer 17, ötször és többször 15. A gyermek rovatban a „többszörös" azt jelenti, hogy ennyi gyermeknek van ugyancsak házasságon kívül született testvére, egy vagy több. E százalék pedig elég magas ahhoz, hogy e réteg meglétére következtessünk belőle, hiszen 1850 előtt a házasságon kívül született református gyermekek 29%-a, 1851 után 68,6%-a született úgy, hogy anyjának volt vagy lett még egy, vagy több, így született gyermeke. E családok között 9 volt „több generációs törvénytelen", vagyis ahol a leánygyermek is házasságon kívül született s neki is így született gyermeke vagy születtek gyermekei. Ezen kívül a feldolgozott adatok között a 155 egyszer így szülő anyának rokona lehetett, az azonos családnévből következtethetőleg közülük 122, pedig pl. a Balog nevűeket e számításból kihagytuk, hisz a rokonság nem bizonyítható. Az evangélikusok kis gyülekezetében 13 házasságon kívüli gyermek volt egy családból való.

Végül említsünk meg egy halmozott devianciákat felmutató családot. A családfán 1893 és 1939 között öngyilkosságok, bűnözés mellett 29 házasságon kívüli születés is található.81

A házasságon kívül szülő anyák foglalkozását, státuszát két-két esztendő (1881 és 85, ill. 86) szúrópróbája alapján állapíthatjuk meg, megközelítő pontossággal. Eszerint mint máshol is a világon, a cseléd, béres stb. kategóriába tartozik a legtöbb leányanya; Vásárhelyen a két nagy felekezetnél 37%; napszámos, tanyás 28; összesen a szegényebbek közé sorolható 89%. A cigányok itt leginkább katolikusok voltak; a katolikus statisztikát kb 1/10-del ronthatták. A görögkeletieknél 1853-tól 1887-ig 32 „törvénytelen" szülött között nincs cigány; az 1888 és 1895 között beírt 15 házasságon kívül született között 9; igaz, hogy közöttük az 1889-ben születettek négyes ikrek. Persze elképzelhető, hogy a román vándorcigányok korábban nem kereszteltették meg gyermekeiket; a keresztelés már az integráció kezdete volt.

Öt évenként a következők a házasságon kívül születettek számai, zárójelben az ezer születéshez viszonyított arányszámok. Római katolikus 1781-től: 15 (15,8); 10 (10,8); 12 (12,3); 29 (26,4). Ref. 17 (5,0); 20 (5,5); 12 (3,15); 30 (7,5). A XIX. század első felében némileg stabilizálódni látszik a házasságon kívüli születések ezreléke: kat. 22 és 28 között; ref. 1815-ig nem sokat emelkedik, ha ugyan az 50% nem sok: 45 házasságon kívüli szülött (9,4%o); 1816-50 között 18-20 ezrelék. Radikális emelkedés mindkét felekezetnél és a három kisebb felekezetnél is, a század második felében következik be. 1876-80 az összes így született gyermek szám: 845 (évi 169).

Feltűnhet, hogy a katolikusok ezrelékei végig magasabbak a reformátusokénál. Szeremlei azzal magyarázta e jelenséget, hogy a katolikusok között sok volt a „máshunnét jött és idegen cseléd". E magyarázat nem helytálló. A szomszédos Szentesen, ahol a katolikusok ugyanúgy későbbi bevándorlók, a házasságon kívüli születéseknél éppen fordított a helyzet: mindig a reformátusok arányszáma a magasabb.

Végül még annyit megjegyezhetünk, hogy Hódmezővásárhely házasságon kívüli születési arányszámai nem különösen magasak. Nemzetközi összehasonlításban sem, közvetlen szomszédságunkhoz képest sem. A Csongrád megyei falvak, mint a falvak általában, alacsonyabb, Szentes valamivel magasabb arányszámokat produkált. Szentesen a katolikus anyakönyv azon mutatói is magasabbak (1751-1833) a vásárhelyieknél, hogy a „törvénytelenül" szülő anyák hány százaléka szült többször így. Vagyis ahol már nem „megesett lányról" van szó, hanem „vadházasságban, vagy ágyasságban" élő nőről, vagy a hagyományos házassági erkölcstől függetlenedett „szabad személyről". A század első felében Szentesen - bár csak 34 anyát számolva - a házasságon kívül szülő anyák 18%-a szült így többször, Vásárhelyen a reformátusok százaléka (1753-1839; 491 anya) 15, a katolikusoké (1805-27; 107 anya esetében) 9. A század második felében ez az arány is több mint két és félszeresre nő.

Öngyilkosságok

Az öngyilkosságok tárgyalását indokolja, hogy általában mint társadalmi beilleszkedési zavar - a mostanában elfogadott terminológiával -, egyfajta deviancia, szociológiai gyűjtőfogalomként, egyben mutatóként (indikátorként) használható.82 Vásárhelyen különösen fontos ennek tárgyalása, mert városunk, mint Csongrád megye is, az országos összehasonlításban általában igen előkelő helyet foglal el, mindig meghaladta az országos átlagot. A Hódmezővásárhelyi öngyilkosságok'' c. dolgozatunkat ezzel a mondattal kezdtük: Hódmezővásárhely tradicionális magatartási formáiban, kulturális sajátosságaiban több mint 100 éve megtalálható egy „speciális öngyilkossági hagyomány".83 E hagyomány gyökerei a század első feléig nyúlnak; az „öngyilkosság kezdeti jeleit" különösen 1825-től, méginkább 1831-től diagnosztizálhattuk; ez indokolja a táblázat itt közlését. 1800 előttről négy öngyilkosnak minősíthető halálesetet találtunk az anyakönyvekben, egyet-egyet 1775-ben, 1790-ben, 1794-ben és 1795-ben.

Az ezer halott között számított öngyilkosok száma ekkor még a katolikusoknál magasabb, ellentétben a későbbi adatainkkal: 1821-től az ezrelékek: kat. 1,4; 1,2; 0,5; 2,2; - ref. 0,25; 0,9; 1,8. Az emelkedés már 1826-tól érzékelhető, bár a számok még kisebbek; 1851-től már egy speciális normarendszer kezdeteit lehet feltételeznünk. Kialakul „a kultúrába, viselkedési mintába beépült, és éppen a konfliktushelyzetekben aktualizálódó elem..., amely a konfliktusok feloldásának ilyen szélsőséges 'eszköze' felé taszít." Amint azt éppen a vásárhelyi példa alapján állapítja meg Kulcsár Kálmán.84 A további egyenesvonalú emelkedést (a „lineáris trendet") jól mutatja az ábra. Majd idézünk értékeléseket, melyek szerint az öngyilkosságok számának növekedése, mint egyéb devianciáké is, összefüggésben van az ún. valláserkölcs erejének csökkenésével, a szekularizációval. Ami persze csak egyik tényezője a jelenségnek.

Öngyilkosságok 1801-1860

  Református Római katolikus  
  Összeshalott Öngyilkos Összes halott Öngyilkos Összes
1801-10 6153 3 1893 . 3
181120 6707 3 2209 - 3
1821-25 3712 - 1299 - -
1826-30 4268 2 1471 4 6
1831-40 8993 8 3362 4 12
1841-50 10 009 9 3709 2 11
1851-60 8522 15 3235 7 22

Ezer halott között öngyilkos

Évtized Református Római katolikus
1851-60 2,10 1,80
1861-70 9,15 3,46
1871-80 13,25 7,90
1881-90 17,66 12,10
1891-1900 21,90 15,40
1901-10 30,75 14,90

Öngyilkosságok abszolút száma Hódmezővásárhelyen

Év Római katolikus Református lobbi felekezet Összesen
1851-55 3 6 . 9
1856-60 4   - 13
1861-65 5 39 - 44
1866-70 8 54 3 65
1871-75 8 71 7 86
1876-80 25 90 5 120
1881-85 21 86 4 111
1886-90 28 95 2 125
1891-95 31 93 11 135
1896-1900 30 113 10 153
1901-05 30 137 13 180
1906-10 23 120 13 156
1911-15 31 133 11 175
1916-20 34 116 7 157
1921-25 31 125 11 171
1926-30 56 121 10 187
1931-35 53 133 5 191
1936-40 47 92 11 150
1941-45 37 119 11 167

Mint a század első felének adatainál jeleztük, az 1850-es évektől az öngyilkosságok száma és arányszáma emelkedik. Míg 1851 és 60 között évenként 2 öngyilkost találtunk, 1861-62-ben 4-4-et, 1863 (az országos aszály, a nagyméretű ínség éve) és 1870 között már majdnem évi 11-et. A két nagy felekezet trendje 1900-ig párhuzamos, azzal a különbséggel, hogy a reformátusoknál az emelkedés 1861-70-nel kezdődik, a katolikusoknál mintegy 10 évvel később. Az ábrán jól látható, hogy 1900 után a görbék szétválnak; a református tovább emelkedik, a katolikus stabilizálódik. Ötéves periódusokat véve a századfordulón az öngyilkosok száma:

Római katolikus 1891-95 31 1896-900 30 1901-05 30 1906-10 23 1911-15 31
Református 93 113 137 120 133

A százezer lakosra számított arányszámok a századfordulón a katolikusoknál 37,1, a reformátusoknál 63,5. A legtöbb öngyilkos 1899-ben volt; 46, a XX. században 1930-ban 47, 1944-ben 50. (A katolikus arányszám csak 1936-40-ben haladja meg a reformátust. A vásárhelyi összes arányszám jóval magasabb a budapestinél.) A reformátusoknál bizonyíthattuk, hogy az öngyilkosság leggyakoribb a legszegényebbek (az ún. „énekes halottak") között volt.

Tapasztalatunk szerint a társadalmi megítélés ma sem tekinti az öngyilkosságot szégyenteljes cselekedetnek. A társadalom majdnem teljes közönyéről ír a Hód-Mező-Vásárhely c. hetilap 1888-ban. „Pedig az így meghaltak árnyai szemrehányólag tekintenek vissza reánk, élőkre." Figyelemreméltó, hogy a cikk szembefordul a nézettel, mintha az öngyilkosok ideg- vagy elmebetegek lennének. „Az öngyilkosok története... kétségtelenné teszi, hogy az öngyilkos egyének legtöbbje szilárd jellemmel bírt. - Nincs más mód megelőznünk a még várható katasztrófákat, mint a jellemnek ismét keresztyén jellemmé való átalakítása." (Csak zárójelben említjük meg, hogy az öngyilkosságoknak a legutóbbi években Magyarországon bekövetkezett maximuma idején, 1981-85-ben, a város évi öngyilkosainak száma 29-30 volt, a százezer lakosra számított arányszám 1982-ben 49, szemben a századfordulói 59-cel.)

A két nagy felekezet között meglepő különbség mutatkozik az öngyilkosok korcsoportjait nézve: az összes öngyilkosnak mintegy 60%-a 30 évesnél fiatalabb a katolikusoknál; a reformátusoknál e % csak 41. Különösen a nők között magas a fiatalkorú öngyilkosok száma: a katolikusoknál az öngyilkos nők 80%-a, a reformátusok 54%-a e kategóriába tartozik. Különös figyelmet érdemel a 15-19 évesek korcsoportja a nők között, mindkét felekezetnél e % a legmagasabb, magasabb az országos átlagnál.85

A különbség fennáll az öngyilkosság módjára nézve is. A legkorábbi öngyilkosok általában vízbe, kútba ölték magukat, az önakasztás 1866 után lett általános a reformátusoknál, 1870 után a katolikusoknál; az önakasztás jelentősen gyakoribb a református férfiak között, aránytalanul gyakoribb a református nők között, mint a katolikus férfiak, illetve nők között.86

A vásárhelyi öngyilkosságok 150 évet átölelő vizsgálata meggyőzően bizonyította, hogy a „speciális öngyilkossági hagyomány", amelyre már utaltunk, jelentősen különböző egyedi vonásokat mutat a két nagy felekezet, de amire itt nem térhettünk ki, a kisebb felekezetek között is.

Erőszakos halálesetek

Az erkölcsi zavar egyik megnyilvánulási formája, melyet az anyakönyvi adatok is kimutatnak, az erőszakos halálesetek megszaporodása. Ezeknek száma Vásárhelyen 1851 és 1870 között a legnagyobb. Erőszakos halállal ez időszak előtt is haltak meg. Az 1848 előtti betyárvilág sem csak romantikus túlzás.87 De az erőszakos haláleseteknek csúcsai mégis a század második felére esnek. 1851-1860 közé esik az erőszakos halálesetek legmagasabb értéke, ez viszont a másik erőszakos haláleset típusnak, az öngyilkosságoknak még csak a kezdeti jeleit mutatja. De számításba lehet itt venni a statáriális ítéletek számát, mint e szempontból kivételes jelenséget. Viszont a következő évtized a betyárvilág multával is a második legnagyobb értéket mutatja. A bűnözésben, majd látni fogjuk, a századforduló a másik csúcs.

Erőszakos halálesetek Hódmezővásárhelyen

Év férfi összesen
1801-1810 5 . 5
1811-1820 6 1 7
1821-1830 3 - 3
1831-1840 11 2 13
1841-1850 12 2 14
1801-1850 37 5 42

1848-49-ben ezeken felül még a szabadságharc 13 honvédje.

1851-60-ban az erőszakos halálesetek számát a Szegeden statáriális ítélet alapján kivégzett 11 rabló emeli ennyire, 1 pedig haditörvényszék által ítéltetett halálra; egy betyár a csendőrség által meglövetett. 1861-70-ben már csak egy kivégzett rabló volt.88

A századvégen városunk az országos érdeklődés középpontjába került a „méregkeverő asszonyok" pöre (Jáger Mari és társai) miatt. Ez a hagyományos paraszti erkölcsi értékrend megbomlásának egyik szemléletes példája volt. (Részletesebben Békés István: Magyar Ponyva Pitaval. Bp., 1966.)

Erőszakos halálesetek Hódmezővásárhelyen 1851-1900

Év férfi összesen
1851-1860 21 3 24
1861-1870 17 1 18
1871-1880 8 4 12
1881-1890 8 9 17
1891-1900 3 4 7
1851-1900 57 21 78

Törekvések a megújulásra

A századvég körüli évtizedekben érzékelhetjük Vásárhelyen is a valláserkölcsi élet megújulásának jeleit. Látható jelek: épületek, templomok emelkedtek, egyeseket már említettünk. Valamilyen mértékben bizonnyal igaza van Szeremleinek, midőn a vásárhelyi református templomok építéséről írott füzetét 1914-ben, e szavakkal fejezte be: „E hajlékok mutatói és bizonyságai a mi szeretett vásárhelyi népünk hitének s Istenhez való buzgó szerelmének, mely e nép nagyjait és kicsinyeit nemzedékről-nemzedékre lelkesítette és lelkesíti, gondolkozásában és érzelmeiben nemesíti, példázolván ama nemes törekvést, hogy mi mindnyájan 'mint élő kövek akarunk felépíttetni, hogy legyünk lelki-ház', - egyenként 'Istennek templomai', 'választott nemzetség és szent nép...' I. Pét. II. 5-9."89

Három református templom építése fejeződött be 1898 és 1910 között, az újvárosi, a tabáni és a susáni. A római katolikus építkezések közül kiemelkedik a plébánia épületének újjáépítése 1885-ben, a Domonkos-rend nővéreinek intézete, a zárda alapkőletétele 1902-ben (a következő évben már el is készült), Mártélyon templom épült 1911-ben. Az egyházközség régi kívánsága teljesült 1914-ben, mikor a Károlyiak átadták a kegyúrságot a plébániának. Ezeknek és még megemlítendő pár létesítménynek indokolásául a 77 évesen is mintaszerűen rövid és pontos Szeremleinek az újvárosi templomról írt beszámolóját idézzük. „A város területi nagyobbodásával s a hívek számának szaporodásával... nyilvánvalóvá lett, hogy a... két templom az egyháztagok lelki szükségeinek ellátására s a vallásosság kellő mérvű ápolására és fejlesztésére nem elegendő, annál kevésbé, mert a kor szelleme s a nagyobb városokból kiáradó társadalmi, anyagias és erkölcstelen irányzatok ellenséges indulattal támadtak az egyház s a közönség régi jó szokásai és hitelvei ellen s a romlatlan és tiszta népélet eddigi szilárd alapjait megbontani és felforgatni törekedtek."90 Szükségesnek véltük kiemelni e pár sort (még ha Szeremlei az elmúlt idők iránti vágyakozását fejezi is ki), hogy még jobban kitűnjön: milyen támadásokkal szemben várták az egyházak jobbjai, hogy a templomok a „hit és tiszta erkölcsök védő bástyái" legyenek. Sokan voltak, akik adakozásukkal juttatták kifejezésre ezen váradalmukat. Az újvárosi református templom építésére már a gyűjtés első évében az összköltségnek több mint 1/5-e, majd Kovács Ferenc adományából több mint fele gyűlt össze. A templomok mellett természetesen parókiák, plébániák is épültek. - A református Ótemplom fakarzatát 1892-ben cserélték ki új vaskarzattal. Az Újtemplomban mozaik-ablakok, padok, orgona újrafestése stb. 1897-ben került sorra, de ellene több presbiter tiltakozott, hogy ezek „teljesen fölösleges, fényűzési újítások"; az egyházmegye az újításokat természetesen jóváhagyta.91 A nagy református adakozók sorába tartozik Oláh Ferenc tímár, 1818-1908, „fenkölt gondolkozású presbiter",92 1898-ban az őtemplomi orgonával ajándékozta meg egyházát.

Az adakozók bizonnyal valamilyen lelkiségükről, legalábbis egyháziassá-gukról tettek bizonyságot. A hagyományos „templomos" kegyességen túlmenő vallásosságról a két nagy egyházban kevés jel tanúskodik. A Magyarországon körutat tevő A. N. Sommerville skót evangelizátor Vásárhelyre is eljutott 1888-ban. Figyelmes, kicsiny hallgatóság várta. Miklovicz elnök értesíti a kollegákat, hogy késve kapta meg a távirati értesítést, a presbitérium összehívására már nem volt idő.93 Sommerville megütközött Szeremlei azon kijelentésén, hogy 6 nem vár megtéréseket Magyarországon. Szeremlei kegyessége bizonnyal eltért az angliai ébredési mozgalmakétól. De azon már egyenesen megbotránkozott az evangelizátor, hogy a szálloda - ahol szállva volt vendéglőjében szombaton duhaj lárma, cigányzene szólt (vasárnapba bele-nyúlóan!).94

Az „ifjúság vallásos képzéséről" Szeremleinek kidolgozott javaslata volt 1883-ban, különösen a konfirmációi előkészítést szorgalmazta, nem is eredmény nélkül, hiszen 1911-ben 528 református gyermek konfirmált, majdnem kétszerese az 1860-as évekének. - 1892-ben már „pusztai káplánságot" állít fel a ref. egyház, akinek kötelessége a tanítás is, de az istentiszteletek tartása is.95 Az 1911-es jelentés már arról számol be, hogy a nagy kiterjedésű külterületnek „15 pontján, - megannyi iskolai körzetben - van rendszeresítve az istentisztelet tartása".96 Szeremlei javaslatából, hogy a nagy egyházközség kisebb gyülekezetekre osztassék, annyi később megvalósult, hogy 7 parókhi-ális kört alakítottak ki, melyből kettőnek nem volt temploma, sem önálló lelkésze.

A szociális problémák, egyesületek

A református „Jótét Egyesület" a szegények segélyezésére alakult 1888-ban - fő mozgatója ez ügynek is Szeremlei -, s egyik első feladatának tekinti, hogy a városi hatóság figyelmét felhívja, már 1889-ben, a város lakossága jó részének megélhetési nehézségeire. Napszámosaink száma, írják, az 5000-et meghaladja. Ezek máshol találnak munkát, kubikosok. így míg 1870-ben 5955 cseléd volt városunkban, 1880-ban csak 3656, „ma pedig még ennél is kevesebb, mert a megélhetés mindinkább nehezebbé válván, sok gazdaságnál el vannak cseléd nélkül is." A nyomorral küzdők számát csaknem megkétszerezte az 1887. évi árvíz.97

Az egyesületek között régebbiek a „Református Tanító Testület" 1875 évben, az Izraelita Nőegylet 1860 (1866?), Evangélikus Nőegylet 1884 (1880?). A Jótét Egyesülettől különálló Református Nőegylet is alakul 1894-ben. Egyházi körök: Belsőerzsébeti Református Olvasó Egylet 1894, Római Katolikus Olvasó Egylet 1893, Római Katolikus Társaskör 1902, Sóstóparti Katolikus Kör 1909. A Belvárosi Katolikus Vegyeskar működése is 1887-re nyúlik visz-sza. A Református Ifjúsági Egyesület már szép múltra tekintett vissza, mikor az Í911. évi beszámoló szerint megfelelő helyiség hiányában ügye megoldásra várt. „Vajha mielőbb életképes megoldást nyerne úgy fiaink, mint leányaink érdekében!"98

Az egyházak, vallásosság, erkölcsök története városunkban, melynek föl-vázolása feladatunk volt, egyben társadalomtörténet is. Bár leginkább csak Hódmezővásárhelyre tekintettünk, a kép, melyet megrajzolhattunk, ha nem is az egész történelmi Magyarországé, de legalábbis a magyarságé, különösen annak alföldi részéé. A kép sokszor sötét tónusú. Szeremlei hasonló tárgyú nagy tanulmányáról, melynek helyzetképe reális, kritikája éles volt, a bíráló bizottság dícsérőleg állapította meg,hogy „szerető gonddal" szedte ösz-sze „a mi vigasztalót constatálhat".99 Hasonlóra szerettünk volna törekedni mi is. A hosszú tizenkilencedik század beletorkollik az első világháborúba, s bár tárgyalásunk végén vigasztalót is igyekeztünk „constatálni", a zűrzavarnak számos tünete nem sok reményt nyújtott a jövendőre nézve. A volt vásárhelyi tanár és közéleti férfiú, Garzó Imre 1906-ban már nem Vásárhelyen, hanem a harmadrészben nemzetiség lakta Szatmárban él, talán ezért is keserűbbek szavai, világosabb a kitekintése. „Elmaradhatatlan - írja -, hogy az osztrák-magyar birodalomban s azzal a Közép-Dunánál új államszervezkedés következzék be." S úgy látja nemzetét, hogy á gyűlölet szenvedélye lehetetlenné teszi az egyetértést, s „fölszaggattatik az összetartozásnak minden köteléke."100

 

4. Demográfiai, statisztikai adatok

Az eddigiek összegezéseként is pár táblázatot közlünk a felekezetek városunkban való százalékos részesedéséről, s egy grafikont a születések és halálozások alakulásáról.

Hódmezővásárhely népessége felekezetek szerint, százalékok

  Római katolik Görög

US
Református Evangélikus Görögkeleti Unitárius Izraelita Egyéb és ismeretlen
1848 24,80 _ 68,60 1,80 3,20 _ 1,60 _
1869 23,50 0,10 69,60 2,50 1,00 - 2,70 0,60
1900 26,60 0,20 64,70 4,10 0,80 0,70 2,60 0,30
1910 28,21 0,26 63,26 4,08 0,86 0,76 2,21 0,36

Az unitáriusokról már közöltünk adatokat, Szeremlei 1887-ben, idézett iratában még nem látta szükségesnek, hogy megemlékezzék róluk — ellentétben a nazarénusokkal -, pedig 1880-1890 két népszámlálása közt számuk 19-ről 312-re, majd 1900-ra 434-re nőtt. A többi kis felekezet lélekszámának változásairól már megemlékeztünk; a reformátusok és katolikusok gyarapodásának különbségét a következő táblázatokkal - születési arányszámok, népmozgalom - értelmezzük. 1869 és 1900 között ti. a római katolikusok szaporodása majd 40% volt, míg a reformátusoké csak 15.

Születések és halálozások ezer lélekre

Vallásfelekezet 1870-80   1880-90   1890-1900  
  születés halál születés halál születés halál
Római kat. 41,6 34,0 42,4 30,7 36,0 26,3
Református 41,5 34,4 37,6 28,8 30,3 24,3
Evangélikus 18,2 17,8 12,9 10,1 15,1 14,5
Görögkeleti 31,0 30,8 42,4 40,5 37,1 36,1
Izraelita 42,4 23,7 34,1 22,4 28,8 24,4

 

Római és görög katolikus, és református népesség és népmozgalom

Római és görög katolikus
Évek Népességszám Születés Halál Természetes
szaporodás
Tényleges
szaporodás
Mérleg
  (1848)          
1848-57 9812 (1857) 5068 3567 1501 1358 -143
1858-69 11170 (1869) 6009 4599 1410 454 -956
1870-80 11624 (1880) 5495 4508 987 1061 74
1880-90 12685 (1890) 5566 4024 1542 1245 -297
1890-1900 13930 (1900) 5435 3964 1471 2338 867
1900-10 16268 4747 3540 1207 1509 302
1910 17777          
1858-1910       6617 6607 7
             
Református (1848)          
1848-57 27120 (1857) 13276 9438 3838 4032 194
1858-69 31152 (1869) 15760 12024 3736 3070 -666
1870-80 34222 (1880) 15832 12671 3161 1316 -1845
1880-90 35538 (1890) 13404 13245 3159 1183 -1976
1890-1900 36721 (1900) 11702 9409 2293 2644 351
1900-10 39365 10006 8331 1675 138 -1537
1910 39503          
1858-1910       14024 8351 -5673

 

A korábbi, becslésen alapuló arányszámok

1846-50 Református születés 49,2 halál 40,8
  Római katolikus születés 49,4 halál 42,5
1851-60 Református születés 43,9 halál 27,6
  Római katolikus születés 45,6 halál 27,0
1861-70 Református születés 39,1 halál 29,9
  Római katolikus születés 42,8 halál 33,3

A táblázat felekezetei között az evangélikusok ezer lélekre eső születési és halálozási adatai igényelnek magyarázatot. Ez a népességszámban bekövetkezett, nyilvánvalóan bevándorlásra visszavezethető, nagyméretű emelkedés: 1869 és 1900 között az evangélikusok száma több mint kétszeresre nőtt: 1206-ról az 1880-as 1695-re, az 1890-es 2277-re, végül az 1900-as 2516-ra.

A születési arányszámok 1880, még inkább 1890 utáni csökkenése mint már említettük, országos jelenség; a reformátusoknál számításba kell vennünk az 1870, s még jelentősebben az 1880 utáni elvándorlást.

Református, katolikus népességnövekedés. Elvándorlások.

Összes születések és halálozások öt éves szakaszokban 1851-1910

  Születés Halál
1851-55 9 475 5 757
1856-60 9 926 6 169
1861-65 9 586 7 196
1866-70 9 555 7 616
1871-75 9 994 8 160
1876-80 10 994 9 069
1881-85 10 523 7 334
1886-90 9 699 7 820
1891-95 9 441 8 202
1896-1900 9 091 6 575
1901-05 8 616 7 179
1906-10 8 389 6 229

Táblázatunk e két felekezet növekedését korszakunk végéig követi, külön rovatban a tényleges és természetes szaporodást, mivel e kettő különbsége részben magyarázza a fentebb említett különbséget a két felekezet között, hogy ti. római katolikusok számának növekedési üteme jóval nagyobb volt a reformátusokénál.

A Délvidékre kivándorlást lehetővé tette az uralkodó rendelete, mely 1860 végén a Temesi Bánságot és a Szerb Vajdaságot visszacsatolta Magyarországhoz. Nem csak Vásárhelyről indultak „egész rajok" a Délvidékre, leginkább a falvakba. Az 1909-es Statisztikai Közlemények általános népleírása ennek indokaként meg is állapítja: „... általánosságban nem lehet állítani, hogy földmíves városaink népessége nagyon ragaszkodnék szülővárosához. A földéhség, ha otthon nem talál kielégítést, az ország más vidékein igyekszik azt megtalálni."101

A római katolikusok soraiból jóformán csak az 1860-as évtizedben történt nagyobb mértékű elvándorlás. Több adattal lehet alátámasztani a reformátusok déli irányú mozgását. Bár pontosan megállapítani nem tudjuk, hogy az 1900-ban összeírt 10 885 Vásárhelyről elvándorolt közül mennyi volt református, sem azt, hogy a Délvidéken rohamosan emelkedő számú reformátusságból mennyi vándorolt oda Vásárhelyről, de azt pontosan tudjuk, hogy a Délvidék egy helységében, Debelliácsán Vásárhelyről odaszármazott reformátusok éltek, akik ma is tudatában vannak eredetüknek, tartják is kapcsolatukat időnként a vásárhelyi református egyházzal. A község nevét is 1889-ben Toron tál-Vásárhelyre változtatta.102 Az elvándorlásokra vonatkozólag csak Szeremleinek egy megjegyzésére hivatkozhatunk. A református egyház 1886-ban készülő Egyetemes Névtárához kellett adatokat szolgáltatni s a lelkészelnök értesítette lelkésztársait, hogy ő csak a „81-iki népszámlálási adatokat" tudta beiktatni, a református „népszámlálási 35 538 lélekszámot alkalmazva". Szeremlei megjegyzése: „Nézetem szerint azóta mi fogytunk. Mert kivándorlóink és kitértjeink nagy számmal vannak."103

Zárjuk le e vándormozgalom ismertetését az 1858-1910 időszak abszolút számainak összegezésével. A római katolikusoknál a természetes és tényleges szaporodás összesített számai majdnem pontosan azonosak, 6600 körül, tehát amennyien elvándoroltak közülük, ugyanannyi volt a máshonnan ideköltözött katolikusok száma. Nem így a reformátusoknál. A születési többlet 14 024 volt, ezzel szemben a tényleges szaporulat csak 8351, a vándorlási veszteség tehát 5673.

 

 


Lábjegyzetek

  1. Kovács Albert 1878. 344.
  2. Uo. 294-295.; Szeremlei Sámuel 1913. 679-680.
  3. Bék. Bán. jkv. 1861. június 18-20.
  4. Szeremlei Sámuel 1938. 148., 232-230.; Presb. jkv. 214/1852., 748/1856.
  5. Varsányi Péter István: Fejezetek a szabadságharc hódmezővásárhelyi történetéből = VT VH. 1977. 39-56.; Szeremlei Sámuel 1927. 323.
  6. Bék. Bán. jkv. 66/1864.
  7. VK1869. június 26.
  8. Bék. Bén. jkv. yi861., 47/1880.
  9. Esperesi jelentés 1867. november.
  10. Idézi Szigeti Jenő: .És emlékezzél meg az útról*. Bp., 1861. 198.
  11. VK1869. október 24.
  12. Presb.jkv. 392, 431/1863.
  13. Kiss Lajos 1964. 22.; Bék. Bán. jkv. 1/1800.; Presb. jkv. 511/1854., 762, 781/1856., 534/1859.
  14. Szeremlei Sámuel 1913. 655., 679.
  15. Gacsári Kiss Sándor. A Hódmezővásárhely - belvárosi katolikus plébánia és templom Wrténete. H, 1985.126. Kézirat azNLK-ban.
  16. Uo. 141-146.
  17. A Római Katolikus Egyház Levéltár. Egyháztan. ir. 1868. IV. 21. 680.
  18. Gacsári Kiss Sándor i.m. 242., 233-234.
  19. Szeremlei Sámuel 1913. 726.
  20. Uo. 993.
  21. A Hódmezővásárhelyi Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház története. Orosháza, é.n.; Draskóczy Lajos emlékezete. Az egyházközség 1918. augusztus 25-ki díszközgyűlése. H., é.n.
  22. Szeremlei Sámuel 1907. 423.
  23. Szathmáry Tihamér: Történetek a Hód-tava partjáról. H., 1912. 81-82.
  24. Berki Feriz: Az el nem ásott talentum. Bp., 1985. 334., 595-596.
  25. William O. Afc Cagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670-1918. Bp., 1992.105.
  26. Szántó Imre: Szeged az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején = TCSMT XI. 1987. 173.
  27. Silberstein Adolf 1943. 92.
  28. Uo. 97-100.; Bodnár Béla 1983. 220.; Magyarországi zsinagógák. Bp., 1989. 120-123.; Orbán Ferenc: Magyarország zsidó emlékei, nevezetességei. Bp., 1991. 104-105.; Szigeti János: Felcsendül-e még a Kol nidré a vásárhelyi zsinagógában = Délvilág 1991. november 4.
  29. Silberstein Adolf 1943. 104.
  30. Futó Mihály 1897.
  31. Silberstein Adolf 1943. 112.
  32. Uo. 132.
  33. A vásárhelyi zsidóság történetének hátteréhez is jó általános eligazítást ad Harsányi László: A szentesi izraelita hitközség története. Bp., 1970. (A magyarországi zsidó hitközségek monográfiái 3.)
  34. Zsilinszky Mihály 1900. 352-353.; A vásárhelyi nazarénus gyülekezet létrejöttét megelőző és kísérő események, megnyilatkozások, református egyházi és hatósági ellenlépések részletes feldolgozását ld. Kardos László - Szigeti Jenő 1988. 144-190.
  35. PEIL 1874.; Bék. Bán. jkv. 6/1868., 13/1869., 15/1871., 17/1876.
  36. Garzó Imre: A munkás-osztály Vásárhelyen = HSzle 1870. 137., 158.
  37. PEIL 1870.877., 907., 913.; Szeremlei Sámuel 1874.
  38. Zsilinszky Mihály 1900. 352-353.
  39. Szeremlei Sámuel 1874. 3-4.
  40. Kardos László - Szigeti Jenő 1988. 270-271.
  41. A Hódmezővásárhelyi Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház története. Orosháza, é.n. 3-4.
  42. 1887. június 20.
  43. Böszörményi Ede 1977.252-254.; LÉK 1884. január 16., 18., 23.
  44. R. Várkonyi Ágnes: A mezóvárosok történetének historiográfiája, különös tekintettel Szeremlei Sámuel működésére = VT V. 1974. 11.
  45. PEEL 1886. március 26.
  46. Bék. Bán. jkv. 1871. március. 32/13.; Vásárhelyen is kiváló férfiak jelölik: Borotvás Kálmán ügyvéd, Miklovicz Bálint lelkész, Garzo Imre, Futó Mihály, Kovács Ferenc stb.
  47. Evangéliumi szabadság. Egyházi beszédben előadta Szerenúei Sámuel. Szeged, 1863.
  48. Az idók jelei. Egyházi beszéd. Szeged, 1864.
  49. LÉK 1884.; Szeremlei írásai közül ld. Az egyház lényege és az egyházi háromság dogma = Protestáns Tudományos Szemle 1870. január 9., A napi sajtó visszhangja reform egyleti mozgalmainkra = ER 1871. 68-77., 102-120., A biblia története = ER 1871.
  50. Mária Anna V. Ferdinánd özvegye volt.
  51. LÉK 1884. július.
  52. A lelkészi küldetés. Beköszöntő beszéd Hódmezővásárhelyen = ER 1871.
  53. Presb. jkv. 1887. június 20.
  54. PH 1881.; Mikszáth Kálmán: Anekdoták, é.n. 46-47.
  55. Szeremlei Sámuel 1927. 384.; Bék. Bán. jkv. 12/1874., 69-70/1880., 105/1892.; Presb. jkv. 1874. február 7., 480/1878., 358/1879.; VK 1878. december 8.
  56. Bék. Bán. jkv. 105/1892.
  57. Garzó Imre 1978. 162-163.
  58. VK 1883. április 8.
  59. Bernátsky Ferenc: A hódmezó-vásárhelyi r. kath. népiskolák rövid története. H., 1896. 4., 32.; Szeremlei Sámuel 1913. 611.
  60. Garzó Imre 1978. 236.; Szeremlei Sámuel 1913.603., 612., 1011.
  61. Szeremlei Sámuel 1913. 953.
  62. Uo. 1007., 1030-1031.
  63. Garzó Imre 1978. 208.
  64. Szeremlei Sámuel 1913.1054-1055.
  65. Uo. 1049.
  66. Szathmáry Károly: Az Alföld és Fiume nemzetgazdasági, különösen közlekedési szempontból. Pest, 1864.; Szathmáry Károly: Felhívás a békés- bánáti egyházmegye statisticai és történelmi rajza iránt = PEIL. 1861.1662.
  67. Szeremlei Sámuel 1913. 1086-87.; Vasárnapi Újság 1886. Az anekdotához kapcsolódik Levél Mikszáth Kálmánhoz = PH 1886.
  68. Szeremlei Sámuel 1927. 323-330.; LÉK 1886. január.; Presb. jkv. 1849. március. 2375. sz.
  69. Idézi Varsányi Péter István i.m. 46.
  70. Szeremlei Sámuel 1938. 139-140.
  71. Szeremlei Sámuel 1874. 14-15.; Böszörményi Ede 1977. 258-265.
  72. Szeremlei Sámuel 1938.140.
  73. Szeremlei Sámuel 1927. 254-256.; A Ferenc József elleni .vétkes merénylet" meghiúsulásáért is .hála istentisztelet" rendeltetett el 1853- ban. Presb. jkv. 266/1862.
  74. Bék. Bán. jkv. 91/1862.
  75. Szeremlei Sámuel 1938. 140-141.
  76. Bék. Bán. jkv. esperesi jelentések 6/1868., 10/1899.
  77. Bék. Bán. jkv. 10/1899.
  78. Szeremlei Sámuel levele Varga Lajoshoz. 1866. szeptember 23. A Sárospataki Kollégium könyvtára. Kézirattár, 2875. sz.
  79. Kiss Lajos 1964.29.
  80. Böszörményi Ede 1977. 276.; LÉK 1888. április 7. Szeremlei a régi kánonjogi elvre hivatkozik, hogy az az atya, akit a házasság mutat.
  81. Böszörményi Ede 1977. 277-278.
  82. Ld. Aridorka Rudolf- Buda Béla: Egyes deviáns viselkedések okai Magyarországon. = Vg 1972.11. 55-64.
  83. Böszörményi Ede 1977. 237.; ld. Andorka Rudolf- Cseh Szombathy László - Vavró István: Társadalmi megítélés alá eső magatartások előfordulásainak területi különbségei = StSzle 1968. 1-2.
  84. Kulcsár Kálmán: A mai magyar társadalom. Bp., 1980. 234-235.
  85. Böszörményi Ede 1977. 247.
  86. Uo. 254-257.
  87. Szenti Tibor: Betyárvilág Hódmezővásárhelyen 1848-ig = Vg 1980. 7.
  88. Böszörményi Ede 1977. 261. A sajtóhibás közlést itt korrigálom.
  89. Szeremlei Sámuel 1914.20.
  90. Uo. 14.
  91. Bék. Bán. jkv. 64/1892., 56/1897.
  92. Szennáéi Samud 1913. 1093.
  93. LÉK 1888. január 28.
  94. Révész Imre: Egy fejezet a magyarországi református ébredés történetéből = Theologiai Szemle 1943. 1.; Szathmáry Tihamér i.m. 53-60.; Presb. jkv. 257/1863.; LÉK 1898.
  95. Bék. Bán. jkv. 65/1892.
  96. Évkönyv 68.
  97. CSML HF Tan. ir. 1049/1889.; LÉK 1883. Hl. 14/7., 1885. II. 17/13., 1888. III. 17/10. A debreceni főiskolának juttatott adományokról Szeremlei Sámuel 1938. 151-152.
  98. Hajdú Géza 1977. 234., 236-237.
  99. ER 1873. január.
  100. Garzó Imre: A magyar nemzet történetének új alakulása 1848-1904. Bp., 1905. Idézi NemeskUrty István: A kőszívű ember unokái 1876-1896. Bp., 1987. 254.
  101. MStK 27. k. 1909. 51-52.
  102. Bék. Bán. jkv. 15/1889.
  103. LÉK 1886. március 26.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet