|
|
E vidéken korona birtokok voltak. — A kanok ide érkezése s a mongolok elől menekülése. — A kan települők nem férnek össze a magyarokkal, — de a király szívesen fogadja őket. — A mongolok és kanok dühöngéseik. A vidékbeli lakosság és nemesség veszedelme. — A tatár seregek vidékünkön egyesülnek. — A búvó-helyek nem adnak menekülést. — Perg és Egres sorsa. — Helyi mondák és elnevezések a tatár-járásról. — Az ország szomorú sorsa s pusztulása. — A mongolok elköltözése. — Nyomukban az éhség, sáska és végső nyomorúság lépnek. Béla helyreállítja országát. — A kunok emlékei határunkban és a vidéken. — A visszatelepített kunok itt alkalmas helyet találtak, de vadságukból igen lassan léptek ki.
E hely és vidék azonban inkább természeti gazdagságáért lehetett becses a Csákok előtt, mintsem kultúrájáért és sűrű népességéért, mely utóbbikkal nem igen dicsekedhetett. A népesség gyér voltára mutatnak az 1138. és 1237. fentebb hivatott oklevelek adatai, melyekben a kevés számú lakosság községenként és névszerint elősoroltatik. De mutatják azt e korból való templomaink, melyek, mint ásatásaink alkalmával kitűnt, valamennyien csekély számú hívekre voltak építve és a templomok körül fekvő sírok szegénysége, melyekben a csontvázakon kívül ékszerek, fém tárgyak és pénzek csak nagy ritkán találtattak. Így történhetett, hogy mikor ép' ez időben a kunok Kuthen királyuk alatt hazánkba érkeztek, IV. Béla, ki nemrég lépett elhalt atyja trónjára, egy részöket e gyér népességű vidékre telepíté le, a mi egyszersmind újra azt is tanusítja, hogy a Körös-Maros közén még mindig nagy kiterjedésű királyi birtokok állottak fen, melyek egyes nemzetségek és családok közt mindeddig nem voltak kiosztva.
Az új vendégek — kumanok, turkomanok, az orosz íróknál palovczok — nem voltak egészen ismeretlenek az akkori magyarok előtt, mert hiszen hazánk délkeleti részét régóta háborgatták betöréseikkel, egy részök II. István és Sz. László királyunk idejében le is telepíttetett már alföldünkre s a künmaradottakkal, keresztyén hitre téritésök érdekében, Béla és küldöttei elég gyakran érintkeztek. Volt is valami hasonlóság e vándor nép és a magyarok között: habár a fajrokonság be nem bizonyítható, a nyelvi különbség pedig minden kétségen felül áll. A történeti kapcsolat és hasonlóság a két nép közt onnét eredt, hogy mindkét nép huzamosabban élt Kipcsákban, az Etel és Uzu, vagyis a Volga és Dnieper közii termékeny és roppant kiterjedésű térségen, hová mindketten keletről, Ázsiából jöttek s hol hosszú időn keresztül több beköltözött népekkel együtt éltek a tartomány ősi lakosai társaságában, kik törökök voltak.1
Miként a magyarokat századokkal korábban e tartomány ős lakói közé tartozó pecsenegek: ugy a kunokat is tovább űzték innét a hódító mongolok, kik most rettenetes pusztítást követve el Oroszországban, Batu khán vezérlete alatt Európa meghódítására indultak. Magok a mongolok, az uralkodó és állam alkotó nép, aránylag nem voltak nagy számmal, de táborukban voltak a a legyőzött népek százezrei. Szerencsések voltak rövid idő alatt több nagy hadvezért számítani uralkodóik közé, kiknek egyike Temudcsin (Ta-merlán), ki hadjárataiban Csengisz (= hatalmas) nevet vett fel, legyőzte Oroszországot, Khínát, Bokharát, Persiát, Samarkandot s Ázsiának nagyobb részét, ide értve a tatárokat is. Halála után Ogataj lett a fő-khán, ki a hódítások folytatása végett több seregbe osztá 1 1/2 millió főre menő hadseregét, mely seregek egyikének élén állott a már említett Batu, ki elől, mint fergeteg elől, futottak a megriadt kunok.2
Béla király tehát nagy szívességgel fogadta a földönfutó Kuthent és népét s ennek számára, mint említők, az ország legtermékenyebb síkságát mutatta ki lakóhelyül, hol épen szomszédságban estek száz évvel korábban telepített fajrokonaik. Azonban egy fél vad ember tömeg, minő a kun volt, mely törvényt, erkölcsöt és tisztességet — keresztyén értelemben — nem ismert, melynek nomád életmódja merő ellentétben állott a már polgárisuk magvar népével, a dolog természete szerint nem férhetett össze a benszülött lakossággal.
A kunok méneseiket és barom csordáikat legeltették a magyarok megművelt földein, elhordták és rongálták ezek ültetvényeit, „a szegények leányaival gyalázatosan bántak",3 de nem kímélték az urakat sem. E nyers kicsapongások hatását fokozta a kunok idegen nyelve is, melyet a magyar nem értett s e miatt az egymással való összesimulás meg volt nehezítve.
Béla királynak azonban nagy szüksége volt a harczias jövevényekre, nemcsak a rakonczátlan főurak s az ezek által demoralizált nemzetre való tekintetből, hanem különösen a miatt, mert a kunok után a tatárok jöttek, a hogy a nép a mongolokat nevezé, kik t. i. harczias és eszes főnökeiknek, ezek közt az öreg Szubutajnak, Dsenkiszkán diadalmas vezértársának, parancsnoksága alatt csakhamar elözönlötték Kelet-Európát, megsemmisítettek minden ellenállást, mely útjokban felmerült s négy nagy hadoszlopban betörve hazánkba, a király seregét, mely felett mind felszerelés, mind hadászati belátás és katonai erények dolgában túlsúlyban voltak.
5. sz. A tatárok betörése.
Muhinál széttiporták, miután csaknem egyidejűleg Erdélyt is elfoglalták, s ezzel az elkorcsosult magyarok hazájának teljesen uraivá lettek s itt soha sem képzelt kegyetlenséggel dühöngöttek. Velük versenyezve együtt pusztítottak és gyilkoltak a kunok is, a miatt bőszülve fel ellenünk, hogy mikor épen a tatárok ellen akartak volna indulni, a magyarok Béla táborában levő királyukat, Kuthent, családostul leölték, arra a hitvány gyanúra, mintha t. i. ez és népe a tatárokkal a magyarok megrontására egyetértett volna.
Roger, egykorú történetíró, váradi püspökségi főesperes, beszéli el, hogy Bulzo (Bulcsú) csanádi püspök és az e vidéki nemesség is mily veszedelembe esett e miatt. A püspök nevezetesen és nevezett társai, ezek közt „Miklós, fiával Borral és sok nemessel együtt, midőn nejeiket, fiaikat, leányaikat és családjaikat a felvidékre vitték, hogy a király seregéhez sietve csatlakozzanak, a velök szembejövő kunokkal kemény harczba bocsátkoztak, s minthogy ezeknek ellent nem állhattak, csaknem mindnyájan kard élére hányattak". Maga a betegeskedő püspök azonban kocsija fenekén meghúzva magát, szerencsésen elhajtatott s kiszabadult a veszedelemből.4 Hogy itt a környékünkbeli nemesség veszedelméről van szó, abból is kitűnik, hogy a nevezett Bór családja a Csongrád-megyében (Ányás, Illésmonostor. Szeg, Szer, Tömörkény) birtokos Szeri Pósa nemzetséghez tartozott,5 melyből Bánk bán is eredt.6
A nagyobb romlást, a teljes elpusztulást azonban a mongolok hozták e vidékre is. Ezek bal szárnya, mely Kadán vezérlete alatt Erdélyen keresztül tört az országba, április közepén már Váradot özönlé el, melynek falait hajító gépeivel szétzúzta s népét legyilkolta. A tatárok a nők egy részét a templomokba vonszolták, ott megfertőzhették, a mi értékes tárgyat előkeríthettek, azt magukkal vitték, azután pedig Tamásda, Ágya és Gyula felé vonultak el, a nagy tömegekben összegyülekezett lakosságot csellel és erőszakkal megejtve és irgalom nélkül felkonczolva. — Ugyan ez időben egy másik mongol sereg Büdzsig khán alatt a Bánságot feldúlva közelített felénk s Csanádot csakhamar elfoglalta és elrontotta. A két nagy tatár sereg vidékünkön, mely Gyula és Csanád közé esik, adott kezet egymásnak, s e kézfogás alatt jóformán megsemmisült minden emberi élet e vidéken, Igen valószínű, hogy a határunkon levő nádasok és rétségek csak kis mértékben szolgáltathattak oltalmat a menekülő lakosságnak: mert az egész hadjárat története azt tanítja, hogy a mongolok nemcsak kitűnően értették a vizen járást, hanem ravaszságban, hadi fortélyban és kitartásban is fölülmulták a magyarokat, úgy hogy ezek, mint juhok a vágóhídra, maguktól belementek az eszesebb és erősebb ellenség tőrébe. Különben is téli időben az ilyen buvóhely mit sem ér: mert ha a farkasoktól és az élelmezés nehézségétől eltekintünk is, télen a mi éghajlatunk alatt lehetetlen tüzelés nélkül megmaradni, a mi által pedig a legfélreesőbb hely is el van árulva; másfelől a vizek is befagynak s a jég hátán a legjobb búvóhelyek is könnyen megközelíthetőkké válnak.
Mikor a vidék már el volt pusztítva, a tatárok Perg (ma Kaszaper, régen Kasza-Perek, jelentékeny város) alá szállottak, hova 70 falu népessége futott össze s a helyet megerősítette: de a tatárok hirtelen meglepték ezt, felgyujtották s a benszorultakat épúgv, mint a kívül levőket, kor- és nemkülönbség nélkül leöldösték. Hasonló sorsa lett a fentebb említett egresi monostornak, melynek várszerű falai közt a cziszterczi rendűek éltek, de most a vidék menekültjei, nemes urak, asszonyok és .,pánczélos vitézek" is oltalmat találtak. A tatárok azonban követ szóró gépeikkel széttördelték a monostor falait, mikor is a benszorult népség arra az igéretre, hogy élete meg fog hagyatni, meghódolt. De a tatárok nem tartották meg adott szavakat s a benszorultakat leöldösték, „kivéve néhány barátot, kit kedvök volt elbocsátani s néhány úrnőt és igen szép leányt, kiket magok számára megtartottak".7
Minden valószínűség szerint a peregi és egresi vérmezőkön konczoltattak fel a határunkbeli birtokos nemesség családai is, mert magok a nemes urak jobbára a király táborában voltak s nagyobb részük ott vérzett el, a Sajó mellett.8 Június végére a tatárok már az egész országot széltire-hosszára feldulták és pusztasággá változtatták. Csak nehány, a természet által is különösen megerősített vár tarthatta magát meg dühök ellenében, minők azonban a mi környékünkön nem voltak.
Végre a búvóhelyeken meghúzódott gyér népség is előjött az éhség, a meghunyászkodás és a nekik vetett csel következtében: de mikor az aratást elvégezte s megmaradt vagyonkáját és szép nőit a tatároknak kiszolgáltatta, akkor aztán ezek tervszerűen, községenként lemészárolták azt. Az ingó és ingatlan vagyont azonban megkímélték a szörnyetegek, mert eredetileg azzal a szándékkal jöttek, hogy feleségeikkel, gyermekeikkel és igen nagy számú barmaikkal együtt a meghódított területen fognak letelepedni, egy telet pedig minden esetre itt töltenek. Falvaink és városaink egy része tehát akkor pusztulhatott el, mikor a tatárok hazánkból váratlanul eltakarodtak, részint ezek keze által az elvonuláskor felgyújtva, részint a gondviseletlenség miatt, melyre az üres és gazdátlan, különben is hitvány anyagból készült házak, kitéve az időjárás, a szomszédok, barangoló bujdosók és tolvajok bántalmainak, — jutottak.
Batu khán ugyanis arra a hírre, hogy a főkhán, Ogotaj, otthon meghalt, egy évi pusztítás után visszarendelte népét szerencsétlen hazánkból s a megmaradt csekély lakosság elő mert bújni rejtekhelyeiből.
Szomorú tekintete volt az egész országnak. ,,Az egyházak tornyai vezették a bujdosókat helységről helységre, a néptelen és üres földön. Az utakat és ösvényeket a fű és burján fölverte, elenyésztek." Néha 10—15 napig kellett menni, míg emberrel találkozott valaki.
A városban és falvakban a megöltek csontjai hevertek S a mint az emberek — egymástól is félve s még mindig a tatárok visszajöttétől rettegve — előbújtak, nyomukban következett az éhség. A vetetten maradt földek nem nyújtottak eleséget. Az emberek kutyát, macskát ettek, sőt, hír szerint, még emberhúst is árultak nyílt piaczon. A farkasok is hihetetlen módon elszaporodtak, úgy hogy egyenesen berohantak a házakba s marczangolták azok nyomorult lakóit. Ily módon egész nemzetségek vesztek ki, a falvak elpusztultak, a földek gazdátlanul hevertek, a törvénykezés, igazságszolgáltatás megakadt. S mintha mindez még nem lett volna elég, a következő évben sáskák lepték el az országot s az éhhalál ismét pusztítani kezdett „Az emberek, olyan urak is, mint a Csákok, Hunt-Páznánok, jószágaikat voltak kénytelenek eladni s a szükség oly nagy volt, hogy országosan, nyílt rendeletben el kellett ismerni, hogy az ilyféle eladásokat — minden családi kötelék, jog félretételével — senkinek sem szabad megbontani. Krisztus születése óta, mondák Ausztriában, nem volt még országban oly csapás, oly nyomorúság, mint Magyarországban a magyarok bűnei miatt."9
Hogy a Csák nemzetség, mely vidékünkön is birtokos volt, ily sorsra jutott, ez egyik bizonysága annak, hogy a tatárjárás alatt környékünk is elpusztult, a mi különben már a fentebbiekből is következik. A vidékünkön létezett nagy számú falvak ekkor semmisültek meg, még pedig jó részt végleg és teljesen, annyira, hogy jó részének neve is elveszett a hagyományból, úgy hogy egykori létezésükről csak a gyéren maradt egykorú oklevelek és a föld alól előkerülő régészeti leletek tesznek fogyatékosan tanuságot.
Béla király azonban most, az ország helyreállításakor mutatta ki, hogy a legkitűnőbb mértékben rátermett a rá néző óriási feladatra, mely valóban egy nagy király eszét és szivét tette szükségessé. Külföldről élelmi szereket és marhákat szállíttatott a szerencsétlen hazába. Minthogy a tatárok az ország kincseit magokkal vitték, pénzt veretett a közhasználatra s a lakosságot különösen rézpénzzel látta el, melyet királyaink között először ő hozott forgalomba.10 Ujonan rendezte a birtokviszonyokat. Az elfoglalt jószágokat jogos tulajdonosaiknak visszaadta, a gazdátlanokat, melyek birtokosai nem jelentkeztek, másoknak adományozta. A várföldeket pontosan kijelölte s minthogy a tatárok visszatérésétől még mindig lehetett tartani, új várak építésével is gondoskodott a védelemről, s ilyenek állítására híveit is buzdította.11 Az elnéptelenedett vidékekre külföldről idegen telepeseket édesgetett be.
Ezek közé tartoztak a kunok is, kiket a király Bolgárországból hivott vissza hazánkba s ezek hihetően thrácziai és macze-dóniai véreikkel szaporodva terjedelmes és gazdag földeket nyertek szállásul a Tisza és Duna, a Temes, Maros és Körös folyók közein s kiváltságok tekintetében egyenlőkké tétettek a magyar nemességgel azon kötelezettség mellett, hogy ők is, mint a nemesek, a király zászlói alatt tartoznak szolgálni, kormányzatra nézve azonban saját főnökeik és a nádor főhatósága alatt maradjanak.12
E szerint a visszatelepített kunok határunk vidékeit is újra megszállották. Vásárhelyről ezt a hagyomány különösen állítja,13 bár, mint látni fogjuk, a határ egy részének más birtokosai voltak, — de csak névleg. A kicsiny gyér falvak mellett, melyek most, dulás után, elhamvadva és üresen állottak, nagy pusztaságok borították abban az időben e helyet. Amazokat a folyók és tavak mentén s általában a vízhez közel találjuk, melyeknek, mint a sírjaikban talált, habár kevés számú, e korbeli ékszerek is bizonyítják, megvoltak jogos uri birtokosaik, csakhogy azok nagyobb része most kihalt vagy elszéledeti A terjedelmes rónaságnak pedig általában nem volt gazdája, az most leginkább barmok legeltetésére szolgált s a király, vagy a királyi herczegek, vagy a várak tulajdonát képezte, de most ezeknek sem voltak népeik és jószágaik, hogy a síkságoknak valami hasznát vehették volna.
A tágas és kövér legelőt szolgáltató mezőségek tehát épen az újból érkezett jövevényeknek valók voltak. Elfértek rajtok kényelmesen barmaikkal együtt s meglehettek volna itt a nélkül, hogy a benszülött, különben is gyér lakóknak alkalmatlanságára váltak volna.
Jegyzetek:
|
|