|
|
A király jobb útra térése. — A kunok Hódon táboroznak, mely e czélra igen alkalmas fekvései bírt. — Itt támadja meg őket a király. — A régiek hogy' írták e hely nevét? — Hogy' és miért estek tévedésbe az ujabbkori írók ? — Az egykori oklevelek hogy' írják azt ? — A Hód-tó hogy' keveredett a leírásokba ? — Azok, kik a harcz színhelyét Erdélybe vitték és tévedésök. — Kik maradtak meg városunk mellett ?
A hódi csatában nagy érdekek állottak koczkún. — A magyar vezérek és bajnokok hős-tettei a harcz mezején. — A kunok leveretnek. — A hadak állása Lichner szerint.
A területi nehézségek e hadállás ellenében. — Kun halmok nálunk nem léteznek. — Az ütközet a Hód mezején kezdődött. — A küzdelem átmegy a Szigetbe, majd a Tarján-végbe és a mártélyi síkra, hol a koczka eldől.— Itt van a Kurgan.
Az efféle esetek végre a különben minden jó iránt fogékony király szivét is meghatották s lelkét a marczangolt haza irányában magasztos elhatározásra birták. Ipának, Károly sziciliai királynak, bölcs és nemes eljárása, ki őt a pápa előtt akkor is védte, mikor László a bűnök fertőjébe merülve nejét magától eltaszítá, — a pápa nyugodt és nagylelkű magatartása, ki szintén türtőztetni tudta magát, mikor az ő követén László a fentebbi nagy sérelmet elkövette, bátor fellépése és az országnagyok józanító fenyítéke egyaránt imponált az alapjában nemes indulatű fiatal királynak: úgy hogy ez egyszer csak kiragadta magát a kunok befolyása alól s elhanyagolt nemzetének élére állott, hogy a garázda jövevény népséget megfenyítse. Mert a mi kunjaink ellenünk már ekkor felbujtották keleten lakó1 véreiket is s ezek Oldamir fejedelem2 vezérlete alatt.
Erdélybe betörve közelgettek itteni fajrokonaik megsegítésére. A lázongó kunok 1280 nyarán3 határunkban. Hódon4 gyülekeztek össze, hová Oldamir is csakhamar megérkezett. Ezen a helyen, mely a Temestől Nagy-Váradie elterült kun szállásoknak jóformán közepére esett, s melyet terjedelmes és kövér legelői, sík mezeje s igen jól védhető fekvése, lovas táborozásra kiválóan alkalmassá tettek s hol a kunok a gvér nemesség és a csekély számú védtelen bennszülött lakosság felett teljes túlsúlyra jutva, zavartalanul bevárhatták véreik összeérkezését s folytathatták hadi készülődéseiket. De László király is résen állott s Thuróczi szerint, „mint a vitéz Józsua szállott szembe a lázongókkal, hogy nemzetéért és országáért megharczoljon." Június közepén már a jól megerősített Csanádon volt s hihetően ide várta híveit, kiknek társaságában előrenyomulva a kunokat főfészkökben, Hódon kereste fel és támadta meg.
6. sz. Kun László király.4
A felelt, hogy ez a hely a mi falunk volt, ma már alig lehet kétség. De sokáig zavarban és bizonytalanságban volt e dolog, főleg a miatt, mert a régibb krónikások és történetírók részint határozatlanul, részint hibásan jelölték meg az összeütközés helyét. S épen ezért, városunkra való tekintetből, melynek ez ütközet egyik legfőbb történeti nevezetességét képezi, kötelességünknek ismerjük a kérdés multját és egész állását tüzetesen ismertetni és megvitatni.
Kézai Simon mester, ki egykorú létére legpontosabban megnevezhette s körülírhatta volna a csata színhelyét, ezt egy igével sem tette.5 Thuróczi és a Bécsi képes krónika pedig „a Hood nevű tó tájára,"6 Bon fin „a mellé a tó mellé, melyet Hood-nak hínak",7 tették a harcz színhelyét. Heltai, a ki, mint krónikája, czímében is mondja, Bonfint írta át,9 átveszi ettől a tavat s „az Hód állóvíz mellett" szállítja táborba Oldamirt, de egyszersmind nyomban azt állítja, hogy „onnét be akara ütni Magyarországba". Heltai ezen előadása aztán tévedésbe ejtette a későbbi történetírókat — a harcz színhelyének hollétére nézve.
Heltai korában, ugyanis, a Hód állóvize s a mellette elterülő vidék, vagyis városunk, a mint ezt később tüzetesen látni fogjuk, Erdélyhez tartozott. Így hát, midőn ő Oldamirról egész helyesen azt írja, hogy ez a „Hód állóvíz mellől Magyarországba akart berontani", ez alatt azt érti, hogy a kun fejedelem a tiszántúli vidékről tovább nyugatra, az ő korabeli Magyarhonba akart nyomulni.10 A későbbi történetírók azonban nem véve figyelembe, hogy Heltai a maga korabeli Erdélybe teljes joggal helyezte a Hód vizét s csak arra gondolva, hogy az ő idejökben Erdélynek már a Királyhágó volt nyugati határa, a Hód vizét átvitték a Királyhágón s ott kerestek valami olyan hangzású állóvizet, melyet aztán a Mezőségen, Kolozsvár és Szamosujvár táján, a H ó d o s-t ó b a n kellett megtalálniuk. Pedig a régi krónikák nem a Hódos, hanem a Hód taváról tesznek említést s a kunokra nézve, kik a Körös, Maros, Temes és a Tisza, Duna közén voltak megtelepedve, teljességgel képtelen és okszerűtlen dolog lett volna, egy tőlük távol eső s velők egyet nem értő vidéken jelölni ki az összegyülekezési helyet.
Azonban a legnagyobb nehézséget a vásárhelyi Hód-tó ellenében Thuróczi csinálta, a ki szintén úgy írta le a dolgot, hogy Oldamir a tó partján összegyűjtvén a kunokat, onnét akart betörni Magyarországba, miből nyilván következik, hogy a tó szerinte nem volt ez ország területén.
De hogy e részben Thuróczi megtévedt, azt IV. László király oklevelei bizonyítják, a ki e kérdésben legjobb tanú. Az ő egykorú leveleinek inkább hihetünk, mint a kétszáz évvel később élt s jobbára ismeretlen évkönyvekből dolgozó Thuróczinak. Már Lichner11 hat levelét idézi magának László királynak, melyekben a király irásban hagyta, hogy ő a kunok ellen H ó d-on harczolt. Szabó Károly pedig 1280—1289-ből 29 oklevelet ismert, melyekben a hódi csatáról van téve említés. Ezekben következetesen az áll, hogy az összeütközés in Hod, Hood, Houd, Hoot (egy helyt: in loco, Howd vocato történt).12 E levelekben szó sincs tóról, hanem csupán Hód helységről,13 melynek határában a nagy harcz végbement, ilyen nevű falu pedig a kunok akkori székein más nem volt, csak épen a miénk.
Hogy a régi krónikások mért nem maradtak az oklevelek kifejezésénél? s miért tették a harcz színhelyét általában a Hód tava mellé? ez oly kérdés, melyre általános választ senki sem adhat. Gyártás szeriut alocus Hod-ot (Hód helység) olvashatták hibásan lacus Hod-nak (Hód tava). — a mi el is lenne fogadható, ha föl lehetne tenni azt, a mi valószínűtlen, hogy a krónikások egyre-másra írott oklevelekből dolgoztak s e levelekben a lacus általában benne lett volna. Lichner szerint pedig a szócserére az a körülmény vezette a krónikásokat, hogy „az ő korukban Hódból már csak a tó mar ad t meg. ellenben a falu már nem állott fenn. Ez állítás a történeti adatokkal merőben ellenkezik, mint a melyek t. i. kétségtelenné teszik, hogy Hód község a krónikások idejében is tényleg fen ál lőtt, mert róla, mint később látandjuk, az oklevelek megnevezetten emlékeznek. Annyi kétségtelen, hogy régen a krónikások, sőt még . a hivatalos személyek is, hazánk földrajzában kevéssé voltak jártasok, a mit az akkori irodalmi és közlekedési viszonyok közt egészen természetesnek találhatunk. S ezért van, hogy még a királyi kanczelláriában, vagy más hiteles helyeken szerkesztett hivatalos levelekben is nemritkán fordulnak elő földrajzi botlások. Bonfinról pedig, habár ő könyvében az ország földiratát is adja, különösen tudva van, hogy ő, a különben is idegen, országunknak igen kevés községét ismerte: — Hódról, Vásárhelyről s Hódtaváról pedig épen semmi tudomással sem bírt, mert ezekről terjedelmes nagy művének földirati részében egy betűvel sem emlékezik. Ilyen ismerettel aztán mindegy volt rá nézve és a krónikásokra nézve, akár a falu, akár a tó neve jöjjön forgalomba.
Egyébiránt az oklevelek azon adata, hogy a csata Hód faluban történt14 s a krónikások azon állítása közt, hogy a harcz a Hód tavánál esett meg: semmi ellenmondás sincs, sőt inkább ez a kétféle előadás egészíti tökéletesen ki egymást, mert így nem maradhat fen semmi kétség sem a harcz mezejének fekvésére nézve. Ugyanis, így lesz egészen bizonyos, hogy csakis arról a Hód faluról lehet szó, mely mellett a Hód tava van. Ez a hely pedig sehol másutt nem található fel, csupán a mi területünkön.
Bármi okból történt is a Hód tavának szerepeltetése, mint láttuk, kétségtelenül ez okozta azt. hogy újabbkori történetíróink Heltait félreértvén, a csata színhelyét tőlünk Erdélybe vitték. Ezek élén a méltán nagy nevű Katona István áll.15 Vele egy nézeten vannak Fessler16 Budai Ferencz,17 Virág Benedek.18 Péczeli,19 Kállai Ferencz,20 Horváth Péter,21 Majláth János,22 Kőváry László,23 Szalay László,24 Lenklgnácz,25
stb.. — mely történészek a kunok és magyarok harczát kivétel nélkül a t ó mellé teszik, melyet egy részök H ó d o s-nak, — más részök, mivel azt kis terjedelme miatt a legtöbb térképen meg sem találták, az ehhez 20—80 kilométerre fekvő, de azzal teljeséggel nem azonos és már sokkal nagyobb c z e g e i tónak, más részök végre H ó d-nak nevez, mit sem törődve azzal, hogy a régi források közt egy sincs, mely Czege, ez oláh falu, melletti tóra utalna, sem azzal, hogy Hód nevű tó a Mezőségen, sőt egész Erdélyben sem létezik.
Mások azonban észrevették a tévedést és határozottan városunk mellett foglaltak állást. Pető G e r g e l y a régi krónikásokat követve, egyszerűen a „H o tt álló vizet" említi,26 tehát Heltaival együtt részünkön van; Podhr aczky27 egyenesen megtámadja Katonát, a miért az 1288-ki oklevél alapján Erdély mellé állott; Horváth M i h á l y.28 Palugyay Imre,29 Gyárfás István.30 Hunfalvi Pál,31 de legnyomatékosabban Szabó Károly32 szintén a mi Hódúnkat értik, mely utóbbik nyomós fejtegetéseit az öntudatos újabb történészek, ezek közt Pauler Gyula,33 Borovszky34 már általában elfogadták. Különösen említendő Pesty Frigyes,35 mint a ki a kérdés egész irodalmát áttanulmányozta, s a ki szintén városunk mellett tör láncsát, bár merőben téved, mikor azt állítja, hogy a városunk „melletti tó szerte csak Hódost ó-nak neveztetik és nem H ó d t ó-nak, vagy H o l d t ó nak" s hogy az egykorú királyi oklevelekben utóbbi tóról nincs említés: holott Lászlónak, mint említők, van olyan levele is.
melyben a Hód tavát megnevezi. Mondani is felesleges, hogy városunk férfiai, a kik eddig Hódmezővásárhely történetéről írtak, Szőnyi Benjámint kivéve, ki e tárgyról semmit sem szól. szintén a mi Hódunk számára követelik a harczi tért. így Csók Mózes36 Matók Béla.37 Sós János,38 Széli Farkas,39 de mindenek felett Lichner Gáspár,40 ki e kérdést, Fejér Gy. okleveles nagy művéből számos adatot kiszedegetvén, elég alaposan és terjedelmesen fejtegette, bár a harcz sajátlagos szinterére nézve, mint látni fogjuk, vaíószinűtlenségeket hozott forgalomba.
Ezek előrebocsátása után az ország akkori állapotára térve vissza, László király, úgy látszik, egész mivoltában felfogta a válságos helyzetet, mely előtt állott, midőn fegyverét a kunokéval összemérte. Ideje is volt, hogy a királyok folytonos kegyei által elkényeztetett, de különben is rakonczátlankodásra hajlandó népség megzaboláztassék s e szép és gazdag haza, melyen annyi garázdaságot követtek el, hatalmuk alól kiragadtassák; mert a király tisztában volt azzal, hogy ezek „nemcsak országunkat a maguk jármába leigázni, hanem királyi koronánkat is magokhoz ragadni akarják."41
Most kellett eldőlni, hogy Magyarország a polgárisuk magyarságé maradjon-e továbbra is, vagy pedig az elhatalmasodott kunok útján visszaessék a pogányság és bárdolatlanság korszakába. A nemzet maga is így itélte meg a helyzetet s ezért látjuk, hogy a legkitűnőbb magyar vitézek, ide értve az olygarkhiát is, mely e válságos időben félretette az önzést és meghasonlást, a haragot és gyűlölködést, — vetélkedve siettek a király oldala mellé, hogy vele együtt megoltalmazzák a nemzetet és a hazát a bitor idegenektől.
A hadvezérlet, úgy látszik, Tamás fia Lórántnak, a későbbi erdélyi vajdának, e sokat próbált „serény vitéz"-nek kezébe volt letéve, ki még csak nem rég a királyt fogva tartotta. Ő intézte az első támadást az Ernye bán fiával, Istvánnal42 és Miklósfia Rafain-nal, a Kata nemből, az erdélyi és bihari csapatok élén. félelmes lándzsájával a kunok ellen, „kiket vitézül megrohant s közülük igen sokat dicséretesen levágott és leterített1'.43 Rafain is „halált megvetve harczolt s négy halálos sebet kapott."44 Tamás, a Micbán Simon sarja, szintén vitézül küzdött s két fegyveres kunt fogva hurczolt a király elébe.45 Ennek testvére, György, a király közelében viaskodott s midőn lovát veszíté. mint legyőzhetetlen bajnok harcolt tovább a csatatéren, jóllehet nyíl és lándzsa által okozott több rendbeli sebet hordozott már testében.46
A Rátold nemzetség tagjai heten „mint rettenthetetlen oroszlánok" küzdöttek. Közülök Lóránt „a király legvitézebb katonájaként említtetik, kinek felülmúlhatatlan bátorsága és ernyedetlen küzdése bontotta meg a kunok hadsorait."' Ugyan e testvérek közé tartozott Lőrincz, „ki vitézül harczolva a szent koronának tartozó hűséggel ott végezte életét".47 Gergely, a király szemeláttára több kunt megsebesített.48 Fülöp három kunt ejtett foglyul.49 Dénes, Cheme fia. ungi várjobbágy mellől szolgái elestek, mikor maga a király szeme láttára még folyvást küzdött50 Talpasnak nevezett Tamás szintén vitézül harczolt s halálos sebet is kapott.51 Különös érdemeket szereztek a székelyek is, kik a királynak a hadjáratra nyolczvan lovat adtak s magának a királynak csapatában harczolván „vitézségük, tántoríthatatlanságuk s vérőkkel tanusított hűségükért" László előtt különös kedvességre tettek szert." A királyi oklevelek említik még Türk fia Dénes és Macsonka,52 Miklós galgóczí ispán,53 úgyszintén A m a d e, Finta nádor öcscse, később maga is nádor, nemzetsége több tagjával54 és István, a király tárnokmestere, s végül a vasmegyei vépi udvarnokok, a sárosmegyei asguthi erdőőrök-vitézségét is. Az elesettek közt volt Kézai mester szerint Pósafia Olivér az Aba nemből, Miklós comes fia András, a Vigman nemzetségből, Ponit comes fia László, a Miskócz, Kis Mihályfia Demeter, a Kusd nemből,55 egy 1284-ki oklevél szerint56 János, Izsip fia, a Bő nemből és még számosan, a kikről névszerint nincs emlékezés.
A harczot mindkét részről vitézül és elkeseredéssel vívták s a győzelem még egyik fél részére sem dőlt el, midőn „hirtelen és váratlanul, isteni kedvezésből nagy zápor eső eredt meg, mely szembe vágta a pogányokat, úgy hogy ezek, a kiknek bizodalmuk íjaikban és nyilaikban volt, a nagy esőben elázva olyanok lettek, a próféta szerint, mint a föld ganéja."57 Ekkor megdőlt a kunok harczi rende s a magyarok feltartóztathatlanul vetették rájok magukat, „letiporták ellenségeiket, azok nagy részét levágták, sokat közülük elfogtak s az egész vidéket széltében-hosszában kifosztották.58" A menekülő kunok, nejeiket és gyermekeiket hátrahagyva, Oldamir példájára kiszöktek Moldvába, „ a honmaradtak pedig a királyi szó előtt annyira megalázkodtak, hogy egész lényökben reszketve alig mertek a király arczába tekinteni."59 A király pedig a kiköltözni akaró kunoknak utánok indult s az erdélyi havasokon túl egészen a tatárok földéig hatolva, ott őket visszatérésre kényszerítette s korábbi lakóhelyökre letelepítette.
Hogy határunk mely része szolgált a nevezetes ütközet színteréül, arra nézve többféle vélemény állítható fel. Lichner Gáspár abból a föltevésből kiindulva, hogy Hód község valahol az Oldal-kosár nevű városrész helyén, tehát a tó Szentes felőli oldalán feküdt, továbbá, hogy az az öt halom, mely a Tarján városrész végétől szembe nézve, kissé rézsút a Szeged felé futó vasúttal, ma is szemlélhető, az ütközetben elhullott kunok tetemeit födi s ép azért ma is Kun-halmoknak neveztetik,60— erre a tájra teszi a viadal mezejét s azt a tó fenékre és a város mai belterületére helyezi Ehhez képest tehát a hazai kunokat a halmok tájára, Oldamirt, hogy a harcz kedvezőtlen fordulata esetén „könnyebben elvonulhasson", a mostani Szabadság-tér felé, László király csapatait pedig, — minthogy ezek Erdélyből, Csaba felől, érkeztek volna, — a Paperei-szöllő magaslataira állítja fel. Azon nehézségen, hogy t. i. ily elhelyezés mellett, ugyanazon tábor két részét mély vizek választották volna el egymástól, Lichner úgy segít, hogy az ütközet idejére tartós aszályt rögtönöz s az egész tó fenekét szárazzá változtatja, a mi ugyan nálunk nem volt példátlan, de az írások és az öregek nyilatkozata szerint mégis igen ritkán és kivételesen fordult elő.
Ez a szárazság volt hivatva azokon az ereken és mocsarakon is, — melyek az egyenetlen terepet észak és nyugat felé igen megszaggatták — segíteni. Mert tudva levő, hogy a Kistó-ér és Topa-ér, melyek a Szarvas vendéglő alatt vezettek a Hód tavába, a terjedelmes csúcsi rétség, melynek egy nagy része még most is, annyi idő múlva, mikor már régóta töltögetik és lakházakkal beépítve van, víz alatt szokott lenni és nádat terem, és a mostani III-dik kerületet, a Csatorna-utcza környékét,borító Hatytyas-tó abban az időben fennállottak s lovas csapatok közlekedését meggátolták. Ugyan csak a szárazságra bízta Lichner a Pap-ere laposának és a Kenyere vizeinek eltüntetését is, mert ha ezek rendes állásukban lettek volna, bajos föltenni a királypárti tábor tapasztalt vezéreitől, hogy már előre ily veszélyes helyeken, t. i. a mély vizek partjain állították volna fel hadi soraikat. Nagyobb baj mindezen nehézségeknél az a körülmény, hogy több oldalról szerzett adataim szerint, nálunk a nép a kérdéses öt magaslatot, valamint általában a halmokat nem hívja Kunhalmoknak (ez elnevezést csak olvasott embereink adhatták azokra, más vidékek példája szerint) s még ha így hívná, sem következik abból az, hogy a kunokkal vívott csatát ide helyezzük, mert micsoda történeti hitelt lehet adni egy 600 éves szóhagyománynak? Még ennél is nagyobb baj végre az, hogy azok a halmok valósággal nem rejtik a kunok tetemeit. Ugyanis, hogy a dolognak teljesen végére járnak, 1892-ben Farkas Sándor régész és Varga Antal főgymnasiumi tanár urak felügyeletük alatt a nevezett halmokat megásattam s azokat általában természetes képződésű homok domboknak találtam. Csupán a legnagyobbikban, mely a Szőllőhalom felé esik, találtunk tégla épület sűrű törmelékére s ezek körül soros sírokra, (mintegy 8—10 csontvázra, melyek közt gyermekekéi is voltak), melyek korát hozzávetőleg sem lehetett megállapítanunk.
Szabó Károly, ki Vásárhelyen, a helyszínén ismerős volt, talán Lichner közleménye után írta aztán azt, hogy „a Hód tava partján Hódmezővásárhely mellett emelkedő Kun-halmok aligha nem az ezen csatában elesett vitézek sirhalmai." Most már tudjuk, hogy ez a föltevés minden helyes alapot nélkülöz. Hogy az Oldamir elesett híveinek csontjait az egykori serház épület felé fenállott, de most már eltűnt halmok takarnák, mint Lichner állítja, ez semmivel sincs bizonyítva, mert sem ő nem mondja, sem én nem jöhettem nyomára, bár utána többektől kérdezősködtem, hogy ama halmok csontvázakból alakultak volna, melyek egyike különben, a tetején épült szélmalommal együtt, ma is fenáll.
Lichner fejtegetéseiből tehát csupán annyit fogadunk el a kutatás irányára nézve, hogy a harcztért az elesettek csontjai után kell keresni. Testhalmok dolgában pedig nem vagyunk megszorúlva s e részben a helyszíni újabb ásatások eléggé is kalauzolhatnak bennünket. Mindenekelőtt azonban tisztában kell lennünk Hód község fekvésével is s el kell fogadnunk azt, a mit másutt tüzetesebben fogok bebizonyítani, hogy e hely nem valahol a város-háza táján, az Oldal-kosárban, hanem a tó északkeleti partján, a mostani Újváros helyén feküdt. Itt abban az időben is egy terjedelmes, szép síkság volt, melynél lovas hadak gyülekezésére alkalmasabb helyet választani sem lehetett volna. László király serege Csanád felől közelgetett, (mert az utolsó dátum, mely tartózkodásáról szól, mint láttuk, ide utal) vagyis a Rácz-uton nyomult előre s a Hód mezején, melyről, mint Makó felé eső mezőségről, már 1337-ben szól az írás61 találta elő a kunokat.
Itt történhetett meg az első összeütközés, miközben a vitéz Tamásfia Lóránt, a haza ellenségein rajtok ütött s ellenök az első öszecsapást vezette. Ezen a tájon azonban harczi temetőnek tekinthető testhalom nem létezik s ezért, bár Újvároson több helyt akadtak régi embercsontokra a föld alatt, valószínűbb, hogy a harcz itt nem ért véget s a szomszédos területen, t. i. a Szigetben folyt tovább, hová olyan nyomok vezetnek, melyek a régi csatának kétségbe vonhatatlan bizonyítékai.
Szőnyi Beniámin,62 lelkész elődöm t. i. a múlt század közepe tájáról írva hagyta, hogy az akkori „nagy temető aljában" (ez alatt a mai Újváros déli csúcsai, a nazarénus gőzmalomtól a Sarkalyi-utczáig s a Nagy-szigetnek ide nyúló vége értendők) sok nyíldarab található, a mit ujabban is megerősít az a tény, hogy a Szigetben, ideértve az ottani Kis-homokot, még mostanában is találnak olykor nyílhegyeket.
E körülmény azt mutatja, hogy a harcz a Szigetbe tétetett át, talán abból az okból, hogy a királyi sereg egyik szárnya Kutas felől az Oldamir táborának hátába került, mely bajon csakis úgy lehetett segíteni, hogy a kunok áttörve a magyarok hadvonalán, a tó túlsó, déli oldalán foglaltak állást, a mi egy kényszer helyzetbe jutott, de jó lovas hadi népre nézve nem volt valami nehéz feladat. A Szigetben a küzdelem főleg nyilazásra szorítkozott, mert harczi temetőre ott sem lehet akadni.63 Ez a terep azonban, melyet több oldalról széles és mély vizek környeztek, nem volt alkalmas harczmezőnek, mert a szerencse fordultával az egyik harczoló felet annak tette ki, hogy mindenestől a vízbe kergetik. A döntő csapásra tehát itt egyik fél sem szánhatta el magát. A csata továbbhuzódásának nyomát a szomszédos tarján-végi rakodói alacsony halom jelöli, melyet 1893-ban Farkas S. régészszel ásattam meg, ki is abban töméntelen koponyát és emberi csontrészeket talált, melyek arról tesznek bizonyságot, hogy a kunok a vizén, valahol a Pap-erdejénél átkeltek, mely részen még századunk első felében is töltés vezetett keresztül s a tó északnyugati partján foglaltak hadi állást, hol, t. i. a Tarján-végen, a királyi sereg jobb szárnyával ismét szemben találták magokat, mely itt velők véres küzdelembe bocsátkozott. Ennek áldozatai kerülhettek tehát az itteni rakodói halomba,64 még pedig mindkét harczoló fél részéről, mert az ide közel esett, Katona-halom, melyet néhány évtizeddel ezelőtt lehordtak, szemtanuk állítása szerint, emberi csontokat már nem takart.
A véres összecsapás itt rövid ideig tarthatott s a kunok visszahuzódásával ért véget, mert ide nem nagy távolságra van az a harmadik hely, mely a nagy és öldöklő harcz emlékét fenntartotta. Úgy kellett tehát lenni, hogy midőn Oldamir tapasztalta, hogy serege előtt a rakodói s a Szentes felé vivő, tulajdonkép' vizek közé szorított földnyelv el van zárva, melyen át a kun szállásokba legegyenesebben lehetett volna jutnia, mivel a sarkában levő királyi tábor miatt időt veszíteni nem lehetett, gyors oldalmozdulattal az ide fél órai távolságra eső m á r t é 1 y i síkon termett s ennek terjedelmes mezőségén állította fel csapatait, hol végre alkalmas tér kinálkozék arra nézve, hogy rajta két nagy, jobbára lovasságból álló hadsereg kellően elhelyezkedhessék s minden erejét kifejtve, egymással élethalálra megmérkőzhessék.
Itt újult hát meg teljes erővel a viadal, a két elkeseredett népfaj között. Itt nyílt tér a Micbán fiaknak, a Rátót nemzetség tagjainak s egyéb magyar leventéknek hősies elszántságuk tanúsítására. Itt küzdött maga László király is a székely lovasok által támogatva a betolakodott idegenek és pártütők ellen. Sokáig tartott a küzdelem, mely itt is nagyobb részt nyíl lövésre szorítkozott, mígnem a krónikások által említett végzetes zápor megeredt, mely a csata sorsát eldöntötte.
Mert mikor a kunok íjait feszítő húrok eláztak, a Rátold nembeli Loránt csapatának rohama előtt végre megdőltek az ellenség sorai s a lándzsával és karddal jobban bánni tudó magyarok dühének roppant számban estek áldozatul. Ezt tanúsítják a nagy csonthalmok, melyek a Szűcs József és Maczelka József földein az elesettek tetemeit századokon keresztül megőrizték, mígnem azok a tiszai árvizek elleni védekezés czéljából 1877. és 1880-ban határunk oltalmára az újon megerősített védgátba beletömettek. Ezt tanúsítja a maguktól a kunoktól eredt Kurgan vagyis sírhalom elnevezés, melyet Korhány alakban a magyar nép századokon át megőrizett s mely névvel az ottani táj mind napjainkig neveztetik. Ez a hely-név maga a nyelvtörténeti igaz hagyomány, mely a rég lefolyt s egyébként határunk lakói előtt feledségbe ment nagy eseménynek változatlan és hamisítatlan bizonyítéka.
Jegyzetek:
|
|