MEGKÖZELÍTÉSEK

Németh László felszabadulás utáni első alkotó korszaka az egész írói életmű megítélése szempontjából alapvető jelentőségű téma. Ekkor történik meg benne az „elemek végső elrendeződése". Ha a tanulmányírónak a Tanú, a szépírónak az „óraadók királysága" a fénykora. Legjobb regényei és drámái - az Iszony és az Égető Eszter, a Széchenyi és a Húsz - ekkor keletkeznek. A korszak nagy vívmánya a történelmi dráma és a társadalom életét élő és alakító regényhős. A kísérletező író-pedagógus műhelyében szembesül az utópiateremtő hajlam és a növekedő realitásérzék: ebből a feszültségből születik a tanügy rendezésének gyakorlati terve és az írói pálya természettudományos realizmusa.

Németh László írói pályájának ritmusa szakaszos; nem egyenes vonalú egyenletes mozgás, hanem föl-fölgyorsuló s meglassúbbodó alakulás. Fejlődéslélektani felismerése a lélek kataklizmáiról nemcsak a pedagógiára érvényes törvény, hanem önjellemzés is: „Minden tanterv a fokozatos fejlődés alapján áll: az ismeretadagok egy lépésről lépésre erősödő szellemet tételeznek fel a padokban. Az igazság azonban valószínűleg az, hogy fokozatos, egyenletes fejlődés sohasem volt, és sehol sincs a természetben. Az állatfajokat nem a természetes kiválasztódás hozta létre, hanem a mutáció, a kultúrák nem korallzátonyként keletkeztek, hanem merész alkotásokként álltak elő. Az egyén sem úgy nő, mint a cseppkő, hanem el-elakadó, erős növés-lökésekben. Egy-egy biológiai tendencia vagy eszmei erő elkap bennünket, egész lényünket a maga irányába csigázza, aztán elengedi, míg új erő, új eszme nem lesz úrrá rajtunk." Ez a gondolat, mely a Tanú idején születik, nem véletlenül bukkan fel újra a felszabadulás utáni első tanulmányokban: „Különösen a fokozatosságra haragudtam mindig. A mi belső fejlődésünkben sem fokozatos semmi. Ami új készül bennünk, az egyszer csak itt van; kirobban. A virágok egy éjszaka nyitnak, a kis költő elalszik, s felébred a nagy. Még a férfiasság is csak egy év, fél év, néha hetek alatt ébred." A gondolat külsődleges megjelenése egybeesik az írói fejlődés nagy fordulataival: az első szellemi földrengést a Tanú, a másodikat (s tán a pályán az utolsót) a vásárhelyi katedra jelképezi. Epicentrumához legközelebb a kulcsművek állnak: a harmincas éveké a Gyász és A minőség forradalma, a negyvenes évek második feléé - mint folytonosság és megújulás programja - az Égető Eszter. Frekvenciája mindkét esetben az írói pálya másfél évtizednyi kiterjedését meghatározza. Az elemző föladata, hogy az életmű csomópontjait ragadja meg; így az 1945-48 táján kibontakozó elvet, mely Németh László felszabadulás utáni egész írói munkásságát formálja.

A Tanú vállalkozása heroikus: az eszményt az erkölcsi utópia romlatlan fényében mutatja föl, a világgal keveredni képtelen tisztaság a kiválás bátor gesztusával óvja önmagát. Az Égető Eszterben a belátás jut túlsúlyra: a társadalomba való beilleszkedés, a szolgálat erkölcse, a világgal teremtett termékeny összhang. A két gondolkodási minőséget a kései írói vallomás így határolja el: „Én fiatal koromban ezt mondtam: az író dolga az, hogy a maga véleményét más vélemények felé éles lapokkal elhatárolja, s így azt, amit a gondolkodásnak ő jelent, mintegy kikristályosítsa. De ha ma lennék fiatal, inkább az élettel, az életben útjukat kereső nagy emberi érdekekkel próbálnám azonosítani magam. Úgy tekinteném, mint szívós gyökereivel kemény kövek közt tapogatózó növényt, s magam is vele csinálnám fényt nyomozó, sziklát őrlő, szívós és tétova munkáját. Az adott szocializmus fölött például nem egy tökéletes szocializmus plátói eszméjét próbálnám megcsillantani, hanem lentről, a szívemben hordott Jóügy felől próbálnám úgy átjárni, hogy minél jobban hasonlítson rá." A megtett út távolságát oly végpontok is jelzik, mint szépirodalomban a regényalak Kurátor Zsófi büszke magánya és a drámahős Széchenyi rémlátó képzelete; gondolkodásban a görögség s az életfilozófiák mitikus világképe és a XVII. század természettudományos racionalizmusa; erkölcsben a szigeteszme és a nagy család terve; műfajban az esszé intuitív áradása és a tanulmány gondolkodói fegyelme; magatartásban a kritikus elvi engesztelhetetlensége és a tanár megértő derűje; s végül színtérben a középosztályi létbe épülő Törökvész és a népbe húzódó író vidéki hónapos szobája.

A Németh László-i földmozgások vezérlője a gondolkodó. Nem a tanulmányíró; Németh László a gondolkodói jelenlétet nemcsak egyetlen műfajban - a tanulmányban - valósítja meg, hanem a szépirodalomban is. Megtévesztő volna bármilyen műfaji hierarchia tételezése. Az esszéista és a valóságábrázoló szerepeit a Tanú-évék és a vásárhelyi korszak közt felosztani: mechanikus egyszerűsítés. Idea és ember, önkifejezés és ábrázolás, líra és tárgyiasság ebben az életműben eltéphetetlen egység. Nagyon tanulságos, ahogyan Németh László visszaemlékezésében a vásárhelyi évek nagy regény- és drámacsúcsai - az Iszony és a Széchenyi - helyett a mögöttük lévő gondolati munkát emeli ki: „Az az öt év, amelyet Vásárhelyen, az Alföld csendjében töltöttem, gondolathozamban életem legtermékenyebb szakasza volt" - írja a Megmentett gondolatokban. Az életmű egységét a gondolkodó Németh László teremti meg: a tanulmány az eszme nyílt és közvetlen megjelenése; a regény ugyanezen eszme emberben - az író tipológiája szerint: szentben, hősben vagy szörnyetegben - való megtestesülése; a dráma az eszme elakadásának terepe. A műfaj e koncepcióban nem annyira elhatárolódás, öntörvényűség, próteuszi alakváltás, inkább variáció, hangsúlyeltolódás, újrafogalmazás. A művek szinte ciklusokba rendeződnek, s az életmű centrumait alkotó gondolatokhoz kötődnek. így az elemzőnek ki kell pillantania a műből és műfajból a nagyobb egységekre: korszakra, életműre is - hogy az alkotások mögött föltáruljon a szerkezet s alapeszme.

A pálya törvényei közül a változásét emeltük ki. Ám Németh Lászlónak van sorsmetaforája az állandóságra is. A marxista Korunkkal vitázva fogalmazza meg: „Én nem vagyok Paulusz a damaszkuszi úton; sokkal előbb egy közönséges galagonyabokor a damaszkuszi úton, mely rügyből szárat, szárból virágot hajt (tüskét is közben); erre is van ága, arra is, hol itt éled, hol ott szárad, de egészében mégiscsak hű és hajtani és gyümölcsözni óhajtó bokor. Vannak emberek, akiket a pillanatnyi megvilágosodás térít meg; ezek született pártemberek, egy gondolat elkapja őket, mint nyulat a sas. Engem nem ragadhat meg így az igazság, bennem csak rügyezhet, nyílhat, s ha szép az idő, gyümölcsözhet. Ilyen a szervezetem." A dinamika helyett a növényi statika fejezné ki inkább az életmű jellegét? Ami benne változás: csak a gondolatrendszer rugalmassága, alkalmazkodás, arányeltolódás? Formálisan mindez könnyen bizonyítható. Az Iszony alapgondolata már a Gide-tanulmányban készen van: „Az erkölcsi erőfeszítés értelme: ez a gide-i probléma. Merre van az életem: ár ellen vagy ár iránt? Akkor vagyok ember, ha legyőzöm magam, vagy ha a bennem bujkáló lehetőségekre bízom? Egység vára legyek, vagy a meglepetések dzsungele?" A Széchenyi pszichológiája fölbukkan D. L. hátrahagyott írataiban: „A veszély megrohanja az elmét, a kielégítetlen szükséglet szorongatja, a fájdalom csengőszóval veri fel nyugalmát. Az elmének foglalkoznia kell az új helyzettel, hogy kiszabaduljon belőle..." Az Égető Eszter különcei a harmincas évek tanulmányaiból lépnek elénk. A minőség forradalmában „Az emberek nem bírják valami monománia nélkül. Az egyéniség, melyet a munka visszautasít, kárpótlást keres. .. A legsiralmasabb vidéki környezetben európai műveltségű emberre akadsz. A munka magával rántja az igénytelenségre hajlamosakat, s magukra hagyja, elszabadítja az igényeseket." A csomorkányi emberfajta „tengermélyi értékes geológiájában" mintha a Kisebbségben tipológiája elevenedne meg: sorsuk „a boldoguló magyarok hazájával szemben" a kárhozóké. A példákat fáradság nélkül lehetne tovább szaporítani. Németh László felszabadulás utáni munkásságában lebírhatatlan szándék a múltjához fűző gondolati hűség. Ám előjele más: már nem szembeúszás a történelemmel! „Csak az a világ újulhat meg, amelyben mindenki kitart legjobb hite mellett" - tanítja az író Húsz Jánossal Konstanzban. Ha a vegyi anyagok - a gondolatok - jól ismertek is, a kémiai reakció eredménye új: önmagát múltjával teljes emberként akarja az új világnak ajándékozni. Az utópia hőse, „a magyar Tolsztoj", Dávid Sándor távolodik Xavér atyától és Villányi-Polütroposztól, ám teljesen nem szakít velük, viszont egyre jobban megérti Kaszás Imrét. Hibát követnénk el, ha a gondolkodó Németh László belső krónikáját A minőség forradalma vagy Az értelmiség hivatása köteteivel zárnánk. Az életmű egy pillanatra se merevedett a befejezettség dogmájává, természete a mindvégig formálódó aktivitás, átrendeződés, alakulás; megújulás a folytonosságban. (A kísérletező ember eszmerendszere nem is lehet zárt, hisz maga a vizsgálandó tárgy változik szüntelen: a társadalom.) Azonban akkor se vétenénk kisebbet, ha a felszabadulás utáni Németh Lászlót kategorikusan szembeállítanánk a Tanú írójával. A gondolatrendszer - ha egyes, két világháború közti konkretizációit, mint „harmadik út", Kertmagyarország, mélymagyarság, érvénytelenítette is az idő - alapelveiben tovább él, s új problémák elemzésére is alkalmas. Égető Eszter a minőségelv gyermeke, s Méhes nemcsak ellenképe, hanem egyszersmind „természete gyöngébb öcs-cse". A történelem megcáfolta volna Németh Lászlóban a gondolkodót? Sommás és igaztalan állítás. Inkább az író maga igazodott hozzá, önkorrekcióval is, hűséggel is. Király István okkal figyelmeztet, hogy a múló idővel „az alkudó, hátráló, kispolgári, reformista elméleti koncepcióban felfedhető lett az ellentmondásosan bár, de ott ható, messzire néző vágy, a művészi utópia: az ember minőségi szükségleteinek fontosságát látó, humánus igény." Igaz, a kétféle szocializmus, az íróé és a marxizmusé, nem fedte át egymást. De Németh László korai „plátói" szocializmusa már 1945 előtt megalapozta benne a készséget az „adott" szocializmus alakító vállalására. E vallomása az Új Szellemi Front összeomlásakor született: „Magyar reform nincs és nem lehet; országunk, melyet én egy korszerűbb szocializmus kísérleti gócává szerettem volna tenni, szocializmus és fasizmus jelentéktelen csataterévé vált. Hogy én e csatában csak a szocialista oldalhoz húzhatok: eldőlt évek előtt már." Ezen előzmény nélkül nem lett volna később oly éles helyzetmegítélő érzéke: a szocializmus az ő számára már 1945-ben megmozdíthatatlan tény, adottság és lehetőség; egy pillanatra sem osztozik a koalíciós idő polgári illúzióiban, mint ahogy a Rákosi-korszak zord atmoszférája se fordítja vele szembe. Politikai vagy ideológiai jellegű közeledés volt? Mindkettő, s több is: írói. Az életmű a vásárhelyi korszakkal épül be a szocializmusba. Az irodalomtörténész feladata, hogy e folyamatot a maga bonyolultságában mutassa be, anélkül hogy kiszakítaná az egész életmű összefüggéseiből.

A lángészt - mint modellre, Móricz Zsigmondra alkalmazva - az önarckép érvényével az író így definiálja: „A feladathoz szükséges képességeken kívül emberfeletti energia, melyet akarva vagy akaratlan egy célra tud, kénytelen összpontosítani." Az írói korszak a Németh László-i életműben: kiterjedés egy mag körül, „kevés elemből felidézett gazdagság". Sőtér ezt nevezi a témák körben forgásának. 1945 után a korszakváltás hangolja újra az életművet, s a belőle származtatott feladat. Munkaterve „a történeti esszében: az újkori módszer jellemzése és bírálata; pedagógiában: az alakuló világcivilizáció polgára számára a tananyag összeállítása; regényben: a civilizációváltás megrázkódtatásainak a megírása; drámában: kifejezés és vers érvényesítése a prózával, elemzéssel szemben." A pedagógia nemcsak kerete, de katalizátora is az új vállalkozásnak. A pedagógusi és szépírói munka egymást kölcsönösen megtermékenyítő kettősség. A katedrán „új Tanú" születik. Míg a régi múzsája az „égtájakat kereső" tájékozódás volt, az újé a kísérletező embereszmény. A cselekvő ész vallatja a valóságot, s eszme és történelem reakciójából olvassa le az eredményt. A gondolkodóból mindinkább előlép a moralista, a pedagógus, a népnevelő - aki számára már nemcsak a gondolat játékos öröme fontos, hanem annak hatása is: hogy másokban tetté válhatik-e. Az „új Tanú" szerkezete is emlékeztet a harmincas évekére: új tájékozódás (az író ekkor fedezi fel a filozófiát, az újkor szellemét), rendszer (meg akarja írni enciklopédiájaként a Négy Könyv-tí), reform (pedagógiai terv) egyszerre. A tanóra az esszéíró műhelye, a fogalmazás kínja és a megjelenés kockázata nélkül. Jelentőségét az író a Megmentett gondolatok visszapillantásában így vallja meg: „Ritkán esik meg, hogy az ember ötven felé egész műveltségét megújíthatja, alkotó módon átkristályosítja. Magamért én nem tettem volna meg, ahhoz már lomha voltam. De a diákjaimért... Egy-egy órámra ötöt is készültem. Ezekben az években nem kellett esszét írnom; egy-egy esszé volt minden óra; a Tanú leglázasabb éveiben sem írtam annyi s oly sokfele néző tanulmányt, mint itt. Egy új Tanú: ez is volt tanításom, de nem az ifjúság láza nézett szét benne, hanem az érett kor rendszerezgető nyugalma." Az „új Tanú", ha megjelenik, az író vásárhelyi főműve. A kései tanulmánykötetek - a Sajkódi esték, A kísérletező ember és a Megmentett gondolatok ennek az elsüllyedt Atlantisznak a feledésből magasabbra meredő tetői és tornyai. Lehető rekonstrukciója a legszükségesebb és legnehezebb kutatói feladatok közé tartozik. Az „új Tanú"-hoz kötődik a szépirodalom: nemcsak az egyidejű, az utóidejű is. A belőle kiömlő láva szilárdul meg az író utolsó drámáiban és regényeiben. A kései társadalmi drámák közül vásárhelyi eredetű az Utazás terve és a Nagy család eszméje, a Harc a Jólét ellen életanyaga. A két Bolyai hősei „az őrültekből lépnek ki, azzal a különbséggel, hogy lángelmék s nincs Égető Észterük." Az Apáczai a tanár hattyúdala, a József és testvérei, a Négy próféta az 1950-es nyár ötlete. A tanóra a színtere a drámai genezis első szakaszának, a téma tanulmányszerű megformálódásának. A történelmi drámák első vázlatát ma is őrzik a tanítványok töredékes jegyzetei. Például a II. József-ét: „Tragikus sorsú felvilágosult ember volt, császár-forradalmár. Eszményképe anyja halálos ellensége, II. Frigyes. Századokkal előzte meg korát, és ez lett a végzete... Halálos betegen tér haza a frontról, népei gyűlölik, a zseni terve nem valósult meg, halálos ágyán visszavonja rendeleteit. Megbukott a császár forradalma, egy csalódott szegény ember jóakarata." Vagy Az ámlóét: „Görgey másfél év alatt kiadta erejét; téli, tavaszi hadjárata után október 6. következik. Kossuth lemond, a felelősséget reá hárítja, kimegy az országból, őt azonban hazaárulónak bélyegzik. Valójában nem volt az, ugyanis nem tehetett másként." Még Az írás ördöge is Vásárhelyen fogant. „Mint egészségtantanár, amikor az aszepszis történetéhez értünk, a jobb viseletű osztályokban Kruif Bacillusvadászaiból Semmelweis történetét szoktam felolvasni" - emlékezik vissza Németh László. Hasonló gondolatmeneteket idézhetnénk a tanórai füzetekből az Iszony és az Égető Eszter készülő tipológiájához is. A Németh László-i életmű természete írja elő megismerése módszerét. Lényegét csomópontjaiban ragadhatjuk meg. Ilyen csomópont az író felszabadulás utáni pályáján 1945-48 - az „óraadók királysága".

A vásárhelyi korszak három periódusra tagolható. Az író két - egymással szervesen összefüggő - probléma megoldására keres választ: mi legyen a viszonya múltjához, s miképp illeszkedjék be a mozduló történelemmel változó világba. Az első időszak (1945-47) válaszát a gondolkodói ambivalencia, a belső zaklatottság jellemzi. Egyszerre írja A tanügy rendezését és a Mathiász-ellátó-v. a művelődés optimista reformtervét a pedagógia csődjét ábrázoló drámával. Drámahősei ekkor - most a dráma a jellemző műfaja - jobbára „szörnyetegek"; igazságaikba görcsösen kapaszkodnak, de emberi kapcsolataik jóvátehetetlenül megromlanak. A második időszakban (1947-49) az írói pályát a megtalált egyensúly jellemzi. A szolgálat aktív magányába húzódó Kárász Nelli és Égető Eszter alakjában az értelem már kiegyezik a belátással. Hit és valóságtudat nem dilemma, hanem szerves egység. Az új életrecept: az individuálissal szemben a kollektív élet eszménye. A harmadik időszak (1949-53) fordításban telik. A horizont beszűkül, de a szenvedély nem: műfordításban is nagy vállalkozás zajlik - a közép-kelet-európai irodalmak közvetítése, a prózanyelv szerkezetének kutatása. E tagolás nemcsak belső szükséglet vetülete, jobbára szándék és adottság szorításában születik. Ellentmondás alakul ki az írói terv tisztasága és fogadtatása közt. A gondolkodásában megújuló írót a kritika - főképp a polgári pártok, legkevésbé a kommunista- és parasztpárt ideológusai - a régi szemüvegen nézi;hellyel-közzel mint a „mélymagyarság"félfasiszta ideológusát. Pedig ekkor már nem igézi a harmadik út utópiája, sőt tevékeny szerepet vállal a népi Magyarország építéséből: tagja az írószövetségnek, a Szabadművelődési Tanácsnak, szellemi vezetője a Népi Művelődési Intézetnek. Az író e drámája teszi a korszakot Németh László leglíraibb, legemberibb, legtermékenyebb pályaszakaszává.

Sükösd Mihály a Németh László-i műben a teljesítményt csodálja: „az agy, amely létrehozta, a természet egyszeri, mindmáig nem ismétlődő csodája". Az eredménynél is nagyobb csoda az egység: hogy az életmű - alkalmazkodón a történelemhez, engedvén az érdeklődés szüntelen változásainak - mennyire együtt maradt.