Előző fejezet Következő fejezet

I. ÁLTALÁN0S KÜLTÖRTÉNET

9.

A nemesek foglalásai s a hajdúk zsarolásai. Vásárhely Borsod megye előtt tesz panaszt. — A Bercsényiek hírnevének alászállása. Bercsényi Miklós Vásárhelyt zálogba adja. Azt Rárőssal, Szenierzsebeltél, Szentalberttel és Kektópusztával együtt Pap János foglalja el. Hegi/agné is számot tart Vásárhelyre. Széli M„ Török B., Széky P., Hatvani és Keglevich birlokszerzéseik. Balassa Imre, Batida ura ellen, Makripodáry püspök óvást tesz. A végházak őrsége továbbra is az alföldre jár rabolni. minden törvényes rend fel­bomlik. A véghelyek fizetetlensége és rablásoktól eltil­tása. A délvidék megyéi egymással szövetkezve, a jobbágy­ságot fegyverzik fel. Kende Gábor zsarolásai Vásárhelyen és egyebütt. A török előnyomulása e vidéken. A vas­vári béke után a magyar katonai rablások ismét megkez­dődnek városunkban is. Borsod megye ezeket a kassai országgyűlésen panaszolja el. A város Wesselényi nádor­hoz fordul orvoslatért, aki a fosztoyatásokat keményen el­tiltja. A város terjeszkedése. Elfoglalja Szentalbert, Szenterzsébet, Karós, Igló, Tótkutas, Szentiornya pusztákat, mi ellen Török B., Széli M. és Pálfy püspök óvást tesznek.Utóbbik visszaköveteli a püspökség régi birtokait s az új földesurak bitorlásai ellen védekezik. A város Soltot, Kéktóráróst, Rétkopáncsot használja. — Viczmándy e miatt tiltakozik és fenyegetődzik. Makripodáry püspök is újra követeli itteni régi jószágait s Pereskutast és Mágocsot, a csanádi püspök javait, magának adományoz tatja. A város Sámsoni, Tófkuiasf, Körívélyest, Férgedet és Tompost, Fecskést, Csomorkányt, Orosházát bírja. Bercsényi M. Széli Miklósra bízza itteni jószágait. De ezekhez most mások tartanak igényt. — A Básthyak, Csanádyak és Lórántfy Zsuzsanna Csomorkányhoz és Fecskéshez szereznek jogot. Bobóczy és Széli M. Gorsát, Széky P. Berekegyházát, Szőllősy Sámsont, Tóíkulast, Körívélyest, Hatvani Soltot, Keglevich Algyői és Mindszentet bírják. 1650—1666.

Városuuk azon határozott föllépésével, hogy a török birodalma alatt nyögő Csanád megyétől a maga elhatározásából önállóan elszakadt s Csongrád-és Borsod megyéhez csatlakozott, igen sokaknak figyelmét magara vonta. Emindent koczkára levő Föllépésben a körös—marosközi magyarság lelke szólalt meg, mely a török rabszolgaságból vissza­vágyott a rég elhagyott anyaország keblére, A tö-rök jogara alatt a ráczok terjedtek és hatalma­sodtak el az egész délvidéken, az iszpahiák nekik kedveztek, mert magyar jobbágyot úgy sem kap­hattak. Csanád megyéí túlnyomóan és Csongrád­megyét felerészben ők bírták :287— csak Szeged és Vásárhely körül volt még néhány magyar falu. Mi­kor tehát országszerte nyilvánvaló lett, hogy az alföld gazdag térségein még egy csomó magyarság lakik, elszakadófélen a töröktől s jóformán gazdát­lanul : a birtokszerzés vágya különösen megszállotta az embereket. Első sorban a felsőmagyarországi, fegyverben és hivatalban lévő urak, kik sovány zsoldjokat és fizetésöket a hiánnyal és zavarokkal küzdő királyi pénztárakból nem kapták, vetették szemeiket e tájakra, hogy magoknak birtokokat és uradalmakat alakitsanak, s eljárásukra a törvény­szerűség kellékeit is lehetőleg megszerezzék. A vi­tézlő urak, kiknek egynémelyike, mint az előző fejezetben említett Széli Mihály, a birtokszerzés legelső kellékével, a nemességgel sem bírt, behó-doltatták, vagyis adófizetésre kötelezték és meg­zsarolták a védtelen lakosokat, aztán annak rendje és módja szerint, mintha legigazibb jószágukról lenne szó, kölcsönösen tiltakoztak egymás bitangolásai és erőszak tételei ellen, egyszersmind azon­ban rajta voltak, hogy az elfoglalt birtokokról ma­gok számára valami törvényes birlalási czimet, zálogjogot, haszonbérletet vagy királyi adományo­zást szerezzenek, mely utóbbi annál könnveboen ment, mivelhogy az idők viharaiban a régi jogos tulajdonosoknak Írásaik; sőt emiékök is elveszett, másfelől az új követelők érdemei és fizetetlensége nyilvánvalók voltak, a törvényes eljárás pedig nem a hely szilién, hanem Borsod megye valamelyik félre­eső végvárában folyt le, miről a régi jogszerű tulajdonosoknak, vagy ezek ivadékainak tudomá­suk sem lehetett.

Ily körülmények közt a nemzethez és a ma­gyarhoni vármegyékhez való visszakapcsoltatás szo­katlan terhei még csekélységek voltak azokhoz az irgalmai nem ismerő sarczoltatásokhoz képest, me­lyeket a föld-éhes urak a jóhiszemüleg csatlakozó községeken egvre-másra elkövettek. »A sok külön-különbféle hatalmasak minden naponként rajtunk való regnálásoknak — az Isten ő szent felsége a megmondhatója«—írják a m.vásárhelyi íobíró. Kos Márton és esküdt tanácsa Borsod (1649. júl. 29.) vármegyéhez abból az alkalomból, hogy egy csapat nánási katonaság zsarolta a várost, mi miatt az alispán rendeletének idejében eleget nem tehettek.288 A Bercsényiek magok sem voltak képesek itteni jószágaikat a rablók ellen megvédeni. Az özvegy nagy­asszony, Lugasy Borbála, még maga is életben ber volt s egyik felvidéki birtokában, Pöstyén-be nhúzta meg magát öregségére. Fiainak befolvása a kormánynál, hatalmuk és gazdagságuk már ekkor igen meggvöngült és alászállott. Bercsénvi Imre érsekújvári tiszt, egy általa elkövetett gyalázatosság következtében fogságra vettetett s a jószágvesztés tői is csak a királyi kegyelem tartotta meg.289

Ieslvérei II. Rákóczy György zászlai alatt harczoltak, s közülök I. Miklós csak később küzdölte fel magát hatalomra és hírnévre, mikor t. i. a magyar király szolgálataiba visszakerült, — miután már előbb Pöstyént az erősebb Forgácsnak volt kénytelen átengedni, s miután ellene s testvérei ellen atvjok adósságáért előzetesen királyi foglalás rendeltetett el.290 Vásárhelyi részét is bátyjának(1656.) , Imrének, zálogosította el.291 Tőlük nem volt nehéz az ónodi alkapitánynak, Pap Jánosnak, városunkat s Rárós, Szenterzsébet, Szentalbert és Ké kt ó puszták a telfoglalnia, mi ellen Imre ur csak későn tiltakozott az esztergomi káptalan előtt,292 nem tudva, vagy nem emlékezve (1656.) arról, hogy a nev. puszták, melyek a városhoz akkor nem tartoztak, a Beresénviek 1636-iki adománylevelében nem foglaltattak Bele, s hogy azok birtokába Pap János és Petrovics Péter már 6 év előtt törvényes formaságok közt beiktattattak.293 (1656.)

Egy időben maga a király, Ferdinánd, is panaszt emel az erdélyi fejedelem előtt amiatt, hogy ez Vásárhely egyrészét nemes Hegyessy Jánosnak adta, kinek özvegye azt most erőszakosan el akarja foglalni. Minthogy pedig az ily adományozások »a mi birodalmunkban« a szent korona jogait sértik, kéri a fejedelmet, hogy az özvegyet és utódait tiltsa el a birtokbavételtől.294 A legtöbb foglalás és birtokszerzés azonban épen a király végbeli tisztjei által történt. Széli Mihály. Pap János, Török Bálint, Széky Péter, Hatvani András, Keglevich Miklós királyi vagy nádori adománylevelek útján majd ez, majd amaz puszta falura tették rá kezöket, bár a nagy távolság és a töröktől való félelem miatt gazdál­kodást ezeken sem magok nem folytathattak, sem a földesúri javadalmakat közvetlenül be nem szed­hették, hanem évi bérért átengedték azokat a vá­sárhelyieknek, kik helyben lévén, legeltetés és halászás által annja, — amennyi hasznát vehették az elhagyott területeknek. Mások, mint Balassa Imre, az adományozókat félre is vezették, s el­adattak, vagy magoknak ajándékoztattak olyan jó­szágokat is, melyekre jogos tulajdonosaik még számot tartottak. így sikerült neki nádori és ki­rályi adományleveleket eszközölnie ki Batidára, Leiére, Makóra s több püspöki javakra,295 me­lyeket, habár a beiktatás ellen Makripodáry János püspök s egyéb birtokosok még idejében erélyesen óvást tettek,296 birtokában tartott és adóz­tatott. Az alföldet általában senki-földének tekin­tették. A végházak rabló-fészkekké váltak ránk nézve; mi pedig a várbeli tisztek s egyéb katonai csapatok és a birtokaiból kizavart és elzüllésnek indult bujdosó nemesek rablókalandozásaik és fosz­togatásaik czéltábláivá lettünk. Ide járt mindenki, akinek nem volt miből élnie, vagy aki nem volt megelégedve a magáéval, földet foglalni, marhákat elhajtani vagy legeltetni, s a lakosságtól pénzt s egyéb ingóságokat csikarni ki. Az a körülmény, hogy Jen ő és Várada Bánsággal s egész Erdéllyel együtt a török uralnia alá kerüli, s Bihar, Árad és Zarándmegyék s vidékünk területén meg­szűnt a király és az erdélyi fejedelem halalma. s rendszeres közigazgatás Csongrád és Csanád-megye határában sem létezett, ismét teljesen megrontotta a helyzetet, tárt kaput nyitott a ka­landorok, földönfutók, az alsóbb és főbbrangú sze­gény legények kapzsiságának, kik a hon külön­böző vidékeiről tartózkodás nélkül törtek ránk, hogy e félreeső helyen szabadon zsákmányoljanak s erő­szakosságaikat semmiféle rendelettel, még királyi parancsokkal sem lehetett megfékezni. A török nem tekintette feladatának, s nem is volt hozzá elég ereje a hódoltsági helyeken a vagyonbizton­ságot fenntartani. Magokra hagyta tehát azokat, legfölebb felhatalmazta a fegvvertelen lakosságot, hogy a kóborló hajdúkat és huszárokat el­foghassa és felakaszthassa.297 Másfelől, s ez volt a rablások főoka, a várak őrségei arra voltak utalva és kényszerítve a szükség által, hogy zsarolásból éljenek, mivelhogy zsoldjukat és fizetésüket néha évszámra sem kapták ki,298 s a parancsnokoknak felhatalmazásuk is volt arra, hogy ilv esetben az őrség tagjai közt a falukat önfentartás céljából kioszthassák.299 A nyomorult lakosság s ezek törvé­nyes földesurai, olykor az erdélyi fejedelmek,300 koronként keserves panaszt tettek a király előtt e kétségbeejtő fosztogatások miatt. Ferdinánd szigorú parancsokat is küldött szét (1053. szept. 1.) gr. Forgács A. hoz, úrnádorhoz, az ónodi, diósgyőri stb. várak kapitányaihoz a rablások meg­akadályozása s megbüntetése tárgyában:301de ezeknek semmi foganatja sem volt, sem nálunk, sem a vidék többi részén. A magyar vitézek foszto­gatásai rendszeresek voltak, Pestmegye, a Jászkun kerület302 és Heves megye területén is. Végre ez utóbbi Csongrád, Szabolcs, Borsod s Gömörvár-megyéket felhívta, hogy a »végvárak s egyéb csa­vargók istentelen zaklatásainak s betöréseinek« megzabolázása végett egyesült értelemmel fegyve­rezzék fel a jobbágyságot, hogy ez közös erővel üldözze a gonosztevőket.303 Csongrád megyének (1661.) pedig e czélból már fegyverviselési enge­délyt is ad a török.304

40. sz. Kende Gábor névírása.

De az adott viszonyok közt a czélravezető szervezkedés s az okos és erélyes intézkedés lehetetlen volt, s így minden maradt a régiben, annyival inkább, mert a végházak folytonosan a fizetetlenséggel küzdöttek. így sarczolták az ónodi katonák a békés megyei községeket, (1667.) éveken át oly rettegésben tartván ezek lakóit, hogy Jakhelyeiket sem éjjel, sem nappal nem merték hosszabb időre elhagyni s emiatt a határ távolabb eső részeiben nem is szánthattak (1662.) .305

41. sz. Huszt vára most.306

Ez időtájon Erdélyben is igen zavarosak voltak a közállapotok, s a fejedelemség bírása érdeké­ben a török, a német s az ország rendéi egymás ellen hadban állottak, minek következtében a pré­dára lesők száma még inkább megszaporodott. Ezek nevében Kende Gábor és társai, — kik a török által kinevezett Apafi ellenében Kemény Simont akarták Erdély trónjára ültetni, s kik Er­délyből, melyet a török csapatok különben is el­pusztítottak/ kiszorulva, a Szatmáron ülő császári hadakra is támaszkodva, Huszton táboroztak, két ízben is sarczot vetettek az alföldi községekre, névszerint Vásárhelyre, Szentesre, Makóra, Mind­szentre, Sz.andrásra, Öcsödre és Füldeákra, jobbára paplant és női ruházati czikkeket követelvén raj­tok, esküvel is fenyegetődzvén, hogy azok meg nem adása esetén életöket és javaikat el fogják veszteni, s orruk, füleik le fognak vágattatni stb.307 Nincsen tudomásunk, hogy az alföldiek s kö­zelebbről a vásárhelyiek megadták-e a rájuk rótt sarczot. De bizonyos, hogy Kemény és pártja csakhamar megsemmisíttettek, s a török roppant sereggel Párkánv felé vonult felfelé, miközben az Alföldet,308 s Apafit is személyesen csatlakozásra parancsolta, N.váradtól Lúgosig minden Erdélybe vezető utat hatalmába kerített, s ezzel a husztiak felől is bátorságba helyezett bennünket. De azután ismét nem biztosíthatott bennünket a Magyarhon­ból ránk törő katonai rablócsapatok ellen, melyek, habár a hadviselő felek közt Vasváron békésség (1664.) köttetett, újból kezdték itteni garázdálko­dásaikat, annyival inkább, mert háború végeztével a katonaság tetemes részét szokás szerint most is elbocsátották, amely aztán máskép' élni nem tud­ván, teljes erővel és elszántsággal folytatta a ke­gyetlen rablásokat. A város ily helyzetben először a vármegyéhez fordult panaszával, mely is azokat szivére vévén, a kassai országgyűlésre menendő követeinek utasításai közé írta e sérelmek orvos­lását is. »Minthogy«, így szól a vármegye, »a sok csintalankodó, kóborló marhahajtó, szegénységet nyomorgató latorok . . . száma annyira elszapo­rodott, hogy az rettenetességbe kiáltó sok gonoszságuk és nyomorgatások miatt az földnek lakosai sem házoknál bátorságosan nem lakhatnak, sem penig kívül az mezőkön és utakon békességesen nem lehetnek és járhatnak, kiváltképen nemes csongrádmegyei szegénységet, u. m. nevezete­sen az vásárhelyieket és többi lakosit Borsod megyének, kiknek marhájokat éjjel és fényes nappal is szemök láttára minden igaz ok nélkül hajtják, és tfllők vagy teljességgel elviszik és fel­prédálják, avagy penig, ha szintén visszaadják is, megsarczoltatván az marhás gazdákat, készpénzen, avagy penig erős kezesség alatt adják vissza mar­hájukat, kiknek az ő égbenkiáltó sok gonoszságok, hogyha meg nem zaboláztatik, félő, az egész alföldség utolsó pusztulásra ne jusson, reánk is penig közönségesen, minthogy ezzel ... az törököt és pogány nemzeteket ez békekötésnek felbontásában ellenünk irritálják és provokálják, tarthatunk attól, hogy Isten jóvoltából az elmúlt háboruságos üdőkben kezünk között megmaradóit kicsiny darab földünkre is utolsó romlást és veszedelmet ne hozzanak.« Meghagyja tehát a vármegye a maga követeinek, hogy a nádortól és az orsz. rendektől olyan tilalmat eszközöljenek ki »a csavargók és kóborlók ellen«, hogy »mind seregestül, mind ke­vés számmal szűnjenek meg az alföldre való jarástul, s ne legyen szabad az alföldre se kvártélyozni, annál inkább marhát hajtani, menni az katonáknak« az igaz földesurak engedélye nélkül, hogy »valaha immár az sok szorongatástul legyen pihenése az szegénységnek «.309

12. sz. Wesselényi Ferenez nádor. Birtokunkban levő egykorú metszvény után.

A város azonban egyidejűleg egyenesen a nádornál is panaszt emelt a rajta esett sérelmekért, s annak oltalmát különösen kikérte. Eczélból megbízott embereitől kül­dött levelében egyebek közt így ir: (1665. nov. 3.) »Nincsen az az éktelen, kimondhatatlan és kigondolhatatlan iszonyúság és undok fertelmesség, húzás-vonás, szitok-átok, gyalázat, becstelenség, akit raj­tunk, feleségeinken és házunk népén nem cselekesznek ; de hitünkre mondjuk, nincsen ég alatt az az ember, aki nyelvével ki tudná mondani és kezével le tudná rajzolni azoknak ék étlen cselekedeteket és szavokat« Mindazáltal a város nehány féktelenkedőnek neveit amennyire megtud­hatta s erőszakosságait egy külön levélben az országgyűlés számára feljegyezte, s megbízottaitól elküldte.310 Hasonló panaszokat terjesztett fel a vi­dékről több község is. A nádor tehát ekkor az ország összes hatóságaihoz, különösen pedig a végházakhoz körrendeletet bocsátott ki, mely sze­rint »panaszkodván nagy keserves panaszszal előt­tünk nemes Csongrád és Csanád vármegyékbeli városokban, falukban lakozó szegénység, hogy az sok fel- és alájáió imitt-amott lappangó és széllel lézengő csavargók és kóborlók zaklatásai s egyéb katonák, hajdúk kvártélíozásai s nyomorgatásai miatt nagy szegénységre jutottak nyavalyások úgy­annyira, hogyha . . . afféle szüntelen való nyomorgatásoktól meg nem oltalmaztatnak, teljessegesen el kelletik pusztulniuk«. Annak okáért az 1649: 84. t.-cz. alapján »fej vesztés alatt« megtiltja a kato­náknak, hogy a nev. megyék területén hatalmasan beszálljanak, szegénységet sarczolják, zaklassák, marháj okban, vagy akármely javaikban megkáro­sítsák «. Egyszersmind felhatalmazza a panaszoso­kat, hogy »akik őket ilyenképen nyomorgatják. szabadon mindenütt űzvén, kergetvén, megfoghassák, s ha végbeliek lesznek, generális vagy végbeli kapitány uraimék kezekhez vigyék erős büntetésre, a másféle garázdákat pedig a vármegye kezeibe adják «. Kötelezi egyszersmind a végházakat, hogy az efféle latrok üldözésében a panaszosoknak segít­ségére és oltalmára legyenek.311

Ily körülmények közt, mikor az alföldi jószá­gokat az államok, a földesurak és a katonák tény­leg senki-földének nézték, ahol nem volt érvénye a törvénynek és a jogos birtoklásnak, megszűnt a közbiztonság s mindenki annyit foglalt, amennyi­hez ereje s módja volt, — természetesnek tart­hatjuk, hogy városunk is ugyanerre az álláspontra helyezkedve, az üresen maradt puszta telkeket s falvakat, melyek lakosai jobbára úgyis az ő ke­belén húzták meg magokat, egymásután birtokába vette, használta, sőt idővel saját határához is kap­csolta s nem engedte át a földéhes kalandorok kapzsiságának: így hát az újdonsült s katona földes­urak, a Széli, Pap, Hegyesi, Széky-féle birtokosok sem sok hasznot, sem háborítatlan békességet nem élveztek körünkben. így történt, hogy Pap János nemsokára panaszt és óvást emelt (1650. szept. 7.) Borsod és Csongrádvármegyék gyűlésén, Ónodon, a város ellen amiatt, hogy ez az ő Szentalbert. Szent erzsébet, Rárós és Igló pusztáit haszon­élvezi. Pár évvel később gazdáink a szentétornyai (1652.) réteket legeltették jószágaikkal, miért 100 tallérból, 4 ökörbői és 2 tehénből álló kárpótlás­ban egyeztek meg a Szendrőben lakó tulajdono­sokkal, t. i. Török Bálinttal és Széli Mihályival,312 mely érzékeny birság azonban nem tartóztatta vissza a város lakosait attól, hogy a nev. földesurak tótkutasi és szt.t.ornyai pusz­táit s ezek vizeit tovább is ne éljék, mi ellen ezek újra, meg újra tiltakoztak.313 Pálfy Tamás (1652—3.) újonnan kinevezett csanádi püspök is panasz­kodott a városra, hogy a püspöki dézma haszon­bérét, melyet öt falu után régi egyezség szerint 115 tallérban állapítottak meg, a többi árendás községekkel együtt »vakmerőségre hajtván lejeiket, elmulasztják felviuni« Szeredre a Ker. János neve napjára,314 noha a püspök követelése nem volt épen méltányos, mert ő az elpusztult falvak után is sür­gette a dézmabért, valamint azon lakatlan területekért is, melyekért a város az ónodi kapitánynak, Kegievich Miklósnak, fizette a haszonbért, kinek ezen a vidéken nagy birtokai voltak. A püspök azonban erélyesen követelte vissza régi birtokait, s nemcsak ezek mindegyikét hívta fel kemény fenyegetések mellett a meghódolásra, hanem pár év múlva a királyival Lippay érseknek-; (1654. szept. 2.) , az ország főbb katonai parancsnokainak és az illető megyék főispánjainak is levelel íratott, melyben ezek utasíttatnak, hogy a püspököt teljes erővel támogassák, a maga Csanád és aradmegyei jószágainak visszafoglalásában, melyek közt Pereskutas és Mágocs is külön megemlíltelnek. valamint a jogtalan bitorlók, névszerint Keglevi Vh, SzékyPéter, Török Bálint és Széli Mihály is,315 mely parancsolatot a püspök a királlyal a következő években is több ízben megujittatott. A vártisztek azonban a parancsolatra szint' oly keveset adtak, mint városunk, mert ez a püspöki jószágokat tovább is élte, habár ez ellen, Csárpára nézve Török Bálint Borsodmegve széke előtt szintén formaszerü óvást emelni nem tartózkodott.316 Ugyanez évben elfoglalva (1656. jan. 17.) tartotta a város Solt pusztát is, ámbár az ellen Hatvani András tiltakozott,317 valamint Kéktórárost és R.kopáncsot is, habár ez utóbbiakhoz most, mint a Viezmándy-féle jó­szágok új gazdája, Széky Péter tartotta (1659. márcz.) jogát,318 sőt ez utón ugyancsak Széky magá­nak a városnak egyrészét s Körtvélyest is kö­vetelte s adó nem fizetés esetére karhatalommal fenyegetődzöít.319

13. sz. Báslhy-ezimer.

A váci püspök, (1658. aug. 28.) Makripodáry Jácint sem nézte tétlenül itteni javainak veszendőségbe menését, s azok megtar­tása s illetőleg visszakapása érdekében ugyanolyan oltalomlevelet eszközölt ki a királytól, minőt ez néhány évvel előbb a csanádi javára' (1660. jún. 21.) kibocsátott: mikor is, hogy a zavar teljes legyen, a felség Peres kutast és Mágocsot, melyeket korábban a Csanádinak javai közé sorozott, a váczinak ítéli oda, s rendeli megoltalmaztatni. Azonban valószínű, hogy Sámson, Rárós, Tót ku­tas és Körtvélyes határait is' a vásárhelyiek használták egy idő óta. mert Wesselényi nádor ezek bitorlói ellen rendeletet,(1663. júl. 20.) bocsátott ki,320 s egészen bizonyos, hogy Férge­det és Tompost Makóval közösen bírta, mert ez évben ugyanaz a nádor utasítja a két (jún. 15.) várost, hogy azok után a Keres szegi Kis-eknek adózzanak.321 Ugyanez időtájban Fecskés, Csomorkány, Orosháza a Básthyakra és Csanádyakra volt törvényesen írva,322 de ezeket a helyeiket, valamint Sz. erzsébetet, Iglót, Sz.-albertet, Ráróst és Kéktót most is a vásár­helyiek élték.323 Bercsényi Miklós tehát, ki időköz­ben hősies vitézségénél és az uralkodó irányában szer­zett érdemeinél fogva al-tábornokká, a bányavi­déki várak parancsno­kává, kir. tanácsossá és kamarássá emelkedett, megelégedéssel láthatta, hogy mint nőtt meg az ő öröklött városának ha­tára, s országos gondjai között is több figyelmet fordított arra,. mint eddig tévé, minek bizonysága az, hogy itteni javainak igazgatójává és felügyelő­jévé a maga hű emberét, Széli Miklóst nevezé ki, hogy ez (16(35. ápr. 1.) őt jogai és érdekei megoltalmazásában a hatósá­gok előtt is képviselhesse,325 s különösen a Borsod­megye előtt történhető birtokadományozásokat ellen­őrizhesse, amire annál inkább szükség volt, mert területünkön s annak környékén, habár az a hó­dítás jogán még mindig a törököt illette, akkor tájon ott osztogatták legsűrűbben a királyi és ná­dori adományokat. Magához Vásárhelyhez He­gy ess y, Pap János és Széky Péter tartollak igényi, Feeskést és Csomorkányí Básthy János, még régebben Csanády és társai szerezlék meg, s ezek utódai arra a nádortól jogot is nyertek, habár Dobóezy Péter már előbb Lórántiy Zsuzsannának adta el. Kerékegyházán a Széky Péter örökösei, Gorsán Széli M. és Dobó ez osztoztak meg, Sámsont, (1662.) Tótkutast, Kör tv élv est Szőllősy Mihály és társai tartották magokénak, Soltot (1663.) Hatvani A. nyerte el, a püspöki jószágokhoz pedig s Algyőhöz, Mindszenthez, Aporhoz s egyéb helyekhez Keglevieh szerzett jogot, rajtok kívül is többen mások, úgyhogy az új birtokosoknak és adományozásoknak ez időfájt szere-száma is alig volt.


Lábjegyzetek

  1. A tiltakozás Borsodvmegye jkvében, hiteles másolat a gr. Károlyiak hpesti levéltárában.
  2. A több rendbeli terjedelmes periratok u. o.
  3. Az iratok Borsod megye régi jkvei és aktái után hiteles másolatban n. o. Az esetet említi Thaly is, i. m. I. 250.
  4. Bercsényi kérvényének másolata kelt nélkül Orsz. lt. B. Tört. Emi.
  5. A záloglevél a gr. Károlyiak bpesti Kárában.
  6. Vásárhelyiek panaszlevele 1670. okt. 8-ról. Orsz. It. Kamarai levelezések.
  7. Siebmacher Wappenbuch-ja után.
  8. A konvant által kiállított adás-vételi szerződés, ennek ltrában, Elench. 1660—1702. proth. 99. s. 29.
  9. Az erről szóló okirat a leleszi konvent ltrában. Elench. 1660—1702. proth. 100. s. 29.
  10. Lásd ezeket kivonatban Gyárfásnál, Jászkunok tört. IV. 311—323, 332-342. 11.
  11. A periratok Borsodvm. levéltárában, Actor. judicialium nom. prothocollatorum, species XVIII., fasc. III., no 60. Hiteles másolata a Károlyiak bpesti ltban.
  12. A vniegye egykorú követi utasításai annak levéltárában,
  13. Márki, Aradvm. tört. után.
  14. Gr. Csáky levele 1669. okt. 31-ről a leleszi konvent ltban. Elench. 1600—1699. T. 114. (sub no 53. 1669.)
  15. Borovszky, Csanádvm. tört. II. 228.
  16. Wallaszky Zsilinszkynél, Békésm. rég. évk. IX. 41.
  17. Lipót király bizonyítványa arról, hogy Vásárhely melyik megyéhez tartozik, lf>76. okt. 24-ről, Örsz. lt. bécsi lib/reg. XVI. 154. Thaly, i. ni. I. 233, 254,
  18. Siebmacher Wappenbuchja után.
  19. Lipót kir. rend. júl. 9-ről, Orsz. It. Kancz. ir. 253.
  20. Szentkláray, a Századokban, 1892. 117.
  21. Balassa levele jún. 11-ről ennek egy kom naplókönyvében, 62, 63. 11. Nemz. muz. kézirattár Ibi. Hung. 36. (Borovszky szívességéből.)
  22. Balassa levele ápr.-ból u. o. 37, 38. 11.
  23. Török végrendelete a leleszi konvent ltrában. Elench. 1600—1699. T. 117. ÍSub no 22. 1677.)
  24. Ez időből való a Kovács József kőmives tóparti háza telkén 1871.-ben felásott pénzlelet, melyet ő a Nemzeti múzeumnak adott el. (Nemz. muz. rég. és érem naplója 185. fsz.)
  25. Püspöki dézmajegvzék 1676-ból, a váczi püsp. urad. ltban.
  26. A záloglevél másolata a gr. Károlyi nemzetség bpesti ltrában, 35. fiók, 103. sz.
  27. A záloglevél bileles másolata u. o. Borsodm. jkv.-ből (Pi-oth. IX. 39. 1.) kiirva.
  28. A záloglevél u. o.
  29. Az 1675. ápr. 26-án kelt záloglevél másolata, u. o.
  30. Borovszky, II. 511.
  31. Zsilinszky, Csongrádvm. tört. I. 239.
  32. Az óvás 1(582. máj. 13-ról Borsodm. ltrában. (Hiteles másolat a gr. Károlyiak bp. ltrában.)
  33. A megve jkve Borsodm. ltrában, Actor. polit. matéria III., fasc. I.', frust. 1836.
  34. U. o. Act. pol. mat. V., fasc, I. frust. 225.
  35. Egykorú jkvi kivonat Borsodm. ltárában, Polit actorum níat. III., fasc. I., frust. 14.
  36. Szalay Andr. orsz. gy. követ levele 1681. nov. 5-ről, Borsodm. ltrában, Polit. actorum mat. V., fasc. I., frust. 224.
  37. Borsodra, egyk. jkvi kivonata hit. másolatban a gr. Károlyi nemz. bpesti ltrában.
  38. Borovszkv, i. ni. II, 228.
  39. A levél Széli Farkasnál, Bessenyei család, 209—210. 1.
  40. Borovszkv, Csanádra, tört., II. 183.
  41. Gyarmati Balassa Imre napló-könyve 37, 38, 62, 63. és 74—76. lapokon a Nemz. muz. kézirattárában, fol. Hung. 36. (Borovszky szívességéből.)
  42. Birtokunkban levő egykorú metszet után.
  43. A követi jelentés 1681. nov. 5-ről a megve ltrában, id. h.
  44. Diósgyőr már előbb leromboltatott.
  45. Acta comitialia Hungarica Soproniensia anni 1681.
  46. Nemz. muz. kéziratt. 73. 1.
  47. Egykorú iratok Borsodra. ltrában,
  48. Értek. a tört. tud. köréből. M. Tud. Akad. 1884.XI. köt. 41. 1. (Thaly értekezése az 1683-diki táboro­zásról.)
  49. A Tököli által egybehívott kassai országgyűlés tár­gyalásai 1683. jan.-ban Gyárfásnál, Jászkunok története, IV. 411,

 

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet