14. Az egyes iparágak történetei.

Ács, asztalos, bádogos, bognár (kerékgyártó), borbély, cserep­es téglaégető, csizmadia, cipész, festő, fésűs, fűrészyáros, gombkötő, gölöncsér (fazekas), kádár (pintér), kalapos (sipkás, süveges), késes, korcsmáros (fogadós), kovács, kőmives, könyv­kötő, kosár kötő, kötélverő, mészáros, olaj ütő, órás, paplanos, pék (sütő), rézmives (üstös), serfőző, szabó, szappanos, szijjártó (nyerges), szitás, szűcs, szűrszabó, takács, tímár (varga), üveges iparágak.

Ácsok, ezen a néven sokáig ismeretiének voltak városunkban s az előforduló építési farmunkát a molnárok és faragók végezték, kikről alább tüzetesebben szólunk. Alighogy azonban ezek céhet ala­kítottak, közülük néhányan, kik a céh Lisztviselők választásával elégedetlenek voltak, Magyari Ferenc és József vezetésük mellett, elszakadtak a többi társaktól, külön ács céhet formáltak s magoknak a királytól új céhszabadalmat eszközöltek — ( 1323.) nem kis bosszúságára a molnároknak, kik az elsza­kadásban »lázadást és esküszegést« láttak. A szolga-bíró a molnárok részére alatt s megengedte, hogy a szakadároktól szerszámaikat a molnár céh elszedet­hesse. Az uradalmi ügyész azonban az ácsok pártjára s a szerszámokat visszaadatta. A pert hiába vitték a vármegyére is, mert az új céhlevél leérkezvén — az ácsok kerekedtek felül, annyira, hogy egyszerre igen veszélyes versenytársaivá lőnek elhagyott társaiknak, kiket az ácsmunkák folytatásától eltiltattak. Ezek azonban Kecskemétre és N.körösre küldtek megbízottakat annak  kipuhatolása végett, hogy e városokban a molnárok vállal­nak-e ácsmunkákat is? S mikor a követek kedvező válasszal tértek haza, maradt minden a régiben s a közönség, sőt a város az ácsmunkákra ezentúl is jobbára a molnárokat alkalmazta, kik ettől fogva az ácsoktól nevüket is elvenni törekedtek, a mennyi­ben magokat magyar ácsoknak, faragó ácsok­nak, á c s m o l n á r o k n a k nevezték. A közönség pedig megmaradt a régi nyelvhasználatnál s a két céh tagjai közt különbséget nem téve,- őket egy­aránt molnároknak hítta — a valóságos ácsok nem kis bosszúságára, noha eredetileg ezek is mol­nároknál tanultak s ácsaink jó hírnevét a vidék előtt is úgy szerezték meg, habár ez — mit sem tudva az itteni viszonyokról, a vándorlegények könyvében a kerekes pecsétet (molnároké) cse­kély bizalommal fogadta. Az ácsok legelső céh-gyűlésüket a fentebbi nehézségek miatt csak két év multával tarthatták meg, mely ( 1725. márc. 20.) alkalommal 36-an jelentek meg, kik is,főcéhmesternek Kérdő Mihályt, al céhmesternek Ábrahám Ferencet, atyamesternek Ma gyári Ferencet, jegy­zőnek Füles Istvánt tették. Későbbi főcéhmesterek Bódai István 1830-ban, Darabos Ferenc 1832-ben, Deák István 1834. és 5-ben, Száraz Nagy József 1845-ben. Az alakuló gyűlésen ns. Szilágyi János is részt vett, kiről alább a molnárok közt lesz említés s kit 1726-ban atyamesternek választottak. Általában a mesterek régebben a molnárok közé tartoztak, de sokan még ezek képzettségében sem részesüllek s ezért a molnárok gúnyosan »bocskorosoknak« és »gatyásoknak« nevezték az új céh tagjait. A fölvételnél azonban nem lehetett szigort gyakorolni, mert a céhet adósság terhelte s a céhlakásra (25 frtj és a kántorpénzekre (a szokásos 6 kr.) nagy szükség volt, annyival inkább, meri a   felvett   tagok   közt  a   fizetési pontatlanság és a fegyelmezetlenség elharapódzott, noha a gyűlési és temetési mulasztásokért, a tábla késleltetéséért valamint a civó­dásért és káromkodásért bírsá­got róttak egymásra, melyet azonban szintén nem fizettek. Végre a taksával adósokat ki­utasították a céhből, egyszer smint szerszámaikat elszedték tőlük, mint a kontároktól.

100. sz. Az ács céh pecsétje, 1825.

101. sz. Az ács céh ládája.

102. sz. Az egyesült kovács, lakatos, kerékjártó és aszta­los céh pecsétje.

A kő-mi vesék is, Turin Ignác, Bangó Ádám, ebbe a céhbe vétették fel magokat. A kántorpénzt 1835-ben 53-an, 1840-ben 46-an, 1847-ben 34-en adták meg. Tagok 1835-ben: Kérdő Mihály, Ábrahám Ferenc, Hajdú Sámuel, Ferenc és Pál, Bódai István, Paksi János, Szabó Ferenc, Kis József, Bán Már­ton, Fazekas Já­nos, Sirbik Mihály, Deák István, Hor­vát Márton, Szabó József, Gulyás Ist­ván, Mező István, Kérdő Bálint, Aracsi János, Mucsi Ferenc, Asztalos Mihály, Mészáros József, Koncsik Péter, Vasas Mi­hály, Darabos Já­nos és Ferenc, Kovács János és István, Bán Márton, Tűhegyi Mihály, Tót Pál, Donka Ádám, Győri Ferenc, Száraz József, Bárányi Mihály, Kántor János és Sándor, Turungel András, Kruzsicz István, Böző József, Molnár István, Magyari  Sándor,  Varga Péter,  Micza  József,  Pető Mihály, Kenéz István,,Cs. Szűcs István, Száraz Nagy József és István. — Új nevek 1847-ben : Bán Már­ton, Féliksz József, Mester János, Sebők János, Remző Pál, Micza Mihály, Olasz Sándor. — Korábbi időkből (1834.) : Rézler (Rösler) János német ács. Nem volt ritkaság, kivált eleintén, hogy az ácsok a molnároknál töltötték tanuló éveiket s oda is beiratkoztak és viszont. Az Ó-templom tetejét már helybeli ácsok csinálták újra, ház a szegedieket és , gyulaiakat is meghívta az árlejtésre. Ellenben az Új-templom tetőzetét Hacker József pesti ács készítette, kivel az egyháznak túlsá­gos követelései miatt perelnie kellett.

Asztalosok az újratelepülés után több évtize­den keresztül hiányoztak annyira, hogy a város leveles ládáját is Szegedről kellett beszerezni. ( 1731.)  Még a másik évben is gyulai mestereknek adták ki az ó-templomi padok, karzatok és szószék munkáját, kik azonban feladatukat valódi művé­szet végezték. Legelső asztalosaink egyike ( 1758.) német ember volt, másik a magvar, t. i. Borbély Sándor, ki 1752-ban Hatvani kántor leányát vette el. Néhány év múlva ismét két magyarra ( 1764-5.) is találunk, de ezek egyikét a bírák, mivel a felfoga­dott munkákat el nem készítette, sőt az (1764—5.) azokhoz adott deszkákat is elvesztegette, részeges volt stb., a városból kicsapatással fenyegették. Nemsokára azonban megszaporodtak s a ková­csokkal, lakatosokkal és kerékgyártókkal társulva, magoknak céhlevelet szereztek Borbély Sándor, Hatvani Sámuel és József, Ulbrik Antal és Illés Gy. fáradozásaik következtében, kik e végett Budán és Bécsben is jártak.1 A céhbe állás első következménye   lett,   hogy   az   uradalom  a  molnárokat és faragókat az asztalos munkák készítésétől eltiltotta.2 A drága kiváltságlevélre nézve idővel   közösen azt határozták, hogy az az egyes iparágak által féléven­ként váltakozva őriztessék.   Az asztalos  mesterek­nek, — kik magok közt külön is szervezkedtek, — száma  legényekkel együtt 1788-ban  8,  (céhmester Boda István,)   1808-ban pedig   9 volt   (u.   m.  Bor­bély Ferenc,  Kocsis István,   Sziládi Sámuel,   Pákh Ambrus, Lázár János, Illés György,   Hatvani    József, Sámuel  és József.   Ugyan­azon   időtájon    a    ková­csokkal   egyetértve   a   lakatosok és kerékjártók kizárásával    új    céhlevelet kértek,   melynek   kiadását a vármegye is pár-   ( 1806.) tolta.   Már ekkor  a remek készítésénél   különös   gon­dot fordítottak a »rajz csinálásra«   is,   s   nemsokára végzésbe   tették,   hogy    a legények vándor éveiket három fővárosban töltsék el. Az új céhlevél azonban sokáig váratott magára, úgyhogy ennek alapján csak 1824-ben történt meg a szervezkedés,  még pedig ekképpen   főcéhmester Borbély Ferenc, kiscéhmester Zombori László, céh­jegyző Mózes István, szolgáló mester Deák János. Nevezetesebb régi mesterek: Hoffer Ferenc (1810.), Beretvás József (1799.), Borbély József (1830—40.), Erdősi  János  (1845).   Céhmesterek  még:   Borbély Ferenc (1824.), Szilágyi Sámuel (1828.   és 1844.) és Bach (köznyelvén Pach)   József  (1848.)  a  mostani Zrinvi- és Szegvári-utcák északi sarkán. Az első kaszinó is vele készíttette bútorait, bár eleinte ( 1875.) Szegedről határozta el azok beszerzését. Utóbbi már öt legénnyel dolgoztatott, ámbár a régibb szabályok csak egyet engedtek meg. Céhbe állott mester volt 1777—1848-ig összesen 51, kik- közt német nevű 8, filiális mester 1777—1817-ig összesen 60, 1817— 1848-ig 15. Ezek jobbára Gyula, Makó, Szentes, Csongrád, Orosháza, Csaba, Szegvár községekből valók voltak. A molnárok 1820-ban új céhlevelet szereztek magoknak.3 A legénvek e céhben is »Kis társaságot« képeztek, mely a »kis céhmester« felügyelete alatt havonként egyszer gyűlésezett. Ez alkalommal mindenik tag 12—15 krt, az ide­gen vagy »frent legény« 18-at, »a ki még a láda mellett nem űlt«, 30-at tartozott fizetni. (»Auflóg.«) Ilyenkor az újoncokkal »gyalulást és unfrógot« tartottak, s mikor valamelyiket » meggy alultatták«, ennek a ládába 3 forintot kellett tennie. A kis társa­ság farsang három napján »lakozást« (ebédet vagy vacsorát) tartott. A »kibucsúzás«-nak és a »társ-pohár«-nak is költségei voltak (1—5 frt). A kis társaság tartotta a »helbergfoter«-t (Herberghotel), mely az utcára »sild«del volt ellátva. Evi bevételei és kiadásai 25—40 frtra rúgtak, melyek számadásait évenként a céhmester vizsgálta felül.4

A bádogosok munkáját sokáig a cigányok vé­gezték, kiket azonban a XVIII. század utolsó felé­ben ideköltözött mesterek attól hatóságilag eltil­tattak. Néhány évtized múlva ezek céhbe ( 1778.) állásának is nyoma van, bár a nagyobb munkákat a város és a ref. egyház is a rézművessel készíttette. idővel a céh fel is oszlott, mi abból következtet­hető, hogy 1836-ban a bádogos mestert a lakatos céhbe találjuk beiratkozva. A bádogosok ( 1834—6.) közt legnevezetesebb Kolin Ignác volt, ki az Új­templom tornyát bádogozta 1775 váltó forintért,5 hitte lei közt tekintélyes ember volt s kiscéh-mesternek is megválasztatott. Egyébként a 1842. bádogosok   fogytig   a lakatos céhhez   csal lakoztak.

Bognárok. L. Kerékgyártók.

Borbélyokról a közegészség alatt volt szó. Legnevezetesebb volt kőztök Vári József, (1770.) ki egyszersmint gyógyítást is űzött, főkép sebeknél. Utána egy évtizeddel »Lőrike borbélya (igaz nevén Kis János), a korszak vége felé pedig a közbecsü­lésben részesült Kis Lajos említtetik. Mesterségük­höz tartozott a hajuyirás, borotválás, érvágás, köpölyizés és foghúzás.

Cserepesek. L. Gölöncsérek.

Cserép- és téglaégetők. Régebben a lakosság sem téglát, sem cserepet nem használt építkezé­seihez, s igen kivételesen alkalmazta azt a város is. leginkább templomok, lelkészlakok, városháza, vendégfogadók s pincék építéséhez. Az égetés földes­úri jog volt, melyet az uradalom féltékenyen őrzött s mikor a város szilárdabban akart építkezni, akkor sem engedte meg mindig a téglaégetést, inkább kedvezményes áron adott annak téglát. Az (1791.) uradalom téglaégető háza mintegy száz év előtt Újváros északnyugati szélében állott, idővel azon­ban mind a város, mind a református egyház kaptak tőle engedélyt Uglaégetésre, sőt utóbbiaknak egy ideig közös tégla és cserépégető mesterük volt az uradalommal a miatt, mert alig értett más valaki ahhoz. Bármily kiválóan alkalmas volt ugyanis földünk az égetésre : a mieink nem tudták ennek a módját. Az egyház, melynek a legtöbb és leg­nagyobb szilárd épülete volt s a cserépre leginkább rászorult, több ízben megkísérelte  a cserépégetést, de mindig rossz eredménnyel, végre is,Kunszentmártonra és Tószegre küldött azért s az 0-templom fedéséhez onnét hozatta, ezrét 14 forintjával6 (1826.) Azután két ízben is Debrecenből hozatott ahhoz értő mestereket, kik e várakozásnak teljesen meg­feleltek,7 s ettől fogva égettetett jó cserepet is, de ennek mennyiségét évről-évre az uradalmi szám­tartó határozta meg. Midőn az uradalom már bevé­gezte nagyobb építkezéseit, bérbe adta a tégla- és cserépégetési jogot Etédy Józsefnek, ki az (1840.) egyház cserép színjét is kibérelte évi 100 forintért, oly föltétel mellett, hogy az egyházat a szükséges kész téglával és cseréppel előállítási árban ellátja.8 Az a körülmény, hogy a városi házak általában náddal és gyékénnyel fedettek s ennélfogva a tűz­vésznek igen kitétettek, Mózes János itteni asztalos mesterben azt a szándékot érlelte meg, hogy városa és hazája javára új fedési módot találjon fel, mely a tűzvésznek ellenálljon s ezenfelül tetőfák nélkül is alkalmazható legyen. Az egymásba rakható cse­repek mintáit csakhamar elkészít s egyik helybeli tálassal egyezkedett az újfajta tetőcserepek kiégetésére, a mi azonban nem sikerült. Ámbár az ura­dalom is elősegít szándékában, de végre is saját régi telkén kényszerült építeni egy vályogházat, melyet a saját tanulmányú, jól kiégetett anyaggal fedett be. A tető félkör alakit boltívet (1830. aug.) képezett, az egyes cserepek pedig üres könyv­táblákhoz hasonlítottak. A ház fedés sikerült. Kecs­keméti István anyagilag segélyez Mózest, a ki most részvénytársulatot alakított találmányára, mely­nek számvevője és jegyzője V ö r ö s Mátyás lőn. Ez a találmányt, hírlapilag ismertette.9 Gróf Károlyi Lajos is megadta az engedélyt a gyártásra, de a tiszt­ség e célra alkalmatlan helyet jelölt ki. mi miatt a részvénytársaság feloszlott, azonban többen (Vörös Mátyás, Illyés Ferenc, Matók Sámuel ügyvéd és Tarczali tanár) megmaradtak Mózes mellett s ez 10 öles színt és kunyhót építtetett. A cserép vetés megkezdődött, Mózes azonban elbetegesedett. A cse­repek pedig a szélnek kitett helyen megrepedez­tek, a izételen munkások végre zúgolódtak. Minthogy a város közönsége, mely eleintén nagy érdeklődéssel kísérte a vállalatot, elveszte remé­nyét a sikerhez, Mózes, ki már minden vagyonát elköltötte,' Illyés kíséretében Szentesre ment át pártfogók keresése végett. Csupán Kiss Bálint lelkész támogatta őket 30 forinttal. Mózes azonban nem csüggedt el. Egy újabb 7 öles szárító színt készíttetett, de háznépének (13 tagú) és munkásai­nak (21 napszámos) kitartása alig elviselhető terhet hárított rá. A cserépverő telepen is lopkodtak és kártékonykodtak a rossz emberek, úgyhogy azt éjjelenként maga őrizte. »Senkinek sem jutott eszébe, hogy a közjóért fárad és költekezik, hanem szinte vetélkedve ragadozták el. a mije volt.« Az e közben kitört kolera, legjobb munkását s leghívebb barátját Kecskemétit, majd őt magát is megtámadta. Nyolc hétig felé sem nézhetett a cserépvetésnek. Mikor ősszel oda kimehetett, borzasztó volt a pusz­tulás, bár időközben felvigyázót tartott ottan. A mun­kát azonban a közelgő télre való tekintetből félben hagyni nem lehetett. Minthogy megbízott emberei egymás közt meghasonlóak, a már félig-meddig berakott készletet kiégetni nem lehetett. A behordott tűzrevaló pedig télen át »elveszelődött«. A másik év elején az öreg Illyés és Horváth Lajos főszolgabíró ajánló levelével ellátva Mózes — 14 éves fia kíséretében, útra kelt, hogy községről-községre járva, adományokat gyűjtsön találmánya értékesítéséhez. De a betegség Csabán utolérte s a begyűlt kevés költséget gyógyíttatására kellett fordítania. Egy hónap múlva azonban ismét útnak indult s 173 forintot szedett össze, de a melyből magának csak 51 forint 30 krajcár jutott. Ekkor újra kezébe fogta a vándorbotot s egy példányt a cserépből magához vévén, melyet a Nemzeti Múzeumnak szánt, a város ajánló levelével kezében Pest felé indult. Útközben a hideglelés leverte lábáról, de Kőrös városától kinyerte az engedélyt, hogy annak pesti házában megszállhasson. A fővárosban a Ká­rolyi-tisztektől s több kitűnő állású uraktól sok szí­vességet és biztatást kapott. Győri Sándor, dunai folyammérnök s magyar tudományos akadémiai tag, a királyi főépítő hivatalhoz utasította. »Ide jöttömmel — így ír erről maga— »ámbár mindenütt emberséget tapasztalak, de a dolgok fő vivői német nyelven adván szerepüket, melyen beszélni alig tudok valamit, magyarul írott könyörgő levelem, melyben a magam szoros kikérdeztetését kérem, vagy meg nem értetett, vagy érdemesnek nem talál­tatott. « Még gr. Széchenyi István, kit Mózes személyesen szintén fölkeresett, »el lévén foglal­tatva valamely gőzhajó és még a Dunán készítendő híd terve kidolgozásával«, sem vett annyi időt, hogy kérvényét nyugodtan átolvasta volna, de azt a tanácsot adta, hogy olyan okos és érdemes embert nyerjen meg találmányának, ki azt megérti s rá elég pénzt ad, — egyébként annak idején, mikor ő két nagy tervének gondjától megszabadul, segedel­mét és pártfogását nem vonja meg tőle. Mózes ezután haza jött, s miután pártfogók keresése végett újabb utat is sikertelenül tett meg, Kecskemétivel együtt elhatározták, hogy kölcsönpénzt vesznek fel a cserép készítésére, melynek nagyságát Kiss Bá­lint lelkész tanácsára felényire vette, s egészen új, idegen embereket alkalmazott a munkára. A köz­nép gúnyosan és gyanakodva nézte az erőlködést, s minthogy a közeli szőllőkben kárt tapasztallak, munkásait vették gyanúba, kiknek egynémelyiket a biztos be is fogatta s kínvallatásnak vetette alá. Mindazáltal a nyáron annyi cserepei vetettek ki, hogy Mózes Draskovics vaskereskedő két újonnan előállítandó épületének befedésére vállalkozott. Sok véletlen balesel után, melyet az ügyetlenség és dologhoz nem értés a máglya összerakásnál és a négy ízben megkísérlett s nem sikerült kiégetésnél idézett elő, végre mégis annyira ment, hogy a fedő anyag elkészült. Már a fal párkányainak készítése­kor is, melyek rendeltetése volt a cserepeket tar­tani, éjjelenként derek jártak, mindazáltal Draskovics sürgetésére, ki fedetlenül nem hagyhatta épületeit, hozzá fogtak a cserepek felrakásához. Számtalan nézője akadt az újmódi fedél rakásának, a mi pár napon át jól is haladt. Hanem ekkor megeredtek az ég csatornái s a három napos eső eláztatta a cserepek közé rakott mészhabarcsot. Hiába vonta be Mózes felül olajos festékkel a cse­repeket s hiába tömködte üveges kittel a repe­déseket : a kísérlet teljes kudarcot vallott. Hasonló kimenetele lett a mester telkén egy időben tett pró­bának is, melynek keresztülvitelére ő még keve­sebb gondot fordíthatott. A fagy szétmarta lassan-ként ezt is s az egész épület romba dőlt. Romba dőlt Mózes egész vagyoni állása is, úgyhogy a csúffá léteit az anyagi tönkremenés is nyomban követte. A mester azonban még ekkor sem veszté el lelki erejét s a városnál és uraknál egyre zörgetell támogatásért. Bár egyesek, így Brünek József jószágigazgató, tettek is lépéseket a találmány fel­karolására,   de   végre   is   minden   dugába  dőlt   és feledésbe ment,10 habár jóakarói a találmányt iro­dalmi úton is nyilvánossá tették" s Mózest annyira segítették, hogy ez Pest város szélében, a hol a Vásárhelyről érkezők is elhaladtak, egy kis hajlékot építtetett, melyen a találmányt az úton járók láthatták.

Cserző vargák. L. Tímárok.

103. sz.   A csizmadia céh pecsétje.

104. sz. A csizmadia céh pecsétje.

Csizmadiák és cipészek. A vargáknak vagy csizmadiáknak már a régibb századokban is céhlevelök volt a királytól, mely azonban az idő viharaiban elveszett. A város utolsó meg- ( 1698.) telepítésekor érkezettek tehát budai társaik céh­levelét hozták magokkal, de ez óhazánknak váltózás alá vetett boldogtalansági miatt szintén eltéve­lyedett «. Ekkor nagykőrösi társaikat kérték ( 1714.) meg, hogy mivel ezek is a budai céhlevelet hasz­nálják, »a szép társaságbeli egyezség és rendes igazság okáért a következendő sok egyenetlenségnek és viszálkodásnak teljességgel leendő eltávoztalása« végett adják ki azt másolatban nekik, hogy azzal továbbra is élhessenek. A két város elöljáró­ságának együttes támogatásával céljokat érték s miután a céhlevelet mind Schlickkel, mind Co-methtal megerősíttették, a ki- (1714. szept.—okt.) váltságlevelet s az abban foglalt szabályokat életbeléptették. A legelső csizmadia, kinek nevét tudjuk, a Debrecenből ide származott Olasz Dávid volt, ekkor 28 éves. Ez időben 14-en voltak a mesterek, ( 1701.) egynek kivételével magyar nevűek, kik közt céh­mester a város történetében sokszor említett Pap György, atyamester Olaszi János, szolgáló mester pedig Debreczeni István volt.11 Későbbi érdemes céhniesterék Kovács József és Dus János (1761). A mesterek száma 1721-ben 19-re, 1788-ban (a legényekkel együtt)42-re emelkedett, (idegen nevűek: Dura, Szépe, Szov-ran, Siliga, összesen 4.) Céhmester Dus Sámuel. 1849-ben 120 önálló mes­ter. A francia forradalom alkalmából segedelmet ad­tak a királvnak, 1808-ban 50 forintot, 1813-ban 10 forint 15 krajcárt. Céhleve-löket megújították 1733-ban,13 1777., 1808.14 és 1815-ben.15 Minthogy a céhlevél megszerzése   igen   sok   költségbe   és   utánjárásba került, az ide vásá­rokra járó idegen mes­terektől taksákat szed­tek. De a tanács őket és a szabókat eltiltotta attól, hogy a ( 1746.) debreceni mesterembe­reken »bérmálás«-t és »látópénzt« követelje-nek.16 Egyébként óvta az itteni mesterek jo­gait is, mert mikor egy helybeli varga a céh engedelme nélkül mesterségükbe vágott és a céh követét, ki a kontár-munkát   tőle  el akarja   venni,  »pofon   csapta«:  a bírák a ki hágót 12 pálcára és a céh megköveté­sére ítélték.17 Mint jórészben tősgyökeres lakosok, egyháziasságukkal tűntek ki. Már az 0-templom építésére is adakoztak,' a betegek használatára az Új-templomhoz pedig ezüst úrvacsorai poharat,Li ugyanannak díszes inasztali .terítőt20 készittettek( 1825.) az iskolai alapítványra váltó forintot adtak, viszonzásul az egyház legényeiknek az orgona mellett külön helyet ' rendelt.21 Nem tartoztak 1840. közéj ok a cipészek, vagyis »német lábbeli készítők«, kik Szegedre voltak céhbe iratkozva. Legelőször 1843-ban van szó a bírósági jegyző­könyvben egy »német vargáról« (Himperger József), ki tőlünk Szentesre akart elköltözni. A korszak végén már 8 ilyen mester volt és 4 legény. Ama­zok egytől-egyig idegen nevűek.

Faragók. L. Molnárok.

Fazekasok. L. Gölöncsérek,

Festők. A XIX. század elejétől kezdve két kékfestő említtetik, u. m. Velti János 1805-ből, továbbá Janner Károly 1833. óta, kik azonban céhet nem alkottak. Az 1788-ki összeírás még csak Bartát találta.

Fésűs 1788-ban egy volt a városban, t. i. Nagy István.

Fűrészgyár, vagyis fafűrészelő telep, az ura­dalomé, 1804. és 1813-ban említtetik.

Gombkötök közt első Révai János, ki mint buzgó katholikus 1762-ben halt meg 40 éves kora-bari. Utána 1763-ban Bárt a Jánost és vejét említik a   források,   utóbbi   öt   év   múlva   sok   adósságot csinálván, megszökött. Néhány év múlva Májer István, majd Kájer Péter nevével találkozunk. A következő század elején Durasz Ignác tűnik fel. A korszak végén 4 mester és 2 legény dolgozott ez iparágban.

Gölöncsérek, máskép tálasok, cserepesek, faze­kasok. Mesterségük gyakorlására, mely — mint láttuk — az őskorba nyúlik, helyben elég alkalmas földet (sárga agyag) találtak, habár ez tűzálló faze­kak készítésére nem használható. Számuk 1788-ban 8 volt (Inczédi Péter. Szoboszlai István, Fa­zekas András és Sándor, Szatmári István, Tordai Gáspár, Krajner József és Litóczki), kiket a bírák arra köteleztek, hogy égető kemencéiket a város szélén állítsák fel.22 Idővel mindinkább elsza­porodván, céhbeli kiváltságért 1836-ban folyamod­tak, de a vármegye annak kiadását ellenezte.23 Végre több mint 10 évi utánjárás után meg- (1847.szept.) kapták azt »gerencsér« név alatt a XLIX. cikkből álló céhszabályokkal egvetemben. A kancellária kétszáz- pengő forintot követelt a díszesen kiállított oklevélért. Ebben tüzetes utasítás van az inasok és legények fogadásáról, tanulásáról, magokvisele­téről és a céhbe állásról (taksája 25 forint), melyre a »fölvételi rendszabások a mesterek fiait, vejeit és az özvegy mesternek utóbbi férjei is köte­lezték. Egy-két vidéki mesterember is »filialis szö­vetség gyanánt fél mestertaksa lefizetése mellet beléphetett a céhbe, de »remeklés és a pénzbeli járandósága (Auflaggeld, 2 forint) lefizetése mellett; az ilyenek vásárban a rendes helyen árulhattak. Céhgyűlések évnegyedenként tartattak, mikor is a mesterek 1 forintot, a legények 15 krajcárt fizettek a ládába, mely utóbbi három  kulcsra járt,  melyet a főcéhmester, alcéhmester és a biztos őriztek. A pénz a céh szükségeire, szegény társak segítésére s jótékony és szent intézetekre fordíttatott. Számuk igen tekintélyes lehetett, mert a szabályok szerint már 10 tisztviselőt kellett választaniuk 6—25 forint fizetéssel.24 Mesterségük körébe a tálak, tányérok, bütykösök, kancsók, mécsesek, csészék, korsók, gyertyamártók, tintatartók s egyéb cserép tárgyak készítése tartozott, mi részben nem ritkán meg­lepő csínt és művészi ízlést fejtettek ki, de a máz és az égetés dolgában kevesebb hozzáértést tanú­sítottak. A harmincas évek táján legkiválóbb volt köztük Tót István.

Kádárok vagy pintérek. A határbeli terjedelmes szőllőskertekből következtethetjük, hogy ős idők óta voltak a városban. Következő mesterek nevei maradlak fenn : P i n t é r T ól Mátyás 1770., S i m o n pintér (Rengassner Simon) 1779—1800., Nusz Antal, Kristó Mihály, Biró János, Frey György, Mé­száros József (város pintérje) 1825—1836., Beller György és Antal 1842—48.'

Kalaposok, sapkások, süvegesek. A XIX. század elejétől fogva következő kalaposaink említtetnek : Wimmer György (1803.), Oskovics János, K e s z l e r József (1823.), G u t h i József, Varga Pál, Sidlai Pál, Mucsi János, Piccer Antal (1837— 1845.), kik a szegedi céhbe iratkoztak be. Végre utóbbi évben 16 mester a vármegye pártfogása mellett külön céhlevelet szerzett, mely szokás sze­rint a vármegyén is kihirdettetett. Ez időben főcéh­mester volt Varga Pál, alcéhmester (1845. dec. 16.) Huszár János, jegyző Mucsi János. Életben volt még az öreg Oskovics is, ki Eperjesről költözött ide. Kilencnek neve itt honos, magyaros.25 Régibb iparág volt a süveges, mert ilyen mester már az 1788-ki összeíráskor is találkozott a városban, t. i. Hollent (helyesebben: Hollentanner) Mihály, ki két legénnyel dolgozott. Még a század végén is életben volt. Idővel a szőrme sipka (szűcs készítmény) és a kalap teljesen kiszorította használatból a süveget s ennek mestere sem volt többé a városban. Sip­kás a korszak végén csak egy említtetik, t. i. íricz Sándor, ki egy legényt is tartott.

105. sz. A kalaposok céhlevele.

106. sz. A kalaposok céhládája.

107. sz. A kerékjártók céhkancsója.

A francia háború idején 1808-ban 6 forint királyi segedelemmel rovattak meg, 1813-ban 1 forint 01 krajcárral. Céhlevelöket megújították 1815-ben.28 A mesterek közül említtetnek Fischer Mátyás (»ne­met kerékjártó«) 1776—1815., Kis Sámuel 1825— 1833., Szabó Péter 1827., Nagy Ish'án 1826, Márton Mihály, Csöndé Sámuel, Csótó Nagy Pál, Őze Péter, Biró János, Szűcs Péter, Hegedűs András, vala­mennyien 1830—1848.

Késes mesterek voltak: Singler János 1826, Kási János, Dezső Ferenc és Engedi János 1841— 48. Utóbbik előzetesen rézmives legény volt. Egyéb­ként a késcsinálók a lakatosokhoz csatlakoztak.

Korcsmáitatás, korcsmák, vendégfoga­dók, csaplárosok steff. A bormérés jogát a régibb törvények a jobbágyoknak is megadták, csak a papokat tiltották el saját törvényeik a korcsmatartástól, habár a magok termését ezek is kimérhették.29 E jog, természetesen, még inkább megillette az uraságot (György-naptól Mihályig), mely a borméréssel az 1550: XXXVI. szerint bár­melyik jobbágyát megbízhatta, oly kötelezettséggel, hogy annak ebbeli fáradságáért minden akó után 4 pénzt fizessen s ezen kívül a szokásos heti robot alól is mentse fel. A lakosságot e jog a törvények és urbáriom szerint Mihály-naptól Györgyig illette meg,30 melyet a város, habár az úrbéri kocsmáltatás egyesekre nézve szabad volt, a közhaszon és a közerkölcs álláspontjára helyezkedvén-, az utóbbi szá­zadok alatt már rendszerint csak maga vett igénybe, a magánosok   szabad   bormérését pedig,   melyet a város jogfenntartás okáért is olykor vitatott, az uraság és később már a várra egye is nem ( 1819,) engedte meg.31 Ilyenformán a tanács is azokat, kik »kurta korcsmát árultak«, hol enyhén, hol szigo­rúan bűntette,32 habár e tilalom a lakosság jogérzetét mindig sértette, miért is a tilalmat s a bor és pálinkamérést ellenőrző és kémlelő hatósági köze­gek (»kontrabontok«) eljárását hol titkon, hol nyilt ellenállással kijátszani és feltartóztatni törekedett, mi részben főleg a nemesek erőszakosságairól (melynél vasvilla, bicska steff. is szerepeltek) több ízben tettek panaszt a vármegyén. Másfelől a bírák sem szokták következetes szigorral a tilalmat érvé­nyesíteni, már csak azért sem, mert a bírságot az uraságnak tartoztak átengedni, még akkor is, mikor a földesúri jogokat taksáért bírták. Ez időszakban, t. i. a XVIIÍ. század első felében, a pálinka és sör­mérést, úgyszintén a bormérést is, saját korcsmái­ban az uradalom magának fenntartotta, a bormé­rést is magánosoknak csak egy hónapra engedte meg, az ez ellen vétőket pedig a kazán és a bor elkobzásával büntette. Károlyi Sándor ugyan, mikor a várost törvényesen átvette, átadta a (1722. és 27.) maga korcsmáját is a városnak s csak azt kötötte ki, hogy az ő pálinkáját mérjék s hogy a városon kívül állítandó vendégfogadó- és serházában maga is mérhesse a sert, bort és pálinkát s ezek ára városszerte egyenlő legyen. Pálinkát csak törkölyből vagy seprőből volt szabad főzni, azt pedig, a ki e célra búzát vagy rozst használt, megbüntették, ( 1765.) Később is az uradalom a kazánok sisakját csak a törköly főzés idejére adta ki a lakosságnak.  (1821—26.) A bor hibátlansága általában véve alig jött szóba. Maga az uradalom rendszerint a maga meg­romlott borait mérette ki. E megromlásnak oka pedig, mint fentebb, 1790. táján, láttuk, az volt, hogy a lakosság hibás dézmabort adott az uraságnak. A város sem a saját, sem a magánosok korcsmáiban nem engedte meg a másunnét való' bor kimérését addig, míg a helybeli el nem fogyott, már csak azért sem, mert a helybelinek silány minősége miatt a nyár beállta előtt ki kellett méretnie, mivel a nyaras bor egyértelmű volt a megromlottal. Egyéb­kent szabály volt, hogy a helybeli bort csak 2 kraj­cárral szabad a vételárnál drágábban kimérni. A század közepe a korcsmáitatás, valamint általában a földesúri jogok gyakorlata tekintetében is forduló pontot jelent. Ettől fogva az uradalom a ( 1756.) korcsmajövedelmet merőben magának tartotta fenn s mindössze is egy negyedévi (»kántor« vagy »ángária«) mérést, Mihály tói újévig, engedett meg a városnak, a sert és pálinkát azonban ez alatt is magának kötötte ki — e célra rendelt külön korcs­máiban. Minthogy a városban kevés volt az idegen­forgalom, a gazdák pedig saját termésüket itták s a korcsmai kihágások a közerkölcsnek és közbiztonságnak nem csekély ártalmára voltak, a város általában kevésre nézte a korcsmák jövedelmét, s mikor a maga belátását követhette s szerét ejthette, szívesen elcserélte azt az uradalommal a mészár­szék jogáért. így mentek át a korcsmák a múlt század elején tíz éven át az uraság  (1809—20.) kezébe, mely azonban maga sem sok hasznot vett ezután — a fentebbi okok mellett azért sem, mert a lakosságnál szokássá fajult az idegen bort és pálinkát az uradalom tudta nélkül behordani a városba, pedig ez a nagyszerű présház (borsajtó, pince­gazdaság) és a nemkülönben ritka tökéletességgel berendezett serház (sörgyár) építtetése által egészsé­ges, jó italok előállításáról már gondoskodott. Általában a ser főzés re a Károlyiak kezdettől fogva folyvást nagy gondot fordítottak s kötelezték is a várost, hogy a sert illő árban tőlök vásárolja (1727.) A városházánál azonban az emberekkel együtt változtak a felfogások és elhatározások is. ezért néha a korcsmákhoz is ragaszkodtak annyira, hogy gyakran az uraságéit is kibérelték. Az egész ügy egyébként, — mint előzetesen láttuk, — a felek közt sok viszály magvát hordta magában, melyből hosszú, makacs perek is keletkeztek.

A korcsmák jövedelmét az 1702. évben 153 forintra tették. Még a Rákóczy-forradalom ( 1715.) után is a városnak a korcsmák és mészárszékek után mindössze 150 forint tiszta haszna volt. Ellen­ben az uradalom a maga vendégfogadóját és korcs­máját 650 forintért adta a városnak haszonbérbe. Ekkor tájon e két helyen elmértek 63 hordóban  (1733.) 1461 akó bort, 1 akó és 48 itce pálinkát. Húsz évvel később a város korcsmai bevétele  (1753.) összesen 6486 forintra, kiadásai pedig 6131 forintra rúgtak. A haszonbér pedig 1781-ben 2010, 1790-ben 1800. 1795-ben 1328, 1800-ban 1620, 1832—7-ig 2253, 1843-ban 3010, 1847-ben 1192 forint volt, a mikor (t. i. az utolsó évben) az ura­dalmi korcsmáitatásért már összesen 12500 rénes forintot űzettek. Az uradalom gyakrabban bérelte a város korcsmáit, mikor t. i. a maga korcsmáit házilag kezelte : a város ellenben a XVIII. század utolsó évtizedeiben inkább magánosoknak adta ki a maga korcsmáit. A házi kezelés, melyet eleintén folyvást űzött, a haszon nagyobb részét magával elvitte. A »város csapiárosai« régebben szűk »komenciót« (búza, csizma steff.) kaptak, idővel ezt pénzfizetésre (30 forint) változtatták, de a ( 1755.) silány díjazással egyenesen arra utaltak, hogy ma­gokról   máskép   gondoskodjanak.   A   borgazdaság vezetésével s különösen a bor vásárlásával az elöl­járók egyikét bízták meg, t. i. a »borbírót«, ki mellé idővel egész küldöttséget rendeltek. Ilyen módon aztán nehézkes, laza és ellenőrizhetetlen volt az egész kezelés s a borbírák megszámoltatása rend­szerint a legsúlyosabb feladatok közé tartozott, mely­ből olykor igen nagy kára is származott a város­nak, habár ezekre is ép úgy, mint a csapiárosokra nézve főkellék volt, hogy csak »tehetős és jó maga­viseletű gazda emberek« közül választassanak. Végre az 1832—6: VI. t.-c. rendeletéből a községi korcs­mákat nyilvános árverésen kellett kiadni, — hacsak a házi kezelés nagyobb jövedelmet nem biztosított. A bírák egyébként, ép úgy, mint az uradalom, a haszon szempontjából eleitől fogva rajta voltak a korcsmák szaporításán. Az újratelepülés után jó darab ideig csak »két belső csapszék« volt, mely­hez pár évtized múlva a »Csanyihalomnál« harma­dikat állítottak, negyediknek pedig a »Fittyhajdát« építették. Mintegy 20—30 év múlva kezdik ( 1733.) említeni a »kaparászi«, »kutasi«, »mámai«, »ludasi« és »nagyhajlási,« »csapszékeket« vagy »korcsoniákat« és az Új-utcai három csapszéket. A század vége felé így sorolják fel a város birtokában ( 1789.) lévő korcsmákat: belterületen a Fekete Sas és Szarvas vendégfogadók, Harcsás-ház, Bagi-ház, Serkorcsma, Vörös-ökör, Görbe-csapszék, Koplaló, kilencedik a Depositoriuni s még öt bormérés magánháznál; külterületen újvárosi (Lebuki), nagy-hajlási, sámsoni (a Száraz-ér partján), téglási, duttyáni, körtvélyesi. kutasi, mártélyi, téréi (Hám­szárító) csapszékek. A három utolsóhoz 4—26 hold föld szabad használata is tartozott. A legnevezete­sebb és egyetlen valamire való vendéglő a Fekete-Sas volt, melyről különböző időkből több leírás maradt reánk. Az utolsó nagyobb átalakítás után 8 szobája és 3 istállója volt, melyek a tűz- (   1829.) vésznek estek áldozatul.33 A korszak végén (1847.) a városnak 19 korcsmája volt (ebben három nagyobb vendégfogadó), de 48—60 helyen mérette a bort. Ezeken kívül volt eleitől fogva a város vásári csap­széke. Az uradalom is az említett csapszékekben mérette a maga időszakában borait, ezeken kívül azonban még több jobbágy háznál, mint a város. Ez   utóbbiak   száma   1813-ban   19,   1843-ban   35, 1831-ben 85 volt, melyek nagy részében pálinkát is árultak. A belterületi korcsmák közt említik az összeírások és jegyzőkönyvek a Hajnalt (később Z ö l d - k o s z o r u), a H o s s z u - c s a p s z é k e t, K ő csap széket, Kis-csap széket, Nagycsapsz éket (mely elnevezések a már eddig említett korcsmákra is alkalmaztathattak) s a Serház kerti mulató helyiségeit (1831). Az uradalom a XIX. szá­zad elejétől kezdve zsidó csaplárosokat és egy kóser korcsmát is tartott, bár ez ellen a bírák kifogást tettek. Korcsmákon az italt rendszerint rovásra hordták.   A  város korcsmáiban  a vágások száma 1757-ben 3162-re rugóit. Csapiárosoknak, mint említők, az uradalom és a város rendszerint itteni jobbágyokat alkalmazott, előbbi olykor zsidókat is. A Vendégfogadókat s a nagyobb korcsmákat azonban általán véve német jövevények bérelték, kik közül Binder Ádám (1825—1830.). Strőber Ignác és Waltér Sámuel (1840--50.) neveik ma­radtak fenn. A szobák, ételek és italok árait koron­ként a vármegye szabta meg és tette közzé a közönséges limitációkban.

108. sz. A rovás. (Szétszedett  és összetett állapotjában.)

Kovácsolt. Az állattenyésztő és földmivelő ember régi időben alig használt vasat, s csekély számú, egyszerű gazdasági eszközeit fából, csontból jobbára önmaga készítette. A mi kevés kovács-munka pedig a gazdaságban és háztartásban kellett, ezt sokáig a cigányoktól szerezték be s illetőleg ezekkel végeztették, még azután is, hogy a város­ban patkoló kovács jakott.34 Ennek is eleintén igen kevés dolga lehetett, mert a kovács és lakatos munkát űző cigányok számát e tájon 40-re ( 1750.) tették. Mikor a XVIII. század közepe után egy-két új kovácsmester költözött ide, ezek az asztalo­sokkal, lakatosokkal és kerékjártókkal együttesen közös céhlevelet váltottak35 s elsőben is a  (1777.) cigányokat és a többi kontárokat tiltatták el a kovács munka készítésétől,36 mire az is okul szolgál­hatott, hogy a cigány által »nyilazott« (patkóit) lónak sokszor baja lett. A cigány munkát azonban a hatóság ezután is elnézte még egyideig, mert a kovácsok, főleg nyári takarás idején, magok nem is győzték a munkát; 37 maga a lakosság is inkább a cigányokhoz fordult, mert velők könnyebben megalkudhatott. A földesuraság és a vármegye nem­sokára szorosabban vették a tilalmat s a cigányok ezentúl csak úgy végezhettek munkát, hogyha a céhbe beállottak. Alakosság azonban ezután is inkább húzott a cigányokhoz, kiknek a tanács is pártjukra kelt s folyamodott, hogy »mivel a lakosság szá­mához aránylag a kovácsok a városban igen kevesen vannak s mivel különösen az új-magyar ková­csok nem alábbvaló mesteremberek, sőt a nagyobb és szükségesebb munkához jobban értenek, mint p. o. a malomvasaknak megcsinálásához, szántó­vasaknak, csoroszlyáknak megélezéséhez s a szán­táshoz való jó alkalmaztatásához, kaszáknak a kaszáláshoz, nádvágóknak a nádvágáshoz jól alkal­maztatásához és megcsinálásához, — kik is közöt­tünk születtek és gyermekségüktől fogva a praemittált munkáknak csinálásában gyakorolván ma­gokat, minden kovácsoknál nagyobb perfectióra mentenek«: kérik azért a megyét, hogy az új-ma­gyar kovácsok ezentúl is szabadon dolgozhassanak, mivelhogy a szükség és a szegény nép érdeke is úgy kívánja. A megye ekkor hajlott a kérésre és tüzetesen meghatározta, hogy a cigányok ezután is végezhetnek meleg munkát.39 Ezután csak- ( 1784.) hamar 11-re szaporodott fel a kovácsok száma, de mert 40 cigány kontárkodott mesterségeikbe s e miatt alig élhettek, ismét panaszt tettek a vár­megyén.40 Számuk nemsokára meg is csappant, úgy­hogy négy év múlva már a kerékjártókkal (1788.) együtt csak 18-an voltak, 11 legénnyel és 1 inassal.41 Neveik ezek: F i s c h e r József (céhmester) és Mátyás, Tót Ferenc, Fógel Vencel, Bese Péter, Huszti Mihály, Szunyogi István, Szentpéteri János, Sánta János, Balog ísfván, ifj. Balog István, Zsadányi József, Gábor András, Titi István, Bese Ferenc, Mihácsi György, Titi Ferenc, Szabó János.42 Idővel számuk mindinkább szaporodott, miért is. az asztalosokkal fogódzva, a lakatosok és kerékjártók kizárásával új céhlevélért folyamodtak a vármegye pártolása mellett. Ez időtájon 22 kovács lakott itt, ( 1806.) kik közül a város kovácsa Bründ József volt, egyszersmint állatorvos is. Hasonló minősitvénye volt Vojácsek és Köp esik Jánosnak is. Későbbi időből említtetnek Csanki János és ( 1826—1835.) István, Nagy György, Ambrus József, Kotormán István, Hekkel András, majd Rébék Nagy Mihály, Hnszti Mihály, Kis Pál, Tokodi János, Mihácsi József, Pikali Antal, Herczeg Pál és többen. Az üzleti mű­ködés és eredmények szempontjából megjegyezzük, hogy egy-egy kovács mester 40—200r.( 1808.) forintnyi értékű szerszámmal dolgozott. Általában jó módnak örvendtek s királyi segedelem fejében első ízben 40 forintot, majd, 1813-ban, 3 forint 04 krajcárt róttak rajok. De az adó alá bevalláskor csak kettőnek volt 3—15 száz forint készpénze s ugyanannyinak kamatos tartozása.43 ( 1837—1848.) Újabb céhlevelüket 1815-ben kapták.

109. sz. A kőmivesek céhtáblája.

Kömivesek. Minthogy az igénytelen házakat és egyéb gazdasági épületeket a cigányok és a paraszt ember számba menő faragók, vagy legtöbb­ször magok a tulajdonos gazdák készítették, kép­zett kőmivesre városszerte sokáig nem volt szük­ség. Ha mégis valami rendkívüli nagyobb építkezés fordult elő, r azt másunnét hozott idegenekre bízták. Ezért az Ó-templomot is bécsi mester vezetése mellett német pallérok és legények építették,44 valamint a különben elég kisszerű városházát i.s.45 ( 1720.) Az idegenek aztán országszerte ki is használták az építtetők szorultságát, úgyhogy a kormány szükséges­nek látta rendeletileg megszabni, hogy a kőmives és ács mesterek napidija 45 krajcár legyen, a melyik pedig ennél többet vesz, azt büntetni kell.46 A régi városházát Kurz József makai kőmives épité téglá­ból.47 A helybeli mesterek  (1763.) közül elsőnek Tö­rök János és Remgaszter Si­mon említtetnek; később (1775—6.) következnek Szu-hob Péter, kivel a város a templo­mot és kerítését kijavíttatta (1770). Munkadíja 90 r. frt és heti 2 kenyér volt. N e p p e r György. Jaumik Miklós és Bangó Ádám. Keresetük azonban nem volt elég, minek bi­zonysága,      hogy utóBbik, öregkorában, a fiatalabb Kovács János­nál, mint legény, dolgozott. A gymnasium emeletes házát S c h r ö c k Ferenc német kőmives tervezte és készítette, ki ebbe bele is halt, ép úgy, mint ( 1822.) a kecskeméti Fischer építész az Új-templom építé­sébe, melvet fiával eevütt tervezett és emelt. 1790—7. Mikor a múlt század elején a város- (1826—40.) házát két szobával stb. bővítették, az ácsmunkát már a helybeli Huszár Sándor faragó készítette, ide értve a tető alatti 4 sor zsindely felverését és a bélelt nagy kaput is.48 A Fekete-Sas építési terveit, az uraság pesti építésszel készíttette ( 1803.) el, de ez oly díszes és költséges volt, hogy kivitelre nem került49 Ez időtájon a városban 1—2 kőmives lakott, kik, attól fogva, hogy,az ácsok céhe meg­alakult, ebbeléptek be. Az O templom újra épí­tendő tetejének vállalkozói és cserepe is  (1826.) idegen helyről valók voltak, valamint pár évvel később az Új-templom kijavításához is Szegedről és Aradról hittak komi veséket, bár később az egész munkát Jaurniknak adták. Jaurnik, Turin Ignáccal együtt az 1830-as évek táján lépett fel s az új-utcai lelkészlakra német nyelvű költségvetést nyújtott be az egyházhoz,  (1830.) mely azonban visszaadta neki, hogy magyarul szer­kessze újra.50 Az építette a nagy tűzvész után ( 1834.) az új városházát is. Nyolc évvel később Vajda Sámuel lelkész parókhiájához szintén német nyelvű költségvetés és terv (»Überslóg«) került a presbytéri úri elébe, mely szerint a házat fel is építették.51 Az ev. templomot a szegedi Gebhardt terve szerint Bangó építette, az asztalos munkát azon­ban Bach, a lakatost Erber, a bádogost Kohn Ignác helybeli mesterek szolgáltatták (1841—3). A szilárd anyagból való  építkezést egyébiránt maga az uradalom nehezítette meg azzal, hogy a tégla-és cserépvetést vagy monopolizálta, vagy tetemes taksával rótta meg, melyet azonban a középüle­teknél rendszerint elengedett. Mózes János asz­talos az 1830-as években tűzmentes építkezési módot talált fel, melyről másutt tüzetesebben emlé­keztünk, de a mely a gyakorlatban  nem   vált be.52

110. sz. Dus József könyvkötő.

Kosárkötő, Bán János, 1746-ból említtetik. Könyvkötők. »k o m p e k t o r o k« nemcsak könyvek kötésével, hanem a könyveknek, főleg az iskolás gyermekek kézi könyveinek s a felnőttek ima és éne­kes könyveinek,naptárainak s bibliáinak árulásával is foglal­koztak. Legelőször Hagy m á s s y Mihály t említik, ki haza jött lakni, bár ez- ( 1761.) előtt is dolgozott már itthon. Öt év multán már nem volt az élők közt. Később (1790.) Sárai János, majd (1826-1830.) Méhes István, aztán (1831— 5.) ennek özvegye, továbbá (1835—40.) Sultz József és Já­nos, végezetre pedig 1840-től kezdve I) u s József folytatták e mesterséget Ez utolsó a már ismert István   lakatos és Szőnyi Ben. lelkész unokalányának fiók, minek­utána a gymnaskimot, majd az inasi éveket is hely­ben elvégezte, eleintén a magyar hazában, ni aj cl, négy éven keresztül Cseh-, Német- és Helyét országban s Hollandiában vándorolt, mindenütt gyalog, s szakmájában annyira kiképezte magát, hogy a hessen-kasseli udvari könyvkötészetben művezető­ként állandósítani akarták. De ő, huszonhat éves korában, haza jött, itthon nyitott műhelyt s meg­honosította a finomabb díszművek készítését is, egy év múlva pedig nőül vette az itteni kántor leányát, Somlyai Zsófiát. A forradalomban városi alkapitány, majd a bánsági hadjáratban nemzetőr­százados, azután sokáig a ref. egyház buzgó pénz­tárnoka volt. Nemes jelleméért, nagy olvasottsá­gáért, széles látóköréért a város előkelőségeinek személyes barátságával halála napjáig dicseked­hetett, kiknek a szerény könyvkötő háza, mert a műhelyt folyvást fenntartotta, rendes találkozó­helyük volt. 91 éves korában halt meg.

Kötélverő a XVIII. század közepén kettő említ­tetik. Nevezetesen Víg János 1753. s egy rakon­cátlan német53 (1745.), kinek leányát egy másik német (asztalos) vette el2 (1758). Mintegy húsz évvel később Véber Sebestyén, majd ( 1776.) Hoppá u er (Hofbauer) János, Kis István és Gyulai Pál (1792—1799.) említtetnek. Hoppauer 1788-ban, mikor még maga volt a városban, 4 legénnyel dolgozott. Ezek után Kloger Sándor, Hoffer János és Károly, Wimmer Károly és Somosi Lajos mesterek következtek .1826—1848.

111.sz. Lakatos céh jel.

112. sz.   A lakatos céh pecsétje, 1823.

A lakatosok munkáit sokáig a cigányok végez­ték. Csak mikor néhány lakatos mester települt le a városban s ezek az asztalosokkal, kerékgyár­tókkal és kovácsokkal kezet fogva, céhlevelet  váltottak,55 tiltotta el a hatóság a cigányokat a lakatos munkától.56 A város eleitől fogva tartott lakatost ( 1777.) és órást az ó-templomi toronyóra gondozása végett,57 kiknek azonban neveit nem tudjuk. Leg­régibb megnevezett lakatosnak Dús Józsefet és Falusi Pált tekinthetjük, kiknek elseje 1772. óta több évtizeden át az Ó-templom tornya órájának is gondozója volt, utánuk nyom­ban B e r e c z k i László és S z e v e r a János említtetnek. Eleintén az asztalosokkal állot­tak össze egy céhbe, de majd külön váltak ezektől, vándorlevélhez (»kuncsaft«)  (1788.) való új nyomtatott űrlapot 1808-ban, majd 1815-ben másikat készíttettek magoknak, melyeket a város látóképével disziltettek.58 A közös kiváltság­levél mellett külön céhök volt, melynek tagjai: Orbán István (céhmester), a már említett ( 1788.) Dus, Falusi és Szevera, ezenkívül Csó István, Deák János, Dékány István és Krber Ferencné, összesen 8 mester, 2 legény, 8 inas.59 Húsz év múltán ( 1808.) a háborúra 10 forint királyi segedelmet fizettek, 1813-ban pedig 1 forint 01 kraj­cárt. A céhbeliek közt idegen ne-vüek időrendben: Szevera, Erber, Czipszer, Fógel, Tili (cigány), Ul-brik, Urbán Olser, Pák, Nider-májer, Szépe, Suha, Fájn, Frid-valszki. Magvar hangzásuak : Dus, Falusi, Deák, Dékány, Tót, Bese, Borbély, Böszörményi, Hatvani, Csó, Dézsi, Szúnyog, Huszti, Szabó, Szentpéteri, Balog, Gábor, Sánta, Zsadányi (cigány), Illyés, Úri, Gy. Molnár, Gyarmati, Füles, Kis, Kelé, Boka, Demeter, Baktai, Széplaki, Virág. Nevezetesebbek : Dus István, Molnár József,  (1826—48.) ns. Fodor Ferenc,.Pap István és özvegye, Mózes József és István. Özv. Papné és Mózes József az 1840-ben készített ref. lelkészlak munkáira is ajánlatot tettek. A céh — tanulóiíól és a remekelőktől a rajzok készítését is szorosan megkívánta. A céh évi bevétele eleintén 20—30 forint körül volt, később általában 40 forint körül. A bevételeket a kántorpénzek, bírságok, inasok és legények levelei, a céhtaksáka (céhbe állás díjai), a szegődletés és felszabadítás dijai és a vidéki céhbeliek ildmenyei növelték annyira, hogy idő múltán, már 140 forint tőkepénze is volt a céhnek, melyet 7 mesternek kölcsönöztek ki. A céhtaksa (1778—1836.) 16 forintból állott. A mesterséghez megkívántató kőszent közösen hozatták. Befogadták magokhoz a késcsinálókat és bádogosokat is.60( 1778—1836.)

Mészárszékek, mészárosok, hentesek. Ámbár a házigazdák főleg ünnepek és családi események alkalmával magok vágták le az elfogyasztandó jószágokat, legrégibb idő óta voltak a községben húsvágók és mészárosok is, kik a közfogyasztásra szánt állatok húsát kimérték. Hogy mesterségüket nem mindig gyakorolták a közönség megelégedé­sére, Borsod- és Csongrád egyesült vármegyék XVII. századbeli követi utasítása bizonyítja, ( 1665.) mely így szól: »Nem kicsiny abusust és csalárd­ságot vettnek észre nemes vármegyénknek min­denféle rendéi és lakosi az mészárosokban és akármely hivatalú mesteremberekben és mensurákban,  pondusokban és akármi eladó marhákban is.   Az mészárosokban:   hogy  noha   az   szék­húst, tehén-  és   ökörhúst   t.  i. engedelemből  még eddig négy pénzen mérték, mindazáltal oly kicsiny fonttal, hogy a kik tőlük  húst vásárolnak, panasz­kodnak   azon,   hogy  nincs  mit rajta látni. Az bő­röknek   is   adásában   és   megvételében   causalják őket az varga, szíjgyártó  és közönségesen bőrbűl dolgozó akármiféle mesteremberek, hogy vagy igen szűkön vehetni tülök, mivel oly kereskedő  embe­reknek   adják,   az   kik  nagy  nyereségnek   okáért kiviszik vármegyénkből és végre országunkból is s így szűkítik meg  vármegyénk  lakosit:   avagy,  ha szintén valamit vehetnek is tülök,  azt  is képtelen, drága áron s ahhoz képest ők sem adhatják illendő áron mesterségek munkáját.   Minthogy  azért Isten jóvoltábul búza, árpa s egyébféle .... és bor, az kiknek   kereséséhez   az  emberség  nagyobb  mun­kával, idővel és fáradsággal jut, annyira megolcsódott, bogy Isten jóvoltábul igen kicsiny áron meg­vehetni : Illetlen dolognak ítélik nemes vármegyénk lakosi, hogy azokhoz képest comparate ez alávaló marhák nagyobb és drágább áron adatnak el. Közön­séges jónak ítélte azért az nemes vármegye, hogy megemlített követ  atyánkfiai   őkelmük,   az   nemes statusok  eleibe  adják; és minthogy közönségesen illeti   az  egész   nemes   vármegyékét,   egyező   tet­szésből legyen limitáció és  rectificatiója minden­féle menstráknak, pondusoknak és akármely mes­terembereknek   munkájuknak   és  eladó marhájuknak minden nemes vármegyékben, hogy eziránt a mesteremberek rendeletlenül pro libitu ne éljenek, hanem   mindenek   között  az jó rendtartás   obser-váltassék.61

Tudvalevő egyébként, hogy a mészárszék tar­tást a törvény a földesúri haszonvételek közé so­rozta, de a török alatt a taksa fizetés ellenében egyéb jövedelmekkel együtt ezt is városunk gya­korolta. A kincstári ispánság idejében ez a félévi haszonvételt már magának foglalta le. Később ( 1702.) ismét az egész évről a város kezére szállott vissza: de a jog a korcsmáltatással együtt csak 150 forintot jövedelmezett, a mi onnét volt, mert a szegény  (1715.) nép általában kevés hússal élt, a módosabb gazdák pedig közvetlenül saját gazdaságukból kapták azt. Mindamellett a város szívós kitartással ragasz­kodott a mészárszékhez s mindaddig, mig a földesúri haszonvételeket bírhatta, kizárólagosan maga mé­rette a húst, a szerint, a mint arról a taksa-szerződ­vények időről-időre emlékeznek is.62 így követelte ezt a város érdeke, mert a földesurasságtól igen rossz húst kaptak, s inert a város elejétől fogva saját konyhát tartott gazdasszonnyal, — a város dol­gaiban eljárók, a kocsisok, átutazók, vendégtiszt­viselők stb. ellátása végett, s mert a városi ház­tartáshoz és a katonaság számára sok gyertya kellett, miért is a faggyút nélkülözni nem lehetett, s végre, mert a lakosság a húst »rovásra hordatta«, melyet csak időközökben űzetett ki,ezenkívül a bő­rökből a városnak időközben mindig került egy kis költőpénze. Ez okból nem örömest engedte át ezeket az uradalomnak sem, mivel az sem fizetett készpénzzel, mely pedig — gazdaságai és katonái miatt — nagy fogyasztója volt a bőrnek, miért is arra évről-évre egyezkedett oly megszorítással, hogy azt meghatározott árakban csupán csak neki adhassa el. (Egy marhabőr 1733-ban 3 frt.) Idővel az uradalom a mészárszéket magának tartotta     ( 1756.) fenn, a városnak pedig csak az október— decemberi évnegyedet hagyta,63 a midőn aztán a város, mikor tehette, az év többi részére az ura­dalomtól bérbe vette ki a húsmérés jogát s ezzel együtt a két mészárszéket és az ezekhez tartozó 12 1/4 hold szikáncsi legelőt, hol a vágómarhákat tartották. A mint a székeket az uradalom véglege­sen a maga kezelésébe vette át, a város követelte azok értékének megtérítését.64 A mészár- ( 1760.) székek 1702-ben 25 forintot, 1753-ban 394 r. frtot, 1789-ben az uradalomnak a földekkel együtt tisztán 550 forintot jövedelmezlek. 1803--5-ig a város 1400 r. forintot, 1809—20-ig 1500 forint haszonbért ajánlat értök, de legtöbbször cserébe kapta meg az urbáriumi városi korcsmáitatás átengedésért minden fizetés nélkül.65 így bírta a város egy ízben 10 éven át a mészárszékeket — oly kikötéssel, hogy az uradalom átvette a lakosságtól folyó árban a maga borait. A cserének mindkét tél örült, mert a város a háztartásához szükséges széknek birtokába jutott s a lakosság jobb húst kaphatott, a földesúr pedig a bor árát a korcsmákban maga szabhatta meg. A város a mészárszékeket, hogy a közönség jó és olcsó húst kaphasson, rendszerint házilag kezelte, olyanformán, hogy a vágó marhák beszer­zését a városi alkalmazottakra bízta, az egész üzlet vitelét és felügyeletét pedig egy e célra kiren­delt esküdtre (»székbírók) ruházta, ki az egyes húsmérő helyekre »szék-álló legényeket« rendelt. Még 1750-ben csak egy »szék-álló« volt, idővel azon­ban ezek száma és fizetése mindinkább növeke­dett, az intézés és kormányzás pedig minden idő­ben rendszerint igen gyönge és rossz volt, (   1807.) ámbár a székbírón kívül volt mindenik húsmérés­nek székgazdája vagy székgondnoka is. A szék-álló legény fizetése 150 forint volt, a miért magok tar­toztak pénz-szedő legényt tartani. Ellenben a város fizette a »vágó legényt« és a »mázsáló mestert«. A hús a mészárszékekben rendszerint silány volt, főleg az uradalmi székbérlők alatt, miért is a tanács kérte az uradalmat, hogy a két széket két bérlő­nek adja ki, majd, hogy mindenik tized számára ( 1799.) külön széket és külön bérlőt állítson. A szék­bírókra, székgazdákra, szék-álló legényekre olykor a legotrombább csalásokat is rajok bizonyították s ezekkel együtt a város pénztárának tetemes meg­károsítását, mint 1813-ban.66 így aztán a közönség nem sok hasznát látta a városi mészárszékeknek és ez indította a bírákat arra, hogy az uraságtól cserébe bírt két mészárszéket helybeli gazdáknak adta ismét bérbe 350 forintért. Egyéb- ( 1819—9.) iránt az uraság székbérlői ellen is több panasz emel­kedett — nemcsak a hús silánysága miatt, de azért is, hogy vágó marháikkal egyre-másra legeltették a tilos mezőket is. Az uraságnál régen szokás volt a hitvány, kimustrált marhákat vágatni le s feldara­bolva, vagy font számra pénzért kiosztatni a jobb­ágyok között, mely visszaélésnek azonban az urbárium elejét vette. A székbérlők legtöbbször másunnét ide került mészárosok voltak, kik nálunk ( 1774.) rendszerint jó módra és tisztességre tettek szert. Ilyen volt többek közt ns. Kovács Márton »szék-álló«, ki a kincstárnak 40 ökrét teleltette ki, egyszersmint a lakosságnak árán alól osztott ki ( 1789.) búzát, később esküdt a városnál, majd  (1808.) Varga Pállal közösségben bérelte a mészárszéket, a református egyháznál pénztárnok, a megyén táblabíró; ilyen Re vesz Pál, ki idővel főbíróságig vitte. Egyébként a házi húsmérés és a piacon darab­számra való húsárulás is ősi szokás volt. Előbbit a tanács még a legutóbbi időkben is szabaddá ( 1847.) tette, utóbbinak eltiltására pedig a lakosság oly érzékeny volt, hogy, mint a népforrongások történeténél láttuk, azért még zendülésre is kész volt. Ily körülmények közt a mészárossághoz nálunk többé-kevésbé minden ember értett, a mit az is mutat, hogy 1795-ben 500 húsvágót és mészárost írtak össze a városban. A sertések ölesében külö­nösen egyes mesteremberek voltak jártasak, az u. n. böllérek, kik azt az ismerős házaknál fizetés nélkül is a jó ellátás, vendégség s egy tányér sertés­aprólék fejében teljesítették. Képzett henteseknek iratainkban nincs nyoma, s a már említetteken kívül csupán Csóh (Szegvárról való 1731.), Rácz Gyurka (1733.) és Becsei Gergely (1774.) mészárosok neveire találtam.

Molnárok és faragók ugyanazon egy iparágat folytatták s a fának az emberi lakásra, gazda­sági épületekre és háztartási célokra való feldolgo­zásával foglalkoztak. Az újratelepülés után ugyanis a városban sokáig nem voltak hivatásos ácsok, butorkészitő asztalosok s efféléket úgyszólván még hirből sem ismert a nép, mert azok munkáját a mol­nárok végezték. »A mi erdőtlen helységünkben egy néhány hitván molnárokon kivük — ( 1742.) írják a bírák a grófhoz — »faragó ember alig talál-kbzikcc, — értvén faragó alatt a házépítő embert. A házépítést tehát cigányok segítségével rendszerint ki-ki maga végezte. Az ügyesebb ember aztán, a ki másnak is dolgozott, faragó névre tett szert. Mesterségével azonban nem volt nagyra, céhet sem keresett, sőt óvakodott attól, hogy nagyon ismere­tessé váljék. A város ugyanis panaszkodott,( 1762.) hogy a faragók elszökdösnek innét, mert az uraság őket ingyen dolgoztatja, haconló sors várt a mol­nárokra is, kiket pedig a gazdák magok sem igen alkalmaztak az építkezéshez, mert még ekkor a malmok gazdáiknak nem igen adtak hasznot. Eleintén csak száraz malmokról van említés, ( 1715.) melyek száma akkor 4 volt. Negyven évvel később már 30 malom állott a közönség szolgálatára. A molnárok száma azonban lassan szaporodott s legényekkel együtt pár évtized múlva is csak 17 volt, kezökön azonban 69 malom járt, melyek ( 1788.)  közül csak 3—4 volt az övék. Egy száraz malom építése ekkortájon 5—6 száz frtba (1756.) került, mely után az uraság évi 6 frt taksát sze­dett. A Tiszán eleintén csak a városnak volt 4 vizi malma, de majd egyes gazdák is építtettek. Az uradalom pedig sokáig nem tartott. A malomtulaj­donosok már a XVIII. század közepén versengtek a jobb helyek felett, mígnem elhatároztatott, hogy a malmok váltakozó sorrendben évről-évre helyet cseréljenek a Tiszán, úgyhogy az első malom a következő évben az utolsó legyen.67 A száraz malmoktól 6 frt kir. adót fizettek, 3 frtot pedig a földesúrnak, a mikor a vizi malom után ( 1756.) az uraságnak 20 frt, a szélmalom után 8 frt taksát szedtek, melyet azonban idővel emeltek. Amabból 27, ebből 3 találtatott a század vége felé. Ez idő­tájon a jobb rend kedvéért a tanács a vá- ( 1810.) rosi száraz malmok iránt ilyen rendelést tett: »Állíttassanak fel 2 malombírák, kik a mal­mokban lévő felöntőkre és köpőcékre szorgalma­san vigyázzanak, a köpőcék pedig úgy alkalmaz­tassanak, hogy csapva 14 köpőcével a felöntő véka is csapva legyen tele és úgy annak utána a 14-dik köpőce legyen a malom gazdájáé, úgy pedig, hogy az a vám  s garadból mérettessék vissza.  A felállítandó malombíráknak fizetése leszen minden malomiul szolgálat]'oknak jutalmául 20 kr., melyet is a malomgazda köteleztetik minden kifogás nélkül megfizetni. «68 Egy vizi malom naponként 3—10 köböl búzát őrölt le — a víz járása szerint. A vám azonban már a XIX. század elején a 10-dik lett, metyből 1/3 rész illette a molnárt.  A korszak vége felé száraz malmok már a tanyák közt is épültek, bár ezt az uradalom megakadályozni igyekezett. A XIX. század elején az úrbéri összeírás ( 1808.) künn és benn összesen 86 száraz malmot. 16 vízi malmot és 3 szélmalmot talált, mely szám idővel emelkedett. A bírák többször panaszkodtak az ura­ság előtt, hogy a malmoknak, azok sokasága miatt, igen kevés hasznok van : az őrlető közönség pedig úgy találta, hogy a szükséghez képest nincs elég malom, mi miatt, főleg a vízen, hová a jószágtalan szegénység inkább törekedett, csak sok vára­kozás és ajándékozás mellett lehetett »szert fogni«. A nagyobb gazda busás ajándékkal biztosított ma­gának elsőbbséget, a szegény ember pedig, ki hátán vitte őrleni valóját, 3—4 napig is elvárakozhatott, míg a sor rákerült, úgyhogy később a bírák vég­zést hoztak, hogy szerdán és szombaton a szegé­nyeknek kell az őrlést átengedni. A száraz mal­mokban, hol a vonó erőt az őrlető jószága teljesí­tette, szintén igen terhes volt az őrletés; a sok várakozás miatt ember, állat elepedt, az ácsorgó és baromhajtó gyermekek közül a kerekek sokat összezúztak. Olajmalom (olajsutu) 1—2 volt a város­ban. A korszak vége felé a már említett Nagyutcáin kívül az uradalomnak volt ilyen malma a város végen a mostani szeretetházi épületben és Herczeg Pálnak a Károlyi-utcában, ajtóval a vásár­állás felé.

113. sz. Szélmalom

104. sz. A Szilágyi-féle önműködő malom terve.

Az őrletés nehézségei indíthatták ns. ( 1771.) Szilágyi Jánost is arra, hogy olyan malom­szerkezetet találjon ki, melyhez nem kéli sem állat, sem szél, sem folyóvíz. Magának azonban, ki e tájon nemességének kikeresésére sokat költött, nem volt tehetsége az új malom megépítéséhez, hanem találmányát a királynak ajánlotta fel, hogy a had­sereg is hasznát vehesse annak s rajzokkal együtt felküldte Budára a leírást és magyarázatot. »Mindeneknek előtte« — így szól abban — »szükségképen megkívántatik, hogy egy olyas capacitásu négy­szögű kút ásattassék, melyet annyira való víz álljon, a mennyi szükséges, sőt ezenkívül annak valamint szintén a feneke, hasonlóképen az oldala is a víz színén felül és alul két sukknyira terméskőből legyen kirakva, mert különben az oda alább elő­adandó okokból ki kellene nékie szakadozni. Ez meg lévén, ismét megkívántatik, hogy egy olyas hajó készíttetnék, mely egy kútnak ugyan széles­ségét nem excedálná, sőt a három oldalául, úgy­mint kétfelől és a hátulsó végétől, lenne távol mintegy másfél sukknyira; a negyedik oldala, vagy inkább első vége és orra a hajónak megelőzze a kutat valami egy jó lépéssel, — amazt azért, mivel a kútból a hajó mellett szivárványok jőnek fel és a víz azokon egyenesen és szüntelen foly a hajó­ban ; ezt pedig csak azért, hogy a csatornák annyival előbb állanának, úgyhogy a víz annál is inkább megszaladván, magának nagyobb erőt ve­hessen. Továbbá ezen hajót a földszintől (mivel a víz 3 kloft-ernyi magasságra vivődik fel, — egyre a földszínig, kettőre, pedig a föld színi feljül, — mely elevatiot másképen a víznek a földben magasabban vagy mélyebben való állása fog regulázni) juxta praemissa ugyancsak két klofternyire kelletik a kút felett lábakon levő gerendákra felmagasztalni, ha t. i. a víz a földben fent esik, ha pedig alá, akkor nem kívántatik az elevatio, sőt inkább alább szükséges a földben ásni a főbb csatornákat. így p. o. az első két csatorna, minthogy a hajóhoz lesz ragasztva, esik a földtől két klofternyire, de már a második két csatorna, (nlert négy rend­beli malmokra ugyanannyi rendbeli két-két csa­torna kívántatik és minden két csatornán három kerék forog és így 12 kerék lészen és ezen mal­mok a csatornákkal úgy lesznek intézve, hogv csaknem egy valóságos quadrat ablongi figurát produkáljanak): a második két csatorna, mondom, Mingyárt alább esik vagy négy sukknyival; a har­madik és negyedik rendbéli csatornákat is ekképpen kelletik mind legleebb bocsátani — egaliter feloszt­ván négyre az említett föld színén felüllevő két klofternyi elevatiot; — ezt pedig csak azért, hogy a már egy csatornán folyó víz elfáradván, ezen esés által magának újabb erőt vévén, annyival inkább sebesebben folyhasson. Utoljára lészen még egy kerék, mely lészen harmadik, belől a kútban, a víztől mintegy 3 vagy 4 arasznyira,   melyre  épen a föld színén, mindazáltal csaknem a hajón levő negyedik csatornáról foly a víz és a forog, és az okozza, hogy a fent emiitett szivárványokon fel­jöjjön a víz és folyón a hajóba, onnan a zsili­pekre és ismét mégyen vissza a kútban: a mennyi ki, szintén annyi foly helyiben a kútba és így fogyatkozás nem lészen a vízből. És épen ezen okon kívántatott már, hogy a kút terméskővel legyen kirakva, mert különben a kút oldala besza­kadna a víznek sebesen való esésétől, de még a téglát is kihányná, mert a mennyi víz két csator­nán foly, itt azt az egyre vévén, nagy erővel rohan a kútban.« A malom és tartozékai ugyan 3000 r. frtba kerülnének, de egy év alatt, ha napjára min­den kerék után 10 zsákot, — 12 kerék után tehát 120 köblöt, esztendőn át pedig 300 napot vennénk fel, 3600 köböl életet őrölhetne meg — egész biztosan, mert télen be nem fagyhat, vízáradáskor s száraz­ságban is egyaránt lenne vize; mely kereset, ha a dézmát a molnárt illető negyed hiával levonjuk, 2700 köböl »szörnyü nagy hasznot« jelent a ma­lom után. A tervező magának tartotta fenn az építés vezetését s a siker felől annyira biztos volt, hogy a munka meghiúsulása esetére a költségek megtérítését vállalta, különben is »ki merne egy felséges majestással játszadozni« ! A »homályos projectumcí, mint maga Szilágyi nevezi a leirás beveze­tésében, »olyan, melyhez hasonló talán ez ideig is a világon nem találtatott69 A helyi hagyomány semmit sem tud Szilágyi tervéről és annak fogana­tosításáról s bizonyos, hogy az itteni malmok rend­szerén   az   semmi   változást   sem   tett és hogy az ismert szerkezetű száraz, vízi és szélmalmok mellett másféle malom itt nem épült.

115. sz. Molnárok és faragók pecsétje 1821.

A malmok és molnárok folytonos szaporodása s a kereset biztosítása később arra indította az ille­tőket, hogy céhet alkossanak s felsőbb helyeken sza­bályokat kérjenek magok részére a királyi fölségtől. Tíz évi kérvényezés és ide-oda járás után végre társaik megbízásából Faragó Mihály és Pán ez él Mihály Budára és Bécsbe utaztak s nem kevés költséggel kijárták a szabadalom­levelet, melyet a molnárok és faragók (molitores et asciarii) részére kiadtak s( 1820. jun. 2.) kilenc hónap múlva (1821. szept. 15.) Csongrád-megyén is kihir­dettek. Pár hétre az alakuló gyűlést is megtartották mintegy 65 mester jelenlétében s meg­választották öreg céhmesternek Faragó Mihályt, kis céhmester­nek Pánczél Mihályt, atyames­ternek Kádár Sámuelt, szolgáló mesternek pedig Gál Pétert. A tisztviselőknek és a céhnek mingyárt eleintén meggyült bajuk az ácsokkal, kik a céhből kiváltak, a kontárokkal, kik nem akartak céhbe állani és a képzetlen társakkal, kik, bár a mester­séget nem értették, fölvétetni akartak, de mindenek­felett a rest fizető és fegyelmezetlen tagokkal, kik gyűlésbe, temetésre nem jártak, a »kántor«-ral és a bírsággal adósak maradtak s a szabályoknak ellen­szegültek. A céh szabályai szerint 25 frt lett volna a belépési díj (céhtaksa), de ezt azokra nézve, kik a céhlevél érdekében költöttek és fáradtak, 16 frtra mérsékelték, később pedig" hol többre, hol keve­sebbre tették, a remekváltság 30—50 frt, a remek­ben talált hibákért 5—40 frt. Az elszegődött és a felszabadult inasok a mesterek közül 2—2 keresztatyát kaptak, kiknek neveit a céh jegyzőkönyveibe is beírták, mely alkalommal a céh pénztárába 1 írt 30 krt fizettek. Az elszegődés 3—4 évre szólott, némelyek inasbért is (60 írt egy évre) kaptak, viszont az inasok (1844. óta) az általuk okozható károkra való tekintetből a céhládába 20 forintnyi óvadék letételére köteleztettek. A mesternek csak egy inast volt szabad tartania. A remekelő az első jelentkezésnél s a remeklés kiadásánál 1—1 frtot fizetett, a munkát pedig a »műlátók«-nak kirendelt s naponként váltakozó 2—2 mester jelenlétében kellett elvégezni, kiket fejenként 1—-1 frt napidíj illetett »mindaddig, míg a remekét becsületesen el nem végezte«. Ha a munka nem volt tökéletes, a hibákért kisebb-nagyobb váltságot szabtak ki. Hibák nélkül alig találtak remekművet, de a váltságdíjak lefizetése melleit minden mű elfogadtatott. Igen sokan, főleg céhbeliekés vejei, föl is mentettek a remeklés alól, rendszerint azon a címen, hogy »nincs remeknek való munka«. Tűzvész esetén a mesterek 10 frt bírság alatt tartoztak a színhelyen szerszámostul megjelenni s az oltásban részt venni. Ezenkívül vízi puskára is adakoztak. A főcéhmester fizetése 4, a kiscéhmesteré 2, az atyamesteré 1 frt volt. A céhlakozások — céhmesler tétel, láda-vitel, vagy kisérés, steff. alkalmain, szokásban voltak, ámbár a céhbiztos által is lilalmaztattak, ennyivel inkább, mert a tagok kántorpénz címen negyed­évenként csak 6 krt fizettek, pedig a pénztár a sok. hátralék miatt rendszerint rossz állapotban volt. A hátralékosok ellen beperlést, zálogolást, legénytől való megfosztást is határoztak ugyan, de gyakran az elöljárók sem számoltak be idejében a pénztárral azon az okon, hogy a számadás vezeté­sében járatlanok. A tábla-járatás, temetéseken, gyű­léseken való megjelenés is sok késedelemmel és mulasztással volt összekötve, melyek bírságait azonban a gyűlések rendszerint elengedték. Vagyo­nukkal egyébként (pénztári maradvány évenként 30—100 írt) igy sem tudtak mit csinálni, mert üzleti célokra nem fordították, hanem segélyt és kölcsönt adogattak belőle. A tisztességre és jó erkölcsre azonban nagy gondjuk volt. Káromko­dásért, ünnepi őrlésért, sőt nadrág nem húzásért is bírságolták egymást. Sok baj volt különösen a vizi molnárokkal, kik malmaikat a gyűlésre járás okáért ritkán hagyhatták el s kik e miatt nem is akartak a céhbe állani s fizetni. Csakhamar a meg­alakulás után a céhgyűlésen »fel is zendültek« a szabályok ellen s a gyűlést tüntetőleg oda hagyták. A céh azonban nem tágított, a makacsokat 3—-3 frtra büntette, a gyűlésben való részvételre tovább is kötelezte, de csak télen, nyáron pedig megelé­gedett »elöljárójuk« megjelenésével, Ellenőrzésökre a céh külön felügyelőt rendelt s tőlük külön remeket is kívánt. 1836. óta belépett 6 vízi molnár, 5 tanyai és 7 szélmolnár, ezeken kívül voltak a filialisok, vagyis a más községből valók, 6-an. A céhbe állott mesterek száma 1847. végéig 147 volt, de ezen­kívül sok volt a kontár a városban. Ilyeneket még a mesterek is alkalmaztak, kiknek fiai különösen halogatták a céhbe állást. Mikor azonban Hódi Pál a maga vízimalmát vidékiekkel akarta újra- ( 1822.) építtetni, ez ellen az egész céh feltámadt. Elzavarta a »kontárokat« s a félben levő munkát a vidé­kiekkel megalkudott díjért (200 frt) helybeli meste­rekkel végeztette be. Céhmesterek voltak még: Könyves István (1823—1827., atyamester 1842.), Szepesi János (1825—6.), Szabó István (1829— 30.), Gál Péter (1832—3., 1840.) Molnár János (1833.), Kérdő Mihály (1838.), Darabos Ferenc és Lázár Ferenc (1842.), Kelemen János vízi malom felügyelő (1823.) stb. Nevezetesebb mesterek: A n t o n i Péter (1748.), K o n t r á s z t i Ferenc (1822— 40.), Mózes János, Nyíri Mihály, Király János, Sípos István, ns. Papi József és Nlihály, Verók József, Kádár Sámuel, Dudás Mihály, Magyari Ferenc, Palcsó István, Darabos János, ns. Török István, Szabó István, Guti Sándor, Lóki Péter, Bagi Adrás, Tót János, Mari József, Szél János, Csontos István, Técsi József (a város ácsa 1838. óta), Borsos Péter, Korcsik Péter (1838.), Szőríi András, Kojnok Ádám stb. Általában sok és jó molnáraink és faragóink voltak, mert a mesterek száma 70—80 körül állott. Évenként 10—20 legény indult tőlünk vándorolni, Amazok a környékbe is eljártak dolgozni, főleg mal­mot építeni s vándorló legényeinket országszerte bizalommal és szívesen fogadták. A molnárok és faragók készítették, mikor még asztalosaink épen nem vagy igen kevés számmal voltak, a lakosság szobai bútorait és épület munkáit, később is a padokat, székeket, koporsókat, asztalokat, padló­kat, sőt egy némely kerékgyártó munkát is, minő a kerék-, kocsi foldozás steff., de az enyv használata tilos volt.70 A céhszabályokat molnárok és ( 1826.) faragók neve alatt kapták, de miután ácsmunkát is egyre-másra készítettek, másfelől pedig a valóságos ácsok 1823-ban külön szabadalom levelet nyertek, már 1825-től fogva molnárok és ácsoknak, magyar ácsoknak steff. nevezték magokat, a mint ezt  az ácsok ismertetésénél előadtuk.

Nyerges. L. Szijjártó.

Olajgyárat a serházzal kapcsolatosan állíttatott az uradalom, a lakosság szükségleteire való ( 1824.) olajat azonban kendermagból, napraforgóból, tök­magból, repcéből ütve azelőtt és azután leginkább a magánosok tulajdonát képező »olaj-sutu«-k szol­gáltatták,   melyek   malom   szerkezetre   és   lóerőre voltak berendezve s a városban mindenkor ele­gendő számban találtattak.

Órások. A legelső órások, a toronyóra gondozói, Falusi és D u s — mint láttuk — tulajdonkép' laka­tosok voltak s a magánosok óra javítása is való­színűleg rajok nézett. A szobai órák egyébként régebben nagy ritkaságok voltak, mert a ( 1772.) hagyatéki leltárakban alig találkozunk velők. Később azonban ezek is mindinkább szaporodtak. Az 1839. évtől fogva említik Nározsnyi János, Lőkös János és Seres Antal órásokat,"mely utóbbikát( 1847.) »toronyóra művésznek írják. Előbbiek hihe­tően lakatosok, Lőkös pedig voltaképen gölöncsér volt, de mellékesen órák javításával is foglalkozott.

A pálinkafőzést, mint alább látni fogjuk, az ura­dalom kezdettől fogva nagyban űzte, de mint házi ipar is igen el volt terjedve, annak dacára, hogy a pálinka-főző üst, vagyis kazán, drága volt (1756-ban is 30 forint) s az után az uradalom időszakon­ként magas (évi 2—12 forint) taksát köve- ( 1756.) telt és szorosan tilalmazta annak »kóboroltatását«, vagyis kölcsönadását. 1755-ben 36, 1770-ben 32, 1771-ben 20, 1796-ban 26, 1808-ban pedig már 208 kazán után adózott a lakosság az uraságnak, a mely nagy különbségeket hihetően az összeírás nehézségei okozták, melyek legyőzéséhez ko­rábbi években kevesebb volt a szerencse. Nagyobb mérvben, gyárilag űzte a pálinkafőzést az uradalom, mely a múlt század elejétől fogva törkölyöstől szedte a jobbágyság szőllő dézsmáját s a törkölyt és a borseprőt a »présháza-nál és a sörháznál beren­dezett nagy kazánokban az esztendő több részén át főzette. V. ö. Korcsmák.

A paplanosok a szabókhoz csatlakozva, (1776. jul. 12.)  kán nyertek kiváltságot és céhszabályokat,71 melyek átvétele véged   a   vármegye   útján   Bécsbe rendeltettek.

Pékek vagy sütök korábban nem voltak köz­lünk, mert a kenyérsütést minden háznál a család­tagok teljesítették. Legelsők voltak : Slabl György (1834.), Hanzlicsek Sámuel (1845.) és Nagy József (1848.), kik leginkább az apró süteményeket ké­szítették. A zsemlye, kenyér árát, a vármegye szabta meg a liszt és búza árához képest. Pékl. ha egy mázsa mint liszt ára 3 frt, egy krajcáros munt zsemlyének nyomni kell 11 latot; ha a liszt ára 11 frt, 3 3/4 latot; továbbá, ha egy pozsonyi mérő tiszta búza ára 10—15 garas, a fehér kenyér fontja 2 dénár; ha a búza ára 100—105 garas, a kenyéré 5 1/2 kr; nemkülönben ha egy pozsonyi mérő kétszer-buza ára 7--10 garas, a házi kenyér fontja 6/8 kr; ha a búza ára 100—105 garas, a kenyér fontja 4 1/2 kr.72

Pintérek. L. Kádárok.

Pokróckészitö Landis Pál 1847-ben.

Rézművesek munkáit, — a mennyire tudták, — sokáig a lakatosok és bádogosok vé­gezték. Csak a múlt század elején (1809. táján) hozatta ide az uradalom a présházi és serházi fel­szerelések jó karban tartása végett Engenthaíer János csehországi német rézművest, ki itt csak­hamar virágzó üzletet alapított s jólétre tett szert, mert a közönségtől még több munkája volt, főleg annálfogva, hogy a környék vásárait is látogatta. Réz anyagot leginkább a két garasos pénzből kapott, melyet megrendelőitől font számra vett át. Legfőbb munkája az üstök és kazánok készítése volt (fontját 1 1/2--3 forintért számította), de készített címezett konyhai   és   házi   rézedényeket,   gyertyamártókat, itcéseket stb. s javította a vármegye vízipuskáit is.73 Későbbi időről említtetnek Engedi János (1840.) és Henter, ki a református egyház orgona sípjai­nak anyagját megvizsgálja (1840.) és Engenthaler Ferenc

Serfözés. A sert eleink az utolsó megtelepülés illán jó darabig másunnét szállították. Károlyi Sán­dor azonban, a mint a város birtokában magát megerősité, csakhamar utasiíá jószágigazgatóját, Széplakit, annak helybeli előállítására nézve. (1726.) így történt, hogy Badda Gábor uradalmi tiszt, Paro József szegedi származása serfőzőt Cson­grádról Vásárhelyre költöztette »üstjeivel, kádjaival és pálinkafőző rezfazekaival együtt« (mivel annak csongrádi épülete úgyis összeomlott), hogy a váro­son kivül »a téglavető domb alatt« a maga költ­ségén serházat és »tisztességes vendégfogadó házat« építsen, mely után a haszonbért Károlyinak fizesse.74 Nemsokára ez Szegváron is főzette a sert. ( 1727.) A serházakat azonban, mint afféle bérleti építke­zéseket, mind itt. mind nálunk az idő és a mesterség nagyon hamar megviselte s koronként újakkal kellett kicserélni. Ennél azonban nagyobb baj volt az, hogy Paro, ki egyébként a pálinkafőzésre és árulásra is szabadalmat nyert, sőt szénát és abrakot is árulhatott »míg az uraságnak tetszik«, nem fizette az árendát, miért is pár év múlva kazánját Széplaki lefoglalta, a gróf pedig a vendégfogadó házat az épen nyu­galomba menő Széplakinak rendelte lakásra/ A bírák egyébként kezdettől fogva görbe szemmel nézték az új korcsmát s az annak építése végett lelt intézkedéseket: de mit sem tehettek ezek ellen, mert Károlyi az inspektorhoz   küldött levélben megírta, hogyha ellenkeznének, »élet, fej és jószágvesztésnek teszik ki magokat.75 Mintegy tíz évvel később Károlyi újabb serfőző házat akart építeni, a bírák azonban, minthogy a korcsmáltatási jog az övék volt, ismét kifogást tettek e szándék ellen, melyek szerint »a város csapszékbeli jöve­delmei megfognak csonkulni steff s kérték a földes­urat, hogy hagyjon fel szándékával, adnak ők neki annyi jövedelmet, mint a mennyit »a közinkbe jövendő idegenek szereznének«; most is, a gróf kívánságához képest »a gyapjúnak százát készek 12 írtjával megtartani76 stb. Mindez azonban hiába­való volt. Az uraság folyvást főzette a sert. A múlt század elején özv. Károlyi Józsetné, ( 1804.) ki Szentesen és Csongrádon is állíttatott serházakat, szilárd anyagokból s a legjobb móddal egy nagyobbszerű serházat készítteti nálunk, melynek építését második férje, gróf Keglevics Ágoston, idejében fejezték be. A gyárat a régi serházak  (1804—09.) tájára, a város északi végébe, a Lóger szélébe, a Kistó-ér partján helyezték el. A főépület egy 89 5/6° hosszú és 7 2/6 széles ház volt, kívülről nézve egy, belőlről két emeletes, egész hosszában pincével ellátva. Padlásán a tartós kötésű, megvasalt és bedeszkázott szarufák alatt magtárak alakíttattak külön folyosók szerint, kivül pedig a deszkázott tetőt zsindely borít. E főépületben voltak : a ser­főző lakása, csiráztató kamra, élesztős kamra, ma­lom, két életes kamra a pálinkafőzéshez, serfőző és pálinkafőző legények szobái. A kamara falai belől fehér márvány lapokkal voltak kirakva, a csiráz­tató kád maga vörös márványból faragva s 60 köböl árpát foglalhatott magában. Két, rézből készült, serfőző kazán volt. 60 és 40 akósak, berakva a falba. 300. illelőle 230. akós tölgyfa kádak szom­szédságában. A kitoll ser ezekből jutóit csatorná­kon ál a hűtőbe, hol egy nagy kerekes gép végezte a lehűlést, innét pedig rézcsöveken az élesztő pin­cébe. A malmot ökrök húzlak s a helyiség, mely­ben ez íörlént, kellős vörös-fenyő deszkázattal volt kibélelve. A malomkövek szokatlanul nagyok. E malom-szerkezettel állott összefüggésben a kulakba szolgáló vízemelő gép is. mely a vizet a padláson elhelyezel! 345 és 334 akós kádakba szi­vattyúzta fel, honnél azt csöveken a szárító kam­rába, pálinkaházba és pincébe lehetett ereszteni. A második emelet is árpa szikkasztásra és magtár­nak szolgáik A pince 20 szakaszra osztatott, alakja élére állított téglával burkolva, a Kistó-érrel föld­alatti csatornák útján összekötve. Minthogy a ser-főzést marha- és sertéshizlalással is összekapcsolták, megfelelő melléképületek sem hiányoztak. Az ökör­istálló a főépülettel párhuzamosan kél szakaszban épült, középfallal elrekesztve, mindenikben 32 ökör számára való hely. Ez istálló hosszában, kőoszlo­pok alatt, pedig az ér partján voltak a sertések aklai 48 szakaszra osztva. Ezeken kívül voltak egyéb istállók, pintér ház, baromfi házak, kutak és a főépülettel egy vonalban a kasznári lak. Mind­ezek a tágas udvaron célszerűen elhelyezve s az egész terület magas téglafallal körülkerítve. A töl­gyet, vörös fenyőt, követ, vas- , és rézanyagokat általában bőkezűen alkalmazták.77 Ép oly kitűnő volt a gyártás módja is, úgyhogy az évenként 1800 hordóra emelkedő termelés- országszerte elismert jó minőségű sert szolgáltatóit, a mely messze   földön. még Pesten is, keresett árucikk volt.79 A régibb ser főzök nevei közül még az Eggeré maradt ránk 1787-ből, a későbbiek közt pedig Puliczer Lázáré 1844-ből, ki a bírák panasza szerint »az egész évben kimondhatatlan rossz seri főzetett«.

116. sz.  A szabó céh pecsétje   1714-ből.80

Sapkások és süvegesek. L. Kalaposok alatt.

Szabók. A legrégibb és legvirágzóbb céhek egyikét alkotják. Már az 1701 diki összeírás három szabót talált itt, kik mind­annyian helyben szüléitek s kettejüknek háza is volt. 1. i. Szabó Istvánt, Kis Mihályt és Arany Pétert. Ezek tehát már a pusztulás előtt a XVII. században is itt működtek. A Rákóczi-forradalom után csakhamar annyira elszapo­rodtak, hogy magoknak sze­gedi társaiktól a budai rác szabók céhszabályait Schlick földesúr és a szegedi kincstári jószágigazgató enge­delmével elkérték, melyet Szűcs Tamás főbíró és esküdt társai helybenhagyása után életbe is léptetlek. Hét évvel később szükségesnek (1714. okt. 9.) látták a kiváltságlevelet újra megerősíttetni, a mit Baiz Kristóf budai bíró és Schlick jószág­igazgatója foganatosíttatott. Már ekkor ( 1721. nov. 25.) 23-ra emelkedett a mesterek száma, kiknek élén Vásárhelyi Szabó Istvánt, Kis Szabó Mi­hályt  és  Faragó   Szabó  Ferencet  találjuk.

117. sz. A szabó céh pecsétje 1776-ból!

A királyi szabadalomlevél és céhszabályzat szigorú rendet és fegyelmet s olyan vallás-erkölcsi, demok­rata, puritán és nemes elveket vitt be a társulat életébe, melyeket ma is bátran el lehetne fogadni. Szorosan megkövetelte a céhmester s a céhvégzé­sek irányában az engedelmességet, a társak közti egyezséget, a viszály eltávoztatását, a végrehajtásbeli gyors és pontos eljárást stb. Általában féltéke­nyek voltak a céhbeliek egymás becsületére, gyanús embert és csalót nem tűrtek magok közt s volt rá eset, hogy az ilyentől írást vettek, hogy soha Vásárhelyre nem teszi be többé lábát. A céh belső életére a VI. és VII. pontok is szép világot vetnek, midőn ekképp rendelkeznek: »A céhnek mulatása napján az öreg céhmesterek első tál ételnek feladá­sakor képékbeli emberrel szólassanak és követtessék meg a céhet, hogy senki a napon háborúságot ne inditson. A ki oly háborúságot indit, hogy a céh el nem szenvedheti, céhmester parancsolatjából fogják meg az olyan embert és annyira büntessék, a mennyibe a vendégség kerül. A ki akkor vakmerőségből jelen nem lenne, büntetése egy forint. A ki ugyanakkor poharat vagy másféle edényt céhmester híre nélkül kivisszen a házból, büntetése 25 pénz. A ki ezen céhbeli embertársá­nak büntetését mások előtt szemére veti, büntetése 50 pénz.« A szabályok végül tüzetesen leírják a különféle ruhadarabok csinálásának módját, anyagját és árát.81 Jó módjuknak és vallásosságuknak bizony­sága,   hogy   az  ekkor  tájon   épülő   templomra 12 forintot ajándékoztak.82 Mintegy tíz év múlva, nemes Szabó Márton céhinestersége alatt, új céhlevelet kaptak szabóink,83 melyet aztán csak a céhek orszá­gos szabályozásakor cseréltek ki másikkal, (1776.) mely alkalommal a paplanosok és szűr sza­bók, kik eddig mind a szabók neve alá tartoztak, külön, mint szövetkezett társak, megkülönböztetve említtetnek meg a kiváltságlevélben.84 Ettől fogva maradt fenn a céh jegyzőkönyve, melybe az inasok szegődtetését. a legények felszabadítását, a mesterek neveit, tagsági díjait (céhtaksa) s egyéb fizetéseit írták. A céhbe állás taksája 15—16 forint volt, melyet 1791-ben a mesterember fia részére felé­nyire szállítottak le. Ezenkívül 1800-tól kezdve a piaci és vásári helyért is kellett 40 forint 30 kraj­cárt fizetni, a mit »lókus-váltás«-nak hittak. Legényektől és az itteni vásárokra járó vidéki mesterektől még egyéb díjakat is szedtek, a mit azonban a helytartótanács tilalmazott (egyenesen megnevezi a keresztelő és látó-pénzt), de már előzetesen a tanács is eltörölt, — különössen( 1746.) az itt megjelent debreceni szabóktól követelt bérmálást és látó-pénzt.85 Ezzel azonban a vidéki mesterek itteni árulása megkönnyíttetett, a helybeliek boldogulása pedig megnehezíttetett. Még nagyobb veszteség volt a szabókra nézve állandóan az, hogy dacára az e részben kiadott földesúri, megyei és városi tilalmaknak, mindenkor voltak a városban olyanok, kik pénzért varrtak másoknak, habár a céhnek nem voltak tagjai, nem is említve azt, hogy a családtagok egy része a maga fonta szőtte vagy vásárolta anyagból otthon el is készí­tette egyszerű öltözékét, a mi a fehérrnarhára nézve volt, — életét kérte ki a mentére, kik azt jól felmérvén, oda nyilatkoztak, hogy »1 1/2 ferláíycc hia van a posztónak. A város tanácsa ekkor, — melyhez aztán az ügy került, — azt mondta ki, hogy a mente legyen azé. a ki »elfusolta«, a posztó árát pedig ugyan ő fizesse vissza az asszonynak. Mindezen felül a szabó megbüntetését a felsőbb fórumra bízta.86 A későbbi céhlevelek már külön említik a magyar és német szabókat. A legelső »asszonyi ruha készitő«, kiről az írás emlékezik. Néder János volt, ki 1829-ben folyamodott az uradalomhoz letelepedési engedélyért.87 Szabók varr­ták sokáig a paplant is, mint a céhszabályok mu­tatják s csak később jöttek paplanosok a vá­rosba, kikről az 1776-ki e éhlevél külön emlékezik, bár közös céhet alkottak. Ellenben régi időben fennállottak a »vékony szabó« és »vastag szabó« megkülönböztetések. Előbbiek vékony kelméből (posztó s egyéb ruhaszövetek), utóbbiak pedig vastag szövetből (karasia, szflrposztó) dolgoztak s máskép s z ű r s z a b ó k n a k neveztettek, kik eleintén szintén a szabókkal állottak közös céhben.

Szappanosok, szappanfőzök. A szappanfőzés a házi mesterségek közé tartozott, s a mennyiben minden háziasszony maga szokta kifőzni a tepertőt, a silányabb minőségű zsiradékot s faggyút, mely utóbbiból a világításhoz szükséges gyertya is készült, ezért is a gyertyamártó (edény) a jobb módú házaknál általában feltalálható Volt. Képzett s egyenesen ez iparágnak élő mesterekre tehát kevésbé volt szükség s azért csakis az utolsó évtizedekben találunk ilyenekre. Említik nevezete­sen S z e k u l a Joakhimot, a korszak végén (1808. óta) pedig Ei eh inger György gyertyamártót.

Szijjártók, nyergesek, szatlerek régebben nem lakiak náluk s a lakosság a hám és nyereg szer­számot részint készen vette vásárok alkalmával, részint kötélverő munkából állíttatta elő. Elsőnek Csizmadia Jánost említik, ki itt egyedül űzte mesterségét,88 valószínűleg ugyanaz, kit az ( 1788.) íratok másutt Szijjártó Jánosnak neveznek.89 Utána Lengén féld er Józsefet nevezik, pár évtizeddel később pedig a bírák a város ( 1803.) gazdaságához szükséges lószerszámokat M i k l o v í c s Józseffel és Hatvanival készíttetik, mely utóbbik 30 évig ;olt a város szijjártója. Öt követte a mesterségben fia, Hatvani Pál, kivel ( 1823.) egy időben lépett fél Szász Mihály, a legneve­zetesebb mester, kinek nevét egész a korszak végéig folyvást sűrűn említik a hivatalos jegyzőkönyvek. Ekkor már öt mester és 1 legény dolgozott a városban, kiknek élén, mint céhmester, nev. Szász Mihály állott. Rajta kívül még csak Holub Fe­rencet (1845.) és Bősze Károlyt (1832.) ne­vezik meg. A szijjártó munkák árait az 1805. és 12-diki megyei limitációkban olvashatjuk, melyekből az tűnik ki, hogy ez időben a kárpitos munkák (matracok, szőr vánkosok, kanapék) egy részének készítése is a nyeregjárók feladata volt.

Szitás a korszak végén E eh inger Károly volt, ki a maga szóró rostáival később országos nevezetességre tett szert.

Szűcsök kikészítették és feldolgozták a nálunk nagyban tenyésztett juhok és bárányok bőrét s ez által a viselésre alkalmassá tették. Ez öltözeti anyag könnyen kaphatósága, tartóssága és nagy célszerű­sége 'miatt, melynél fogva az időjárás zordonsága ellen mindennél" többet ért, általános nagy elterjedtségnek örvendett. Belőle készítették a sapkát, kesztyűt, bőrkapcát, hátibőrt, ködmönt, mentét, nad­rágot és a legbecsesebb felöltőt, a subát, mely utóbbi főleg mezei és pásztor emberekre s az utazókra nézve valóban nélkülözhetetlen és méltán kedvelt volt. Az itteni magyarjuh és bárány mind­ezekhez kitűnő anyagot is szolgáltatott, mely célra azt bőven is felhasználták, nem úgy, mint a fejletlen bárányok szép és finom bőrét, melynek kedvéért a hasas juhokat ölték le ázsiai módra, mely eljárást a tanács szigorúan tilalmazott.90 Habár azért (1752.) a bőr kikészítésének és feldolgozásának módját ős idő óta a legtöbb családban értették és házilag követték: mindazáltal a hivatásos mesteremberek is korán tért foglaltak nálunk, a mit a legrégibb vezetéknevekben gyakorta előforduló Szűcs-ök igazolnak. A mesterek tehát már 1732-ben céhbe állottak,91 s időről-időre szaporodtak és gyarapodtak. A helytartótanácsnak abbeli rendelete, hogy a céhek tagjai a katholikus egyház szertartásaira adózza­nak s személyesen is eljárjanak, a református mes­terekre sérelmes lévén s a céh kebelében is meg­hasonlást támasztván, a mesterek kecskeméti tár­saiktól kérdezték meg, hogy mit tesznek az efféle versengések eltávoztatása okáért ? Honnét mikor azt  a  választ  kapták,  hogy  ők ősi  (1759. nov. 12.) szokás szerint egyformán gyámolítják a katholikus és reformálus egyházakat és senkit sem kénysze­rítenek a más vallás szeri adásán való jelenléteire : a mieink is megegyeztek e rend kövelésében s erre a mesterek (S z o k o l a i S z fl c s M á r t o n, Kis István és Szekeres Szűcs János) írás­ban is kötelezték magukat.92 Csakhamar azonban az evangélikus szűcsök betelepedésével újabb bonyo­dalom keletkezett, melynek eligazítására a céhesek földesurukat, Károlyi Antalt, szemelték ki s mikor ez a városba jött, megkérték, hogy eszkö­zöljön nekik új céhlevelet, mert mindeddig csak kétféle hiten lévők voltak, l. i. »pápisták és kálvi­nisták", együtt, most pedig »az lutheránusok is közikbe akarják magokat taszítani«, a mit a többiek elleneznek : »tegyen azért irántok valami rendelést s orvosolja állapotokat93 Valószínű, ( 1760. máj. 10.) hogy a földesúr nem cselekedett a régibb szűcsök ínye szerint s az új iparosok befogadását egyszerűen elrendelte, mert hisz ezek, épen az ő hívására tele­pedtek le a városban. A céhbeliek azonban nem voltak megelégedve s egy esztendő sem telt el, a mikor az új kiváltságlevél tárgyában a várme­gyére kérvényt terjesztettek fel94: de hét ( 1768.) éven át kellett várniuk, míg azt megnyerhették.95 A másik évtizedben a kormány a régi céhleveleket országszerte beszedette, érvénytelenítette s újakkal cserélte ki, a mikor tehát a szűcsök is új kiváltság­levelet és rendszabályokat kaptak. Utóbbiak-( 1777.) nak az ifjúságra vonatkozó részét különösen a szigorú fegyelem, jó rend és vallásosság szelleme hatja át.   Minden mester és legény nevezetesen 30 krajcár büntetés mellett köteleztetett a vasárnapi istentiszteletre eljárni. A dékán iránt engedetlen legény bírsága is ennyi volt, ellenben 1 forintot fizetett az a legény, a ki »kontárkodolt vagy himpellérkedett«, vagy olyan háznál dolgozott; a legény reggelenként   munkába   álláskor   az   inasok   előtt imádkozott stb. A legénység vasárnap délutánon­ként tartott gyűlést, mely alkalommal 2—2 pénzt tartoztak a ládába tenni, két hétben egyszer stb.96 A céh többször kikelt a kontárok ellen, kik nem­csak kisebb darabokat, hanem még subákat is varrtak, minek következtében a város, a földesúr és a megye tilalmakat bocsátottak  (1777.1828—33.) ki azok ellen. Minthogy e részben a régibb kivált­ságlevelek kellően nem intézkedtek, a vármegye utasította a szűcs mestereket, hogy újabb céhlevelet szerezzenek, melyet ezek nemsokára ( 1832. nov. 10.) meg is kaptak.97 A szűcsök' a drágább fajta subák és prémes menték készítésében, díszítésében, az anyag, a színek és rajzok alkalmazásában nem ritkán művészi érzéket tanúsítottak, úgyhogy való­ban igen szép és mű-remek darabok is kerüllek ki kezeik alól, habár a régi mesterek jó része az írást sem értette: hogy a képzettebb mesterek a korszak vége felé még szebb darabokat készítettek, különösen a selyemmel és irhával kivarrott, betyáros, kerek subák és női menték fajaiból, önként érthető. Az első mesterek, kiknek neve fennmaradt, Szűcs György és Szűcs János 1731-ből, aztán jőnek Kubihobszki Mihálv 1742-ből, Krebecz Szűcs György 1770-ből. Az 1788-dik összeíráskor 29 mestert és 18 legényt találtak, amazok nevei:   Simon.   Varga,   Dork a (kettő). Falusi, Molnár (kettő), Vörös, Sipos, Szűcs, Szénási, Kádár, Budai, Dobsa, Sajtos, továbbá Kojkó, Bisztriczai (kettő), Ladár, Deblovics, Ser a, Dedniszki, ívubicza, Frivalszki (három), Feli ci dér, Szamecz, Nézer, mely utóbbi nevek idegen származásra mutatnak. Később említtetnek: KurbaJe (1803.), Serfőző István és Daru János (1837.), Nagy Imre, Illés Péter, Percsi Sámuel (1840.), T ó t István és P a l ó c z J á n o s (1845—7). A fran­cia háború idején királyi segedelem fejében 10 frt (1808.) és 4 forint 06 "krajcárt (1813.) fizettek. A legénnyel dolgozó mesterek száma a korszak végén csak 27 volt,98 a mi azt mutatja, hogy a mesterség, hihetően a szűr és a posztó ruhák növekvő terje­dése miatt, idők folytán nem fejlődött.

119. sz. A szűrszabó céh pecsétje 1823-ból.

Szürszabók vagy »vastag szabók«, — mint lát­tuk, — régebben a szabók­kal társullak s ezekkel és a paplanosokkal közösen kap­tak céhlevelet. Egy ( 1776.) félszázad múlva( 1823. ápr. 11.) önállósították magokat s kü­lön céhet alakítva, ennek leve­lét az akkor szokásos s a többi céheknél is azonos nyomtatott szöveggel 1824. márc. 24-én a vármegyén kihirdet­ték.99 A szűrposztó olcsóbb volt a juhbőrnél és felső ruhának eléggé alkalmas. Anyagja fehér, zöld és fekete színben készült a később elterjedt szebeni posztóval együtt, melyei jó gyapjúból,   fehér  színben,  vízhatlanul   szőttek s a szűr felső részeire ízléssel alkalmaztak ; mindkettőt leginkább a gyulai, temesvári és aradi vásárokon lehetett beszerezni. A férfiak szilre, a »kankó«, rend­szerint térden alól nem éri ; a nőké, a »csurak«, nem ritkán posztóból készüli, szintén csak [Érdig ért. Szokásban volt, főleg amazt, gallérán posztóval szépen díszíteni és cifrán kivarrni. A legrégibb mesterek a szabók névjegyzékében keresendők, ezenkívül külön említik Jancsó Istvánt. Az újabb céhlevél megszerzésekor 10 mester (1784.) élt a városban, köztük céhmester Fngedi József, atyamester ifj. Kecskeméti Pál, szolgák) mester (dekán) Kis Szabó Ferenc, a többiek is mind itten ismerős nevűek. A korszak vége felé a létszám 21-re szaporodott, melyben idegen nevek : F i s c h e r, Szekér, Szúrnák, Tleski (Miskolcról), Visik,— a többiek (Halász, Túri, Lázár, Mucsi, Ba­log, Kovács) itten honos nevek. A céh anyagi ügyei rosszul állottak, adósság is terhelte a pénz­tárt, miért is a céhtaksát mellékfizetésekkel együtt összesen mintegy 61 forintra rúgtatták fel.100

Takácsok, a legnépesebb és legerősebb ipar­társaságot alkották, habár az ellen a házi ipar eleitől kezdve ugyancsak nagy versenyt támasztott, más­felől azonban a leghathatósabb támogatására is szolgált annak, mivelhogy a vászonszövéshez való fonalat az egyes családok kebelében készítették, mint a melyekben a guzsaly és rokka minden gyermekkortól kilépett nőnek elengedhetetlen fog­lalkozási eszköze volt. De a szövőszéket is igen sok háznál fel lehetett találni. Módosabb családok bizonyos meghatározott fizetésért, — mely legtöbb esetben élelmiszerből vagy terményből állott, magok részére idegenekkel is fonattak. Többen kereskedésből is vásárolták a pamutot, mert a kender és len termés, — mely tartósabb anyagot szol­gáltatott, — a szükséghez képest nem volt elegendő, bár a kenderföldeken azok is termelhettek, kiknek szállásföldjük nem volt. Ezek, — mint fentebb lát­tuk, — a paperei és, a múlt század elejétől (   1802.) fogva, a kenyerei kenderföldek voltak, hol a föld­rajzi elnevezések (Kender-tó, Kender-tóhát, Pamuk-föld, Pamukér) is utalnak e növényre.   Különösen finom  len  termett   P a m u k - f ö 1 d ö n,   valamint a mártélyi laposon, melyet ép azért  a   szegénységre való tekintetből az uradalom e célra kihagyott, bár a bírák ellene voltak.   A legelső  mesterek, kiknek nevei  fennmaradtak:   Takács   Mátyás   és   Ta­kács Gergely,   előbbik  két  szövőszéken dolgo­zott. A tanácsi jegyzőkönyvből kétségtelen, (  1731.) hogy céhök régi, mert a bírák előtt korán testüle­tileg léptek fel egyik garázda társuk  ellen,  (   1753.) kit megcsapattak s a céhből és a városból kitiltással fenyegettek.101    Mária    Terézia    kormányától    a vármegye   útján   ők is újabb   céhszabályt   kaptak, melyért   szokás  szerint  a kancelláriára magoknak kellett menniök.102 Ferenc király 1800-ban és 1815. dec.   15-én  kért ökre  ismét  újabb   kiváltságlevelet ajándékozottá A nyers anyag kiválósága és a munka sokasága  miatt   a   mesterek   száma   idővel   igen megszaporodott a városban,   úgyhogy a céh jónak látta, mind   a mesterek,   mind   a  legények számát korlátozni, mi ellen többen nem egyszer a tanácshoz fordultak orvoslatért. Némelyek ilyen okból a vármegyére is mentek. így két kontár takács panasz­kodik, hogy »habár a céhbe lépés okáért ( 1784.) befizették a t á b l ar p é n z t, 16 garast, a köszöntőpé n z t, 1 forintot,   k e r e s z t e l ő - p é n z t,  1  irtót, bor árát és a rendeli 15 forintokat (eéhtaksa), még­sem akarják őket befogadni a céhbe, sem meg­engedni, hogy kontár módra dolgozhassanak«, — pedig ők is fizetik a porciót és taksál s lakást is kaptak az uraságtól.104

120. sz. Tükíics szövő-szék 1843-ból.

121. sz. A takácsok céhládája.

122. sz. A takács céh koncsója..107 (Szines cserépből.)

Az öregebb mesterek külö­nösen   féltették  keresetüket,   mert   gyakorta   meg esett, hogy a fiatal mesterek a megrendeléseket elhalászták előlök, az által, hogy a gazdasszonyoktól előre pénzt, gabonafélét, sertést, bárányt s több effélét kértek s ekképp oda kényszeríteniük őket, hogy az előleget velők ledolgoztassák, habár 'ez eljárást a céh szorosan tilalmazta. De volt gond arra elég, hogy a fiatalabb mesterek jól kiképezzék magokat. Ide "irányult a céh abbeli rendelkezése is, hogy »az eddig remekül kiadni szokott veres forma ( 1834.) helyett csupán a sávolyos munka formája adassék ki a remekelőknek, — mellyel még a pór nép is már élni törekszik«, — mégpedig oly móddal, hogy ezek a kimutatandó fonnának »csak a húzását és kötését« legyenek kötelesek a céhmester házában megtenni, egyéb szövését pedig a céh által meg­jelölendő bármely más hely eh.105 Takácsaink általá­ban jólétnek örvendtek s jó és szép műnk áj okról messze vidéken ismeretesek voltak. Csak termé­szetes volt tehát, hogy, habár a céhtaksát 50 frtra emelték, ily körülmények közt fölöttébb elszapo­rodott nemcsak a mesterek száma (már 1788-ban 42 mester, 38 legény. 1 inas volt106), hanem különösen a vidéki legénység, mely állandó elősze­retettel tódult a városba s valósággal elárasztá műhelyein­ket.   Már   1788-ban 20   beiratkozott legény között 14 vidéki volt, 1818-ban 75 közt 67, 1838-ban 21   közt 19. Az idegen legények a mester családok erkölcsiségét is veszélyeztetvén, azt határozták, hogy egy vándorló legény se maradjon tovább 1—2 évnél a városban, a mit azonban később, mikor azt tapasztalták, hogy igy meg nem kapnak elég legényt, vissza vontak.   Ez   idegen   legények  tetemes része eleitől fogva itt telepedett és családosodott le a városban s   nem   kis   mérvben   hozzájárult   régi   törzsökös családneveink   megelegvitéséhez.  

124. sz. A takácsok céhtáblái.

125. sz. Régi szövés-minta.

126. sz. Régi szövés-minta.

127. Régi szövés-minta.

Ezért   a   mesteremberek nevei közt a régebben honosokon kívül már ezeket is találjuk: V e r ó k, T e r b ó k, M a r k ó, Magony, Csarmaz, Baktai, Csetei, Sziver, Fari, Marsóczkí, Fulai, Brizik, Sulkóezki, Szépe, Dúró, Bédi, Petrik, Czina, Rescsik, Szemenyei stb. Ezeken kívül mesterek j 1837. voltak korábbi időben Sziver (3), Varga (1788.) (2), Tót, Kocsis (3), Balázs, Paku, Pintér, A'ndrási,Méhes, Kovács, Keresztes (2), Víg, F ej e s, Kató n a, l e l i, Rózsa stb. — később Gera, Pásztor, Berta stb. A tisztikar  (1836.) ezekből állott: első céhmester Forintos J á n o s, kis-céhmester Gera J á n o s, atyamester C z e g l é d i Ferenc, bejáró-mester Deák J ó z s e f, jegyző Bárt a Pál, szolgáló-mester Tatár András. Annak dacára, hogy egy ízben a céh ládáját erőszakosan elvitték s ekképp annak eredeti szabadalmi levelén s legrégibb jegyzőkönyvén kívül mintegy 900 forintra menő pénzét is elrabolták, a céh kedvező ( 1825.) vagyoni helyzetnek örvendett. Nemsokára az eset után 291 forintért készíttetett magának zászlót; tisztviselőit  is   a többi   céhekhez  képest gazdagon honorálta, mert a céhmesternek 25 forintot, kiscéh-mesternek 15, atyamesternek 10, bejáró-mesternek 6, jegyzőnek 15 forintot fizetett. Már a francia hiú o-rura is a legmagasabb összegekben adózott, t. i. 1805-ben  50,   1813-ban   13  forint   15  krajcárban. A korszak vége felé több mint ezer frtnyi   ( 1829.) tőkepénzt gyűjtött össze.

Tímárok vagy magyar tímárok, vargák, cserző vargák. A bőrnek a hadi szolgálatnál, ruházkodásnál, háztartásnál, a földmives és pásztor­élet foglalkozásainál igen sokféle alkalmazása lévén, annak  kikészítéséhez  mindenkinek   érteni   kellett. Ez volt a foglalkozás (bőrdörgölés), melyre a török a maga foglyait nagy kegyetlenséggel egyre-másra rászorította, olykor ujjaik elnyomorodásáig. Külö­nösen űzték azt a szűcsök és a lábbeli készítők, a vargák. Földesurainknak, kik állásuknál fogva hadi népet tartottak és saját háztartásukban is sok bőrt felhasználtak, különös gondjuk volt arra, hogy ele­gendő bőrrel rendelkezzenek, ezért hódoltsági jobbágyaikkal, mint láttuk, a taksát is rendszerint bőrrel fizettették (karmazsin kötések), s volt gond­juk arra a vármegyén is, hogy a községek és mé­szárosok kezén a bőrök el ne kallódjanak. így Borsod és Csongrád egyesült megyék rendéi egye­nesen országos panaszt formáltak nemcsak ( 1665.) abból, hogy a mészárosok rossz húst mértek, ezt is hamis mértékkel, hanem abból is, hogy a bőrö­ket nem az itteni »varga, szijjártó és közönségesen bőrből dolgozó mesterembereknek « adták el, hanem »olyan kereskedő embereknek, az kik nyereség okáért kiviszik vármegyénk béli és végre orszá­gunkból is, s így szűkítik meg vármegyénk lakosh108 stb. A hivatalos iratok legelőször »tímár ( 1766.) Fazekas Mihályt« nevezik meg, aki I20frton há­zat vett,109 aztán »Bernát zsidó« (1770.) és Szabó István »cserző varga mester« (1774.) neveikre találunk. Néhány évvel később a hivatalos össze­írás ezt a hét »varga mestert« jegyezte fel: Mat­ti e i d e s z András, Szűcs János, Tornyai József, Matula, Szatmári Ferenc, B á biczki András, Varga János, kikhez még hat legény tartozott.110 Később a régi mestereken kívül még Schuszter János (1803.),  Szabó János (1809.), Komáromi István (1811.), Lén árt József (1814), Góbi Márton (1825.) Budai Pál (1826.), később, a 30-as és 40-es évekből, Oláh Péter, Forgács György, Dorka József és István, Dani József, Asztalos István és Péter neveivel talál­kozunk. Céhlevelök kinyeréséért csak 1825. decembe­rében fordultak a vármegyéhez, minek következté­ben a kiváltságlevelet másik évben kapták ki.110

Üvegesek. Fentebb említők, hogy ablak üve­geket nálunk régebbi időben nem használtak. De a hivatalos és nagyobb magán épületeken már a XVIII. század eleje táján alkalmazást találtak, s minthogy ezek készítői egyszersmint üveg és por­cellán edényekkel is kereskedtek, egy részök pedig asztalos mesterséget is űzött, lassanként az üvege­sek mégis meghonosodtak nálunk, habár a házaló tótok eleitől fogva nem kis versenyt támasztottak ellenökben. Schmidt Istvánt említik elsőnek (1792.) az írások.111 Utána Zubori Ferenc (1826.), ns. Borotvás Dániel (1828—1835.), egyide­jűleg M ü ll e r M i h á l y és József, Deák Já­nos, Varga Máté, Brezics Antal, később még Fischer Károly és Oblát Sándor üvegesek említtetnek. Hogy céhet alkottak volna, annak semmi nyoma, igy hát az asztalosokhoz vagy a kereskedőkhöz lehetett őket számítani.

Vargák. L. Tímárok.

Lábjegyzetek

1. A céhlevél   a  helyi
2. A városi hirdetések jkve.
3. L. e. az Orsz. ltrban.
   
4. E számadások  az asztalos  ipartársulat birtokában.
5. Ref. e. tjk. V. G7.
6. Ref. e. tjk. IV. 499. 500.
7. U. o. 552. 583.
8. U. o. V. 244. 24G.
9. Mezei gazdák barátja, 97. 1.
10. Mózes János kézirali naplókönyve Karancsi Dániel lelkész birtokában (1895).
    
11. Tudománytár, 1835. éví'oly. rajzokkal.
    
12. Az 1714-iki céhlevél egykorú másolata a gr. Károlyi nemzetség bpesli Urában. V. ö. Ballá S. N.körösi krón. 63.
    
13. Nemz. muz. Urában és az Orsz. ltrban. - Csongr. vm.
14. Urában, hol a pártolással való felterjesztés emliltetik. (Az új céhlevelet  már   1805-ben kérték.   V. o.)
15. Orsz. ltrban.
16. Vár. tik. II. 91.
17. U. o. 111.
    
18. V. It. Hvi. A. 3. sorsz. 5. cs. 17. sz.
    
19. Ref. e. tjkv. IV. 423.
    
20. Használaton   kívüli    állapotba   jutván,    múzeumba tétetett 1900-ban.
    
21. Ref. e. tjk. V. 268.
22. V. jkv. Prot. Jud. VII. köt.
    
23. Csongr. vm, ltr.
24. Csongr. vin. ltr.
    
25. A  céhlevél  és  céhjkv  teljes   épségben   megvan   a kalapos ipartársulatnál.
26. A  céhlevél   és  szabályok  Egyet,   ktrban,  Bpesten, 244. régi szám.
    
27. Publikációk jkve V. köt.
28. A városi múzeumban az 1813-tól kezdődő jkvekkel egy ült vau elhelyezve. Amannak másolata a Nemz. Muz. és az Orsz. ltrlian.
    
29. Zoványi kánonok 1733-ból, LXXXVII1. pont.
    
30. A város urbárioma, VI. pont.
31. V. ltr. Rvi. 3. a. cs. 98.  101. sz.
    
32. A büntetés rendszerint az ital elkobzása »hordóstul«, vagy 6—12 forint volt (1727. óta).
33. V. ltr. Rvi. A. 3, 16. b.
34. V. tjk. II. 162.
    
35. L. e. az Egyet, ktrban.
    
36. Csongr. m. "lt. 1753. Prot. 14.
    
37. V. lt. Rvi. 26. cs. 8. sz.
38. A megyei végzés 1778. márc.  7-ről  
39. V. Hr. Rvi. 26. cs. 6. sz.
    
40. Csongr. vm. lt. 1753.
    
41. V. ltr, Rvi. 4. cs. 4. sz. és A. 2. sorsz. 13.
42. U. o. 26. cs. 8. sz.
    
43. V. ltr. Rvi. 2. cs.  125. sz.
    
44. U. o. A. 3. sorsz. 17. cs. 5. sz.
45. U. o. 2. cs. 125. sz.
    
46. U. o. 2. cs. 72. sz.
    
47. U. o. 2. cs, 125. sz.
48. U. o. 36. cs. 95. sz. és 3. a. cs.
    
49. A tervek a gr. Károlyi nemz. bpesli Urában.
    
50. Ref. e. tjk. IV. 707.
    
51. Ref. e. tjk. V. 194.
52. Mózes .1.   Magvar,   tűzellenes   épilés,   Tudománytá.r VIII. 1835. (3tábla rajzzal.)
53. V. tjk. II. 245.
    
54. ü. o. II. 292.
55. L. e. Egyet, ktr és a lak. ipartársulat irattára helyben Deák Lászlónál.
    
56. L. az Asztalosok és Kovácsok alatt.
    
57. 1761-ből 1. V. ltr.  Rvi. 2(5. cs. 9. sz.
    
58. A céh egykorú számadásai és jkönyvei a lak. ipartárs, birtokában.
    
59. V. ltr. Rvi. 26. cs. 9. sz.
60. A céh egykorú   számadásai   és jkönyvei  a lakatos iparfársulat birtokában.
61. Az egyesült vármegyék követi utasításai 1665. nov. 7-ről, Borsodmegye Urában.
62. L. egyebek közt az 1723.,  1727. és 1740-iki szerző­déseket.
63. V. llr. Rvi. 1. cs. 130. sz.
    
64. L'. o. 1. cs. 144. sz.
    
65. Az urad. leirása 1813-ból 157. 1. Csongr. m. Urában és V. lt. Rvi. 3. a. cs. 47. sz.
66. L. e. V. tjk.   IX. 204—209.   Mások  ellen   panaszok VII. és Proth. Judic.
67. V. tjk. II. 406.
68. U. o. VII. (Proth. judic.) 73. lap.
69. Szilágyi leirása és rajzai eredetiben Orsz. lt. Oeco-nomica. Lad. D. no. 8. Rövid ismertetése Takács Sándortól, Századok, 1907. 160.
70. V. tjk.   V. 152.   A  céhlevél   s  a céhjkv Gál István ács birtokában.
71. Ezeket lásd az Egyet, ktrban régi szám 246. és alább a   Szabóknál.
72. Csongrád megyei liniitatio 1803-ból.
73. Engenthaler egykorú naplója Engelthaller Kálmán birtokában.
    
74. Széplaki egykorn levelei a gr. Károlyi nemzetség budapesti Urában.
75. Károlyi   levele  1727.   máj.   10-ről  a város Urában, Rvi. 1. cs. 56.
    
76. A  bírák   levele   1738.   márc,  17-ről  a  gr.   Károlyi nemzetség bpesti Urában.
77. A csongrádi uradalom leírása 1813-ban 17—109. 11. Csongr. vm. Itrában.
    
78. V. tjk. XVII. 274.
79. Csók Mózes, Hmvásárhelv stat. leírása. V. It. Rvi. 1852. 1376.
    
80. A pecsétnyomó felső része 6 cm. hosszan kemény fa, legfelül vaskarikával megerősítve. Ezen alól 4 1/2 cm. hosszú vörös-réz henger következik, oldalán e felirattal: Szabó István és Szabó László V. készíttették. Legalsó része, melyre a címert metszették, vas.
81. Statuta coetus liberae artis sartoriae Hódmezővásár-helyini, 1714-ből. Egykorú másolat a gr. Károlyi nemzet­ség bpesti Urában, eredetije a helybeli szabó ipartársulat birtokában.
82. V. ltr. Rvi. A. 3. cs. 17. 51. sz.
    
83. Nemz. Muz. Urában.
    
84. Lásd ezt Egyet, ktrban 246 (régi szám).
    
85. V. tjk. II. 91.
86. V. tjk. II. 341. (1762.)
    
87. A szabó céh iratai közt.
88. V. ltr. Rvi. 4. os. 4. sz. és A. 3. 13.
89. V. tjk. V. 503.
90. V. tjk. II. 195., hol ezek állanak: »Az hasi bőiszedésben végbevinni szokott excessusok, kártételeknek megzabolázására s eltávoztatására staluáltatott, hogy a szállások közt a hasi bárányból- szedés sem az itl lakó, sem vidéki akárminémü karakterű embereknek most és jövőben meg nem engedtetik s a ki a hasi báránybőiszedése okáért a szállások között fel s alá járna, a város tisztjei vagy akármely lakosok által megfogatlassék, a város bírája elé hajtassák s minden személyválogatás nélkül elsőben 3, másodszor 6 forintokra büntettessék és szerzeit hasi bőrei konfiskáltassanak.«
    
91.   Céhlevelök ez időből az Orsz. ltrban.
92. A kecskemétiek   ered.   levele  a mieink utóírásával a gr. Károlyi nemzetség bpesti Urában.
    
93. A vásárhelyi szűcsök levele u. o.
    
94. Csongr. m.' ltr 1753. Prot. 14.
    
95. A céhlevél az Egyet, ktrban.
96. Az 1777-diki céhlevél és rendszabályok a szűcs ipartársulat birtokában.
    
97. Megvan   másolatban n. o., összesen  XLIX  cikkelyben. Bevezetése és záradéka az Orsz. ltrban.
    
98. V. ltr. Rvi.      A. 3. 28.
    
99. Eredetiben   a szűrszabó iparlársulat birtokában, Balog István mostani elnöknél. Másolata az Orsz. ltrban.
100. A céh iratai és jkvei után.
101. V. tjk. II. 195.
     
102. A htt. lev. Csongr. ni. Urában 1753. Proth. 14. A céhlévél az Egyet, klrban 248 (régi szám).
     
103. Mindkettő a helybeli takács ipartársulat birtokában, amaz XX, ez LXLIX cikkelyből áll. Előbbik megvan az Orsz. ltrban is.
104. Csongr. m. Itr. 1753. Proth. 14.
105. A  takács céh  jkve   T ót   Imre   mostani   takács iparlársulati elnöknél.
106. V. lt. Rvi. A. 3. 15. 13. sz. V. ö. 4. cs. 4. sz., hol 31 mestert neveznek meg.
     
107. Felirata igy hangzik : »Ez a mihók csináltatott a becsületes ifjn takács mesterséget dogozó társaság számára. Vivát! Atyamester Nagy Sámuel, bejárómesler Szivei-József, fődékány Szingora Márton, kisdékány Somogyi György. A mikor ez mihók elévevődik, tudom, ki csinál­tatta, felemlegetődik. A feljebb megírtak. Azt kívánja Szi-vcr, a ki ezt csinálá, hogy a becsületes ta. társaságot az Ur ápolgassa, sok veszélyek k. híven oltalmazza. Békeség, szeretet köztünk uralkodjék, csalárdság, irigység közülünk' távozzék. Az Urnák szent lelke veletek maradjon !«
108. Az egyesült vármegyék utasításai orsz.-gyül. követei számára Borsod m. Urában. Polit. act. matériáé, fasc. Y. frust. 363 (8-dik pont).
     
109. V. tjk. II. 441.
     
110. V, lt. Rvi. 4. cs. 4. sz.
111. V. tjk. V. 676. és' Proth. Judic. VII. VIII. (1799. és 1805-ből).