|
|
A kivert ellenség a tatárokkal együtt ismét betör a hazába, de visszaveretik. — Mennyiben volt e vidék a kunoké ?— Ezek elterjedése. — László király ragaszkodik hozzájuk. — Itteni szállásaik. — További rakonczátlankodásaik. — A király meggyilkoltatása. — A haza nyomoruságában a kunok szerepe. — Az ököljog virágjában. — A Csákok bitor hatalma.
A kunok hatalmát a hódi vereség nem törte meg végképen. Egy részük ugyanis, mint láttuk, Moldvába menekült s a régi krónikások szerint ott lakó fajrokonaikat s a nogaji tatárokat felbujtogatta arra, hogy ezek hazánkba újra betörjenek, a mi 1285. február elején történt meg, midőn is Gácsország felől Munkács táján berontva, roppant mennyiségben árasztották el az országot s ennek észak-keleti részét „Pestig tűzzel, vassal pusztítják, a csak kevéssel azelőtt megnépesült falvakat kifosztják, a lovakat szokásuk szerint leöldösik, részben foglyul viszik magukkal, a barmokat elhajtják"1 steff. A király hadai és legkivált egyes főurak csapatai azonban útjokat állták s nagy öldöklést követtek el soraikban. A tatárok tehát, minthogy a hó és eső is igen sok kárt tett bennök, csakhamar visszafordultak s Erdély felé, hol újra többször vereséget szenvedtek, sokszoros kudarczot vallva, az országból kitakarodtak. Hogy e tatár pusztítás vidékünket is érte volna, arra semmi adat sincs s a körülményeket egybevetve nem is valószínű. A mi kár és baj ez időben vidékünket érte, az az itt maradt kunoktól származott, kik eddigi rabló életmódjukat és féktelenkedéseiket folytatták. Kitűnik ez egyebek közt a királynak ez évi április 26-án kiadott egyik leveléből, melyben László, a már ismert Tamást, a Csanád nembeli Pongrácz fiát, a maga Csanád-, Arad- és Temesmegyei családi birtokaiban megerősíti „s bántatlanul megoltalmaztatni kívánja, szintúgy a kunok, mint az ország nemesei és saját nemzetségének tagjai ellenében."2
A vidék nagyobb része megmaradt régi birtokosai kezén s megvoltak a gyér lakosság egyes falvai is, melyek a tatár dúlás után úgy a hogy ismét megtelepíttettek. Láttuk fentebb, hogy a Csák, Csanád és Kalán nemzetségnek s majd a nyúlszigeti apáczáknak, minő nagy számú birtokaik voltak itt a kunok idejében is: úgy hogy ezek szerint teljes bizonyossággal mondhatjuk, hogy ha ezek ide betelepíttettek s Kézai szerint „mint a fövény elszaporodtak is", de a terület nagyobb része jog szerint korántsem volt az övék és semmi nyoma annak, hogy Csanád megye déli részén kívül e vidéken rendezett székeik, vagy akár csak kapitányságaik is lettek volna, sőt alkotmánylevelök, melynek a lakóhelyre vonatkozó részét fentebb szó szerint is közöltük, ezt egyenesen kizárja. S ha kisebbségök mellett koronként mégis túlnyomóságra vergődtek, az erőszakos természetökből és katonai egységes szervezetekből magyarázható ki, melynél fogva az itteni ős lakosságot és jogos birtokosságot elnyomni s rettegésben tartani képesek voltak, mivelhogy a Duna, Tisza, Körös, Maros és Temes közeinek súlypontja egyidőre az ő táborukba esett. László is hamar elfeledte lázadásukat s kegyével csakhamar ismét feléjök fordult, annyival inkább, mert a főhatalmon és javakon veszekedő, s a király személye ellen is pártot ütő főurak és főpapok körében kevés biztonságra és hűségre számíthatott. A kunok közül választá ismét kedveseit szintúgy, mint állandó katonáit, mely utóbbiaknál ép' úgy, mint az azok révén megismert tatároknál és szerecseneknél, önfeláldozást és engedelmességet talált személye irányában, úgy hogy valahányszor ellene a dús javadalmakkal ellátott, de telhetetlen főurak és papok fellázadtak s fölkelésre csődítették a népet is: a király mindanyiszor Tiszántúlra menekült a kunok közé, hogy személyét és életét bátorságba helyezhesse.
Ily körülmények közt nem csuda, hogy lelke, mely, úgy látszik, egészen érzelmi befolyások alatt állott, a zsivány főuraktól, kik a garázdálkodás és jószág rablás tekintetében semmivel sem voltak jobbak a kunoknál, mindinkább elidegenedett és a kunokkal forrott össze, kikhez anyjáról vérségi kapcsok is fűzték; ezek pedig viszont a király kegye által még inkább megerősíttettek garázda természetükben. Kétségtelenül ezektől volt mit szenvedniük továbbra is e vidék birtokosainak. Csanádi Tamást sem óvta meg ettől a királyi pecsétes levél, úgy hogy ő végre megelégelvén a kártételeket és bántalmazásokat, itt hagyta Maros menti uradalmait s Bihar megyei jószágaira költözött el, melyek központja Telegd volt, hol a Telegdi családnak lőn megalapítója, bár utódai, mint ezt látni fogjuk, továbbra is földesurak maradlak a Maros déli vidékein.3 Elköltözése előtt azonban nemzetsége tagjaival, királyi jóváhagyás mellett úgy egyezett meg, hogy akár ő, akár unokatestvérei haljanak el mag nélkül, a birtokok kölcsönösen a túlélőre s ennek örököseire szálljanak.4
Ugyan azon évben, melyben Tamás innét elköltözött, László király bevégezte viszontagságok és szenvedélyek által dúlt életét. Ugyanis a főurak, minekutána őt nyílt csatában le nem győzhették, sőt a király a váradi országgyűléssel erélyes végzést hozatott a fosztogató urak ellen s maga is utána látott ezek megbüntetésének: néhány előkelő kunt, László meghittjeit, rábírták.
hogy őt meggyilkolják, a mit ezek Keres-Szegen, Várad mellett, végre is hajtottak. Holt tetemeit, minek utána Mise nádor, a szerecsenek és kunok szörnyű bosszút állottak a gyilkosokon, kedvenc tartózkodási helyére s hű kanczellár püspökének székhelyére, Csanádra szállították s ott temették el királyi pompával. Az ország azonban a lehető legsiralmasabb állapotban maradt utána hátra. .,A városok megfogyatkoztak, a faluk száma a leégetés miatt csaknem megsemmisült, a békés egyetértés teljesen lábbal tiportatott, a gazdagok szegényekké lettek s a nemesek az inség miatt maguk végezték a fárasztó munkákat."5 A nemzet „régi dicsősége alászállott", mint oly országban szokott történni, melyben hosszú időn keresztül háború pusztít s melyben ezen felül a király nem gondol uralkodói kötelességeivel és alattvalói javával, a főurak pedig pártot ütnek az uralkodó ellen, kiszipolyozzák a gyöngébbeket s egymással marakodnak a méltóságok és a jószágok birtokáért.
Az ország ezen nyomorult állapotában vidékünk is osztozott, mely a kunok képében épen keblén hordta a pusztulás fő-fő okozóit. Ezek III. Endre, az új uralkodó, alatt korántsem számíthattak annyi kedvezésre, mint a boldogtalan László alatt, a minthogy az urak a legelső országgyűlésen, Ó-Budán, ki is mondották s a királyival is felfogadtatták, hogy várat, vármegyét, méltóságot jövevényre, vendégre, p o g á n y r a, vagy nem nemesre, vagy olyanra, ki az országban kárt tesz, nem bíz, s ilyet tanácsába nem fogad.
Mindazáltal, mivel a királynak folyton harczban kellett állania, hogy országát az idegen hódítók s a rabló főurak ellen megoltalmazhassa, ezért a kunok buzgó támogatására ő is rászorult, a minthogy ezek az osztrák Albert elleni háborúban is seregének egyik fő alkatrészét képezték s ez alkalommal, Bécs környékén az osztrákok szerint nagyobb pusztítást, rablást és öldöklést követtek el, mint a minő romlás Ausztriát IV. Béla alatt érte. Néhány évvel később, midőn Endre ugyan ezen Albertnek, mint ipának, támogatására indult, hogy őt a német császári trónra segítse, seregének jó részét ismét a kunok képezték. Ily hadi tényezőket a királynak is okvetlen becsben kellett tartania, annyival inkább, mert a kunok a számukra kiadott alkotmány értelmében a nemesek jogaiban részesültek, az országgyűléseknek kiegészítő részét képezték s azon meg is jelentek. Másfelől pedig a magyar urak féktelenkedése és rabló kalandozása országszerte virágjában volt. „Mintha mind az a fék, mind az a békó, melylyel a magyar királyok 300 éve, Sz. István óta, a nemzet erőszakos nyers hajlamait lekötötték, lehullottak, a keresztyénség, az alap, a melyre ők a magyar társadalmat fektették, megingott volna, a pogány kor garázdasága ütötte fel ismét fejét, csakhogy most nem a szomszédok, a külföld, hanem a hazafiak ellen az országban dühöngött, A nemesek ... egymás jószágait megrohanták, elfoglalták, házát felverték, őt magát, embereit elfogták, ha ellenállott, megverték vagy meg is ölték."6
A kunok tehát a magvaroktól sem tanultak jó erkölcsöt, az ököljog uralkodott az egész országban s kunok és magyarok egymással versenyezve nyomorgatták kicsapongásaikkal a szegény nemzetet. A hatalmaskodókra, a gonosztevő nagyokra ugyan meghozták a törvényt, de nem volt, ki végrehajtsa.
A legnagyobb garázda épen a határunkbeli birtokos Csák nemzetség egyik tagja, Mátyus úr volt, ki a Dunán innen önálló rabló királyságot szerzett magának s kit a király és a nemzet sem fegyverrel, sem kedvezéssel — mert nádorrá is tették — nem volt képes arra bírni, hogy bitorlásaival felhagyjon. Az ő nemzetsége, melynek egyik tagja Miklós úr, még elég szerény viszonyok közt kezdte pályáját, időközben az ország legelső főurai közé emelkedett. Egy másik Máté még IV. László alatt nádorságra emelkedett, kit ennek nemsokára bekövetkezett halála után a király régi híve, Péter, követett e méltóságban. De ez is kevés ideig maradhatott abban. E szép és nagy emlékek azonban nem javították meg, legfeljebb megkeményítették a rabló király, Mátyus úr szivét. A Csákok nemsokára nagyobb részt a lázadók táborába állottak át.
Jegyzetek:
|
|