- EGYHÁZ ÉS KULTÚRA 1848-TÓL A VILÁGHÁBORÚIG
  
Előző fejezet Következő fejezet

EGYHÁZ ÉS KULTÚRA 1848-TÓL A VILÁGHÁBORÚIG

II. Oktatás

 

1. Iskoláztatás a kiegyezés előtt

A közoktatás ügye korszakunk első két évtizedében, a népoktatási törvény elfogadásáig, lényegében ugyanazon az alacsony szinten vegetált, fejlődése némely területen (pl. külterületi iskoláztatás) a nulláról volt kénytelen indulni. Nyomorúságának két fő oka: az iskolafenntartó felekezetek, egyházközségek korlátozott anyagi lehetőségei, ezenkívül a nyelvi, kulturális uniformizálásra törekvő, németesítő idegen uralom. A 16. század első fele óta hagyományosan protestáns városban a lakosság túlnyomó többsége korunkban is református, a legtöbb iskolát ők tartják fönn. A reformátusok mellett a Károlyiak 18. századi telepítési akciója nyomán - a katolikusok képeztek viszonylag nagyobb csoportot, (a 19. században a lakosság mintegy negyedrésze) tartottak fönn egynél több iskolát. A többi felekezet, az evangélikusok, görögkeletiek, zsidók a dualizmus egész időszakában egy-egy iskolával rendelkeztek. 17. századi elnéptelenedésük után 1877-ben az unitáriusok ugyancsak kislétszámú - egyházközségét is újraalapították, 1880 körül az ő iskolájuk is megnyílt.1

A kialakuló abszolutista igazgatás nem egyformán sújtotta a különböző vallásfelekezeteket. A császári adminisztráció igen jól látta, hogy a birodalmi egység megteremtésében a katonai, jogi, gazdasági eszközök mellett milyen fontos szerepe van a nyelvi, kulturális uniformizálást megteremteni képes közoktatásnak. Ennek megfelelően a forradalom és szabadságharc egész időszakában Bécset támogató, aulikus magyar katolikus egyház iskolázási ügyeibe nem szólt bele, viszont az 1848-at egyértelműen vállaló protestáns egyházak évszázados harcokban kialakult autonómiáját, mint a nemzeti szellemű nevelés bástyáját, minden eszközzel igyekezett fölszámolni.

A kormány már 1850-ben tüzetesen intézkedett; a közoktatás ügyeiről. A „Magyarhoni koronaországban az oktatási ügy ideiglenes létszeresítésének (létesítésének?!) alapjai" című rendelet részletesen előírta az iskolafenntartó egyházközség, de a szülők kötelességeit is. A felvilágosult civilizátor szerepében tetszelgő császári kormányzat tankötelezettséget írt elő 6-12 éves korig, (ami legfeljebb elvi jelentőségű, hisz a rendszer elemi iskolája csak négyosztályos volt), a tankötelesek összeírásától a tanítók javadalmazásáig mindent szabályozott. Kimondta, hogy a nevelés, oktatás felügyeletének joga az államé, a szellemi vezetés az egyházé. Keményen bírságolták a szülőt, ha gyermekét nem tudta iskolába járatni, s például már a második osztálytól elrendelték a népiskolákban a német nyelv tanítását németül tudó tanító által. Rendelkeztek, előírtak, de lehetőséget nem teremtettek a rendeletek végrehajtására. Az előírások, parancsok mellé a központi anyagi segítség minimális volt, az iskolák fenntartásának, új iskolák állításának gondja az egyházközségeké maradt.2 Bár az iskolák, iskolába járók száma rövid idő alatt valóban emelkedett (a református tanulóké például 1851-ről 1852-re 1699-ről 1900-ra),3 ezt mégsem tekinthetjük fejlődésnek, már csak azért sem, hiszen a tanítók, iskolák száma nem növekedett arányosan a tanulókéval, s így csak a zsúfoltság vált még nagyobbá a primitív kis iskola-kunyhókban. Növekedtek a nép terhei is, mely különben is ellenérzéssel fogadott mindent, ami Bécsből jött.

Jellemző egyébként, hogy a rendeletek végrehajtását, a szegedi tankerület felügyeletét egy katolikus papra, a szabadságharc ideje alatt áruló magatartása miatt megbüntetett Kreminger Antal plébánosra bízták.4

A protestáns egyházak, így a vásárhelyi is, óvatos taktikázással a kivárás, túlélés jegyében soha nem mondtak nyíltan ellent, ha kellett, kompromisszumot kötve igyekeztek önkormányzatukat megőrizni, átmenteni, erejüket megfeszítve próbálták iskoláikat megtartani, fejleszteni, s ahol lehetett, szabotálták a bécsi döntéseket.5 Ahogyan Varga János tanító mondta: „minden rendelkezésükre álló eszközt felhasználtak, hogy az abszolút kormány tanügyi rendeleteinek kereteit magyar nemzeti szellemmel és tartalommal töltsék meg". A tanítótestület 50 éves fennállásának ünnepélyén szereplő szónok szerint „a magyar népoktatásügy fokozatos emelkedése a két ellentétes erő (a protestáns egyházak és Bécs) hatásának eredőjeként alakult ki."6 Nos, ha van is igazság a tetszetős megállapításban, ez természetesen jelentős kiegészítéssel érvényes. Az igény felébresztése nélkül, voluntarista módon, parancsszóra, ráadásul idegen szellemben nem lehet a népoktatást európai színvonalra emelni. Ehhez mindenekelőtt a jobbágysorból éppenhogy kiemelkedett parasztban kellett a mindennapi kenyér és a testet takaró ruházat igénye mellett a tanulás, a szellemi értékek tiszteletét is fölkelteni. Ez viszont csak nyugalmasabb közállapotokban, a nyílt elnyomás megszűnése után lesz lehetséges, s még az intézményhálózat megléte is kevés önmagában, nemzeti szellemű sajtó, könyvkiadás, könyvterjesztés, s hogy mást ne mondjunk, a néptanítók kitartó, áldozatos munkája is szükséges. Igazi előrelépésnek csak a kiegyezés és a népoktatási törvény válhatott kiinduló pontjává, ha úgy tetszik, eredőjévé.

A szabadságharc bukása után két évvel, 1851-ben Hódmezővásárhelyen az öt vallásfelekezet népiskoláiba összesen 2677 gyermek járt,7 a 38700 főnyi összlakosság 6,9%-a.

Egy 1856 júniusi vizsgálat szerint Vásárhelyen rendetlen, önkényes az iskolalátogatás, 40 ezer lélekre még mindig csak egyetlen tanyai iskola van, nem is költenek rá, a tanítók rosszul vannak fizetve, nincs sem leánynevelő intézet, sem kisdedóvó. A főszolgabíró néhány hónappal későbbi igazoló jelentésében elismeri, hogy kevés a tanító (8 katolikusról, 15 reformátusról szól, nem említi az evangélikust, görögkeletit és az izraelitákat), de szerinte csak leánytanító (leányokat tanító pedagógus) kívántatnék. Tanyai iskola a jelentés szerint nem egy, hanem három van, de természetesen ez sem elegendő. A tanítók fizetését tűrhetőnek nevezi, a katolikusok 300 forintot és „szabad lakást" kapnak, a reformátusok 150 forintot és a tandíjat, a leánytanítók 80 forintot a tandíjon felül. Működik vasárnapi (ismétlő) iskola is, a katolikusoknál és a reformátusoknál is, 2-2 osztállyal. Az itt való heti két foglalkozásért a tanítók 20-20 forintot kapnak évenként.8 (A negyedik osztályt elvégzett, de fölsőbb iskolába nem lépett gyermekek és főleg a tanoncok számára rendszeresített ismétlő iskola rendkívül alacsony hatásfokkal működött, fenntartása tulajdonképpen formaság volt.) Az alsó- és középfokú közoktatásnak az 50-es évekbeli helyzetét jellemző további adatokat áttekintve meglehetősen vigasztalan kép tárul elébünk. A város népiskoláiban 1852-ben 23 tanító működött, a tanulók száma ekkor már 2782, az 1851 évinél több mint százzal több (egy tanítóra tehát 120 jutott), az evangélikusok, görögkeletiek, és a jól ellátott, prosperáló tanintézetet fenntartó zsidók egy-egy iskolája mellett ekkor a katolikus egyházközség négy, a református pedig 14 iskolát tartott fenn.9

Itt kell megjegyeznünk, hogy a korabeli források az „iskola" megnevezést a mai köznyelvitől eltérő, osztály, illetve tanulócsoport értelemben használták. Legalábbis ezt valószínűsíti az e forrásokban az iskolák és a tényleges objektumok megadott száma közötti különbség. 1874-ben például már húsz iskolát vallanak magukénak a reformátusok, pedig ami az épületeket illeti, ezek száma még a század végén sem volt lényegesen nagyobb az ötvenes évekbelnél. Lényegében ugyanaz a 8-10, alkalmi telepekkel, új tantermekkel bővítgetett, át-, vagy újjáépített objektum, tulajdonképpeni iskola szolgálta a közoktatást: a Belső központi a gimnázium épületében és a Kisutcán (Deák F. u.), a Külső-tabáni (Szék u.), a Belső-tabáni (Holló u.), a Külső-tarjáni (Malom u.), a Belsőtarjáni (Zrínyi u. 32., csak 1893-ig!), a Külső-központi (Bocskai u.), a Külső-központi vagy Belső-újutcai (Kállay u.), a Külső-újutcai (Klauzál u.), és végül az Újvárosi a Nádor utcán. A katolikus iskolatelepek a belvárosban (1775-től, Szent Antal u.), a Lógerben (1801-tól, Dani u.), a Lakhatban (1852-tól, Szent István u.), az ún. Vereskeresztnél (1887-től, Wlassich u.) és Tabánban (1904-tól) voltak.10

A tanodák, kivéve az izraelitákét (ez már az 50-es évek közepén négy tanerős, 1858-ban a „nyilvános főelemi" címet is megkapja),11 legfeljebb két-három osztályos, egy tanerős, szegényes kis intézmények. Szeremlei szerint a református egyház még a 60-as évek közepén is csak két III. osztályt tartott fenn, a gimnáziumra előkészítő IV. osztályból pedig csak egy volt a városban.12 Feudális elmaradottság tükröződött a felekezeti és a nemek szerinti megkülönböztetés, elkülönítés mellett az egy tanítóra jutó tanulók magas számában is. (Természetesen a magas tanulólétszám csak viszonylagos, az összlakossághoz, a szükségeshez képest a beiskolázottak száma alacsony.) A tanítók, akiknek jövedelme nagyrészt a tandíjakból származott, csak fokozták a relatív túlnépesedést, igyekeztek minél több gyermeket saját iskolájukba terelni. A magas létszám szinte munkájuk minőségének fokmérőjévé is vált, az számított igazán jó tanítónak, aki elé 150-200 gyermek járt. (A tanítólétszám emelkedése 1881-ben érte el azt a szintet, hogy ettől az évtől kezdve valamennyien csak két-két osztályt vezettek.)13 Az alapfokú ismeretek silabizáló, kórusban mondató oktatásában sem volt egység, tantervre emlékeztető egyöntetűségre csak a tanítótestület megalakulása, 1857 után kezdtek törekedni, új oktatási módszerek csak nagyon lassan törtek utat. A tanév a népiskolákban tavasszal kezdődött, csak 1876-ban tértek át az őszi tanévkezdésre.14 A református egyház egyetemes tanügyi bizottságának reáliák, mezőgazdasági, háztartási ismeretek tanítását is előíró JVépiskolai szervezet" című dokumentumának elvei csak hosszabb idő után jutnak érvényre, az első órarendet például 1863-ban szerkesztették.15

A külterületi népoktatás még a belterületihez képest is sokkal rosszabb helyzetben volt, a kettő közt ezekben az években volt a legélesebb különbség, bizonyítván azt a szomorú tételt, milyen sok fokozata van a szellemi nyomorúságnak. Zsilinszky megyetörténetében a következőképpen emlékezik meg erről: „A szegény népnek legnagyobb része állandóan a pusztán lakván, gyermekeit nem adhatta iskolába, minek következtében sokan erkölcsileg elvadultak és gonosztevőkké lettek." Ugyancsak itt olvashatjuk, hogy a helytartótanács komolyan fontolóra vette a tanyák megszüntetésének és lakóik falvakba tömörítésének lehetőségét. Az első tanyai iskolákat, mint korábban láttuk, 1856-ban nyitották. Tavasszal egy, ősszel három meglétéről tudósítanak a források. Egy 1858-as térképen öt tanyai iskola van jelölve, három református (Rárós, Vöröshalom, Erzsébettelek), és két katolikus (Barattyos, Sámsonoldal). Számuk ezután lassabban emelkedik, még 1871-ben is mindössze nyolcról tudunk, noha a két évvel korábbi népszámlálás szerint Vásárhelyen 16616 fő élt tanyán. 1871 telén, amint egy Szeremlei cikkben olvashatjuk, az 1725 tanyai iskolaköteles gyermek közül 101 járt iskolába. Az ős-keresztényi körülmények közt működő iskolákat tulajdonképpen csak megfelelőbb szó híján nevezhetjük így, mint ahogy tanítóik sem voltak a szó igazi értelmében vett pedagógusok. A témával kapcsolatos források egybehangzó tanúsága szerint kezdetben állandó helye sem volt az iskoláknak („vándoriskola"). Egy, a tanévre, az idényre kibérelt tanyán telente összejöttek a környék gyermekei, a szülők összeadták a tüzelőt is, és tanítóul fogadtak egy kiszolgált katonát, írástudó mesterembert, többnyire olyan személyt - jegyzi meg az egyik népiskolai évkönyv - „kiknek nemhogy oklevelök lett volna, de gyakran még annyi rendszeres ismeretök sem volt, mennyit a reájok bízott gyermekeknek, a legszerényebb kívánat szerint is, kellett volna tanítaniuk". (Az első okleveles tanító 1882-ben került a vásárhelyi határba!) Elképzelhető, hogy ilyen, szülői kezdeményezésre létrejött alkalmi iskola a hivatalosan számontartottnál talán több is volt, mint ahogy azt sem tudjuk, hogy hány ún. „zugiskola", engedély nélkül fenntartott, illegális magániskola működött a határban. Létükről egészen a század végéig olvashatunk a helyi sajtóban, bizonyítékául annak, hogy igény és lehetőség dialektikus kettősének ördögi körét meg lehet törni, bizonyos óhaj, sóvárgás a legszegényebb emberekben is élt a műveltség, a tanulás iránt. Az egyház, mint nemegyszer szomorúan bevallotta, ebben az időben legföljebb erkölcsi támogatásban tudta részesíteni a külterületi iskoláztatást.16

A népoktatás - ha mégoly szerény keretek között végezték is - egyaránt súlyos terhet jelentett a gyermekét iskolába járató szülőnek és az iskolát fenntartó egyházközségnek. A legtöbbször nagycsaládos, sok gyermekes szülőknek a gyermeknek a ház körüli munkából való kiesése mellett gondot okozott a tandíj fizetése is (gyermekenként 20 krajcár, 1 véka búza, 1 véka árpa), hiszen emellett még viselnie kellett az állami, a városi és az egyházi adó terhét is. Az egyház, bár tisztában volt a népoktatás rendkívüli jelentőségével, vallotta a szép elvet, miszerint „az iskola a kicsinyek temploma, a templom a nagyok iskolája", az ingyenes oktatást, bár a kérdés többször fölmerült, a legjobb indulattal sem volt képes megvalósítani. Saját, az oktatás mechanizmusának működtetésével kapcsolatos terheit, és híveinek teherbíró képességét mérlegelve, a „szabad iskoláztatást" lehetővé tevő iskolai adó bevezetése helyett a tanítók részbeni díjazását szolgáló tandíj fizetését hárította a szülőre. A tanítók egyébként fizetésüknek a tandíjon kívüli részét is főleg természetben, terményben, fűtőanyagban kapták, amit, szolgálati helytől, beosztástól,, szolgálati időtől függően, 2-300 forint forint készpénz egészített ki. A fizetések egységesítésére majd csak a hetvenes években kerül sor, amikor a fiúkat és a lányokat tanító pedagógusok közötti igazságtalan megkülönböztetést is megszüntették.17

 

2. Kisdedóvás

Az iskoláskort még el nem ért gyermekek intézményes neveltetésére hazánkban a XVIII. századtól fordítanak külön figyelmet. A kialakított kisdedóvodák feladata a dolgozó szülők gyermekeinek felügyelete volt. A reformkorban nemzeti üggyé lépett elő az óvodák nyitása. Ennek törvényben való szabályozására először 1891-ben került sor.

Vásárhelyen a múlt század ötvenes éveitől kezdve foglalkoztak a kisdedóvás intézményesítésével, felismerve annak fontosságát. 1859-ben Beretzk Pál hívta fel a polgármester figyelmét azokra a veszélyekre, amelyeknek ki vannak téve a szülői felügyelet nélküli gyerekek, ugyanakkor 200 osztrák értékű forintot is felajánlott egy kisdedóvoda megnyitására, 1860-ban Beretzk Pál földbirtokos, dr. Haris János városi főorvos és „tisztelt neje" kezdeményezésére kisdedóvó egylet alakult és a város Jeles polgárai" alapítványt hoztak létre óvoda létesítésére. Az egylet 44 szervezője a tagdíjjal a leendő intézmény fenntartását kívánta biztosítani.18

A város első óvodája 1860-ban, egy. Bocskai utcai bérelt házban nyílt meg Szél Sámuel református lelkész támogatásával. A kezdeti lelkesedés azonban hamarosan csökkent. Bár a felszerelés korszerű volt, az óvók helyes pedagógiai irányelvek alapján dolgoztak, a szülők csupán gyermekmegőrzőnek tartották a kisdedóvodát. Ezt mutatják a statisztikai adatok, melyekből kitűnik, hogy télen alacsony volt a létszám, csak nyáron - a mezőgazdasági munkák idején - nőtt meg a látogatottság. Később anyagi gondok is jelentkeztek, így azután hét évi működés után meg is szűnt az első vásárhelyi óvoda.

A kisdedóvó egylet azonban nem adta fel eredeti terveit. Részvények kibocsátása, sorsjátékok rendezése útján kifizették a Bocskai utcai tartozásokat és a város központjában telket vásároltak. Merész vállalkozásuk eredményeként a Mária-Valéria utcában egyházi kölcsön segítségével 1868-ban felépítették és megnyitották az új, a Fröber-féle nevelési rendszer eszközeivel felszerelt óvodát.19 Az intézmény szakképzett vezetője Fodor Lajos óvó lett. Az ő szakszerű és lelkes tevékenysége kiváltotta a város érdeklődését a kisdedneveldék iránt. Munkájával ó fejlesztett ki minta-óvodát a Mária-Valéria utcai kisdedóvóból.

1875-ben újabb, szintén anyagi eredetű válság fenyegette a helybeli kisdedóvás ügyét. Fodor Lajos ekkor lelkesítő cikkel fordult a városatyákhoz, melynek hatására 1875 októberében a város 350 pengőt szavazott meg a kisdedóvodák segélyezésére. Az ekkor szinte újjászerveződő Mária-Valéria utcai intézményt a továbbiakban a Nőegylet is támogatásában részesítette, és felhívta a szülők figyelmét az óvoda gyermekgondozó jellegére, gyermeknevelő jelentőségére.

Fodor Lajos 1878-ban kidolgozta a kisdedóvoda szabályzatát.20 Az ebben rögzített működési elvek szerint az intézmény feladata a gyermekek értelemfejlesztő- és cselekvési vágyának természetszerű kielégítése és irányított fej

lesztése volt. A beszéd- és értelemfejlesztő gyakorlatokat a Pestalozzi- és Fröber-féle módszerek alapján végezték. Mindemellett testgyakorlatokat is tartottak a foglalkozások idején. Az óvodába felvételt nyerhetett minden rangú és sorsú gyermek, valláskülönbség nélkül, 3. életévének betöltése után. Az óvodai foglalkozások délelőtt 9-től fél 12-ig, délután télen 2-től 4-ig, míg nyáron 3-tól 6-ig tartottak. Az egészségügyi felügyeletet orvos látta el.

A kisdedóvoda látogatottságát előnyösen befolyásolta az is, hogy a tanítók felismerték: az intézmény elemi iskolai előkészítést nyújt a 3-6 év közti gyerekeknek. 1875-ben a református tanítók testülete nyilvánosan is kifejtette nézetét az együttműködésről: „nálunk a kisdednevelő intézeteket nem annyira a szülők szigorú helyzete, vagy foglalkozási viszonyaik, mint egész más okok teszik szükségessé ahonnan azok fogalma alatt olyat kell értenünk, melyet a haladó kor a tanulás és nevelés első lépcsőjévé tett, ezt pedig csak úgy látjuk célravezetőnek, ha az elemi iskolákkal szoros kapcsolatba hozatik, azok közelében állíttatik fel. Nagy hasznúnak tartanok azt a népiskolai képzésre is, mert egymáshoz közel levén az óvóbácsi vagy óvónéni a népiskola tanítójával közösen állapíthatnák meg azon irányelveket, melyek szükségesek arra, hogy az óvodai előképzés a népiskolai tanításnak hasznára lehessen".

Miután a kisdedóvodát egyleti úton mind nehezebben tudták fenntartani, 1884-ben azt összes felszerelésével a város költségvetésébe sorolták. Ebben az évben még két további gyermekmenhelyet is szerveztek Vásárhelyen. Ezekben helyezték el a város szegényebb sorú lakosainak gyermekeit, akik így biztos felügyelet alatt voltak, míg szüleik dolgoztak. Rögtön a beinduláskor 124 fiú és 153 leány járt az I. tizedbeli menhelyre, míg a IV. tizedbelibe 96 fiú és 106 leány. Később ezeket az intézeteket a kisdedóvásról szóló törvény nyomán óvodákká minősítették át.

A látogatottság évszakonkénti hullámzása a későbbiekben is megfigyelhető volt mindhárom helyen. 1886-ban bővült a gyermekmenhelyek száma: Czuczi János és neje „nemes ajándékul" a Lakhat városrészben nyitott menhelyet.21

Az 1891-ben kiadott kisdedóvásról szóló törvény előmozdította az óvodahálózat további bővülését. Ekkor kezdte meg működését az újvárosi (Nádor utca) és a tabáni (Pálffy utca) kisdedóvó intézet, összesen 371 gyermekkel. A törvény hatására kibontakozó mozgalom nemcsak az óvodák számának növekedésében, hanem a létszám alakulásában is megfigyelhető. 1894-ben városunkban 7 kisdedővó intézet működött (Szegeden ugyanennyiről van adatunk). A megye területén ekkor összesen 15 óvodát számoltak össze. A vásárhelyiek közül egy állami volt, egy községi óvoda államsegéllyel működött, a fennmaradó öt pedig községi jellegű volt. (Utóbbiak a város költségvetésébe tartoztak.) Az óvodások létszáma 1359 volt, míg Szegeden csupán 866 gyerek járt óvodába.22 Az óvodák anyagi felügyeletét a községi iskolaszék látta el. A szakfelügyeletet Fodor Lajos óvodafelügyelő végezte. A gyermekintézmények egészségügyi viszonyait is figyelemmel kísérték.

Az intézetek fenntartási költségei, a hálózat bővítése mind nagyobb összeggel terhelte meg a várost. A szegény szülők gyermekeinek szociális támogatása is szükségessé vált, hisz nekik sokszor nem volt megfelelő ruházatuk sem. Számukra díjmentességet biztosítottak, ajándékokat gyűjtöttek. Az óvodák saját rendezésű műsorokat adtak, a befolyt összegeket és jótékony adományokat szintén az előbbi célra fordították.23

Az óvók és óvónők egységes munkájuk biztosítása érdekében a századfordulón területileg is szervezkedni kezdtek. Üléseiken szakmai megbeszélést tartottak. A tanfelügyelő által kiadott utasítás szerint később heti foglalkozási tervet kellett készíteniük, melyeknek tapasztalatait megbeszélték, értékelték.

A kisdedóvó intézetek fejlesztése a XX. század elején folytatódott. 1904-ben Vásárhelyen 3641 3-5 éves óvóköteles gyermeket számláltak. A nyolc óvoda személyi és dologi szükségleteire a város 19.860 koronát fordított. Ekkor egy állami jellegű óvoda működött a város területén.24

A vásárhelyi óvodák helyzete az első világháborúig országos vonatkozásban is kedvezően alakult. A kezdetben alig-alig támogatott pedagógiai intézmény fontosságát fokozatosan felismerte a lakosság, a város pedig költségvetésébe igyekezett felvenni a kisdedóvodák szükségleteit is. Mindehhez hozzájárulhatott az 1892-ben megnyíló óvónőképző intézet vonzereje.

A háború idején az óvónők felmérték a gyermeknevelésnek a rendkívüli helyzetből fakadó hiányosságait. Napközi otthonokat szerveztek, ahol a város által nyújtott segélyek és adakozások révén gondoskodtak a hadbavonultak gyermekeiről, teljes ellátást biztosítva számukra.25 Az óvodáskorú gyermekek testi- és szellemi gondozását, fejlesztését szolgáló kisdedóvó intézetek úgy tűnik - városunkban megszilárdultak. Bizonyítják ezt a háború előtti és az azt követő statisztikai adatok is. 1914-ben 9 óvoda működött, száma a háború után is csak eggyel csökkent.26

 

3. Népiskolák

Elemi népiskolák, ismétlő iskolák

A kiegyezés után a népoktatásügy fejlődésére az Eötvös József által kidolgozott 1868:XXXVIII., un. népoktatási törvény jelentett nagyobb ösztönző erőt. A tankötelezettséget 6-tól 15 éves korig előíró törvény kötelezte a községeket népiskolák alapítására és biztosította, hogy a közadóból 5% az iskolaügyre legyen felhasználva. Eötvös elismerte az egyházi iskolákat és bizonyos feltételek mellett lehetőséget nyújtott újabb felekezeti iskolák létesítésére. Megengedte, hogy társulatok, magánszemélyek is alapíthassanak iskolát. A törvény ugyanakkor meghatározta az iskolatípusokat is, alapvetőként az alsó elemi népiskolát (6-12 éves korig) jelölve meg. Azok a gyermekek, akik az alsó osztályok elvégzése után elmentek tanoncnak, ismétlő, vagy vasárnapi iskolába voltak kötelesek járni. A népiskola IV. osztályának befejezése után a polgári iskola biztosította a továbbtanulást.

Hódmezővásárhelyen az iskolafenntartó egyházak nem egyformán értékelték a népiskolai törvényt. A reformált felekezetek önkritikusan szemlélve tevékenységüket, beismerték, hogy nem éltek kellőképpen azokkal a lehetőségekkel, amelyek iskolafenntartó privilégiumukból következtek. A törvénnyel „egyszerre hatalmas lendületet nyert a népoktatás. Azóta nemcsak az egyházak szolgálatában állanak a különböző felekezetek iskolái, hanem az állam is előljárván a maga által szervezett számos különféle iskolákkal, a népoktatási törvény által az egyházak iskoláira is befolyást gyakorol, hogy ezek az állam érdekeit is szolgálják, s az állam czéljainak elérésére vezető utakról soha le ne térjenek, hanem egymással és az állammal karöltve egyenesen és biztosan haladjanak a czél felé, mely az általános műveltség, úgy a nép értelmi, mint a tudományosság színvonalának mind magasabbra emelése, s ez által a közjólét előmozdítása; továbbá a nemzeti nyelv, szellem és érzelem fejlesztése, s ez által a magyarság védelme az állam lakosainak egybeolvasztása".27

A katolikus egyház más szempontból értelmezte a népiskolai törvényt: „boldogult Eötvös vallás- és közoktatásügyi miniszter a külföld hatása alatt hozta javaslatba az úgynevezett községi iskolákat, ez egy lépés volt a vallástalanság felé..."28

Az 1868. évi törvény szabályozta a népiskolai igazgatás megszervezését, az iskolai hatóság kiépítését is. Ennek értelmében Vásárhelyen is megalakult a községi iskolaszék (1871.) Feladata a községi és felekezeti iskolák tárgyi-, személyi feltételeinek biztosítása, az ott folyó oktató-nevelő munka ellenőrzése volt. A testület tevékenységéről 1874 júliusától maradtak fenn dokumentumok. Az 1874. szeptember 13-i iskolaszéki ülés jegyzőkönyvéből kitűnik, hogy a fő kérdés a tankötelezettség megvalósítása, az ismétlő iskolai rendszeres iskolalátogatás megszervezése volt. A népiskola felső tagozatának jellege is kérdés tárgyát képezte. Vásárhelyen a földművelő lakosság túlsúlya gazdasági népiskola szervezésére ösztönözte a tanügyi hatóságokat. Az 1872/73-ban megnyíló intézmény azonban nem vált be. A tapasztalatok alapján az iskolaszék fontosnak tartotta, hogy figyelembe vegyék az ipari vagy kereskedelmi pályát választók igényeit is.29

Az 1870-es évekből a következő iskolaépületekről vannak adataink: A református egyház kezelésében:30 ótemplomi iskola, Oldalkosári iskola, Tarjáni leányiskola, Tabáni leányiskola, Külső-tabáni iskola, Belső-Új utcai fiúiskola, Belső-Új utcai leányiskola, Külső-Új utcai vegyes iskola, Kisutcai vegyes iskola, Külső-Kisutcai vegyes iskola, Újvárosi iskola (később leány- és fiúiskolára bomlott).

A római katolikus egyház kezelésében:31 Belvárosi fiú- és leányiskola, Vereskereszti iskola (fiú- és leányiskola), Lakhati iskola (fiú- és leányiskola), Lőgeri iskola (fiú- és leányiskola).

A református felekezet felmérése szerint az iskolák igen zsúfoltak voltak, az épületek állaga leromlott. Az oktatás bővítésére, az V-VI. osztály megnyitására nem állt rendelkezésre kellő anyagi háttér, újabb tanítói állásokat nem tudtak szervezni. A-város nagy kiterjedésű határában sem volt jobb a református iskolák helyzete. A szülők összefogásával szerződtettek tanítókat, akik közül sok még „igazolvánnyal bíró" (tehát okleveles) sem volt. „Jobbára csak magok a szülék gondoskodtak olyan amilyen oktatásról", melyhez az egyház csak oktatásügyi (tanügyi) segítséget nyújthatott. A tanyai tanítók a várostól részesültek anyagi támogatásban. A tanév tavasszal kezdődött. 1876-tól a mezőgazdasági munkák figyelembe vételével ősztől jártak iskolába.32 Garzó Imre visszaemlékezéséből megtudhatjuk, milyen nyomorúságos körülmények között élt és dolgozott az ún. Makói oldal tanítója: „Szégyen, gyalázat az egyházra, veszedelem az iskolára növendékestül, tanítóstől együtt".33

A helyzet javítására, az iskolahálózat fejlesztésére a reformátusok téglaégetőt tartottak fenn és telket vásároltak homokbányászat céljára. így sikerült a belterületi iskolák fejlesztése, többek közt az V-VI. osztály megnyitásával.34 A külterületi iskolahálózat fejlesztésére tervbe vették, hogy évente két új iskolát építenek fel. Az 1888. évi adatok szerint 22 tanyai vegyes református iskola működött 22 tanító irányításával, összesen 861 tanulóval.

A római katolikus egyház helyzete valamivel jobbnak bizonyult, igaz: csupán 6 külterületi iskolát tartott fenn 312 tanulóval, 6 tanító vezetésével.35

A helyi közoktatási helyzet akut hiányosságairól tanúskodik Lévay Ferenc királyi tanfelügyelő jelentése 1884-ből. Kiemelte, hogy Vásárhelyen igen kedvezőtlen az iskoláztatás állapota: a 9596 helybeli tanköteles gyerek közül az iskolába járók száma mindössze 17%-ot tesz ki. Az 1885-ös felmérés szerint a 7013 tanköteles közül mindennapi iskolába 3103 járt mindössze, azonban róluk se mondható el minden esetben, hogy rendszeresen látogatták a tanintézetet.36 A tankötelezettség megvalósítását megnehezítette, hogy a szegényebb családokban a gyerekeket vagy befogták munkába, vagy nem volt megfelelő a ruházkodásuk, főleg a téli hónapokban. A felsőbb osztályokba pedig végleg nem küldték el a gyerekeket, ehelyett otthon dolgoztatták őket. Az iskolaszék intézkedett a mulasztók szüleinek megbírságolásáról, másrészt új tanyai iskolák megnyitásával, a szegény növendékek segélyezésével próbálta orvosolni a helyzetet.37 1896. november 1-jei ülésén mégis meg kellett állapítania, hogy nem megfelelő az eddig elért eredmény, nem érvényesül a tankötelezettség és így a teljes „kiiskoláztatásban'' a tankötelesek nagy része nem részesül.38

Az iskolaszéki felmérések szerint a felekezeti iskolák működése sok kívánnivalót hagyott maga után. Ezért a város néhány bezárását javasolta, helyettük községi iskolák szervezését tervezték.39

A községi iskolák megnyitásával az egyházi iskolák szekularizációjának lassú, de megállíthatatlan, és nevelésügyi szempontból fontos folyamata indult el. Ezt főleg a reformátusok támogatták, mivel nem rendelkeztek megfelelő anyagi erővel ahhoz, hogy kellő számú, jól felszerelt népiskolát nyissanak meg, illetve tartsanak fenn. Az új tanyai külterületi iskolák így már a városi költségvetésből épültek, a tanítók pedig állami fizetést kaptak.40

Iskoláinak fenntartása érdekében az egyház egyre gyakrabban fordult a városhoz segítségért, a hatóság azonban mégtagadta a megígért támogatást. Ekkor az egyház értesítette a várost, hogy bezárja 11 tanyai iskoláját. Az állam hajlandónak mutatkozott támogatni az említett iskolák községesítését,41 ami nagy port vert fel a város közéletében, mert nemcsak támogatói voltak az iskolák községi jellegűvé történő átszervezésének, mint pl. Garzó Imre, hanem ellenzői is. így határozott rosszallással fogadta a hírt Bernátsky Ferenc katolikus plébános is: „Mostmár alig hiszem, hogy meg lehessen menteni felekezeti iskoláinkat" - mondotta.42

Az iskolahálózat tervszerű kiépítése során 1897/98-ban már községi iskolák nyíltak meg a város külterületén: a csicsatéri, gorzsai, fecskésparti, kenyereparti, vöröskutasi, téglásszéli iskolák. Fenntartásukról, tanszerekkel való ellátásukról a város gondoskodott, tanítóik pedig állami fizetésben részesültek. Miután a tanyai iskolák növendékei közt sok volt a szegénysorsú gyerek, a város vezetése javasolta, hogy mentsék fel őket a tandíjfizetés alól. Tandíjmentességet biztosítottak az egyházi iskolákba járó rossz szociális körülmények között élő tanulóknak is.43

A mulasztások nagy aránya, a tankötelesség elmulasztása külön gondot okozott az iskolaszéknek az ismétlő vasárnapi iskolák esetében, ahova a 12. életévüket betöltött gyerekek lettek volna kötelesek járni, függetlenül attól, hogy tanultak-e szakmát. Elrendelték ugyan a pénzbeli büntetést, de a szülők inkább ledolgozták annak összegét, gyermekeik pedig otthon maradtak. A városi hatóságok erélyes fellépése valamelyest javított az ismétlő iskolák látogatottságán, azonban az 1893/94. tanévben végzett felmérés még elképesztő helyzetről tanúskodik: a 2933 13-15 éves tanköteles közül alig 56(!) fő járt ismétlő iskolába.44

A város tanügyi vezetőinek figyelme kiterjedt a beiskolázott beszédhibás gyerekekre is. Medgyesi János tanító személyében szakképzett gyógypedagógus dolgozott itt, miután a református egyház gondnokának javaslatára 1897-ben megbízták őt a helybeli „hebegők és dadogók" oktatásával. Medgyesi a Könyves-féle, a mai Deák Ferenc utcai iskolában indította be beszédjavító, logopédiai tanfolyamát. Munkáját olyan eredményesen végezte, hogy az iskolaszék 1898-ban külön iskola megnyitását határozta el, ahol egyéves tanfolyammal, két csoportban tervezték a beszédhibások oktatását.45

A vásárhelyi tanügy történetében a következő fontos állomás az iskolák állami kezelésbe való átadása. Miután a községi oktatási intézmények egyre többször szorultak állami segítségre, a század elején felvetődött ez a megoldás is. Az állammal folytatott tárgyalások eredményeképp 1903 szeptemberétől a külterületi iskolák állami kezelésbe kerültek.46

A külterületi iskolahálózat kiépítésére a város határát kerületekre osztották fel a kint élő lakosság lélekszámát és a tanyák sűrűségét figyelembe véve. 1910-ben 4 km-es körzetben már 35 állami és 1 római katolikus egyházi tanyai iskolában tanítottak.47 Ugyanakkor a belterületi iskolaépítések a 10-es években stagnáltak, aminek részben az egyház, részben a város korlátozott anyagi lehetősége volt az oka. Az 1911/12. tanévből rendelkezésünkre álló adatok szerint összesen 53 tanító volt felekezeti. 1 községi és 3 állami népiskolában folyt a belterületen a tanítás.48

Felső népiskolák, polgári iskolák

Az 1868-ban kibocsátott törvény szabályozta az elemi iskolát befejező tanulók továbbtanulási lehetőségeit is. Az elemi hat osztályának elvégzésére épült a felső népiskola és a polgári iskola. A felső népiskola fiúknak 3, lányok számára 2 éves volt. Működése során hamar bebizonyosodott, hogy az iskolatípus nem nyújt olyan ismereteket, amelyekkel továbbtanulhattak volna a növendékek. Eredetileg a polgári iskolába is a hat elemi elvégzése után lehetett beiratkozni, azonban a gyakorlatban a negyedik osztályt végzett tanulókat vették fel. A Csengery Antal által kidolgozott négy évfolyamos iskolatípus megfelelt a kor követelményeinek: növendékeinek bizonyos társadalmi presztízst, általános műveltséget és gyakorlati képzést biztosított. A népoktatásban elfoglalt helyét még jobban megerősítette az 1879-ben kiadott tanterv.

A törvény polgári iskola felállítására kötelezett minden olyan települést, amelynek lélekszáma meghaladta az 5 ezer főt.49 Hódmezővásárhelyen a város gazdasági berendezkedését szem előtt tartva a városatyák mégsem a polgári, hanem a felső népiskola létesítését támogatták.50 Ezzel ellentétben a helyi sajtó hasábjain 1870-ben egy ismeretlen szerző így vélekedett: „Ah.-m.-vásárhelyi ifjak nagy része... elég korán elhagyva az iskola elemi osztályait, rendesen gazdálkodási pályára azon csekély, alig valami ismerettel lép, mit az elemi osztályokban szerzett magának... Égető szükség tehát, hogy mielőtt a város teljesen reál-iskolát állítana föl, gondoskodnék egy polgári iskola fölállításáról... ez iskolában az elméleti oktatást egészen háttérbe szorítva, egyedül a gyakorlatit alkalmaznám, mely utóbbinak előnye kiszámíthatatlan, a természettant, természetrajzot tehát, ásvány- és állatgyűjtemények, rajzok és phizikai kísérletek segélyével adatnám elő; egyedül ezeknek lévén sikere, s a gyakorlatra is kiható haszna a gyermekeknél".51

A város anyagi helyzetét helyesen megítélve Szeremlei Sámuel egy 1872. decemberi cikkében más megoldást javasolt: „A község... tegye meg azt, ami a felekezetek erejét már is túlhaladja; léptesse életbe és szervezze az ismétlő iskolázást és nyissa meg a maga felső népoktatási intézeteit, melyekben járhassanak mindazon fiúk és leányok, kik többet akarnak tudni, mint a mit az elemi iskolákban tanultak".52

A tanügyről folyó elmélkedések közepette a Vásárhelyi Közlöny 1870-ben hírül adta, hogy a nőegyesület október 3-án megnyitotta leánynevelő intézetét, amely két alaposztályból állt. Az I. osztály - a lányok szüleinek óhajára - ún. elemi előkészítő osztály volt. Az iskola fő célját és tervezett jellegét a II. osztály meghatározása mutatja: polgári.53 Ez az intézet azonban csak félmegoldásnak bizonyult, nem oldotta meg a továbbtanulás kérdését, mert nem felelt meg a törvény által előírt iskolatípusnak.

A középszintű tanítási lehetőségek bővítésére magánszemélyek is kifizetődőnek tartották iskola létrehozását. így pl. 1873-ban Berger Ferenc városi tisztiorvos, a községi iskolaszék elnöke nyitott „felsőbb leányiskoláit.54

A város vezetősége a leánygyermekek taníttatásának kérdését csak 1875-ben tűzte napirendre. Felső leányiskolát terveztek nyitni állami segéllyel. A községi felső leányiskola I. osztálya végül 1875. október l-jétől indult be. Az intézet két osztályból állt: egy előkészítő- és egy első osztályból. Az előkészítő szervezését az tette szükségessé, hogy a növendékek nagy többségükben nem végezték el az elemi iskola V-VI. osztályát sem. A tanulók mezőgazdasági oktatásban is részesültek, melyhez a város 1876-ban 300 négyszögöl telket jelölt ki számukra a Népkertben.55

Az iskolát rendszeresen kérelmezett állami segéllyel tartották fenn. Az évi 2500 forint segély folyósítása helyett az intézményt 1877-ben a VKM állami kezelésbe vette. Egyidejűleg a felső leányiskola igazgatójának Nagy Bálint községi iskolai tanítót nevezték ki három évre.56

Az iskola gyakorlati oktató-nevelő munkáját 1878/79-ben hat tanító látta el. Ekkorra már három osztályban tanítottak (előkészítő, I. és II.). 1881- ben átköltöztették az iskolát a Beretzk-féle Magyar Királyhoz címzett vendéglő Lehel utcai helyére.57

Érdekes az az iskolaszéki megfigyelés, hogy a 80-as évek közepén a szülők szerint a leánygyermekeknek elég az elemi iskola VI. osztályának elvégzése. Részben e felfogás eredménye lehet a növendékek létszámának fokozatos csökkenése a felső leányiskolában. Míg az első tanévben 76 növendék iratkozott be, számuk 1883/84-re már 23-ra csökkent, annak ellenére, hogy az intézet jól felszerelt, mintagazdasággal ellátott állami iskola volt.58

Az iskolatípus látogatottságának csökkenése az 1880-90-es években országosan is megfigyelhető, ezt ellensúlyozandó, új tanterveket dolgoztak ki (1872, 1882). Problémát jelentett pl. Vásárhelyen is, hogy hiába épült rá ez az iskolatípus az elemi népiskola VI. osztályára, ha a városban az elemi iskola gyakorlatilag négy osztályos volt. Tananyagát tekintve ellentmondást jelent, hogy kimondottan gazdasági jellege ellenére sem adott megfelelő képzettséget, pl. a német nyelv tanítása sem tűnt a szülők szemében elengedhetetlenül szükségesnek. Ezért éppen azon társadalmi rétegek számára vált szükségtelenné, amelyek gyermekeik gyakorlati jellegű képzését tartották elsősorban szem előtt.59

A dualizmus első húsz évének iskolaügyében kialakult felső népiskolák zsákutcába kerülését polgári iskolák szervezésével akarták megoldani. Az 1890-es évekre ez az iskolaforma az egész országban megmutatta életrevalóságát, ezen intézetek száma megháromszorozódott. Ezek zöme leánypolgári volt. A törvény által előírt polgári V-VI. osztály viszont nem fejlődött ki, mivel a növendékeknek nem biztosított több érvényesülési lehetőséget, mint a négyosztályos.60

A középszintű nőnevelés megvalósításával az egyház is foglalkozott Vásárhelyen. Schuster Konstantin váci püspök tette meg az első lépést, amikor 1888-ban 40 ezer forintos alapítványt tett a lányok elemi iskola utáni oktatásának megszervezésére, amit további adakozások követtek. Az apácák vezette intézet kialakításának érdekében a századfordulón Ritt Jánosné Gábris Ágnes tanítónő tevékenykedett sokat. Felkereste a váci püspököt, aki ígéretet tett az iskola megszervezésének támogatására. Az építkezés anyagi részét az adományok fedezték. A berendezést a Nőegylet vállalta magára. Az iskola alapkövét végül 1902-ben tették le a főutcán vásárolt telken. A tanári kar Kőszegről érkezett, a Szt. Domonkos rend apácái voltak. Innen ered az iskola elnevezése is: A Szt. Domonkos Rendi Nővérek Elemi és Polgári Leányiskolája. A kétemeletes épületben a tanítás 1903-ban indult be. A tanulókat valláskülönbség nélkül vették fel. A négy osztályos elemi iskola alapképzést nyújtott a polgáriban való tanuláshoz. A gyakorlati irányú képzést mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi tanfolyamok jelentették.61

Visszatérve a községi polgári leányiskolához, megnyitásának ügyében Nagy Bálint igazgató, Lévay Ferenc tanfelügyelő és Halmi János iskolaszéki elnök tettek a legtöbbet. Látván a felső leányiskola válságát és felmérve a helyi igényeket, 1889-ben egy négy osztályoz polgári iskola megnyitását kezdeményezték. Előterjesztésüket az iskolaszék egyöntetűen elfogadta. A még abban az évben kezdődő első tanévre 74 tanuló iratkozott be. A gyors beindulást az előző iskolától örökölt épület és a benne levő felszerelés segítette elő.

Az iskola nemcsak korszerű felszereltsége és gyakorlatias tanterve miatt örvendett népszerűségnek, hanem azért is, mert képzést adott az 1892-ben megnyíló óvónőképző intézetbe való jelentkezéshez is. Kezdettől tanítottak német nyelvet és zenét. Hirdettek francia tanárnői állást is.62 E két idegen nyelv oktatása mutatja, hogy az igényesebb szülők fokozatosan felismerték az idegen nyelv fontosságát, gyakorlati jelentőségét.

A város által adományozott tanári könyvtár mellett tanulói könyvtárat is tartottak fenn. Ennek rendszeres fejlesztésére a beiratkozási díjat használták fel.63

A polgári leányiskolába fennállásának nyolcadik évében már 200 tanuló iratkozott be. A magas létszámhoz kevés volt a pad, a tanerő se volt elegendő, az épületet sem ekkora létszámra tervezték.

A város iparos, kereskedő, hivatalnok rétege szívesen adta gyermekét a polgáriba. Ennek a viszonylag jobb módú lakosságnak az igénye biztosította az iskola működését, népszerűségét.64 Az oktatás sikerességén felbuzdulva igyekeztek bővíteni a tanított tárgyak körét is. Kiderült azonban, hogy a tanítók anyagi megbecsülése is elengedhetetlen az iskola szintentartásához, ezért a város felemelte az állami segélyű községi népiskolában a fizetéseket, bár az anyagi kereteket a fokozatosan elnéptelenedő felső fiúiskola mellett az egyre bővülő polgári iskola ellátása erősen igénybe vette.65

1894-ben azután a város felterjesztette a belügyminisztériumba az iskola állami kezelésbe vételének javaslatát. Válaszul a vallás- és közoktatásügyi minisztérium 1894. augusztus 21-i rendeletével az addig államilag segélyezett községi polgári leányiskolát és a polgári fiúiskolát is központi kezelésbe vette. Ezzel mindkét intézet kikerült a községi iskolaszék felügyelete alól.66

A múlt század végén a város valamennyi iskolája túlzsúfolt volt. Ebben a helyzetben s leánypolgári történetében fordulópontot jelentett a Petőfi utca elején álló új épület átadása 1902-ben. Termeinek számát úgy határozták meg, hogy elegendő hely legyen a nagy létszámú osztályoknak. A világos, nagy ablakú helyiségben könnyebb volt a pedagógusok és diákok munkája is. Az épülethez tornatermet is csatoltak.67

Érdemes egy pillantást vetni a századelő polgári leányiskoláinak a tantervére, tanmenetére. Az iskola céljairól és feladatáról a következőket olvashatjuk: „Az iskola nevelőinek egyetlen célja, gondja: minél több művelt, magyar polgári háziasszonyt, szerető hitvestársat, gondos anyát és áldozatkész honleányt nevelni városunknak és Hazánknak''. Ezzel összhangban a tantárgyak között kiemelkedő helyet foglalt el a hittan.68

A „magyar nyelv" címszó alá tartozott a nyelvtan és az olvasás. Az elsőnél célul tűzték ki valamennyi évfolyamon a magyar nyelv helyes ismeretét, megfelelő használatát szóban és írásban egyaránt. Hangsúlyozták a helyesírási készség kialakítását. Felsőbb osztályokban a műfajok elméleti, irodalomtörténeti anyagához a hazai irodalomból válogattak szemelvényeket.

Mint említettük, a tantárgyak között a „német nyelv" is szerepelt.

A „történelem" tanításán keresztül a hazafias nevelést igyekeztek megvalósítani.

A „földrajza tárgyát a természeti földrajz elemei, Európa országainak földrajza alkotta, ezen belül különös hangsúlyt kapott Magyarország. Más földrészek bemutatása csupán az általános ismeretekre terjedt ki.

Az „állat- és növénytan" igen magas heti óraszámot kapott. A hazai állatos növényfajok ismertetésének rögzítésére gyakorlati foglalkozásokat is szerveztek (mintakert, kirándulások). Ez a tantárgy csak az I—II. osztályban szerepelt, helyére a III. osztályban a „vegytan és ásványtan" került. Az ügyes háziasszony tudásának fejlesztésére itt a háztartásban előforduló természeti-vegyi folyamatok kísérletekkel történő megismertetését írták elő.

A természettudományi tárgyakhoz talán utolsó helyen kapcsolták a „csillagászati és a fizikai földrajz" elemeit.

A IV. o. tantervében a polgári család egészségügyi, higiénés ellátásának megismertetésére az „élet- és egészségtani ismeretek" új tantárgyként lépett be.

A végzősök „háztartási és nevelési ismeretek" című foglalkozásokon is részt vettek. Itt a nő feladatairól, a családfenntartásról és a gyermeknevelésről tájékoztatták a növendékeket.

Fontos tárgy volt a polgári iskolában a „számtan és mértan". Tanításakor arra törekedtek, hogy a tanulókban kialakítsák azt a készséget, mellyel biztosan, gyorsan számolnak, eligazodnak a gyakorlati élet követelte számítási műveletekben. Ezért a feladatokat, példákat is a háztartásból, kereskedelemből, a banki számításokból merítették.

A polgári háztartásban szükséges női kézimunkákat készítettek a heti 2, majd 3 órás „női kézimunka" órákon.

A „növendékek egészségének, a test szépségének és ügyességének összhangzatos fejlesztése" folyt a testnevelési órákon.

A városi közgyűlésen 1908-ban mégis felmerült az iskola átszervezése. Bibó Lajos hírlapíró, törvényhatósági bizottsági tag kezdeményezésére februárban napirendre tűzték a már bevált négy osztályos iskola hat osztályosra történő kibővítésének kérdését. A gyűlés pártfogolta a tervet, ezért azt felterjesztették a minisztériumba. A miniszter hajlandónak mutatkozott ugyan a tanerők fizetéskiegészítését biztosítani, de csak abban az esetben, ha a város egy községi jellegű hat osztályos felsőbb leányiskolát nyit. Szűkös anyagi lehetőségeit ismerve azonban a város nem vállalkozhatott erre.69

Hódmezővásárhely polgársága fiúgyermekeinek elemi iskola utáni taníttatását a múlt század 70-es éveitől igényelte. Természetesnek vehető, hogy mint „gazdasággal foglalkozó város, gazdasági intézetet óhajtott volna létesíteni". A helyi sajtó hasábjain közvetített helyzetelemzéseket és ellentéteket már bemutattuk. A kérdések 1870-ben „rendeződni" látszottak. Bár „fent és lent is érezték már, hogy tulajdonképpen olyan iskolára volna szükség, mely általános műveltséget adva, a tehetségek kifejlesztésével a praktikus pályára lépőket képessé tegye hivatásuk teljesítésére",70 az októberi közgyűlésen a „felsőbb fiúiskola" szervezésének kérdése került előtérbe. A meghívott miniszteri tanácsos a miniszter támogatásáról biztosította a várost, ezzel hozzásegítve a városatyákat egy felemás döntéshez: „Hódmezővásárhely mint nagy népességű város 6 osztályú polgári iskolát felállítani köteles, s annak minden terheit viselni, ha a kormány kölcsönösen megállapított egyezkedés szerint azt egy földműves iskolával egybekapcsolni óhajtja..."71

Az iskola beindításának érdekében magát Eötvös József kultuszminisztert is meghívták a városba. A miniszter 1870. november 5-én érkezett meg, a tudósítás szerint „harangzúgás, ágyúdörgés és viharzó éljenzésektől kísértetve". A város - talán a miniszteri látogatás hatására - ekkor ígéretet tett a gazdasági jellegű felső népiskola megnyitására.72

A vásárhelyi gazdasági felső népiskola Eötvös tanügyi reformpolitikájában csupán egy részeredmény, de Hódmezővásárhely oktatásügyében az intézmény 1871 őszén történt megnyitása mérföldkövet jelentett a majdan kifejlesztett polgári fiúiskola felé.

Az iskolát a Szabadság téri volt Uradalmi présházban helyezték el. A konyhakertészet oktatására külön gyakorlati területet jelöltek ki részére, majd 1875-től bevezették az állattenyésztés és a gabonatermesztés alapismereteinek oktatását is. Később kereskedelmi és ipari alapoktatással bővítették a képzést. Mindezek ellenére a tanulók létszáma csökkent. A három osztályos felsőbb népiskola nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, már beindulásakor sem sikerült benépesíteni. A kudarc legfőbb oka - akárcsak a leányiskola esetében -, hogy az elemi iskola VI. osztályára épült. Emellett nem tanította a fiúgyermekeket általános műveltségre, ami esetleges továbbtanulásuk esélyeit rontotta. Tananyagát tekintve túlságosan specializálódott a mezőgazdasági ismeretek oktatására, holott nem minden növendéke igényelte azt.

Felismerve a fiúk továbbtanulásának válságát, a közgyűlés egy 1894. évvel beinduló polgári iskola szervezéséről döntött. A munkálatok közben már figyelembe vették, hogy a „helyi viszonyok szempontjából a felállítandó polgári iskola mellett is elkerülhetetlenül szükség lesz" mintagazdaság fenntartására.73

A gyors miniszteri jóváhagyást követően még ugyanebben az évben elkezdődhetett a tanítás a polgári fiúiskolában. A négy osztály oktatásával a beszüntetett gazdasági iskola három tanárát bízták meg, az oktatás egyelőre bérelt helyiségben folyt. Az igazgató Nagy Bálint lett.74

Kezdetben sokan életképtelennek tartották az iskolát. Erre a véleményre azonban rácáfolt az a tény, hogy nem várt számban jelentkeztek a növendékek. Pedig az elemi iskola IV. osztályának sikeres elvégzéséről szóló bizonyítvány felmutatásán túlmenően felvételi vizsga is korlátot szabott a beiratkozásoknak.

A város évi 2500 forintot, továbbá egy bérelt épület fenntartását szavazta meg az általa kijelölt telken a város téglájából történő építkezésig. A zsúfoltság csökkentésére addig is egy újabb házat béreltek.75

A polgári fiúiskola nyomtatásban közzétett értesítője az iskolatípus nyújtotta lehetőségekről ekképp tájékoztatta a közönséget: „Azokra nézve, kik a polg. fiúiskola IV-ik osztályát bevégzik, a n(agy). mélt(óságú). vallás és közoktatásügyi miniszter úr intézkedett, hogy ha ekkor sem kívánnak a magán polgári életbe, mint már is általános míveltséggel bíró polgárok kilépni, hanem mint gazdák, erdészek vagy állatorvosok magukat teljesen ki akarják képezni, a... gazdasági tanintézetekbe, avagy az állatorvosi intézetbe felvétetnek, valamint... beléphetnek a selmeczi erdészeti akadémiába. A közlekedési miniszter úr... megengedte, hogy... vasúti gyakornokul felvétethessenek. A belügyminiszter úr... rendeletében kiadta, hogy... segéd- és számtiszti hivatalok betöltésénél, valamint a megyei segéd- és kezelői állomásoknál felvételért folyamodhassanak... A polgári iskola egyenrangú lévén az algymnasium-mal és a reáltanoda megfelelő alsóbb osztályaival: a polgári iskola bármely osztályából át is lehet lépni a gymnasium felsőbb osztályába..."76

A polgári fiúiskola tantervével, a tanyanyaggal és az alkalmazott pedagógiai módszerekben nagy hasonlóságot mutat a leányiskola ugyanazon elvekre épülő oktatási rendszerével. A tantárgyak elemzésétől ezért most eltekinthetünk, ehelyett érdemesebb a IV. osztályt elvégző tanulók továbbtanulását vizsgálni. Egy 1908-as felmérés szerint pl. a 35 végzős közül 14 fő folytatta tanulmányait (gimnázium, felsőkereskedelmi iskola, tanítóképző), gazdasági, ipari, kereskedelmi és vasúti pályát választott 15 növendék, közhivatalba, illetve ügyvédi irodába 4 fő helyezkedett el, míg ketten otthon maradtak.77

1912-ben az iskola tantestülete felvetette egy gazdasági irányú, hét osztályos polgári iskola létesítésének gondolatát. A tanügyi hatóságok azonban csak az ún. Slöjd-tanfolyam szervezésére adtak engedélyt.78

A tanulmányi eredmények javulását eredményezte 1912-ben, hogy a tanfelügyelőség engedélyezte az I. c osztály megnyitását. Ezzel az osztállyal lehetővé tették a nemzetiségi tanulók felkészítését a polgári iskola tananyagának elsajátítására, felzárkózásukat a magyar anyanyelvűekhez.79

 

4. Szakoktatás

Az iparos pályára jelentkező gyermekek szakoktatására szintén a XIX. század első felétől helyeztek nagyobb hangsúlyt. A gyáripar fejlődésével ez a múlt század 40-es éveiben vált időszerűvé. A tanoncképzés az 1872. évi ipartörvény hatályba lépéséig a céhek kiváltsága volt. A céhrendszer megszűnésével a modern, tőkés ipari termelés mindinkább igényelte a szakképzett munkaerőt és állandó utánpótlását.80

Vásárhelyen a szabadságharcot követően 15 céh működött. Céhlevelük első részében fogalmazták meg a tanulók szerződtetésének feltételeit, a mester kötelességeit. A mesterek csupán gyakorlati, szakmai képzésben részesítették az inasokat, elméleti oktatás szinte nem is folyt, általános műveltséget pedig egyáltalán nem szereztek az elszegődött inasok.

A tanoncok oktatására Vásárhelyen 1854-ben vezette be a vasárnapi iskoláztatást a főszolgabíró. Átiratában arra kötelezte a céhmestereket, hogy „mesterinasaikat, vagy fiatalabb legényeiket a vasárnapi iskola járására szorítsák, amely mester bármi akadályt gördít növendéke kötelessége ellen, börtönbeli büntetéssel fog fenyíttetni".81

Az iskolalátogatás elmulasztása két okkal is magyarázható. Részben a régi, céhbeli szokásokhoz hűen az inas mestere házában amolyan teddide-teddoda munkaerő volt, akinek a nyakába sózhattak bármilyen munkát a műhelybelin túl. Ezért nem szívesen engedték el őket a háziak. Másrészt a 13-15 éves gyerekek ki is fáradtak a házi munkában, és túlterheltségük miatt kerülték az iskolát.

Szükséges volt tehát az elemi ismereteket megszilárdítani hivatott vasárnapi iskolát úgy megszervezni, hogy alacsony legyen az óraszám, minimális legyen a tananyag. Az iskolatípus 3 éves volt, heti 2 órát vett igénybe, amelyből félóra volt a hittan. A tananyag: az I—II. osztály számára olvasás, írás és számtan, a III. osztályban számtan, rajz, fogalmazás és könyvvitel. Ennek ismeretében elmondható, hogy a vasárnapi iskola tananyaga csekély mértékben járult hozzá az általános műveltség megszerzéséhez. Ráadásul - miképp Zsilinszky Mihály megállapította - „Vásárhelyen a helyi tanügyért nagyon kevés történik... A vasárnapi iskolával senki sem törődik, az iparos tanoncoknak híre sincs".

A kapitalizmus kibontakozása, a polgári társadalom igényei már elodázhatatlanná tették a szakoktatás megoldását. Helyi vonatkozásban első lépés volt a vasárnapi rajziskola megnyitása 1856-ban, ugyanakkor hiányzott még egy megfelelő szakképzést jelentő tanonciskola.82

Vásárhelyen az 1867-ben megalakult iparegylet vezetői vették kezükbe a tanoncok oktatásügyét. Alakuló ülésükön Garzó Imrét bízták meg a vasárnapi iskolák ellenőrzésével. Az egyház fennhatósága alá tartozó vasárnapi iskolák tevékenysége felett is igyekeztek felügyeletet gyakorolni, hogy felmérjék az oktatás színvonalát. A megállapítások szerint itt inkább a külsőségeket helyezték előtérbe a szakmai rész rovására. Pl. a III. osztályban tanított mértani rajz értékelésekor első helyen a külalak szerepelt, a figyelem az esztétikai érzékek fejlesztésére irányult. Az iparegyletben felkérték a céhmestereket, tegyék lehetővé inasaik tanulását, míg a gyerekek ösztönzésére tanulmányi jutalmakat tűztek ki. Az Iparegylet ezzel igyekezett orvosolni a Garzó vezette felmérés siralmas eredményét a város 3 vasárnapi iskolájában (belvárosi, Új utcai, újvárosi).

A vásárhelyi iparegylet programjában mindig szerepelt a tanoncok ipari képzésének és általános tanulmányainak kérdése. 1868. februári ülésükön elhatározták, hogy megpályázzák az Országos Iparegyesület által meghirdetett 5. iparosképző iskola városunkban történő elhelyezését. Garzó Imre nyújtott be ezzel kapcsolatban tervezetet, és javasolta egy tanári és egy rajztanari státusz meghirdetését.

Az 187l-es felmérés szerint a helyzet változatlan maradt: a vasárnapi és a rajziskolákban továbbra is l-l tanító oktatott különböző korú és eltérő alapismeretekkel rendelkező gyerekeket. A megoldás a differenciált osztályok szervezésében rejlett.

1872-ben az ipartörvény megszüntette a céheket és az ipartársulatokat. Még abban az esztendőben Vásárhelyen is új, általános ipartestületet szerveztek. Itt az oktatásügy ugyanúgy központban volt, mint korábban.

Az ipari termelés struktúrájának céhrendszert átformáló, illetve megszüntető fejlődése a szakemberek egyre speciálisabb képzését követelte meg. Az új igényeknek megfelelő tanoncképzést végül is az 1884-.XVII. te. indította be.

A vallás- és közoktatásügyi miniszter 1882-es leirata az iparos inasok iskolájának vásárhelyi megszervezésével Jágócsi Péterffy Józsefet bízta meg, mintegy miniszteri biztosként. A vasárnapi és felső iskolákra felügyelő iskolaszék ellenérzéssel fogadta a leiratot.83 Nézetei szerint a felsőbb népiskolában bevált az ipari oktatás, a mesterek tehát nem érdekeltek az új iskola megszervezésében. Holott - miképp már ekkor megfigyelhető volt - a felső fiúiskola nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ugyanakkor az ismétlő iskolák látogatottsága csökkent, fenntartásuk egyre nagyobb gondot okozott.

A város 1883-ban Garzó Imre elnökletével Ipartanodái Bizottságot szervezett az ipartanoda megalakítására. Az intézmény Hódmezővásárhelyi Iparostanonc Iskola néven még ugyanazon év szeptemberében megnyílt a felső népiskola épületében. Igazgatója Nagy Tamás lett.84

Az első tanévben 160 tanulót vettek fel. Egy előkészítő és egy I. osztály indult be. A szegénysorsú gyerekek pártfogására az ipartestületet kérték fel. A mulasztások azt mutatták, hogy a mesterek nem szívesen engedik el tanoncaikat. Ezért első alkalommal rendőri intés, majd bírságolás járt.

A tanmenet szakmai szempontú kidolgozására a növendékek szakmai összetételét is megvizsgálták. Ennek alapján az előkészítő osztályba 63, az I. osztályba pedig 79 tanulót soroltak be. Szakmai megoszlásuk a következő volt: 30 kőműves, 21 kovács, 15 ács, 14 bognár, 14 lakatos, 8 fazekas, 7 asztalos, 6 szabó, 3 kéményseprő, 3 borbély, 3 csizmadia, 2 cipész, 2 kalapos, 2 szobafestő, 2 nyomdász, 2 bádogos, továbbá l-l pék, molnár, festő, kárpitos, rézműves, aranyműves, órás, mészáros és szűcs. A mulasztások igen magas arányának kiküszöbölésére (az előkészítő osztályban 51%, az I. osztályban 45%) a kőműves és építőiparos tanulók részére téli (október-novemberi) tanfolyamot szerveztek, mert ebben a szezonban kevesebb lévén a munkájuk, több idő jut az elméleti oktatásra, a tanterv teljesítésére. A szorgalmi idő többi része gyakorlati foglalkozásokból állna.

1884-ben nyílt meg Vásárhelyen a II. ipartanoda. Létrehozásának célja a tanulók lakóhely szerinti csoportosítása alapján a létszám megosztása volt. A három éves iskola első igazgatója Halmi Imre volt. Az előkészítő osztályt idővel meg akarták szüntetni, erre azonban csak mintegy 50 év múltán kerülhetett sor. A mulasztások kiküszöbölésére házirendet dolgoztak ki, amelyet a sajtó hasábjain is közzétettek.

Az iskoláztatás fejlesztéséhez újabb irányelveket az 1884. évi ipartörvény jelölt ki. Ennek leglényesebb pontja az volt, hogy 12 éven aluli gyermekeket nem lehetett tanoncként szerződtetni. E törvény alapján szerkesztették meg az iparos-tanonc munkák bemutatásának szabályzatát is. Az első, 1885. évi kiállítás már sikeresnek bizonyult.

Az építőipari tanoncok tervezett külön oktatása 1887/88-tól indult be. Városunk ennek megszervezésével elsőként járt el a szakmunkásképzés differenciált oktatásában. (Ekkor mind a két ipartanodából kiváltak a kőműves és az ács tanoncok, számukra télen heti 16 óra elméleti oktatást írtak elő, majd az év végén záróvizsgát tettek. A kezdeti tanulólétszám 36 fő volt. Az iskola első igazgatójául Nagy Tamást választották, aki az I. ipartanodát is vezette.

Az 1888/89. tanévben a két ipartanoda nevét felcserélték. A gimnáziumban lévő II. az I. számú, míg a présházban elhelyezett a II. ipartanoda lett.

1892-ben a II. ipartanoda présházbeli helyét jelölték ki az akkor beinduló óvónőképzőnek. Ezért átköltöztették a Kinizsi és Újvilág (ma Táncsics) utcák sarkán álló ún. Moldvai-Becsei-féle házba. 1897-ben az I. ipartanoda is ott kapott helyet, miután mindkét intézménynek Miklovitz Lajos lett az igazgatója. 1898-tól mindhárom iparos iskolát beköltöztették a polgári fiúiskola épületébe, annak emeleti és pincei részébe. Itt az 1901/2. tanévig folyt az együttes tanítás. Ekkorra készült el ugyanis a polgári leányiskola új épülete a Petőfi utcán. Az intézmény Mária Valéria utcai telepére már egyesített Általános Tanonciskolaként vonult be a 3 iskola. 1906-tól az építőipari tanfolyam újra önálló lett Dohy Mihály vezetésével.

A tanoncidő 3 és 5 év között változott. 1883-tól 1897-ig osztályzatot általános rajzból, számtanból és mértanból, olvasásból, fogalmazásból és magatartásból kaptak a növendékek. A speciális, gyakorlati oktatás megvalósítására 1908-ban tanfelügyelői rendelet jelent meg. Erre a tanítók 6-7 hetes nyári tanfolyamon készülhettek fel. A tanulók mesterségéhez elengedhetetlen, speciális képzéssel 1909-ben foglalkozott behatóbban a város. Szakmunkájukhoz megfelelő szakrajz oktatását vezették be a fa-, vas-, fém-, bőr- és vegyesipari, valamint a szabó csoportoknál. A többi mesterségbeliek csak az 1910-es tanévtől tanultak szakrajzot.

A 10-es években a tanoncoktatásban módszertani és pedagógiai változtatások igénye merült fel a szakfelügyelői látogatások nyomán. Hangsúlyozták az ellenőrzések gyakoribbá tételét, tantestületi értekezletek rendszeres tartását. Sürgették a rajzasztalokkal felszerelt rajzterem kialakítását is. Módszertani vonalon kiemelték a gyakorlati oktatásban a szakmáknak megfelelő szemléltetést. Mindezt azonban megnehezítette, hogy a tanárok zöme ehhez nem rendelkezett kellő ismeretekkel.

1896-tól a 17. életévüket betöltött ifjak mezőgazdasági szakképzésban is részesülhettek a Vásárhelyen akkor megnyíló alsófokú földműves iskolában. Az intézmény célkitűzése az volt, hogy a „vidék kisebb birtokainak tulajdonosai az ilyen birtokoknak okszerű kezelésére megtaníttassanak".

Az elméleti tantárgyak között a „magyar nyelvtan"-on, „helyesírásion és „számtan"-on túl szerepelt még a szakképzéshez elengedhetetlenül szükséges „földrajz", „természettudományi alapismeretek", „növénytermesztéstan", „állattan és állategészségtan", „kisgazdaság tervezése, kezelése", „elszámolás", „kárbecslés", „kertészet és szőlőműveléstan", „gazdasági építkezések ismertetése". Ezek gyakorlati alkalmazására a tangazdaságban, a Kutasi úton nyílott lehetőség.85

 

5. Középiskolák

Óvónőképző

A polgári iskolát végzett leányok továbbtanulását helyben az óvónőképző, mint középfokú oktatási intézet biztosította.86

Az óvodákban dolgozó óvók szakképzését az óvónőképzők létesítéséről szóló 1891:XV. te. szabályozta. 1891 szeptemberében Fodor Lajos óvó vezetésével már küldöttség jelent meg a minisztériumban egy vásárhelyi óvónőképző intézet nyitására irányuló petícióval. A tervezet ismertette a város hozzájárulásának mértékét: az intézet elhelyezésére a város berendezve átadja a megfelelően átalakított présházat, az épület telekkönyvi használati jogát pedig felajánlja az államnak.

Az ügy kivizsgálására 1892 márciusában Lévay Ferenc osztálytanácsos leutazott Vásárhelyre. A helyszín felmérése után elfogadta a város részéről tett ajánlatot, feltételként azonban kikötötte, hogy az ország első állami óvodáját még abban az évben meg kell nyitni. Külön kihangsúlyozta a mintaszerű színvonal megtartását.

Az óvónőképző intézetet 1892. december 4-én adták át. A képzőt 120 főre tervezték, a hozzá kapcsolódó internátust 60 fő részére alakították. Igazgatónak Peres Sándort nevezték ki. Továbbtanulásra jelentkezhetett minden 14-40 év közötti, polgári iskolát végzett személy. A jelentkezés rögtön nagy számú volt: 208 fő. A magasságra és testsúlyra is kiterjedő egészségügyi alkalmassági vizsgálatot követően egyelőre 50 főt vettek fel.

A képzés tananyaga elméleti ismeretszerzésen és gyakorlati foglalkozáson alapult. A tantárgyak: „magyar nyelv", „történelem", „földrajz", „alkotmánytan", „természettudomány", „test- és egészségtan", „szabadkézi rajz", „geometria", „kisdednevelés és módszertan". Ezekhez kapcsolódott az óvodai gyakorlat, aminek kezdetben a Mária Valéria utcai, majd 1899-től az új, Wlas-sich utcai mintaóvoda adott otthont. A megnyitás évében szerkesztett intézeti rendtartás biztosította a módszeres, pedagógiai elveken alapuló, 2 évre kiterjedő képzést.

Az I. osztályosok gyakorlataik során megfigyeléseket végeztek, amiről naplót vezettek és észrevételeikről beszámoltak a tanár előtt. Később a növendékek l-l óvodai csoporttal foglalkoztak, munkájukat minden alkalommal értékelte a vezető óvónő. A gyakorlat szempontjául a rendtartás, a gyermekek közti fegyelmezés és figyelmük minél aktívabb lekötése szolgált.

A millenniumi kiállításon már részt vettek az óvónőképző képviseletében Exner Leó87 és Fodor Lajos, akik bemutatták az intézményt elméleti és gyakorlati szempontból. A vásárhelyi óvónőképző 1910-ben a Lőcsei Országos Kisdedóvó Kiállításon ezüst érmet nyert.

167. Susáni református templom
 
168. Újvárosi református templom
 
169. Az ótemplomi orgona
 
170. Tabáni református templom
 
171. Szeremlei Sámuel református lelkész
 
172. Bányai Sándor református lelkész
 
173. Halmi János evangélikus lelkész
 
174. Draskóczy Lajos evangélikus lelkész
 
175. Nagy András János
 
176. Gróf Vécsey Sándor katolikus plébános
 
177. Bernátsky Ferenc katolikus plébános
 
178. Seltmann Lajos főrabbi
 
179. Adamovics Döme görögkeleti kántortanító
 
180. Római katolikus leánynevelő intézet (Zárda)
 
181. Ágostai evangélikus templom
 
182. Unitárius templom
 
183. A zsinagóga homlokzata
 
184. A zsinagóga belseje
 
185. Ógim nazium
 
186. Az új Református Főgimnázium
 
191. Az óvónőképző épülete
 
192. Tanítási óra az óvónőképzőben
 
193. Fodor Lajos
 
194. Steinitzer Vilma
 
195. Szerényi Anna
 
196. Exner Leó
 
197. Polgári leányiskola
 
198. Polgári fiúiskola
 
199. A Márton utcai evangélikus népiskola
 
200. A Nagy Sándor utcai „Kovács-Küry" népiskola
 
202. Római katolikus népiskola
 
203. A Nádor utcai elemi népiskola tanulói 1913-1914.
 
203. Mezőgazdasági szaktanfolyam
 
204. A Magyar királyi Földműves iskola tanárai és tanulói 1914-ben
 
205. Tanyai elemi népiskola
 
206. A hatablaki elemi népiskola tanulói 1910 körül

Az elmondott eredmények tükrözik, hogy a vásárhelyi, oly népszerű tanintézet eleget tett a minisztérium által szabott azon feltételnek, miszerint működése során színvonalas képzést kellett biztosítania. Ennek tudható be, hogy vonzásköre igen széles volt. Főleg a Délvidékről iratkoztak be diákok.

A képző oktatási lehetőségeit kívánták bővíteni az 1892-től beinduló 6 hónapos tanfolyammal, amelyet a menedékházi vezetőknek szántak továbbképzésül. Az 1906/7. és az 1913/14. tanévben 3 hetes kurzust szerveztek pedagógiai továbbképzésre az ország óvónői számára.

Az óvónőképzőhöz csatlakozó mintaóvoda berendezéséül un. Köhler-féle88 kettős padokat szereztek be, a foglalkozási eszközöket pedig a Fröber-féle elvek szerint választották meg. A vezető óvó Fodor Lajos volt. A mintaóvodába 3-tól 6 éves korig járhattak a gyerekek havi 40 filléres óradíj mellett.

Az óvodához még 1892-ben árvaházat alakítottak ki 20 gyerek elhelyezésére. Ezek pedagógus-árvák voltak, akik díjtalanul látogathatták az óvodát. E szociális létesítményt a minisztérium 1909-ben megszüntette.

A református főgimnázium

Szervezeti változások, intézményi fejlődés

A hódmezővásárhelyi „Reformatum Gymnasium" 1848-49-es történetéről, a vele, s tanáraira-tanulóira vonatkozó eseményekről a köztörténeti fejezetben már szóltunk. Most csupán a teljesség kedvéért említjük meg Vincze Sándor szerepét és szereplését 1848. március 26-án, a vásárhelyi „forradalom napján", a szeptemberben alakult Honvéd Egyesület szervezésében.89 Amikor Hódmezővásárhely is a katonai műveletek hatáskörébe került (1849. január), a gimnázium épületére - mint kórházra - a hadvezetés igényt formált. Bár 1849 májusában-júniusában az épület visszakerült eredeti tulajdonosa kezébe, a hadszíntér e térségbe helyeződésével (1849. július) ismét kórházzá alakították át.90

1849. augusztus 3-án Hódmezővásárhelyen, tíz nap múlva Világosnál véget ért a szabadságharc. Midőn mindenünket elvesztettük - írta évekkel később Futó Mihály -, „nemzeti megtartásunk" egyik legfőbb eszközéhez, a közművelődés elsőrendű tényezőjéhez, az iskolához szinte görcsösen ragaszkodtak.91 Holott nem volt könnyű dolga a református gimnázium vezetésének. Debrecenből, az egyházkerület székhelyéről meglehetősen „egyértelmű" utasítások érkeztek. Szoboszlai Pap István (1786-1855) püspök diszpozícióilátványos pálfordulása után - az új rend feltétlen szolgálatára utasítottak: az iskolák legyenek a számúzött béke és a rend helyreállításának eszközei; a tanévnyitó értekezleten a tanulók „Isten eránti tiszteletre és hálára" serkentessenek, amiért a „háborút" megszüntette. 1849. október 14-én - másfél héttel Arad után! - minden református templomban „...az uralkodó királyi ház iránti hódolati isteni tiszteletet" kellett tartani.92 A vásárhelyi református gimnáziumban - 88 tanulóval - így is csak 1849. november l-jén kezdődhetett meg a tanítás.

A bécsi kormányzat - a középfokú oktatás új alapokra fektetése szándékával - adta ki 1849-ben az „Entwurf der Organisation der Gymnasien und Realschulen" címet viselő tervezetét. Az Entwurf nyolcosztályos, kéttagozatú középiskolát szervezett: az algimnázium (alsó négy osztály) a képzés viszonylag zárt egységét, egészét adja; a főgimnázium az ott tanult ismereteket bővíti, ezzel növendékeit a felsőbb tanulmányok folytatására képesíti. A főgimnáziumi tanulmány érettségivel zárul.93

A vásárhelyi gimnáziumban 1849 és 1851 között még minden a régi mederben folyt, az elöljáróság azonban kezdte felismerni: ha ezt az iskoláját meg akarja tartani, az Entwurf követeléseihez alkalmazkodnia kell. 1851. szeptember 21-én a református egyház elnökségi értekezlete - tapasztalatszerzés céljából - Szél Sámuel (1797-1871) lelkészt és Imre Sándor (1820-1900) igazgatót küldte a szegedi piaristákhoz.94 Az előterjesztés október 14-én került az elnökségi értekezlet elé: bár az Entwurf csak négyosztályú al-, vagy nyolcosztályú főgimnáziumot ismer el nyilvános tanintézetnek, mégis négy tanerővel hat osztályú gimnázium létesítését javasolják. Számításba vette az iskola igazgatósága az intézet mérsékelt anyagi erejét, számítanak a város és az egyházmegye segélyére, szem előtt tartják egy majdani főgimnázium létesítésének lehetőségét.

A vásárhelyi tanintézet 1845-ben megkapta ugyan a nyilvánosság jogát, most mégis ennek megújításáért, megerősítéséért kellett a sorompók közé lépnie. Mivel az egyházi elöljáróság 1852-ben kérte a kormánytól a tanintézet nyilvánosságának megadását, a helyhatóság 1853. április 3-án kimutatást várt a tanintézet anyagi erejéről, a taneszközök mennyiségéről, a tanárok életrajzáról, a tantárgyakról, tanórákról. A pontosabb és szabályszerű (fegyelmezettebb) eljárás érdekében ajánlják az osztrák gimnáziumok számára kiadott hivatalos folyóirat megrendelését. Hézagosnak találták a tanárok - június 4-én készített és felterjesztett - életrajzait, különösen az 1848-49-re vonatkozó időszakot (a tanárok „...esetleges írói, tudományos vagy hírlapírói működéséről" éppen úgy hallgatnak, mint arról, hogy a „választott tanárok" ténylegesen részt vettek-e az „1848—49-iki zavarokban". Elsősorban Szikszay Károly (1852-62 között tanított a gimnáziumban) ellen emeltek kifogást, aki honvéd volt a szabadságharcban, a császári hadseregbe is besorozták (igaz, büntetésből). Kétséget sem hagytak afelől, hogy „...csak az állami rendnek teljesen hódoló férfiakra lehet bízni a serdülő nemzedék nevelését"; következésképp - hangzik a fenyegetésnek is felérő bíztatás - „... egyes tanároknak hivatásukból való netaláni elmozdítása" nem lesz akadálya a nyilvánosság elnyerésének.95

A református gimnázium elöljáróságának nem volt különösebb ellenvetése és feltétele a budai cs. és kir. helytartótanács utasításaival kapcsolatban; az úgynevezett elnöki értekezlet 1853. szeptember 18-án egyelőre az algimnázium iskolatípus mellett döntött. Még ez év decemberében újfent megfogalmazták a „nyilvánossági fölterjesztés szövegét", amit 1854. március 12-én a 4343. számú kormányrendelettel meg is kaptak.96

Az egyház egyetemes értekezlete 1863 októberében foglalkozott az érettségi vizsga szabályozásával. A helytartóság intézkedése az önkormányzat jogaiba ütközik ugyan, tehát sérelmes - állapították meg -, viszont a vizsgára szükség van (1863. június 16-án jött a helytartótanács azon intézkedése, miszerint az egyetemre vagy királyi akadémiára jelentkező fiataloktól megkövetelik a rendes érettségi bizonyítványt). Az említett értekezlet 1864. áprilisi javaslata: mind a világi, mind az egyházi pályára lépők a VIII. osztály végeztével vizsgát kötelesek tenni; a vizsgákon jelen kell lennie az egyházkerület küldöttségének. A debreceni tanárkar által kidolgozott, s másoknak is ajánlott érettségi vizsga a következő tantárgyakból állt: vallástan, magyar nyelv, latin, görög, német, elemi mértan, történelem, természettan és természetrajz. Életbe léptetésére az 1863-64-es tanév végén került sor az egyházkerület gimnáziumaiban. Mivel 1859-től megkezdődött Hódmezővásárhelyen a tanintézet főgimnáziummá fejlesztése, a helytartótanács 1863. október 27-én kelt rendeletével a hódmezővásárhelyi érettségi vizsgát - mint „kellően rendezett" főgimnáziumét - a felvételiknél érvényesnek nyilvánítja. Az intézet első érettségi vizsgáját 1864. július 29-én tartották. Hajnal Ábel esperes elnöklete mellett három tanuló érettségizett: Póka Kálmán (később Nagykőrös polgármestere), Munkácsi Béla (vásárhelyi ügyvéd) és Vörös Károly (majdani váci református lelkész).97

Szinte évről évre változott a tanintézet elnevezése, s csak 1873-tól lett állandóvá (1862-63: „közgymnasium", ezt követően „főiskola", 1864-65-ben „nagy tanoda", 1865-től 1873-ig „lyceum", 1873-tól „főgymnasium"). 1871-hen alakult meg Szeremlei Sámuel lelkész elnökletével a „Főgymnasiumi Felügyelőség". A gimnázium új rendszabálya szerint az igazgatót három évente választották, intézkedtek az időszaki módszeres értekezletek, osztályszemlék tartásáról is.98

A középfokú oktatás állami rendezéséről szóló törvénytervezet egy évvel a népiskolai törvény után elkészült (1869) - még Eötvös József miniszter koncepciójának megfelelően. Vitája viszont csak akkor kapott új lendületet, amikor Trefort Ágoston került a miniszteri székbe (1873). A református egyház megpróbálta megelőzni a várható intézkedéseket („Középiskolák szervezete és tanterve. Középiskolák belrendtartására és fegyelmezésére vonatkozó szabályok", 1881.); nagyon jól tudták azonban, hogy nem nélkülözhetik az „állam gondozó kezét..., az élet compromissumot kíván". Azzal nyugtatták magukat, hogy az addig beterjesztett törvényjavaslatok közül egy sem ment el „...az autonómia respectálásában azon pontig, a meddig a jelenlegi".99

A középiskolai törvényt (XXX. te.) 1883-ban fogadta el, az országgyűlés. A vásárhelyi gimnáziumban mindaddig, amíg az állami segélyt meg nem kapták, az egyetemes konvent tanterve szerint tanítottak (1884. március). Ami az államsegélyre vonatkozik: a református egyház és az állam 1894-ben kötött szerződést az évi segély ügyében. A vásárhelyi gimnázium ennek következtében 1895-re nyolcezer, 1896-ra már tizenkétezer forint segélyt kapott. Nem járt nagyobb nehézséggel az „állami behatóbb felügyelet" gyakorlásából folyó követelmények teljesítése sem. Az igazgató az 1885. június 21-én elmondott beszámolójában azonban nem hallgathatta el, hogy felekezeti iskoláink életébe az 1883:XXX. te. egyes paragrafusaival „...talán kelleténél erősebben is belenyúl".

Ezekben az években került napirendre a gimnáziumi épületbővítés kérdése. Először 1879. június 16-án figyelmeztetett az igazgató arra, hogy az óépü-let immár szűknek bizonyul. Az építtető bizottság 1882. március 6-án terjesztette a presbitérium elé tervezetét, amit az 1883. június 18-án el is fogadott. Az alapkövet Révész Bálint (1816-1891) püspök 1883. július 2-án helyezte el, a következő tanévet (1883-84) már az új épületszárny helyiségeiben kezdhették meg.100

Az intézet azonban - tíz év elteltével - ismét kinőtte az épületét. Az 1893 márciusában elkészített számítások szerint a meglévő objektum átalakítása és kiegészítése 70 ezer forintba kerülne, egy új emelése 125 ezerbe. Az elöljáróság döntése: a gimnázium részére „...arczczal a Népkertre néző, dél felé gyönyörű és szabad kilátást nyújtó" épületet emeltet. Klamarik János miniszteri tanácsos 1893 májusában, a helyszíni szemle után, 50 ezer forint állami támogatást ígért, amit némi huzavona után 65 ezerre emeltek. 1895. január 10-én a presbitérium megalakítja az „államsegély ügyét kezelő és a főgymnasiumi építkezést vezető bizottságot" (elnöke Szeremlei Samu, tagjai: Szabó Mihály volt polgármester, Kovács Ferenc akadémikus, Garzó Imre, Futó Mihály igazgatók, dr. Imre József szemész). Többször járt küldöttség a belügyminiszternél (Perczel Dezső), támogatásért a kultuszminiszternél (Wlassics Gyula), „...úgyhogy a teljes segélyösszeg megadására az engedély tovább megtagadható nem volt" - írta emlékiratában Garzó Imre.101 így 1896. január 10-én a presbitérium Sándy Gyula budapesti építész tervét hagyta jóvá, rövidesen tető alá került az az épület is,102 amely a mai gimnáziumnak is otthona, homlokzatán a lakonikus rövidségú közléssel: „Épült 1896". (A patinás épületen lényeges változtatás azóta sem történt. - fószerk.)

A tudós tanárok

A gimnázium arculatának változását természetszerűleg követte a tanárok számának, oktatómunkájának alakulása is. 1851 előtt (az Entwurf rendelkezéseit megelőzően) 3-4 tanár oktatta a tanintézet hét osztályát (hozzávetőlegesen száz tanulót).103 1851-ben még mindig az osztálytanítás rendje dívott, a hat osztályt négy tanár tanította. Az Entwurf egyik - kétségtelenül elismerésre méltó - intézkedése volt az osztálytanítás felváltása a szaktanári rendszerrel. Az átszervezés következtében a gimnázium tantestülete hat főre emelkedett és szakosodott: az igazgató mellett a magyar és német nyelv tanszékét Kiss Gusztáv, a történelem és földrajzét Szikszay Károly, a latin és görög nyelvét Oláh Károly, a mennyiségtan és mértanét Deák Sándor vezette. A VII. osztály visszaállításával (1861-62) már nyolc főre emelkedett az oktatók száma, ami 1868-69-től kiegészült egy-egy rajztanári és testgyakorlás tanári státusszal.

A gimnázium tantestületének kapcsolata az egyházi főhatóságaival nem volt mindig felhőtlen. Az illusztrálás szándékával szeretnénk néhány példát felidézni. Az 1856-57-es tanévtől az „Ausztriai birodalom statistikáját" - az „Oester. Vaterlandskunde" című vezérfonal alapján - németül kellett tanítani. A tiszántúli egyházkerület viszont már az 1856-57-es tanévre vonatkozóan elhatározta, hogy debreceni gimnáziumában minden tantárgyat magyarul adnak elő; 1858 áprilisában bizottságot is neveztek ki „...egy irányában teljesen magyar, szellemében egészen protestáns jellegű tanterv" elkészítésére.104 Ezt a tantervet csak „puszta tudomásul vétel" céljából küldik fel az uralkodóhoz, a kerület középiskoláit viszont felhívják az azonnali bevezetésre. A vásárhelyi gimnázium vezetése „technikai okokra" hivatkozva, inkább a korábban annyira átkozott Entwurfhoz ragaszkodva, egyelőre nem szakít tantervével. Az iskola vezetése és helyi elöljárósága két tűz közé került: az egyházkerület szigorúan ragaszkodott a saját tantervéhez, másrészt „...a magát még mindig teljes erejében képzelő hatalom" is feltétlen engedelmességet követelt. A vásárhelyiek az utóbbitól tartottak jobban. „így az egyházkerület szemében mint nemzetiségünk és autonómiánk hűtlen sáfárai állottunk, a kormány előtt pedig az egyenes engedetlenség színében tűntünk fel" - írta Futó Mihály.105 Abban a válságos időben, amikor osztatlan egyetértésre lett volna szükség, éppen a kerület „népességére nézve második egyháza" tért el főhatósága felfogásától. Ezzel pedig akkor nem lehetett dicsekedni: a gimnázium vezetésének nem volt bátorsága szembefordulni a helytartóság „zaklató rendeleteivel".

Említettük, hogy 1871-ben megalakult a gimnázium ügyeit is intéző, afelett felügyeletet gyakorló igazgatótanács, amibe az iskola 1907-ig - az igazgatóval együtt - öt tanárt delegálhatott. 1907. szeptember 2-án az egyháztanács átiratot küldött a gimnáziumnak, tudatva, hogy ezt a számot négyre csökkentik. Az „egyházi törvények" VI. te. 98. §-a szerint azonban a nevezett tanács egyharmadát a tanároknak kell alkotnia, a tanárkar élt fellebbezési jogával. Kimutatták, hogy az egyházkerület nyolc főgimnáziuma közül hatban e szabály szerint jártak el, kivétel Békés és Hódmezővásárhely. A vitában végül is az egyháztanács hátrált meg: 1907. december 28-án a gimnáziumot képviselő tanárok számát ismét ötre emelte.106

Hódmezővásárhelyen létezett - él egy család, amelyben - immár másfél százada - az a hagyomány öröklődik, hogy az egyik gyermekük pedagógus, egy másik orvos lesz. E család első, városunkban ismert, nagy köztiszteletnek örvendő egyénisége Imre Sándor volt. A debreceni kollégiumban - Arany János tanulótársaként - bölcseleti, jogi és teológiai tanulmányokat folytató fiatal tanár először 1843-ban, majd 1848-ban jött a vásárhelyi tanintézetbe irodalmat és nyelvtant tanítani. A nyelvújítás, nyelvtörténet és népköltészet avatott kutatója valódi iskolateremtő egyéniség volt a szó szoros és tágabb értelmében. 1860-ban Debrecenbe, 1872-ben az újonnan szervezett kolozsvári tudományegyetem tanszékvezető tanárának hívták. Még a vásárhelyi gimnázium igazgatójaként, 1858-ban lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1879-ben rendes tagja.

Gyermekei közül Lajos (1858-1923) választotta a nevelői hivatást, József (1851-1933) az orvosit (évekig a gimnázium iskolaorvosa, 1909-től a kolozsvári, majd a szegedi egyetem professzora). A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen magyar-német szakos diplomát szerzett Imre Lajos 1884-től nyugdíjazásáig (1917) a főgimnázium tanáraként, majd igazgatójaként működött, írásait az Erdélyi Múzeum, az Irodalomtörténeti Közlemények, a Figyelő közölte.

1852-ben lett a gimnázium tanára, majdan igazgatója a felettébb izgalmas és változatos életű Kiss Gusztáv (1825-1899). Morvaországból (Rovecin) érkezett Kecskemétre, ahol a jogot Jókai Mór és a műfordító Ács Zsigmond iskolatársaként végezte. 1847-ben Pest megye Kossuth Lajos mellé nevezte ki országgyűlési jurátusnak; így tagja lehetett 1848-ban a bécsi küldöttségnek is. 1848-49-ben a 49. honvédzászlóalj századosa; a komáromi kapituláció előnyét élvezve azonban sikerült megmenekülnie a megtorlástól. A Podma-niczky családnál végzett rövid házitanítóskodás után került Hódmezővásárhelyre, ahol 1888-ig, nyugdíjba vonulásáig tanított magyart, németet és franciát.107 1860-ban két jeles tanárral gazdagodott a tantestület. A Debrecenbe távozott Imre Sándor tanszékét Fejes István (1838-1923) költő, egyházi író vette át. A drámaírással, Shakespeare-fordítással is foglalkozó irodalomtanár 1865-ig élt és tanított Vásárhelyen (1910-től református püspök). Szintén 1860-tól oktatott magyar nyelvet és irodalmat, majd igazgatta az iskolát (1877-1904) a Borsodból származó Futó Mihály (1835-1909). Lapot szerkesztett (Hód-Mező-Vásárhely, 1871-74); neki köszönhetjük a gimnázium történetének első megírását (1897).

Az 1848-49-es szabadságharc csatatereiről, az itáliai kényszerkatonáskodás megpróbáltatásaiból érkezett Vásárhelyre 1862-ben Garzó Imre (1827-1914) mérnök, tanár. 1863-ban Kiss Gusztávval együtt szervezte meg (egy megyei sorsjáték hasznából) a gimnázium fizikai szertárát; 1867-68-ban igazgatónak is megválasztották. 1874-ben nyugdíjba vonult, de még évekig dolgozott a Főgymnasiumi Felügyelőség tagjaként. Oktatómunkája, közéleti tevékenysége mellett foglalkozott közoktatáspolitikai kérdésekkel („A közoktatás kérdéséhez", 1880.), tankönyvírással (Mennyiségtan", 1864.).108 Hátrahagyott emlékiratait 1978-ban a Magvető Kiadónál jelentették meg.

A Kolozsvárott szerzettföldrajz-természetrajzi diplomájával, Hermán Ottótól elsajátított kutatómódszertani ismeretekkel érkezett 1892-ben Hódmezővásárhelyre Bodnár Bertalan (1868-1952). Nevéhez kapcsolható a gimnázium természetrajzi gyűjteményének összeállítása; mintegy tíz könyv, 150 hírlapi és folyóiratcikk megjelentetése a város földrajzáról, flórájáról, faunájáról, meteorológiai viszonyairól. Az általunk kiválasztott tanárokról írottakat a Tanárkari jegyzőkönyv 1907. április 12-i bejegyzésével szeretnénk zárni: „Igazgató jelenti, hogy Csépke Andor kartárs megérkezett, állását elfoglalta". A görög-latin szakos Csépke Andor (1881-1965) harminckét évig tanított - nem „középiskolás" fokon - a vásárhelyi gimnáziumban, bocsátott pályájára jónéhány kitűnően képzett klasszika-filológust, nyelvtudóst.

A tanulók

Amit a fentiekben az iskola jellegének változása kapcsán írtunk, az hatott az intézet tanulólétszámának alakulására is. 1848-49-ben a hat osztályba 62 tanuló járt, 1852-53-ban ugyan 110 fő, de ettől kezdve fokozatos csökkenés tapasztalható.109 Az 1859-60-as tanévtől kezdődik meg a nyolcosztályos főgimnázium kiépülése, ekkor 78-an jártak a falai közé. A tanulói létszám 1865-66-ban lépi át a kétszázat, 1879-80-ban a háromszázat; innen - meglehetős ingadozással - 240-340 között mozgott.110

A gimnázium vidéki tanulókat is fogadott, főleg Csanád, Torontál, Bács-Bodrog, Temes és Arad megyékből (1880-1919 között a helyiek és vidékiek aránya: 67:33%-hoz). Nem volt jelentős a lemorzsolódás sem: az 1880-as években beiratkozott tanulók 92%-a, az 1901-1919 közöttiek 96%-a vizsgázott le. Az is tény, hogy a vásárhelyi református gimnázium mindig nyitva volt a más vallású növendékek előtt.111 A másik oldalról megnyilvánuló érdeklődést az is magyarázza, hogy a városban nem volt más középfokú tanintézet; a vasút megépítéséig (1870-es évek) még Szeged is meglehetősen messze esett. E kérdéskörhöz - korunkban maradva - két megjegyzés kívánkozik.

1849 után a császári kormányzat az oktatásügyet készségesen szolgáltatta ki a katolikus egyháznak; a liberális eszmék terjedését a katolicizmus eszmevilágával igyekezett ellensúlyozni. A katolikus diákokat kitiltották a protestáns intézetekből. Vásárhelyen is közölni kellett ezekkel a növendékekkel, hogy amig miniszteri engedélyhez nem jutnak, nem tekinthetik őket tanítványaiknak.112 A gimnázium tanárai azonban hagytak kiskaput: Tóth Ferenc esperes hozzájárulásával megengedték a minisztériumhoz folyamodó katolikus szülők gyermekeinek, hogy a válasz megérkeztéig „leckére bocsáttassanak", s csak nemleges döntés esetén kell tőlük megválni.

Garzó Imre emlékiratában olvasható, hogy tanári pályája és igazgatósága utolsó éveiben (az 1860-70-es évek fordulója) szerb tanulók lepték el a gimnázium felső osztályait. Némelyiknek a neve később a fővárosi lapokban is felmerült Szabadkáról, Kikindáról, Újvidékről, sőt még Belgrádból is.113 Futó Mihály kettőt meg is nevez: Dusán Jorgovic a magyar Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban, Stevan Curcic a belgrádi vallásügyi minisztériumban töltött be magas hivatali állást.114 A szerb nemzetiségű diákok érdeklődése nagyon is érthető okokra vezethető vissza: 1867 után megkezdődött Magyarországon is a modern államszervezet kiépülése (igazgatási intézményeivel, hivatalszervezetével, a társadalom mindennapi életének szabályozásával), ebben csak úgy tudta valaki a helyét megtalálni, ha a hivatalos nyelvet (magyar) elsajátította. Később azonban az újvidéki szerb liberálisok által létrehozott ifjúsági szervezet (Omladina) a vásárhelyi diákok között is felütötte a fejét.

A korra jellemző, abból fakadó változás ment végbe a tanulók származásszerinti megoszlásában 1848 és 1919 között. Időközben létrejött a kiegyezés, megteremtődtek a modernizáció legelemibb feltételei. Az új társadalmi formáció a maga képéhez igazította e város és környéke foglalkoztatási struktúráját is. Az általunk vizsgált időszakban az első helyen - már ami számarányukat illeti - egyaránt a földműves (1848—49), illetve a kisbirtokos, bérlő (1910-1919) szülők gyermekei vannak. Amíg 1848-49-ben a 2. és 3. helyet az értelmiségi származásúak (papok, tanárok, tanítók, egyéb) gyermekei foglalták el, ötven év múltán e réteg iskoláskorú gyermekei a 4. és 6. helyre szorultak vissza; helyükre a kisiparos, kisvállalkozó kategória emelkedett. Meglehetősen magas számban találjuk 1910-18 között a köztisztviselők és a kiskereskedők gyermekeit a tanulók összességében, de megjelennek olyan foglalkozások, amilyenekkel 1848-49-ben nem találkoztunk: kereskedelmi vállalkozó, magánzó, kereskedelmi és közlekedési segédszemélyzet (altiszt, segéd), járadékos stb. A változás viszonylag hű tükre a dualizmuskori átalakulásnak, benne egy mezőváros társadalmi átstrukturálódásának.115

A gimnázium tanári karának nem kis energiájába került, hogy a (napi) politika hullámcsapásaitól tanítványait megóvja, illetve esetleges politizálásukat az általuk jónak tartott mederbe tereljék. (E megokolással tiltotta meg például Garzó Imre az Omladina működését az iskola falain belül.) A tanárokról szóló fejezetben láttuk, hogy az önkényuralom a maga intézkedéseivel - politikailag - miképp nehezedett a vásárhelyi református középiskolára.

1859-ben, a Kazinczy centenárium alkalmával kelt szárnyra az Akadémia bíztató jelszava: „Élünk!". Ennek hatására döntött úgy a gimnázium nyolc tanulója, hogy társaik erkölcsi nemesítésére, „szóbeli vitatkozással önmaguk művelésére" Aula néven társaságot alakít (1860. december 19.). A társaság 1861. április 16-án „Önképző Egyletté" alakult át, célja Jeles művek olvasása, önmunkák készítése". Az egylet 1862-ben vette fel a J'etőfi Társulat", 1891-ben a „Petőfi Önképzőkör" nevet. Első „felügyelője", azaz tanárelnöke Vitéz Lajos volt; a későbbiek során említést érdemel Kiss Gusztáv, Ábrái Károly, Futó Mihály, Imre Lajos. Az alapító tagok között a legjelesebb Török Károly (1843-1875), aki már ekkor népdalok és népi szokások gyűjtésével foglalkozott, később etnográfusként országosan is úttörő jellegű gyűjtőmunkát végzett. 1859-től volt a gimnázium tanítványa. Az önképzőkör tagjai megemlékeztek Berzsenyi Dániel és Széchenyi István születésének 100. évfordulójáról (1876. illetve 1891.); meggyászolták Arany János (1882) és Kossuth Lajos (1894) halálát; 1886-tól rendszeresen megünnepelték március 15-ét, a tantermeket Széchenyi, Kossuth, Petőfi és Deák arcképeivel díszítették; szobrokra, emlékművekre gyűjtöttek (aradi vértanúk, Széchenyi nagycenki, Kossuth vásárhelyi szobra stb.).116

A gimnázium egyik jeles tanulóját (Török Károly) már említettük. Most megkíséreljük a sort bővíteni, természetesen lemondva még a teljesség látszatáról is. Néhány évet töltött e falak között Tornyai János (1869-1936), századunk magyar képzőművészetének kiemelkedő alkotója (1886-tól azonban már a budapesti Mintarajziskola növendéke). 1880-tól végezte gimnáziumi tanulmányait Vásárhelyen az ugyancsak festészettel foglalkozó Endre Béla (1870-1928); 1886-tól Rácz Gyula (1874-1948) közgazdász, statisztikus, az őszirózsás forradalom államtitkára (1918); Imre Sándor (1877-1945) „...a nagy tanító s nemes barát", ahogy a Kín és dac" című költeményét ajánlotta neki Ady Endre. A pedagógiai íróról, művelődéspolitikusról,117 művelődési miniszterről (1919) van szó, az igazgató Imre Sándor unokájáról. Ha ő pedagógusnak ment, öccse, Imre József (1884-1945) orvosnak. Akiváló szemész munkásságát Európa-szerte ismerték és elismerték (ld. az európai Ophtalmológiai Társaság nemzetközi Imre József-díja!).

A századforduló éveiben tanult a református tanintézetben Fülöp Zsigmond (1882-1948) tanár, természettudományi író; Pásztor János (1881-1945)

szobrászművész, az Országház előtt álló Rákóczi-szobor, a martonvásári Beethoven-emlékmű, a vásárhelyi Hősi emlékmű és a Vízhordó lány alkotója; Bibó Lajos (1890-1972) író, újságíró. 1908-ban kezdte tanulmányait Fari László (1898-1953) vegyészmérnök, Kossuth-díjas (1951); a következő évben Tölcséry István (1899-1963) az intézet legendás hírű könyvtárosa, tanára (1930 és 1959 között). Pákozdy Ferenc (1904-1970) költő, műfordító, író 1914-ben lett az alma mater tanulója, az érettségit azonban Szegeden volt kénytelen abszolválni; három évig (1917-1920) volt itfc diák Rajz János (1907-1981) színész, a Nemzeti Színház tagja, aki 1958-ban kapott Kossuth-díjat. Az első világháborút követő évtől magántanulóként kapcsolódott az iskolához Banga Ilona (Baló Józsefné), a Kossuth-díjas biokémikus (1955), Szent-Györgyi Albert egykori munkatársa.118 Méltán jellemzi e sort Keresz-tury Dezső szép verse, a mai gimnázium „himnusza"

„Százados nagy iskolája

Ős fát hoz új virágzásra,

s nevel művelt, hű magyart"

(A Múzsák nyájas szigetén).

Iskola az embertelenségben (1914-1918)

Az 1914. augusztus 21-én tartott tanévnyitó értekezleten az igazgató bejelentette, hogy a hadbavonulás miatt hat tanár heti 108 órájának helyettesítéséről kell gondoskodnia. Ez az első jelzése annak, hogy az előző tanév zárása óta valami nagy dolog történt a világban.119

Éppencsak kezdetét vette az oktatás, a katonai hatóságok máris jelentkeztek: az épületre kórház céljára lenne szükség. A református egyház elemi iskoláinak épületeibe helyezték ki az osztályokat, a tanórákat megrövidítették. Debrecenből még így is elmarasztalták a vásárhelyi egyház engedékenységét, amiért ilyen könnyen lemondott gimnáziuma épületéről. Hiába volt azonban - a lakosság részéről is megnyilvánuló - sürgetés, a gimnázium csak 1915. október 21-én térhetett vissza otthonába.

A háború ténye az oktatómunka tartalmi részére is rányomta a maga bélyegét. Két idézet az 1915. szeptember 16-án tartott nevelési értekezlet hozzászólásaiból: id. Tölcséry István történelemtanár megjegyzi, hogy „...az idegen népek történetével nem, a hazai nemzetiségekkel azonban maga is szükségesnek látja részletesebben foglalkozni". Bodnár Bertalan szerint „...a földrajz tanítás keretében is behatóbban kellene foglalkoznunk hazánk etnográfiai viszonyaival s elfogulatlan megvilágításban bemutatni az egyes, eddig inkább csak gyarló oldalukról feltüntetett s túlságosan lenézett nemzetiségekkel".120 A magyar irodalmi dolgozatok címei csak a háborúval együttjáró bajt sejtetik, kevésbé a leselkedő veszélyt: „Kik viselnek ma egymás ellen háborút és miért?" (IV. osztály); „Beszéd egy honvéd sírjánál az uzsoki szorosban" (V. osztály) és „Mit várhat a magyar nemzet a nagy háború sikeres bevégzése után?" (VIII. osztály).121

A vallás- és közoktatásügyi miniszter 913/1915. számú rendeletével szolgáltatta ki a 20 és 19 éves középiskolás tanulókat a hadigépezet kielégíthetetlen étvágyának. Azoknak, akik a népfelkelői szemlén alkalmasnak minősültek, osztály- illetve érettségi bizonyítványt állítanak ki. Miután a püspöki hivatal áldását adta erre a rendelkezésre, a vásárhelyi gimnázium tanári kara 1915. február 23-án 15 diáknak osztotta ki az „igazolványi lapokat". A fiúk elindultak a frontra, köztük kettő a korai hősi halálba: Demeter József VII. és Grojdár János VIII. osztályos tanuló. Az 1914-ben érettségizettek közül -Tölcséry István által 1915-ben készített kimutatás szerint - tizennégyen „...küzdenek honunk fennmaradásáért..., vagy már meg is pecsételték hon-szerelmöket hősi halálukkal".122

Ahogy szaporodtak a háborús évek, úgy vált mind nehezebbé az élet a gimnáziumban is. A háború harmadik évére a költségvetés a felére csökkent. Amihez két dolgot kell hozzászámítani: egyrészt az élet egyre drágább lett, a korona értéke viszont romlott; másrészt a tanulók létszáma ezalatt nem csökkent. Dóczi Imre egyházkerületi felügyelő 1917. áprilisi vizitációjának jegyzőkönyve arról árulkodik, hogy 1916-17 telén szénhiány miatt tíz napra be kellett zárni az intézetet. A felsorolt - zömükben az adminisztrációból, a hanyagságból származó - hibák, kifogások eltörpülnek a fűthetetlen termek, a tanár nélkül maradt órák rideg tényei, a tanulók lehangoltsága mellett („...miként másutt, úgy itt is általában érezhető az ifjúságra a háború nyereségének hatása"; vagy: „A tanulók épp úgy ki vannak téve a lelki depressióknak, mint a tanárok").123

 


Lábjegyzetek

  1. Fejérváry József 1929. 51-52.
  2. Köte Sándor: Közoktatás és pedagógia az abszolutizmus és a dualizmus korában. Bp., 1975. 10-14.
  3. Plugyai Imre 1855. 531-532.
  4. Zsilinszky Mihály 1900. 360.
  5. Szeremlei Sámuel 1938. 156.
  6. Vidonyi - Varga - Biczó 1907. 164-165.
  7. Palugyailmre 1855. 531.
  8. Zsilinszky Mihály 1900. 368., 370., 372.
  9. Csók Mózes: Hódmezővásárhely városának statisztikai leírása. 1852. Idézi W 1886. november 18. - december 9.
  10. Szeremlei Sámuel 1938. 164-169.; Bernátsky Ferenc: A hódmezö-vásárhelyi római katholikus népiskolák rövid története. H, 1895. 5-8.
  11. Kemény Simon: A hódmezővásárhelyi izraelita népiskola múltja és jelene. H, 1896. 8.
  12. Szeremlei Sámuel 1938. 164.
  13. Értesítő 1882.10.
  14. Uo. 9.
  15. Szeremlei Sámuel 1938. 174-175.
  16. A külterületi iskolákkal kapcsolatban ld. Szeremlei Sámuel: Állítsunk tanyaiskolákat! = HMV 1872. április 21.; Értesítő 1893. 8-9.; Medvetzky Imre: Vásárhely önállósításának története = VRU 1923. október 25.; Csernai Mátyás: A hódmezővásárhelyi külterületi állami elemi népiskolák értesítője az 1927-1928. tanévről. H, 1928. 1-3.; Herczeg Mihály 1974. 4.
  17. Értesítő 1893. 12., 16.; Szeremlei Sámuel 1938. 186-189.
  18. A fejezethez előtanulmányként felhasználtam Kecskeméti Lászlóné: Városunk óvodáinak története 1860-1980. H., 1981 c. kéziratot (NLK), a továbbiakban a hivatkozást mellőzöm.
  19. Friedrich Fröber (1782-1852) német pedagógus. Elmélete szerint a gyermek tevékenysége útján fejlődik, ezért célirányos játékszereket, foglalkozási eszközöket tervezett. Rendszere figyelemmel volt a játék szerepére az óvodai nevelésben. Elmélete Magyarországon a múlt század végén terjedt el.
  20. Fodor Lajos (1844-1906) kisdedóvó, a hazai óvodaügy előmozdítója. 1871-tól az első vásárhelyi óvoda vezetője.
  21. Pmj. 1885., 1886.; Tarjáni I. menhely = Malom utcai óvoda, Susáni IV. menhely = Klauzál utcai óvoda, Lakhati ül. menhely = Szent István utcai óvoda.
  22. Pmj. 1894.; MStÉ 1895.
  23. Pmj. 1902.
  24. MStK 1904. 5., 1907.8. Népoktatásügy.
  25. Pnq. 1914.
  26. MStÉ 1914., 1919-1922.; Mária Valéria utca, Malom utca, Ferenc József sgt., Pálffy utca, Szent István utca, Klauzál utca, Nádor utca, Minta-Óvoda.
  27. Szeremlei Sámuel 1927. 382.; Értesítő 1893.
  28. Bernátsky Ferenc: A Hódmezé-vásárhelyi római katholikus népiskolák rövid története. H., 1895.
  29. CSML HF Isk. sz. jkv. 1874.
  30. Szeremlei Sámuel 1938.66.
  31. Gacsári Kiss Sándor 1985.
  32. Nagy Gyula: A gyermek és az iskola = BMMÉ 1975. 4.
  33. Garzó Imre 1978. 166.
  34. Értesító
  35. Pmj. 1885.
  36. Uo. 1888.
  37. CSML HF Isk. sz. jkv. 1884. december, 1885. január; Tan ir. 3176/1884.
  38. Uo. Isk. sz. jkv. 1896. november.
  39. Uo.; 1897. március; Pmj. 1897.
  40. Bernátsky Ferenc i.m.; CSML HF Isk. sz. jkv. 1897.; Pmj. 1897.
  41. CSML HF Isk. sz. jkv. 1898. december.; Pmj. 1897.
  42. Bernátsky Ferenc i. m.
  43. CSML HF Isk. sz. jkv. 1897., Tan ir. 377/1894.
  44. MStÉ 1895. 400.
  45. CSML HF Isk. sz. jkv. 1897. október, 1898. augusztus.; Tan ir. 10559/1897.; Pmj. 1897.; Medgyesi János (1870-1943) siketnéma intézeti tanár, eszperantista.
  46. CSML HF Isk. sz. jkv. 1901. június, 1903. március; Pmj. 1903.
  47. Pmj. 1915. Külterületi iskolák ir.
  48. Pmj. 1911.
  49. Glatz Ferenc: Nemzeti kultúra - kulturált nemzet. Bp., 1988. 181.; Németh László: A kísérletező ember. Bp., 1963. 32-33.; Sebő László: Békéscsaba közoktatásának története. Békéscsaba, 1974. 204-219.; Simon Gyula: A polgári iskola és a polgári iskolai tanárképzés története. Bp., 1979.; Felkai László: Eötvös József közoktatásügyi tevékenysége. Bp., 1979.; Köte Sándor. Közoktatás és pedagógia az abszolutizmus és a dualizmus korában. Bp., 1975.
  50. Polg. fiuisk. ért.
  51. VK 1870. február 6., november 13.
  52. HMV 1872. december 15.
  53. VK 1870. október 2.; Polg. leányisk. ért. 1938/39.
  54. VK 1873. október 23.
  55. Uo. 1875. július 25.; CSML HF Tan ir. 2076/1875., 2369/1875., 1003/1876., Isk. sz. jkv. 1874. július.
  56. CSML HF Tan ir. 346/1876., 1480/1878., Isk. sz. jkv. 1877. december.
  57. Uo. Isk. sz. jkv. 1881. január.
  58. Ua. 1882. február, szeptember, november, 1889. február, április. Pmj. 1884.
  59. Polg. leányisk. ért. 1936-1940.; Exner Leóné: A polgári leányiskola története. H., 1896.
  60. Polg. leányisk. ért. 1939-1940.; Magyarország története 1848-1890.1402.
  61. Gacsári Kiss Sándor. A Szt. Domonkos Rendi Nővérek Elemi és Polgári Leányiskolájának évkönyvei.
  62. Polg. leányisk. ért. 1890-1891., 1938-1939.; CSML HF Isk. sz. jkv. 1889. február, június, 1891. február, 1892. június.
  63. CSML HF Isk. sz. jkv. 1891. február.; Polg. leányisk. ért. 1890-1891., 1891/1892.
  64. CSML HF Isk. sz. jkv. 1891. május; Pmj. 1883.
  65. CSML HF Isk. sz. jkv. 1891. február.
  66. Pmj. 1894.; CSML HF Isk. sz. jkv. 1894. szeptember; Polg. leányisk. ért. 1938-1939.
  67. Pmj.
  68. Polg. leányisk. ért. 1938-1939., 1907-1912. (A tanterv alapja a 40483/1908. VKM sz. rendelet).
  69. CSML HF Kgy. jkv. 94/1906.; Pmj. 1906.
  70. Polg. fitíisk. ért. 1903-1904.
  71. CSML HF Kgy. jkv. 1870. szeptember 23., október 25.
  72. Ua. 1870. november 6.; VK 1870. november 13.; Polg. fiúisk. ért. 1933-1934.
  73. Polg. fitíisk. ért. 1894-1895., 1933-1934.; CSML HF KIB ir. 1686/1893.
  74. CSML HF Isk. sz. jkv. 1891. november; Polg. fitíisk. ért. 1894-1895., 1933-1934.
  75. Polg. fitíisk. ért. 1933-1934.; CSML HF Polg. fitíisk. ir. 253/1894. Az állami polgári fiúiskola alakuló tantestületi ülése 1894. augusztus 31-én volt.
  76. Polg. fitíisk. ért. 1895-1896.
  77. Uo.; CSML HF Polg. fiúisk. ir. 203/1908.
  78. Polg. fiuisk. ir. 80/1912.
  79. Ua. 122/1912., 1912. május jkv.
  80. Előtanulmányként felhasználtam Katona Lajos: Szakoktatás története 1848-1945. H., 1989. c. kéziratot (CSML HF).
  81. Szeremlei Sámuel 1900. 350-351. 1854 júniusában vasárnapi iskola nyűt a gimnázium épületében, valamint az újutcai iskolánál.
  82. Zsilinszky Mihály 1898.
  83. CSML HF Isk. sz. jkv. 1888. szeptember.
  84. Ua. 1883. szeptember.
  85. Ua. 1892. november; Szeles János. H., 1899.
  86. Előtanulmányként felhasználtam Vári Hona: A Hódmezővásárhelyi Óvónőképző Intézet története 1892-1932. Szarvas, 1980. c. kéziratot (NLK).
  87. Exner Leó (1863-1935) óvónőképző intézeti tanár, zeneszerző, tankönyvíró. Az óvodáskorú gyermekek pedagógiai alapokon nyugvó oktatásának kidolgozója. „Gyermekfoglalkoztatás c. tanácsadója több kiadást is megért.
  88. Wolfgang Köhler (1887-1967) német, majd amerikai pszichológus, az „alaklélektani" irányzat jeles képviselője.
  89. Varsányi Péter István: Honvéd Egylet Hódmezővásárhelyen 1848-1849-ben = TCSMT V. 1981.
  90. CSML HF Tan. ir. 18/1848-49.
  91. Futó Mihály 1897. 98-99.
  92. Tiszántúli Református egyházkerület Levéltára. Debrecen. Szuperintendensi értekezlet jkv. 1849. 1. b. 2556. sz.
  93. Futó Mihály 1897. 98-99.
  94. Uo. 101.
  95. Uo. 108.
  96. Uo. 110.
  97. Uo. 141-142.
  98. Uo. 145.
  99. Debreceni Protestáns Lap, 1881.
  100. Futó Mihály 1897. 202.
  101. Garzó Imre 1978. 175-176.
  102. Futó Mihály 1897. 285.
  103. Uo. 96.
  104. Uo. 114.
  105. Uo.
  106. Tan. k.jkv. 1907.
  107. Futó Mihály 1897. 224-225.
  108. Vö. Varsányi Péter István: Garzó Imre pedagógiai nézetei = BGGÉ. 1974. 10-24.
  109. Ref. Gymnasium 1847-48-dik iskolai második félév Név- és Tanjegyzéke; A hódmezó-vá-sárhelyiref. gymnasium igazgató jegyzökönyve 1853-54., 1857-58.
  110. Fógimn. ért.; Futó Mihály 1897. 96., 290.
  111. Fógimn. Ért. 1880-1919.
  112. Igazgatói jkv. 1853-54.
  113. Garzó Imre 1978. 194.
  114. Futó Mihály 1897. 151.
  115. Fögimn. Ért. 1880-1918.
  116. Futó Mihály 1897. 332-346.
  117. Ismert műve a Nemzetnevelés, 1912-ben jelent meg.
  118. Fógimn. Ért. 1880-1918.
  119. Tan. k.jkv. 1914.
  120. Ua. 1915-16. 15. sz.
  121. Fögimn. Ért. 1916.
  122. Ua. 1914-15.
  123. Ua. 1916-17.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet