Előző fejezet Következő fejezet

15. Adás-vevés, kereskedelem, mértékek.

 

Az üzleti forgalom csekélysége. Ingatlanok forgalma. Termény-, állal- és fakereskedések. A bolti kereskedések. A görög és zsidó kereskedők beköltözései. A kereskedők elszaporodása és megmagyarosodása.A boltok haszonbére. Az áruk eredete és szállítása. A boltok elhelyezése. Országos  vásáraink és eredetük. A különféle mértékek.

Városunk az adás-vevésnek  és  kereskedelem­nek   sokáig  igen   szűk   tért   juttathatott,   a   miatt, hogy  a lakosság ősfoglalkozását   űzvén, szükségeit és vágyait igen kevésre szorította össze és a hasz­nálati cikkeket lehetőségig a maga házánál igyeke­zett előállítani, egyéb,   másunnét való,   nélkülözhe­tetlen árucikkekért pedig rendszerint maga ment s a termelőtől közvetítés nélkül szerezte be — egy rész­ben  csere árúkért.   A  legszükségesebb  fenntartási alapokat, minők a beltelek, szántóföld, legelő, halá­szó víz,  stb.   a  lakosság  sokáig  legnagyobb részt ingyen kapta, olykor csekély jobbágyi  szolgáltatá­sok fejében. A török uralom megszűnése s a ren­dezett viszonyok helyreállítása után mindezekért a tulajdonosok s illet, a korábbi haszonélvezők némi fizetést  is   kívántak,  a bírtok változást   az  urada­lomnak kellett bejelenteni s házat, beltelket, szőllőt és   szántóföldet,   tanyát,   épületeket   csakis   ennek engedelmével lehetett eladni vagy elcserélni. Külön­ben a belteleknél csupán a beruházás, ház és egyéb épület  volt  a jobbágyok   tulajdona s  csupán  ezt adhatták el.  Ezen  kívül   a  városnál  is  be kellett jelenteni az ügyet, hol az adás-vételt jegyzőkönyvbe iktatták, Később a szerződés érvényére nézve egyenesen megkívánták, hogy annak megkötésén ( 1816.) egy uradalmi tiszt, vagy két városi hites személy is jelen legyen.1 Fekvőségekkel először a szomszé­dokat kellett megkínálni, ennek elmulasztása esetén a tanács felbonthatta az alkut s a birtokot a szom­szédnak adhatta. A ki az alkut megmásította, »ha-zug pénz (három forintot) fizetett a városnak. Az alku megkötéséhez »áldomás pohárt ittak«.2

Termények (búza, árpa, zab, len, kender, olaj, viasz, méz, faggyú, szalonna, füstölt sertéshús­darabok, sonka, stb.) közvetlen a termelőktől, azok házánál vagy a piacon voltak kaphatók s mikor az uradalom a neki is hasznot adó üzletek érdeké­ben a termények piaci forgalmát korlátozni vagy megszüntetni akarta, a lakosság részéről mindig nagy visszahatással találkozott, mely a vármegye előtti panaszokban s olykor, mint fentebb láttuk, nyílt zendülésben is nyilatkozott, a mi annyival érthetőbb volt, mert a törvény minden termény­nek, ide értve a dohányt, mézet, viaszt, vajat, lent, kendert is, szabad eladását és vásárlását bizto­sította s csupán annyit kötött ki, hogy ezekre nézve az uradalomnak elővételi joga legyen.3 Nagyobb szállilások esetén s különösen háborús időkben az üzletet a város közvetítette esküdtei útján, kik a terményeket házról-házra összeszedték s helyszí­nére fuvaroztatták. Később (a XIX. század elejétől kezdve) az egyébként megvetett és kizárt zsidók eszközölték a beszerzést s olykor maga a város is ezek közvetítését vette igénybe.4 Egyébként sok közrendű lakos szokta olcsó árakon összevásárolni a terményeket, hogy rajtok az árak emelkedésével helyben vagy távolabbi vidékre, olykor Pestre is, elszállítva, túladjon. A korszak vége felé ( 1847.) 20 gazda Kovács Ferenc ügyvéd vezetése és buzdítása mellett 6 évre 50 forintos befizetésekkel részvénytársulatot alakított termények adás-vevése s a gazdasági ágakban való kísérletezés céljából akképpen, hogy annak tisztviselői díj nélkül szolgálja­nak s magok költségén még utazásokat is tegyenek a társulat érdekében. Az első év 25% tiszta hasznot eredményezett. A bekövetkezett háborús idők azon­ban két évi fennállás után a szépen indult kezde­ményt elsöpörték.5A t o ll k e r e s k e d é s leginkább makai és pesti zsidók kezében volt s utóbbiak éven­ként 2000 forintnál többet forgattak ez árú- ( 1828.) cikkben. Az uradalom, hogy a haszonban része­sedjék, idővel egy pesti zsidónak adta kizárólagosan haszonbérbe, de mivel ekképp a toll árát lenyomták, a helybeli zsidók pedig elestek keresetüktől, ezek az uradalom eljárása ellen a vármegyén panaszt emeltek, minek következtében a tollszedés ismét szabaddá lett annyira, hogy a felett a helybeli és pesti zsidók összeveszve, egymást késsel is meg­szurkálták.6 A házalók többször csalást és szer­telenségét követvén el a tanulatlan lakosokkal szem­ben, a városi tanács olykor el is tiltotta a ( 1833.) házalást, mi ellen amazok a vármegyére jártak panaszkodni s évek során át pereltek. Még közvet­lenebbül avatkozott a város a gyapjú és juh kereskedésbe, melyet több mint harminc esz­tendőn keresztül maga kezelt akképpen, ( 1773—1806.) hogy városszerte összeíratta, hogy kinek-kinek mennyi kosa, ürüje, meddő juha és gyapjúja van eladó? aztán távoli (legtöbbször tatai  csapómesterek és győri állatkereskedők) nagy-iparosokkal és kereskedőkkel jó előre alkut kötött azokra, a ve­vőktől átvett pénzből pedig a gazdákat kielégítette. A kosokat és ürüket páronként 4—14 forintjával (időn­ként emelkedő árak), a meddő juhokat 7 forinton (1782.) alkudták el, a kopaszokat 30—50 krajcárral olcsóbban, a gyapjút százanként 22 forintjával (1773). A gazdák más vevővel büntetés terhe alatt nem köthettek alkut s meghatározott ideig tartoztak az állatoknak gondját viselni: tilos volt, más községbeli állatot a magokéval együtt eladni, a gyapjút megszaggatni, piszkosan, nedvesen és mosatlanul átadni s abból a falkából, melyben himlős állat volt, egyet is szállítani. Az ekképp létrejött üzlet mérvéről tájékozást nyújtanak a következő adatok. Gyapjút 1796-ban 30609 juhról írtak össze. 1803. májusban 21 gazda adott el 1331 darab kost 6569 forint értékben, júniusban 15063 juh gyapja kelt el 6477 forinton, 1805-ben 2696 darab kos és ürü ment el 16176 forint áron, de ez években a gazdák már más városba is szabadon elhajthatták eladó jószágaikat.7 Később a város visszalépett ez üzlettől s az eladást és vásárlást teljesen a magánvállalko­zásnak hagyta fenn.

A szarvasmarhák és lovak is szabad kereskedés tárgyai voltak, mi célból a kereskedők és magán emberek messze vidékekről is el szoktak látogatni vásárainkra, valamint helybeli kupeceink és gazdáink is századok óta elhajtották jószágaikat a szomszédos, sőt a távolabbi (gyulai, kecskeméti, pesti, fejérvári slb.) piacokra is. A kupecek pénzeiket összerakva, rendszerint társaságba (4-en,. 8-an) állva működtek8 s elég gyakran igénybe vették a bírák be­avatkozását is. E foglalkozást a cigányok különös előszeretettel űzték, de mivel olykor lopott jószá­gokat is találtak kezükön, ez okból a vármegye ismételt ízben eltiltotta őket az üzlettől. Némely esetben lovaikat is eladatta s azok árából ( 1811.) adósságaikat fizette ki. Volt azonban arra is példa, hogy a megejtett vizsgálat eljárásukat és ( 1804.) bűntelenségüket igazolta, midőn a kupeckedés tovább is engedélyeztetett nekik, oly föltétel alatt, hogy pásztoroktól vásárolniuk nem szabad, s másoktól is csak a bírák jelenlétében írott bizonylat mellett, a nélkül, hogy azt másik cigány kezére játszanák.10 A XIX. század elejétől kezdve leginkább zsidó volt a lókereskedő. Az első Károlyi földesurak magok is vették s adták a szarvasmarhákat (kiváltképpen a göbölynek valókat és a lovakat), később azonban csupán saját uradalmaik tenyésztésire szorítkoztak s ezeket szokott módon, a XIX. század elejétől kezdve újságok hirdetései útján is, árverések útján bocsá­tották eladásra. Egyébként állatkereskedésünk a miatt, hogy hazánk a nyugoti és délnyugoti nagy fogyasztó piacoktól földrajzi fekvése s az osztrák­ság önzése miatt el volt zárva, távolról sem érte el azt a jelentőséget, melyre az anyag jóságánál s a termelés kiterjedt voltánál fogva hivatva volt s ezért folytonosan a bécsi piactól függött, mely bajt a törvényhozási végzések11 és királyi ígéretek sem orvosolták.

A fakereskedésre nézve a Tisza és Ma­ros közelsége s ezekkel való vízi összeköttetéseink miatt elég kedvező helyzetben voltunk, mert az északi és keleti hegységek termékeit közvetlen a házak alá lehetett szállítani. E célból a szálfákat és deszkákat legtöbbször Szolnokon és Makón rendelték meg:   a  város azonban,   melynek évenként nagyobb mennyiségű tűzi-  és épületfára  volt szüksége,   közelebb   ment   a   forráshoz   s   olykor Váriból,    Bájról,    vagy   Máramarosból   és T i s z a u j l a k r ó l rendelt. Ide fordultak jobbára épít­kezőink   és   fakereskedőink  is,   mely   utóbbiakról már a XVIII. század első felében is van emlékezés. Később, a század 3-dik  és  4-dik tizedében,  Tar-czali   Jánosnak volt nagyobb fakereskedése. A keményfát   azonban   leginkább   az   Erdőhátról kocsiszámra   vásárolták,   a  tűzifát  olykor a közeli zombori erdőből is, amonnét főkép búzáért vagy árpáért.   így   szerezték   be  az  épületfákat,   a  kút­ágast, vályút s a gazdasági és háztartási faedényeket is. mely utóbbiakat   az   arad-,  bihar-   stb.   megyei oláhok szállították.   Három   szekérre való fát 22 1/2 véka, 2 szál fenyőt vagy   egy kútágast   4—-4 véka búzán cseréltek,   míg 12 szál fenyőért  72,   11 szál deszkáért pedig 10 véka árpát  adtak.  Ugyanakkor pénzen egy szál fenyőt 45 krajcáron, egy szekérre való épületfát 3 forint 12 krajcáron s egy kapufélfát 1 forint 20 krajcáron lehetett vásárolni.12      (  1744.) A  bolti kereskedés a félhold uralma alatt az utazó török kereskedők és a törökök által meg­erősített városok kezében volt. Szegedre konstanti­nápolyi nagyobb kereskedők is eljártak portékáik­kal, Belgrád elestével pedig az innét  kiszorult   rác kereskedők telepedlek   le   ott,   mint   a   rác   határ­őrség   és   a királyi harmincad  hivatal   székhelyén, hol   ily   viszonyok   között   élénk   piac   és   virágzó kereskedelem fejlődött ki13 A vidéki lakosság sűrűn járt oda adni-venni14 annyival inkább, mert a vidéki községekben még kisebb szatócsok és kalmárok sem igen voltak s a lakosság háztartási, ruházati és gazdasági szükségleteit, melyeket házilag nem állíthatott elő, a környék vásárain kényszerült beszerezni. Az egész Békésmegyében csak Gyulán volt két rendes kereskedés, a többi ( 1737—1758.) városokban pedig csak apróbb cikkeket áruló görög kalmár volt egy-egy.15 Nagyobb kereskedők drá­gább áruikkal csak a török által őrzött városok vásáraira utaztak le, mi felől a pasák és bégek a környék lakosságát jó előre hirdetmények útján értesítették. Egyes török kereskedők körutat is tettek az üzlet "kedvéért. így Szalazim ( 1708.) és Muikó Károlyi Sándortól rezet vásá­roltak s a posztókat ajánlottak neki. Előbbiekért azonban a Kecskeméten lakó Karácson Sán­dor görög kereskedő megveszi rajtok a harmin-cadot. Temesváron ez időben zsidó kereskedők is voltak.16 Egyébként leginkább a törökországi görö­gök foglalkoztak a kereskedéssel, mely, miután a törökök kiűzettek az országból s a hatóságok a zsidókat sem tűrték, jóformán kizárólagosan az ő kezükben maradt. A vidéki magyar faj, melynek a kereskedéshez nyelvismerete, pénze, hozzáértése egyaránt hiányzott, következetesen tartózkodott a kalmárkodástól, melynek pedig a mindinkább sza­porodó lakosság szükségét érezte. Végre a bírák valahonnét végy görögöt, majd másikat is hoztak a városba, használatukra ingyen telket, csekély bérért házat, kész boltokat és pincéket adtak át s ekképp ide édesgették őket. A legelső kereskedő »,János görög« volt, ki a »Vastag« melléknevet kapta s 1708-tól   fogva   sót,   vasat   és   sok   egyebet   árult a városban. Ámbár többször állott vád alatt, de a bírák előtt mindenkor igazolta magát s jó módra tett szert: mígnem egyszer éjszakának idején( 1749.) értékesebb portékáit Orosházára és Szentesre egy másik göröghöz vitette, vásárhelyi hitelezőit pedig kielégítés nélkül hagyva — megbukott. Boltját a város borbélynak adta ki.17 Egyébként évtizedek óta öt-hat görög árult a városban, kik közül azon­ban az 1724-iki adóösszeíráskor csak kettő vallott be némi vagyont (650 és 6 forint érték) és nyereséget (65 és 6 forint), kiadást azonban (9—24 forintig) valamennyi. Mindazáltal valamennyien 10—20 frtnyi adózásra szoríttattak a város részére,18 a bolt-taksán kivül. Lassanként a görög és örmény kalmárok így terjedtek és szaporodtak el nemcsak az alföl­dön, hanem az ország távolabbi vidékein is s a kereskedést egészen magukhoz kaparitották, a mellett pedig keresményüket külföldre vitték ki, mert egyszersmint török alattvalók is maradtak, családjukat is korábbi hazájukban hagyták, oda adóztak, a török kormánnyal is összeköttetésben állottak, miért a magyar törvényhatóságok ország­gyűlésiig is felszólaltak ellenök.19 A kormány és a megyék azért folyton szemmel tartották őket és arra szorították, hogy állandóan itt telepedjenek le s a zsidókkal együtt csupán apróbb bolti cikkekkel üzérkedjenek, a marha, bor, só, gabonakereske­déstől pedig tartózkodjanak. A bolti cikkeknek felet­tébb drágán árusítását az 1659: 71. cikk bírság alatt tilalmazta ugyan, mindazáltal országszerte nagy volt a panasz a portékák drágára szabott árai ellen. Végre a vármegye megparancsolta, hogy a kalmárok a saját beszerzési áraikat jegyzőkönyvbe írják, azt a szolgabírónak mutassák be, mely áron felül nyereség fejében 25%-nál többet venni ne merész­kedjenek.20 A községek és földesurak azonban mind­két fajta kereskedőknek folyton kedveztek, mert ezek üzleteik után haszonbért fizettek s az apró kedveskedésekből kifogyhatatlanok voltak, — a görögök és zsidók versenyéből pedig a közönség is hasznot húzott. Egy ízben a helytartótanács a török alattvaló kereskedők boltjait bezáratta s ( 1752.) azok portékáit városunkban is összeíratta oly végből, hogy azok értékének,, fele a földesúré, fele pedig az elárusítóké legyen. Összesen öten voltak ilyenek.21 Még két. más fajta kereskedőnek van nyoma a városban, t. i. Orosz Ferencnek (kit »Ferenc g ö r ö g n e k « hittak) és B a r t a Is t v á n vas- ( 1755.) árusnak, mellettök azonban ismét csak a sörösök szaporodtak el, kik közt több évtizeden át leg­vagyonosabb »Tódor göröga (Pegada Theo-dorosz) lett. Vele egyidejűleg van szó »Kristó görögrők (Kons tan tinovics Kristóf) is, ki hónából, Macedóniából, vallási üldözések miatt elköl­tözvén, családi hagyomány szerint oly városban akart letelepedni, hol a tornyon kakast láthatott. Utódai valamennyien kereskedők lettek most is azok s minden időben virágzó üzleteket tartottak. A bolti kereskedőket az uraság jó ideig a város hatósága alatt hagyta. A zsidó és magyar keres­kedők térfoglalása lassan ment. 1786-ban 4 görög, 3 zsidó és 3 magyar; l796>-ban másodrendű keres­kedés egy, harmadrendű öt volt a városban, 1808-ban 9 görög, 5 magyar és 1 zsidó volt köztük. A század eleje Iáján legvagyonosabb görög Mojsics (köznéven Mózes), a gór. n. e. egyház főgondnoka volt, kinek virágzó üzletei az Andrássy- és Sz.-Antal-utcák déli sarkán és az Andrássy- és Kállay-utcák Uj-templom felőli szögletén állottak. A zsidók száma idővel jobban emelkedett, mint a magyaroké. Nagyobb üzletek lebonyolításánál — minő az 1802-diki hadi élelmiszerek összevásárlása — zsidók voltak a közvetítők.22 Egyébként pedig régi szabály volt, hogy a lakosság zsidónak semmit se adjon el,23 idegen zsidók árulhatnak ugyan itt, de három napnál tovább maradniuk a városban s nekik helyet adni — megcsapatás alatt tilos volt.24 Pedig, mint említők, néha maga a tanács is őket vette igénybe. Minthogy a helytartótanács a XIX. század eleje felé a zsidó mesterembereknek a céhbe állást megengedte: az állandó zsidó kereskedők mindinkább szaporodtak a városban — a görögök nem kis bosszúságára, kik a vármegyén olykor­olykor panaszt emeltek, hogy a zsidók csalják a népet. Ellenben a rác kereskedőkre nézve szabad volt a vásár, kik itt, a XIX. század elejétől fogva leginkább Szegedről költözve be, többen nyitottak üzletet. A kereskedők és kalmárok közt egész a korszak végéig általában kevés magyart (Tarczali, Vas, Német, Tót) találunk, azonban az idegen eredetűek is, névszerint K r i s t ó, Tódor, Görög, Pap, Misko l czi, U j h e l y i, 0 r o s z, J ók a, B o r-nyász, Mózes, Illés, Szágics, Draskovics, Georgevics, Popovics, Misics, Jandl, Po-litzer, Agora, Mi háló vics, Antonovics, Pollák, Jurenák, Braun stb. nyelvre és szoká­saikra nézve magyarokká váltak, habár családi tekintetben a lakosság többi részével kevésbé olvadtak egybe.

A boltok taksái, a meddig a földesúri javadalmakat taksa melleit a város bírta bérben, termé­szetesen ezt illették. Azután a földesurak a görögö­ket, valamint a cigányokat is, mindenestül a (1762.) maguk hatósága alá rendelték.25 Idővel a boltokat s ezek taksáit is az uradalom magának foglalta el. Utóbbiak összege ez időtájon 350 forint volt, de 1789-ben már 636-ra emeltetett (a mikor az uraság boltján kivül 8 kalmár bolt állott fenn a városban); később, 1814-ben, ismét leszállott 568-ra. Az uradalmi tisztek jelentései a kereskedők vagyonosodásáról szóltak s a taksa emelését ajánlgatták : azok pedig mindig a nagy fogyatkozás felől panaszkodtak. Néme­lyek saját házukban, mások az egyház boltja-( 1745.) ban is árultak. Rajtok kívül a piacon szabadon árultak a vándor tótok (gyolcsot, csipkét), bár a helyi ke­reskedők többször akarták ezeket kiszorittatni a vá­rosból,26 házaltak a horvátok,27 (»babérhordó« vagy »gyömbéres horvátok«,) mely utóbbiak még jóféle sáfrányt, szegfüborsot, köményt s más fűszerfélét, idővel pedig egyéb apró bolti cikkeket is háti ládák­ban régtől fogva hordoztak. A bolti kereskedések általában vegyesek voltak. Egyaránt találhatók voltak azokban anyag, fűszer, rőfös, rövidáru, vas és élelmi cikkek, férfi és női ruhadarabok, még ABC-ék is, a mint azt a fentebb hivatolt leltárakból egész részletes­séggel láthatjuk. Sót azonban, melyet nagyban csu­pán a Makón28 és Szegeden lévő raktárakból lehetett kapni, alig egy pár helyen árultak. Ehhez is sza­badalmat kellett kérni a kir. kamarától. Ily szaba­dalmas sókereskedő volt ns. Papi János, ( 1833.) ki a só fontját 4 1/4 krajcárjával árulhatta. Külföldi cikkek pecsétéit  háborús  időkben  a bírák törték fel s ellenőrző vizsgálatnak vetették alá. Keres k e d ő í k ö n y v e k vezetésére legelőször K r i s t ó görögnél találunk példát,29 ő és a többi görögök azonban jobbára görög írást használtak, ( 1791.) melyet a hatóság emberei nem értettek. Legelső vaskereskedőnk írást egyáltalában nem tudott. »Gyurka görög«-nek azonban (1756-ban) már tisztán rőfös üzlete volt, Német Istvánnak (1786-ban) csupán vaskereskedése. A boltok a piac­téren és főbb utcákon a házak sorain kívül épültek. Az egyik uradalmi bolt (Wodianer József bérli 55 forintért) a Kis-mészárszék déli végéhez volt ragasztva a megszélesített eresz alatt, volt benne egy láda, a melyen árultak, egy asztal 2 fiókkal, belső állvány 6 polccal, alul 17 fiókkal, egy másik szakaszban 17 fiók egymás felett, egy pántíikatartó sárga stelázsi, belől is sárgára festve. A másik ura­dalmi kalmár boltot Kristó görög (Konstantino-vics Pál) bérelte 60 forintért. Ez a Nagy-m és zár­sz é k déli szögletében volt elhelyezve, egy ólmozott ablakkal s kékre festett bolthajtással. Bal oldalon volt 2 állvány, mindenik 4—5 polccal, 5 alsó fiókkal, egy nagy almáriom üveges ajtókkal, pántlikatartó 4 polccal, más szakaszban 5 polcon 19 fiók zöldre festve, mely előtt az áruló és mérő asztal állott két fiókkal; keresztben fele részben 6 polcú állvány kávészínre festve, 16 rekeszre osztva, mely előtt másik áruló és mérő asztal fogadta a vevőket, egy fiókkal. A bolthajtást tartó 2 vasrúdra is volt téve egy kékre festett deszka, szintén portékákkal megrakva.30 Az egyház a maga boltjait később a Nagy-iskolában helyezte, el.

"A kereskedések áruk szerinti rendezése már a 4ü-es évek elején megtörtént — a város központi részein. Példát erre a Konstantinok adtak, kik eddigi vegyes kereskedésüket rőfőssé változtatták át s ezzel üzletük fejlődéséhez és későbbi felvirágzá­sához (miben Konstantin Péternek és Manónak volt fő részük) a döntő lépést megtették. Rőfös keres­kedők voltak még ez időben Pulicer Lázár (Andrássy-utca, a mostani Keleti-ház helyén), a leg­gazdagabb zsidó a városban, Szilárdi (Gama) János (Szentesi-utca elején, 4. sz.), Mojzes Dá­niel görög (az Andrássy- és Sz.-Antal-utca déli sarkán s a János-tér és a Kállay-utca délkeleti sar­kán), Gullai Mihály (az Andrássy- és Szentesi­utcák északi sarkán) és B ő h m Izrael (a Hódi Pál és Rónai-utcák sarkán). — Fűszer és anyag kereskedők: Gyuricza György a Kossuth­tér és a Szentesi-utca sarkán), Popper Salamon (Andrássy-utca 7. sz.) és Gyorgyevics Pál (Pályó görög) a Szentesi-utca nyugoti sarkán, stb. — V a s -kereskedők: Hunter, később Német József (Andrássy-utca 8. sz.) és Draskovics János Kossuth-tér, Hmvásárhelyi takarékpénztár széképü­lete helyén). A központon kívül, a város különböző részein szétszórva levő kereskedések vegyesek vol­tak. A kereskedők áruikat leginkább Pestről s Sze­gedről szerezték be, a vasnemüeket pedig a fel­vidékről tót fuvarosok szállították, kik tőlünk sza­lonnát vásároltak és vittek ki.

A vásárokban való árulás hevenyészett deszka­bódékban és — az uralkodó nagy sárra való tekin­tetből — hidakon történt, minőket itt a gyolcsos tótok állandóan is tartottak. A török alatt nem voltak semminemű vásáraink, hanem a kinek eladni vagy venni valója volt, Szegedre, Aradra, Váradra, Pestre vagy más vásáros helyekre utazott el, a mint ez Békésmegyében is szokásban volt. Vásári sza­badalmunkat,   mint  láttuk,   Károlyi   Sándor sietett megszerezni rögtön, a mint a hely tulajdonjoga felől bizonyos lett. József napra, ( 1722. dec. 19.) Űrnapra és Gál napra szólott az s »az ezeket megelőző és közvetlenül követő napokra«. Az ok­levél taksáját a város fizette meg 100 r. frtban,31 holott a vásárok jövedelmei törvény szerint a földes­urakat illették. A negyedik vásárt (apostolok osz­lását előző vasárnapon) gr. Károlyi Ferenc inspek­tora. Szaplonczay Illés, egészen önkényűleg hozta be s a grófnak is csak utólagosan jelentette.32 Az ötödik vásárt gr. Károlyi József eszközölte ki a helytartótanácstól Jézus neve napját követő vasár­napra és hétfőre.33 A hetivásárokat a már említett Szaplonczay állította fel s rend- ( 1756. ápr.) szeresitette34 keddre és péntekre, melyek-jöve­delme szintén az uradalomra nézett. A vásártért mintegy 80 hold kiterjedéssel a belterület észak-nyugoti végében úgy alakították, hogy széleire házakat építettek tágas udvarokkal, melyekbe a vásárolt jószágokat ideiglenes gondozás végett be lehetett hajtani. Vásárpénzt csak a vidékiek fizettek, mégpedig az akkori értékviszonyokhoz képest elég magas dijakat.

A mértékszám itásra nézve általán véve keveset különböztünk az ország más vidékeitől, mert az egyenlő közös mértékek használatát a törvény már az első korszakokban is többször elrendelte s a hatóságok ellenőrizni tartoztak. Az 1772-iki   urbáriom   is  kötelezte  a jobbágyokat   a pozsonyi mértékek használatára, melyet az ország­gyűlés már 1655 : XXI-ben általánossá akart tenni. Mindamellett úgy a mérték, mint a pénz használa­tában országszerte több különbözések állottak fenn, a mi töméntelen zavarra és csalásra adott alkal­mat, de azokat a nép conservativismusa miatt a vármegyék semmiféle tilalma által sem lehetett megszüntetni. Területeknél Károlyi Ferenc a szállásföldeket 16 bécsi öl és 4 láb hosszú l á n c -cai mértelte föl,35 s ezért sokáig egy lánc ( 1756.) föld alatt is 16 Hj° és 4 Fi0 térfogatot értettek, de később majd 10, majd 20 I ,° ölnyi területet. Egy dűlő hosszában 20 lánc, vagyis 200 öl volt. Egy külső telek vagy házhely föld kiterjedése 28 lánc, vagyis 56 hold volt, holdját 1100 ölével számítva. Szőllőnél a pasztát vagy palásztát használták, mi alatt 100 utat, minden útban pedig 50 tőkét értettek. Űrmértéknek nálunk a XVI. szá­zadban a gyulai vár dézmálói a simándi köblöt használták, melybe 4 véka vagy 2 túri fertály fért, később — mint emitők — mind a folyó, mind a száraz tárgyakra nézve a pozsonyi mérő tétetett kötelezővé, de a vármegye a lelkészek fizetését hiványuk értelmében — a régi mértékek szerint rendelte kiadatni, mely azt »esetért« szám- ( 1724.) ban fejezte ki.36 Később azonban az egyházak is a vármegye vékáját használták, melybe közönsé­gesen 36 itcét számítottak. A köbölbe 4 kassai Fertály vagy véka ment. Bornál egy köbölbe szintén 4 akó járt, de már 60—64 pozsonyi itcé-jével számítva.37 Később az akóba 80 itcét számí­tottak,   mégpedig  úgy,  hogy   a köbölnek  ez csak 1/5-dét képezte. Súly méréshez a vármegye a bécsi fontot és bécsi lantot rendelte, amabból százat számítva egy mázsába.

A kamatláb az egyházaknál, céheknél s a legtöbb magánosnál 6% volt. Hitelintézet a vá­rosban nem létezett.


Lábjegyzetek

  1. V. ltr. Rvi. 3a. cs. 115. sz.
  2. V. tjk. II. 358. 1.
  3. Lásd 1723 : LXXV. t.-c. és az Urbáriom 7-dik pont III- §.
  4. V. tjkv. VII. Proth. Judic. (1802-ből.)
  5. A társulat jkvei Kovács F. iratai közt a főgymn. ktrban és Csongr. vm. Urában.
  6. Az ügyiratok   1828.   és  9-ről   Csongr. vm. Urában.
  7. Az ide vonatkozó számadások a város Urában, Rvi.
  8. cs. 16. sz. és 26. cs. 13. sz.
  9. V. tjk. III. 67.
  10. Csongr. m. határozatai a vármegye levéltárában.
  11. Egyebek közt 1723 : CXIX. és 1741: XXVII.
  12. V. It. Rvi. H. 3. sor, 17. cs. 5. sz.
  13. Reizner, Szeged tört. II. 494. s köv. 11.
  14. Megyei bizottsági jelentés a város úrbéri ügyei stb. felől 1770. nov. 23-ról Csongr. m. és a város  Urában.
  15. Zsilinszky, Békés vm. rég. évk. X. 105. 109.
  16. Egykorú levelek   a  gróf Károlyi   nemzetség bpesti Urában.
  17. V. tjk. II. 133.
  18. Vármegyei összeírás Csongr. m. Urában. Act. miscell. 1724-ről.
  19. Csanádmegye 1741-ben. Századok, 1892. 126.
  20. Csongrádinegye limitatiója 1812-ből.
  21. Az üzleti leltárak a város Urában, Ryi. 2. cs. 71. sz.
  22. V. tjk. Proth. judic. VII.
  23. V. tjk. II. 66.
  24. Urad. hird. 1812-ből. V. Hr. Rvi. 36. cs. 89. sz.
  25. V. It. Rvi. 1. cs. 163. sz.
  26. V. It. Rvi. H. 3. sorsz. 6. cs. 2. b. sz. 1745-ből.
  27. V. tjk. V.
  28. Innét   vette   eredetét  a   közmondás:    »Makó   felé tek inteni«, azaz elsózni az ételt.
  29. V. tjk. V. 611.
  30. A Csongr. uradalom leírása 1812—ból, Csongr. vm. ltrában 286—289. 11.
  31. V. tjk. V.
  32. Szaplonczay levele a gr. Károlyi nemzetség bpesti Urában 1756. ápr. 26-ról.
  33. Az erről szóló szab. levél a gr. Károlyi nemzetség bpesti Urában és Orsz. lt. Lib. reg. LXI. 506. Az előzetes tárgyalások a vármegyén Csoner. m. lt. 1805. febr. 6. L. XXXIV. 5. sz.
  34. Szaplonczay biv. levele.
  35. V. lt. Rvi. 1. cs. 130. sz.
  36. Békés—bánáti ref. e. megye jkve I. (latinul modiusnak lütták, ép úgy, mint a vékát.)
  37. Dézmajegyzék 1731-ből,

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet