|
|
Foglalkozás, halászat, állattenyésztés, földmivelés, szöllő- és gyümölcstermelés, ipar és kereskedés.
Az alföldi lakosság életmódja mindenütt egy-hangú szokott lenni. Régente azonban a vizek hoztak az emberek foglalkozásába némi változatosságot és élénkséget. Kivételt képezett természetesen a csekély számot tevő birtokos nemesség, mely maga személyesen semmiféle megélhetési foglalkozást sem űzött, elégnek tartván azt, hogy harczban és a törvényben szolgálja királyát s ennek fejében élvezze szolgái munkájának gyümölcsét.
Orosz írók, kik azon földet, mely eleink ős hazája volt, ismerik, állítják, hogy az itteni régi népek ős foglalkozása a halászat és vadászat volt Különösen vadásztak a bölényekre és jávorszarvasokra, mely utóbbiakat tenyésztették is.1 Alföldünk azonban erdő szükségben lévén, nagyobb vadakat, a szarvasok kivételével, alig szolgáltatott, s innét van, hogy az egyházi javadalmasok alapítványi leveleiben csupán a felvidékről találjuk a vadászokat megemlítve, még pedig elég sürün. Vidékünkön ilyenekről egyáltalán nincsen szó. A byzanczi történet-írók szerint a magyarok új földjükön, a folyók mentén halásztak s voltaképen ép' e czélból foglalták el azok mellékeit. Erre azonban nem csak a folyók szolgáltak, hanem még inkább az azokkal összefüggésben levő nagy számú erek és tavak, mint a melyekben a halak inkább tenyésztek és sokkal nagyobb bőségben találtattak. Ezek adták a legkönnyebb és legbiztosabb jövedelmet a birtokosoknak s ezért történt, a X. századbeli Ibn Daszta szerint, hogy a magyarok a téli évszak beálltával általában a hozzájuk legközelebb eső folyó partjára húzódtak, hogy a telet halászással töltsék el, a mi ős hazájukban is fő foglalkozásuk volt s hogy az egyházak I. István korától kezdve folytonosan nagy kiterjedésű halas-tavakkal rendelkeztek vidékünkön és határunkban is. Ilyen halas-tavakról szólnak különösen az 1036.1075.1138. és 1408. évi adománylevelek, mint a melyekkel a mi tiszai rétünk borítva volt, a melyek helyén kezdetleges mivű háló-sulyok ma is igen nagy számmal találhatók. Ez adományozásokban mindenütt kiváló súly helyeztetik a halászatra.
A levelek egy némelyikéből látjuk azt is, hogy a halászat czéljaira már a XI. században rekeszeket állítottak fel őseink, hogy ily módon nemcsak a hal könnyebb kifogásáról, hanem a hal tenyészéséről is gondoskodjanak. Más levelekben nemcsak a halastavak, hanem a halászok kunyhói, a tanyák,2 is gondosan felsoroltatnak, annak jeléül, hogy a birtokosok a halászatot magokra nézve nagy becsűnek tekintették. Betrandon de la Broquiére, ki 1433-ban utazott erre. írja, hogy „soha életében oly nagy és vastag folyóvízi halakat nem látott, mint a Tisza mellett, Szegeden."
Galeoti e részben azt hagyta emlékezetűi, hogy „Magyarország bővében van a legjobb halaknak. Különösen a Tisza annyira hal-dús, hogy a lakosságnál az a híre van, hogy azon folyónak csak két része áll vízből, egy része pedig halból". De utána teszi mindjárt, hogy „ezt csak a köznép mondja. Hanem annyi áll, és azt gyakran láttuk szemeinkkel, hogy abba a folyóba soha se vetették meg a hálót hiába, mert mindig fogtak halat, még pedig nagyokat." Aztán leírja és dicséri a meny-halat, melyet Magyarországon kívül nem fognak.3 Más egykorú Írótól azt olvassuk, hogy a Tisza medréből, mikor a kocsisok itatás végett vizet merítenek, a vederben gyakran halat fognak ki. Különösen sok a harcsa, tok, csuka, mely néha ember nagyságra is megnő s mája igen Ízletes, a potyka és a kecsege, mely nem nő ugyan nagyra, de igen kellemes jó ízű s más országokban szintén nem található.4
Az állattenyésztésre térve át, őseink már itt találták a legszükségesebb gazdasági és házi állatokat, a mint azt a korábbi időből szóló leleteink kétségtelenül tanúsítják. Már szólottunk a népvándorláskori lovak, juhok, szarvasmarhák, kutyák csontjairól, melyek főleg Mártélyon, Gorzsán, a Szigetben és Diliinkán fordulnak elő. A szlávoknak ős idők óta szintén bőségesen voltak marháik.5 A Szigetben felfedezett honfoglaláskori sírban az ember tetemei mellett a ló csontvázat is felleltük. 1. István korában az e tájon uralkodó Ahtumnak töméntelen számú ménes lovai említtetnek.6 Sz. Gellért pedig megrója a korabeli nemes urakat, hogy a lovak istállóin kívül semmihez sem értenek.7 Az 1075-ki, már többször hivatolt oklevél szerint Csongrád táján királyi ménes volt s Alpár vidékén egyéb lovak itatásáról is van szó. Ugyan ezen levélben a sertés nyájról is tétetik említés. Az 1075. és 1138.-ik ismeretes adománylevelekben vidékünkről lovak, ökrök, tehenek, juhok, sertések, tyúkok, ludak, említtetnek, melyekkel a föld népe szerzetes urainak adózott s melyek tenyésztésére tágas kövér legelőink és nagy kiterjedésű rétségeink különösen alkalmasak voltak. Legnagyobb gondot minden időben, természetesen, a lovak tenyésztésére fordítottak, mint a melyek egy, csaknem folytonosan hadi lábon álló nemzetre nézve a legelső rendű szükségletet képezték s a melyek nagyobb részét télen-nyáron kim a mezőn, szabadon legelésző ménesekben tartották.
Már Kálmán király megtiltotta, hogy a lovakat külföldre eladják.8 Ide vonatkozólag a már említett Bertrandon írja a szegedi piaczról, hogy „nagy mennyiségben lehet itt eladó vad lovakat kapni, melyeket jól össze tudnak fogdosni és szelídíteni. Valami különös látmány ezeket elnézni. Biztosítottak engem a felől, hogy ha valaki 3 — 4 ezer ilyen lovat akarna venni, Szegeden megkaphatná. Annyira olcsó az, hogy tíz magyar forintért igen szép, kocsi elébe való lovat lehet kapni."9 A földmívelés annál könnyebben terjedt el őseink közt az új hazában, mert, Ibn Daszta értesítése szerint, ők már Fekete tenger-parti és Volga-menti ős hazájokban is foglalkoztak azzal, mit a törökkel közös származású műszavaink is igazolnak,10 bár ezek közt még több vall szláv eredetre (asztag, barázda, borona, gereblye, kapa, kasza stb.), annak jeléül, hogy az új hazában jó ideig a bennszülött szlávok végezték a szántás-vetés munkáját, magok a magyarok pedig, azok is, kik a külföldi rabló kalandozásokból haza-haza tértek, főképen halász és pásztor életmódot folytattak. Ezt az Iratosi János által megőrzött hagyomány is igazolja, mely szerint t. i. „Mikoron Scythiá-ból az mi nemzetünk kijött volt, az Tanais vizén átkelvén, Oroszországra és onnét Lengyelországra érkezvén, látván azt, hogy a lengyelek kertben szántanának, felkiáltanak, ezt mondván: Isten, Isten, igaz Isten, valaki vagy Te, ne adj nekünk ily szűk földet, hanem mezőkkel bővelkedő földet adj minékünk!"11
A termékeny mezőség rávezette elődeinket arra, hogy azon ne csak állataikat legeltessék. Különösen mikor látták, hogy az I. István és Gellért püspök által betelepített szerzetesek (Csanádon, Tomposon, Szőregen) rendjök szabálya szerint magok is saját kézi munkájokkal hozzá láttak a földmíveléshez s hogy az egyházi többi javadalmasok terjedelmes uradalmaikban szolgáikat és jobbágyaikat szántás-vetésre utasítják; minekutána a rabló kalandozásokkal úgy is fel kellett hagyniok: lassanként neki izeledtek a földmívelésnek, melynél békés, szabad néphez illőbb foglalkozás úgy sincs s mely az itteni téres, kövér földeken gazdagon is jutalmazta a ráfordított munkát. Régiség leleteink a határban és a vidéken (Szeged-Öthalmon, Vas-kuton, Zentán12) az őrlőkövek, kaszák, sarlók, kapák, sőt Szegeden egy kölessel telt verem is, melyek önállóan, vagy az emberi csontvázak mellett fordulnak elő, szintén azt mutatják, hogy e korbeli eleink már földmívelők is voltak. A gabna neműek közt valószínűen a búzát, melynek magvát már a dillinkai barbárkori sírokban találjuk, az árpát és kölest vetették, — melyet már a pannonok13 és a Tisza-menti szlávok (utóbbiak a rozst is különösen élték) termesztettek, —bár az 1075. és 1138.-ki oklevelek, melyek gabnát, kenyeret emlegetnek, egyenesen nem nevezik meg a a gabnafajokai,14 úgy szintén a vidékünkről és határunkról szóló későbbi adománylevelek és adásvételi szerződések sem, noha a szántóföldeket csaknem mindenik első sorban kiemeli. Nevezetes, hogy a kukoricza név már a XV. sz. végén ismeretes volt nálunk, mert a Csanádi káptalan 1499. évi bizonyítványában már egy Kwkwricza György nevű királysági jobbágy nevével találkozunk, a ki sokad magával a derek-egyházi hatalmaskodásban vett részt.15
A gyümölcstermelés nyomaira még korábban és világosabban rátalálunk. Már az e vidéken élt gétáknál is el volt az terjedve,16 a római császárok pedig a nem messze eső Pannónia, Felső-Moesia és Sirmium hegyeit ültették be szőllővesszővel. Ez utóbbit eleink már ős hazájokban, a törökkel együttélés idején, ismerhették, mert, mint említők, a szó eredete erre mutat, úgy hogy az új hazában, különösen Zalaváron,17 talált szöllővesszők előttök nem voltak újdonságok. Sz-Gellért korában mindenesetre el volt terjedve vidékünkön a bortermő szőllő,18 sőt a gyümölcs termelés is, mert I. István király a csanyi tó környékén levő gyümölcsfák termésének hetedét ajándékozza a bakony-béli szerzeteseknek; II. Gejza pedig a g.szent-benedeki monostor számára egyebek közt szőllőket és szőllőmíveseket is adományoz. A szőlő elterjedésére mutatnak az erről elnevezett nagy számú földrajzi tárgyak a határban: Szöllős falu, Szőllő-halom (kettő), Szőllő-ér és a vármegyében ismert hat, Szőllős nevű falu.
Általában a gyümölcsfákról haza szerte sok falut neveztek el s azok nevei a XII—XIII. századbeli oklevelekben elég gyakran fordulnak elő.19 Határunkban különösen szerepet játszott a körte, mely földrajzi elnevezéseinkben négy helyen szerepel, és a mogyoró, melyet Monyorós-Fecskés nevében találunk meg. Ezek azonban valószinűen vadon termettek s nagyobb mérvben elterjedve nem voltak; fejlettebb gyümölcstermelésre — a szőllő kivételével — különösen e korban még gondolni sem lehet.
Ipar és kereskedés tekintetében vidékünk e korszakban el volt maradva. Mert bár eleinknek a magok nomád életmódjuknak megfelelő iparuk már az ős hazában is volt, minek bizonysága az, hogy némely műszavaik (fonás, szövés, kötés) egy közös gyökből származtak a finn, vogul és ostyák népek megfelelő neveivel;20 s bár fegyvereik s a ruhadíszek használata iparosokat föltételez; a mint hogy az egykorú Luitprand útján tudjuk is, hogy a beköftözött magvarok a telet fegyver gyártással és nyíl köszörüléssel töltötték s Csanádról a királyi íjj készítők tényleg említtetnek a későbbi levelekben;21 Szegeden pedig a XIV. századtól fogva a fejlettebb iparágak sűrű nyomaira találunk:22 ilyesminek írott emlékeit a mi területünkön azonban hiába keressük, úgy hogy az erzsébeti és az úr-népi templomok mellől előkerült, nemes fém ékszereket sem tekinthetjük itteni készítményeknek.
Legfölebb a kenyér sütők, a főzök (Szerről, Kopáncsról) és a cserepesek (Kopáncs-ról, Őrsről) említtetnek e vidék iparűzői közül: míg a többi itteni lakosság kivétel nélkül ős-termelő volt, mely halakat, jószágot, gabnát szolgáltatott szerzetes földesurainak és ezenkívül még egy-némelyik szekerezett. Az agyag-ipar azonban, melyre a talaj alkalmas anyagól szolgáltatott és szolgáltat ma is, általában ép' úgy fel volt karolva, mint a szövés-fonás, mivel mindkettőre a mindennapi élet nélkülözhetetlen szükségei sarkalták a lakosokat, habár közép kori cserép edényeink, melyek közt a práter-kerti a hasonnemű iparczikkek közt legtöbb figyelmet érdemel, semmi különösebb előhaladásról sem tesznek bizonyságot. A sűrűn előforduló orsó és háló nehezékek azonban ez eszközök nagy elterjedését s a fonásnak és szövésnek házi iparképen űzését bizonyítják. A szerzetesek, minthogy határunkban monostorok nem léteztek, itt kevésbé működtek közre az iparágak meghonosításán és terjesztésén, s megelégedtek azzal, hogy itteni birtokaik jövedelmét, halak, gazdasági állatok és nyers termények képében húzzák. Ezért alig néhány egyszerű iparág említtetik e vidékről: míg ugyan azon egyháziak felvidéki birtokaikon már szűcsöket, esztergályosokat is tartanak — az 1138-ki oklevél szerint. A közép kori vezeték nevek, melyek egyébként a korábbi századokban nem léteztek s a későbbiekből is kevés számmal maradtak ránk, szintén kevés világosságot vetnek e kérdésre. Ipari vonatkozású a csomorkányi 51 lakos közt Cserepes egy,24 Szekérjártó egy, Kalmár egy, Szabó három volt,1 míg a Vásárhelyről megmaradt 12 vezetéknévből csupán Szabó volt kettő.25
E szerint kétséget nem szenved, hogy a kevés számú és egyszerű iparczikkeket, melyekre a lakosságnak szüksége volt, a nomád őstermelő népek szokása szerint eleink is, jobbára magok házilag készítették el, valamint lakó házaikat és gazdasági eszközeiknek nagyobb részét is magok állították elő.
Jegyzetek:
|
|