|
|
Lakás, építkezés, ruházat, ékszerek, fegyverek, használati eszközök, élelmezés.
Őseink nomád életet folytattak s ennek következtében az állandó lakhelyekkel és a szilárdabb építkezési módokkal sokáig nem barátkozhattak meg. A krimi nogajaiknak s a tovább keletre lakó nomád népeknek még ma sincsenek sátraik sem, hanem e helyett két kerekű kocsijukat borítják be nemez ernyővel, — ép' úgy, mint az ó-kori sauromaták és az agathyrsok, kiket a görögök ép' ezért szekéren élőknek (hamaxobitáknak) neveztek.1 Teljesen megfelelt ennek a mi pásztoraink életmódja, kiknek még félszázad előtt is ott volt tanyájuk, a hol két kerekű talyigájukat megállították, melyre a szükséges élelmi és ruházati czikkeket rakták. Más viszonyok közt a pásztorok kunyhót és sátrat készítettek a földön maguknak s ezt jegyezte meg őseinkről Freysingeni Ottó, ki hazánkban átutazván rólok ezt írta . . . „Falvaikban és városaikban a leghitványabb lakóhelyeik vannak, melyek XI. száz. csupán nádból építvék, ritkán fából, de még ritkábban kőből; egész nyáron,
sőt őszön is úgy laknak, mint a pásztorok. Tudva van, hogy III. Béla királyunk parancsolta meg, hogy az emberek ne sátrakban éljenek, hanem házakat építsenek. Mindazáltal városokat itt az alföldön sokáig nem alakítottak ők, mert nekik csak a falvak és a szállások kellettek.2 A népesség egy része, főleg télen, falvakban lakott s az abban épített házakban, a mint ez a g.szentbenedeki apátság alapító levele Szolnok, Szegvár vidékén világosan említi.3 Ezeket részint a földbe vájták le s náddal bélelték ki, mint a Tisza mentén még a múlt század elején is szokásban volt: részint sárból és vályogból rakhatták a föld szine felett. Az épületfákat e vidéken a ladányi erdőkből (Csanád mellett) szerezték,4 mert a Tisza partján levő barczi erdő csak füzes lehetett, mely alkalmas épületfákat nem szolgáltatott. Leghátrább maradtak a kunok, kik barangoló életmódjukkal és sátraikkal századok múlva sem akartak felhagyni. Pedig köztök nem épen utolsó emberek is voltak. Különb életök volt a magyar nemeseknek, kik bár szintén kerülték a városi lakást s falusi módra éltek mezei birtokaikon, de itt legalább rendes házakat tartottak, habár csupán Szent-Királyon maradt nyoma annak, hogy ezek téglából rakattak.
Templomaink már szilárdabb módon épültek. Az alapozás ugyan, az eddigi ásatások tanúsága szerint, ezeknél is kivétel nélkül csak furkózott földből készült, mely teljesen meg is tette a szolgálatot: de már a falak mindenütt (t. i. Csomorkánvon, Fecskésen, Férgeden, Kutason, Szilasegyházán, Köves-halmon, Szent-Királyon, Szöllősön, Veres-egyházán) téglából, sőt Kápolnán egészen terméskőből épültek. Szintén terméskőből (homokkő) van két szenteltvíz-tartónk, melyek egyike tölgyfa levelekkel, másika rózsa füzérrel van díszítve. Ilyen anyagból van egy oszlopfőtöredékünk is a fecskési templomból. Itt-ott drágább kőnemek is (márvány, lazurkő) alkalmazást, találtak, kisebb-nagyobb mérvben. Négyszögű faragott kövek nagy mennyiségben Szent-Királyon és Kápolnán találtattak. S ezek. nemkülönben a kutasi templom kereszt alakú s a férgedi egyház patkó idomú téglái együttvéve azt sejtetik, hogy habár elegendő adatok hiányában az építési stylusról nem szólhatunk is, de azt sem mondhatni, hogy csupán u. n. szükségből való építkezés folyt volna itt. A csomorkányi templomnak alapja s még ez előtt fél századdal meglevő homlokzati boltíve azonban világosan mutatja a román stylt. Torony nyomaira még eddig sehol sem akadtunk.
Ruházat czéljából a beköltözött magyarok Theotmar érsek és Regius szerint csak az állatbőröket használták volna. De itteni uj hazájokban s még inkább rabló hadjárataikban a szővet neműekkel is mindinkább megbarátkoztak. A Pannóniára számot tartó honfoglaláskori frank és német püspökök írják egyebek közt a pápának: „Ajándékokat adtunk a magyaroknak, hogy ne üldözzék a keresztyéneket! Holmi olcsó vásznakat is adtunk nekik, hogy vad tekintetöket enyhítsék."5
Nemsokára a magyarok már hadi-sarcz fejében szőtt ruha-féléket kötöttek ki maguknak. A XI. századtól kezdve pedig ezek használata általános volt. Sz.-Gellért életiratából tudjuk, hogy e vidéken a szőnyegek, az aranygyűrűk és nyakláncok viselése is szokásban volt, valamint a közel eső századokból az arany, ezüst karpereczek, szegényebb sorsúaknái a hajgyürűk — bronzból vagy ezüstből — a mint erről úr-népi, erzsébeti, csomorkányi, szilas-egyházi, fecskési, rárósi és kápolnai, XII.—XV. századbeli leleteink s az orosházi sírok is6 tanúskodnak. Megjegyzendő, hogy e haj- vagy halántékgyürűk viselése a szláv népektől eredt,7 de már másutt is találták magyar vidékeken:8 általánossá azonban nálunk soha sem vált, annál kevésbé, mert tudva van, hogy a magyarok Kun László idejében leborotválták hajukat és szakálukat.9 E viseletet azonban a kunok nem fogadták el s azért László király közbenjárására a pápai követ azt nekik el is engedte.10 Egyéb ékszereik az itt lakóknak: réz és bronz fülbevalók Szöllősön és Erzsébeten, egy csiszolt kristály Ráróson. A régiségtárunkban levő XII. és XV. századbeli vaspatkók és sarkantyúk a csizma viseletre, a XII. századbeli sárga-réz csattvég a szőllősi és a valamivel később korú mente-kapocs a mártély falubeli sírokban a szövött ruha darabokat feltételezik.
A vas használata általában meglehetős elterjedést nyert, bár korántsem akkorát, mint a későbbi korban s főleg az utolsó félszázad alatt. Szekérről, melyen e vidékről az egyházi jobbágyok kenyeret és bort szállítnak G.-Szentbenedekre, korán van szó. Vas kulcsra az Arpádkori kápolnai templom romjai közt találtunk, vas nyíl csúcsokra Szent-Királyon és Szöllősön, vas zabiára Szöllősön, kengyelvasra a Szöllő-halmon, vas lándzsára Férgeden, bárdra, lópatkóra, csatabárdra, ajtósarok vasra, vederfülekre, késekre, kaszára, szögekre s különböző vaspántokra és lemezekre egyéb lelőhelyeinken. Ezeken kívül vannak az e korbeli agyag edények: — egy kis vörös csíkos bögre a Hód-tóból, két darab edény a kutasi templom mellékéről, fazekak és csupor a Práter-kertből és három darab tűz borító vagy kályha-búb Batidáról stb. stb.
Élelmi szerek tekintetében a nagy vízfelületek által szaggatott alföld igen jól gondoskodott lakóiról. A vízi és száraz-földi állatok sokasága és a buja növényzet, főleg minekutána eleink a földmiveléssel is mindinkább megbarátkoztak, bőséggel nyújtott eleséget a külömben is gyér lakosságnak. A legfőbb és legbecsesebb eledelt természetesen a halak, a gazdasági és házi állatok szolgáltatták. A halat, különösen szerzetes földesuraink, mindenek fölé helyezték, mint az Árpád-kori adomány-leveleinkből kitűnik. Az 1075-ki oklevél szerint már szántott földek és szöllős kertek is voltak s kenyérről és borról is van említés, mint a melyet az e vidéki jobbágyok a halakon kivöl a barátoknak G. Szent-Benedekre szállítani tartoztak.
A Kőrös, Maros, Tisza közén ugyan ezeknek sertés nyájaik is voltak. A dömösi szerzetesek számára gabonával adóztak: Győ, Lingu, Ecser, Geicse, Damag. Hizlalt ökröket, juhokat, teheneket, disznókat, lovakat, csikókat, ludakat és tyúkokat más e vidéki jobbágyok szolgáltattak, bár a föld népe effélékkel valószínűleg kevésbé élt, a mint hogy az egész napjainkig rendesen nem igen eszik húst, hanem túlnyomóan növényi eledelekkel s munka közben szalonnával táplálkozik. Hogy kenyérrel élt, azt a Szent-Gellért életíratában említett pórnő példája mutatja, ki a kézi malom hajtása közben dalolgatott s igazolják Szöllőhalmon talált kézi malomköveink. Túlságos bő élésök azonban az egyháziaknak sem volt, mit onnét gondolhatunk, hogy az esztergomi kanonokok csak 1156. óta vacsoráltak, a mikor ezt nekik Martin érsek II. Géza jóváhagyásával megengedte s e czélra számukra 70 falu dézmáját rendelte.11 Egészen más volt az urak életmódja. Sz.-Gellért panasza szerint közöttük sok volt a dobzódó. Galeoti I. Mátyás koráról írja, hogy a magyarok négyszögű asztalaikhoz ülve sokfélét esznek. Eledelei közt a libát, kacsát, kappant, fáczánt, foglyot, seregélyt, továbbá bornyut, bárányt, gödölyét, malaczot, vaddisznót s a különféle halakat különösen megemlíti, annak megjegyzése mellett, hogy ők nem külön-külön — hanem mindnyájan egy közös tálból szoktak enni, melyből csak ujjaikkal vesznek, az ételekkel ujjaikat és ruháikat bemocskolják; bár sok és erős fűszerrel élnek, mindazáltal erősek és hevesek stb.12
A bort a szó eredetéből ítélve eleink ős hazájukban a török népekkel való elegyedéskor ismerték meg. Az e tájon levő Szöllős nevű faluk nagy számából kétségtelen, hogy Árpád kori eleink azt rendesen fogyasztották s ennek bősége miatt a sert, melyről, mint a besenyei pap számára rendelt kegyes hagyományról a Váradi Regestrumban13 s mint az esztergomi apátnak járó illetményről- egy másik oklevélben van említés,''—kevésbé élvezhették, bár annak nevét is készen hozták új hazájokba. A pálinka ivást a név eredete szerint a szlávoktól tanulták el. A kunok ezenkívül még a maguk nemzeti italát, a bozát is élvezték, melyet kölesből és vízből sajtolás útján készítettek.
Jegyzetek:
|
|