|
|
Birtoklás, település, nép-osztályok, szolgák, urak, hatósági és közbátorsági viszonyok.
Ha azon földrajzi neveket, melyeket e mű bevezetésében felsoroltunk, olvassuk, úgy fogjuk találni, hogy azok túlnyomó része magyar származású, a mi azt mutatja, hogy határunk legnagyobb része a magyarok előtt lakatlan volt, mert a vizeknek, halmoknak, szállásoknak, mint az ismeretlen és gazdátlan jószágoknál szokás, nem volt nevök s ezért nevezték el azokat őseink a magok nyelvén. Ez áll a falu neveknél is, melyek közt alig találunk idegen eredetűt.
A honfoglalók felosztották magok közt az új haza földél: de ebből legtöbb maradt a fejedelemnek és ennek utódainak, a későbbi királyoknak, s ezeké időnként még szaporodott is azzal, hogy magszakadások, hűtlenségek esetén a jószágok az uralkodókra s illetve a koronára szállottak. Hogy vidékünkön az uralkodóház volt a főbirtokos, az abból tűnik ki, hogy Taksony vezér a Tisza mellékére nagy számú besenyőket telepített,1 s hogy az első királyok a Bakonybeli és a zalai monostoroknak, a dömösi prépostságnak és a garanszentbenedeki apátságnak osztogattak itt nagy kiterjedésű földeket, valamint, hogy később a kunok nyertek itt szállást s hogy az Árpádokkal rokon Nana főispán és neje lettek a fő birtokosok, kik haláluk esetére a nyúl-szigeti apáczákat látták el szintén királyi bőkezűséggel itt jószágokkal. Az egyháziak meggazdagodását azonban a világiak, sőt egy némely királyaink is, nem jó szemmel nézték. Javaikat tehát, ide értve olykor a templomokat is, koronként elfoglaltatták, miért a papi zsinatok erősen kikeltek.2 A tatár-járás jó részben eltörölte a korábbi birtok viszonyokat, s leginkább csak a kunok s részben az egyháziak maradtak helyben. Ezek azonban együttvéve sem bírták a határ felét sem, mert az itteni apróbb falvaknak nemesi földesuraik voltak, kiknek neveit azonban nem ismerjük.
Annak sincs nyoma, hogy a várszerkezet korában, vagyis a XI—XIII. században valamely közeli várhoz lett volna szolgálatra beosztva területünk. Különben is itt csak Csongrád jöhetett volna szóba, melytől azonban nagy közlekedési nehézségek választották el. A már említett egyházi javadalmasokon kívül a Csák és Csanád, a Bór, a Gyáli Tyuk és Kakas, a Hasznosi, a Szeri Pósa nemzetségek tagjai, majd a Becseiek, Soltiak Héderváriak, a Herczegek, Tamásiak, Hunyadiak. Sáry Péter, Szentiványi Mihály, Gáji Horváth Gergely, Szilágyi Erzsébet, a Jaksicsok, Szentiványi Mihály, a Varjasiak, Posegai Gáspár, Guthi Ország Mihály és Ongor János, Dóczi Péter, a csanádi püspökök. Halomi Blaskó-k, Hügyeiek, Nagyváthy Porkoláb Márton, a Zelemériek, a Csanádi káptalan, Bizerei János, Gersei Pető János, Losonczi Zsigmond, Pestyéni Gergely, Csulai Móré László és Orosházi Komlósi Ferencz voltak határunk földesurai: de az egész terület soha sem volt egy gazda kezében, hanem abból a rajta lévő falvak szerint többet-kevesebbet bírt egyik is, másik is, rendesen az, kinek a szomszédos határban is volt földje. Igen gyakori eset volt, hogy egy falu területén egyidejűleg több földesúr osztozott. Hód és Vásárhely eleintén nem tartoztak együvé. Vásárhely 1299-ben még falu sem volt s egy birtokot képezett Gurt, Dama, Körtvélyes, Püspöki. Lele, Fark stb helyekkel.
A Héderváriak és Székesei Herczegek kezén emelkedik az fel a XV. század elején, a mikor Hód-dal együtt már egy rakás falunak képezi központját, melyek Tarján, Ábrány, Szent-Mihály-utczája, Csomorkány, Donát-tornya, Sámson, Kamarás, Hegyes, Kutas. Hunyadi János Vásárhelyt városi rangra emeli, a faluk egy részét a város határába olvasztja be, s hozzá csatolja még az imént említetteken kivül Fecskés, Szőllős. Csókás, Perek, Szente-Tornya, Szt-András, Csaba-csűd falvakat, Csorvás, Sekrestyés-egyháza, Két-zöldes, Gorzsa, Derek-egyháza, Szilas-egyháza, Tárkán, Rárós, Varjas, Kígyós-kuta, Ordöngös-egyháza, Gádoros-Lábos-egyház, Urszegegyház, Zeleméres, Libecz-egyháza, Tőke-monostora, Gellért, Apácza-egyháza, Két-kupa, és Tompa pusztákat is, a mivel a város későbbi fejlődése alapját megvetette. A vásárhelyi uradalom részei azonban a nagy hős halála után ismét csak szétforgácsolódtak, habár a város új, de kisebb arányú csoportosulásoknak vált ismét közpotjává, a menynyiben Gáji Horváth Gergely, a városon kívül Tompát, Ráróst, Panádot, Úr-népét, Szent-Albertet és Szent-Erzsébetet is megszerzé magának, de mindezeken, ide értve magát a várost is, csakhamar túladott. Ekkor a Dóczi Péter kezébe jutottak e helyek, melyek ezentúl sokáig az ő családja tagjainak és ivadékainak tulajdonát képezték, de úgy, hogy a városban rajtok kívül, Pestyéni és Móré is bírtak.
Általában tudva van, hogy I. István király a birtok-jogot aképp rendezte, hogy azt a földet, melyet azelőtt a nemzetség együttesen birt, egyéni tulajdonná tette,3 mely, természetesen, a családban nemzedékről nemzedékre szállott. A kiknek gyermekük nem maradt joguk volt összes javaikról végrendelkezniük,4 mely jogot azonban IV. Béla tetemesen megszorított.5 A magszakadás, pártütés vagy egyéb főbenjáró bűnök következtében az ingatlanok joga visszaszállott a koronára s ez az akkori villongós időkben igen gyakran történt; a leányok férjhez menésök alkalmával magokkal vitték a birtok egy részét.
A nemes ember el is adhatta királyi engedélyivel a maga földét. Mind ezek következtében idővel nálunk is megszaporodtak a földesurak s ezek elég gyorsan váltották fel egymást. Ez alól a határ különböző részein birtokos egyházi rendek sem igen képeztek kivételt, úgy hogy a dömösi barátok és a nyúl-szigeti apáczák is elvesztették itteni, korábban bírt javaikat, mint ez a hon más vidékein is gyakran megtörtént.
A mi az egyes telepeket illeti, ezek közt azokat a népes helységeket, melyekkel a népvándorlás korában Tarjánban, Mártélyon és Dillinkán, a korábbi időben pedig Diliinkán találkoztunk, most hiába keressük. I. István korában valószínűen alig néhány házból állott egy-egy falu, úgy hogy a szent király is elégnek látta, hogy ha 10 falu számára építenek egy-egy templomot. Ily módon roppant sok falu borította a határt. De mind e helyeknek egyenként igen kevés volt a népességűk, olyan formán, a mint ezt ma is a felvidéki kisebb falvaknál látjuk, melyek néhol oly sűrűen esnek, hogy csaknem egymást érik. Ezeknek számát és nevét pontosan nem tudhatjuk, Az első századokból az írások és a régiség leletek csak mintegy tizenkettőnek emlékét őrizték meg, t. i. ezek voltak: Bere, Sz-Erzsébet, Földvár, Hód, Kápolna, Kopáncs, Körtvélyes, Mártély, Solt, Szőllős, Úr-népe, Vásárhely. Ezeken kívül van négy puszta: Damag, Geicse, Gurt, Kera. Ezek a települési viszonyok állottak fen a közép korban ország szerte, a mi nemcsak a faluk nagy számából bizonyos, melyeknek Csánki D. történeti földrajza megjelenése óta, a Hunyadiak korából, nevét is tudjuk, hanem abból is, hogy I. István király 10 falu számára rendel egy templomot építtetni, mely arányt azonban idővel, a mint a népesség szaporodott, nem tartottak meg.
A tatár pusztítás után a községek egy része lassanként helyre állott ugyan, de azok a régi létszámot soha sem érték el többé, bár ez időből 43 falunak (Abrány. Apácza-egy-háza, Bagd, Barcz, Batida, Bére, Bod-anya-egy-háza, Derek-egyháza, Erzsébet, Fecskés, Férged, Földvár, Gellért-egyháza, Gorzsa, Hód, Kápolna, Kotucz-háza, Kéktó, Kökényes, Körtvélyes, Ko~ páncs, Korhány, Leng, Libecz, Mágocs. Mártély, Ördöngös-egyháza, Peres-Kutas, Rárós, Sámson. Solt, Sóstó-egyháza, Szent-Király, Szilas-egyháza. Szőllős, Tárkán, Tarján. Tompa, Tót-Kutas, Úr-népe, Új-város, Varjas, Veres-egyház,) 10 pusztának (Dáma, Jegeny-fa, Fejérjuh, Füldeáki, Háromlábú, Omlás, Panna-hát, Püspöki, Szent-Albert. Torda,) és két városnak, (Vásárhely és Csomorkány) emlékezete maradt ránk. A dolog természete hozta magával, hogy a faluk legnagyobb része alatt e korban is csak afféle kicsiny házcsoportok értendők, minőket néhány egymás mellé épített mostani tanya is képez határunkban.
A határ legkülönbözőbb részein eszközölt ásatásaink arról győztek meg, hogy a sok falu daczára, nálunk kevés volt az ember az egész közép korban. Ezt a régi templomok kis méretei s az azok körül elterült temetők kétségtelenül tanusítják, mely utóbbiak is általában szűk területre szorítkoznak. A hol templom-alapok nyomai nélkül találkoznak emberi csontvázak, ezek még csekélyebb, rendszerint 1—2 élő lényre mutatnak.
Ez különben a nomád életmódot folytató népeknél mindenütt így volt s így van, mert a pásztor és halász arra van utalva, hogy csekély létszám mellett nagy területen élősködjék s általában ne alkothasson népes községeket. Valószínű tehát, hogy az alföldi földesurak ép' úgy csípték és csalták egymástól a jobbágyokat és szolgákat, mint a barmokat, a földeket és a vizeket. Ez utóbbi még becsesebb volt a megtelepedés szempontjából a földnél is, mint azt már a barbár korban is kiemeltük s ezért van, hogy e korbeli helységeink hasonlítatlanul nagyobb része a rétre, a vizek széleire és a vízközökre esik, a mint erről történeti térképünk1 bárkit meggyőzhet. A ki tehát halas tavakat és földet szerzett, az előtt az a még sokkal nehezebb feladat állott, hogy arra valamiképpen embereket is telepítsen, hogy a birtokból haszna lehessen, mely feladatot olykor csak nagy kedvezmények, több-kevesebb ideig tartó földbérmentesség, kellő oltalom, ingyen elszállítás7 stb. árán lehetett elérni, nem is említve azt, hogy a vadászás és halászás, a legeltetés, a nádlás, fájzás mindenkire nézve szabad volt, s házhelyet és szántóföldet kapott minden jobbágy, a ki kért. S ha mindezekhez még azt is hozzá tudjuk, hogy a jobbágyság szabad költözési joggal bírt s urát, ha akarta, oda hagyhatta, terhei pedig nem voltak túlságos nagyok: be kell ismernünk, hogy az anyagi sors, melyben a föld népe e korban élt, még nem lett volna valami nagyon mostoha.
A földbirtok tulajdon joga a hűbér uraké és nemeseké lévén, a jobbágy annak használatáért leginkább terménnyel adózott, melynek mérvét I. István, I. László, és Kálmán királyok állapították meg, de később is, I. Lajos, Zsigmond, Mátyás és Ulászló idejökben, hozattak erre nézve törvények. Sz. György napkor t. i. egy telek után 14 garast, Szent-Mihálykor földbér czimén 4—6 garast kellett a földesúr számára fizetni. Továbbá 9—10 kereszt élet után egy keresztet, minden tízed fizető egy csirkét; libák, bárányok, malaczok, méhkasok és bor után a tizedik részt s minden igás jobbágy szállított egy szekér szénát. Ezen kívül a megyés püspöknek is megadta a 10-ik részt a szemes termés, a méh és bárány után. Általában mondhatni, hogy a jobbágy termékeinek és jövedelmeinek negyed vagy ötöd részét adta oda tízed fejében,8 de ezenkívül még egyébféle szolgálatok is néztek rá, melyek teljesítése a dézma szedés módjával együtt terhesebbnek és kellemetlenebbnek tekinthető, mert a visszaélések előtt tág kaput nyitott, melyek orvoslást nem mindig találtak. Mert jogokra nézve kezdetben is sanyarú volt a lakosság sorsa, mivel ekkor ennek nagy része csak rabszolga számba ment. A rabszolga kereskedés és rabszolga tartás pedig törvényesítve s a hatóságok oltalma alá volt helyezve9.
A pápa és I. István király mindenkép' rajta voltak ugyan, hogy a százezrekre menő szolgák sorsát javítsák, azok szabadon bocsátását s illetőleg megváltását szorgalmazzák és szabályozzák10 — s így formálódott ki belőlök az udvarnokok, a szegődményesek (condítionarii), az egyházi jobbágyok osztálya: — de e kedvezményes helyzetbe csak a kisebb rész juthatott, a többség pedig a nehéz iga alatt nyögött. A rabszolga vagy a rabnő az ur semmi kívánságának sem mondhatott ellent: a pap azonban, ha szolgálóját megejtette, köteles volt azt eladni s árával a püspöknek számolni be.11 A szolga és rabszolga örökre az maradt, ha csak ura fel nem szabadította, de még ez esetben sem lett nemes. Még ezeket, az u. n. szabadosokat, is a földbirtokkal együtt hagyományozták el uraik, a mint ezt Hódon Csák Miklós végrendeletéből láttuk. Jog alapot erre az a körülmény nyújtott, hogy e szerencsétlenek vagy azok ősei hadi zsákmányképen vagy a földbirtok beruházásai czimén jutottak gazdáik kezébe, mégpedig nemcsak a honfoglalás korában, hanem később is, különösen a kunok beköltözte után, kik a cseh és osztrák háború idején nagy számú hadi foglyokat hurczoltak haza magokkal s telepíthettek vidékünkre is. Ezeknél külömb sorsuk volt a dömösi barátok itteni jobbágyainak, kik, a mint láttuk, bizonyos mennyiségű gabna, termény vagy egyéb élelmi czikkek és szolgálatok fejében szabadon művelték és bírták az itteni területeket. Még jobb helyzetben voltak a várföldeket művelő szegények, kik bizonyos összegért meg is válthatták magokat.
A birtok szerző volt, kivált kezdetben, elöljárója és bírája a maga szolgáinak, szintúgy mint családjának s később is a földesuraság képezte a jobbágyok ügyeiben a legjelentékenyebb rendelkező hatóságot s ő ítélt azok dolgában. Mikor ezek a csoportos együttlakás következtében községet alkottak: a felsőbbség teendőinek nyűgösebb részét átvette ugyan a falusi vagy városi elöljáróság, de ezt minden tettéért kérdőre vonhatta a földesúr s a leglényegesebb és főbb jogok ezután is az urak kezében maradtak, a mit ezeknek a törvény biztosított. Nálunk, Hódon és Vásárhelyen Hunyadi János által említtetnek először a város bírái és esküdtei: de ezeken kívül az egész lakosság is befolyhatott a fontosabb ügyek intézésébe, mert Hunyadi és fia. Mátyás király, leveleiket ahhoz is, "megnevezetten, intézik. A városi ranggal az a jog járt, hogy a község vásárokat tarthatott, külön pecsétje volt, fenyítő hatóságot gyakorolhatott, kisebb vagyoni perekben és kihágásokban ítélt, adás-vevésről egyezségleveleket állíthatott ki, adóját maga szedte stb. A vármegyék ugyan már í. István korától fogva léteztek s Kálmán uralkodása alatt még tisztábban tűnnek fel nyomaik: de ezek sokáig csak katonai szervezetek voltak. Az oklevelekben nincs is feltüntetve, hogy az egyes helyek egyre-másra be lettek volna sorozva a megyei kötelékbe, sőt annak még a Váradi Regestrum ügyirataiban sincs nyoma, hogy a megyék a törvénykezésbe és közigazgatásba rendszeresen befolytak volna. Az egyetlen számbavehető hatóságot a király által kinevezett comes vagy főispán képezte, ki mellett később a megyei hatóságot az alispán és a nemesek bírái gyakorolták.
Csak mikor a várszerkezet felbomlott, t. i. a XIII. sz. első felében, attól fogva fejlődött ki jobban a megyei közigazgatási és törvénykezési hatóság, de ez is olyanformán, hogy a megye 1504. előtt nem választott tiszti- kart, mert az alispánt is a főispán nevezte ki. A táblabírák helyét az u. n. királyi emberek pótolták, kiket a varmegye területén birtokos előkelőbb urakból esetről-esetre nevezett ki az uralkodó törvényes vizsgálatok tartása végett, kik mellé az ügyiratok elkészítése czéljából, a közeli káptalanok tartoztak valamely kanonok képében jegyzőt adni. Már ez az eljárás is mutatja, hogy a vármegyének nem volt olyan szervezete, hogy a személy- és vagyon-biztonságot kellően fenntarthatta volna. Ide járult még az, hogy ez a hatóság csak ritkán, hol itt, hol amott ülésezett; továbbá az, hogy hatásköre csonka volt, mert birtokkeresetekben és nagyobb bűnesetekben legföljebb csak a vizsgálatot bízták rá, de azokban a nádor elnöksége mellett tartott törvényszékek ítéltek, melyek gyűlései szintén vándoroltak, most egyik, majd másik város mellé, a mint azt előre kihirdették vagy kikiáltották. (Ezért hívták kikiáltott gyűléseknek.) Minthogy ezeken minden nemes résztvehetett: a tanácskozás nyugodtságát, az ítéletekben való szakavatottságot és részrehajlatlanságot alig lehetett tőlök várni ,a nádortól pedig kívánni szintén nem lehetett, hogy az ország mindenik vármegyéjében kellő időben gyűlést tartson. E törvényszékeket az 1484-ki orsz. gyűlés el is törölte. A vármegyék hatóságába a földesúri jogok is minduntalan beleütköztek.
Némely falvakat a királyok egyenesen kivettek a vármegyék hatósága alól, kegyelt uraik kedvéért, más földesuraságok jogait a megyékkel szemben a törvényes határozmányoktól eltérően szabályozták. Így pl. Zsigmond király az ország összes hatóságait értesíti, hogy a Csongrád megyei Adorján és Vas-torok lakosai, mint jobbágyaik felett az O-Budai apáczák Szűz Máriáról nevezett zárdáját jogosította fel minden ügyben ítélni, kivéve a rablást, gyilkosságot és más "közönséges bűnöket, — kiknek dolgába tehát ne ártsák magokat a hatóságok s őket el ne fogják stb.12
Határunk területén egyébként három vármegye osztozott A terület legnagyobb része Csanádhoz tartozott, a nyugati részek Csongrádhoz, — az északiak pedig Békéshez számíttattak. A korábbi századokban az oklevelek rendszerint nem írják ki a faluk neveihez, hogy azok mely vármegyébe esnek. De a XV. sz. elejétől kezdve már a megyék neveivel is találkozunk. S így tudjuk, hogy Solt, Barcz, a Sártó és az Atka Csanádba estek, de a Barczi erdő s az azontúl levő helyek, nev. Körtvélyes, Mártély stb. már Csongrádba;13 — Peres-Kutast, Uj-Várost, M-Fecskést,14 Csomorkányt15 még Csanád megyéhez számítják, Mágocsot és Derek-egyházát azon- ban már Csongrádhoz, Apácza-telkét és Tót-kutast16 Békéshez. De állandó rend vagy törvény nem volt a hová tartozásra nézve, sőt a vármegyék határára eső helyeknél épen az ingadozás volt állandó. Mert azt látjuk, hogy Földvárt és Bagdot 1472-ben Csanádba," valamint Peres-Kutast is 1475-ben; — Csomorkányt és Mágocsot Csongrádba,17 1488-ban Sódot Csongrádba.18
1499-ben Mágocsót és Derek-egyházát Csanádba19, s 1501-ben Mágocsót, Libeczet Békésbe,20 előbbiket 1507 és 1508-ban ismét Csanádba,21 1507. és 1520-ban Kutast, Mágocsot Csanádba,22 helyezték az oklevelek. Így hát a törvényes eljárást, a vizsgálat tartást, a beigtatást e három vármegyének tisztviselői végezték területünkön, leginkább a csanádi káptalan kiküldötteivel együtt, bár ezek helyett olykor az aradi, budai stb. káptalanok megbízottai is teljesítettek szolgálatokat. A hadi szolgálatban is meg volt a megyéknek a magok saját része, mert kötelesek voltak katonákat állítani. Így 1498-ban Csanád és Csongrád megyéktől minden 24 porta után egy jól felfegyverzett huszárt követeltek, a midőn az egy telkes nemesek 36 porta után tartoztak ennyivel.23 Általában a nemesség kezdettől fogva birtok aránya szerint vett részt a honvédelmi terhekben. Hogy ennek súlya is főképen a szolgákra s jobbágyokra nehezedék s hogy ezek nem örömest vállalták el a szolgálatot, önként érthető. Sz.-Gellért írja, hogy az ujonczokat mérték alá vették, az alkalmasokat megbélyegezték, hogy ha elszöknének, felismertethessenek. Csanád és Csongrád azon vármegyék közt voltak, melyek a Temes közt képezték, melyek határait folytonosan őrizni kellett. E táborozásra a csanádi püspök maga 200 lovast tartozott küldeni.24 Általában a nagy birtokosok és a fizetéses királyi tisztviselők egész bandériumot, mely alatt ezer lovast értettek, tartoztak kiállítani.
A törvény név szerint megjelölte ezeket, a kik közt 1498-ban a mi ismerős nemes uraink közül a Bazini grófok, Losonczi Zsigmond, Nádasdi Ongor János, Hédervári Ferencz, Jaksics István és Szokoli Albert neveit is találjuk.25 Arra pedig különös gond volt, hogy a főpapság kiváló mérvben eleget tegyen ide vonatkozó kötelességének s katonasága az első homlokzatban harczoljon. A katonák a honfoglalás ideje óta általában lovasok voltak, csak Mátyás korában jött át hozzánk, a csehek révén, a gyalog szolgálat.26 „S vitézek voltak mindenkor a szittvák hadai, úgy hogy azzal tartolták, hogy azokat sem a rómaiak, sem Nagy Sándor katonái, sem semmiféle hatalmasság sem lett volna képes legyőzni. Úgy hogy, ha valamely ellenség Szittya határait átlépte is, de arra már egy idegen fejedelemnek sem volt ereje, hogy fegyvereit az ország belsejébe is bevigye."27 A mit azonban, e szerint, a külellenségnem tehetett volna meg, azt véghez vitték magok a hazafiak, mert e századokban az ököljog nálunk is, ép úgy, mint Európa szerte, teljes virágjában volt. Főuraink és nemeseink garázdasága ritkán ismert határt s az erőszakoskodásnak hazaszerte rendszerint a szegény jobbágyok itták meg a levét. Nem sok királyunk volt, a ki erős zabolán tudta volna tartani az országnagyokat. Nagy Lajosról olvassuk, hogy mikor hírét vette annak, hogy a nemesek egymás jobbágyait rablók módjára fosztogatják, egyik földesurunkat, Becsei Töttös főajtónálló-mestert, küldte ki a vármegyébe, hogy a szegénységtől erőszakosan elszedett jószágokat adassa vissza s az okozott károkat téríttesse meg a tettes nemesek által.28
Ez az eljárás azonban csak kivételes volt. Az egész korszakban a főurak, elkezdve a királyi herczegektől és a gyakori trónkövetelőktől — le az egy telkes nemesekig, hol itt, hol amott tartották izgatottságban és rettegésben az országot s abban mutatták ki vitézségüket, hogy miként csapjanak át táraiba és jogkörébe; különösen elfoglalták egymás barmait, földeit, felgyújtogatták a házakat, elfogdosták a tiszteket stb. A szegény jobbágyságra, mely efféle erőszakosságok ellen magát semmiképp sem tudta védelmezni, az ily állapot igen veszedelmes volt. Nem csak erkölcsét mételyezte meg ez a példaadás, úgy hogy a régi törvényekben, mindegyre kellett a tolvajok és rablók elszaporodása ellen intézkedni: hanem azt személyében és vagyonában sértette s egyszersmind teljesen el is keserítette a pórokat a nemesség irányában. Több izben fel is lázadtak hát uraik ellen. Így Zsigmond király idejében, Erdélyben és a Szamos-közön, hol nagy kegyetlenségeket követtek el a nemeseken.30 Így a határunk északi részét környező falvakban. Bodzás, Megygyes, Gerendás stb.határaiban,mikor az erőszakos jobbágyság Gyárfás István vezetése alatt Földvár ellen nyomult s ott Posegai nemesi udvarháza ellen támadott. A legnagyobb mérvű kitörés azonban a Dósa-féle paraszt háború alkalmával történt, melynek iszonyatosságai vidékünket is sújtották s következménye az lőn, hogy a jobbágyság igája még súlyosabbá tétetett.
Jegyzetek:
|
|