|
|
A honfoglaló magyarság a nagy magyar alföldön polgáriasodás tekintetében nem jutott oly kedvező befolyás alá, mint Dunántúl, hol egy művelt társadalom keretét találta készen, habár fogyatékos állapotban: egyházakat, tizedjövedelmeket, zárdákat, városokat és szőllőket stb. Mindazonáltal vidékünkre települt eleink sem voltak a nyelvtörténeti és régészeti adatok szerint egészen műveletlenek, az új hazában pedig nagy és gyors átalakulás várta őket, mert egy nép sem maradhat meg régi szokásaiban és állapotában, mely hazát változtat s új elemekkel keveredik, a mint ezt a magyar vidékre szorult csabai tótokon és az oláhok közé ékelt csángókon ma is tapasztalhatjuk. Az új haza ős lakói, a szlávok, már sajátítottak el egyet-mást a pallérozott népek szokásaiból és foglalkozásaiból, a magyarokkal jött kazarok pedig a polgáriasultságnak nem épen alacsony fokán állottak.1 A művelődés kiváló terjesztői voltak továbbá az őseink rabló kalandozásai alkalmával nyugotról és délről ide hurczolt foglyok s mindenek felett a szintén külföldről ide telepített szerzetesek és papok, kik hozzánk közeli helyeken, Ellésmonostorán, Oroszlámoson.
Csanádon, Szőregen és Tomposon zárdákban éltek s a kor szokása szerint kézi iparral, szántás-vetéssel és szőllőmíveléssel is foglalkoztak. Azonban a pusztai életmód s az itteni talajviszonyok, melyek a megélhetési módokat és eszközöket jobbára készen nyújtották, iparra és kereskedésre épen nem ösztönöztek, csak igen lassan vezették a lakosokat a fejlettebb kultúrára. Az első királyok idejében az itteni szerzetes földesurak eleintén csak a halászat jövedelmére voltak utalva. Ez volt a főfoglalkozás II. Gejza idejében is, de már a szántóföldek, a széna és a vámjövedelem is számba jő. A XII. században már a gabnatermelés és az állattenyésztés lép előtérbe s a népesség valamivel szaporodik. De teljesen megakadályozta elődeinknek, valamint általában az egész alföldi magyarságnak, magasabb kultúráját a jobbágyi állapot, melynél fogva arra voltak kényszerítve, hogy minden erejükkel földesuraiknak, a kiváltságos osztálynak szolgáljanak, a mi elölte bennök a hajlamot és képességet is a tökéletesedés irányában s lehetetlenné tette rájok nézve a szabad fejlődést, a szellemi és anyagi gyarapodást, melyet a más vidéki kiváltságolt nemzetiségi városoknál e korban is találhatunk. Városokat tehát, a szó igaz értelmében, a mi területünkön hasztalan keresünk. Régi királyaink ide erősséget nem építettek, hogy ennek rendelték volna szolgálatára a környék bennszülött lakosságát, sem idegen kereskedő és iparos népet e helyre nem telepítettek. Voltak az Alföldnek kiváltságos, fejlettebb városai is e korban, minők Szeged, Gyula, Zeuta, Temesvár, Csanád: de Vásárhelv, — bármit hirdessen is e részben a helyi hagyomány — ezek közé nem tartozott.
Sem az Árpádok korában, sem később nem voltak kir. szabadalom leveleink. Megvan a kincstári számadások között, 1494-ből. a hazai kiváltságos városok névjegyzéke,2 melyben egyenkint elsoroltatik, hogy melyik város mennvi taksát fizetett: de a mi városunk nincs ezek között, ép' ugy, mint nincs szó olyasmiről a régi törvénytárban sem. Sehol az ilyen városok nevén, civitas-nak nem neveztetik, hanem általában, ide értve a Hunyadiak nyelvhasználatát is, csak oppidumnak, vagyis mező-városnak. S csakugyan, az oklevelek kétségtelenül bizonyítják, hogy e területnek minden időben földesurai voltak, vagyis az valóságos jobbágyhelyet képezett. A városias sajátságok kifejlődésére hiányzott nálunk a földrajzi fekvés, a minden évszakban könnyen megközelíthetőség, a folyó vizek összefolyása is; s ha Vásárhely és Csomorkány a XV. században tényleg városi rangot nyertek eh ez alig jelenthetett többet, mint hogy népesebb helyek voltak a körültök fekvő falvaknál s hogy vásártartási engedélyök volt. Földesurainktól a pallérozottabb erkölcsökre nem mindenkor vehettünk ösztönzést és útmutatást. Szt. Gellért legendája megrója ezeket, hogy „minden nap a lantosokat és síposokat hallgatják, éjjel is terített asztal mellett ülnek s a lovak istállóin kivül semmihez sem értenek." Ezt azonban általános vonásnak nem tekinthetjük, sőt inkább az adatok azt mutatják, hogy nemes uraink és úrnőink, kik közt Csák Miklósnak, Hód urának, neje magas műveltségű külföldi nő volt, egyre-másra állásuknak és koruknak megfelelő pallérozottsággal bírtak, s minekutána egy részben itt laktak, birtokaikon, általában pedig gazdatiszteket tartottak: példájuk, udvartartásuk, és megbízottjaik útján nem kis mértékben befolytak a lakosság műveltségének és jólétének fejlesztésére.
A mely polgárisultságra azonban ily módon eleink eljutottak, azt ismételten erőszakosan megsemmisítették a tatárok, majd a kunok, majd ismét a törökök, kik az itt lakók falvait és mezeit kegyetlen módra újra meg újra pusztasággá változtatták, A tatárok pusztítása különösen iszonyú volt, a mennyiben nem csak a kultúrát és vagyont semmisítette meg, hanem a lakosság tetemesebb részét is kiirtotta, úgy hogy falvaink nagyobb része ettől fogva soha sem tudott többé új életre kelni. Hogy pedig a falvak mily sűrűn feküdtek e vidéken, azt az 1138-diki alapító levélben láttuk. A kik a tatárok után ide telepedtek, t. i, a kunok, szintén ellenségei voltak a művelődésnek és sokáig ellenállottak a polgáriasodás minden befolyásának. Kézai írja, hogy ezek még az ő korában is pusztai, barangoló életet folytattak s szántás-vetéssel nem foglalkoztak.3 A kereszténységre is voltaképen csak Nagy Lajos térítette meg őket.4 Általában a folytonos harcz és háború, melyben eleink, hol a külellenséggel, hol, a pártok és garázda főurak zászlói alatt, egymással állottak, nemcsak jellemükre, erkölcseikre és szokásaikra volt durvító hatással: hanem az örökös félelem és rettegés, melyben a védművekre nem támaszkodható itthon maradtak személyökre és csekély vagyonkájukra nézve voltak, — elvette kedvűket és a lehetőséget is attól, hogy magok és a jövendő nemzedék számára valami maradandót és szépet alkossanak s életmódjukat a jólét, kényelem, ízlés és művészet elvei szerint rendezzék be.
Ezért e korbeli leleteink, egy-két földesúri ékszer, s csekély számú érem kivételével általában szegénységre mutatnak s minden tekintetben jóval hátrább állanak a római kori szabad barbárok itteni értékes ereklyéinél. A falvak és a templomok nagy száma s az utóbbiak czélszerű s helyenként díszes építkezése azonban mégis arról tanuskodik, hogy területünk az akkori polgárisult államhoz illően volt berendezkedve, s fejlődés tekintetében nem állott hátrább az alföld legtöbb vidékénél.
E fejlődésben az idegen nemzetiségek közreműködésének is volt része, s ez nemcsak a külsőkre terjedt ki. Mert a kazár, szláv, besenyő, kun, és rácz népekkel való együttélés, egybeolvadás idők folytán sokat változtatott a magyarság néprajzi sajátságain, testi alkatán szintúgy, mint nyelvén, szokásain, s szellemi adományain; a fajkeveredés útján mind ezt előnyösen fejlesztette és megerősítette, a nélkül, hogy eredeti fajunk jellegét és lényeges tulajdonait eltörölte volna.
Jegyzetek:
|
|