|
|
A honfoglaló magyarság, a mint azt előadásunk során már láttuk, a nagy magyar alföldet mindjárt kezdetben megszállotta s magyar maradt az uralkodó és fő népfaj itt a következő időszakokban is folytonosan. De már beköltözött eleink között is voltak török-tatár eredetű kazárok, kik azokhoz Konstantinos császár szerint Etel-közben csatlakoztak. A Névtelen előadása szerint pedig itt találták volna azokat őseink e tájon, mely a Tiszától az Erdély felé eső Igfon erdejéig nyult, a Maros és a Szamos közt, Mén Marót fejedelemsége alatt: míg ugyan csak ő Csongrád várát a benszülött szlávok kezével építteti fel Ete számára, a mint hogy más, teljes hitelű szerzők is állítják, hogy mikor a magyarok ide bejöttek, mindenütt szlávokra találtak.1 Ha még ehhez azt is veszszük. hogy e földön itt-ott a többi vándor népekből, nev. bolgár, avar, gepida, gót, jazyg, hun stb. is maradhatott valamennyi s hogy a magyarok a vezérek korában rabló hadjárataikból rendszerint egy-egy sereg fogolylyal tértek haza, kiket itthon szolgáikká tőnek és letelepítettek, 2 hogy a bolgárok, besenvők és kunok közül később is nagyobb mérvű bevándorlások történtek e vidékre: mindenki elgondolhatja, hogy vidékünk népessége nem maradhatott tiszta magyarnak, hanem a sokféle népfajokkal okvetlen megelegyedett.
S ez vált épen a magyarság javára s ebben tűnt ki annak állam alkotó s fentartó képessége, mert ily módon erősödött meg számban, még pedig ugy, hogy ez elegyedés és beolvasztás közben is meg tudta óvni faji felsőbbségét, s lényeges tulajdonait, szintúgy, mint nyelvének eredetiségét és ős törvényeit. Ez a benső hódítás és gazdagodás, ez az áthasonító és felvevő képesség épp annyira lényeges és szükséges tulajdonság volt nemzetünkre nézve, mint maga a külső honfoglalás. A mi elsőben is a szlávokat illeti, az idegen népfajból ők szolgáltatták a legnagyobb részt, mint a kikkel a magyarok már ős hazájokban érintkeztek s mint a kiket (szlovének) az ide érkezett ősök e területen letelepedve találtak. A szlovének voltak az uralkodó népfaj, kik Dácziából s a Balkán félszigetről özönlve, elárasztották a magvar alföldet is, mert ez időben a Balatontól Konstantinápolyig ők szolgáltatták a föld népét." Ők adtak a jövevényeknek feleséget,4 szolgákat és földművelőket, s azért van, hogy a háztartási, gazdálkodási, ruházati és családi neveink közé oly sok szláv elem is vegyült.5
Ez elem nálunk későbbi bevándorlásokkal is szaporodott, mert a töröktől szorongattatva, Horvát-Szlavon ország tájairól, földesuraink engedélyéből, időnként uj telepesek foglaltak helyet e vidéken, így történt aztán, hogy határunkban a Kutas helynév idővel Tótkutasra változott s hogy magában városunkban a XV. század folyamán a lakosok egy része tót volt, mert mikor Hunyadi János ide, a város biráihoz „s többi, ott lakó népeihez és jobbágyaihoz" rendeletet küld, ezt világosan „mind a magyarokhoz, mind a tótokhoz" intézi.6 így történt továbbá, hogy a tótság nyomait nemcsak vármegyéink falu neveiben,7 hanem határunk földrajzi elnevezéseiben is feltaláljuk, mire példákul szolgálnak Csárpa (bocskor), Barth (vizes hely), Diliinka (osztott hely), Gorzsa (körtefa), Hajda (előre!), Horgonya (lapos), Iglód (viz), Kéró (kera, bokor, vessző), Kórógy (krog, felhasított), Kovázdi (kovász). Laponyag (halászás), Palé (felgyújtott), Pernyi (darabos), Porgány (prodani, eladott), Susan [száraz patak), Szeretség (seret, tó), Tére (vásár), Torda (kemény), Zsena (széna), nálunk ma is ismert határrészek s illetve vizek nevei — bár e nevek egy része (Barcz, Kéró) a kun nyelvből is megfejthető. A szláv fajhoz tartoznak a ráczok is, kik főleg a rigó-mezei vesztett csata után a török által fenyegettetve, valamint a hon más tájaira, ugy vidékünkre és határunkba is, kisebb nagyobb tömegekben beköltöztek.
E beköltözés valóságos özönléssé változott át a XV. század közepe óta, midőn Szerbiát a török elfoglalta. Csongrád megyét Brankovics Vuk vezetése alatt szállották meg,8 de Alpáron és vidékén már előzőleg megfészkelték magokat,9 Békés- megyében Gyulán, M. Megyeren szintén találkozunk velők, de legtöbb jutott belőlök mégis Csanád megyébe, hol a Jaksicsok nagy uradalmat szerezvén, teljes erővel rajta voltak fajrokonaik elterjesztésén. Általuk jutottak be határunkba is s telepedtek le főleg Csomorkányon, Férgeden, Kéktó-Ráróson, valamint a szomszéd Donát-egyházán is. Már az időben nevezhették el róluk a nagy-laki utat Rácz-utnak, mivelhogy a külsejüknél s erkölcseiknél fogva feltűnést keltő jövevények Nagylakról, Pitvarosról, stb. ez utón jártak városunkba Az uj vendégeket királyaink igen szívesen fogadták és törvényeink különös kedvezményben részesítették, pl. a dézma fizetés alól őket felmentették:10 nem csuda azért, hogy Kinizsi Pál csakhamar ezután még 50 ezret hozott be magával az országba, egyik török hadjárata végeztével.
Laktak vidékünkön továbbá bolgárok és besenyők is. Amazok, tudjuk, hogy Szálán és Ahtum vezérek népe voltak, kikről már emlékeztünk. Utóbbiak birodalma a Körös folyótól Szörényig terjedt volna, a mi tán nem is lehetetlen, ha meggondoljuk, hogy Áhtum székhelyét épen vidékünkön tartotta, Csanádon. A környékünkben levő Varsány, Varsánd falu és Vosciani elnevezések is tanúsítják, hogy ezeknek e tájon telepeik voltak.
A Névtelen szerint is Taksony alatt sok bolgár költözött hazánkba.11 Még I. Geiza király is említi oklevelében a Csongrád táján lakó bolgárokat (vosciani).12 A besenyők 1232-ből szintén úgy említtetnek, mint a kik Csanád-vár mellett laknak13 e megye területén az egész korszakban nagyobb számmal találtattak s mint harczosok külön földekkel is birtak.14 Ezek, a honfoglaló magyarok félelmes ellenfelei, t. i.idővel meggyöngültek s I. István korától fogva a kunok által szorongattatva, tömegesen költöztek be hazánkba.. Hogy közülük egy ló tolvaj Soltra is jutott, a Váradi 15 olvassuk. A bolgárokról azonban semmi külön történeti emlékünk sincs földrajzi neveinkben, a mi annál természetesebb, mert ez időben a bolgárság a maga nemzeti nyelvét már elveszítette s azt a szlávval cserélte fel. A besenyők nyelvtörténeti emlékeit szintén hasztalan keressük, mert ezek szavai, mint afféle ugor nyelv családhoz tartozók, a magyar elnevezésekben felolvadtak.
Oláhok, valamely részben, szintén lakhattak e vidéken, mert Nesztor szerint a wlachok (rómaiak, dákok), azon a helyen, a hol az ő korában a magyarok és bolgárok laktak, megrohanták a Duna menti szlávokat, közéjök furakodtak és erőt vettek rajtok.16
Ráczokra vallanak nálunk a Bodrog (buturug, sonka), Ingű (vászon), Kurg (futás), Csarpa (női czipő). Petres (átkelni), Örs (urs, medve) helynevek.
Ép' ily kevés nyelvtörténeti nyomot hagytak hátra a kunok, bár ez utóbbi elemeknél jelentékenyebb volt a gyarapodás, melyhez általuk az itteni lakosság jutott. Láttuk, hogy a Xll.-dik századtól kezdve több ízben csapatostól költöztek be ide. Történészeink nagy része17 ugyan azzal tartja, hogy ezek magyarul beszéltek: ennek azonban az egykorú értesítések ellenmondanakban is:
Hogy külön nemzetiségűket még századok múlva is fenntartották, annak Oláh Miklósa bizonysága, ki az országban lakó népeket t. i. „a magyarokat, németeket, cseheket, szlávokat, ráczokat, kunokat" stb. rendre elősorolván, többek közt azt mondja, hogy „ezek nyelve egymástól különböző, kivéve, hogy némely szavaik a kölcsönös használat kövekeztében egymáshoz hasonlók vagy egyforma hangzásnak".21
e) De legkézzelfoghatóbb bizonyítéka a külön-nyelvűségnek az a kun szótár, melyet 1303-ban Petrarca ajándékozott a velenczei könyvtárnak s melyet kitűnő hazánkfia, gróf Kun Géza, 1880-ban Codex Cumanicus czím alatt magyarázatokkal közrebocsátott. E szerint a kun nyelv a turkoman és ozmanli nyelvekkel együtt a nyugati török nyelvek körébe tartozik22, a mi természetesen nem zárja ki, hogy némely szók és személynevek (Gyula, Nána, Alpár, Barcz, Soltstb.) a magyarok és kunok által már igen korán közösen ne használtattak volna, bár ez utóbbiak személynevei a magyarra nézve rendszerint idegen és érthetetlen hangzásuak.
A kunok nyelvéből Barcz (tó), Bakcs (kert). Csany (Chon, vér), Korhány,s fkurgan, halom), Győ (geu, árpa), Nyék (neki, jó), Kéró (Keyran, személynév) kivételével nem ismerek több maradványt határbeli és szomszédos helyneveinkben, — bár e vidék jó részben hatalmukban volt, mert különben nem is lehetne megérteni, hogy a hódi csata alkalmával a kunok ellen harczoló győztes magyar sereg, miért fosztotta volna ki "ezt az egész vidéket.23
Általában mondhatjuk, hogy a helyi földrajzi nevekben, a szláv kivételével, a többi idegen nemzetiség itt lakásának alig maradt valami nyoma. Mert bár az 1075. és 1138-diki kir. adománylevelekben s a Váradi Regestrumban e vidékről felsorolt földrajzi és személy nevek túlnyomó része még idegen hangzású: kétségtelen, hogy idők folytán az idegenszerűség innét jóformán eltűnt, sőt még a szláv eredetű földrajzi nevek is magyaros vonásokat vettek fel, a mi kétségtelen bizonyítéka a magyarság állandó fölényének és át-hasonító erejének. Magyarok voltak földesuraink s magyar volt a jobbágyság zöme. Az aradi káptalan vizsgálati jegyzőkönyve s Hunyadi János 1450-ki beigtató oklevele az egész környékből igen nagy számú család nevet őrzöttek meg, s ezekből és a többi vidékünkre vonatkozó levelekből, úgyszólván, csupa magyar nevek hangzanak felénk. A csomorkányi 53 családból csak háromnak volt idegen neve. Vásárhely 12 megnevezett jobbágya közül pedig csak kettő viselt szláv nevet Nem minden régi földrajzi és személynevünket tudjuk ugyan egyik vagy másik nyelvből származtatni: de kétségtelen, hogy azok közt sok van, mely ősmagyar eredetű,s olyan,melynek törzse a mai irodalmi és helyi tájnyelvben már nincs is meg, de jó részben megtalálható még a külömböző vidéki tájszavak közt. Ilyen földrajzi elnevezések nálunk: Atka (vizfenék), Bogdány (zimankós), Czinkus (sors, ravasz), Czitek (czikk), Bere (magvas kender feje, szőllő karó), Det (ded, kisded), Dóka (hosszú dolmány), Gera (üledék só), Kopáncs (harkály), Kösd (berbécs, ürű), Picsó (picsók, levezető árok), Szikáncs (szilánk), Tege (tegnap, vagy tegező). A helyi tájnyelv adja a Katra ér meglejtését, minthogy Katré nálunk víz hordta giz-gazt jelent.
A nomád népek világszerte sehol sem lévén szaporák, utalva vannak arra, hogy ebbeli fogyatkozásaikat idegen foglyok szedése által pótolják, mit minél nagyobb számban űzni, nemcsak őseinknek, de Ázsia és Amerika minden ős népének kiváló törekvése volt. Eleink rabló hadjáratainak is ez volt legfőbb czélja.24
Freysingeni Ottó szerint a beköltözött magyarok fekete ábrázatúak voltak, mélyen beülő szemekkel s alacsony termetűek.25 Ábrázatukat a hunok módjára behasogatták s hajukat lenyírták. A mongol betörés idején a tatárok női már igen rútak voltak a magyar nőkhöz képest. XII—XV. századbeli itteni csontvázaink a mai rendes nagyságot tanúsítják, de köztük elég számmal vannak magas termetre vallók is, mely körülmény a magyar faj anyagának javulására vall, a mi a faj keveredésnek általánosan ismert következménye.
Pedig az éghajlat és a talajviszonyok, a föld árjának magassága, a büzhödő mocsarak, az erdők és hegyek hiánya nem engedték, hogy a levegő egészséges maradjon, az orvosi szolgálat pedig jóformán a semmivel volt határos, miről egyebek közt az erzsébeti sírok tanúskodnak, melyek közt két, nemesi osztályhoz tartozó, csontvázat leltünk, melyek mindenikének alsó lábszár csontja eltörve s a csontvégek egymásra felfeküdve s így összeforrva voltak, a mi az illető nagy fokú sántaságát idézte elő. Az pedig rendes dolog leleteinknél, hogy a fogsorok csorbák és a meglevő fogak egy részben rosszak, a mi tudvalevőképen hátrányosan hat az egészségre.
Jegyzetek:
|
|