Előző fejezet  

16. Az erkölcs és  a fenyíték története.

 

Mohács után zablátlanság és erkölcsi züllés állott elő, az eré­nyek és emberies érzések pusztulásnak indultak. A további süllyedésnek a vallás véget, melynek egyesek és a közsé­gek meghódollak, életüket azon az alapon rendezték be s e felett szoros fenyítékkel is őrködtek. A hatóságok és a céhek is ily irányban hatottak. A nemesek zablátlansága. A nép önérzetes és óvatos természete. Fegyelmezés a tekintély-hit áltat. A vallásos érzületet legelső helyre teszik. A káromkodás, boszorkányság, babona s ezek bünte­tései. A bírák ítéletének alapvonásai. A lakosság szelíd, szeretetteljes természete, a verekedés, szitkozódás, becsület­sértés és haragtartás fenyítése. Barátságos és adakozó természet. A családi és házastársi hűség és egyetértés, a civódás büntetése. Az öngyilkosság igen ritka. A nép derült hangulata és lakmározásai, az iszákosság és korcs-mázás fenyítése. A nemi élei tisztasága s a paráznaság büntetése. A törvénytelen születések hiánya. Gyakoriak a vagyon elleni kihágások. A tolvaj és rabló világ kifejlődésének okai. '— Hatósági eljárás a helybeli és idegen tolvajok ellen. Az éjjeli kóborlás. A nyájak tolvajai. Néha a bírák is gyanúba esnek. A tolvajok üldözése, a tolvaj pásztorok. A nép önálló és bátor, azonban dacosságra is hajló. Gyű­lölt és unott a robot és a közmunka. A mezőgazdasági kihá­gások. — A lázongó hírbe keveredés. A király és kormány iránti hűség, katonáskodási készség. A büntetések nemei és mennyisége. A különféle fenyítékek alkalmazása és statisztikája.

Az erkölcsi tönköt, melyre a nemzet számot tevő része a mohácsi harcmezőn jutott, a bekövet­kezett százados háborúskodás természetesen nem­csak nem orvosolta, hanem még növelte és veszé­lyesebbé tette. Az ellenkirályok versengései és had­járatai, melyekkel egymás erejét rongálták és a haza nyugalmát feldúlták," a vesztegetések, melyekkel a befolyásos párthíveket magoknak szerezgették, az urak szabadon űzött garázdaságai és birtokfoglalásai, s a török háború, melyben az ország részei és lakosai a félhold martalékául estek s a kényük kedvük szerint kalandozó rabló hajdúk és magyar katonai csapatok, melyek a nyomorult lakosságot még megmaradt csekély vagyonából is kifosztot­ták : minden törvényt és hatósági tekintélyt felfor­gattak, minden féket és gátat elszaggattak, mely azelőtt a lakosság előtt szent volt s azt a bűnöktől óvta. A mint a birtokos nemesség innét elmene­kült, feloszlottak a vármegyék, püspökségek és káptalanok is. Megszűnt az anyaországgal s a főkormányszékekkel való kapcsolat, melyet, úgy a hogy pár évtizeden át csupán a gyulai vár portyázó csa­patai erőszakosan tartottak fenn. A török főbenjáró bűnnek tekintette »a vármegyéskedést«, a mind­untalan garázdálkodó katonai csapatok semmibe sem vették a tulajdonjogot s mindenik a női szemérmet: a nemesség és a közrendű lakosság lelkét tehát oly erkölcsi züllés fogta el, minőre azelőtt alig volt példa. A jellemtelenségben és hűségtelenségben pedig az ország főméltóságai, Váradi, Perényi és Török Bálint jártak elől, kik önérdekből most egyik, majd másik király pártjára állottak: nem csuda azért, hogyha a nemes urak is egymás megrablásában, kölcsönös öldöklésekben, szentségtörésekben s egyéb gonosz tettekben versenyeztek egymással.1 A józan mértékletesség, önzetlen emberszeretet és erkölcsi tisztaság erényei úgyszólva kivesztek : miért is a legmagasabb fokra hágott romlottság miatti siralmakat az e korbeli egyházi íróknál kivétel nélkül feltaláljuk. Ez általános felfordultságban az emberi érzések oly elvadulása állott be, melyet iszonyat nélkül nem olvashatunk. Básta katonái ép oly kereseti kínzásokkal pusztították az embereket, mint Schwarzenberg és Nádasdi vitézei, kik a Pá­pán fellázadt vallonokat elevenen nyúzták meg, vízi malom kerekéhez kötözték, cséplőkkel verték agyon és éhes kutyákkal tépették szét s több efféle.2 A nép nem sajnálta földönfutókká vált urait, mert a jobbágyság elnyomását az ember­telenségig csigázták, mi ellen olykor még a rendi országgyűlés is felemelte szavát.3 A tiszttartók ke­gyetlenkedése annyira általános volt, hogy azt a nemzeti szokáshoz és jellemhez tartozónak tekin­tették.4 Egykorú lelkészek tehát a nemesség és az ország nyomorult sorsát Isten ítéletének hirdették, mely az elhatalmasodott gonoszság miatt bocsáttatott rajok.5 Az efféle tanokban a nép lelkiismerete is nyilatkozott. Látta a nagyok szörnyű lakolását, a bűnök iszonyatos következményeit s jobbik részé­nek, öröklött vallási hajlamainak és társas ösztöné­nek engedve, hajlott az Isten embereinek intésére : azért, mikor körülötte a törvényes rend alkotmá­nya minden izében recsegett és töredezett, a maga eszéhez nyúlt s lassanként megtanulta féken tartani a maga rossz indulatait. Az egyház, főleg a svájci reformáció mintájára az alföldön berendezkedett református egyház, isteni félelmet s szigorú erkölcsi tisztaságot követelt tőle. A községek, az egyszerű paraszt bírák, természetes eszükkel belátták, hogyha a bűn útjára térnek, a szétűzést és megsemmi­sülést ők sem kerülhetik ki. Szorongatott helyzetük, koronként átélt roppant veszteségeik és szenve­déseik megerősítették szívükben gvöngeségeiknek s az Istentől való függésnek érzését. Az erőszakos rázkódások eltördelték ugyan a földesurak pálcáját s az ő jobbágyi láncaikat, de rajok zúdították a török igát és a kóborló, rabló katonák erőszakossá­gait: — s a lelki megrendültség következtében megalázkodának, inkább mint valaha. A »pápás« egy­ház régi hatalma és len elveszett ugyan — s ebben is Isten ujját látták s nem is sajnálták, — de megmaradt az Isten igéje, melyet a prédikátorok hirdettek és ők — akartak tovább is Istennek szol­gálni. Most hál magok a községek szervezték demok­ratikus elvek szerint a magok egyházait. Ők gya­korolták annak minden hatalmát és magokra vették terheit. A bírák magok közzé ültették a prédikátort, hallgattak Isten szavára s theokráciát állítottak fel, hogy a nemesség és a főurak részéről terjedő erkölcsi » veszettség«-nek gátat vessenek s Istennek uralmát és az erkölcsök tisztaságát helyreállítsák és fenntartsák : mert kézzelfogható volt, hogy nekik is egyedül ez szolgál javukra és megmaradásukra, így történt, hogy a török uralom egész ideje alatt városunknak mindig volt papja és iskolatanítója. A török, bármily becsmérlőén nyilatkozott is a keresz­tyén vallás »hiábavalóságáról«, nemcsak elnézte az egyházi új szervezkedést, hanem a vallás gyakor­lását nem egyszer elő is segítette azzal, hogy enge­delmet és útlevelet adott a községeknek, hogy ma­goknak távoli helyekről is egyházi tisztviselőt vigye­nek, megkövetelte, hogy a városok és faluk a lelké­szek és az egyházi határozatok iránt minden tiszte­lettel legyenek, sőt olykor, mint a simontornyai pasa rendeletéből látjuk, az egyháziasság, isteni féle­lem és erkölcsi tisztaság követésére nézve maga is igen tüzetes és szigorú utasításokat adott ki:6 (1669.) mindezt annyival inkább,   mert a jó községi  szervezet fenntartása s kellő működése neki is nagy érdekében állott, mivel különben jövedelme csök­kent vagy veszett volna el s mivel maga is az isteni félelemnek, az erkölcsnek, a jó rendnek és fegye­lemnek volt barátja.7 Ily behatások alatt a vallásos hit s az erkölcsi tisztaság a hódoltság egész idején szilárdan állott a városban is, s az elöljárók az egyházi, erkölcsi és bűnügyeket egész buzgósággal iparkodtak jó rendben tartani s a polgári törvények ide vonatkozó határozatait teljes szigorral kezelni annyival inkább, mert ezek jóformán a vallás pa­rancsai után igazodtak.

A város utolsó elpusztulása után is első gondjuk volt a visszatért települőknek papot hozniuk s a templomozást és iskoláztatást helyreállítaniuk. A hosszú bujdosás még inkább megszűrte a népet s a bírák szigorúan megkívánták a beköltözött idege­nektől a vallásosságot és az erkölcsi fedhetetlenséget. Sokáig magok ítélkeztek a legsúlyosabb bűn­esetekben is, a mint a török alatt megszokták, annyival inkább, mert vármegye és úriszék nem létezett, a kincstári katonai tisztség s az ezt követő új földesurak pedig távollétük miatt az erkölcsökkel nem sokat törődhettek, a püspöki és káptalani székek meg, habár tényleg már be is voltak töltve, de több évtizeden át nem voltak úgy berendez­kedve, hogy régi törvényes joghatóságaikat és feladataikat gyakorolhatták volna. A községek mégis szokás szerint a házasok és jegyesek közti viszá­lyokat, a szemérem elleni vétkeket és némi részben a bűbájosok pereit — átengedték a magok lelké­szeinek. Bíráink tekintélye tehát igen megnövekedtet. Mindenki ő bennük látta az isteni és emberi törvények egyedüli tolmácsait és őreit. Ők fenn tudták tartani a magyar törvények érvényét akkor is, mikor a török alattvalói voltak. Olykor ki is mondották, bár ez rajok nézve nagy veszéllyel járt, hogy a magyar király jogara alá adják magokat. Elfogadták a vármegyék, országgyűlések és a ma­gyar földesurak felölök való rendelkezéseit s fizették az ezek által is rajok rótt adókat, bár a török csá­szárt és a földesurakat is alig bírták kielégíteni. S ez a hűség és lelkiismeretesség a haza és annak intézményei iránt, — volt másik fő tulajdonsága a lakosság erkölcsi természetének.

A mint azonban idővel a vármegyei és földesúri joghatóságot helyreállították s kellő szervekkel ellátták: a város hatósága is szűkebb korlátok közé szoríttatott. A megyei és uradalmi tisztviselők átvették a törvényes hatáskört az egyházak, a köz­erkölcsök ellenőrzése és a bűnök fenyítése tekinte­tében is. Hozzájuk méltán sorakoztak, a szerényebb igényű, de hatásukban nem kisebb jelentőségű cé­hek, a jó erkölcsnek, fegyelemnek és illedelmes magaviseletnek valódi nevelő intézetei és iskolái. A felső kormányszék, a helytartótanács, is adott ki koronként egy némely elharapódzott bűn, főleg a tolvajlás, rablás, istenkáromlás korlátozása végett megfelelő rendeleteket.

Mindezen hatóságok egyaránt parancsolták és kötelezővé tették a vasárnapi templomba járást, tiltották a henyeséget, fényűzést, korcsmázást, lopást, paráznaságot stb. s az akkori viszonyokhoz képest okos és gyakorlatias utasításokat és szabá­lyokat adtak ki s foganatosítottak az erkölcsi fedhetetetlenség fenntartása, a vétkek és bűnök meg­előzése s az elkövetett gonosz tettek kinyomozása és megtorlása tárgyában.8Minthogy a lakosság túlnyomó részben mezei életmódot folytatott, nem csekély mérvben elma­radt a művelt társasélet formáitól és az illendőségi szabályoktól, melyekből csupán az iskolákban, egyházában és hatóságaitól nyerhetett valamelyes oktatást. A templomi illendő és csöndes magavise­letre azonban. a mesterek és lelkiatyák mellett álta­lában az e célra oda rendelt városi kisbírák is hathatósan oktatták, bár néha még ennek sem volt foganatja, úgyhogy a kath. lelkész e miatt az ifjú­ságot kénytelen volt az oltártól, az evangéliumtól és a tabernaculumból kirekeszteni s a templom hajó­jába utasítani. Egyébként az erények követésében ( 1800.) és a bűnök kerülésében mindenkinél csu­pán az isteni félelem és a súlyos büntetések szol­gáltak indító ok gyanánt: jutalmat — a mennyeie­ken kívül — és kitüntetést a jóért nem igényeltek. Még az iskolákban sem voltak ösztöndíjak, csupán a szegényeknek szóló jótétemények, ezek is nagyon szűken. Ellenben a rossz cselekedet szigorú bün­tetését mindenkivel éreztették. A büntető eljárás­nak, mely a kínvallatással már a vizsgálatnál kez­dődött, kérlelhetetlen szigora, sőt kegyetlensége, a hegedűben való kísértetes, a botozás, a bilin­csekbe és súlyos láncokba való tevés vagy verés, a kalodába való zárás, a kipellengérezés, a sanyarú raboskodás, a városból való kicsapatás, az akasztás és a fejvétel, melyeket néha a tagok kerékkel való megtörése előzött meg: méltán elrettentőleg hatott az emberekre s a vétkes hajlamok elfoj­tására vezetett. Különösen fő gondjuk volt az elöl­járóknak és a felsőbbeknek egyesek kevély és ma­kacs természetét s henyélési hajlamát  megtörni, a dologtalanokat, betyárokat, szolgálatra és munkára szorítani, a csavar­gást, éjjeli kóbor­lást, dorbézolást és házasságtörést, stb. megakadályozni s ekképp a kihágá­soknak és gonosz­tetteknek elejét venni, a mi, annak elleneié, hogy a közrend és biztonság fenntar­tása igen csekély számú tisztviselő­re és fogadott sze­mélyre volt bízva, a lakosság, nev. a gazdák és gazdáik közül rendsze­resen kinevezett felügyelők és őrök (a    tíz-házgazdák, utca-kapitányok, tizedesek, kisbírók, lándzsások s több effélék) közremű­ködésével rendszerint sikerült is, — a nemesek kivéte­lével, kik a köz­rend és hatóság alól, a mikor lehe­tett, magukat ki­vonták, külön kiváltságos helyzetükre támaszkodva.

— a bírák fenyítő eljárásából nem ritkán gúnyt űztek, s a kik épen ezért a garázdaságban és fegyelmezet­lenségben tűntek ki a többi lakosok feleit. Nemes ember telkére, mikor lopott vagy más rosszat tett, a káros, habár azt egészen kapujáig nyomon kö­vette is, be nem tehette lábát, mert amaz rálőtt vagy egyéb halálos csapást mért reá. Még legszerencsé­sebb volt az a gazda, ki szolgájának vagy barom-pásztornak nemest fogadott, mert ez, ha hűség volt benne, legalaposabban elbánhatott a kiváltságos tolvajokkal. Olykor azonban a hatóság túltette ma­gát a kiváltságokon s a tetten ért nemesekkel is igen röviden elbánt. így a rettenthetetlen s vad erélyű B. Keresztes, ki a kezei közé került úri gaz­embert a városházán arra kényszerité, hogy »most már tisztítsa  ki kend itt a pervátát« !

A hatóság éber és lelkiismeretes eljárásának egyébként az lett eredménye, hogy a nép erkölcsi természete általában tiszta és nemes maradt, s a leg­több családfő legfőbb törekvésének azt tartotta, hogy a becsületet maga és háza népe mindig megőrizze. A benszülöttek e nemes példaadásának meg volt fékező hatása a másunnét jöttékre is, a mennyi­ben zablátlanságra hajlottak volna, de sokan közülük régi otthonukból is jó, vallásos és tiszta erkölcsi érzületet hoztak magokkal. Mind a mellett csapás­nak kell elismernünk a közerkölcs szempontjából a lakosság megelegyülését, annálfogva, hogy az uradalmi tisztek, kik a jobbágyok szaporodásának örültek, nem vették komolyan az új telepesek erkölcsi igazolását, hanem könnyű szerrel bár-kinek helyet adtak a városban, jóllehet tudnivaló, hogy az ilyen költözködők nem kis része a jó erkölcsre nincsen disponálva. De a szegénységet, kötelező ősi rendtartások s a fennálló szabályok értelmében is mindenki természetesnek találhatta, hogy a százados zűrzavarok és zivatarok után csak nemrég visszatért közbátorságot, rendet és ható­ságokat meg kell becsülni s ezek tekintélyét tiszte­letben kell tartani, ámbár a lakosság a hódoltság alatt megszokott önállóságától és szabadosságától csak nehezen vált meg s ezért képtelenség lett volna azt kívánni tőle, hogy a viszonyok változtával a jobbágyi megalázkodást egyszerre magára vegye. Ez akaratosságot az uradalomnak a testi büntetések sűrű alkalmazásával sem sikerült meg­törnie, sőt ennek az a rossz következése lett, hogy növelte a nép nyakasságát, mely a durvaságot durvasággal viszonozta, a hol pedig, mint a városnál és egyháznál, a botot mérsékeltebben, vagy épen nem alkalmazták, ott a nép még kevésbé is foga­dott szót. Az inspektort és. egyik-másik tisztet, olykor a bírákat is veréssel fenyegette ugyan, de arra alig volt példa, hogy a fenyegetést be is vál­totta volna. A hosszú magára hagyatás, a háborúk és rablócsapatok erőszakosságai, a mezei és pusztai életmód sanyarúságai, óvatossá és bölccsé (olykor ravasszá) tették a parasztot, okos életelvekkel töl­tötték meg, óvták az elbizakodástól s kisegítették a legnagyobb bonyodalmakból is a nélkül, hogy az urakra és nemesekre szüksége lett volna, kiktől különben is sok méltatlanságot tapasztalt s kik iránt már előre gyanút táplált és elzárkózott. Csak a nehezebb jogi kérdésekben, melyekhez a tanult és képzett elme szélesebb látóköre és tapasztalatai kellettek, ingadozott és vallott szégyent a bírák elméje. Néha azonban egyszerű és könnyű kérdésekben is megbotlottak, a világos törvényt, sőt saját rendeléseiket is átlépték, mikor t. i. a tiszta lelkiismeret és az erős erkölcsi érzés bennük elhomá­lyosult : de ilyenkor becsületük és tekintélyük elve­szett. Mindazáltal közrendet és bátorságot s a bűnöktől való tartózkodást az egészséges közszellem, a családok és céhek szigorú fegyelme, az egyházak, az uradalmi és vármegyei közegek így is képesek voltak megőrizni, melyek nyomása alatt a méltatlan bíráknak is tartózkodniuk vagy helyükről mielőbb pusztulniuk kellett. Egyébként a bírák minden alka­lommal intették a népet az illedelmes és tisztessé­ges magaviseletre, a mit ez meg is fogadott. Az idősb elöljárókat az utcán köszönteni s szavukat megfogadni kellett. A kapitánynak feladata volt az egyes családok erkölcsét házaiknál is szorosan ellen­őriztetni. Templomban, templomkerítésében tilos volt a lökdösődés, felkiáltozás, ujjongatás, s erre a szószékből oktatták a népet, de, mint láttuk, a templomokban e célra oda rendelt városi tizedesek is ügyeltek, kik a kihágókat igen rövid utón, ott a helyszínén, testi büntetéssel is fenyítették.

Az isteni félelmet általában a legelső erény­nek tartották, ezért a templomokat szabályszerűen és buzgón látogatták s az egyházakat kegyes ado­mányokkal és végrendeleti hagyományokkal is támogatták, a mint erről később tüzetesebben szó­lunk. Az istenkáromlást, népünk ez ősi bűnét, melyet a mezei életmód is nagyon elősegített, az országgyűlési,10 nádori,11 megyei12 helytartótanácsi13 és községi tilalmak minimumra szorították vissza, mert ellene a botot (nemeseknél a bírságot), besoroztatást, egyházkövetést, sőt olykor — régi törvé­nyek alapján— a halált is (legutolsó példa 1775-ből) alkalmazták, s a büntetésből azoknak is kijárt, kik a  káromkodást  hallották,   de nem jelentették fel.14

Már az erdélyi országgyűlés egy félnapi kézi kalodát (nemes emberre 1 frtot) szabott a »lélekkel való szitkozódásraa.15 Bíráink az »attával« s egyébféle-képen való káromkodásra 100 pálcát mértek, ( 1726.) egy férfit pedig »tüzes teremtette, kurvától szakadt« szidalmaiért »keményen megpálcáztattak«. ( 1744.) Általában a káromkodóra 30—60-at, olykor a kalodában, később már csak 12-őt csapattak. De 1781-ben a káromkodó borbélyt még 24-re ítélték. Ezen innét azonban nem igen vették szorosan e vétket, nem is került, a ki feljelentse, miért is az a korszak vége felé már el volt terjedve, a mint ezt a város, a megye, az úriszék és a kánoni látogatások jegyző­könyvei egyaránt bizonyítják, s ritkaság számba ment az a szállás, melyben nem gyakorolták. Ilyen volt egyebek közt a Kenéz Pál vár. esküdté, a Mátyás-halom táján, melyet épen ezért »szent tanyának« neveztek el. Á bűbájosságot vagy boszorkányságot is azért tartották oly ( 1782.) nagy bűnnek, mert Isten megtagadásával járt együtt s azzal, hogy az ember az ördöggel lépett cimbora­ságra. Ez okon fenyité bírsággal és korbácscsal a tanács a babona egy némely nemeit, minő a rosta­hányás, mellyel leginkább az asszonyok ( 1751—-64.) akarták egymás tolvajságát kideríteni16 és a »sors gyakorlás«, melytől eltévelyedett marhák iránt kértek útbaigazítást,17 bár ily babonás esetek igen ritkán fordultak elő, miért is az egyszerű meg-intésnél nem igen mentek tovább a bírák, noha a jóslók, bűbájosok, kuruzslók ellen, a törvény nagyon súlyos büntetéseket szabott. A bírák józan és nemes lelkületére vall, hogy ezeket szorosan nem alkal­mazták,   sőt  a bűbájosságot,  mikor  más vétekkel kapcsolatban lépett fel, még enyhítő körülménynek is tudták be. Gyors és helyes felfogás s alapos ítélőképesség a népnél nem tartoztak a ritka ado­mányok közé, bár a természetes józan elme műkö­dését zavarták a képzelet szertelenségei, a hagyo­mányos nézetek és előítéletek s az első benyomá­sok hatásai. A bírák ítéletét általában természetes józanság, okosság s nem ritkán bizonyos csöndes humor jellemezte. így például A. és H. szolgalegé­nyek tréfás mese megfejtéséért fogadtak egy bornyúba. A. elvesztette a fogadást, de mikor meg­adásra került a sor, nem a maga hornyát, hanem egy fiatal menyecskéét adta H.-nak. Évek múltán, mikor már a szolga a városból megszökött, a me­nyecske apja panaszt tett a bírák előtt, kik úgy ítéltek, hogy H. adjon a menyecskének egy 3-aa fű marhát vagy készpénzzel fizesse ki. Ha pedig »H. sajnálná a maga kárát, menjen az elszökött szolga után és ha megtalálja, a mit tőle mese meg­fejtésével nyert, vegye meg«. H. tehát, minthogy időközben a marhát egy sertésért elcserélte, fizetett a menyecskének hat forintot. Pár hó múlva a szö­kött cseléd vissza jött a városba s a felek ismét a tanács elé kerültek — igazságért. Ez pedig igy hangzott: Jóllehet ugyan, hogyha eleintén ez a dolog megtud volna, ilyen bolondságért mind­ketten megpálcáztattak volna, mindazáltal, ha már H. 6 forintot fizetett (noha ebbe neki semmi kára sem volt, ha sertést cserélt a más marháján), ezzel ő elégedjék. A. pedig, hogy koldus létére másszor ilyenféle bolondságra ne vetemedjék, 12 pálcákkal büntetődjék.«18

A lakosság lelkét bizonyos erkölcsi nemesség jellemezte, melyből akkor sem vetkőzött ki egészen, mikor vétekbe esett. Ezért az ilyenek kérdőre vo­natván, — rendszerint beismerésben voltak. Egyébként pedig szelídség, nyájasság és szeretet töltötte el hozzátartozói és az idegenek irányában, mely a vendégszeretet gyakorlására is mindig kész volt. Már Szőnyi Benjámin igen jámbornak festi a népet, midőn írja : (   1753.)

»Ennek természeti nem is oly, mint másnak,

Hogysem mint szolgája legyen a vad Marsnak :

Inkább áll kaszásnak, inkább áll kapásnak,

Inkább esik sásnak, mint fegyverfogásnak.«

Volt gazdaember, a ki rendeletbe adta ki fiai­nak és szolgáinak, hogy a vendégségben megittasodókat kímélettel és óvatosan rakják kocsira, hogy semmi tagjuk sérülést ne szenvedjen s úgy szállít­sák haza; a tanyai gyümölcsfák termésének tolvajait pedig meg ne verjék, hanem csak békességesen riasszák el, mert »elég baj nekik az is, hogy messziről elgyalogolnak és szorongattatást szenvednek azért a veszendő gyümölcsért«. Mikor azonban sod­rából kihozták az embereket, a békés indulat sokaknál gyorsan s olykor igen csekély okból az ellenkezőre is átcsapott, midőn szitkozódással, botokkal és bicskával támadtak egymásra, ami néha-napján, leginkább ivás közben fordult elő. Mint­hogy a nép önérzetes és büszke volt, legtöbbször a becsületét és jó hírnevét sértő támadásokon jött indulatba. Az egyébként csöndes és alázatos embe­rek ilyenkor bősz indulattal estek egymásnak s rögtön elégtételt szereztek magoknak, miből termé­szeteden, verekedés is származott. Pedig a hetyke durvaságot és tiszteletlenséget a tanács mindig kész volt letörni. Péld. egy férfit, ki a főbírót (Szabó Ger­gelyt) csak Gecinek, a papot .(Füredit) »Füredi gazdának említette s hetvenkedett, hogy neki senki sem parancsol, feleségét káromolta s több effélét cselekedett : 30 pálcára és egyházkövetésre ítélt. (1754.) A szitkozódást,   »mocskos  és  fajtalan   beszédet«, egymás becstelenizését sem hagyta büntetlenül, ha elébe került.- Egy embert, ki a másikat »vén kutya, vén pogány« szavakkal illette, 60 pálcára és kipellengérezésre ítélt: később csak 20—24 pálcát ( 1728.) vagy korbácsot mondott ki efféle vétségekre, me­lyekhez olykor még a sértett fél megkövetése is tartozott. Hasonló büntetés járt annak a máshitűnek is, ki a református vallást becstelenitette.19 ( 1800.) Gyakorta kerültek bírák elébe veszekedő és szitkozódó asszonyok. Ezek a pofozkodásért, egymás »lekurvázásáért« első esetben 3—12 írtra, ismétlődés esetén megkorbácsolásra ítéltettek. A bírói eljárás jellemzésére közöljük a következő esetet: ( 1753.) »Csávás K. Ferencné és S á n t a  K a n á s z n é »szóbul összekapván, egymást becstelenítették és kurvázták: de minthogy szemrekelyén, a dolognak investigatiója alkalmatosságával, egyik a másik ellen semmit nem próbálhatott, hanem mindketten egyen­lőknek találtattak, insui demeritum és következ­hető gonoszoknak eltávoztatására 20 korbács ütésre büntettettek.«20 Az egymást szidalmazó házastársak is ilyen formán lakoltak. Súlyosabb büntetés járt azért, mikor valaki a várost megátkozta. Az ilyet kiűzték a határból. A becsületsértésért, melyért különösen sok nő tett panaszt, általában 30—200 pálca vagy korbács járt, idővel kevesebb és keve­sebb, olykor a szitkozódót »nyelv-váltság« címén 12—40 frtig bírságolták. Verekedések esetén a súlyo­sabb testi sérelmet okozók »a borbély fáradságán« kívül. 12 frt »vérbírságra« olykor kisebb összegekre büntettettek, melyek 1/3-nda a sértett felet, olykor pedig a bírót illette. Egyébként közönségesen 12 pálca járt a verekedőnek. Ez azonban csak később volt így. Az utolsó település első évtizedei (   1720—40.) alatt még 100 pálcában és egy évi, bilincsben teljesítendő közmunkában s ezen felül olykor még tetemes bírságban szabták ki a büntetést21 Egy esetben V. becstelen szókkal illette P.-t s azt mondta, hogy »Ha minden vagyonom megbánja is, meghuzakodok P.-vel s ha leüthetem, megtaposom a nagy hasát.« A tanács ekkor V.-nek elvette szállásföldjét s őt P.-től jó távolra helyezte el, azon kívül pedig 12 frtra és P. megkövetésére ítélte.22 Két szomszéd négy év óta haragudott egymásra s mindent elkövetett egymás bosszantására. Egyik a másik agarainak lábát elvagdalta, egymás udvarára, sőt ajtaja elébe rondítottak, s több efféle. Szóval »egymást annyira meg­ háborították, hogy a templomba sem járhattak«. A tanács mindenikre 12—12 forint bírságot szabott azzal az Ígérettel, hogyha ezután is ilyeneket követnek el s templomba nem járnak, 24—24 forintra büntettetnek.(  1752.)

Egyébként a népnek barátságos hajlamai voltak mindenki irányában osztály és felekezeti különbség nélkül.23 A katholikusokat a törzslakosság egysze­rűen »atyafiaknak« nevezte. Az idősebb a fiatalt első látásra »öccsének« szólította és tegezte, a fiata­labb pedig az idősebbet »bátyjának« s »megbecsültecc, vagyis kendezte. A bajba jutottakat, sze­rencsétlenség által sújtottakat mindig kész volt a lakosság segíteni. A megszorult zsellér bizalommal fordult a gazdához, kinél dolgozni szokott, mert ez ajándékkal vagy , kölcsönnel ment támogatására a szűkölködőnek. És nemcsak a helyi egyházak s iskolák érezték minduntalan a jó lelkek ezen gon­doskodását, hanem a távolabb lakók is. Bizony­ságot tehetnek erről a fentebb említett mára marosiak, de a többi városok is, melyeknek tíz vagy más csapás által sújtott lakosai részére a bírák gyűj­tést szoktak rendezni. így nyertek (ölünk Kecske­mét 1794—5-ben 43 forintot, 682 véka búzát, 165 darab szalonnát, 56 sajtot, — 1819—20-ban 450 írt, 44 mázsa búzát, 290 kenyeret, 10 zsák lisztet, 8 véka árpát, 3 véka kukoricát, 1 zsák tarhonyát, 4 mázsa 99 font szalonnát és füstölt húst, stb. Gyula város 1801—-2-ben 540 forintot, 9 kocsi kenyeret, 34 zsák búzát, 63 sajtot, több zsák lisztet, szalonnát s ruhadarabokat, Győr 1810-ben 330 forintot, Po­zsony 1810-ben az élelmiszereken kívül 264 frtot, Makó az 1830-diki árvíz alkalmával 183 forintot, Kunszentmárton 1823-ban 112 frtot. Nagy­körös 1826-ban 835 forintot, Szalonta 1834-ben 223 forintot, Miskolc 1845-ben 95 forintot, stb. stb. Ilyes alkalommal, mint már említők, az ínség sújtott hely küldöttjével együtt városi esküdtek járták fel az utcákat kocsikkal s szedték össze az adományokat, melyeket rendszerint testvéries han­gon írt vigasztaló és résztvevő sorok kíséretében egy esküdt felügyelete alatt küldtek el magok sze­kerén a szerencsétlenség színhelyére, honnét meleg hangú köszönő sorokat kaptak. Azt pedig eleitől fogva mindenki természetes dolognak ítélte, hogy a helyben lévő ínségen a helybelieknek s főleg a bíráknak kell segíteniük, mely tisztet ezek, mint előadásunk fonalán láttuk, a sűrűn beállott szűk esztendőkben, drágaság s tűzi szerencsétlenségek idején a lakossággal együtt mindig egész készséggel teljesítették.

A házastársak és családtagok törhe­tetlen hűséggel ragaszkodtak egymáshoz s ezt nem csökkentette a szigorú fegyelem s testi fenyíték sem, mely alatt a férj nejét s egész családját tartotta. Az öreg Kincses gazdát a ló-szeren a nagy árvíz házába szorította, melyben betegen feküdt s menekülni nem tudott. Szerencsére, a fia épen haza érke­zett akkorra, mikor a ház már düledezni kezdett. Azonnal a vízbe vetette magát s az öreget hátára vé­vén, mindaddig cipelte, míg valamelyik ismerősénél száraz helyen el nem szállásolta. — Egy férj gyanakodásból »véletlenül« haza jött szombat este, (1732.) mikor is neje e szókkal fogadta: »Az ördögök miért hoztak most haza, hogy nem tudtál odaki veszni.« Mire a férj botot ragadott s elverte a menyecskét, úgyhogy fejét is beszaggatta, kezét pedig eltörte. Az asszony ágyba esvén, a jegyzőt hivatta s tanúk előtt végrendeletet tett, melyben meghagyta, hogy »mivel rossz szavaimért megérdemeltem a vereséget, azért, ha ma meghalok« — uramnak semmi baja se essék, »mert nem ő az oka, hanem a ki uramnak elvádolt és én magam, s átkozott legyen, valaki az én halá­lomért megöletnéd24 — A feleség mások előtt »uram« néven említ férjét, a kit soha sem tegezett: míg a férj nejét mindig t e-nek szólította. Egymást elha­gyó házasfeleket a bírák és lelkészek nem tűrték meg a városban s ilyeneket csakis a korszak vége felé találunk. A felnőtt gyermekek (»kisebbik gaz-dák«) ősi szokás szerint házközösségben éltek szü­leikkel, testvéreikkel és ezek családjával; s az öreg gazda tekintélye, ki törvényt szabott az egész ház­nak, elég volt az egyetért és és a házirend fenn­tartására. Ha a gyűlölködés erősebb volt, a bírák pert osztottak az atyafiak közt s szét is válasz­tották őket, megszüntették az együtt lakást azzal a rendes kijelentéssel, hogy »az atyafiaknak jobb távolból szeretni egymást, mint közelből civakodni.« A civódás és veszekedés azonban még idegenek közt is igen ritkán fajult emberöléssé vagy gyilkos­sággá. A török iszonyú bírságot szabott ária a községre, melynek határában megölt emberre találtak, s magok a bírák is, habár a pallos-jog gyakor­lására Bercsényi is felhatalmazta őket, nagyon ritkán mondottak ki halálos ítéletet. Mikor a vármegye helyreállott, ennek törvényszéke és a földesuraság hasonlókép óvakodtak attól, már csak azért is, mert igen szűk és keresett volt a jobbágy. Magzat dőlé­sének, boszorkányságnak, gyilkosságnak volt rend­szerint halál a büntetése: de már a lopást, parázna­ságot, káromkodást, részegséget csak az első évtize­dekben fenyítették azzal, míg a gyülevész nép erkölcsét erősebb kezekkel kellett fékezni. Öngyil­kosságra sokáig általában nincs példa.25 Valaki kísér­letet tett erre, miért is egy évi közműn- ( 1736.) kára ítélték.

129. sz. Vizi dudák és tamburák.

Teljes elismerést érdemel alakosság kedélye és mérséklete is, mellyel szenvedélyeit és vá­gyait fékezte. A nép természete derült nyugodtságra hajlott s a legtöbbnél csendes humor fűszerezte a társalkodást minden alkalommal, melynél fogva az eseteket, tárgyakat és saját helyzetét is rendszerint derült vagy nevetséges oldalairól fogta fel, vagy ilyen színekkel látta el. A múlatásban és lakmározás-ban alkalomadtán kedvét találta; a családnál történt minden nevezetesebb eseményt, születést, házaso­dási, halálozást, disznóölést stb. felhasznált ilyetén hajlamai kielégítésére s ebbeli örömeiben senki által sem engedte magát korlátoztatni. A református egyházlátogatóság ugyan a bírákkal egyetértve kimondta a kállátó eltörlését,26 de ennek ( 1766.) semmi foganatja sem lett. Mindazáltal a tisztességre és elégségre rendszerint vigyázott a nép, s orgiákra és garázdaságokra nem engedte magát  ragadtatni. Minthogy a szőllőskertek bőven termettek, a bor és pálinkafogyasztás ellen nem lehetett panasz, mindamellett ez a gazda házaknál csak addig tartott, mig a házi készlet ki nem fogyott, a mi nyár felé már beállott. Ezentúl megvolt bor nélkül is a család s korcsmákba leginkább csak á dologtalan és szol­gálat nélküli fiatalság járt olykor-olykor, részeg­ségig azonban ritkán ittak. Feltűnő, hogy a XVIII. században ledér férjes nők e részben még a legé­nveken és férfiakon is túltettek,   mire hihetően  az adott okot, mert a férjeket élethivatásuk távol tartotta a várostól. A baj elfajulásának azonban az elöljáróság útját tudta állani, mert a korcsmázást. részegséget bottal, korbácscsal és 2—3 napi elzára-tással lakoltatá, bár egyébként rajta volt a bormé­rések szaporításán.

Tiszta volt általában a házas és a házasságon kívüli nemi élet is s e részben nemcsak a tiszt­viselők, hanem az egész lakosság szakadatlanul a legszigorúbban vigyázott; a családok és rokonok nem tűrték a félrelépést, még kevésbé a kicsapongást s a vétkesnek lakolnia kellett. Az emberek e részben annyira féltékenyek voltak becsületökre, hogy még a gyanúsítástól is iszonyodtak. Nemcsak a nők, hanem a férfiak is keresetet indítottak az ellen, ki felölök, habár idegen helyen, valami félrelépést híresztelt. A másutt elkövetett kihágásért különben egyházkövetés és pálca járt. A régibb országos törvé­nyek e részben még szigorúbbak voltak s a nős pa­ráznára egyenesen pallost szabtak. Paráznaságért s házasságtörésért eleintén a vármegye is halállal ( 1730.)  fizetett,27 kevésbé súlyos eseteket azonban a lelkészek elé utasítottak. A vétkeseknek általában espereshez s papi törvényszékekhez is  (1720—30.) kellett járniok.28 Ha a férj »meggráciázta« az elesett nőt, halálos büntetését 100 korbácsra változtatták, de egyszersmint kitiltották a városból. Később  (1706.) a meggráciázott menyecskéknél 40—40 korbáccsal megelégedtek. Férfi és nő, kik nem voltak házastársai egymásnak, együtt nem lakhatott: ha mégis együtt találtatott, »gyanúság okáért vagy na­gyobb gonosz eltávoztatásáért« megbotoztatott,  ha egyébként a rossz nem bizonyult is reájuk. Egy ember, ki az özvegy asszonytól csókot kívánt, sőt tréfából rosszra is kérte, 10 forint bírságot  (1749.) fizetett.29 N. Mihály és F. Erzsébet ellenben térítvényt adtak magokról, hogy »ha ennek utána csókolódásban vagy egyéb fajtalan társalkodásban tapasztaltatnak ..... fővételre sentenciáztassanak  (1728.) «. A nőt, kit a pásztoroknál találtak, vagy apja házánál, holott férje már más városba költö­zött, tizenkettőig csapatták, ép úgy, a férj kíván­ságára, a betyárral való társalgásért, habár a férj semmi rosszat sem bizonyíthatott, valamint férje elhagyásáért is, kit azonfelül haza is ( 1760—70.) kísértettek. Egy férjes nőt, ki a katonákhoz adta magát, megkorbácsoltak s a városból kicsaptak. (Ez utóbbi úgy történt, hogy a bűnös után, kinek olykor kolompot is kötöttek nyakába, sarkába egy cigányt rendeltek, ki őt menet közben verte.) Szabad személyek, kik más városba mentek, hogy vala­kivel együtt élhessenek, haza kerülvén, megverettek vagy megbírságoltattak. A tetten ért vétkesek később 50—200 botot, a nők ugyanannyi korbácsot kaptak s ezen kívül egyházat is kellett követniük,30 vagyis a templom előtt egy e célra rendelt kőre (szégyenkő) felállaniuk s ott, olykor letakart ábrá­zattal, a lelkész által szájukba adott bűnbánó és bocsánatot kérő igéket fennhangon a gyülekezet előtt elmondaniuk. A hibás nő büntetését a férj bocsánata mindenkor enyhítette a bírák előtt, de súlyos bűnök elbírálásánál írást kellett adnia ma­gáról, hogy ha visszaesik, aláveti magát a halálos büntetésnek is.31 A családi tiszta életet eleitől fogva folytonosan nem kissé veszélyeztették a magán­házakhoz beszállásolt katonák, a foglalkozás nél­küli legények, vagyis betyárok, és a juhászok, kik a város szélein legeltetve, be-be szöktek nyájaiktól a városba, vagy magokhoz kicsalogatták a fejér személyeket, bár, ha az eset napfényre jött, a tette­seket igen súlyosan lakoltatták s amazokat a városból is kitiltották.32 Fattyugyermekek leginkább a katholikusoknál születtek, kik közt sok volt a másunnét jött és idegen cseléd.33 Úgynevezett »rossz személyeket« a bírák nem tűrtek a városban, ha mégis itt találtak, megcsapatás után kitiltottak. A bordélyt a lelkészek, mikor a bírák elnézők voltak, följelentették a vármegyére is.34 A mely háznál fiatal emberek (béresek, bojtárok steff.) és nők éjjelenként »korhel kompániába« összejöttek, a házi asszonyra 24 korbácsot, a mindkét nemű fiatalságra pedig 12—12 botot s illetőleg korbácsot szabtak ki a bírák,35 legtöbb esetben pedig, régebben, a ( 1772.) a gazda házát lerontották, őt magát a városból kiűzték, s neki házépítésre többé engedélyt sem adtak.36 Később megelégedtek annyival, hogy ( 1755.) a szabad személyt szállást-adó gazdájával együvé kötve, a szokott módon kicsapatták a városból. A gyanús házak látogatásáért 24—36 korbács vagy pálca járt; általában azok, kik méltán gyanúra adtak okot, habár a rosszat rajok bizonyítani nem lehetett is, bot- vagy korbács büntetésben részesültek. Ez állott különösen a katonákkal társalkodókra. Egy kétnejűségben élő férfit lefejeztek, valamint (   1780.) egy diákot is, a 12 éves lányon elkövetett erőszakért.37 E szigora eljárás hatását nagyon zavarta az elöl­járóság egy-egy tagjának kihágása. így a XVIII. szá­zad elején a megyei törvényszéki ügyész ellen, ki halált kért a paráznákra, szolgálója emelt panaszt erőszaktételért; máskor meg a város gazdasszonya esett meg, miért a lelkész a bírák ellen szószékből kelt ki. Mindazáltal az ilyen botrányok igen ritkán fordultak elő s a paráznák elleni szigorú eljárás a lakosság nemi életének oly tisztaságát eredményezte, hogy törvénytelen szülöttek a városban egyáltalán az egész időszak alatt ép' oly ritkaság számba mentek,38 mint a házassági elválások.

Sokkal kevesebb erőt tanúsított a lakosság a maga bír vágyának fegyelmezésében. A ragadozási hajlandóság, mint e mű H-ik kötetében láttuk, öröklő baj volt fent és alant. A vitézlő nemes urak és a szerte csatangoló török és magyar katonák évszázadokon át egész nyíltan raboltak az alföldön, a folytonos hadjáratok miatt pedig az egyéb fajta közönséges rablók és tolvajok is elszaporodtak, a kik működésének a rengeteg puszták és nádasok búvóhelyei, a megye és közigazgatás megszűnése, majd ennek felállításává] a marosi rác határőrség szomszédsága igen kedvezett, mely utóbbinak terü­letén a megyei közegek többé nem üldözhették a tolvajokat, úgyhogy az e miatt valóságos meleg­ágyává lett a gonosztevőknek. Ezeken kívül hozzá­járultak e hajlam kifejlesztéséhez a pásztor és mezei életmód, mely az embert és vagyonát elvonta a hatóságok és embertársak őrködése és oltalma elől. De  legnagyobb   baj   volt  a gazdálkodási rendszer hibás volta s a kereset elégtelensége, melynél fogva az nem nyújtott annyi munkát és jövedelmet, hogy belőle a vagyontalan lakosság megélhessen s ezt az esztendő fele részében keresetlenségre és semmit­tevésre kárhoztatta. E miatt aztán a szegénység, mikor kenyere és tűzrevalója elfogyott, kénysze­rítve volt a lopásra és ragadozásra, ha koldulni vagy éhen halni nem akart, a kortársak pedig, kik e helyzetet ismerték, emberi érzésből, félelemből vagy kapzsiságból elnézték, sőt elő is segítették a véthet s ezért orgazdákká és bűnpalástolókká vál­tak, sőt a szegény üldözött betyártól elismerésüket és rokonszenvöket sem tagadták meg, főleg miután azokban olykor nemes és elismerésre, méltó voná­sokat (leleményesség, jószívűség, bátorság) is eleget láttak. A tolvajok nagy része rendszerint pászto­rokból és betyárokból került ki annyira, hogy a betyár fogalom később azonos lett a tolvaj-rab­lóéval. Az uraság, a vármegye és a községi elöl­járóság ugyan kifogyhatatlanok voltak az ezek elleni rendszabályok alkotásában és megújításában,39 me­lyek azonban, bármily eszesen és nagy emberisme­rettel szerkesztették is azokat, kellő foganat nélkül maradtak már csak azért is, mert a hatóságoknak kellő számú és állandó közegei nem voltak a vétke­sek üldözésére és kézrekerítésére s mert az embe­ries gondolkozású táblabírák, a kik tudták, hogy a törvény korlátait a végső szükség szaggatja el, a tolvajok és rablók ellen hozott régi, kegyetlen tör­vényeket még a rögtön ítélő bíróságok idején sem hajtották szigorúan végre.

Legnagyobb szigort mégis a földesurak fejeitek ki. Péld. Károlyi Sándor, mikor a várost átvette, legelső (1722.)  levelében meghagyta a bíráknak, hogy »egy rendes akasztófát állíttassanak az gonoszok megzabolázására«. Nagy kár, hogy ezek tetemes része minden időben épen az maság által a határba (Mártély, Sámson, Földvár) letelepített idegen dohánykertészekből telt ki, a kiknek ragadozásai ellen a bírák minduntalan panaszolkodtak. De hát az év nagyrészében ezek is dologtalanságra és keresetnélküli állapotra voltak kárhoztatva. Mindezek a tolvajságra hajló elemek egymással olykor össze is játszottak az orgazda­ságban s egymás barmára, ménesére vagy házához hajto­gatták a lopott jószágokat. Nem ritkán hozzájuk csatlakoztak a külső csaplárosok is, kik sokszor ellátták és elbujtatták a tolvajokat, úgyhogy a tanács e miatt a nagyhajlási csárda lerontását is szorgalmazta az uradalomnál.  (1814.) Általában tilos volt a pásztoroktól a gazdaság tudta nélkül jószágot venni, valamint a bojtároknak nyerges lovat tar­taniuk, bár ily módon képtelenekké váltak az elveszett marha és a jó "paripán nyargalászó betyárok keresésére és üldözésére. A tolvajok és betyárok a tulajdonost, olykor a pásztort le is ütötték, s e miatt a pásztorságra nem épen könnyű dolog volt becsületes embert kapni. ( 1819—20.) Leginkább a lovat, ökröt, juhot és sertést ragadozták, de elvitték a kunyhókból a pásztorok és napszámosok eleségét és szerszámait is. Különösen kegyetlenek voltak a másunnét ide került rablók s ezért a jövő-menő idegenek, csavargók forgalmát mindenkép' ellenőrizni és megnehe­zíteni kellett. Ezektől az írásos igazolványt már a XVIII. század első felében megkívánták. Tilos volt 24 pálca mellett nekik a városban s a nyájaknál szállást vagy cselédi állást adni bejelentés nélkül;40 éjszaka lámpás nélkül az utcán járni vagy a korcsmában időzni.41 Szokásban volt a csa­vargót és a szállásadó embert nyakuknál fogva összekötve kísértetni ki a városból a város szélén lévő akasztófáig.42 Az idegen és útlevél nélküli csavargókra az orszá­gos hatóságoknak s az uradalomnak is folytonosan nagy gondja volt s utóbbi tüzetes rendszabályt is adott ki (1791.) ellenők, együvé foglalva őket a pásztorokkal és cselé­dekkel. Benn a városban is gyakoriak voltak a ház feltö­rések, kiásások, nádlopások s ezért volt 6—24 pálca alatt tilos az »éjjeli kóborlás«, vagyis utcánjárás. A megfogott tolvaj a kárt megtéríteni tartozott s 100—300 botot kapott. Az újratelepülés időszakában több rovott múltú ember fész­kelte be magát  a  városba,   kiknek  egy része   a   büntetés elől menekült ide. Azért ez időből példák vannak rá, hogy a tolvajságért akasztással fizetett a vár- ( 1717—50.) megye, de az sem volt ritkaság, hogy a rossz ember nálunk teljesen megjavult. így egy nemes valami »ökörbaj« miatt kénytelen volt kiköltözni Szabolcsmegyéből: nálunk tehát álnév alatt telepedett meg, meghonosult s mind maga, mind háznépe és utódai oly fedhetetlen magaviseletet és becsületességet tanúsított, hogy ezek egyike idővel főbí­róvá választatott, mely után néhány évtizeddel a család visszavette valódi ősi nevét, nyíltan is nemeseink sorába állott s ivadékai köztünk mai nap is becsületben és tisz­tességben élnek. Leggyakoribb volt a lopás a pusztán, a nyájaknál, különösen a méneseknél. Ha a tolvajok ellen nagyon szigorúan alkalmazták a törvényt, pásztorokat alig lehetett találni, mert a meglevők is felmondták a szolgá­latot, mivel vagyonuk és életük forgott veszélyben. Ilyen­kor a tanács ugy rendelkezett, hogy a barom- és |1804. ménes gazdaságokat arra kötelezte, hogy a gazdaságok mindenike hétről-hétre egy-egy lovas embert adjon, kik csapatokba osztva a város hadnagyának vezetése alatt szüntelen kerülték a pusztát s kivált éjjel a pásztorokkal együtt vigyáztak a barmokra, egyszersmind megkérte az uraságot, hogy azoktól a gazdáktól, kik tolvajságban vagy orgazdaságban részesek, vegye el a tanyaföldet, melyen a lopott jószágot elrejthették.43 Korábbi években, mikor még a földnek nem volt becse, az ilyen embere- ( 1724—40.) ket jó magas bírsággal (25—40 forint) s ezenkívül kitil­tással sújtották. Ez időből volt rá példa, hogy a bírák magok is orgazdaság gyanújába estek. Vas Ferkó és társai, híres lókötők, ugyanis több szép csikót elragadoz­tak, míglen hurokra kerültek s a szegedi katonai (1717.) ispánság előtt »bőrükkel lakoltak«. Károlyi Sándor a bírákat az eset felől azzal értestié, hogy »ha talán többen is volnának részesek e bűnben«, a kir. ispánságot »másfél száz tallérral elégítsék ki«, annyival inkább, mert a lopott lovak egyike is megért 100 tallért.44 Tíz-tizenöt évvel később Vékony (más nevén Csécsi Nagy) Jankó egész rabló­bandát tartott, vakmerő és kegyetlen tetteivel nagy vidé­keket tartott rettegésben s országos nevezetességre tett szert. Végre a zsiványt Szerencsen elfogták, a mikor (1731.) egyebek közt azt  vallotta,   hogy  ő  a vásárhelyi bírákkal és gazdákkal is jó lábon állott, kik a lopott jószágoknak helyet adtak s neki előre barátságosan meg is izenték, hogy rejtse el magát inásuvá, mert a vármegye üldözi. E vallo­más igen nagy feltűnést keltett s Károly király füleihez is eljutott, ki az ügyet külön rendeletlel utalta a várme­gyére. Igen nagy számú tanukat hallgattak ki, de a bírákra egyéb nem sült ki, mint hogy egy alkalommal, mikor a lopott jószág megkerült, nagyobb veszedelemtől tartván, »a tolvaj kurucokat elbocsájtották« — egyébként Nagy Jankót mindig üldözték. A törvényszék tehát feloldotta a bírákat a tolvajokkal cimborálás vádja alól s nekik erről hiteles bizonyítványt is adott.45 Az elöljáróság buzgalma nemsokára ezután abban nyilvánult, hogy olykor 30—40 fegyveres embert ültetett fel, olykor a jegyző vezetése mellett, egy-egy veszedelmesebb tolvaj ellen, kik aztán a szomszédos községekkel egyetértve, hajtóvadászatot tar­tottak a rossz emberekre. Ez volt a »p a r a s z t vár­megye", melyhez eleink főleg a korábbi időkben sűrűn folyamodtak, s melyet a helytartótanács azzal támogatott, hogy az elfogott tolvajok után 10 írt jutalmat biztosított.46 Károlyi Sándor különösen panaszkodott, hogy az alföldön a lólopások igen elhatalmaztak, mi miatt ő maga is sok kárt szenved. Különösen elszaporodtak azok a nyomtatás elvégződése után, mikor t. i. a szegény embe­rek a külső munkából kifogytak s a betyárok száma egy­szerre meg növekedett. Ugyanez az eset volt ínség és drá­gaság idején, a mikor a tolvajok és rablók száma, mint ezt a kültörténetben annyiszor láttuk, következetesen min­denkor hirtelen felszaporodott, annak igazolására, hogy az emberek legnagyobb részét csakugyan a nyomasztó szük­ség hajtotta a törvény megrontására. Még a pásztorok gyakori tolvajsága is e kénytelenség felől tanúskodott, mert ezek nyári keresete kevés volt ahhoz, hogy belőle télen is megélhessenek, bár másfelől, mint fentebb érin­tettük, életmódjuk is kecsegtette őket a tilosra. Közlök is legrosszabb hírük volt a kanászoknak,47 kik a rétségek és zsombékok, nádasok és tavak búvóhelyei közt legeltették a sertéseket, úgyhogy már életmódjuk is előkészítette őket a tolvajságra, miért is a helytartótanács régóta úgy ren­delkezett,   hogy   a   sertések   marhaleveleit   is   kötelezővé tette, a kanászokra pedig külön felügyelőket rendelt, kik azokat hetenként kétszer meglátogassák, a »sor-pecsenyét« tilalmazta, s a döglött sertéseknek nemcsak füleit rendelte megmutattatni, hanem egész testét.48

A török világban, a százados magára hagya­tottság alatt a város mindenféle hatóság iletékességét és jogosságát kétségbe vonhatta s ezért ren­desen csak az erőszaknak engedett. A pásztor és mezei életmód a vizén járással együtt — szintén jó iskola volt az önállóság és bátorság kifejlesztése tekintetében. Mindezeknél fogva az egyébként békés és szelíd nép minden helyzetbe bele tudta magát találni, a legnagyobb rosszat is el tudta tűrni félelem nélkül s szíve akkor sem remegett, mikor a veszéllyel és a harc rémeivel, melyekben a korábbi századok alatt annyi része volt, kellett szembe néz­nie. E tekintetben csupán a nagy pestis és kolera tettek kivételt, melyek ismeretlen és heves táma­dásaikkal a tömegeket egy időre megzavarták és megdöbbentették. A nép ezen érzelgést és ellágyulást nem ismerő természete azonban gyakran fajult nyakassággá és dacossággá is, mely a később alkal­mazott törvényes zabolát sem akarta elfogadni s eleitől fogva mind végig sok gondot okozott az elöljáróságnak és még többet a földesurasságnak, mely utóbbik eljárását az egész közönség, bele­értve mindenek előtt a bírákat is, gyakorta igaz­ságtalannak és törvénytelennek bélyegezte. Az ura­dalmi tisztek és egyéb közegek sürün alkalma­zott fenyítéke ily körülmények közt semmi jót sem eredményezhetett, sőt még inkább növelte a paraszt nép dacosságát és féktelenkedési hajlamát s rontotta annak erkölcsét. Az egyébként kitartóan, pontosan és jól dolgozó parasztság a gyűlölt és unott robot munkára pontatlanul állott ki, dolgát felületesen s azzal a szándékkal végzé, hogy a sarkában lévő uradalmi cselédeket és tiszteket kijátszja s kényszeritett dolgával minél kevesebb hasznot tesz, — másfelől az uraságtől neki járó javadal­makat és haszonvételeket minél inkább kizsákmá­nyolja. Ezt az eljárást alkalmazta aztán a város és a vármegye dolgainál is, melyeket ép' oly kevéssé ismert el jó gazdáinak. Ezért a felsőbb parancsola­tok s a közmunkára és a közhaszonvételekre vonat­kozó rendeletek iránt önkéntesen nem igen tanú­sított engedelmességet. A mulasztásoknak és kihá­gásoknak vége-hossza nem volt; a legeltetésre, ka­szálásra, szántásra, nádvágásra, halászatra, pálinka­főzésre vonatkozó tilalmakat sürün áthágták, néha magok a bírák is, habár ily esetben a tanács külö­nösen szigorú volt. A Károlyiak eleitől fogva ( 1787.) »kényén tartottnak« s szófogadatlanoknak nyilvá-nitották vásárhelyi jobbágyaikat, a mint ezt fen­tebb láttuk. Antal gróf »vakmerőeknek, dacosoknak s köteles szolgálatukban hanyagoknak^ hja őket gróf Haller József főispánhoz küldött levelében.49 Ugyanez időből a szolgabíró ily rajzot ád rólunk: »a vásárhelyi nép nagyon engedetlen, szófogadatlan, sem bírájának, sem a méltóságos uraság parancso­latjának nem engedelmeskedik. — »0 excellentiája« igy inti tehát a népet, »keményen parancsolja, hogy minden ember szófogadó s engedelmes legyen mind bírájának, mind a méltóságos vármegye és domi-nális tiszt uraknak, mert a ki szófogadatlanságban fog tapasztaltatni, a mi rajt' esik, magának tulaj­donítsa, s olyan esik rajta, a mi eddig nem esett és most  e lészen utolsó megintése a népnek«.50

E fenyegetésnek azonban ép' annyi láttatja volt, mint a többi intéseknek. Hiába szabták ki és hajtották végre a súlyos büntetéseket, mindig kerültek nagyobb számmal, kik a tilalom ellenére kaszáltak a réten, szántottak a mezőn és halásztak ott is, a hol szabad nem lett volna, nem állottak ki pontosan a munkára, olykor szemtől szembe szállottak s dulakodásba keveredtek az urasági cselédekkel, a kisbírákkal, utcakapitányokkal, egyházfiakkal sleff. s mások hallatára szidalmakkal illették az uraságot, a bírákat és mindennemű elöljárót s ezzel kihívták magok ellen a a bírságokat, tömlöcözjetéseket, bolozásokat s egyéb ütle­geléseket steff. Pedig a bírák mindig résen voltak a magok és a felsőség tekintélyének megóvásánál s a feleselés vagy nyakasság legkisebb nyilvánulását sem hagyták megtorlás nélkül. így 12 pálcát mérettek egy jobbágyra, a ki a bárány dézmálás végrehajtására kiküldött közegnek azt monda: »Az egész városban nincs rosszabb ember te nálad", ( 1778.) valamint arra is, a ki a pipa adó befizetését szorgalmazó jegyző szavaira a templom kerítésében ezt a megjegyzést tette, Binintha királyi parancs volna«, nemkülönben arra a harmadikra is, a ki ugyané helyen egy más alkalommal, mikor a 17 krajcáros napszámot hirdették, azt merte mon­dani : »Bolond volna, a ki elmenne.« E szigorú (1779.) orvoslásnak hatása azonban kevés ideig tartott s egyesek engedetlenséget és dacosságát újra a szélsőségekig felfo­kozták a gyakran ismétlő néplázongások, melyek lefolyását fentebb láttuk s melyek alkalmával a háborgó és lármás elemek, habár csekélyebb számmal voltak is, felibe kere­kedtek a békés és józan értelműeknek, saját bélyegüket nyomták rá az egész népre s városunkat messze vidéken és a felsőbb hatóságok előtt is oly rossz hírbe keverték, melyre lakosságának többségénél fogva nem volt méltó. Ez volt egyik büntetése a nagyobb résznek azért, hogy az erkölcsi bátorságot levetkőzte és mélyebb meggyőződése hiányzott olyan kérdésekben, melyeknél a nyilvános túllicitálástól vagy lehurrogásról lehetett tartania. Az a jóindu­latú támogatás is, melyben a legfőbb kormányszékek s az udvar részesítették a panaszaival hozzáforduló népet, nö­velte ebben közvetlen törvényes urai iránt az engedetlen­séget és ellenmondást, a háborgási és pereskedő hajlandó­ságot. Nem is volt másban bizodalma a jobbágynak, mint királyában és a kormány legfőbb embereiben. Ezek jóindu­latában és pártfogásában szentül hitt s ezek iránt érzett őszinte tiszteletet, hódolatot és törhetetlen hűséget, mely­ben csak a korszak vége felé kezdett megrendülni, mikor a helytartótanács és a király az uraság elleni elméregsült perekben nem neki, hanem a földesuraknak kedvezett. Egyébiránt a király iránti hódoló hűség hagyományos volt annyival inkább, mert a török alatti ügyefogyott és oltalom nélküli állapot felköltötte a lakosságban a hatalmas párt­fogó utáni kívánságot, miért is az egész hódoltság alatt, de főkép' annak végén, őszintén járult a magyar király zászlója és pajzsa alá, hol földesurai nagyobb részét s Bercsényit is találta. Eltettük is, hogy az utóbbi időben mint buzgó eleségszállítók és kalauzok voltak ismeretesek a császári táborban, s Jenő herceg többször monda nekik : »Ti hívek vagy tok. «51 A király és a hazához való ragasz­kodás tette bátorrá és vitézzé a harcmezőn, a miről, mint láttuk, Simonyi ezredes tett bizonyságot, a minőnek egyéb­ként mezei életmódja is előkészítette, mely a nélkülözésre, kitartásra s a lovon járásra gyermekkora óta megtanította.

A mi végül a különböző vétkek és bűnök szám­arányát illeti, e részben nemcsak a rendszeres sta­tisztikai táblázatok hiányoznak az egész korszakból, hanem a ránk maradt jegyzőkönyvek feljegyzéseit sem tekinthetjük teljeseknek, mivelhogy némely időszakból merőben hiányoznak a bűnügyi tárgya­lások és följegyzések, másikból pedig majd a na­gyobb (gyilkosság), majd a kisebb vétségekről nem találunk adatokat. Attól fogva, hogy ilyen feljegy­zések vannak, egyenként kiírtam és osztályoztam a feltalált és ide tartozó eseteket s az eredmény következő :

1720—1739-ig évenként 3—6 eset felett ítél­kezett az úriszék (kibővítve a megyei tisztvise­lőkkel s a vásárhelyi bírákkal). Leggyakoribb vétség a becsületsértés és szitkozódás volt, melyért 25—40 pálca (nőknél korbács) járt, aztán a tolvajság (jószág­lopás, házfeltörés) és paráználkodás, melyekre az ügyész rendszerint halált kért, s ezt a törvényszék eleintén meg is szavazta, később azonban 20—150 pálcára mérsékelte (a nőket feltűnően szigorúan ítélte meg), majd a bűbájosság (boszorkányság) éven­ként 1-3 (legtöbb 1730—1734.), melyre fej vesztést vagy megégetést mondtak ki, aztán a széksértés és dacosság, melynek büntetésébe 8 forint bírságot vagy 6—12 pálcát szabtak ki. Az istenkáromlás igen ritka eset volt, melyet szintén halállal bün­tettek. Gyikosságra (emberölésre) az egész időszak­ból három példa van, két ízben a megesett leány ölte el gyermekét, egy nő pedig férjét alvása közben gyilkolta meg. Mindenik esetben halált mondtak ki a bírák. Verekedés, bicskázás s gyilkossági kísérlet többször fordult elő, a miért 100—300 pálcát és egy évi bilincsben töltendő börtönt szabtak ki. Meg­jegyzendő azonban, hogy ez időszak adatai az egész vármegye területére szólnak; melyekből a vásár­helyi eseteket nem lehet elkülöníteni, s hogy a kisebb vétségeket bíráink magok torolták meg, legtöbbször megcsapatással vagy egyházkövetéssel, melyekről ez időből tüzetes feljegyzés nem maradt fenn. Valószínű, hogy a tanács jegyzőkönyvébe sem minden esetet írtak be. 1724—26-ban, 3 év alatt, 11 fegyelmi esetről szól e könyv, melyek közt káromkodás, szitkozódás, rágalmazás volt 6, vere­kedés 2, verem és pásztorügy 2, kutyamarás 1; 1727. és 8-ban két éven át 19 fenyítő esetet talá­lunk, melynek nagyobb része káromkodás és vere­kedés ; 1740—43-ig feljegyeztek 4 mezei rendőri kihágást, 2—2 kurta csapszéket, káromkodást, tolvajságot és rágalmazást, egy hatóságnak ellenszegülést. 1740—1750-ig, 12 esztendőről, vannak feljegy­zések, melyek szerint összesen 138, évenként 4—27 eset fordult elő az összes hatóságok előtt, melyek közé a tanács is értendő. Legtöbb volt (évenként átlag 2—7) ekkor a szitkozódás, melyre most már 6—40 pálcát, néha ezen felül megkövetést is vagy 6 forint bírságot mondtak ki; a verekedés (évi átlag 3) büntetése 6—-12 forint birság vagy legtöbb­ször 6—60 pálca, aztán a tolvajság (évenként átlag 3), melyért 1—8 forint bírságot vagy 6—150 pálcát szabtak ki a tettesre, aztán az istenkáromlás (átlag 0—-5), melyet 30—50 pálcával büntettek, és a paráz­naság, 12 év alatt 8 eset, melyért egy ízben (kettős házasság) halált, egyébként 12—40 forint bírságot, illetőleg 12—60 pálcát mondtak ki. Gyilkosságra (férjgyilkolás) egy példa van, melynek tettesét elő­zetes tagcsonkitások után kiirtották; bűbájosságra 1756-ig vannak esetek (évenként 0—5), melyekben olykor tilalom ellenére is a tanács ítélt, mégpedig enyhébben, olykor pedig a boszorkányságot egy másik boszorkánnyal »állittatta meg«. Különben ezek eseteit, mint a főbenjáró bűnösökéit, rendszerint a megyei törvényszék és az úriszék Ítélte, — rontásért, emberen járásért vagy boronálásért steff. általában halálra, a boszorkányság gyanújáért tömlöcre, vas­ban, rostahányásért, melyet a nem boszorkányok is gyakoroltak egymás ellen, 6 frtra (1751). Az úri­szék ítéletei gyakrabban szóltak halálra.52 1740-ben mintegy 5 esetben ítélt az úriszék, szokás szerint halálra, mignem 1756-ban Mária Terézia kormánya elrendelte,53 hogy a boszorkány Ítéleteket végrehajtás előtt terjesszék tel hozzá, a város ellen pedig tartsanak vizsgálatot: mitől fogva azok egyszerre megszűntek, — annyival inkább, mert később a helytartótanács azt is utasításba adta, hogy a boszorkányok ellen nem kell pert indítani, ha csak igen világos bizonyítékok nincsenek.54 Az éjjeli kóborlást a bírák fenyítették, de erről írást sem vezettek. 1760—1775-ig 11 évről ismét vannak feljegy­zések összesen 152 esetről. Ebből jutott rendőri kihágásra 50, mi alatt éjjeli kóborlás, utcázás, csa­vargás,   udvaron,   malomban  pipázás,  tűzzel  való vigyázatlan bánás, hatóságnak való ellenszegülés steff. értendő; 31 pedig istenkáromlásra, 26 lopásra, 24 szitkozódásra, 11 szándékos kártételre, 6 vere­kedésre, 4 paráznaságra esett. A tanács jegyző­könyve szerint 1766. és 7-ben két év alatt személy elleni vétséget 11, vagyon ellenit 16, egyébfélét (jobbára éjjeli kóborlás és káromkodás) 49 esetben követtek el. De 1768-ból már mindössze csak 2 esetnek van nyoma. Ezen kívül kivégeztek hatot, vásárhelyiekét. Halálos Ítéletet az úriszék 1755-ben hatot mondott ki tolvajokra, kiknek ketteje másunnét való volt, 1756-ban kettőt, szintén lopásért, idegen pásztorokat, a következő években 1—1-et, kik jobbára szintén másunnét valók voltak. A kath. halotti anyakönyvek szerint 1778—1781-ig éven­ként 1—5 kivégzés történt, melyeknél valláskülönb­ség nélkül a plébánosok kisérték ki az elitélteket. Vagyoni per 1773—5-ig három év alatt összesen 67 fordult elő.

1790—2-ben, az alföldi nagy ínség idején, három év alatt a városházánál az esetek száma 447-re szökött fel, melyből rendőri kihágásra, beleértve a hatóságnak való ellenszegülést s a széksértést is, 129, lopásra 106, szándékos kártételre 68, károm­kodásra és paráznaságra 41—41, verekedésre 39, becsületsértésre és szitkozódásra 16 jutott, csalásra, hamis esküre pedig 7. Most már büntetés fejében egyre-másra pálcát (nőknél korbácsot) róttak ki. A legkisebb büntetés (éjjeli kóborlásért) rendszerint 6 pálca, a legnagyobb 24—50 volt, utóbbikat egy nő kapta. Vagyoni kereset volt a tanács előtt 1790-ben 35.

1819.   és  20-ban a  vármegyén minden lopást jegyzékbe vezettek, melyből tudjuk, hogy e két év alatt 345  ilyen  eset fordult  elő   az  egész megye területén, a lopott s illetőleg rabolt tárgyak összes, értéke pedig 81691 forintra rúgott. Leginkább lopták a jószágot.55 A csongrádi uradalom börtönében a nyári hat hónap alatt 21 elitélt rab között 13 volt vásárhelyi. Büntetésbe 1/6—2 évi börtönt, 10—200 pálcái, 2—250 forint fizetséget mondottak ki. A börtön rabjainak összes száma 73, kiknek életkora 11—60 év közt váltakozott, jobbára pásztorok, zsel­lérek és gazdák. Cigány nagy számban. Zsidó is volt egy, ki felett nem a megye, nem is a város, hanem a földesuraság látott törvényt. Tizenhárom ( 1835.) évvel később az uradalom tömlöcében 84 rab ült, kik közt 49 volt vásárhelyi. A rabok közül elitéltek 39-et (köztük vásárhelyi 26), fölmentettek 17-et. Amazok csaknem mind pásztorok, van egy-két mesterember és kertész is. Bűneik jószág- és gabonalopás, orgazdaság, káromkodás, verekedés, gyújto­gatás, gyilkosság. Életkoruk 20—50 év közt.56 Mint­hogy a férjek nagy része állandóan a mezőn künn lakott, nem lehet feltűnő, hogy a tettesek közt főleg paráznaság, korcsmai kihágás, szitkozódás, lopás eseteinél a nők minden időszakban aránylag nagy számmal voltak. Egy nő, urának sok porté­káját elhordván a korcsmába s ezért már több ízben megkorbácsoltatván, végre 70 korbácsra ítél­tetett s irást adott róla, hogy »soha többé részegítő italt nem fog innya«.3 Volt eset, hogy az úri- ( 1748.) szék egyszerre 14 parázna nőt csapatott ( 1766.) meg.4 A kihágó, — főleg az egymást mocskoló és verekedő — asszonyok ellen a bírák mindenkor igen szigorúak voltak s a lehető legkeményebb büntetéseket mondták ki. A boszorkányok kizárólag az öreg asszonyokból kerültek ki.

130. sz. A deresen.

Az úriszék s később a vármegye illetékessége Csongrád-megyére terjedvén ki, a vétkesek az egész megye területéről, sőt az ország egyéb részeiről is valók voltak, miután itt fogattak meg és a büht itt követték el. A legnagyobb gonosztevők rend­szerint idegenek voltak, mert az alföld állatgazdag­sága, téres pusztaságai s rétségei messze földről is ide csábítgatták a tolvajokat és rablókat. így 1755-ben az úriszék öt tolvajt ítélt nálunk halálra,57 kiknek egy része vidéki volt (köztük egy tápéi kanász), másik évben egy csongrádi csikóst, egy Ugocsa-megyei csordást és egy helybeli csordást, 1761-ben egy debreceni embert, 1763-ban egy csongrádi cigányt akasztottak fel nálunk, és így tovább. A XIX. század leghíresebb rablói, az 1834-ben itt felkötött Sándor Sándor s a negyve­nes évek haramiája, Rózsa Sándor, ki határunkba is sok gonosztettet követett el, szintén másunnét valók voltak. A gonosztevők s a kivégzettek ezen száma azonban régebbi időhöz, más vidékekhez s Európa egyéb országaihoz képest még csekélynek mondható. A török alatt nev. az egész alföldön úgyszólva megszűnt a mezei közbátorság. Békás-megyében még a XVIII. sz. elején is a lopás, rablás, gyújtogatás, verekedés, paráznaság igen elvolt hatal­mazva.'' Ellenben nálunk az úriszék bünfenyitő taná­csa sok ideig évenként csak egyszer ülésezett, — oly időszakban, mikor a bánsági oláhok tolvajlásai és rablógyilkosságai ellen folytonosan a katonaságot kellett mintegy hadjáratban alkalmazni.59  (1764.) Temesváron a tolvajok nem fértek a börtönben.60 Ennek vidékén  az oláhoktól,  gyilkos természetük miatt még a késeket is el kellett szedni, ( 1787.) ugyanakkor Aradmegyében, Kalocsa vidékén s egész Erdélyben a rablóktól nem lehetett járni az országutakon,61 Máramarosban s Nagyváradon pedig tetemes katonaságot alkalmaztak a lakosság oltalmára.62 A magyar hazában általán véve igen olcsó volt a paraszt testi épsége, és élete s a vármegye urai a vétkes jobbágyok ellen a kinzás és a kivégeztetés különféle nemeit ürün alkalmazták, úgyhogy az utazók mindenfelé találták az akasztófákat, melyeken a kivégzettek függőitek.63 De a külföldön még rosszabb .állapotok voltak s magában a szent városban, Rómában, 13 év alatt 22 ezer gyilkosságot követtek el.(  1774—1787.)


Lábjegyzetek

  1. Katona, Hist. Crit. reg. Hung. XX./l. 549. 630.
  2. U. o. XXVII. 668.
  3. L. egyebek közt 1547 : XXVI. t.-c.
  4. Verancsics Katonánál, i. ni. XXIII. 351.
  5. L. Bornemissza, Mélius, Monoszlói s a többiek pretlikációs könyveit.
  6. Lásd ezeket Tóth Ferencnél, Magy. prot. ekklésiák históriája, 1808. I. 151-4. 11.
  7. E részben érdekes, a mit egy Törökországban uta­zott magyar nemes elbeszél Galeotinál, De dictis et factis Matthiae regis. Schwandtner kiadása 11. r. 416—417.11.
  8. Mindezekre nézve 1. különösen  Csongr. m.   rendeletét 1807-ről. V. lt. Rvi. 36. cs. 96. sz., a htt. 1794-ki rendeléseit (u. o. 99. sz.) és a városi kapitány teendőiről és hatásköreiről szóló 1821-diki szabályrendeletet (u. o. 10. cs. 160. sz.)
  9. A városi néprajzi múzeum birtokában.
  10. Mellőzve a régieket, ]. egyebek közt: Erd. orsz.gyűl. végz. 1556-ból Szilágyinál, Érd. orsz.-gy. eml. 1.470.
  11. 1665-ből Gyárfásnál, Jász-kun tört. IV. 494.
  12. Pestmegye 1660-ban halállal fenyítteti a káromkodókat. (Hornyik, Kecskemét tört. II. 485.) Borsod-Csongr. m.-i. végzések 1671., 1683-ból. Borsod m. Statútumai Proth.
  13. fol. 16.
  14. ujabb, 1844-diki rendelet V. ltrban. 5 Úriszék végz. Publikációk jkve.
  15. Szilágyi, Erd. orsz.-gv. eml. VII. 512—3.
  16. V. tjk. II. 169. 384.
  17. U. o. Proth. decision. IV. 117.
  18. V. tjk. II. 380. 386.
  19. V. tjk. III. 40. 41.
  20. U. o. II. 207.
  21. Proth. Judic.
  22. V. tjk. II. 198.
  23. Brünék jószágigazgató (1831—42.) V. lt. Rvi. 10. cs.
  24. Városi Testamentum  könyv, III. 8.
  25. A reformátusoknál ezer halálozásra öngyilkosság esik 1780-ban 1, 1790-ben 3, 1800-ban 3,1810-ben 8,1820-ban 3, 1830-ban 7, 1840-ben 11,  1847-ben 20.
  26. Ref. e. tjk. I. 149.
  27. Ezt azonban elengedték a házastárs kívánságára s korbácsra mérsékelték. Példák V. lt. Rvi. 2. cs. 129. sz. (1753-ból.)
  28. Az úriszék jkve.
  29. Ref. e. tjk. IV. 158.
  30. Az ekklésia követőkről   némely   időszakban rendes jegyzéket vezettek a lelkészek.
  31. L. Csongrád m. legrégibb  bűnügyi jkvét (Prothoc. Critnin.) a vármegye Urában.
  32. Több példa Proth. decision. parlic. extra   consens. V. ltrban.
  33. A   kalh.   hal.   anyakönyvek   ulán.   (Egyebek   közt 1775—6.  táján.)
  34. Bengvel plébános panaszlevele   a várm. ltrban.
  35. V. tjk. V. 1. 2.
  36. U. o. II. 226., más eset 1732-ből.
  37. Katii. hal. anyakönyv.
  38. A reformátusoknál 1750—60-ban egyáltalán nem voltak törvénytelen születések. Ezer születésre esett 1770-ben 6, 1780-ban 3, 1790-ben 3, 1800. és 1810-ben 6—6, 1820-ban 20, 1830-ban 12, 1840-ben 21, 1847-ben 11.
  39. Egyebek közt V. lt. Rvi. 36. cs. 67., 70.,  99. sz.
  40. Helytartótan. rend.  1794. márc. 21-ről.
  41. Várm. rend.  1807.  dec.  1-ről.
  42. Proth. decision. part. extra conses. IV. köt. 50. 1.
  43. V. lt. Rvi. 3. a. cs. 122. sz.
  44. V. lt. Rvi. 2. cs. 15. sz.
  45. Proth. Criminalium causarum etc. Az úriszék bűnügyi legrégibb jegyzőkönyve Csongrádm. ltrában.
  46. Az 1791. márc. 21-iki rend.
  47. V. tjk. II. 1758-ból.
  48. Az 1791. márc. 21-ki rendelet.
  49. A levél a gr. Károlyi nemzetség bpesti ltrábart.
  50. V. tjkv V. 401,
  51. Szőnyi Eenj. a ref. egyház jkvében I. 83.
  52. L. az egyes ítéleteket az  úriszék  bekötött jkvében Csongrádm. Urában és szétszórva a városi ltr iratai   közt.
  53. A rend. 1756. ápr. 16-ról Csongrádm.   lt.   XV.  16., 17. és 16.
  54. A  rendelet   1768.   jul.   20-ról   Csongrádm.   Urában XXIII.  14
  55. V. lt. Rvi. 36. cs. 67. sz. ! Kaszap-féle iratok a gymn. ktrban. 5 V. tjkv II. 111.
  56. Az úriszék jegyzőkönyve  a  gr.  Károlyi nemzetség bpesti Urában.
  57. Végrendeleteik V. Ijk. III. 37.
  58. Karácsonyi, Békésvm. tört. s rég. évk. XIII. 38.
  59. Szentkláray,    Az  oláhok   költöztetése   Délmagyarországon.   M.   T.   A.   értek,  a tört. tud. köréből 1891. 91.
  60. Magvar Kurir. 1787. 285. 380.
  61. Magv. Kurir. 319., 339.,  372., 518.
  62. U. o". 308., 535.
  63. Grünvald, A régi Magyarorsz. 400—401 (néhol túlozza a nemesek erkölcsi silányságát és a parasztok sorsának nyomorúságait.

 

 

   
Előző fejezet