|
|
Németh László a felszabadulás után drámaként élte meg sorsát. Pánikoktól szaggatott idillként. Az írói önértelmezés félelmetesen pontos: „Az én nyelvemben az idill: szépen beosztott nap, abban sok jól menő munka, zavartalan környezet, - s olyan emberek szomszédsága, akiknek az életét nagyjából helyeslem. Vásárhelyi életem is - könnyen viselt szegénységével, az üldözők távoli zsivajával rövidebb pánikoktól megszakított idill volt". Szótárában idill, pánik - nemcsak pszichés állapot: derű vagy megriadás, hanem létmetafora is. Az idill: belső rend, összhang a világgal, alkotó munka. A pánik az idill ellentéte: a lélek káosza, meghasonlás a környezettel, önpusztítás. Életrajzi alapja s háttere az írói mű fő motívumainak: „őrültség" és „belátás" párbajának. Alkat és sors circulus vitiosusa. „A szörnyeteg és a literátor küzdenek bennem, lerontva s valamelyest kiegészítve egymást. Fejlődésem lökéseiben hol az egyik kerül fölül, hol a másik. Boda Zoltánban a szörnyeteg, Kazinczyban a művelődés szomja" - olvassuk az Ember és szerepben. Sorsa mindkét énjét táplálja. A kritika rémlátó képzeletét: „Egy cseppkőbarlangban élek, ahol rémképek, különféle halálnemek, reálisak és irreálisak függnek stalagmitok helyett" - írja Ostrom után című tanulmányában. A vidéki élet nyugalma viszont édenalapító szenvedélyét: „A provincializmus nemcsak korlátot jelent, lehetőséget is; hogy az embernek provinciája, tartománya van" - idézi a múltat a kései vallomás. Az utas érdeklődő idegenségét föllazítja a szeretet, lassan szíve is „felpuhul". A Sámson még pánikmű, az Iszony is annak indul, de már idillbe vált. Az Égető Eszter azonban eszményként az idill világát rajzolja meg.
Békés - ahova kiadója, Püski Sándor hívására családjával 1945. március 10-én érkezik - az idill ígérete. A Széchenyi téri Nyeste ház hat szobájával, sok lakójával, a Holt-Körös felé lejtő kerttel „a szilasi ház városi kiadásban". Zsuzsi néni, a folyton mosolygó háziasszony s patrónusuk, Z. Bereczki Gábor „talpraesett paraszt-Bovaryné felesége" mindenről gondoskodik. B. Szabó István kisgazda miniszter nagygazda unokaöccse az írót még a rizsföldi robottól is megmenti. A test után a lélek is rohamosan újul. A kertészkedés és favágás szüneteiben Németh László valóságos „magániskolát" létesít: az érettségire készülő Nyeste Piri és mezőberényi barátnője, Szűcs Erzsi, továbbá magánvizsgázó lányai járnak bele. Lassan bontakozik a vásárhelyi pedagógiai program: a Nyelv és a Történelem tantárgyi rendszere. Ovidius- és Tolsztoj-, Racine- és Moliére-műveket, Lamb Shakespeare meséi-X. fordítják, s a szószedet, mint egy modern Calepinus, a latin címszó jelentését oroszul, angolul, franciául is megnevezi. Az érettségi előtti ismétlés pedig alkalom a humán és reál műveltség tárgyainak történeti elvű összevonására. Mint író se érzi magát elhagyatva: sorra keresi föl a sarkadi rokonokhoz autózó Illyés és a tiszántúli parasztpárti gyűléseken szónokló Veres Péter, a közelben élő Sinka és Szabó Pál, majd Szabó Lőrinc. „A kinőtt sámsoni hajnak", a felébredt alkotókedvnek három Lányaim tanulmány, egy verses dráma a dokumentuma. Belekezd a Széchenyi-be és A tanügy rendezését is. Az új világ távlata se riasztó: az Új Szellemi Front polémiájában elhangzik Révai „életet jelentő szava"; Illyés a közéleti szereplés lehetőségével, Püski pedig kiadói szerződéssel kecsegteti. Ám az idill ígérete beváltatlan marad: a békési műhelyről csakhamar kiderül, hogy tünékeny illúzió.
Felelőtlen diákok nyilas röpcédulákat terjesztenek; a nyomozás során az írókat is gyanúba fogják. A Sámson fogsága nem látomás, hanem a valóság rémlátó továbbgondolása: Féjával együtt Németh Lászlót is letartóztatják s kihallgatják. Gyorsan szabadul, ám ettől kezdve a Nyeste házat nemcsak anyagi, de erkölcsi értelemben is elviselhetetlenül reá nehezedő tehernek érzi. Egy tanyán élő kisgazda, Makra Mihály Teleki utcai házát veszi bérbe. „Egy szobába vagy inkább putriba összeszorult főzésben, gyerekveszekedésben, látogatófogadásban", ahol csak emeletes ágyakkal fér el a család, lehetetlenné válik írói munkája. A tanítványok is elfogytak: Nyeste Piri egyetemre, lányai az új tanévre a Baár-Madasba készülnek. A helyi gimnáziumban a megrettent igazgató elzárkózik alkalmazásától. Riasztóak a fővárosi hírek is: őt is fölveszik azon írók listájára, akiknek igazoló bizottság előtt kell számot adni múltjukról. Nem nehéz Szabó Lőrinc és Püski nyilvános meghurcolásában önmaga jövendő sorsát fölismernie. A békési fél esztendő a teljes kudarc élményével zárul: újból keresnie kell írói műhelyét.
Aggodalmasan válogat a lehetőségek között. Orosházán két hetet tölt, hogy letelepedését előkészítse. Csizmadia György a Tanú első előfizetői közé tartozik, most mint gimnáziumi igazgató sem tagadja meg: kész óraadóként alkalmazni. Tóth Lászlóval is levelet vált: a Tanú volt kiadója most Kecskeméten polgármester, s igazgatói állásba hívja. Legszívesebben Debrecenbe menne: közel van a Bocskay-kert, itt él halott barátjának, Gulyás Pálnak a családja, s támogatói közé számít Karácsony Sándor, Juhász Géza. Végül Vásárhely mellett dönt. Mellette szavaz kudarc és emlék; Kondor Imre professzor kitérő válasza: a debreceni könyvtárosság meghiúsult terve, s a múlt: a Móricz oldalán megismert „vásárhelyi példa". Továbbá a félelemtől diktált remény, hogy megvédi őt üldözőitől a református egyházi iskola nagyobb autonómiája.
A vásárhelyi szálláscsinálók - Kristóf Nagy István, Mátyás Sándor - fontolgatás nélküli gyorsasága, Márton Árpád elnöklelkész és Vörös Mihály igazgató szívesen hívó szava, a Nemzeti Bizottságnak az író letelepedését pártoló határozata hitet ébreszt benne, hogy a negyvenes évek elején tapasztalt szeretetet nem mosta el az idő. 1945. szeptember 2-i érkezése előtt négyszer fordult meg Vásárhelyen. Kétszer előadóként. Először 1940. április 13-án Móricz, majd ugyanez év november 9-én Tamási Áron oldalán. A helyi sajtó fenntartás nélkül ünnepelte mint „a gondolkodó magyar ifjúság vezetőjét", az Adyt követő nemzedék legkiemelkedőbb írói egyéniségét: „a második Széchenyit". Nagy hatást tett rá „a vásárhelyi példa": ami az íróknak a Törökvésszel nem sikerült, megvalósult mint Tanyai Tanulók Otthona - Vásárhelyen; a vállalkozást a Cseresnyés jövedelmének átengedésével, kb. évi 2000 pengővel támogatta. Fölfigyelt a városi értelmiség és ifjúság szellemi érettségére: a népdal- és ásványgyűjtő orvos, Péczely Attila, valamint a kitűnő pedagógus, Szathmáry Lajos kultúrát teremtő munkájára - cikkek sorában számolt be róla. Közben a személyes kapcsolatok szálai is szövődtek: kétszer is magánemberként volt a Kristó család vendége. Az Égető Eszter modellje, Kristóné, már a második világháborús pesti bombázások kezdetén üzent: szívesen látná vidéki otthonában a családot. A meghívást 1945 tavaszán - a Budapestre utazó Németh Ellával találkozván -, változott viszonyok közt is megismételte. Németh László - aki már 1941 nyarán könyv írását tervezte a városról - Vásárhelyre nem idegenbe érkezett: egy kissé úgy érezhette, mintha hazajött volna.
Németh László később mítoszt fejleszt Vásárhelyből. De ha lehántjuk róla a nosztalgia eszményítő rétegeit, s idézzük az egykorú dokumentumokat, meglepő kettősséget tapasztalunk. Egyre inkább meggyökeresedett itt, miközben szüntelen elkészült belőle. Vallomások forrósága jelzi az egyre szorosabb kötődést, ám egy-egy iskolai vakáció mindig a tervezgetés alkalma is: a jövő tanévre hová költözzék. Es mégis megragad benne, sőt később is félévekre visszatér -Vásárhely lakójának tekinthető egészen 1954 végéig. Sorsát egyszerre érzi száműzetésnek és fölszabadulásnak. A kolozsvári kisiskolába lehelyezett Apáczai méltánytalan, de nem méltatlan sorsának. A szűk térre szorult alkotóerő korlátain vívódik. Kivándorlónak vallja magát, de az öntörvényű életforma öröme tölti el. Ám ez is kétarcú: nemcsak termékeny magány, hanem leverő szegénység is. „Reggelimet, vacsorámat két év óta magam kotyvasztom össze. Nagyon jó volna, ha olyan helyet kapnék, ahol tűzhelyem vagy villanyfőzőm is volna: akkor tán az ebédemet is magam intézném el... Száz-százötven forintnál többet aligha költhetek magamra" -írja Pécsre 1947-ben. A panoráma itt kísérteties és emberi egyszerre: az alföldi műhelyt környező világ „nagy csend", „a benne alvó sivatag, a szent reménytelenség pusztája", azonban mozarti zene szól végtelenségéből. Taszítja és megragadja torz szépsége: „a vásárhelyi körgát, ahogy a várost magasba emeli, a kerítésen kihajoló barackfa, a Tarján zsákutcája, az Új-templom velenceiesre kopott kövezete." A város képére - hogy teljesebbé tegye - Tolsztoj Jasznaja Poljanáját, Gulyás Pál Ó-Debrecenét és Montaigne périgord-i azilumát kopírozza. Vásárhely számára öntisztító erkölcsi lét. „A budai börtön leégett rólam, a magam törvényén éltem" -írja később. De termékeny vidéki álom is, melyben - mint „ó-kikötőben" - a lélek eddai, Európa alatti mélységei tárulnak föl. Nem utolsó sorban a gondolkodás és magatartás montaigne-i függetlensége. Ott a kettősség - mint vonzó otthonosság és szelíden ítélkező humor - az Égető Eszter környezetrajzában is. A Bercsényi utca csupa építészeti ízléstelenség, mégis van valami kedvesség „méla csöndjében". Lakói a „ráérő felükkel" élnek benne, magatartásuk az érdeklődésnek és közönynek különös keveréke. Nem sír itt a szegénység, de nem tüntet a gazdagság sem. A sokféle fa tarka egyvelege mögött az Alföld legszebb temploma „egy nemes század arányaival" lepi meg az idegent. A ház igazi csomorkányi alkotás: verandája - az L alakú épület szögletében - egyszerre idézi az átrium előkelőségét és a mutatványos színpadiasságot. A kertben gyom is, virág is buján nő, a talajvízzel régi nádasok lelke üzen föl. A városban különcök élnek: Mátyás Sándor (regényben- nevén Bozsó Matyi), a félelmetes hírű Woolf-fordító s Márai-rajongó angoltanár a maga gyermekesen hipochonder és dekadensen választékos életvitelével; Pákozdy Ferenc (alias Hallgató Sanyi), a Shakespeare-fordító jeles költő és kiváló sakkbajnok, akinek „sötét, meleg török lelkében" minden képesség jelen van, az orvosi is, a jogászi is, kivéve a természet ökonómiáját; Péczely Attila, a „széles kun arcú", rekedtes hangú, „tatármosolyú" Kodály-tanítvány orvos, ásvány- és népzenegyűjtő; Tölcséry István, a cerberus könyvtáros (a Harc a Jólét ellen főhősének modellje), Galyasi Miklós (a Kotormán Társaságot szervező Gyenes), az alkotói lustaságát organizátori mozgékonysággal leplező múzeumigazgató; Karádi György, „a tanári kar dísze" (az Utazás főszereplőjének névadója), a modern természettudományos és Ady Endrés gondolkodást herbarti szigorral ötvöző földrajztanár; Osváth Béla (a későbbi Hantái, a TIT-titkár), Vásárhely „dadogó beszédű Tóth Lász-ló"-ja. Portréik elfödik a köznapibban tevékeny pedagógusokat, akik még tán náluk is közelebb kerültek az íróhoz - a „nyelvtanulási hóbort" megszállottak: Sipka Sándort és feleségét; a nagy műveltségű latintanárt, Gál Györgyit; a lelkes kísérletező kémikust, Körtvélyessy Lászlót; a leánygimnázium tehetséges igazgatóját, Rácz Miklóst és feleségét, aki a tanári karból egyedül utánozta az író tanítási módszerét. Némethnek olyan modellek kellettek, akik szeretetből és kritikából formálhatók hősökké: „csomorkányiak" is, nemcsak vásárhelyiek.
Az emberi kapcsolatok is kétarcúak. Az író számára Vásárhely közönyből és szeretetből van gyúrva. Ittléte alatt öten se hívták meg asztalukhoz, mégis itt tanulta meg, hogy őt szeretni is lehet. A közönytől a szeretet legbensőbb köre védelmezi : az iskola és a Bercsényi utcai otthon. Két hét tanítás után már így számol be életéről Gulyásnénak: „A gyerekek, úgy érzem, szeretnek s én egész belemámorosodtam a tanításba. Az első Bocskay-hetek óta nem voltam olyan boldog, mint itt." Valamivel később: „A legnagyobb előnye Vásárhelynek a relatív békéje. Valóságos elefánttemető: az emberek lusták, de emberiek; a legjobb hely számomra." Várkonyi Nándornak viszont levélben panaszkodik: „A tanítás, ha a Ludas Matyi lóg ki a padból, mégis elviselhetetlen." Vásárhelyen ráció és ösztön, kritikus hajlam és eszménykeresés egyaránt kielégülhet. A csomorkányi különcök anekdotába hajló élettörténetei az elemzés szenvedélyét szabadítják föl benne. Sóvárgását „egy mai szentség" után - háziasszonya valóságos életében látja teljesítve. A jelenben nemcsak a múlt él tovább: benne csírázik az erkölcsi példa is. A sziget helyébe most lép a nagy család eszméje: „Nem az, amit a Kapásokban, leírtam, a Cseresnyés-ben szétdúltam, de menzakoszton, életveszélyben, halálkészségben is magasabb, nemesebb szervezetű élet, amelyből ez volt az életemben a legnagyobb kóstolóm" - emlékezik a Sajkódi estékben.
Vásárhely azért növekedett az íróban szimbólummá, mert benne egyféle teljes ember- és sorslátás szemlélhette magát. Vásárhely mindazt „szállította", amit írói alkat, gondolkodói szemlélet témaként, problémaként, megoldásként megkívánt. Csomorkány a teljesség modellje: történelemben, emberben, erkölcsben. Az Égető Eszter minden alakja, története tényszerűen bontakozik ki belőle. Az írót a város nem egyirányú-ságával ragadta meg, hanem ellentmondásos gazdagságával. Egyszersmind - és ez Vásárhely „többlete" az írói önszemlélet tükréhez képest - mozdító élmény is: a kiválás gesztusai helyett kísérletező és közösségi életre tanít.
A virtuális műhely a város és az ország határán épül. A vidéken élő író nem tud vidéki író lenni. Sohsem él teljesen Vásárhelyen, szüntelen kitekint belőle. A külső és belső tapasztalatok összekuszálódnak. Vásárhely a tevékenység gyógyító áramkörébe kapcsolja, újraszövi emberi viszonyait is. A kritika viszont földúlja benne mindezt: némaságra ítéli, írói egzisztenciáját kétségbe vonja. Megszaporodnak körülötte a szeretet jelei: téli tüzelőjét ismeretlen diákok vágják föl, a Cseresnyés félsikerű franciatanfolyama virágcsokorral köszönti, húsz éves írói jubileuma okán a vásárhelyi tisztelők bensőséges ünnepséggel lepik meg. Közben azonban félelmekkel küzd: meddig lesz joga az írói megszólalásra. Rémlátó képzelete néha még a jóindulatot is átírja: találkozását a kommunista párt ideológusaival, Révaival és Lukáccsal -helyzete konszolidálódása helyett kelepceként magyarázza. Vásárhely nemcsak befogadja a menekülőt: gyógyító munkával is ellátja. A pezsgő helyi kultúra, a műveltség magas átlagszintje - Osváth Béla semmiből kivirágzó igényes színháza, a Tornyai Társaság s folyóirata: a Puszták Népe, a Délsziget irodalmi és művészeti szervező munkája, Péczely Attila önnön kereteit kinövő zenei szemináriuma - ébreszti alkotókedvét. Tán hitét is a darabíráshoz. Kétségeit azonban nem oszlatja.
A biográfus dilemmája: a személyes élet és a műalkotás írónként változó megfelelésének felismerése. A kölcsönös meghatározottság belső aránya. Németh László esetében e kapcsolat a körre húzott érintőé: a kulcsmű és a látomás végletes képletei helyett a találkozás és elszakadás ritmusa. Az élet- és könyvélmények tapasztalati anyagába a személyiség a mű születésekor „lírai vérátömlesztésével" avatkozik be. Az emlékezet az epikai hitel pontosságával építi meg az élet szövődését, a hősök világát viszont a képzelet formálja a lélek-rajzba rejtett eszmével. A történetet - az esszészerű foganás után - egy intellektust megrázó élmény segíti világra, anélkül persze, hogy korábbi realisztikus rendjét fölforgatná. „A realitás (s benne a modell tulajdonságai) Fantomas-kesztyű az én valódi szándékomon" - vall műhelyéről az író. „Minél elvontabb, merészebb a mondanivaló, annál görcsösebben vigyáz a művész a test anatómiájára, sőt a peplon hullására."
Az első vásárhelyi periódus műfaja a történeti dráma. A személyes lét megélt lírai szituációként szövődik anyagába. E szituáció: a szűk térre szorult, ám belőle kitörő alkotóerő. A Sámsonban a verem, a Széchenyi-ben egyetlen szoba, az Eklézáa-megkövetés-bzn. a tipográfus Európát Erdélyre cserélő műhelye. A hősök üdvösségügye: a bennük élő félelem leküzdése. A félelem laokoóni kígyóin: önmaguk szelíd, jámbor természetén, gyermeki arcú tisztaságán kell erőt venniök. A szökésre csábító gyengeségen. A kelepcét a kaszt zárja rájuk, nem - mint korábban - a család; Sámsonra a filiszteusok, Széchenyire a politika, Tótfalusira a papság, Huszra a zsinat. Egy hajszál csinál belőlük eretneket, szörnyeteget. Azzal a fantommal is meg kell birkózniuk, amelyet a világ képzel róluk. Igazságuk burkában azonban befelé figyelnek: az erkölcs szókratészi hangjára.
Megalapozatlan hipotézis e föltételezés, avagy az író által is vállalt azonosság? A filológia könnyen megleli élet és mű érintkezési pontjait. A Széchenyi megírásához - az írói vallomás szerint - „a Döbling-Vásárhely párhuzam s a szívemet körülfolyó félelem" kellett. Az eperlevél-selyemhernyó metafora két helyen is elhangzik: az újságírónak adott interjúban is, a Széchenyiben is. Tótfalusit hasonlóképp szólítják föl tanai visszavonására, az eklézsia megkövetésére, mint a kritika Németh Lászlót. Huszt azonos szavakkal ítéli „kútmérgezőnek" a máglya mellett álló pap, mint a 46-os rádióadás az írót. „Akkori életem két főmotívuma: a kinőtt haj - a visszatért erő diadalérzete, az ostrom összeszorítottsága után a megnyílt munkatér - s a malom pincéje; a szégyen, a megaláztatás, az üreg, amelybe estem, filiszteusaim kacagásával a fejem fölött" - olvassuk a drámák elé írott előszóban.
Idill és pánik szövődése a Németh László-i sorsban sokszoros dráma, melyet a kritika jelenetez. Az első felvonás a pedagógusé: elkötelezettség és fogadtatás, szándék és megítélés feszültsége. A tanügy rendezése vitathatatlan és nyílt megvallása annak, hogy Németh László részt kér és vállal a szocialista építésből: „A tanügyi reform célja: az osztály-talan társadalom megteremtése a most növő nemzedék műveltségében. Testvére tehát a földosztásnak, az ipari kisajátításnak, a szövetkezeti mozgalomnak; előjogokat, válaszfalakat bont a képzettség arányosabb elosztásával" - kezdi. Az író pedagógiai kísérlete nem hóbort, hanem fölismerése a „nemzet szükségletének": az elit kinevelésének terve helyett a szocialista kulturális forradalom programja. Általa a népi demokrácia nagy politikai tetteit - a földosztást, az ipari kisajátítást, a szövetkezeti mozgalmat - is vállalja. Elkötelezettsége tehát nem 1948-as keletű - mint B. Nagy László állítja - ,hanem 1945-tel kezdődik, s mindvégig megszakítatlan folyamat. A vásárhelyi gimnázium vezetői közelről a lényeget látják: „az országos hírű író alkalmazása az iskolára olyan nyereséget jelent, amivel az ország egy középiskolája sem dicsekedhet". Nem véletlenül állnak ki - presztízsüket is kockáztatvaa „kútmérgezőnek" minősített Németh mellett: „Leghatározottabban elítéljük az ellene lázadozó és az ő szellemiségéhez képest szellemi törpék magatartását" - hangzik a tanári testület határozata. A kritika tévesztett optikája viszont az író pedagógiai tanulmányaiban visszavonulást jelez a magánélet, a család, az utópia bástyái mögé. Németh Lászlónak nyilvánosan kell tiltakoznia: „Vidéki munkámat sokan úgy fogták föl, mintha tüntetően kivontam volna magam a demokrácia építő munkájából. Ez nem igaz." A súlyosabb vád a tanításhoz való jogát is megvonná. Már óraadói megbízása is - melyet sok mellékletű kérvényére, Juhász Géza debreceni tankerületi főigazgató közbenjárására és Illyés Gyula sürgetésére, Teleki Géza miniszter utasítására Bereczky Albert politikai államtitkár írt alá, megszorító jellegű: kihagyja a tárgyak felsorolásából a történelmet; „a magyar irodalom művelése terén szerzett kiváló érdemeire tekintettel kivételesen" csak a magyar irodalomtörténet tanítását engedélyezi. A rendes tanári státuszba való beosztás ötletétől már elzárkózik: „Dr. Németh László nem rendelkezik középiskolai tanári oklevéllel, középiskolai rendes tanárrá tehát nem nevezhető ki." A hatáskört majd az új parasztpárti miniszter, Keresztury Dezső terjeszti ki egy esztendő múlva valamennyi tantárgy oktatására, de továbbra is óraadói minőségben. E „lojális" bánásmódot a kritika a politikai támadás alkalmává váltja át. Elhangzik ellene a ma már okkal megdöbbentő szókratészi vád is: a „iuventutem corrumpere" megbélyegző szava. A polgári Haladás cikkírója kitiltaná az iskolából: „A magyar pedagógia történetében példa nélkül való, hogy tanári diplomával nem rendelkező embert beengedjenek a középiskolába. Németh Lászlónak nyilván nagyszerű barátai vannak a kultuszminisztériumban." Az író válasza a kritika kihívására kettős: nemcsak a kétségbeesés, hanem a munka. Elvállalja előbb a Magyar írók Szövetsége, majd - míg a Magyar Közösség összeesküvésének leleplezése után Karácsony Sándor fölszólítására le nem kell mondania - az Országos Szabadművelődési Tanács tagságát. Előadásokat tart a vásárhelyi szabadegyetem, népfőiskola, a debreceni parasztegyetem kurzusain. Négy hónapon át a dolgozók iskolái tankerületi felügyelője. Legszélesebb körű tevékenysége azonban az 1946-ban szervezett Magyar Népi Művelődési Intézet keretei között zajlik. „Itt ülünk Illyéssel az újjáépülő Pest fölött, lakása ablakában, ahol tavaly télen az oroszokat fogadtuk, s a Népi Művelődési Intézet terveit forgatjuk magunkban... Illyésnek fejnek kell lennie idefönn, nekem pedig, bocsáss meg a nagyzásért, titkon dolgozó résznek odalenn" - számol be Várkonyinak szerepéről 1946. július 21-i levelében. Az Intézet számára programot készít: javaslatai közt szerepel az ingyenes tanyai kollégiumi hálózat kiépítése, a falusi „népi gimnáziumok" életre hívása, az általános iskola általánossá tétele a régi partikularendszer föltámasztásával s a vidéki értelmiség aktivizálásával, a múlt adósságát törlesztendő egyéves érettségiztető (későbbi fogalmazásban: szakérettségis) tanfolyamok fölállítása, a falusi dolgozók iskoláinak megszervezése stb. Javaslatait egy - Illyés Gyulával, az Intézet elnökével együtt tett - 1946-os nyári országjárás tapasztalatai előzik meg. Az Intézet megbízásából Németh László két tantervet is készít: egyet a városi munkásgimnáziumok, egyet pedig a falusi parasztiskolák számára. A Négy Könyv terve ekkor a felnőttoktatás korszerű tananyagának kompendiuma. Némethet a demokrácia egyes fórumain idegenkedve, ritkán rokonszenvvel, néha ellenségesen fogadják: mégse hátrál a reakció karjaiba. Egyetért az iskolák államosításával is; bizonysága ennek, hogy tanügyi kísérletét 1948 őszén se hagyja abba.
A dráma második felvonása az íróé. Míg a pedagógus a félreértés áldozata volt, az író a megjelenésé. Műfajai közül kényszerűen fojtja magába a tanulmányt: amit ír, inkább műhely jellegű vagy pedagógiai tárgyú írás. Éveken át elsősorban szépíró. Mégis - a Válasz 1946 végi megjelenéséig -jóformán publikációs fórum nélkül. Színművei papiroslétbe halnak, esetleg a helybéli irodalmi lapok - a Puszták Népe vagy a Délsziget - hasábjain olvashatók. A kritika az Iszony előtt a szépírót is többnyire időszerűtlennek ítéli. Schöpflin Gyula - írói nevén Nagypál István - a Magyar Rádióban Németh Lászlót „kútmérgezőként" jellemzi. Az 1946. január 23-i adás hatása sorsának egyik legtragikusabb kataklizmája. „Ezután nem lehetek többé tanár, egyáltalán semmi ebben az országban" - írja ekkori levelében. Mint Méhes Zoltán az Égető Eszterben - halálra készül, állását az igazgatónak írott levélben mondja föl. Kétségbeesését az Eklézsia-megkövetéssél és a Husz-szal írja ki. Első megjelent műve, A tanügy rendezése jóformán visszhang nélkül marad, a Lányaim kései írásait a kritika időszerűtlen akadémizmusnak ítéli. Színdarabjainak bemutatását megnehezíti a tiltakozás, így 46 tavaszán - midőn a Zeneakadémia kistermében évadnyitó darabként tűzik műsorra a Papucshős-X. - a hírhez már a Pesti Műsor szerkesztője csillag alatti kommentárt csatol : „Hogy Németh László mint színpadi szerző mostanában időszerű-e, az legalábbis vitatható." Ez év június 27-én - a debreceni írókongresszuson - Veres Péter író az idő sodrában című előadásában védelmébe veszi Németh Lászlót. A pro és kontra hozzászólások sorában - amint az egykorú riport kiemeli - nagy hatást keltett Lukács György bejelentése: „Major Tamás táviratban kérte fel Németh Lászlót, hogy ebben az évben elkészült darabjaiból adjon egyet a Nemzeti Színháznak." A terv a tiltakozás viharában vetél el; a Haladás cikkírója - miután az írót a fasizmus táborába sorolja, s írói érvényesülését protekcionizmussal magyarázza -a „szélsőbal megértésén" gúnyolódik; ekkor kereszteli el Bóka László a Nemzetit a Nemzeti Megbocsátás Színházának. Egyetlen vidéki bemutatóról van adatunk: 47 tavaszán Sopronban műkedvelők játsszák a Cseresnyés-t. A Március Tizenötödike című diáklap így ír róla: „A közönségben az maradt meg a Cseresnyésből, ami vértelen, időszerűtlen... az alázatuk is, amit Cseresnyés Mihályék fennen hirdetnek, önmagába forduló - képtelen a nép szolgálatában életté válni." Németh László színháza a Galilei-ig papírszínház csupán. A drámaíró kényszerű öncsonkítása. De kifogásolják az író megjelenését a Puszták Népe és a Délsziget hasábjain is. A Valóság kritikusa a Tornyai Társaság orgánuma és a nép közti távolságról, alig leplezett ellenforradalomról ír. A támadók jobbára kasztbéliek: nem politikusok, hanem írók. Zelk Zoltán - egy minősíthetetlen hangnemű támadásra válaszolva - rezignáltán állapítja meg: „írónak író a farkasa - ezekkel a szavakkal kezdődött a Magyar Csillag egyik, évekkel ezelőtt megjelent tanulmánya. Az írók torkára leső ordasok azóta talán még jobban elszaporodtak, csak óvatosan belebújnak a demokratikus világszemlélet báránybőrébe." Németh László számára írói létét jelenti, hogy a baloldal - a kommunista- és parasztpárt - ideológusai mellé állnak; ha bírálják is a harmadik út ideológusát, a szépírót védik benne. Sőt - mint Lukács György vagy Király István cikkeiből kitűnik - ösztönzik is. A támadásokra és a védelemre az írói termékenység megnövekedése a Németh László-i válasz. 1947. október 17-én e munkatervet veti papírra: „Regény: Iszony harmadik része. Drága jó nyolcadik. Három világ. Életrajz: Magam helyett. Dráma: Husz, Sámson. A Megvilágosodott felesége. Cornelia. Beethoven. Pedagógia: Óraadók királysága. Két javaslat. Tankönyvek: Vegytan, Filozófia, Biológia, Lélektan, Az ókor története, Európai világtörténet, Magyar Történet. Filozófia: Négy óra. Kritika: A háború utáni irodalom. Tanulmányok: Platón, Buddha, Gulyás Pál, Firenze, Két csöngetés közt."
A dráma harmadik fölvonása a legsúlyosabb: a közéleti emberé. Értelmezi az első kettőt: a pedagógusét és az íróét. Cselekményét előbb leíró módon foglaljuk össze.
A Németh László-kérdést - a hallgató írók vitájában -a Népszava 1945. december 8-i vezércikke veti föl. Horváth Zoltán szerint a fasizmussal szemben a magyar szellemi élet csak József Attilában és Bartókban őrizte meg tisztaságát: az értelmiség vagy a „visszavonulás, tartózkodás" babitsi magatartását választotta, vagy a rendszerhez való „nyílt el-szegődést". A népi írók jobbszárnyának - Némethnek, Kodolányinak, Szabó Lőrincnek - puszta jelenléte is „szellemi ellenforradalom". A „mélymagyarság" ideológusa csak „bűnbánat s vétkeinek őszinte felismerése" árán szólalhat meg. Mint Márai tette. Csaknem azonos a gondolatmenete Kovács Imrének, azzal a különbséggel, hogy a Szabad Szó vezércikkírójának a „mélymagyarság" helyett a „harmadik út" eszméje a céltáblája. Nem emleget „börtönt vagy bitófát", de kijelenti, hogy az eltévedőknek „le kell vezekelniük bűneiket". A kritika második hulláma egy újsághírhez kapcsolódik: a parasztpárt vitadélutánján - Népből nemzet címmel -Németh László előadását vették tervbe. Most a Haladás a hangadó - a mértéket vésztőn személyeskedő „völkisch" minősítéssel, Rosenberg-párhuzammal. A Szabad Szó az egykor Mussolini-ódát író szerzővel szemben Németh Lászlóban az embert veszi védelmébe: „Igaz magyar író és tisztalelkű, becsületes ember", akire „a magyarságnak szüksége van". Zelk Zoltán a Szabadság-bari megállapítja: „Németh László az Ady utáni nemzedék egyik legvitatottabb, de egyik legtehetségesebb és legnagyobb hatású írója." Nem menti föl benne a Szabó Dezső-tanítványt, de védi írói értékét az Est-lapok és a bethleni idők szellemét idéző kritikával szemben. A Független Ifjúság - miután mentegeti az írót: ő maga az előadás tervéről se tudott - Németh Lászlót elhatárolja a népi írói mozgalomtól: „Némethnél modernebb, európaibb, kulturáltabb, nyugatibb szellemünk egyáltalán nincs. ő a nemes értelemben vett polgári gondolat legnagyobb harcosa." Nem a politikus - az író szerepének betöltését várja tőle. A vitát - mint a Haladás vonalának belső ellenzéke -Biró Tibor cikke terjeszti ki a népi írói mozgalom egészének tárgyilagos megítélésére. „Kötelességem megkísérelni egy másféle s egészségesebb magatartás kialakítását - írja. - S rábírni túlingerelt és hisztériára hajló elemeinket, de elsősorban Zsolt Bélát, kinek nagy szava van köreinkben, s akit magam is a magyar zsidóság egyik legkiválóbb tollforgatójaként tartok, a mérsékletre, a belátásra s az igazság őszinte keresésére." Következtetése nem a fajvédelem helytelen teóriája, hanem a kapcsolatkeresésé: „szorosabbra, még szorosabbra kell a magyar nemzethez kapcsolni magamat és magunkat." Innen nézve ítéli el a népi írók elleni támadásokat: „Provokációt, s a súlyosabb fajtából valót követett el Zsolt Béla... Megtámadta vezércikkben Veres Pétert, a magyar parasztság egyik vezető egyéniségét és megtámadtatta vagy engedte megtámadni Németh Lászlót, csak talentumát nézve is ma egyik legkiválóbb magyar írót... Németh László mögött tábor áll, - s ne áltassuk, legalább magunkat ne áltassuk - nem fasiszta tábor." A kritika harmadik hullámát a Magyar Közösség 1947 januárjában leleplezett összeesküvése indítja el. Németh Lászlót - bár bűntelen - félelmek gyötrik: a Parasztszövetség letartóztatott vezetője, Kiss Sándor néhány hete Vásárhelyt tartott előadást, s vele is taláikozott; korábbi politikai szerepléséért éles támadások érik szállásadója fiát, Kristó Nagy Istvánt; Szentiványi Domonkos bűnjelként lefoglalt kátéjában az összeesküvés és a „mélymagyarság" elméletének összefüggésére hivatkozik. (Emiatt vásárhelyi létét se érzi biztonságosnak: Pécsre akar költözni. Terve azonban meghiúsul, mert egyetemi könyvtárosi állásához a minisztériumi kinevezést nem kapja meg.) A politikai támadások sorát a Népszava nyitja meg: „Németh László szelleme lebeg a vizek és ama kiskáté szövege fölött, amelyben Szentiványi Domonkos, ifj. Horthy Miklós kabinetirodájának vezetője, az összeesküvés ideológiáját összefoglalta." A Szabad Szó csak szófejtéssel válaszol: a „mélymagyar" terminológiát először Babits használja, s csak utána Németh László - nyelvi-kulturális jelentéssel. A Szabad Nép azonban éles vonalat húz az összeesküvés és a népi írói mozgalom közé: „A »Magyar Közösséginek még ehhez a harmadik úthoz sem volt semmi köze. Nyílt és egyértelmű ellenforradalom, horthysta szervezet volt." Gogolák Lajos a Kis Újságban, majd Bóka László a Haladás-bari a Népszava hangütését folytatja: „Németh áttörte azt a falat, ami a költő álmát elválasztotta a valóságtól: életében érte meg azt a dicsőséget, hogy akadt magyar politikai mozgalom, mely az ő kategóriáiban gondolkozott." Zsolt Béla a Szabad Nép értékelésével fordul szembe, s Németh László patrónusainak felelősségét emlegeti. A Szabad Szó újabb cikke a parasztpárt politikai vonalát már elválasztja a kompromittált írókétól: eszmei közösséget csak a népi írói baloldallal vállal. A Válasz-ban, Bibó István tollából jelenik meg az első elemző tanulmány. Cikke elején megállapítja: Németh Lászlót az összeesküvés „szellemi atyjának kikiáltani... körülbelül annyi joggal lehet, amennyivel Bergsont Auschwitzért lehetne felelőssé tenni." A mélymagyarság mítosza nem azonos a csodaszarvas és rögvalóság fogalmaival. Az író „közéleti megnyilatkozásai inkább voltak apolitikus módon igazságkeresők, mintsem a történelmi pillanat szükségleteihez szabottak". A Kisebbségben : a germanizálódás elleni védekezés gesztusa. Németh László nézeteit azonban a maga politikai koncepciója - a koalíción belüli centrumképzés - számára sajátítja ki: a „harmadik út" lehetne a népi demokrácia szinonimája is, közbülső forma fasizmus és bolsevizmus között; szerinte a szárszói szakadás nem az író, hanem a baloldal tévedése volt, mert ezen összefüggést nem értette meg. A Puszták Népe Németh László védelmében Gulyás Pálnak - a mélymagyarság eszméjét Ady és Bartók felől értelmező - egykori írását közli újra. A Fórumban. Erdei Ferenc Németh politikai, történelmi felelősségét állapítja meg, a Valdsdgban azonban Sípos Gyula e felelősséget az író - eszméit eltorzító - követőire hárítja. A vitában a végső szót a Társadalmi Szemle Révai tanulmánya mondta ki. „Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy Németh Lászlót épp úgy nem lehet felelőssé tenni Kiss és Vattay ténykedéséért, mint Bergsont, Heideggert vagy Stefan Georgét azért, ami Dachauban és Mauthausenben történt." Ez azonban nem zárja ki, hogy „van szellemi felelősség is ... nemcsak az felelős, aki vulgarizál, hanem az is, akit vulgarizálnak. Az ideológus felelős nemcsak saját eszméiért, hanem felelős ezeknek az eszméknek társadalmi visszhangjáért is." E megállapítás után Révai utal az ideológus Németh László kettős természetére: „jól látta, hova visz a régi rendszer, de ugyanakkor kételyt, szkepszist oltott a magyar ifjúságba a kivezető út, a demokrácia iránt." Majd az írót - megszólalásait feledve - főképpen hallgatásáért bírálja: „Németh László nem azért felelős elsősorban, hogy mit hirdetett 1944 előtt, hanem azért, hogy a felszabadulás után nem szólt semmit." A végkövetkeztetés azonban a védelem szava: „Mi a népi értelmiséget nem vagyunk hajlandók a Fitosokért és Kissekért a vádlottak padjára ültetni, mert értékes rétege ez a magyar értelmiségnek." A politikai kritika negyedik hullámát „az érdekes találkozás" - a népi írók vezetőinek: Illyésnek és Némethnek az MKP ideológusaival: Révaival és Lukáccsal történő megbeszélése váltja ki. A Szabad Szó tájékoztató közleménye után ismét Zsolt Béla szólal föl a közeledés ellen: a lillafüredi írótalálkozó emlékét idézi, ahol szerinte ugyanezen írók „kultúrájukkal fedezték a kulturálatlanság őrjöngését". A Szabad Népben Horváth Márton válaszol: „a népi írók nem egy féltucat irodalmár, hanem a magyar parasztság lefojtott hangja." A két író közül azonban csak Illyést védi. (Érdekes, hogy a Kis Újság fontosabbnak ítélve az antikommunizmust oly torzítások vállalásánál, mint például, hogy a Hunok Párizsban Márai-epigon antiszemita regény stb. - Horváth Mártonnal szemben Zsolt véleményéhez csatlakozik.)
A kritika - mint szemlénkből kiolvasható - Németh Lászlóban elveszejtette az írót: a politikus hajlékony gyakorlatiasságát és az ideológus merev teoretizmusát kérte rajta számon. Pedig - mint Király István hasznos és bátor írásában okkal állapította meg - „tanulmányaiban a szavak villanása, a képek áradata elárulja, hogy ezeket nem a világot fogalmakban élő gondolkodó, hanem a művész írta." így aztán egyetlen koalíciós pártban sincs otthon: munkásságát torzónak, felszabadulás utáni pályáját visszaesésnek ítélik. Teljesen azonosítják a Kisebbségben sok vonatkozásban félreértett szerzőjével: múltja megtagadását követelik tőle. „Tőlem két éve kérnek egy nyilatkozatot, mely vonalat húz múltam alá. Becsületes író - csábításra és fenyegetésre - ilyen nyilatkozatot nem adhat. De ha belém látnának, úgy mint maguk, hogy mennyire levedlett rólam, nem az a néhány gondolat, de az egész élet, amelynek húsz éven keresztül rabja voltam: akkor nem a múltammal, inkább a jövőmmel alkudnának. A művekben ez még nem látszik, egy prózaíró művei öt-tíz évvel kullognak a lelke mögött" - írja Irodalom 45 után című tanulmányában. Múltja legföljebb korrekcióra s nem visszavonásra szorul. A fasizmushoz való viszonyát - főként a Szociáldemokrata-, a Kisgazda- és a Polgári Radikális Párt egyes köreiben - igaztalanul eltorzítják. Németh sohasem tartozott a népi mozgalom jobbszárnyához. Vélt „opportunizmusa" inkább átmeneti pesszimizmus. Az írói önértelmezés - a Karácsony Sándornak írott 1946 eleji levél - nem szorul revízióra : „Mindenki tudja vagy tudhatja, hogy Magyarországon három, de legföljebb öt ember tartotta vissza az értelmiségi fiatalságot a benácisodástól. Az egyik én voltam." A kritika nem vesz tudomást Németh László felszabadulás utáni műveiről, pedig A tanügy rendezése fölülvizsgálata a „harmadik út" koncepciójának; a Széchenyi - a Babarczy-jelenettel -a „mélymagyarságot" alkat, faj fátumából történelmi sorssá írja át; a Husz „a látható egyházon" keresi a láthatatlan arcvonásait, melynek maga is tagja s nem ellenfele. Az író a minőség eszméjét, az emberi teljességhez - múltja vállalásához - való jogát, gondolkodása szuverenitását okkal nem hajlandó föladni. Az eszme avult konkretizációit viszont - a „harmadik út" utópiáját, a „mélymagyar" fátum mítoszát - maga igazítja hozzá a történelem fejlődéséhez. Érdemes idézni erről az orosháziak 1945 májusából származó emlékét: „Az önképzőköri gyűlés után az irodába menő Németh Lászlónak a gimnázium egyik tanárnője azt mondotta: »Vagyunk itt jó néhányan, akik hiszünk abban, hogy harmadik út van.« Erre Németh László felelete ilyesféle volt: »Én viszont már nem hiszem, hogy harmadik út van«." Nem lázad a történelem ellen, inkább üzenetét akarja leolvasni. Józan ítéletet, politikai védelmet még leginkább a marxista kritika jelent számára. Lukács - ha túl éles ellentétté fejleszti is az ideológus és a szépíró szembeállítását - nem vár tőle önkritikát: „Mit kíván ez a születendő új világ az íróktól? Nem kívánja múltjuk, emberi és írói egyéniségük megtagadását, nem terméketlen meaculpázást. Csupán azt, hogy szívvel-lélekkel, legbensőbb egyéniségükkel mondjanak igent ahhoz, ami itt ma készül." Még a Kisebbségben koncepcióját sem utasít/a el sommásan: megkülönbözteti benne a történeti realizmus és a belőle eredeztetett mitológia rétegeit. Révai - Molnár Eriktől eltérően, aki változtatás és megjegyzés nélkül közli újra a Korunkban megjelent merev Németh- tanulmányát - a szocialista kultúra potenciális szövetségesét látja benne. Király - ha a tanulmányíróban „önnön természete ellen lázadó hűtlenséget" érez is - észreveszi, hogy az ideológiai felszín alatt a magatartás a szocializmus irányába mozdul. Ami adósságként fennmaradt: a szempontok rávetítése a felszabadulás utáni szépirodalomra; a Lukács György-i követelmény teljesítésének elismerése.
A korszak drámahősei bizonyos értelemben önarcképei is a kritika pergőtüzet álló írónak. Bennük a lírai közérzet mint makacs lelki bénaság van jelen: inkább az elviselés, mint a cselekvés hősei. Miként az író se felel egyetlen támadásra se, de nem is tántorodik meg tanai visszavonásának követelésére. „Tegnap Illyés versét olvastam, ő s Babits a szekszárdi hegyen. Már senki sem árthat nekik, ott állnak örökké meghalhatatlanodva. És akkor [Gulyás] Palira gondoltam. Mi is együtt leszünk örökké - a Veremben, a mellőzésben, az elfeledésben, amelyről ő énekelt. De hát így szép, így méltó hozzánk. S így maradunk igazán barátok, útitársak" -mondja az 1947-es vallomás. Az íróban tomboló feszültség kifejezésére a társadalmi dráma keretei már nem elégségesek: a történelem harsányabb akusztikájára van szüksége. De ez nem távolító gesztus; a végzetet a történelem alakjaira is könyvük megjelenése idézi: Széchenyire a Blick, Tótfalusira a Mentség, Huszra a Palec ellen írott polémia. A kafkai per - a vád és a néma védelem megszégyenítő nyilvánossága - a sorsuk: méltánytalanul bíróság elé citáltatnak. A Németh László-i szépirodalom tehát személyes panasszá szűkülne le? Az elégiának van egyetemesebb jelentése is: líraként lengi be a korszakváltás emberi drámáját.
Ha a kritika a pánik, Vásárhely az idill közérzetét erősíti az íróban. Legfőképp az iskolai munka által. A pedagógusi hajlam a Németh László-i írói pálya kezdettől lappangó törvénye; egész életét elborító szenvedéllyé, egyszersmind foglalkozásává is a felszabadulás után, Vásárhelyen, az „óraadók királyságával" válik. A tanár apa csodált példájától, az első tanulmányok közt még 1925-ben megírt, s az orvostudomány és pedagógia szempontjait egymásra vetítő kiadatlan dolgozattól A Medve utcai polgári és a Lányaim esszéin át egyenes út vezet az 1945 szeptemberében kezdődő, majd három és fél esztendőn át tartó tanügyi kísérletig.
A pedagógusi mesterség - habár munkaideje négyötödét szívta magába - nem volt önkorlátozás. Sem emberi, sem írói értelemben. Tévedés gályapadnak minősíteni - Németh László mindvégig az önmagát ajándékozó önzetlen pazarlás örömével végezte. Születés és nem kényszer dolgaként. „Amit a körgát bástyáján ülő kollégiumban, majd a leánygimnázium kiválása után a hajdani serfőzőházban töltöttem: a kísérletező kedv legnagyobb tombolása volt életemben" -olvassuk A kísérletező ember-ben. Együtt járt munka és érdeklődés. Az óra „üvegharangja" úgy szigetelte el a világtól, hogy közben nem zárta ki belőle. A tanítás egyszerre volt vívmány, páncél és védelem a számára: a kitörés lehetősége a sámsoni „veremből", „összekötözött voltunkban a tanügy az egyetlen terület, ahol a jövőért sokat is tehetünk" - irta A tanügy rendezése előszavában. A kritika később erőpazarlásnak érezte: „Nagy képességek szoronganak a kisebb feladatok ketrecében, a szellem erőművésze tollpelyhekkel játszik." Pedig nem volt donquijotizmus. Németh László az írói magánmániában a nemzet szükségletét érezte meg, s nem véletlenül vallotta később az Iszony, a Széchenyi és az Égető Eszter korszakáról: „főmunkám a vásárhelyi pedagógia volt". Csak a praxis érdekelte volna benne? A teória is; tanügyi tervezetei mögött könnyű kimutatnunk a modern pedagógiai világirodalom beható tanulmányozását. Személyiségelmélete - a „férfias" és a „nőies" nevelő megkülönböztetése - Jung és Spranger pedagógiai lélektanára vezethető vissza. A tanításjátékosságáról szóló tanári kari előadása Frőbel és A. S. Neill kísérleteire, az oktatás és a biológia szempontjainak összekapcsolása pedig Montessori, Lay, Binet, Piaget és mások munkásságára. Javaslataiban, melyek a merev tantárgy-és osztályrendszer fellazítására irányulnak, nem nehéz fölfedeznünk az „új iskola": Dewey, Pankhurst, Winnetka, Hilton stb. ösztönzését. E hatás persze alkotó befogadás: a társadalom szükséglete és a szellem eredetisége formálja. Az „óraadó királysága" írói értelemben se beszűkülés. Az íróé és a pedagógusé: egyetlen műhely. A katedráról Németh „bepillantást nyújt működő reflexeibe": teljes emberként szól diákjaihoz. Magyarórán nemcsak tanár: író, kritikus és történész is; franciaórán egy kissé nyelvész és műfordító; a reáliákban orvos, vegyész, biológus. A tanítványok egyszersmind modellek is: a csomorkányi tipológia a tanórán is készül. Az Égető Eszter genezise erősebben kötődik az iskolához, mint a közvélekedés tartja: Eszter és őrültjei alkati különbsége pedagógusi tapasztalat is. Már az első tanévről készült kísérleti naplóban benne van. A leányosztálya tisztaság megtestesülése: „Ha egy könyvet adsz nekik, másnap bekötve kapod vissza; ruhák, füzetek, lehelet: olyan tiszta minden, hogy gyűrött kalapod elszégyelli magát a katedrán. Hétfőn reggel náluk kezdem a hetet. Mintha harminc katolikus angyal énekelné az öreg kálomista zsoltárt." A fiúk viszont besenyőképű, karbunkulus szemű, cigányos modorú mélymagyarok: „Magyar embernek, ha szokatlant kívánnak tőle, első mozdulata bebizonyítani, hogy az mért lehetetlen. Ebben az én vásárhelyieim igazi magyarok. Utólag hallom, hogy az osztályfőnöküknek nemegyszer panaszkodtak rám: mégis borzasztó, a Németh tanár úr milyen magas színvonalú előadásokat tart. Viszont a magyar emberben, főként az alföldiben sokkal több sznobizmus is van, mint azt mi túl a Dunáról elképzeltük. Ha őneki valaki módot nyújt rá, hogy a sokféle tudás látszatát, büszkeségét olthassa magába, s közben lustaságát is meghagyja szent integritásában: akkor ő mégiscsak belecsúszik a játékba." Míg a pedagógus a fiziológiai didaktika megteremtésén dolgozik, az író a biológiai realizmus dilemmáin: a természeti ember ábrázolásának lehetőségein. Egy lélektanóra vázlata például - a férfi és női természet ortegai ihletésű leírása - így lesz írói módszertan is: az Égető Eszter tipológiája. „Mi a különbség a nők és férfiak természete közt? A nő közelebb áll a természethez, együtt hullámzik vele. Atmoszféra-teremtés, befolyás, sugalmazás az élete; a lélek növény szerű növekedése. A férfi: tett, absztrakcióra született. A nő sokoldalú, a férfi specialista. A nőhöz a természet, a férfihoz a szellem, a teremtés világa áll közel. A nő biológiailag, a férfi intellektusával kötődik a világhoz. Ha a férfiakat valami elragadja, a nőknek kell emlékeztetni őket a természet örök törvényeire" - olvassuk egy tanórai jegyzetben. Az „őrültség és belátás párbaja" előbb a pedagógiában zajlik: a „férfias" és „nőies", a szókratészi, illetve a Pestalozzi-féle modell közötti választásban. De a drámahősöknek is van közük a pedagógiához: az emberiség tanítóiként lépnek színpadra, s buknak el. A tanulmány műfaja pedig maradéktalanul „ancilla pedagógiáé" lesz. A tágulás és expanzió kettős folyamatának vagyunk tanúi: a pedagógia írói műhellyé tágul, s leigázza a szépirodalom műfajait.
A Németh László-i pedagógia ellenvilágként se definiálható. Az életmű nagy törvényei érvényesülnek benne: a hűség és megújulás dialektikája. Kereszteződés! pontja az író egy- és előidejű gondolatrendszerének. A vásárhelyi tanítás a tanulmányíró központi eszméjének, a minőségelvnek konkretizációja, következménye, termékenységének igazolása: A minőség forradalmá-ban fölvázolt probléma végső megoldási kísérlete. Gyógyszere a művelődés szkizofrén szakadásának. A munkamegosztás képesítés függvényére és narkotikumra, kötelesség vagy szórakozás dolgára szabdalta a kultúrát, s az író iskolatervében e megosztottságra felel a teljességre szomjazó lélek „heliotropizmusa". A Vannal szemben a Lehet megidézése. E gondolati „statika" azonban a kísérlet - a realitásokhoz való igazodás - „dinamizmusában" születik újjá. Az „újnemes szekta" utópiája, az elitnevelés programja már a múlté. Németh László maradéktalanul vállalja a népi demokratikus kultúrforradalom történelmi igazságtételét: „Emberekre, akiknek nincs közös műveltségi alapjuk, hiába jelentjük ki, hogy egy osztály gyermekei: ez az egyenlőség nem lehet más, mint színlelés vagy erőszak, a műveltebb megalázása vagy a műveletlenebb elnémítása. Az embereket nemcsak munkájukban kell egy dolgozó családdá tennünk, hanem műveltségükben is" - hirdeti A tanügy rendezésé-ben. Nem a szellem arisztokratikus kisebbségét akarja iskolázni, hanem a népet: a 18 éves korhatárig mindenkit. Nem osztozik a nivellálódás ortegai aggodalmaiban: a tömeg számára is lehetségesnek ítéli, hogy kultúráját az egyén magas igény szintjén teremthesse meg. A művelődés az író szótárában többé nem pótszer - az önmegvalósítás lehetősége a világ ellenében -, hanem a társadalom életébe szövődő tevékenység. Nincs igaza a kritikusnak: a tanügy rendezése nem helyettesíti, hanem kiegészíti a társadalom megújulását. Nemcsak meghatározója: függvénye is.
A Németh László-i pedagógia kitűnőek iskolája lenne? A Zilahy-féle terv megvalósítása kedvezőbb feltételek közt? Rónayval szemben e kérdésben inkább Varga Józsefnek adunk igazat: Németh nem az utópia, hanem az élet felől épít. A tananyag szintje ugyan egyetem és középiskola közt lebeg, s az osztálynak, ha lépést akar tartani, „lábujjhegyre" kell állnia, követelmény és adottság mégse éleződik benne kibékíthetetlen ellentétté. Az író mint pedagógus a legigényesebben realista: szándékában a tervhalmozó és a kísérletező ember lép frigyre. Ebben az iskolában már nincsenek „hiábavaló" tárgyak, mint a Tanú-éban. A négy nagy tantárgykomplexum közül a Nyelvet ki se próbálja: meghaladná a gimnazisták befogadóképességének szintjét. A tanügy rendezésében az iskolarendszert a serdülés jelentkezésével tagolja hatosztályos általános és hatosztályos középiskolára. Am rögvest alkalmazkodik a nyolcosztályos általános iskola történelmi realitásához: egy év múlva a dolgozók tanterveit már a középiskola négyosztályos koncepciójának megfelelően készíti. A gondolat és próba szembesítésében siker és kudarc is születik: előfordul, hogy hiába az erőfeszítés, az óra nem jut el az ismeretszerzés közös öröméig. Az író számára azonban nemcsak az ugrás a fontos (a tanár öntékozló öröme), hanem hogy miképp nyílik ki az ejtőernyő (az osztály megismerő szenvedélye); Galileiként „vonja kínpadra a valóságot": a kísérletező életforma teljes világképe a pedagógus műhelyében készül. Az eszmény nem menekül a világ elől, hanem a valóságot - akaratmozgósító erejével, jobbítón -provokálja.
A dráma nemcsak műfaja, jelképe is az életműnek. Nincs feszültség híján az író pedagógiája sem. Az önmegújítás szenvedélye és az elme transzplantálásának művészete egyaránt táplálja. Az elkülönülés és egybekapcsolódás ritmusában szólal meg benne a tanóra álruháját magára öltő esszéíró és a tanítványokban az „asszimiláló forrongást" figyelő tanár. De kétarcúvá teszi az író pedagógiáját a korszakváltás is: a múlt átmentésének és a jövő alakításának szándéka. Pedagógus Noéként hordja bárkájába - rostálva és válogatva -az újkori civilizáció szellemi értékeit. „Itt, a szkíta puszták álmában értettem meg, mi volt a nagyszerű, az örök az újkori gondolkozásban... Központi gondommá vált, hogy lehetne ennek a csodálatos, de lassan múlttá váló civilizációnak a szellemét a pedagógia áramlatával úgy továbbadni, hogy az ne csak egy kis elit titka legyen, hanem a keletkező új világcivilizációba is szétmenjen" - írja a Megmentett gondolatokban. A pedagógus Noé azonban tudja, hogy a vízözön a múlt végérvényes és visszavonhatatlan lezárása. A kísérletező ember módszertanát Bacon esszéiből és Galilei kutatásaiból olvassa le. Ugyanakkor a Négy Könyv megírását is tervezi: a szocialista kor törzsműveltségének rendszerező összefoglalását. Közben persze a változó igényekhez kapcsolódik: 1944-ben a népfőiskola, 1946-ban a dolgozók iskolája, 1949-ben és 1952-ben a középiskola, végül 1961-ben az általános szabadegyetem szükségletének kielégítéseként. (A magyar pedagógia nagy vesztesége, hogy csak töredékek készültek el belőle.) És végül feszültségforrás a gondolat és valóság külön útja: a tanügy szinte tudomást se vesz Németh László neveléstörténeti jelentőségű kísérleteiről.
A Németh László-i iskolamodell az imént vizsgált belső feszültségből születik. A történelem és az élet képviselete egyszerre. Mintája a színpad: „Az iskolát én nem az értelem tornatermének, hanem az egész élet tervszerűen sűrített másának tekintem, ahol a tanuló életfokonként s rendezve kapja mindazt, ami odakinn kaotikusan veszi körül. Az iskola olyanféle viszonyban van tehát az élettel, mint a drámai színpad (minden megvan rajt - de töményítve); felvonásait azonban nem a cselekmény, hanem a biologikum érése díszletezi. Ez a »teljes« iskola: az igazi »demokrata« iskola - teljes marad középiskolai fokon is. Az értelmiség iskolája: a gimnázium sem válik egyoldalúan szellemivé. A különféle szakiskolák és a gimnáziumok közt csak a foglalkozások százalékos arányában van különbség, de mind a négy vagy öt típus ugyanazokat a tárgyakat: az egész életet tanítja. A valódi demokráciának, sőt az osztálytalan társadalomnak is az ilyenféle, el nem szigetelő iskola felel meg; kiképzi bennünk a szakembert anélkül, hogy a polgárt megsemmisítené; úgy kelti fel a figyelmünket a magunk munkakörére, hogy a többiekére is (izomba, szembe idézett emlékekkel) folyton emlékeztet" - foglalja össze az író tervét a töredékben maradt, kiadatlan 1947-es Jelentés a miniszternek. Az iskola szerepeket oszt ki a diákoknak, mintegy belöki őket eljátszásukba. Ha a szerepek foglalkozásiak, akkor az iskola Makarenko telepére hasonlít: a kéz kiművelésére kert, műhely, kollégium csatlakozik hozzá. Ha a szerepek történetiek, a könyvtár és a laboratórium a színtér, s a négy nagy tárgy - a Történelem, a Matematika, a Természettudomány és a Nyelv - önképzőkör-szerűén ad lehetőséget az emberi szellem történeti útjának bejárására. „A sűrűn váltogatott szerep új és új környezetet jelent, képességeink s az anyag új és új párbeszédét; megakadályozza a szokásba gémberedést, a magát szorgalmasnak tettető lustaság elterpeszkedését; mint egy nehéz utazás: leleményre, elevenségre kényszerít." Ebben az iskolában a pedagógus is színész: az eltanuló szerepének példájával nevel. Hogy tökéletesebb legyen az alakítás, a pedagógus - amellett hogy tanár - képviseli a tantárgyhoz kapcsolódó foglalkozást is: a fizikus a mérnökit, az ének- és zenetanár a művészit, a kémikus a vegyészit, a biológus az agronómusit vagy az orvosit stb. Ha csak tanárképzős diplomája van: egyoldalúságát önalakítóan korrigálja. Ez az iskolamodell a hagyományos iskola négy súlyos fogyatékosságát is kijavítja: tág keretet biztosít a képességek sokféleségéhez, ritmusával a tanulás szenvedélyéhez igazodik, tananyagát nem aprózza el mozaikokká, s nem kényszerít különböző képességeket azonos keretbe.
Németh László iskolaterve az „új iskola" koncepciójától nem választható el. A hatás azonban - a reformpedagógia túlzásaival szemben - ellenhatást is kivált belőle. Átvállalja rugalmasságát, de elveti anarchiáját. A tantárgy- és osztályrendszer merevségén lazít ugyan (tantárgy-összevonással, az osztályugrás lehetőségével), de teljesen nem számolja föl. A modern polgári pedagógia egy-egy módszerét átveszi, de rendszerét nem. Az érdeklődés szerinte nem lehet a tanulás egyetlen motívuma: olyan ösztönzőkkel is ki kell egészíteni, mint kötelességtudás, az áttekintés igénye stb.
A színpadiskola nemcsak az élet mása: morálisan megemelt élet is, igazság és humánum „függőkertje". A teljesség elvét demokratikusan valósítja meg: beavatja az egyént a közösség munkamegosztásába. Nem az ortegai enciklopédizmus, hanem a szocialista nevelés szándékával. Hogy a teljes életet taníthassa, színvonalcsökkentés nélkül kell időt nyernie. Innen ered a tantárgy-összevonás praktikus gondolata: az átfedések megtakarításával, az elméleten nyert óraszámmal megnyugtatóbb arányokat lehet teremteni teória és gyakorlat, humán és reál műveltség, oktatás és nevelés között. A gyorsuló idővel egyezkedik a módszer is: a képzés hozzáigazítása a képességek időbeli megjelenéséhez, a pedagógia biológiai menetrendje. A korán ébresztett képesség morálisan is rombol: a szerep átélése helyett hazugságra késztet.
A vásárhelyi pedagógia két szakaszát meg kell különböztetnünk, hogy az írói visszaemlékezések ellentmondásait föloldhassuk. „Nem pedagógus voltam, hanem didaktikus. Nem nevelni akartam, hanem jobban tanítani. Nem annyira a gyerek érdekelt, inkább az óra, hogy az anyag varázsában csendesen töltsük az időt" - mondotta a füredi iskolaavatón. Egy másik írói nyilatkozat viszont a „gyülekezeti ösztön" kielégülését emeli ki: „Arról volt szó, ami nekem is álmom volt, emberekből, fiatalokból egy kis közösséget összehozni. S ha a tanárkodásnak más céllal is mentem neki, a tantervépítő igazi jutalma, öröme ez volt, - hogy ez néhány osztályban sikerült neki." Űgy tűnik, a pedagógus Németh Lászlóban is tételeznünk kell az írói - Méhesből Égető Eszterbe költöző - „súlypontcserét". Az első években a kísérlet tárgya a módszer és tananyag; 1947 táján már inkább az ember. A didaktából előbúvik a nevelő. Aki már nemcsak azzal törődik, mit kell átmenteni, hanem azzal is, kinek a számára. A pedagógus Németh érdeklődésében - a filozófia után - új diszciplína követel teret: az erkölcstan. Közben megtanulja a tanítás gyönyörűségét, „a tanárt és tanítványt összefűző halk szeretetet".
Németh László iskolamodellje a közösség szükségletéhez és az elme természetéhez egyszerre alkalmazkodik. „Ha az embereket műveltségük jellege szerint kellene osztályozni, én két típust állítanék fel. Az egyik típusnak a műveltsége, hogy úgy mondjam, időellenes - az vonzza, amin legkevésbé érzi az idő hatását. Kedvenc stúdiumai, megnyilatkozási formái: a filozófia, matematika s költészet. Ezzel az »abszolút« műveltségre törekvő típussal szemben áll a történelmi, amelynek éppen az idő az eleme: a dolgokat történeti kibontakozásukban figyeli" - fejtegeti a Pedagógiai töredékben. Az ellentmondást az „időellenes, abszolút" szakok el-történelmesítésével oldja föl. A filozófia számára kortörténet, életrajz és eszmetan, a matematika egymáshoz kapcsolódó vívmányok folyamatában realizálódó tudomány. Az „új Tanú" egyetlen tárgya a történelem: a korszakváltás emberi és egyetemes gondjaira tőle várja a választ.
A Németh László-i gondolatrendszer hagyományos központja az etika. A vásárhelyi korszak új centrumot képez: a filozófiáét. „Azt, hogy én valami gondolkodóféle is lehetek, akkor vettem észre, amikor Vásárhelyt a filozófia tanítását reám bízták" - emlékezik az író a Megmentett gondolatokban. Korábban lenézte e tudományszakot: „vallásnak erőtlen, tudománynak fölösleges", idegenkedett absztrakciós elvontságától. Tanulmányozásához Will Durant bestseller könyve ébreszt benne kedvet, nem annyira gondolatmenete mélységével vagy elfogulatlanságával, hanem inkább módszerével: a filozófiák történetét összekapcsolj a a filozófusokéval, a gondolkodás autonómiáját sors és fogalmi válasz kölcsönhatásaként tárgyalja. A békési élmény - megformálása a Bölcselők a Holt-Körös partján dialógusa -Vásárhelyen épül tovább.
A filozófia eleinte sorsmetaforákkal kínálja. Az első tanévben számára még nem rendszeres történeti stúdium, hanem néhány mű - Szókratész védőbeszéde, Szent Ágoston Vallomásai - kommentáló olvasása. „A filozófia épp legbelső mozzanatában, az ember beillesztésében a világba, mindig gyakorlat marad" - állapítja meg. Ebben rejlik önállósága a vallással szemben. A vallások - habár ők is „az egésszel öblítik át a részleteket", mint a filozófiák, s szerkezetük is megfelel egymásnak: a mítosz a metafizikának, a parancsolatok az etikának, a hitszabályok a logikának - legföljebb egyetlen filozófust bírnak el: a vallásalapítót. A vallás mozgatója a tekintélyelv, a filozófiáé viszont az igazságkeresés; aki előre tudja a végeredményt, az nem filozófus, hanem teológus: fölmenti a felelősség alól a mester, a példa. A filozófia számára nem vallás, de valláspótlék: a hit funkcióját az értelem vállalja magára, midőn szabályozza ember és világ viszonyát. Ugyané személyhez kötöttség a filozófiát a tudományoktól is elhatárolja: a filozófiában minden mindig újrakezdődik, a tudományban viszont eredmény rakódik eredményre. A filozófia olyasféle üdvösségügy, mint az irodalom, csakhogy a filozófusnak a törvény, az írónak a törvény gyökérzete, az élmény a fontosabb. A filozófus „az életből új szervet, nóvum orgánumot készít a világ fölmérésére és kimondására". Sugalmazója - mint a drámának - nem a szélcsend, hanem a történelem mozdulása: a kor szellemi értékrendjének megingása, az elhatalmasodó kétely, az eszmék újrafogalmazásának szükségessége. Az önüdvözülés belső parancsán túl a társadalom igénybejelentése.
A filozófia fogalmának egyénítése legföljebb tudományos nézőpontból tűnhet beszűkülésnek: az írói életmű felől nézve lépcső a személyes sors egyetemes érvénye felé. A filozófusi sorsmetaforákban ne csak az íróéval egyező analógiákra figyeljünk, hanem arra is, hogyan bővülnek általános jelentéssel.
A korszak drámahőseinek ősképe Szókratész. Az állami vád alá helyezett filozófus, aki hiú és ingerült ellenségei szerint megrontja az ifjúságot, s más istenekben hisz, mint a város. Nem ágál a fórumon, mert „ha valaki igazán az igazságért akar küzdeni, és csak rövid időre is épségben maradni, elkerülhetetlenül szükséges, hogy visszavonultságban éljen, s nyilvánosan ne szerepeljen". Elítélése ellentétes a közösség érdekével: „Valósággal városotokra ültetett az isten, mint valami nagy, nemesvérű lóra, mely nagysága miatt kissé lomha és sarkantyúzásra szorul" - mondja védőbeszédében. Személyes sorsánál fontosabb számára az igazsághoz való hűség. Kritónnak, aki szökésre csábítja, ezt feleli: „Se gyermekeidet, se éltedet, se semmi egyebet többre ne becsülj az igazságnál." A fuvolaszó, melyet a bürökpohár kiürítése után meghall, megszólal a halálba induló Németh-hősöknek is: Széchenyinek, Husz Jánosnak. Az egymásra rímelő sorsoknál azonban fontosabb a példa: hogyan lesz úrrá a bölcselet a félelem vak tombolásán. „Nem ez a nehéz, a halál kikerülése, hanem sokkal nehezebb a gonoszságé; ez gyorsabban fut, mint a halál. így aztán engem, mint afféle lassú járású öregembert, a lassabban futó ellenség fogott el, vádlóimat pedig, akik erős és fürge emberek, a gyorsabban futó, a gonoszság" - mondja bírái előtt. Az értelem megszüli a pánik gyógyszerét: a „belátás" Égető Eszter-i életelvét. A személyes sors nem determinálja a gondolkodást. A filozófia azonban nemcsak hősi pátosz, hanem józanság is. Ahogy Szókratész elválasztja egymástól a törvényt és az embert: „nem mi, törvények követünk el rajtad igazságtalanságot, hanem az emberek" - ugyanúgy Németh se azonosítja ellenfeleit a rendszerrel. Az üldözöttség lélekromboló állapotában is képes a bölcselet idilljét önmagában fölépíteni. A „belátás" filozófiai jelentése sorstragédiából pattan ki: nemcsak a lélek békéje, hanem ember és világ egyezsége is. Az intellektus józanságától elszabaduló indulatok vissza-fojtása és a gondolkodás valóságtagadó kalandvágyának megfékezése; mindaz, ami ember és társadalom ésszerű összhangját megbontja, ellentétes vele. De nem kompromisz-szum: a korszakváltás szorító prakticizmusával szemben a távlatos gondolkodás jogának védelme. Ám nem is oppozíció: vitája nem az idővel, hanem a pillanattal van, amely nem érti, hogy a gondolat mindig „messzebbre lövi a nyilát", mint az egzigenciák tudománya. Furcsa színjáték: a hős vállalja az eszmét, melynek ürügyén elítélik; a törvény igazsága a véletlen igazságtalanságba ütközik; vádló és vádlott párbaja virtuális: a torzító képzelet fantomjai vívják; a konfliktus visszájára fordul: ember és világ összhangjába. Személyesség és egyetemesség montaigne-i logikája.
Szókratész védőbeszéde mellett az író másik filozófiai példatára Szent Ágoston Vallomásai. A logika tankönyve után a lélektané. Nem a megtérés vallásos mítosza vonzza hozzá, hanem a hajlam és szemlélet benne is meglevő ambivalenciája. Ha a szókratészi metafora a gondolkodás méltóságát jelenti számára, az ágostoni a gondolkodás önkritikáját. A katolicizmus hősében ott lappang a protestáns: a predesztináció korai megfogalmazója. Az elme a természet meghaladásának lehetőségét hordozza, de csak akkor, ha a természet megajándékozza őt képességekkel. Az intellektust az értelem kalandjai helyett alázatra szoktatja: alternatívái között -mint görögös életöröm, keresztény bűntudat stb. - nem szándék, hanem felsőbb hatalom - isten, társadalom, sors - választ. Ágoston olvasása Németh László számára a csomorkányi „őrültség" filozófiai bírálata, a valóságra idomított ész önismeretének korai megjelenése. Ugyanakkor a korszakokat összekötő hídszellem mintája. Filozófiája Noé bárkája, „amelyen az európai szellem a népvándorlás özönvizét átúszhatta". Szent Ágoston az új vallást „a klasszikus világ legpompásabb fegyvereivel szerelte föl". Egyszersmind a pszichológia modern tudományának megteremtője. Oly gondolkodó, aki úgy újítja meg műveltségét, hogy múltját nem kell fölégetnie. A teljes embernek történeti modellje, amelyet a Németh László-i drámahősök is védenek önmagukban. De az ágostoni metafora az írói pályán válságtünet is: az embert nem a világ, hanem a magister intérieur tanítja igazságra, a megismerés tulajdonképp elmerülés önmagunkban, befelé fordulás. „Noli foras ire, in te ipsum redi, in interiore homine habitat veritas."
A gondolkodó Németh Lászlót nemcsak az az eszme jellemzi, ami tanulmányban, szépirodalomban testet ölt; a plazmaállapotában megrekedő gondolat is. Töredékességével, kidolgozatlanságával, befejezetlenségével. Ilyen a harmadik sorsmetafora: a buddhista vallásfilozófia. Az írót tragikus világlátásával ragadja meg: „A Nirvánában európai ember számára visszadöbbentő: tragikussága. Az élet rossz, nincs egy isten fölötte, aki igazolná. Aki az élet drang-jától megváltja magát, nagyobb az isteneknél. A Nirvána: az életet le-vedlő lélek fensége" - olvassuk egy 1946-os vázlatban. Olyan vallás, amelyben csak Megváltó van, de nincs Mennyei Atya; teológiától megfosztott erkölcsisége ellen nem tiltakozik a ráció. Csak Szophoklész és az Edda hasonlít rá Európában, idegen tőle a természettudomány, a kereszténység és a szocializmus optimizmusa. Buddha nagysága - Németh szerint - abban rejlik, hogy szembefordul a lélekvándorlás tanával: azt tanítja, hogyan lehet körforgásából kikapcsolódni, az életünkbe „egy darab örökkévalóságot" építeni. Eszménye az ünnepszerű lét, a mulandó levetkezése: „Mint ahogy a művészet bebalzsamozza az élet eseményeit, úgy cseppenthet örökkévalóságot a Nirvána a mulandó állapotokba. Az ember űzze ki beszédéből az elfogódottságot és a nagyképűséget, a dicsekvést és a szerénységet, a remeklést és az egyszerűsködést, az indulatot és a kenetességet. S ami megmarad, az még mindig beszéd lesz. Hatalmasabb, mint akármelyik." E morál izolálja az embert, anélkül azonban, hogy a világból ki kellene vonulnia. Mégse véletlen, hogy Németh e gondolathajtást visszametszi. Kárász Nelli cenci magánya némiképp emlékeztet a nirvánaszerű állapotra, de életét tevékenységgel, az emberek szolgálatával gyógyítja.
Gandhi ünnepi egyszerűsége is több szemlélődésnél: a cselekvő humanizmus puritánsága. Németh Lászlóban inkább az ösztön rokonszenvez vele: a hajszában megfáradt ember vágyakozása csendre, magányra, öntörvényű létre; a történelemben gondolkodó írótól idegen e statika.
A Németh László-i bölcselet második - már a személyes sorsproblémáktól függetlenedő - vonulata e tétellel indul: „Az emberek mindig akkor kaptak rá a filozófiára, amikor a vallás a hitelét vesztette, vagy legalább támadhatóvá vált." Az író számára e megrendült hit: a valóság előtt igazolhatat-lanná vált életfilozófia. Vásárhely Németh gondolkodásának nagy fordulatát jelenti - a mítosztól a ráció és empíria felé. A filozófia új szerepre vált: az egyén vallásából a megismerést a valóságra szoktató módszerré lesz.
A kritika hajlamos a Németh László-i kísérletező módszer fogalmát a praxisra szűkítve tárgyalni. Több ennél. Nemcsak egy-egy adott foglalkozás (az iskolaorvosi, a pedagógusi, a műfordítói) megnemesítése, laboratóriummá emelt „gályapad", hanem a gondolkodás iskolája is. E tévesztett nézőpont terjeszti ki egyenlő érvényét az egész életműre. Pedig csak a felszabadulás után válik a minőségmunka igényéből egy újfajta teljes emberi életforma megfogalmazásává. A kísérletező módszer több mint módszer: az emberi értelem önkritikája, és az igazság visszaperlése a „naiv" logika vagy az „elvetemült" pragmatizmus birtokából; a metafizika megtisztítása az irracionális fantomoktól, igaz és gondolható elhatárolásával; a módszer kitágítása történelemben, társadalomban, erkölcsben való gondolkodássá.
Németh kísérletező módszere a filozófiában hajt ki, mint egészségesen kételkedő és cselekvő materializmus. Az idealizmus szerinte az ész „önbecsapása": „legbensőbb lényege szerint agyműködések istenítése; a szellem tehetetlenségét dicsőíti", mert elhiteti magával, hogy „a benne létrejövő rend az igazi világ s az ő működése a teremtés". A szubjektív és objektív idealizmus csak abban különbözik, hogy az előbbi magát a gondolkodást, az utóbbi pedig ennek eredményét, az eszmét isteníti. A megismerés folyamatában az idealizmus legföljebb „lángeszű lustaság": „egy kell-t állít a van-nal szembe; Platónnál ez a kell a dolgok mennyei tükre, a világ örök rendje, a németeknél az én teremtő lendülete (ich an sich, abszolút szellem)". A logika már az ókorban megbízhatatlan ellenőre az igazságnak: a szükséges kétely helyett ama illúziós hitet táplálja, hogy a dolgok és a gondolkodás törvényei azonosak egymással. Később se tanul a természettudománytól, amely például az antinómiákat már tényékként kezeli. Kant nagy érdeme, hogy „eloszlatja az emberiség naiv hitét a megismerésben", bizonyítván, hogy „az ismeret csupán fátyolon át adott apácacsók". De ő se nevel igazán a gondolkodás alázatára, mert hite szerint a világot agyfunkciók teremtik. A kapunyitó nagy szellem, aki már tudja, hogy a filozófiának „ebből az álomból föl kell ébrednie, s éreznie, hogy itt a valóság a gazda" - Németh szemében az újkori materializmus atyja: Bacon. Gyógyszere a „cselekvő ész": „Az ész ne szemlélődjék, hanem vallasson. Ne vonuljon el a valóság rövid falatjaival az elmélkedés hosszú emésztésére, hanem ő menjen neki a valóságnak... A megismerés nem bekebelezés, fölszúrás, hanem rátámadás, földarabolás." Benne ugyanaz a „hajlam és csömör" fogalmazta meg magát bölcseletként, ami Galilei híres kísérletében „a szabadesést a lejtő kínpadára vonta."
A kísérletező elv egyszersmind „alkalmazott módszer" is: írói realizmuselmélet, pedagógiai program, társadalmi etika. Mint realizmuselmélet a valóság pietásos tisztelete, ennek jegyében az ábrázolás megtisztítása a modern irodalom idolumjaitól. (A nyelv hazugsága ma: skatulyázón torzít, mechanizmusával az ész elé vág, a dolgok valóságát elveszejti. Az érzelmek hamissága: a hiúság a műalkotással önmagát látja bele a világba. Az irodalomtól való fertőzöttség: szerepjátszó donquijotizmus, amely kölcsönzött sémákkal helyettesíti az elfogulatlan vizsgálódást.) Ugyanakkor írói éberség is: mert „az ész mindig érintő irányban vágódik ki, s a valóságérzék szoktathatja rá, hogy kövesse a dolgok görbülését." E gondolatmenetnek ars poetica-szerű megformálása, modellje a Pusztuló magyarok, a falukutatás komédiája.
A kísérletező elv mint pedagógiai program - nevelés a valóságra. Két jelenség teszi különösképp időszerűvé. Részint a dogmatikusabbá váló közgondolkozás: „A vélemények inflációjában élünk. Rengeteg vélemény és kevés próba... a vélemények nem induktive, a dolgok felől készülnek, hanem előbb van álláspont, a szemlélet, a világnézet, s ebből vezetjük le gépiesen a véleményeket." De „az élet sebessége" - mai szóval: az információrobbanás - is kábítója a valóságérzéknek: „a figyelmünkkel szembeáradó dolgok nagy száma". Jó ellenszer lehet Németh szerint az érzékek tompaságára a nevetés, a gondolkodás fonákságait kipellengérező vígjáték. Nemcsak az iskolának van rá szüksége, az egész társadalomnak.
A kísérletező ember erkölcse a descartes-i felismeréssel bővül: „Inkább magamat, mint a sorsot győzzem le, inkább kívánságaimat, mint a világ rendjét változtassam meg." Tudatos hely- és szerepkeresés a világban, az indulatok spinozai megfékezése. Az „üdvösségügy" vállalása kiegészül a „gyülekezeti ösztön" ébresztésével.
A Németh László-i filozofálás harmadik hulláma a szempontok rávetítése a történelemre. Ha a Tarai-korszak eszményi népe a görögség volt, most az újkor válik számára példává. Vívmányairól tervezi az író történeti főművét. Kiderül, hogy a görög gondolkodás hozzá képest gyermekkori tudomány: csak problémái vannak, de eszközei nincsenek.
A természetfilozófia alól hiányzik a kísérleti megalapozás. Filozófusai közül Szókratészt és Platónt gondolati hibák jellemzik: szillogizmusokkal „igazolják" az érzékelés és gondolkodás összeférhetetlenségét, a lélek halhatatlanságát és vándorlását. Még Arisztotelészben van a legtöbb előre mutató elem: biológiai érdeklődés, enciklopédikus hajlam, természettudósi valóságérzék, „lentről építő" módszer. „Az újkor története voltaképp a XVI-XVII. század fordulóján kezdődik, ahol a természettudomány módszerei kialakulnak. Az újkor története nem is más, mint ennek a módszernek behatolása művészet és élet különböző területeire, filozófiába, irodalomba, a gyakorlati tudományokba stb., s a technikán át a mindennapi életbe is" - emlékezik vásárhelyi gondolatmenetére a Megmentett gondolatok-bari. Előbb a XVII. század nagy metafizikusai igézik meg a magukban hordott kettősséggel, ahogyan a szellem számára kibúvókat keresnek a mechanikai világmodell érvénye alól: Descartes, Spinoza, Leibniz. Később a korszak „tiszta" típusai: Bacon, Galilei, Voltaire. Az újkori filozófia szerinte nem oly „fényes emelkedő", mint az ókori, de komolyabb: már fékezően hat rá a természettudomány. Első korszakának színtere a laboratórium - általa a tudomány új érzékszervekkel ajándékozza meg az emberiséget: a világot tágító távcsővel és mikroszkóppal. A francia forradalommal indul a drámai korszak: „a szellem most küzd meg s olvad össze valóban dialektikus módon a maga körül támadt erőkkel". Az újabb terminus 1848, a kiterjedés korszakának kezdete: a kapitalizmus és a természettudomány tömegessé teszi a szellem vívmányait. Az elgépiesedés ellen a morál persze tiltakozik. De Nietzschével, aki az igazságot a hatalomra törő erő fegyverévé fokozza le, „kalandorok veszik át a filozófiát". Az egzisztencialisták az akarat szabadságát viszik túlzásba: Heideggert - aki Aquinói Tamás gondolatát fejleszti tovább a lét esszenciára és egzisztenciára kettőzésének tanává -, Sartre felhígítja; szerinte a választás abszolút szabadságát már a minta, az esszencia se korlátozza. Még Bergson a legtermékenyebb: nem az élan vitale tanával, hanem az időfogalom átalakításával - mint a modern művészetek ihletője.
A történeti kép tanulsága kettős: Németh László a legelevenebb szellemi hagyományból vonja el módszerét, ám az így absztrahált módszert kritikai hálóként rá is borítja a múltra. Az eredmény: az értékek fogyatkozásokkal szövődnek egybe. A kutatás az újkorban a részletek, a tudomány a specializálódás irányába halad, s mozaikszerűségével fékezője a világnézet-teremtés igényének. Mint gondolkodási módszer csak szűk körben terjed el, az elit kiválasztására beállított iskolarendszer jelenti határait, a közgondolkodást nem termékenyíti meg. Eredményei inkább tudományos jellegűek; társadalmi, politikai, erkölcsi modelljei kevésbé használhatóak. Mindennek következménye, hogy az újkori módszer nem képes világcivilizációvá válni, a vívmányokat nem tudja rászabni a harmadik világ színes népeinek életére, sőt inkább a korszerűtlen nacionalizmust szabadítja el. A múlt vállalása így fordul ellentétébe: a jövő programjának készítésébe. A szocializmus Németh számára folytatója és hibaigazítója az újkornak: értékeit egységes világcivilizációban, színvonalas tömegkultúrában, a társadalmi működés tudományos szabályozásában sokszorozza meg, egyszersmind kollektív erkölccsel egészíti ki.
Az újkori gondolkodás történetének és tipológiájának imént a tanórai jegyzetekből rekonstruált vázlata kihagyásaival is tanulságos, logikai rendjébe az író nem építi be sem a marxizmust, sem az életfilozófiát. A marxizmust tán azért, mert már többnek és másnak érzi, mint „a XIX. századi kapitalizmus kinőtt ruhája" - kritikáját a polgári demokráciákhoz alkalmazkodó, revizionista szellemiségű szociáldemokráciára vonatkoztatja, nem pedig a megvalósuló szocializmus elméletére. Az életfilozófia viszont más okból marad el az összegezésből: irracionalizmusa idegen a természettudomány ráción és empírián nevelődő világnézetétől. Az író műveiben régóta kísértő kultúrhistóriai metaforák - például a növényi és állati létforma - elvesztik filozófiai jelentésüket, visszaszorulnak a szépirodalomba, s pszichológiai minőségekké redukálódnak. Németh László a polgári gondolkodás válságjelenségeivel nem rokonszenvez, velük szemben a múlthoz, a felvilágosodás értelmi tisztaságához fellebbez. Filozófiai stúdiumának fontos eredménye, hogy korábbi szemléletének összehangolatlan kettőssége - az egymás mellett és egymástól függetlenül érvényesülő természettudományos és szellemtörténeti, fogalmi és mitikus gondolkodásmód - valósághű racionalizmusban egyenlítődik ki. A harmincas években még megoldatlan alternatíva számára agnoszticizmus és tudományos hit. „Ok és okozat köreivel csak az elemző értelem jár körül valamit itt, ami mint az életjelenségek általában, elemezhetetlen" - olvassuk a Magyarság és Európa nagy rendszerező esszéjében. Hamvassal polemizálva már a természettudomány igazát védi, mert „Galilei új fizikája volt észjárásunk igazi kemény iskolája". Vásárhelyen viszont a fizikát, majd a biológiát az újkor „alaptudományának" nevezi, amely például a művészetekbe mint realizmuselmélet, az életbe pedig mint technika nyomul be. Már egyetlen mértékrendszerként. Életfilozófia és természettudomány párbajában győztesként.
Az életműben szerveződő gondolati középpont kisugárzik a szépirodalomra. Alakítójává válik. A filozófiatörténeti sorsmetaforákban így formálódik tovább a Németh László-i tragikumelmélet. Nem születik, hanem változik: a kelepcébe szorult nagy egyéniség tragikus szituációja a véletlen fogalmával bővül. Az értelem képtelen szükségszerűséggé jóváírni a tragikum értelmetlenségét, a katasztrófában rejlő történelmi iróniát. A kettősséget, hogy az eszme híve minősül az eszme árulójának. (Szubjektíve: a szocializmus vállalója tűnik ellenfélnek.) Tótfalusiban egy „hajszál" választja el a hőst és a szörnyeteget, miként Huszban a szentet és az eretneket. Az ok - az „emberi őrültség": a hős belátáshiánya, a környezet értetlensége - kiváltja, de nem magyarázza a bukást. A tragikumban van valami, ami a ráció számára elfogadhatatlan: ok és okozat fajsúlykülönbsége. Ami a szépirodalomban a boldogságtól elválasztó „egyetlen hajszál", Ágoston Vallomásai-bari „egyetlen porszem" - pogányság és kereszténység határán. Általánosabban fogalmazva: a történelem és az egyes ember igazsága - főképp korfordulón - nem föltétlenül azonos; sokszor a véletlen dönti el, sorsa a törvényt vagy a kivételt teljesíti be. Ha a kivételt: tragikuma nem lehet totális, a hős - eszméi által - bukásában is győz.
A korszak drámahősei nemcsak a becsület bajnokai, önmaguk szellemi épségének őrzésében, múltjuk védelmében túlhaladnak a morális értékeken. Az újkori gondolkodás testesül meg abban az eszmei többletben, amit a viszonyokkal szemben képviselnek. Az újkori gondolkodás „Noé-bárkáját" kormányozzák a vízözön utáni új világba. Az értékmentés és az alakítás kettős szándékával, a „kívánatos" és a „szükséges" egyeztetésével. Megelevenedik a heinei dilemma, nemcsak előítéletek által, de a dogmatizmus valóságától is szítva: vajon a szellem emberei teljes valójukkal elférnek-e benne, vagy beilleszkedésüket a kor prakticizmusa nehezíti? A kérdésre a bénító kétely helyett cselekvés a válasz: a drámák hősei önmaguk áldozatként való odavetése árán se mondanak le koruk alakításáról: Széchenyi megírja a Blick-et, Tótfalusi a Mentség-et, Husz vitába száll a zsinattal. Vallatják a történelem valóságát. A teljesebb humánum harcosai. Bénaságuk oka: a tett lehetetlenné válik számukra. Nem belső fogyatkozásuk, hanem a hatalom okán. Ez egyszersmind tragédiájuk is.
A szépirodalom is terepévé válik a kísérletező ember szenvedélyének. Melyik műfaj felel meg leginkább alkat és kor igényének? A kísérlet állomásai: a hagyományhoz való visszanyúlás - a Mathiász-panzió a Villámfénynél, az Erzsébetnap a Bodnámé vonalát folytatja -; a szatirikus gondolati dráma - ilyen az író első arisztophanészi vígjátéka, a Pusztuló magyarok -, s végül a történelmi dráma. Ez utóbbi lesz a felszabadulás utáni első évek legfőbb önkifejezési és ábrázolási formája. Más síkon folyik a kísérlet a regényben: milyen legyen a szocializmus antropológiája. Berzsenyi-Prométheusz legyen a modellje, vagy Csokonai; az „északi görög" - mint amilyen Kárász Nelli -, vagy a „pusztaságban nyájas kertépítő" - mint Égető Eszter?
A kísérletező elv nemcsak az írói gondolkodás, hanem az egész oeuvre megújulásának forrása. Hűtlen hűség: a régi minőségelv korszerű konkretizációja.
A Megmentett gondolatok kilenc nagy tanulmánya Vásárhelyen fogan, de az író - a reátört betegségtől szorongatva -csak 1954-ben önti végső formába. (Megjelenése még későbbi.) Az így támadt vákuum okkal kelti a látszatot: Németh gondolatrendszere a harmincas évektől változatlan érvénnyel kapcsolódik az életfilozófiához s annak is különösképp két irányzatához: a szellemtörténethez és a kultúrhis-tóriához. A legélesebb formában Molnár Erik fogalmazza meg a párhuzamot - a felszabadulás után is érvényesen -Spenglerrel: „A központi gondolat itt az ész és a tudomány tagadása, az az állítás, hogy a tudomány, ha a technika területén boldogul is, alkalmatlan az emberiség vezetésére... Sors vagy végzet, a régi görög Ananké, a biztos pusztulással - és az irracionális lelkierők, a mítosz és az elitek dekadens polgári teóriái: ez az a »szocialista« történetszemlélet, amelyet Németh László a magyar munkásoknak és parasztoknak az idejétmúlt marxizmus helyett javasol." Molnár szerint az író „változó magatartását változatlan világnézeti alap" szabja meg: a haladás csak illúzió, „a kultúrák örökös, sorsszerű körforgása", az osztályok „nem a társadalmi fejlődés, hanem a természet művei", a társadalom „elitek mozgása". Mód Aladár - miközben Németh útját Tolsztojéval veti össze és példának látja: „miként juthat el valaki helytelen ideológiai kiindulópontja ellenére a nép, a történelem s a valóság útját keresve a szocialista humanizmus igazságának felismeréséhez" - lényegében a Molnár által megfogalmazott tételt variálja. Megállapítja az íróról, hogy „a társadalmi, történeti és világnézeti kérdések rendszeres és objektív felmérése helyett tudatosan a rendszertől függetlent, az ösztönöst, az élményszerűt, a szubjektív beleélést tekintette irányadónak." Spengler mellett Hendrik de Man, Dilthey, Szabó Dezső ösztönzését hangsúlyozza. Szigeti József a Sajkádi esték-ről írott kritikájában Németh újabb műveit ugyancsak a spengleri kultúrmorfológia továbbélésével magyarázza: a kultúra és civilizáció szembeállításával, a kultúrkörök elméletével, a társadalomtörténet elbiologizálásával. Sőtér lazít eme álláspont merevségén. Túllépve a konkrét analógiákon, Németh gondolkodásának drámaiságát hangsúlyozza. Az egyik pólus: „egész gondolatrendszere ma is azokon az alapokon épül, melyeken a Tanú korszakától kezdve..." - a másik: „a felszabadulás után írt tanulmányok a korábbiak szemléletét vizsgálják fölül, s rajtuk lényegesen túlhaladnak."
A jobboldali kritika a dogmatikus szemlélettel cseng egybe. Hellenbart Gyula szerint Németh „nem dolgozott ki új filozófiát, de egyet teljes tudatossággal és átgondoltsággal, logikával adaptált: az életfilozófiát." Hanák Tibor igy ír: „Témavilágát az életfilozófia formálta... A történelem és az ember szerinte két tényező: az egyik a végzet sodrása, a másik a benne úszó. Az embernek csupán az irányítás illúziója jut." Természettudományos racionalizmusát csak „nevelői megfontolásokkal" tudja indokolni.
Németh László felszabadulás utáni világszemléletét és az életfilozófiát közelíteni vagy azonosítani - tarthatatlan álláspont. Mint rendszer nem tapintható ki gondolkozásában, legföljebb oly foltokban, mint a metaforikus nyelv vagy a logikai rend hézagait kitöltő ötlet.
A szellemtörténeti módszer jelenléte az írói gondolkodásban már a Tanú időszakában se egyértelmű. Németh ugyan paradox módon feszíti ellentétté a kétféle - racionális és intuitív - diszciplínát: „A szellemtudomány nem természettudomány és sosem lehet azzá. A természettudomány tárgya: egy tőlünk elütő világ, amelyet önmagunkból sosem érthetünk meg; a szellemtudomány tárgyát viszont önmagunkból kell megértenünk." De már ekkor se zárja ki a természettudományt az ember kutatásából: írói pszichológiáját az orvosi alkattanra építi. Ez a törekvés erősödik föl 1945 után: a természettudomány fokozatosan hódítja el a szellemtudomány terrénumait. Törő Imrének két tudományos témát fejteget, ami különösen foglalkoztatja: az érzelmeket kísérő érreakciók biológiáját és a faj- és egyedfejlődés párhuzamát. „Feltehető pl. hogy a fajfejlődésben is van olyan »tervszerűség«, »célratörés«, mint az egyéni fejlődésben. Vagyis hogy a döntő mutációk sem külső behatásra lépnek fel, hanem a genotípusban levő »kifejlődés« fázisaiként; ahogy az embrionális élet rakétaszerűén előírt fejlődés-lökései. Azaz kizárt-e, hogy a fajfejlődésnek is van emlékezete" - írja. Egészségtanórán a humán lélektan biológiai alapozását végzi. Szent-Györgyi egyik cikkéhez fűzi e reflexiót: „Az élet tehát mégiscsak kutatható valami, állapítottuk meg tanítványaimmal. Tán még jobban is, mint az anyag. Mert hiszen ő tisztára kapcsolat." Ebből következik, hogy a gondolat „az összes magasabb idegfolyamatok kapcsolata", „óriási transzparens, melyen a váltakozva kigyúló lámpáknak a viszonya egymáshoz: a szöveg." A sprangeri tipológiát a gének ambivalenciájának tanával biologizálja. A Szondi-féle sorsanalízis racionális magvára építi etikáját: az Iszony a paroxizmális ösztönkör Káin-Ábel tendenciáját is példázza. A freudi pszichoanalízist társadalmi motívumokkal egészíti ki: az „őrültség" és a „belátás" - az Égető Eszter jellemábrázolásának alapkategóriái - nemcsak pszichikai minőségek, hanem társadalmi viszonyfogalmak is. Németh László Vásárhelyen egy antropológiai szempontú filozófiai lételméleten is dolgozik. Ontológiájában organizációs szinteket különböztet meg: halmazokat, társulásokat, szervezeteket - s belőlük eredezteti a változó minőséget. A valóság hármas tagolódású: mint valóságos, gondolt és lehető világ. A gondolt világ a pszichológiai valóság, a lehető világ pedig a minták rendszere. Minél bonyolultabb egy szervezet, annál nehezebben, szinte bukdácsolva jut el saját mintáihoz. A három szféra közt kölcsönhatás van: a valóság a gondolható közvetítésével determinálja az esszenciamezőt. Az író számára pszichológia és logika: határtudomány; az előbbi a gondolkodás tartalmával, az utóbbi pedig formájával, módszerével foglalkozik. Híd természettudomány és filozófia közt. A biológia - szemben az életfilozófiával - nem mitikus kulcs, hanem az ember megértése, a filozófia pedig világtitok helyett a ráció birodalma. A szellemtörténet a természettudomány és a bölcselet kettős, ám összehangolt pergőtüzében hátrál ki a Németh László-i életműből.
Hasonló folyamatot figyelhetünk meg a társadalomelméletben is. Az író Gazdaságtan címmel Vásárhelyen történeti szempontú társadalomtudományt is tanít. Mint valóságtudományt. Nem a spengleri kultúrkörök szerint, hanem a primitív társadalmak, az ókor, a feudalizmus és az újkor ésszerű rendjében. A társadalom életét - elvetve a spengleri analógiás és homológiás módszert - a benne működő erők kölcsönhatásaként írja le. Négyféle tényezőt vesz számításba: biológiait (vérségi kapcsolatok, demográfiai és örökléstani szempontok), környezetit (természeti, földrajzi viszonyok), gazdaságit (Marx történelmi materializmusa szerint) és műveltségit (a kultúra kapillaritása). Nem marxista - a szempontokat nem rakja fontossági sorrendbe -, de nem is zárja ki a marxizmus igazságát a társadalmi folyamatok elemzéséből. Összefüggéseket keres, a legfőbb determináns kiemelése nélkül: az újkor például a nagy nemzeti államok kialakulásának, a földrajzi felfedezéseknek, a természettudományok fejlődésének, a technikai forradalomnak, a gazdasági elméleteknek és racionális utópiáknak bonyolult szövődése. Nem tagadja az osztályszemléletet, de az osztály fogalmát tiszta típusának kialakulásához, a kapitalizmushoz kapcsolja. A munkásmozgalom, a marxizmus történetét és elméletét bő terjedelemben, sok forrásszemelvény alapján, torzítás nélkül tanítja.
A kultúrhistória újabb elméletei - így Toynbee például -legföljebb katalizátorai Németh László gondolati fejlődésének, de magában a folyamatban már nem vesznek részt. így bontakozik ki szemléletében a spengleri kultúrkörök ellenében az egységes világcivilizáció eszméje. „1945 körül már világos volt, hogy a kis népek életét a nagy népek receptjei szerint fogják átrendezni. A világ valami világállam felé halad, ennek a megvalósítása a nagy népek dolga és versenye. A kisebb népektől ez a hatalmas folyamat egyelőre csak durva integrálódást követel - a szükséges változást: nem a helyzetét magukban átélt emberek, hanem kisebbségek hajtják végre, amelyek ezeket a világtörténeti recepteket akár a nemzettel szemben is képviselni tudják. A kis népek - ha szóhoz jutnak - akkor jutnak szóhoz, amikor ez az új hatalmi konstrukció készül, s a világot átfogó pántok helyett az életet elviselhetővé tevő színekre, szóval minőségre lesz szükség" -olvassuk Irodalom 45 után című tanulmányában. A hang Ézsaué, de a kéz Jákobé: a metafora elszakad jelentésétől, s a toynbee-i világállam a kiépülő szocializmusnak lesz képmása. A két fázis - a „falak felhúzása", majd az élet „otthonossá tétele" - nem a kultúra és civilizáció fogalmának spengleri megkettőzése, hanem a lét és tudat alakulásában mutatkozó történelmi tempókülönbség fölismerése. Németh a kultúra és a civilizáció közt már nem lát ellentétet, a két szót gyakran egymás szinonimájaként használja. A technika többé nem válságtünet számára, hanem a tudomány üdvös behatolása az életbe, illetve - a megismerés eszközeként - új és tökéletesebb emberi érzékszerv. Az eltömegesedés sivárságának eredete nem a gép, hanem az erkölcs föllazulása. Toynbee ötlete - a történelem gyorsulása - hasonlóképp katalizálja Németh Lászlóban az elszakadást a történelem mechanikus analógiás szemléletétől: mint szépíró nemcsak a kultúra Frühling és Sommer, hanem Herbst és Winter korszakaiból is idegenkedés nélkül választ hőst, sőt a XIX. századot a magyar história „periklészi korszakának" nevezi. A körforgás-teóriát a tanórán is bírálja: a diákjegyzetek tanúsága szerint hibás okoskodás, mert nem számol a kultúra regenerálódásának esélyével. A cézárizmus és a fellah nép ideológiája helyett Németh rokonszenve a minél teljesebb demokráciáé: válságtünetként tárgyalja, ha a történelemben a „fent" és a „lent" közti kapillaritásban zavar támad. Olyan antropológiáról gondolkozik, amelybe minden emberi fajta belefér: szükség van rá, mert „a nacionalizmusok kora véget ért". A művelődés reformjától azt várja, hogy átjáró lesz elit- és tömegkultúra között. A fausti és ázsiai civilizáció spengleri szimbólumait mítosztalanítja: az Iszony és az Égető Eszter növényi és állati létmetaforái már nem egyes kultúrkörök, hanem az emberi psziché és gondolkodásmód, a társadalmi ökológia jelképei. Toynbee szerint a történelem ritmusa a „challenge-response", a kihívás és a válasz dialektikája. Németh bonyolultabb, többtényezős racionális rendszerben gondolkodik: a választ nemcsak a kihívás sarkallja, hanem a lehetőség is. „A szocializmus lehetőség, ahogy a kapitalizmus s feudalizmus is az volt, a nemzeten múlik, mit szed ki magának belőle" - írja. Nem osztozik Toynbee vallásos illúzióiban sem: a világvallások integrálódása valószínűtlen utópia, a vallási ösztönt - mivel az egyházak is a történelmi fejlődés termékei - a filozófiának kell gondoznia. Még nagyobb szakadékot találunk Németh és az életfilozófia közt, ha az elmélet politikai alkalmazásait vizsgáljuk: e vonatkozásban nyilvánvalóbb a fasizmus kompromittáló hatása. Ortegát, akinek enciklopédizmusában egykor saját gondolkodói természetére ismert, s elitelméletével az „újnemes szekta" eszméjének egyik ihletője volt, kihagyja történeti áttekintéséből. Hendrik de Mannái szemben - aki erkölcsi neveléssel cseréli föl a történelmi küldetést, s marxizmust, szocializmust, munkásmozgalmat egymástól független tényezőknek ábrázol - meggyőződése, hogy a forradalom Oroszországban az eszmét egy XX. századi nép testére szabta. Viszonya a szocializmushoz: alakító vállalás. Vitája vele nem a célokban van - mint a Tanú idején -, hanem egyes módszerek megítélésében. „A nemzetnek, úgy gondoltam, bármilyen rendszerbe kerül, élni, fejlődnie kell, különben elpusztul. A magyar írók sosem élhettek olyan rendszerben, amellyel egyetérthettek volna, s mégis dolgoztak a magyarságért. Én ezzel a célokban még egyet is értek, szocialista vagyok, s ha a módszerért nem szívesen osztoznék is a felelősségben: ezt nem is kívánják" - emlékezik a Negyven év című pályaértelmező esszében. Az agrárpolitikában a földosztás kerülő útja helyett a nagybirtokokon szervezett szövetkezeti mintagazdaságok példáját sugároztatná a legfeljebb 4-5 holdas kisparaszti kertekre, s a föld örökölhetőségét mezőgazdasági szakképzettséghez kötné. Az államigazgatásban bővebben merítene az anarchizmus hagyományaiból: hogyan lehetne „jézusosabban", erkölcsi biztosítékok oltalmában gyakorolni a hatalmat. A művelődésügyben nagyobb hangsúlyt rakna az értékvédelem s az alkotói szabadság fogalmaira. Az alakításnak azonban nem a kritika a módszere, hanem a munka: a művekben megfogalmazott építő gondolat.
Az életfilozófiától annak túlzott egyéniségkultusza is riasztja. A „másokon átgázolni" morálja. Nietzschéről írja: „A veszélyes ebben a világnézetben az, hogy a nyárspolgárok übermenschi tulajdonságok nélkül is felszabadítják magukat a törvények alól." önimádatával tulajdonképpen mellőzöttségét ellensúlyozza, az egészség mániákus tiszteletével pedig önnön betegségét. Nem tud megbékülni Németh az életfilozófia irracionalizmusával sem. Csak racionális, fogalmi filozófiát tud elképzelni, az intuitív homálytól idegenkedik. Bergsont - habár méltatja az emlékezés mechanizmusát föltáró gondolatmenetét - ezért utalja vissza a romantikába.
Németh László felszabadulás utáni gondolkodói magatartását, noha a Magyarság és Európa írása idején még ihletője volt, az életfilozófia egyik irányzata se befolyásolja. Sem a szellemtörténet mitikus historizmusa, sem a kultúrtörténet irracionális biologizmusa. Nagyobb törvénynek engedelmeskedik: a valóságot kutató értelemnek.
Németh László terve, hogy az ifjúságnak magyar irodalomtörténetet taníthasson, az 1943-as debreceni kudarc után 1945 őszére az egyetemi tanszék álmából a középiskolai katedra valóságára szűkült. A megváltozott lehetőség azonban inkább felszabadította, mint korlátozta. A filozófia mellett a másik tárgy, amelyet Vásárhelyen három és fél tanéven át megszakítás nélkül oktatott, a 7-8. osztályosok heti három órás irodalomtörténete volt, előbb önálló tárgyként, később - az 1946-47-es tanévtől kezdődően-a magyar- és világtörténelemmel összevonva. A tananyag mennyisége és a feldolgozás mélysége egyetemi stúdiummal ért föl: a szemelvények és a szempontok évről évre változtak, s e rugalmasság szinte az egész fontosabb hazai és külföldi szépirodalom értékelő újraolvasását jelentette a számára.
Magyartanítása deduktív és induktív egyszerre: a kísérletező elv filozófiájának alkalmazása, s az írói magatartás és ábrázolási módszer új modelljének keresése. Elfogulatlan szellemi éberség, az ellenőrizetlen prekoncepciók, az írókra és korszakokra erőszakolt sémák mellőzése. Mindig tárgyilagosság jellemzi: az anyagból vonja el megállapításait, s nem fordítva.
A szellemtörténeti iskola „önelvű" irodalomszemléletével szemben a történetiség koordinátáit alkalmazza. A történelem előbb csak háttér, kulcs a művek értelmezéséhez, az 1946-47-es tantárgy-összevonástól kezdődően azonban rendező elvvé válik. Mint kettős meghatározó: a külső kör (gazdasági, társadalmi, politikai viszonyok) áttételesen, a belső (tudomány, filozófia, művészet) közvetlenül alakítja az irodalmi folyamatot. A történelem magyarázza irodalmi fejlődésünk szakaszosságát, „elnyomatás és felszabadulás ritmusát"; cezúrái 1526, 1711, 1795, 1849, 1945. Az öt nagy korszak- a középkor, a régi magyarság, a felvilágosodás, a romantika és a sorskérdések irodalma - ezért nem homogén. Az időnek „más-más strófája", így másfajta érdeklődést, más módszert, „szinte más-más tudományt" kíván. A szellemtörténet stílustipológiája sikertelenül uniformizálja. Az irodalom válasza kettős: hű tükre a történelemnek, egyszersmind sarkai-lója is; kifejezője a sorsnak, ugyanakkor megföllebbezése. E kettős természet szüli meg Németh gondolatmenetében az „agonizáló irodalom" fogalmát. Az agónia az életerők mozgósítása kétségbeejtő helyzetben is. (A minősítés érvénye azonban Vásárhelyen még nem általános: csupán a kiegyezéssel kezdődő „szellemi megroppanásra" válasz.) Irodalmunk egységes menetét szétszaggatja a történelem, e sors azonban nem kivédhetetlen végzet, nem fátum, hanem belső fogyatkozások következménye. A történelemből racionálisan leolvasható. „Fejlődésünkben az a hiba, hogy szakaszos: külföldről kapjuk a lökéseket, de a belső fejlődés nem elég érett hozzá" - találjuk egy tanórai jegyzetben. Egy-egy cezúrában nemcsak a tragikum, de a katarzis lehetősége is benne rejlik. „Az irodalomban egy-egy nemzedék pusztulása nem mindig veszteség, vagy nem csak veszteség. Ha az emberek tovább élnek, mint teremnek, s főként tovább teremnek, mint újat teremnek, - egy jó vihar ezen segít néha, ledobja, ami az újat akadályozza. Ha a tizenkilencedik századunkba sok Kazinczy ér át sértetlen kedvvel, a magyar romantika nem bontakozik ki oly korán. 1849 után az Eötvösként lépő magyar szellem azért állhatott rá Kemény Zsigmond-i lábára, mert 1849 ezt lehetővé tette. 1919 nélkül a Nyugat első nemzedéke sosem kapta volna meg azt a klasszikussá keményítő nyomást. Ami a történelemben reakciót hoz, az irodalomban csak másféle haladás; mert az irodalomban (ha egyes írók hibázhatnak is) nincs reakció, csak a viszonyokhoz alkalmazkodó teremtőerő. A kiforrt nemzedék szétszórása föltöri a szellem kérgét: kiugrasztja a hangot, szerepet kereső új indulatokat" - olvassuk Irodalom 45 után című tanulmányában. A „belátás" Égető Eszter-i fogalmában irodalmunk történeti tanulságai is összegeződnek: „idill" és „pánik" egyazon állapot színe és fonákja.
Egyensúly jellemzi Németh irodalomtanítását a világ- és magyar irodalom ötvözésében is. Föléemelkedik az urbánus és népies irodalomszemlélet elfogultságainak. Irodalmunk története „két vándor találkozása, vitája, beszélgetése, násza: az európai műveltségé és a magyar népé" - diktálja le a tanítványok füzetébe. A világirodalom a forrása a magyar kultúra önmegújító törekvéseinek, mint a külföldjárók felrázó élménye, s a műfordítók szellemi példakeresése. A nagy nyugati irodalmak (a francia, az angol, a német) megtermékenyítő hatása mellett azonban fontos szempont a befogadás analógiája: a kelet-európai (a délszláv, a román, a cseh-szlovák, lengyel és magyar) irodalmak humanizmussal kezdődő „tejtestvéri" rokonsága. Azt hisszük, Németh az első Magyarországon, aki összehasonlító kelet-európai irodalomtörténetet tanít. A világirodalom fogalmát inkább goethei, mint babitsi jelentésben használja: a nemzeti irodalom önmaga belső teljessége s egyetemes igényű mondandója okán lép be a világirodalomba. A világirodalom számára színpad, ahol az egyes nemzeti irodalmak felváltva játsszák szerepüket, ki-ki érdeme szerint, nem pedig egy internacionális fa sokféle nyelvű vegetációja. De kultúránk megújulásának van belső lehetősége is: a folklór. Németh nem oszt ja az urbánus babonát, hogy a népköltészet „gesunkenes Kulturgut"; Európa alatti mélyrétegeiben korszerű gondolatok és formák lappanganak. De nem is adja föl esztétikai alapállását: a Szabács viadalá-t például „tudákos igric irodalomként" bírálja meg.
A vásárhelyi katedrán a Kisebbségben mélymagyar-hígmagyar tipológiájának a felülvizsgálata zajlik. „Sok tekintetben hibás" álláspont - fogalmazza meg később maga Németh László e korrekció eredményét. A mélymagyarság mítoszának volt történeti érvénye: a pillanat reményt veszejtő pesszimizmusa és a német asszimiláció elleni morális tiltakozás egyszerre szólalt meg benne. De a történelmet fátumként rajzolta fölénk, s elválasztott, majd egybemosott értéket és értéktelent. Az író 1945 után joggal érezhette, hogy a mélymagyarság mítosza - mely ugyan nem faji s nem érték-, hanem erkölcsi minősítés - kiigazításra szorul. A terminológiával - mélymagyarság, hígmagyarság, asszimiláció - a tanórai jegyzetekben sehol sem találkozunk. Korábban a felhígulás jelenségét emelte ki, midőn a tragikus sorsfordulók hatását elemezte: „Nem kell ott valami fejlődési zavarnak lennie, ahol a nemzeti irodalomból a nemzeti jelleg legmélyebb hordozói esnek ki, s nagyobbak vagy kisebbek, de felületesebbek hatnak tovább?" Most a szellem regenerálódására rakja a hangsúlyt: „Az 1848-as szabadságharc utáni idők az óra témája. Az ember elsorolja a veszteségeket: meghalt Petőfi, emigrációban van Teleki László, Pulszky Ferenc; azután hogy írja meg elborult aggyal, de föllobbant költői tehetséggel Vörösmarty az Előszót, s mit csinál a felesége által megmentett Jókai, mit csinál Arany János, körülötte a nagykőrösi tanári kar, hogy készíti el egy polgári átalakulás programját Kemény Zsigmond. Vagyis hogy az élet különböző, szétszórt kis foltokban hogy kezd ébredezni; abból hogyan szövődik össze megint a nemzet tudata, egy új kornak a munkaterve... a szellem mégse tudott belenyugodni abba, hogy megadja magát a sorsnak és mindig újraszülte magát" - írja Németh László egyik vásárhelyi órájára emlékezve. A fölidézés lírája mögött ott bujkál az új feladatokra készülő író párhuzamkeresése. Régebben a magyar irodalom „világosabb színét", optimisztikusan derűs életlátását az asszimiláns idegen ösztönével magyarázta. Most - Petőfi költészetét és Eötvös prózáját tárgyalva - a jelenséget „a történelem nagyobb huzatával" indokolja, őket nem szorította torzóvá a történelem, emberi gazdagságuk teljesebben kibontakozhatott. A nyelvújítás se csupán erővesztés: általa új képességekkel gazdagodik nyelvünk - alkalmassá válik a gondolati absztrakció kifejezésére. A magyar irodalom „kártevő nagy emberei" - Kazinczy, Kisfaludy, Gyulai - iránt a benne táplált furor megértéssé csendesül. „Magyart már csak azért is érdemes volt két éven keresztül tanítanom: mert eközben kibékül az ember minden élő és halott ellenségével. Aki a diákoknak úgy beszél, hogy a maga indulata is belekeveredik, az romlott ember... Annak a költőnek, akit az órára bevittem, más mint ügyvédje, tolmácsa nem lehetek. Akik ellen tán vétettem - Babits, József Attila -, szebb s önkéntesebb vezeklést nem kaphatnak, mint hogy én magyarázom, s úgy ahogy - a növendékeimnek" - írja 1947-ben. Viszonya az irodalomhoz már nem a kritikusé, hanem az olvasóé. József Attilát például a két háború közti irodalom nagy összefoglaló tehetségeként tanítja, s annyi órát szán rá, mint Adyra. Németh a mélymagyarság mitikus fogalmát úgy igazítja ki, hogy átírja racionális írói programmá. Később bartóki modellnek nevezi, s olyasféle minta lesz számára, mint a harmincas években a szophoklészi görögség. A bartóki modell -ellentétben a kritika állításával - nem azonos a mélymagyarság fogalmával. Visszanyúlás ahhoz az egyetemes mondandókat hordozó hagyományhoz, amelyet még nem szabdaltak szét s telítettek álérzelmekkel az újkori nacionalizmusok. Ami számára a filozófiában az újkor, az irodalmi múltban a régi magyarság. Egyelőre helyesebb Ady-modellnek nevezni. Ez nemcsak a folklór, hanem a vaskosabb ősi magyar ritmus és a tömöttebb régi magyar nyelv. „A régi magyarságban értékek vannak begyűrve, erőteljes magyar nyelv, fordulatos, magyaros gondolkodás, ehhez az ősformához kell visszatérnünk" - olvassuk egy tanórai jegyzetben. A régi magyar irodalomból - például a Mívesek lakodalma életképéből - még nem lúgozta ki a világot az absztrakció. Az értelem kötöttségében és a szótagszám szabadságában - például az Ének Szent László kerályról strófáiban - épebb, egészségesebb tagoló ritmus zenél, amelyre elsőnek Ady érzett rá újabb líránkban. „A befalazott leányzó", akit ki kell szabadítanunk a tudákos irodalom burkából, nemcsak a népköltészet, hanem a bibliás magyarság, a közép- és protestáns kor világa. „E kor örök diáktípusát" kellene a magyar irodalomnak követnie, Molnárt, Apáczait, Misztótfalusit; a magyar prózának a több vegyértékű latinhoz és a tisztább franciához kapcsolódó klasszikusait, Bethlen Miklóst és Mikest. Gyakorlati írói program ez, nem mítosz: a Sámson-ban és a történeti drámában ölt testet. Nem a magyar irodalom, hanem elsősorban önmaga számára készült.
Az irodalom oktatója korszakokban és nemzedékekben gondolkodik. Korszakfogalma tágabb a mienkénél. így -Huizinga nyomán - a középkor őszének tekinti a reneszánszt, s nem különíti el tőle külön korszakká a barokkot. (Az ellenreformációt katolikus reformációnak nevezi.) A korszaknyitó dátum mindig az előfutárok megjelenése: a felvilágosodás a „hazai gyökerekkel" - Bethlen Kata írói körével, Bod Péterrel, Apor Péterrel, a Telekiekkel stb. - indul, a magyar romantika a XVIII-XIX. század fordulóján Csokonaival, Berzsenyivel, Katonával, a sorskérdések irodalma a Nyugat elődeivel, Vajdával, Reviczkyvel, Tolnaival. A nemzedékszervező erők: életkor helyett a gondolkodás rokonsága, alkat, ízlés helyett a történelmi feladatvállalás közössége. A középkori irodalom: az ősi finnugor kultúra és a nyugati keresztény művelődés frigye. Nemzedékeit kitapogatni az anyag hézagai miatt lehetetlen. Irodalmunk bölcsője: Szent László és Kálmán kora, a francia kapcsolatok kibontakozása. A régi magyarság: nyelvünk rendkívüli esztétikai teljesítménye. Hét írói nemzedéke a reformációtól a kuruc emigrációig sorjáz: az erazmisták, a prédikátorok, a végváriak, a katolikus reformátorok, az erdélyi emlékiratírók, a kuruc költők és a rodostói száműzöttek váltják egymást. A felvilágosodás kora: „a tetszhalált vizsgálja, hogyan készül és lappang benne a lobogás" - teréziánusokra és jozefinistákra tagolódik, őket követi a literátorok nemzedéke Kazinczyval, Kármánnal és Batsányival. A romantika nagy tette a magyar karakterológia megalkotása; nemzedékeit a politikában Széchenyi, Kossuth és Deák, az irodalomban Vörösmarty, Petőfi és Kemény képviselik. A sorskérdések irodalmának vezéregyéniségei Vajda, Ady és Illyés. A nemzedékfogalom - Németh László mértéktartó használatában - az irodalom közösségi természetének jelzése, a szellemtörténet individuális látásmódjának bírálata.
A pedagógus lét az írói magatartás újraértelmezésére ösztönzi. Németh a felszabadulás után szerepet vált: már nem akar „a magyar szellemi erők organizátora" lenni. Se nemzedékszervező kritikus, se programfogalmazó ideológus. „A művész dolga nem az, hogy az idő bábája legyen. Az efféle írót a tizenkilencedik század találta ki. Éppolyan öszvére a művésznek és a jósnak, a szentnek és a politikusnak, mint e század korcs stílusai. Egy Petőfi hite persze igazolja. De ha normává lesz, az átlagírót is ezzel szaggatják: utálatos képmutatásba süllyeszti az irodalmat. A művész prédikál, a szent látszatokkal kendőztetik, s a politikus, miközben az alakulóra hivatkozik, a meglevőnek lesz bérelt írnokává" - írja Móricz-tanulmányában. Ady ars poeticáját - „én voltam úr, a vers csak cifra szolga" - visszájára fordítja: a vátesz modellje helyett a művészét érzi időszerűnek. Több ez, mint megfáradás, sebzettség, netán önirónia: benne van a kor szükségletének belátása is. Ma már naivnak érzi Németh a harmincas évek íróinak (volt önmagának) hitét, hogy „hazájuk az ő receptjeik szerint fog újjászületni", eme illúzióban születő műveiket pedig „cigányosnak". Meggyőződése, hogy a közélet porondjáról az írói műhely magányába kell visszahúzódnia, mert a mű fontosabb, mint a szereplés, az emberi nagyság pedig jelentősebb a prófétainál. A konszolidálódó történelem még a kultúra huizingai-pirandellói játékelméletét is időszerűvé teheti, például Weöres költészetében. Az irodalomnak már nem központja, csupán része akar lenni. Most válik dominánssá benne a szépíró, nemcsak a körülmények okán, hanem az új szerephez jobban igazodó műfajként is. Az írói egyéniség önlefokozó gesztusában belső gazdagodás rejlik. Mindez a művekben új szín: a színész hiúság fájdalmas iróniája a Széckenyi-ben és az Eklézsia-megkövetés-ben, a „szent" átváltozása „mai szentté" a jellemtipológiában, a „csomorkányi" szalmaláng kritikája az Égető Eszterben, a múlt nosztalgiája a Sámson-ban.
Közben realizmuselmélete is újraformálódik. Jókait a tanórán Keménnyel állítja szembe. Jókai olyan, mint egy „primadonna; elbájolja az országot, a közönség a fújtatója", az élet regényeiben legföljebb a mellékalakok földszintjére szivárog be. Amikor kései korszakában a realizmus felé fordul, népszerűtlenné válik. Kemény a „bartóki modell" első megvalósítója, az erdélyi emlékirat-irodalom neveltje: regénye „mese helyett valódi élet, lélektani hitelesség, realitás, lelki ábrázolás"; maguktól nőnek benne a dolgok, mint a természet. A XX. században egyedül Móricz mérhető hozzá: az Erdély a történelmi realizmus legnagyobb alkotása. Németh realizmuselméletében gondolat és ábrázolás hitele szövődik egybe. Az igazságirodalmat elhatárolja a véleményirodalomtól. „Ha a romantika irodalmából szerepek dőltek és dőlnek még ma is: egy új szökőáron vélemények omlanak utána. Az emberek, miután komédiássá lettek, minden gondolat hipnózisának engednek... Egy erős agy, amelyen megtörik a véleményeknek ez a szökőárja: példa és biztonság ebben a világban" - írja Móricz-tanulmányában. Az igazi realizmus „kétféle világ, a lényegbeli és az érzéki kapcsolódása". „Minden ábrázoló mű két rétegből áll: egy külsőből, amely a valóság érzését kelti fel, s egy belsőből, amely az egységét... mind a két réteg való. A külső úgy, hogy hasonlít a világ színéhez, a belső pedig úgy, hogy igazat mond a világ szerkezetéről" - olvassuk a Regényírás közben című tanulmányában. A naturalizmus és az avantgárdé végletei közt írói mértéktartás. „Irrealistának az olyan művet érezzük, amelyben a csontok szinte kibökik a bőrt, a váz túlbeszéli a szem előtt levőt. Realistának, amelynél csak átdereng rajta" -folytatja a gondolatot. A realizmus Németh szerint alkat és jellem összefüggése: az ember társadalmi és pszichológiai szemlélete, természettudományos és szociológiai emberlátás. A „van" és a „lehet" feszültsége. „Ami az íráson az irodalom, az az életen a társadalom. A társadalom is egy csomó szokás, babona, befolyás. Az író azonban itt is a valóságra emlékezik: az élet boldog, teljes formáira. Erről igyekszik a mészvázat letörni, a természeti embert az elnyomorítottból kiszabadítani" - mint ahogy Móricz tette. Antropológiai ábrázolás, amit Veres Péter mélyrealizmusnak, Sarkadi biológiai, természettudományos realizmusnak nevezett.
Érdekes és jellemző, hogy Németh László ars poeticából fejlesztett realizmuselmélete milyen pontokon rímel Lukács György esztétikai fogantatású nagyrealizmus-tanával. Ami Némethnél komplex - természeti és társadalmi - emberábrázolás, Lukácsnál intenzív totalitás. Mindketten elhatárolják egymástól a tipikusság és a köznapiság fogalmait. Az irodalom lukácsi irányzatosságát Németh a műalkotásba rejtett pedagógiai receptnek nevezi; a partizánelméletnek szinonimája az eretnek-magatartás. A realizmus diadalának engelsi lukácsi gondolatmenetét követi a Berzsenyi-emlékbeszéd szövege. Lukács és Németh egyformán idegenkednek az izmusok esztétikájától, s vonzódnak a nagy oroszokhoz: Tolsztojhoz, Csehovhoz. A realizmust nem csupán stílus-, de értékfogalomnak is tekintik. De tanulságos a különbség is. Németh realizmusa lírai gyökerű: a világ a főhős tudatának prizmáján válik láthatóvá, az ábrázolás tulajdonképpen leírásba rejtett pszichológia. Lukács ekkor még - a Korunk Gaál Gábor-i hagyományát folytatva - a tükrözés személytelenségének híve, s Némethben a „privát én" valóságot beárnyékoló túlsúlyát bírálja. Ez az oka, hogy nem ismeri föl az Iszony jelentőségét. Pedig van közös is Lukács nagyrealizmusában és Németh mélyrealizmusában, nem csak eltérő. Az író Vásárhelyen az élő irodalmat is tanítja: kortársait. Fölfogása szerint az irodalom nemcsak a múlt, a jelen problémáit is hordozza. Nemcsak történeti stúdium a számára, hanem hely- és szerepkeresés is önmaga számára. íróságát a katedrán nem vallja meg, de az irodalomtanítást - dráma-és esszétervek felvillantásával, alkotók és művek vallatásával, ábrázolási módszereik tudatosításával - saját írói műhelyévé teszi. A kísérletező ember terepévé. Az analízis epizódjaiban a beilleszkedés írói tervét készíti: a vidéki száműzetésben miképp lehet mégis jelen a magyar irodalom folyamatában.
A felszabadulás utáni első két esztendő Németh László nagy drámai korszaka. A meghatározó élmény, a pálya rendező elve, az írói ábrázolás tengelye a konfliktus. Az önmagából és a világból kihallott feszültség. Sokszálú e dráma. Mint „idill" és „pánik" jeleneteinek sorjázása: alkat- és sorsállapot. A gondolkodásban „őrültség" és „belátás" vitája: lázadás és kiegyezés a világgal, az elszabaduló értelem ráidomitása a valóságra. A hűség és megújulás, az alkotói ösztön és pedagógusi önsokszorozás lehetőségeit latolgató magatartás. Szándék és megítéltetés fojtogató ellentéte, menekülés és védekezés a kritika fantomképei elől. Együttvéve hit és szkepszis, mely megtermi az írói ambivalencia törvényeit.
Az írói ambivalencia a világra adott Németh László-i válasz kettőssége: a beilleszkedés akarása és akadályoztatottsága, a bizonyosság és kétség dilemmája. Egy „igen" és egy „nem" egyszerre. Műfaj és genezis, műépítkezés és mondandó belső dualizmusa. Az írói természet „anyai" és „apai" öröksége új jelentést kap általa: milyen legyen vagy lehet két történelmi korszak mezsgyéjén az ember.
A pálya műfaji gazdagsága két műformára: a tanulmányra és a drámára szűkül. A munkamegosztásból kimarad a regény, az elbeszélés, a napló: az epikum jobban tűri a lélek egyensúlyát, mint disszonanciáját. Tanulmány és dráma: a feszültség két pólusa. A tanulmány a kísérletező ember „életformáló játékának" a fényét csillantja meg, a dráma e szenvedély árnyékát. „Hogy mennyire éreztem a veszélyüket - azt mondhatnám: a valótlan voltukat -, arról a drámáim beszélnek" - olvassuk a Lányaim második előszavában. A tanulmány kiszabadítja az írót a környező föltételekből, a dráma átbillenti „az önfeledtség óráiból a kétségbeesés napjaiba". A Békésen írott Lágyaim-tanulmányokra az Erzsébet-nap felel: a nevelés kohéziós kísérletére a felbomló család tragikus látványa. Az Óraadók királysága esszéiben a pedagógia életünk gyógyszere: a Mathiász-panzió-ban csőd, fonákjára forduló jószándék, a tanítványi ellenállás felszítása. A katedrán az író az újkor tiszta képletét - a természettudományos kísérletező módszert - írja a táblára; ugyané történelem, ha emberben testesül meg - Husz, Galilei vagy Misztótfalusi sorsában -, bezáruló kelepce.
A szépirodalom a tanulmányíró önkritikája lenne? A marxista kritika - Gaál Gábortól máig - kétféle választ ad a kérdésre. Az egyik álláspont szerint a szépirodalom a tanulmányíró „önellenőrzése, sőt önbírálata": „az író mérlegre veti meghirdetett programjait és ábrándjait", megcáfolja önnön utópiáit. A másik nézet mindennek ellenkezőjét hirdeti: „A szépíró Németh László a gondolkodó eszméit írja tovább... az alapeszme szépirodalmi műveiben is az, ami tanulmányaiban, azzal a különbséggel, hogy drámái és regényei a csalódottság hangulatában fogantak." A szépirodalom: álruhába öltöztetett tanulmány. Valójában bonyolultabb a képlet: rokonság és különbség aránya műfajonként és korszakonként változó. Nagyobb a távolság tanulmány és dráma, mint tanulmány és regény között; nagyobb 1945-46-ban, mint 1947-48-ban. Helyreigazítást igényel az önbírálat terminológiája is: a kudarc a szépirodalomban többnyire nem az eszme veresége, hanem a valóság éretlenségének tünete. A feszültség nemcsak műfajok szembeállása, hanem egyetlen műfajon belül is meglelhető kontrasztosság. Az Erzsébet-nap-ban is, a Mathiász-panziő-ban is kétféle pedagógia ütközik össze: az illúzióké és a valóságé; kétféle családeszmény: a vérségi és a szellemi családé. A tanulmányba rejtett hajszálereken szivárog föl az élet: „idill" és „pánik" feszültsége. A gondolat tisztaságát születésének kínja keretezi. A gondolatmenet egyszersmind létkrónika is, Montaigne példájára.
Az 1945-46-os pályaszakasz vezér-műfaja a dráma. Nemcsak túlsúlya, sűrűsége okán, nemcsak a kényszerűen visszafojtott esszé hiányának betöltésével. A dráma ekkor a tanulmányírásnak is törvényhozója: a gondolkodást is drámává formálja. Az írói ambivalencia megfogalmazásának legadekvátabb műfaja. Németh László - egy pszichológiaórán - így definiálja a drámaírót: „A drámaíró az a lírikus, aki nem tud önmaga maradni; érez valamit, de ugyanakkor érzi az ellenkezőjét is." A dráma „meghasonlott líra", mely önmagát ellenpontozza. Több mint beleélő írói szerepjátszás, mint az egyéniség idegen alakokba költöző öndúsítása: az igazság antinómiás természetének tudatosodása és vállalása. Két-megoldású szkizofrén egyenlet. Mint Móricz Fáklyá-]ában: minden elvégeztetik benne, de semmi se tisztáztatik. Az író nemcsak tárgyát és hőseit mintázza sorsából és alkatából, de műfaját is. A dráma számára olyan alternatíva, mely csak a föloldás lehetőségét zárja magába, a föloldás valóságát nem. Egymást föltételező vérhas duplex.
Az ambivalencia a művek genezisében az ellentett képességeket foglalkoztató „váltógazdálkodás" gyakorlatával érvényesül. ,Jó mű csak úgy keletkezik, ha az ember élete két pontján - kétfelől jut el ugyanahhoz a témához... a lélek vagy gondolkodás két teljesen különböző témaigényét elégíti ki" - írja Németh László a Naplójában. A békési tanulmányok fényét a Sámson sötétbe bukó világa váltja föl. A pusztító indulat drámája után A tanügy rendezése: az értelmes tett válasza sorsára. A Mathiász-panzió a „sámsoni" háborgásra elégikusabb lírával, a pedagógiai tanulmányok hitére a kétségek nyelvén felel. Az óraadók királysága hiteles kísérleti napló, az Iskola Kakaskúton viszont a valóságra álmokat rajzoló utópia. A Kútmérgező-re két történeti dráma visszhangzik: az Eklézsia-megkövetés és a Husz. A zaklatott lelkű tipográfus visszavonja tanait, az önmagával békében élő cseh prédikátor képtelen a kompromisszumra. A magyar múlt és Európa történelme után az Erzsébet-nap világa a gyermekkorba vesző Szilasbalhás. A Pusztuló magyarok: a tragikum után homéri kacaj, a pusztulás víziójával szemben az életerő apoteózisa. Közben a dolgozóiskolai tantervek készülnek, majd a Széchenyi: a Husz szent gandhizmusa után a szenvedélyt iróniával cserélgető nemzeti hős drámája. E hirtelenében fölvázolt keletkezési sorrend nyilvánvalóvá teszi az egyetemességre törő alkotó ösztön természetét; a műveket az akció-reakció törvénye szerint termő jellegét. Né-methnek nincsenek egymást követő tanulmány- és drámaíró korszakai: a szakaszosság helyett az ellentétező párhuzamosság jellemzi a két műfaj alakulását. A tanulmány akciójára a dráma reakciója, a tragédia kihívására a komédia válasza, a „szörnyeteg" hősre a „szent", a szenvedély izgalmaira a ráció nyugalma következik. Csupa nyugtalanság az ismétlődő motívumok rímei között.
Az ellenpontozó analógiás módszer a Németh László-i életműben Adyra emlékeztető ciklusos szerkezetet hoz létre. A ciklus: művek korszakokon és műfajokon átnyúló tematikus csoportja, melyet valamely eszme vezérel. Az 1945-46-os pályaszakasz három ciklust ismer. A közös emberi témakör egy-egy nagy világcivilizáció jellemző hősét verses drámában mutatja be: a bosszú drámájával, a Sámson-nal indul, majd később a Négy profétá-val folytatódik; a Megmentett gondolatok legtöbb tanulmánya és egy csomó drámaterv - a Buddha felesége, a Beethoven, a Herakleitosz csatlakozik hozzá. Regényszintézise a görögös ihletű Iszony. Az ábrázolásmódra a mítosz jelképessége és a parabola racionalizmusa jellemző. A sziget, család, nagy család témakör az egész írói pályán végighúzódik; drámái a Villámfénynél, a Cseresnyés, a Mathtász-panzió és a Nagy család; tanulmányban a Lányaim. A „vallásos" nevelésről és más etikai mondandójú írások, regényben az Égető Eszter és az Irgalom kapcsolódik hozzá. A műveket az életrecept megfogalmazásának megújuló szándéka és a polifon formavilág jellemzi. A történelem témakör - előzményként a VII. Gergely-lyel és a Bethlen Katá-val -a „vásárhelyi trilógiában": a Széchenyi-ben, a Husz-ban és az Eklézsia-megkövetés-ben teljesedik ki, s folytatása a Galilei és színműbolygói. Regényben a fragmentumként halt Mélységek, esszében Az én katedrám nagy tanulmányai és a Sajkódi esték tudománytörténeti dolgozatai szövődnek hozzá. Egyetlen és rendkívüli méretű főhős, illúziómentes történelmi realizmus figyelhető meg az ábrázolásban. A mezőföldi témakör a vásárhelyi korszakba utolsó hírnökeivel ér el: az Erzsébet-nap drámájával, az Iszony néhány motívumával.
Ciklus és mű közötti egység az ikermű. Nemcsak regény és regény - mint a Gyász és az Iszony -, nemcsak dráma és dráma - mint a Széchenyi és a Galilei - közt van közeli rokonság, hanem tanulmány és szépirodalmi alkotás között is. Németh László szokása, hogy egy-egy készülő művének műhelygondjait, ars poeticáját esszében is megírja. A vásárhelyi drámaírást így értelmezi az Előszó Móricz Zsigmond Shakespeare-tanulmányához, az Égető Eszter-t a Regényírás közben gondolatmenete.
Az ambivalencia másik következménye az írói alteregó megkettőződése a drámákban. Az egyéni tudat Kleistet idéző pluralitása. A kritika statikus Németh László-i drámamo-dellje egyetlen passzív - a cselekvést szenvedéssel helyettesítő - főhőst emel ki, a többi szereplőt eljelentékteleníti. Valójában Németh legtöbb darabja valamely mellékszereplőjében benne lappang a főhős lehetősége. (Mint Goethe Tassó-jiban: Tasso mellett Antonio.) Nemcsak Sámson tekinthető írói alteregónak (persze nem az önarckép-szerűség, hanem a legfontosabb mondandók hordozása révén), hanem Jefte is:
Lenne bár Jefte az alkalom neve, s szemem a lámpás, melynél elborult erőd, útját lelve, sorsához s népéhez visszajut!
Más szellemi éghajlat alatt a gondolat Jefte alakját főszerepbe emelné. Az Eklézsia-megkövetés-bzn is megszólal - a vak szenvedéllyel vitázva - a józanság szava. Páriz Pápai így figyelmezteti Tótfalusit: „Ne fojtsa bele méltó keservébe a jóakaróit is." A Husz-ban az igazságot nem a féktelen indulattól kell védelmezni, hanem a jóhiszeműségtől: így fejlődik ki Husz és Chlum belső polémiája. A Széchenyiben Goldmark doktor ilyen kulcsalak: a hősben rejtőző kétségeknek ad hangot. A társadalmi drámákban az írói alteregó megkettőződése a darab szerkezetét is átformálja. A Mathiász-panzió már kétközpontú dráma: Hódi Barna is, Gróti Ágnes is főhős. Hasonlóan kettőződik az Erzsébet-nap a családfő (Vargáné) és a pedagógus (Jóska bácsi) drámájára. Műfaji áttételben mindez a dráma kettéhasadását jelenti - tragédiára és komédiára: a vásárhelyi korszakban írt hat tragédiával három vígjáték áll szemben. A szenvedély drámájával a ráció fölénye.
A Németh László-i dráma „líra és matematika frigye". A legszemélyesebb sorspanasz és szinte parnassien tárgyiasítás. A probléma megélése és ellökése. Sors- és gondolati dráma egyszerre. „Az én lírainak tűnő drámáimnak is elsősorban »közösségi« gyökerük van" - hangzik a vallomás. Az objektiválás írói módszerei változatosak. Egyszer az aránytalan nagyság ragadja ki a hőst a köznapi létből - ilyen a Sámson -, másszor a történelmi modellhez való hűség - Tótfalusi Kis Miklóstól Széchenyiig. Érdekes kísérletnek is tanúi vagyunk: a gondolat szétoszlik a szereplők között, epizódjaiban költözik emberbe, a sokszereplős darabnak nincs főhőse. Eme állapot felé tart a Mathiász-panzió és az Erzsébet-nap, kifejlett, tipikus példája azonban a Pusztuló magyarok. Líra és matematika - az ábrázolás szubjektív és objektív természetének feszültsége - az írói ambivalencia formai tükröződése.
Az írói emberlátás, a Németh László-i hőstipológia is az ambivalencia törvénye szerint formálódik. „A szent, a hős, a szörnyeteg, ez volt a három alak, egyben három rangfok (paradicsom, purgatórium és pokol), amellyel a történelem alakjait mértem s a magam érvényesülési ösztönét irányítottam. A szent, a tökéletes életű, világ és társadalom törvényeit derülten és győztesen betöltő ember... A hős, aki küzdelmében bár elbukik, föl tudja mutatni a jót... A szörnyeteg: akiben megvan a nagyság nyersanyaga, de a minta és a példa nem tud kibontakozni benne: erényei daganatszerűen elfajulnak, ő volt a félelem, a tükör, melyet a világ tartott elém" - írja a Sámson előszavában. Hogy a tipológia menynyire az alkatban gyökerezik, az Ember és szerep tanúsítja: „Szörnyetegeknek neveztem el azokat a tehetségeket, akik úgy ülnek a maguk természetében, mint valami veremben, ki-kinyújtják a karjukat a világ felé, de nyújtózásaik után megint csak ott kotlának külön világukba süppedten... Alapjában én is ezekhez a szörnyetegekhez hasonlítok, de mégsem annyira, hogy vermemhez egészen hű tudnék maradni. A társasélet vonz, igazodni iparkodom a közös eszmékhez, közös szokásokhoz, palléroznám szögletes szörnymozdulataim." Ugyanakkor a tipológia az irodalomból - főképpen Ady és Móricz példájából - elvont modell is. Ady - mint Montaigne és Rousseau, Proust és Joyce, Kant és Dosztojevszkij - az „Isten szörnyetege": amorf természeti jelenség, „egy helyben forgó örvény". A hős mintája előbb George: a szigetet építő vezér, „birodalomban birodalomalapító"; később Alóricz, aki minden írói vegyértékét a közös kultúrában, az életben és a társadalomban köti le. (A hatások Németh László írói pályáján „vekkeróra-szerűen" rövid ébresztők. A kivétel Ady, „a nagy emberi őserdő", akiben el tudott veszni, a negyvenes évektől pedig Móricz is: az írók közül egyedül benne érezte a zsenit.) Vásárhelyen a szent, a hős, a szörnyeteg - nem annyira adottság, mint alternatíva, az ember sorslehetősége. Nem fátum, hanem alkat, intellektus és történelem összjátéka. Sámsonban, Tótfalusiban benne rejtőzik a hős is, a szörnyeteg is: a vak indulat választ e lehetőségek közül. A szörnyetegség már nem a zseni szükségszerűen öntörvényű léte - mint volt a két világháború között írt művekben -, hanem az aránytévesztés szellemi betegsége, az erény „rákos daganata". Nemcsak a magány felelős érte, hanem a társadalmi kapcsolatok hiánya is. A „dolgok görbü-lésétől" elszakadó ráció és a kormányozhatatlanná váló szenvedély kóros állapota. Nem sorsba írt végzet, hanem a pillanat egyensúlyvesztése. A szentség is hasonlóképp épül vissza emberfölötti minőségből emberi tulajdonsággá. A drámában nincs példa rá: a szent a legenda hőse, a dráma lehetőségét kizárja - de lesz a regényben. Égető Eszter már „mai szent", aki az ideát az átlagemberi létben valósítja meg.
A revízió közben - a korábbi embertan értékes elemeit fölhasználón - új tipológia készül: az „őrültség" és „belátás" modellje. Jellem és alkattan pontosabb megfelelése. „Belátásunkon át az egész világgal összhangban lenni: ez az emberség - egy vágy, hajlam, gondolat csapásain vágódni: az őrültség" - így definiálja Németh László. Teljes alakban - Eszter és Méhes jellempárhuzamában - az Égető Eszterben valósul majd meg, de főbb körvonalaiban már a drámákban megjelenik. A Mathiász-panzió-ban Hódi Barna és Gróti Ágnes alakja előlegezi, az Erzsébet-nap-ban Varga Jani és Jóska bácsi kettőse. Nemcsak azáltal, hogy a szent, a hős és a szörnyeteg egyetlen alakban halmozódik, hanem az írói alteregó osztódásával is. Az őrültség: terv, ráció, szenvedély individualizmusa, a világtól elforduló, önmagába zárkózó mánia. A belátás: kollektivista magatartás, a valóság öngyógyító elfogadása, egyén és közösség azonos hullámhossza. Az őrültség: a bosszú sámsoni rögeszméje, Tótfalusi egzaltált túlérzékenysége, Hódi pedagógusi egoizmusa, Sirásó hamis deduktív logikája. A belátás: Jefte józan plebejus hűsége, Páriz Pápai okos emberismerete, Gróti Agnes szellemi családot épitö szeretete, Viola egészséges valóságösztöne. Következetesen még nem kapcsolódik össze értékfogalommal: őrültség és belátás is teremthet példát - majd az 1947-48-as regényirodalom fejleszt belőlük erkölcsöt -: csomorkányizmust, édenalapító növényi természetet.
A drámák gondolatisága is ellentétekké kettőződik. Már a Szophoklész-naplóban olvassuk, hogy „a dráma az istenek pártján áll, de a költő a hős mellé szorul". A Kemény-tanulmány fogalmazásában: „megérteni a gyengeséget, melynél fogva a kiválót a végzet gépezete elkapja s megérteni a gép mechanizmusát, mely nemzedékeket darál le unatkozva, s csak akkor búg fel vadabbul, ha egy urául teremtett ember csontját ropogtatja." A drámai mondandó kettős látás: a Sámson iránti rokonszenv és bírálat együttese, az emberfölötti gesztusnak kijáró bámulat és az önpusztító szenvedély kritikája. A Mathiász-panzió embertani kísérletét hit és szkepszis egyszerre övezi. Az irónia történelmi tapasztalatra hivatkozik: a szigeteszme kudarcára; a nosztalgia viszont a benne meghúzódó erkölcsi értékre: a nagy család áhított ígéretére. Az Erzsébet-nap a család pedagógiai eszközökkel sem orvosolható fölbomlásának drámája. De a tragikum nemcsak lesújt, föl is emel: Vargáné ravatala fölött a megbánás és belátás békéje születik. A történelmi drámák mondandóiban is egy állítás és egy tagadás rejlik: „Az »igen« a hagyománynak szól, melyre a szocializmus mint ősére hivatkozik... a »nem«: az eszközöknek szól, melyek a szép örökséget szennyezik hitelrontón" - olvassuk az író egyik önérteimező esszéjében. Az eszme (a „90%") vállalása, ám a hozzá vezető út méltatlanságának (a ,,10%-nak) elutasítása. A mondandó az Eklézsia-megkövetés-ben erkölcsi természetű. Tótfalusi hasznos ember: a tipográfusmesterséget plántálja át Hollandiából Erdélybe. Munkájával egyháza és népe ügyét szolgálja. Az eklézsiának el kell tűrnie nehéz természetét: az eklézsia szolgálata nem szűkülhet vak engedelmességre, nem rongálhatja emberi értékek - virtus, becsület - épségét. A Husz tanulsága a gondolkodás autonómiáját védi. A prágai klerikus az egyháznak híveket, a híveknek hitet szerez. A maga fejével gondolkodik. E látszateretnekség azonban az egyháznak nem gyengesége, hanem ereje, amit a pragmatista gondolkodás képtelen belátni. A Széchenyi eszméje: a társadalom az egyént nem mentheti föl az önálló cselekvés felelőssége alól. A történelmi dráma a szocializmusba való beilleszkedés dilemmáit hordozza: az igazságosabb társadalom építő vállalását, ugyanakkor - a dogmatikus és személyi kultuszos gondolkodás elleni korai tiltakozásként - a teljesebb emberség igényét.
A Németh László-i tehetség olyan, mint „az erdőégés; ha leégett egy helyen, tovább harapódzik". Sorban gyújtja fel a témákat valamely szenvedély: most a pedagógusi mámor. Előbb a legmozgékonyabb műfajba, az esszébe kap bele, majd végigszáguld a szépirodalmon. Alkat és sors drámájából szabadulást keres: idillkereső életvágy szólal meg benne. Líra is, tudomány is. „Az esszé célja túl van anyagán, mindig valami általános elvet akar győzelemre vinni, amelynek a téma csak csatatere. Nem a felhasznált ismeretkincs, hanem a tárgy cél vagy ürügy volta" - olvassuk a Szekfü-tanulmány-ban. E töménység szép benne.
A pedagógiában felébredt alkotókedv - a kinőtt „sámsoni haj" öröme - Békésen a családi tematikába nyomul be: a Lányaim-esszéket pedagógiai tanulmányokká írja át. A Gyermekeink diáktársaként - 1945 márciusából - Németh László felszabadulás utáni első írása. A jó esztendőnyi kényszerű hallgatás után boldog szómámor: tanulmányba szorult, kereteket feszegető életrajzi regény. „Egy szenvedély regénye : hogy tör föl s rendeli maga alá a pedagógusi mámor egy sokoldalú íróember minden műfaját és képességét." De a háborús évek, az ostrom, a felszabadulás megelevenítő krónikája is. önfeledt, elnyújtott kiáltás. Az élni és tenni akarás kiáltványa, „örömet üzenek azoknak, akiket rémlátásaimmal annyit nyugtalanítottam" - mondja epilógusa. Szerzőjét az Émile írójának vágya tölti el: „mint tanítók mérgezzük magunkhoz a jövőt". Gazdagságában önarckép és szaktudomány, vallomás és írói terv tolong. Az iskolába visszahívó csatakürt nosztalgiája és „a fej lomtárában" rendteremtő szándék. Fájdalom és dac: a pedagógia ára a tudós elnyomorodása, ám a tanításban kutató lehet, akit a társadalom e lehetőségtől megfosztott. A gyermekeiben kibomló tehetség apai öröme és az önnön határait elérő képesség szülői bánata, majd a belátás fölülkerekedése: a szenvedély ökonómiája is érték. Közben a pszichológiai (ön)megfigyelésből tanítási módszertant és nyelvfilozófiai elméletet húz elő. A „mindennap egy kanál" pedagógia fokozatosságát félredobva a grammatika, a matematika „egy lehelletből fúvódik": agyvelőt kíván, s nem életkort. A nyelvtanulás alapja az anyanyelvre áttett latin alak- és mondattan, módszere holt nyelvben a beszéltetés, élő nyelvben az olvastatás, s a belőle elvont „tud-nyelv": törzsszótár és -mondattár. A tanulás biológiai ritmusa a szenvedély lökéseihez igazodik: a tantárgyak összevonását s tanfolyamszerű váltogatását igényli. A nyelvek természetrajzában, a szókincs logikai szerkezetének fölismerésében A fordító plennitisze csírázik. Szinte teljesen készen van a didaktika, amelyre Vásárhelyen szüksége lesz: a tanügyi kísérletre már csak a tananyag összeállításának feladata marad. Közben a szépírói ösztön se szünetel. A házastársak nevelési vitájában, önnön életeszményüket a gyermekbe plántáló szülői önzés vereségeiben a Mathiász-panzió élmény- és gondolatanyaga bontakozik. A kétféle képesség - a Judit-féle általános és a Magda-típusú, nyelvtanulásra szűkülő - lélekrajza A két Bolyaí-nak lesz majd témája. A lélek szakaszos fejlődésének tétele pedig az Égető Eszter szerkezetében tér vissza. A tanulmány - lélek, tudomány és világ redőit gazdagon kibontó - bősége a Németh László-i esszéírás új útjait is kijelöli: a biografizáló epikus hajlam és a frissen termő gondolat szövődését. Az esszé regénypótlék lesz: az énregény egy fejezete.
A mondat születése - az emlékezés színes kaleidoszkópja után - a tömörség diadala. Mintha az író az újkori természettudományos módszert akarná benne kipróbálni: hogyan lehet a téma beszűkítésével a törvény általánosságába pillantani. Sámsoni nemes bosszú, amiért a halál a Kata beszélni kezd gyermeknyelvi kísérletét oly tragikus váratlansággal félbeszakította. Megtorlás a sorson: száműzve a kultúrából, eszközök nélkül, a legigénytelenebb tárgyból - néhány rag kipattanásának megfigyeléséből - miképp lehet tudományt, sőt írói filozófiát csinálni. Kezdettől bujkál e kettősség: az eszmélés pillanatát a féltő apai szeretet írói balzsama menti meg a feledéstől, egyszersmind az elme önnön vívmányaival érvelő büszkesége. A kicsiben nagy fölfedezés, hogy „kisgyermekek nyelve sokkal egyénibb, mint a felnőtteké", mert a szókincsben a sors tükröződik. A grammatika azonban hasonlóan búvik elő: nyelvünk „imperatívuszban és konjunktívuszban fogan", az indikatívusz szellemi fejlődésünk későbbi állapota. Az igazi vívmány azonban az ekkor még ady-san értelmezett bartóki modell korai megfogalmazása: „A régi magyar nyelv, s főként a vers, melynek ez a minden szót külön robbantó, külön nyomatékkal ellátó hangsúly volt a veleje s ritmusa: közelebb áll a gyermeki beszédhez, mint a nyugatiak és a mi modern nyelvünk mindenen áthúzódó enjambement-ja." A sámsoni nyelv és tagoló ritmika írói programja. Akadémikus tanulmány lenne? Inkább életes. A gyermek nyelvét az éhség termékenyíti meg, s a ba-be rag nemcsak menést követel a szájából, hanem „szabadságot" is. Az esszéből egy pincenaplót is különösebb fáradság nélkül ki lehetne bontani. A sors komorságát a végén jóízű békési humor feledteti: a „Csilla pisit" mondat sajátos helyhatározói értelme. Az írói képességtorna valójában életakarat: Sámson elhagyja malombörtönét. A felszabadulás utáni években Németh László egyetlen műfajával se kötődik oly szorosan az új világhoz, mint a tanulmánnyal. Az esszé most is optimista műfaj.
A harmadik békési tanulmány az ábrázoló képességet a korábbiaknál is erőteljesebben foglalkoztatja. Az Ostrom után nem emlékezés és nem problémaelemzés, hanem portré. Pontosabban: összehasonlító arcképsor. Mennyire időt álló a kilenc éve készített „dunsztos", amelybe a gyerekkor ízét és illatát rakta el? A biológiai kísérlet eredménye biztató: a lélek hamarabb elkészül, mint a test (ez lesz később az Égető Eszter egyik tanulsága), a sors a jellem színén alig változtatott. A két portré - Magdáé és Judité - nemcsak pontos tükör, hanem vágykép is: a „prestabilizált harmóniában" és a „súly alatt" érő hősiességben az író a maga lelki összhangját áhítozza. „Boldog ember az, akiben az ősei összeférnek. Enélkül a leggazdagabb lélek is csupa áramlás, kapkodás, nyugtalanság." Továbbá az irodalmiasság önkontroll-ját megfogalmazó realista ars poetica: „Az újkori irodalomnak egyik legfeltűnőbb fogyatkozása: kedvenc eszméit káp-rázza bele a valóságba. Don Quijoté-t már ez ellen írták, de hogy elszaporodtak azóta a szélmalomlátók: irodalomban, történetírásban, szociológiában! Leplezzük le őket az új képekkel önmagunkban is." Meg kell lágyítani az arcon Artemisz kemény vonásait, s riadalmakkal komplikálni a kretsch-meri „színváltó kedélyt". A korrekcióval lassan világosodik Kárász Nelli sorsának megoldása: az iszonyodás görcsét „kötelességgé bágyadt szeretet", „a hűvösség nyájas mértéktartása", munkás derű váltja föl. Ha Magda regényhősnő, Judit drámára született. A jó tanuló iskolai idegensége, a minőség társtalan magánya tele feszültséggel. „Az életben sincs szörnyűbb kiszolgáltatottság, mint egy nagy lélek, amelynek szüksége van a kicsik szeretetére. A nagyságnak a közöny (vagy legalább az érdeklődésnek álcázott közöny) vértjében kellene születnie, máskülönben minden vonzalmából seb lesz, melyet hangyák másznak be." Hősiessége is ambivalens: belekábulás az álomba és kitartás a megpróbáltatásokban. A három békési tanulmány bizonyítja: a szépirodalomhoz képest felére csökkent terjedelem ellenére az esszé színvonalában nem sodródott az életmű perifériájára. őrzi régi fényét.
Az esszé átváltozása Vásárhelyen folytatódik: műhelytanulmánnyá alakul. A kísérletező ember életformájához igazodik. A pedagógia nemcsak fölgyújt egy témát, maga lesz téma. Két évig egyetlen. A megjelenés hézagait ellensúlyozandó, többnyire trilógiaként készül a tanulmány. Ilyen összetartozó ciklus A tanügy rendezése, az Óraadók királysága és az Iskola Kakaskúton. Terv, napló és utópia hármassága.
A tanügy rendezése első megjelent - és már Vásárhelyen készült - munkája. Illyés fölszólítására és a Nemzeti Parasztpárt számára írta, abban a hiátusban, mely Vásárhelyre költözése és a tanítás megkezdése közé esett. Inkább „ösztön és teória előlegeként", mint a pedagógiai tapasztalatok összegezéséül: bizonyítandó az igazság „deduktív természetét".
„Életprogram és ajánlkozás" volt az új társadalom építésében való közreműködésre. De a kritika alig figyelt föl rá: elgondolásaitutópisztikusnak ítélte, nehezményezte líráját - a „naiv autohagiográfiát". Egyetlen kivétel Szende Aladár ismertetése volt. Méltatta úttörő jellegét: „Ez a reformterv az első, amely teljes átfogású kultúrkoncepció birtokában a globális társadalomra tekint" - állapította meg. Jelentőségét Bartók és Kodály, valamint Karácsony Sándor pedagógiájához mérte: „Németh László mondja ki programmá azt, amire a harmincévesek generációjának jobb nevelői öntudatlanul készültek, s a húsz évesek általában készülnek" - írta róla. Nem egyes epizódjait, hanem a lényegét ragadta meg, a megújított műveltségeszményt: hogy a tudás „mozgékonyság és tájékozottság", s a jövő iskolája nem memorizál, hanem a könyvtárra és a laboratóriumra ébreszt étvágyat. Az osztálytalan társadalom ihlető látomását nem hibának, hanem erényének nevezte, mert „a világ nagy fáklyái sohasem a rendemberek voltak, hanem a látomások emberei". Az intézményes megoldás sem nélkülözheti az ideaember példáját. A lelkes kiállás azonban visszhang nélkül maradt. Pedig az esszé az arányteremtés remeklése. A társadalom és a jövő távlatainak tág horizontú fölmérése és a praktikus teendők megfontolt realizmusa egyaránt jellemzi. Vázlat, a részletek gazdagsága nélkül: a koordináták közti üres tér kitöltésére az életet veszi számításba. A gondolatmenet világos, puritán egyszerűségét sehol sem aknázza alá a metaforákban tobzódó intuíció izgalmával. A szöveg textológiai tanulsága a stílus „kollektivizálása". A tanügy rendezése csontváz-esszé, a társadalom számára preparálva: a lényeget emeli ki és tudatosítja.
Az óraadók királysága 1945-46 fordulóján, a Békésen töltött téli szünidőben befejezett kísérleti napló. Az első tanári félév tapasztalatainak összefoglalása. Az élethelyzet a bevezetésbe szorul. Halk önirónia szólal meg benne: az „ezredesből zászlóssá" lefokozó státusban szembehunyorító huszonéves lánykák és fiúk a kollégái. A boldogság „elrikkan-tásával" felel rá, annál szenvedélyesebben, minél bizonytalanabb az egzisztenciája. A vád elcsitul, a lélek megleli egyensúlyát e királyságban, ahol alantas, másoktól lenézett tárgyakban is érdemeket lehet szerezni. A tanításban a játék ösztöne elevenedik meg. „Az ember minden osztályban másképpen kedélyes. Mintha nem is a tanár kedélyeskednék, hanem az osztály a tanáron át. A hatodik lányban a humor: szinte tánciskolái gyöngédség, a nyolcadikban: akadémikus szellemesség, a hetedikben: irónia." A módszer tréfás paradoxonba költözik: „Tanítani csak azt szabad, amit maga sem tud az ember. Akkor csillog a tanító munkájában az a frisseség, öröm, amelyet csak az együtt tanulás adhat meg." Semmi feszesség, semmi pedantéria. „A merev, rögzített tanterv azért ellenszenves, mert tanmenet-lebonyolítássá teszi a tanítást. Márpedig a tanítás olyan, mint a verselés, a legjobb rímet mindig az alkalom, az elcsípett véletlen adja." A tanításból művészet lesz, a tárgy lírává oldódik. Az író súlyos gondolatokat könnyedén emel föl. A „keveset, )ól" didaktikai elvét a „sok anyag" - érdeklődés, kíváncsiság „vitorláit" merészebben kibontó - módszerével cseréli föl. Megleli a természettudomány „nyelvtanát": a szervezettségben, az életműködések összefonódásában. A filozófia ezer irányba terjedő anyagát három kérdéssel markolja egybe: mi a világ? ( =metafizika), hogyan kell róla gondolkoznunk? (=logika), miképp éljünk benne? (=etika). Rájön a magyartanítás igazi feladatára: „Az igazi tudás, éppen az irodalom dolgaiban, megfoghatatlan valami. Színfolt, melyből ha kell, egy emberi arcot tudsz kibontani. Hallás, amely felfülel egy szép vagy jellemző mondatra. Arányérzék, amely elmúlt törekvések helyét, viszonyát érzi." A végén aztán szertefoszlik a pedagógiai varázs: a szakdolgozat igénye a tanítás kudarcában a helyesírási és fogalmazási gyakorlatig száll le.
Az Iskola Kakaskúton megint új műfaji forgó: utópia. 1946 tavaszán csak első fele készült el, a befejezés 1968-ra maradt. A műfajt érezte anakronisztikusnak, vagy a tanügyi kísérlet és a tanügy külön útja riasztotta - ma már nehéz eldönteni. Mint utópia az Adalékok egy „újnemes"-szekta történetéhez és a Kapások folytatása: valóságba rajzolt álom. De már bíráló vagy nosztalgikus felhangok nélkül. Nem rezeg benne a megvalósíthatatlanság fájdalma: kipróbált pedagógiai eszméket bizonyít benne. Az életiskola igazolása. Észrevétlenül haladunk át benne a megtörtént és a megtörténhető valóság határán. A franciatanfolyam virágcsokra, a Kecskemétiéknél (tanítványa szüleinél: a Mathiász-típusú vásárhelyi kertésznél, Czeglédi Nagy Ferencnél) tett látogatás még életrajzi tény. Az utazás és az Apáczai-telep már fantáziakép. Modellje nincs, de deduktív módszerrel lehetne keresni hozzá. „Iskolautópia, azoknak a vizsgára készítő tanfolyamoknak egyikébe horgonyozva, amelyeket a közlekedés nehézsége hozott létre a világtól elvágott alföldi falvakban." Mondandója paradox: a Németh László-i pedagógia a közvélekedéssel ellentétben nem utópikus képződmény - primitív tanyai viszonyok közepette is életképes eszme. Sellye Pista magániskolája visszájára fordított utópia: önmaga ellentétét bizonyítja. Innen az alteregó megkettőződése: a lelkesedés a módszernek, az irónia a körülményeknek szól. A sánta tanító - afféle naiv szent - és az író alakja olyasféle viszonyba kerül egymással, mint kezdetben Méhes Égető Eszterrel. Bámulja, de azonosulni teljesen nem tud vele.
1946 nyara-ősze a tantervkészítés időszaka; a praxis elfojtja a tanulmányíróban az utópiát. A művelődéspolitika kitöltetlen tere most a dolgozók iskolája. Az író előbb a munkásgimnázium koncepcióját formálja ki: a heti öt napos, tizenöt órás tanfolyamszerű oktatási keretben a nappali tagozathoz képest kétszeresére gyorsuló tempót tantárgy-összevonással gazdálkodja ki. Aztán tanterveket készít: az alsó négy osztály számára a latin és a magyar összevont tantárgyáét, majd a komplex természetismeretét. Utána belekezd a latin-magyar nyelvkönyv előmunkálataiba. A logikai váz a „latinul megszólaló csecsemő" nyelvfejlődése: az állítmány tő-, majd bővített, végül összetett mondattá fejlesztése, a magyar nyelvtanként tanult latin grammatika fogásaival. A beszédgyakorlatokhoz törzsszótár és szemelvénygyűjtemény kapcsolódik. A valóság gravitációja teljesen magához vonzza az esszét.
A Németh László-i esszé a felszabadulást követő években funkciót vált: az égtájakat kereső szenvedélyes tájékozódás fórumából műhelytanulmányba burkolt önarcképpé válik. A tárgykör beszűkülését nemcsak a hiányzó régi témák - a világnézeti tanulmány, a kritika - jelzik, hanem a korlátozottság is, mely a megírás és a megjelenés néha másfél éves távolságából és az író csak megrendelésre dolgozó becsületességéből ered. Az esszé veszít expresszív erejéből is: nem fűti már a nemzedékszervezés vagy az irodalomalapítás láza. Viszont az elvesző értékeket újak pótolják: a gondolkodás megnövekvő tudósi fegyelme, a racionális tárgyiasság, a lírát fékező epikus nyugalom, a metaforás stílus életes egyszerűsödése. A korszakot mégis e műfaj sínyli meg: gazdagabb a képesség - „históriai érzékenység és strukturalista gondolkodás" szövetsége -, mint a termés. A visszatartott ösztön a szépirodalom felé keres utat: regény és dráma gondolati telítődését, elmélyülését nem utolsósorban ez magyarázza. Ami viszont elkészül - remeklés, az ész utánozhatatlan vallomása; szüntelen, visszatarthatatlan, ám mégis medrébe szorított gondolatáramlás.
Németh László harminc drámája egyetlen mű jelenetsora-e, avagy minden drámája külön műfaj ? Változott-e az író dramaturgiája a VII. Gergely óta? A szélsőséges válaszok helyett az igazság valahol középütt van: Németh valamennyi drámája ugyanazon alkat s gondolatrendszer terméke, ám az egyes művek műfajon belüli mozgástere a megszokottnál nagyobb. Dramaturgiája egységes, de nem változatlan. Tárgyhoz, mondandókhoz alkalmazkodó.
A műfaj induktív természete az írói alkotásmódban gyökerezik. A dráma foganása villámcsapásszerű: a váratlanul megszólaló „hang" meghallása. A VII. Gergely keletkezéséről írja: „Mikor a Tizenegyedik század-ról szóló írásomhoz egyik levelét lefordítottam, s a románkori latinból magyarba téve minden archaizálás nélkül egy mint megidézett, korlátolt s szenvedélyes hang jelentkezett: akkor fogtam hozzá s beszéltem végig a két hét alatt megalkotott szerepet. így kaptam meg a hangot: Husz a szentségárulók ellen írt cseh írásában, Galilei levelezésében, Széchenyi Nagy szatírájában vagy Misztótfalusi Maga mentségében, Bolyainak a fiához írt leveleiben." A „hang" - sors, indulat, nyelv eltéphetetlen egysége - már ekkor sem csak könyvélmény: az író élete dobban bele. Ha társadalmi drámára szólít, a dokumentumot élettapasztalat helyettesíti. Kívülről jön, nem a lírai én ürügykeresése. Az író ekkor veti papírra a dráma magvát alkotó kulcsjelenetet: a Mathiász-panzió-ból például a III. felvonás izgatott párbeszédeit.
A foganás és a megírás pillanatai hosszú folyamatot fognak közre. A hét vásárhelyi darab átlagos kihordási ideje hat év. Ez nem hiba, inkább az alkotóerő természete. Ekkor érik az eset témává: „Amit »témának« nevezek, úgy viszonylik az »esethez«, mint a matematikai formula az egyszeri számvetéshez: hasonló esetek végtelen sorára alkalmazható. Kapcsolata az élménnyel: beengedi, sőt a korlátlanabb kiéléssel fölfokozza az élmény hevét, ugyanakkor lefejti róla a személyes, ráindázó véletlen körülményeket" - írja a Kísérleti dramaturgiá-ban. A lavinaszerű gazdagodás időszaka ez: a műben új és új élményrétegek halmozódnak föl. A személyesség sok ponton szivárog át a készülő drámába: mint rokon atmoszféra, lelki alkat, helyzet, aforisztikus megjegyzés - burjánzása azonban nem gyengíti, hanem erősíti a művészi absztrakciót. (A tanulmánynak is megvan ez az érési ideje: egy-egy gondolat előbb a rendszeresen vezetett írói naplóban tűnik föl, s az esszé ennek későbbi kinagyítása.) A dúsításban részt vesz a képzelet is: Németh színésztípusú drámaíró, aki nemcsak élményeit írja meg, hanem kijátssza „élete lehetőségeit" is, mint „tisztulásul vállalt szerepet". így alakul ki a mű váza: a felvonások rendje s tartalma, az alakok és az események logikája.
Amilyen hosszú a téma lappangási ideje, olyan gyors a megírásé. Az egy-két hétnyi viharos tempó a mű egységét, a szituációk hibátlan oksági rendjét biztosítja. A dráma papírra vetése kettős gyönyörűség: „egy hónapok, évek óta gyűlő feszültségnek ígér tisztító kisülést s adja meg a tervezésnek az építészi biztonságot." „Gőzkisípoltató műfaj" -a katarzis ajándékával. A fogalmazás sebességét nem mérsékli annak tanulmányírásban kárhoztatott kínja sem: a dráma kezdettől fogva nyelvi alakban él benne.
A genezis törvényei a műelemző számára több megszívlelendő tanulságot is kínálnak. Az első: Németh László valamennyi színműve (a történelmi dráma is) mai tárgyú, de nem epizodikus értelemben. Az 1945-46-os drámák felszabadulás előtti élményeket is hordoznak: a Sámson-t egyedül a békési idillből, vagy a Széchenyi-t csak a Döbling-Vásárhely párhuzamból megérteni nem lehet. A maiságot tágasabban kell értelmezni: a művet a foganástól a megírásig ívelő esztendők egész világa formálja. A másik: a Németh László-i dráma személyessége a „van" és „lehet" kettőssége - a fantázia nem ragad bele a valóságba, hanem továbbgondolja. Hőse nemcsak objektívak önarckép, hanem lehet a „psziché árnyékos része", melyet az író nem képes személyiségébe beilleszteni. A szörnyeteg hőse ilyen: „a képzelet rákos daganata", melyet a félelem szül. És végül: Németh dramaturgiája történeti rendszer. A felszabadulás előtt a társadalmi dráma túlsúlya az „algebrai érvényt" korlátozta, az ötvenes években viszont a „lírai torokszorulás" hőfoka csökkent. A drámaíró fénykora Vásárhely, midőn „a kényszerképzetszerű szituáció" a „felkészülés alaposságával s az előadás történeti hitelével" egyensúlyba kerül.
A kritika a Németh László-i dramaturgia dinamizmusát nem vette figyelembe: törvényeit az ötvenes évek drámacsoportjának - a 77. József-nek, a Galilei-nek, Az áruló-nak - ábrázolási sajátosságaiból vonta el. Nem minden alap nélkül terjesztette ki érvényét a vásárhelyi korszakra: csírájában e modell már ekkor is jelen van, de abszolút jellemzővé az író későbbi öregség- és betegségproblematikája teszi. Vázlatosan így foglalható össze: a Németh-drámákban a küzdelmet, mint nemzettipológiai jelleg, az agónia helyettesíti. A főszereplők „passzivitásukban válnak hőssé, üldöztetésükben és állhatatosságukban, amely néha már az esztelen konokságot súrolja". A történelmi alakok létformája a történelmen kívüliség: „A drámákban egyéni indulatokká válnak a népeket és világokat mozgató erők... a hősök akkor tudnak Németh László drámáiban életre kelni, amikor már elvesztették történelemformáló erejüket, és mintegy a múlt súlyával, ami nekik maguknak is súly, a múlt rákényszerített szerepével is harcolniuk kell". A portrédrámák szabályai szerint a főszereplő Gegenspieler nélkül nő hőssé, megritkul körötte az emberbőség. Alakja szoborszerű, a „laokoóni statika" mozdulatlanságába dermedve. A történet a lélek színpadára szűkül. A dramaturgiát Németh „majdnem-dramaturgiával" cseréli föl: a színdarab belső mozgása lelassul, „a gondolkodás izgalma eltakarja az azokat hordozó embereket" - a papírszínház a könyvdráma felé közelít.
E modellt a vásárhelyi drámai termés nem igazolja. Egyoldalúsága ellen már Németh védekezett. Felszólalásában a drámai vívódás tettpótló jellegét hangsúlyozta: a hősökről „nemcsak erkölcsi töretlenségük derül ki, hanem az a szívósság is, mellyel ezek a megbéklyózott, haldokló emberek, mint egy kivett és továbbverő békaszív, azt, amiért vernek, a kívülről reménytelennek látszó, de nekik valahogy mégsem egész reménytelen körülmények között sem képesek föladni." Tagadta a drámai ellenfél hiányát is: „Gegenspieler nálam a sors, az emberiség: az emberi élet kemény alakulástörvényei". Drámái változatosságát bizonyítandó, főszerep nélküli darabjaira, a Pusztuló magyarok-ra, az Erzsébet-nap-ra, a Mathiász-panzió-ra hivatkozott. Az agónia jelentése Vásárhelyen kettős: a haldoklásnál fontosabb benne a létküzdelem. Ady „és mégis" morálja, „muszáj-Herkulessége". Az író még nem állítja mereven szembe a shakespeare-i és a szophokíészi drámaírást, mint egyik-másik kritikusa teszi. Az 1947-es Előszó Móricz Zsigmond Shakespeare-tanulmá-nyaihoz - dramaturgiai vallomás is. Sámson, Husz, Széchenyi a kétféle Shakespeare-hős alkatát egyesíti: „a gyorsabb akaratú, célba lőtt nyílembert", akit „ereje fölhúz, szenvedélye kilő" - és a csüggedőt, „akibe gyilkos padmalyokat mosott" a reménytelenség, aki már inkább csak „vívódik, mint vív". Korábban sem ismeretlen a Németh László-i pályán a „sorskörökbe beletipró" shakespeare-i hőstípus: VII. Gergely is ilyen volt. A főszereplő cselekvésképtelensége most sem alkati adottság, hanem külső kényszer, átmeneti bénaság: a passzivitás rejtőzködő látszat, amelyben például Sámson, Széchenyi a nagy, korfordító tettre fölkészül. A kelepce kívülről, s nem jellemük felől záródik a hősökre. Misztótfalusit például, a tevékeny alkotó embert, épp a méltó cselekvés lehetetlensége őrli föl. Állapota nem a kiüresedés, hanem az energiákkal való föltöltődés: még a túlvilágra is jut gyűlöletéből. A konfliktus mindig kettős: külső és belső. Nemcsak ember és szerep lelki tusája, hanem magatartás és hatalom párbaja. A cselekmény nem függvénye a pszichologikumnak, kölcsönhatás a viszonyuk. Németh drámája egyesíti magában a hős és az áldozat szituációját; Bécsy Tamás szóhasználatában: a konfliktusos és a középpontos dráma modelljét. Nem a filozófusi megbékélés schilleri tragédiája, hanem Racine-ba ojtott Shakespeare. A „nyíl-ember" és a hamleti hős néha külön szerepekre osztódik: a Mathiász-panzió-ban Gróti Ágnesre és Hódi Barnára; gyakorta azonban egyetlen alakban testesül meg. Széchenyi játékos iróniája, emberek megzavarásában gyönyörködő tétlensége álruha, melybe a messze néző terv öltözik; öngyilkossága se csupán kétségbeesés, hanem a tetthez való emberi jog megvédése. Husz „bukva győző" hős: konok némasága - történelemformáló cselekvés. A társadalmi drámákban a Gegenspieler többnyire jelen van: az Erzsébet-nap-ban Jóska bácsival Varga Jani, a Pusztuló magyarok-ban Sirásó doktorral Viola kerül szembe. Hiánya csak a történelmi drámára jellemző, itt viszont a dramaturgiai szükségszerűség kényszerével. Nemcsak a nagy világirodalmi példák - az Oidipusz-trilógia, a Lear-király, a Phaedra stb. - ösztönzésével, a modern „én-te" viszonylattal szemben az ősi „én-lét" viszonylat hangsúlyozásával magyarázható e jelenség, hanem a mondandó, a gondolati tartalom parancsával. A hős ellenfele, a hatalom - mint a modern drámában általában, Millertől Beckettig, Dürrenmatt-tól Sartre-ig - szükségszerűen személytelen. Példaéletnek különben se lehet méltó ellenfele, legfeljebb méltatlan: a Gegenspieler ezzel a logikai önellentmondással zárja ki önmagát a Németh László-i drámából. A hős, aki „a legenda útjáról lecsúszott", egy nagyobb kor anakronisztikus maradványa vagy hírnöke; az eszme tisztasága a gyakorlat poklára vettetve. Válasza a törpe környezet kihívására csak egy lehet - hogy fölé nő. Dramaturgiai képtelenségre vezetne, ha sorsáról a mellékszereplők - egyéniségük „hangos kolompjá-val" - elterelnék a figyelmet. (Innen a mellékalakok vázlatossága.) Az emberi nagyság kettős gyökerű: az igazság vet rája fényt, amelyet képvisel, s a szenvedély heroizmusa, amellyel védelmezi. „A Rákosi-idők alatt lelkem, lelkünk méltóságának a védelmében, a történelmi drámát fejlesztettem ki, egyszerre adva meg a szocialista eszme s a ránk kényszerített vívódás történeti Biogenezisét" - emlékezik az író később. A „laokoóni statikára" - amely nem érvényes a dráma egészére, csak egyetlen pillanatára - azért van szüksége, hogy az eszmét ne csak a küzdelem fénytörésében, hanem töretlen emberi szépségében is megcsillantsa. A feszültséget nem tompítja, inkább hangsúlyozza. „A drámáimra jellemző vívódás valahogy összeegyeztethető mégis a laokoóni statikával, e drámáknak is van csúcspontjuk, melyben az alak, a kígyó szorítása s a maga vergődése ellenére végleges alakot nyer, mintegy kinőve azok közül" - olvassuk a Megmentett gondolatok-ban. E pillanat az idea győzelmének látomása.
A vásárhelyi korszakban a Németh László-i drámahős levetkezi korábbi monstrum voltát, emberibbé alakul. Kevesebb megjelenésében a póz, a prófétai hév, a példaember megszállott idegensége. Heroizmusa jól megfér emberi gyöngeségekkel: hiúsággal, becsvággyal, indulatossággal. Lelép a nietzschei-georgeipiedesztálról: Széchenyi, Misztótfalusi, Husz az egyszerű emberek, inas, szolgalegény, írástudatlan hivő társaságában találja föl igazán magát. Ez az egyszerűsödés figyelhető meg az iró tragikum- és komikumelméletének változásában is.
A tragikum eredete - Németh szerint - a hiba, amely a hatalom számára az emberi nagyságot sebezhetővé teszi. Pontosabban a kelepcébe besétáló naivitás, a taktikai érzék hiánya, a helyzetét fölmérni képtelen indulat. Sámson kibeszélt titka, a konstanzi meghívás elfogadása, Tótfalusi irtózása a kompromisszumtól. A hősök megszállottságába „az éberségét, ruganyosságát vesztett elme pórusain szivárog be a hiba, amely mély megdöbbenésükre mindenfelől bekerített Oidipuszokká, nem a végzet, hanem pszichológia s erkölcs Oidipuszaivá teszi őket" - írja a Kísérleti dramaturgíá-ban. A bukás nem az ártatlanság fátuma: „nagy erényekkel kevert öntudatlan emberi gyengeség" okozza. De nem is a bűn bűnhődése: a hiba csak megokolja, de nem igazolja következményét. Bánk a darab végén „kiégett vulkán" inkább, mint méltán bűnhődő lovag. Hódi Barna „vétsége" nem házassága, hanem az erény túlzása: a túlhajtott pedagógusi érosz. Németh humanizálja a végzetet: az emberi őrültséggel magyarázza. Megfosztja metafizikai jellegétől. A harmincas években számára a tragikum még a lét szerves tartozéka volt. „Mit vétett Oidipusz? Megoldotta a talányt, hatalmas volt, bölcs és boldog. S a sors bebizonyította neki, hogy hatalma, bölcsessége, boldogsága hiú látszat az apagyilkosságtól és vérfertőzéstől szennyes valóság fölött. Az ember büszke az életére, melyet ő csinált magának. Ez alatt a görcsösen tartott, boldog élet alatt azonban ott morajlik az istenek és a véletlen kavarta igazabb élete, amely egy napon eltátja örvénytorkát. Az ember, ki bízik abban, hogy ő az, akinek tudja magát, elborzadva fullad bele az iszonyú igazságba" -fejtegeti a Babits-fordítás ürügyén. Előbb a tragikum határát szűkíti be. Az ember tragédiájá-vól írja: „Mi az ördögé a történelemből? Az élet tehetetlensége, a korszakok teteme, a formák váza, amelyből tovább ment a lélek; az eredmény, szóval az idő. S mi az Istené? Ami nincsen az idő hatalmában; az erkölcsi erőfeszítés. Az ember a lábát az értelmetlenségben vonszolja, s tüdejével az örökkévalóságot szívja s leheli." Aztán a társadalom felől értelmezi: a tragikum szükségszerű, de nem törvényszerű sors. Magyarázata nem a magány önpusztító állapotából vagy a hős útvesztéséből következik, hanem eszme és gyakorlat fáziskülönbségéből. A hős „sok a világnak", mert az eszményt képviseli, amely felé a társadalom halad, de még nem érett meg elfogadására. A bukás felelőssége a hatalomé, mely az eszme távlatosságát önnön érdekei praktikumával cseréli föl. Stratégia és taktika kétféle összeegyeztethetetlensége áll össze circulus vitiosusszá: az idea védtelen tisztaságáé és a valóság vak pragmatizmusáé. Ezért nevezik a tömegből Huszt egyszerre nagy szentnek és nagy eretneknek.
A hibaelméletből következik, hogy a Németh László-i tragédia nem totális, csak féltragédia. „A tragikum csak héj, amelyen átvilágít az életgyőzelem." Mindez nem fogyatkozás, hanem jelleg. Az idő nem szövetségese többé a tragikumnak, csak a pillanat. Az író gondosan ügyel az ellensúlyokra. A szophoklészi drámáról írja: „Mintha valami romboló vagy legalábbis szemérmetlen vonás rejlene benne, melybe csak a mű jól előkészített, ritka pontjain szabad belepillantanunk. Addig egy gazdag, sőt nyugodtan ábrázolt élet álcázza ezt előlünk, mely csak komolysággal, a nyelvében, képei mögött növő feszültséggel készít fel előre a kolonoszi pacsirtás tájban - oidipuszi fájdalmára." Most előjelet vált az álcázás: az élet leplezi magát tragikummal. A tragikum belső ellentmondása Németh darabjaiban a statika és dinamika kettőssége: a kelepcében is önnön méltóságát védő ember vívódása, és a hatalom köreibe „beletipró" hős bukása} Optimista tragédia: a bukást erkölcsi diadal ragyogja be.
Németh nem akarja a tragédiát anakronizmusként föltámasztani. Tudja, hogy halott műfaj. De át akarja menteni értékeit: a gondolkodói emelkedettséget, az emberi heroikus nagyságot, a bukás megrendítő katarzisát, a tömény költői nyelv fenségét. Nem Don Quijotéja a tragédiának, hanem korszerűsítője.
Németh László drámái gondolati középpont körül rendeződnek, az emberlátás intuíciója „eszmei dedukcióval" fonódik egybe. Van kritikus, aki darabjait - tudatkibontó regényei tömörebb párhuzamaként - tudatdrámának definiálja, párbeszédeit pedig banki monologizáló dialógusoknak. A gondolatiság azonban egyenlőtlenül s másképp osztódik föl a műfajok között: a tragédiában hősei magatartásába szívódik föl, a vígjátékban inkább az alakok viszonylataiba, a szerkezetbe.
A Németh László-i komédia Paliasz Athénéként születik: közvetlenül az eszméből pattan ki. Szépírói műfajai közül a legközelebb áll az esszéhez. Ez az oka a tervbőségnek: „Én tán semmiben sem vagyok olyan gazdag, mint megíratlan vígjátéktémákban. Legalább tíz vígjátékot hordok abban a petevezetékben, melyben a költők érlelik tojásaikat" - írja a Kísérleti dramaturgiá-ban. Ám a sors által legjobban eltorlaszolt műfaja is; a bizakodók fölényét csak ritka pillanatokban élheti meg. Komédiájának absztrakt természete van. Kevés a modell után induktive készült szereplő, alakjait megfigyelés helyett a központi gondolatból vezeti le. Két fő típusa van: a moliére-i és az arisztophanészi. Az előbbi félvígjáték, közel a tragikum határaihoz; „túl sok fájdalom lapul meg benne, hogy az a kristályéleket tompábbá, a mű mélyét opálossá ne tegye". Példa rá a Harc a Jólét ellen vagy a későbbi Utazás. Az utóbbi a burleszk és a pamflet keveréke, „látványos groteszk". Az ötlet az abszurdumban szemlélteti önmagát, az „imaginárius vonalvezetés" nem számol a realisztikus jellemzés és a konkrét élethűség igényével. Az ötlet játékos pirandellói technikával bontakozik ki: „A képzelet fogja a tételt s helyzetet költ hozzá... s úgy aprózza szét, hogy a darab minden jelenetébe jusson belőle egy foszlány." A felszín bizarrsága a gondolat révén nyeri el valóságértékét. E vígjáték tulajdonképpen egyeden elnyújtott expozíció. Mintája a Pusztuló magyarok. Míg a félvígjátékban a hőst egyetlen hajszál választja el a lelki összeomlástól, itt nem a szereplők sorsában, hanem a probléma igazságában vagyunk érdekelve. A szituációt megteremtő ötlet képtelensége után a darabban a deduktív logika szinte matematikai következetességgel érvényesül.
A Németh László-i dráma két alapformája közül Vásárhelyen nem a társadalmi, hanem a történelmi dráma válik dominánssá. Témája, mondandói okán időt állóbb, kevésbé romlandó. De ugyanazon meggondolások, melyek a történelmi dráma e virágzására vezetnek, a társadalmi dráma reformját is előidézik. Az író közelíti őket egymáshoz, pontosabban: a társadalmi drámát a történelmihez. A múló aktualitással szemben a „korfölötti érvényt" erősíti benne. Jelszava lesz: az igazán jó társadalmi dráma idővel történelmi drámává alakul. (Érdekes, hogy Pándi ugyanezt fordítva fogalmazza meg: a jó történelmi dráma egyszersmind társadalmi dráma is.) A Villámfénynél, a Papucskőt fonalát elejti: 1945 után elévültnek érzi a „jó érzések hínárjának", az apostol férfi és kispolgári asszony viaskodásának konfliktusát, az értelmiségi reformer lelkiismeretfurdalásával és a jólétvallással szaggatott család témáját. (E tárgyú régibb darabjainak átdolgozási terve is megfogamzik benne.) A sziget-gondolatsort is fölváltja a kollektív embereszmény keresése, a nagy család receptje. A történelmi és társadalmi dráma közt cserefolyamatok figyelhetők meg: a családproblematika beépül a történelmi drámába (Széchenyi, Eklézsia-megkövetés), a társadalmi drámában pedig az emberi sorsokat alakító történelem jelenléte erősödik (Erzsébet-nap). Az író a társadalmi dráma gyenge pontjait - a tárgy múlékony időszerűsége, a hős drámához kötött léte, a küzdelem csak erkölcsi, s nem történelmi igazolhatósága - általános emberi mondandókkal ellensúlyozza. Az Erzsébet-nap-ban az anyaság drámájával, a Mathiász-panzid-ban „a vérszerinti s szellemi család mérkőzésével". A szereplőknek Janus-arca van: egyik tekintetükkel a társadalom, másikkal a mítosz felé néznek. Gróti Ágnes és Hódi Barna: édenalapitó Éva és a paradicsomból kifizetett Ádám. Vargáné alakjából a görög sorstragédiák hangulata árad. E mítoszi természet lényege azonban nem irracionális titok, hanem a gondolat egyetemes érvénye.
A történeti drámával Németh kivénhedt műfajt újított meg, amit a romantika az illúziók görögtüzes álcsillogásával lejáratott, majd a naturalizmus gondolatilag kiüresített, s végül az avantgárdé az önmaga ellen forduló iróniával létében is megkérdőjelezett. A regenerációs kísérlet fényes sikerét nemcsak saját művei igazolják: az az Illyés Ozoraipéldá-jétól Sütő Csillag a máglyán-)éig terjedő folyamat is, melyet megindított. Vállalkozását nem véletlenül sorolja maga az író is a jelentős vívmányok közé: „A korszak igazi eredménye a történeti dráma, e halottnak hitt műfaj aktualizálása, hozzá-idomítása a magam sorsához s fokról fokra a nemzet helyzetéhez"- írja a Negyven áo-ben. Módszere a korszerű történelemszemlélet és pszichológiai emberlátás összekapcsolása. A történelem átemberiesítése: a „belső mitológiai teremtőerő" és a történeti hitelesség ötvözése. „Objektivalt színpadi önarcképeiben vad lobbanásokkal összeforr indulat és történelem" - jellemzi egyik pályatársa. Darabjait már nem a Kisebbségben nemzettipológiája ihleti; hősei a magyar történelemből az egyetemes történelembe nőnek föl. Husz és Tótfalusi mártíromsága és eklézsiamegkövetése erőszakoltság nélkül áll gondolati párhuzamba, Széchenyi gondolkodásában magyar és európai romantika elválaszthatatlan egységet alkot. A történelem a „halott aktualitás" fölidézésével, ember és szerep drámájával válik mai érdekűvé és humánus sugallatúvá. Az író kikerüli az áltörténeti dráma és a sematikus irodalom buktatóit: a csúfondáros hitetlenség és a kongó pátosz veszélyeit. A történeti objektivitás és a lírai személyesség áramköre azonos fázisban találkozik: erősiti egymást.
A Németh László-i dráma eredete kettős: a görög-francia (szophoklészi-racine-i) klasszikus dráma és az angol-skandináv (shakespeare-i-ibseni) polgári dráma házasságából születik; „halk kiegyezés a realista dráma életmásolása és a klasszikus dráma lényegreszorítottsága" közt. Szenvedély és mérséklet, „tömbszerű alaklátás" s „gondos kidolgozás" egyensúlya. Egyszerre optimisztikus ember- és pesszimisztikus társadalomszemlélet. A „cogito meghosszabbítása" s az emberábrázolás életessége. Az író nem a közvetlen hagyományból indul ki: a XIX. század végi történeti dráma és a naturalista színház fölött visszanyúl az ó- és újkor nagy dramaturgiai példáiig. És mégis, korszerűsége több mint mondandó: a modern dráma eszközei - a groteszk, az irónia, a játék - jelen vannak a Németh-darabokban is, ameddig a valószerűség határai engedik, s a racionális gondolatrendszerrel összeegyeztethetők. (Sámson, Széchenyi, Harc a Jólét ellen stb.) Drámája rendezett komplexitás: költő, dramaturgus és pedagógus összmunkája. A pedagógus vagy a költő magával ragadta volna a dramaturgust? Inkább fordítva. A komplexitásban a drámaíróé a meghatározó szerep.
A közvetlen előd, Ibsen, nem eszméivel, hanem' technikájával van rá hatással. Németh tőle tanulja a drámai szerkesztés törvényét: „Kivágom a cselekmény... szívét, s abba vonom össze, ami előtte történt s ami még történhetik." (A dráma epikusabb változata, mint A két Bolyai mellett az Apai dicsőség, a feszültségekkel terhes vásárhelyi korszakban nem fordul elő.) Az ibseni típusú epilógusdráma azonban nem válik sémává. A Dramaturgiai babonák-ban olvassuk: „Minden dráma maga teremti szerkezetét s ez nem ezektől a fiktív menetrendektől függ, hanem az indulattól... Van drámaíró, aki úgy érzi, hogy a végzet tiporja le a kiválót; szenvedő föl-fölhördülő lelkiállapota a cselekményt is pasz-szíwá, a szerkezetet egy jól megvetett drámai kelepcévé teszi. Ha pedig a drámaíró kihívó kedvében van, mintegy belecsörtet az istenek vetésébe, a cselekménye is kalandozóbb, szerkezete szabadabb, lazább lesz." A Sámson, a Széchenyi vagy a Husz: az ötödik felvonás kinagyítása, a végső tettet megelőző oknyomozás, Ibsenre, O'Neillre emlékeztető analitika. Az Eklézsia-megkövetés vagy a Mathiász-panzió utolsó felvonása viszont perspektívát vált, „önboncoló színpaddá" alakul. Nem ejti el a drámát, de feloldásul „új tájakra viszi": a laokoóni statika lírai atmoszférájába. A szituációból a portréba. Az író kikapcsolja a konfliktus külső áramkörét, hogy a belsőt - a leiekét -fölerősítse. Ami a csattanóval befejeződő drámatípusban párhuzamosság volt, itt egymásutániság. Gyakori megoldás a társadalmi drámában és az öregkori müvekben, a hős méreteit növelendő. A hármas egység törvényét sem alkalmazza Németh mereven: belőle a cselekményét tekinti meghatározónak, s ha szükséges, felvonásonként váltogatja a helyszínt (Sámson, Pusztuló magyarok), vagy a felvonások között is járatja az órát (Husz, Eklézsia-megkövetés). Ügyel a monodráma egyoldalúságának veszélyére: a portré eluralkodását tömegjelenettel (Pusztuló magyarok, Husz, Sámson) vagy sürgő-forgó eseményességgel (Mathiász-panzió, Erzsébet-nap, Széchenyi) ellensúlyozza. Papírszínház? Dramatizált esszé? A Németh-darab természetében hordja a szinpadszerűséget, „mű, színház és közönség szimbiózisát". Már az 1940-es terv is az igazinál valódibb s teljesebb színházat álmodik, olyat, amelyben „igazgató, rendező, író, színész, súgó, díszletező és jegyszedő" lehet egyszerre. Papírszínház, muszájból - de nem könyvdráma. „Nem tapasztaljuk-e ma is, hogy könyvszagúnak, esszészerűnek hitt munkákból - ha egy jó színész a lényegükhöz ér - vér kezd folyni, míg évtizedek óta bevált mondatok egyszer csak mint papiros zörögnek?" - kérdezi. A „könyvdráma" megjelölés hiányzik szótárából. Van vitája a színházzal - pontosabban a polgári szórakoztató színházzal: a mulattató köznapiságon az ünnep emelkedettségét kéri számon. A pör azonban a színházért folyik, s nem ellene -hogy méltó legyen a szöveg magas igényszintjére. Kazimir sikeres kísérletei - a Kalevala, a Gilgames stb. bemutatói -után ma már nyilvánvaló Németh igaza: a látványosan pergő scribe-i modell a drámatörténet múló epizódja. A vélemények szélsőségesek: van, aki irodalmiságát színházellenes álláspontnak minősíti, s aki a kor színházával kötött kompromisz-szumért bírálja. Az író dramaturgiai szemlélete beszédközpontú, ám nem játékellenes. A Németh-színmű „nyelvben realizálódott dramaturgia": a hős jelleme benne van már hanghordozásában, mondatformálásában. „Az én drámáimhoz, a témán s a lírai azonosuláson kívül még valami kell: a nyelv, amelyben a hős elfogott idiómája s az író nyelvisége olvad össze, ahogy vérük és sorsuk keveredik, s amelyben mindketten kibeszélhetik magukat. A VII. Gergely, a Széchenyi, az Eklézsia-megkövetés előfeltétele volt, hogy a hős nyelve s az én szájizmaim összeszokjanak" - írja a Kísérleti dramaturgiá-ban. Költői műnyelv ez, nem az élet közönségesen beszélt nyelve; kötött és kötetlen beszéd határán, prózában is a költészet kép- és metaforasűrűségével, az „érzések mapsnyomásával", a kifejező erő tömör sűrűségével. A mellékalakok nyelve nincs egyénítve, hogy annál erőteljesebben érvényesüljön a főszereplő nyelvi jelleme. Mégse tettpótló: a dráma bekalkulálja a csöndet is, a játékot is. (A Széchenyi szövege ezért rövidebb.) A közlés legfőbb csatornája azonban a nyelv. Bori joggal dicsérte a legszebb színpadi nyelvnek, ami eddig magyarul megszólalt.
A Németh László-i dramaturgia induktív drámaelmélet. Alulról épül: az egyes művekhez igazodó szemlélet a mérték.
A Sámson - az író felszabadulás utáni első drámája - korszaknyitó mű. összegezés és megújulás. Folytatója a családba vetett minőségember, a férfi és nő - korábban a Villámfénynél, a Papucshős, a Győzelem darabjaiban megfogalmazott -témájának, de már az új történeti dráma alapvonalait is kirajzolja. Huszt Konstanzban nem véletlenül nevezi „cseh Sámsonnak" egy prior, s Tótfalusi is megvallja rokonságát vele, midőn rossz választásán kesereg: a szélmalmok Hollandiája helyett Sámson „pokoli malmába" jött haza. A történeti dráma darabról darabra ismétlődő motívumai - a „jámborságban szunnyadó erő", a képzelet Laokoón-kígyói, a szókratészi fuvolahang, a kényszerű bohócszerep, a sorsdöntő hajszál - először a Sámson-bzn szólalnak meg. A vallomás forrósága s az Iszony-m előreutaló elidegenítő mozdulat egyaránt jellemzi.
Foganása homályba vész. A magyar írósors szükségszerűen bekövetkező sámsoni-delilai tragikumát már az 1939-es tanulmány, a Kisebbségben panaszolja. A genezis élettömörítő jellegének megfelelően föltehető, hogy a vak sámsoni veremlétben fél évtizednyi sors és történelem rétegei gyűrődnek egymásra. A Márciusi Front széthullása után az íróra záruló magány s a nemzeti lét második világháborús fenyegetettsége. Aztán a békési menhely kettős érzése: „az ocsúdásé és a méltatlanságé; a visszatért erőé és a megaláztatásé". A jobbra forduló történelem derűsebb perspektívája s a kezdődő személyi kultusz árnyéka. Továbbá a kísérletező ember munkát lelő ujjongása és kételye. „A kollégium egy második ifjúság a számomra. - Itt fog kinőni a hajad, mint a malomban Sámsonnak - tréfált Emil bácsi" - olvassuk az Égető Eszterben. A világra segítő, döntő élmény mégis a békési: a beilleszkedés drámája, a Lányaim-tanulmányok képességpróbáját követő fogság s értetlen kritika. „Akkori életem két főmotívuma: a kinőtt haj - a visszanyert erő diadalérzete, az ostrom összeszorítottsága után a megnyílt munkatér - s a malom pincéje; a szégyen, a megaláztatás, az üreg, amelybe estem, filiszteusaim kacajával a fejem fölött" - emlékezik Németh műve keletkezésére. Az írói vallomás azonban a történet kettős érvényére is utal: a személyes mögött foltáruló kollektív jelentésre. Szándéka több, mint a Bori által föltételezett sorspanasz. „Sámson a nép is, aki a malom barmává vetetten is, érzi a haja növését, s míg szégyent hord, gyengeséget színlel, tudja, hogy van, nő valamije, ami ereje lesz" - olvassuk a Megmentett gondolatokban.
A Sámson forrása a biblia. A Bírák könyvé-bői földolgozott mítoszt nem köti a történeti hitel, az írói szándék s mondandó természetéhez szabadon alakítható. A zsidó-magyar történelem Adyt s a XVI-XVII. századi protestáns kort idéző párhuzama nemcsak a „régi magyarság" írói programjának, a későbbi bartóki modellnek konkretizációja, hanem - az ember, a nép regenerációjának a hitével - az életfilozófia spengleri fátumának is megfellebbezése. Nem kevésbé tanulságos az eltérés sem: Jefte küldetése, Delila álma s félelme - megtol-dása a biblia szövegének. Jefte alakjára azért van szükség, hogy Sámson előtt egy másik sors lehetőségét villantsa föl: a menekülését, a hazatérését. Delila szerepeltetésével Sámson választását motiválja: hangja hallatán szabadul el benne a bosszú romboló indulata. Jefte és Delila alakja dramaturgiává formálja a meghasonlás líráját: belátás és őrültség, közéleti szerep és férfiúi sértettség ösztönzői. Delila szerepének kompozíciós energiája is van: Sámsonban jelenné eleveníti a múltat, álma megfejtésével pedig ötletet ad a Dágon-ünnep cirkuszi mutatványára, a hatalom ábrázolására. Zseniális szerkezeti megoldás magával Sámsonnal eljátszatni életét. A III. felvonás mint játék a játékban, sors és paródia furcsa keveréke, nemcsak összevonja az expozíciót, egyszersmind kiváltja és magyarázza a pusztító szenvedély föllobbanását. A tett kettős indoklása.
A cselekmény egybemarkolása az utolsó huszonnégy órába, Delila fölvonultatása Sámson malombörtönében, az otthon hívó kísértése, a verses dráma fensége egy másik forrás ihlető szerepét is kirajzolja: a Bírák könyve mellett Milton barokk drámájáét, a Sámson Agonistes-ét. De a hőst apja, Manoa keresi föl a váltságdíj tervével; Németh konfliktusát ez gyöngítené, neki Jeftében a közember s nem az apa küldetését kell hangsúlyoznia. Miltonnál Delila bűnbánóként jelenik meg, s áldozatát házába hívja; Németh következetesen ügyel arra, nehogy a sámsoni konfliktust a mellékalakok belső ellentmondásosságával keresztezze: Sámson drámáját írja, s nem Deliláét. Harapha alakját viszont szétosztja Jefte és Thimneus szerepei között; így - a barát és ellenség rokon- és ellenszenvével - szorosabban kötheti Sámsonéhoz. A legfőbb különbség azonban a befejezés. Milton a sámsoni tettben a diadalt, a filiszteusok fölött aratott győzelmet ünnepli. Németh darabjában e gesztus nem egyértelmű: részint a józanság veresége, részint a bosszú öröme.
A biblia Sámsona erőből és tisztaságból, furfangból és hiszékenységből van gyúrva. Miltoné tántoríthatatlan nagyságból és erkölcsi méltóságból. Németh Lászlóé különbözik tőlük: filozofikusabb, nemcsak önmaga sorsán, a lét értelmén is vívódó gondolkodói ugyanakkor esendő, a fájdalom és indulat végletei közt tántorgó ember. Pszichológiai szempontból valószerűbb. „A férfi néha nem is vakságban adja el magát - bánatból inkább, hogy ára kell s ő nem" - mondja Sámson a darabban. A lélektani hitelt erősíti a timnáti menyegző históriájának tudatos késleltetése is: a III. felvonás előtt Sámson naivságát beszélné, nem pedig társtalan fájdalmát.
A dráma benső lényegéhez a kritika kérdésfoltevésére adott válasszal juthatunk közelebb. Társadalmi vagy történeti dráma-e valójában a Sámson? Sőtér, Bata társadalmi, Bori viszont történeti drámaként definiálja. Mindkét álláspont beszűkítő: Jefte Sámsonban a történeti drámahőst keleszti, Delila viszont a társadalmi drámahőst ugratja ki. A Sámson társadalmi és történeti dráma egyszerre. Konfliktusa ennek megfelelően kettős: a népben csalódó közéleti hősé és a házasság poklát megjárt magánemberé. Ez az oka, hogy Jefte és Delila a sámsoni sors örök kísérője. Két énjének kibontakoztatója, kinagyítója, majdnem hogy megtestesülése. Jefte katona, Sámsont értelmes harcba hívja, nem a halálba. Viszont Delila természete a hiúság: ez érleli meg benne a bosszút. Az okos megfontoltság helyett az érzelmi reakció robbanását.
Mi a helye Sámsonnak a drámaíró tipológiájában? Szörnyeteg - mint a kritika egyértelműen állítja? Több annál: „szörnyetegség, hősiesség, sőt szentség között tántorgó élet". Sámson nem szörnyeteg, hanem lesz szörnyeteggé. Hajlama több irányú. A valódi drámába egy „ha-dráma" szövődik: a konfliktus nemcsak adottságok, hanem lehetőségek feszültsége is. „Egy hajszál" választja el benne a hőst, a szörnyeteget és a szentet: a bosszú szenvedélyét elszabadító pillanat, mely-lyel Sámson föladja önmagában a színlelő hőst, a távoli cél szentjét, hogy kiélhesse helyette az őszinteség szörnyetegét.
A dráma meghatározottsága egyszerre oksági és teleológiai. Szükségszerűség és választás: Sámson csupa parlagon heverő erő, önmagát elemésztő, ellobbanó láng, értelmet megtagadó energia. De ugyanő az önuralom hőse is: egy esztendőn át a maga egyetlen titkolt tervére fölhúzott akarat. Drámája nemcsak a rációt feldúló indulaté, hanem az eljátszott lehetőségeké is.
Sámson tűzhányóember. Sorsának alternatívája: pusztítva kitör, vagy hamvában elüszkösödik. A megtorlás boldogsága (a szökés értelmes vagy a bosszú pusztító módján), vagy a kétségek elhatalmasodása. A dilemma: kinőtt hajával visszatér-e belé a volt erő, vagy új haja már nem azonos a régivel. Sámson ereje a szenvedésben lélekké és testté kettőződik: „Nem a régi Sámson az erős, hanem az új. Lelkében is kezd erős lenni: elbírja a közösség hiányát, a ki-vételességet" - állapítja meg alakjáról találóan Bata Imre. Megvakítottsága is több jelentésű: benne van a lélek hajnaltalansága is, de a világ üressége is. A lélek visszazuhan a testbe: szem helyett a bőr lesz az érzékszerve. Egyszersmind a sors kilátástalansága: vajon csak a saját esete, vagy maga a lét szégyen, s csak Delila-e Thimneus ágyasa, avagy minden nő? Keserűsége kettős: valóságból és hiányból táplálkozik. Emberi megaláztatás: élete a „jámbor szamár", a „kövér egér" létére fokozódik le; „ember-álcás nem-ember" a filiszteusok börtönében. De kínzó tudat is: elviselésére nincs a múltból tartaléka. A boldogságból számára mindig csak pótszer jutott: a legtöbb, amit embertől kapott, pogány nők öle volt. A veremlét csak folytatása a múltnak: már gyermek- és ifjúkorát a szeretetlenség árnyékolta be. Delila ollója nemcsak haját nyírta le, de az emberbe vetett bizalmát is - a hitét. Magánya vád és kétségbeesés: a szörnyeteg világidegensége, de az elhagyottság érzése is. Emberi s közösségi érvénye van.
panaszolja az I. felvonásban. Majd később:
- mondja Jeftének. Magánya: alkat és sors adottsága. De a benne élő célember számára elviselhetetlen: önmaga ellentétéért kiált. Igaza van Sőtérnek, Sámson afféle ellen-Égető Eszterként „ama másik mellett érvel, mely indulatai fölé kerekedve hivatásáért megtagadja önmagát, felelősségének tudatában legyőzi vágyait és háborgásait". Nemcsak sorsa konzekvenciájával, de belülről is. Tragikuma, hogy az utat hozzá nem tudja megtenni. Toldi és Bánk rokona; az „indulat túlsága" hiába vágyik a gyöngédségre, el nem érheti. A gázai malombörtön nem az emberi nagyságra zárul. A konkrétumnál beszédesebb a jelentése. Sőtér szerint „a külön út végzete", a „zátonyra futott utópiák" színtere. Tetszetős magyarázat, de megkérdőjelezi a sámsoni önvád hiánya: az önkritika motívuma a darabban nincs jelen. Bori szerint a malom Sámson számára „önmaga tömlöce". Beszűkítő jellemzés, önnön logikája tágítja. Ha általa a szörnyeteg természet zárná vermébe, a fogság nem sors, hanem alkat dolga lenne. Pedig a lélek rabsága is, a „gyalázat kútjának feneke". A dráma jelentésrétegében pszichológiai és történetfilozófiai mondandók fonódnak össze. A malomkő körüli céltalan forgás: a sámsoni lét pesszimizmusa, a feladat nélkül maradt élet értelmetlensége. De e malom „a népek darálója" is: „a malom állata" - mint a szörnyű malom Vörösmarty Vén cigány-aban és Babits Húsvét előtt-jében - „népet őröl, nem szemet". Utalás az agónia történelmi érvényére, anélkül persze, hogy a darab a második világháborús nemzeti sors és emberiség puszta allegóriájává egyszerűsödne. De csak egyik alternatívája a világnak, hogy a történelemben csupán önmagát ismétli. A másik: a lét képtelen önnön nyugalmi állapotában megmaradni. Sámson ki akar törni börtönéből, sorsának csak a tett adhat értelmet. Az olyan lét, mely feloldja a feszültséget az alkotóerő nagysága s lefojtottsága közt. Németh László nem véletlenül nevezi a Sámson-t legoptimistább darabjának: drámái közül benne a legnagyobb a távolság a helyzet pesszimizmusától a válasz optimizmusáig.
A Sámson a beilleszkedés drámája. Elfér-e az ember a világban, a világ az emberben? Sőtér a küzdelem erkölcsi tanulságait elemzi. Gondolatmenetében a Sámson „az indulatok, a kétségbeesés, a bosszúvágy győzelmének drámája, - a felelősség, az elhivatottság érzése fölött". A konfliktus vereséggel zárul: „Az áldozatnak akkor van értelme, ha az emberszeretet jegyében történik. Ha a nagy ember erre nem képes: ereje meddő - tragikus erő" - írja. Bata viszont a tragikum metafizikai motívumait emeli ki. „Sámson tragédiája a Delila-kapcsolat. Csakhogy a Delila-kapcsolat is csak következmény. Szimbóluma mindannak, ami már előbb is mindig folyománya volt a szörnyeteg eltitkolt gyöngéjének. Sámson szörnyetegsége a magányt borítja. Az otthontalanságot, a kivetettséget nem bírta elviselni sosem, aminek oka viszont mindig elkendőzhetetlen különbözése volt." Nem az indulat teszi tönkre, hanem az ember meghódíthatatlansága, önnön természetének kudarca. Veresége se a gúny elviselhetetlen pillanatában rejtőzik, hanem sejtjeiben kezdettől fogva adott. Mindkét álláspontban sok az igazság, viszont a konfliktust egyetlen képletre redukálja. Ugyanaz az emberszeretet játssza ki Sámsont a Delila-házasságban, amely - hiányával - lehetetlenné teszi a reá záruló kelepce fölnyitását. Drámája nemcsak az alkat végzetszerű érvényesülése sorsában, hanem a benne élő hős és szörnyeteg párbeszéde is. A küzdelem nem a darab elején, a III. felvonás tetőpontján dől el.
A beilleszkedés drámája: út és cél konfliktusa. „Kiállhat-e az ember életért halált?" - kérdezi Sámson Jeftétől. Út és cél: a megaláztatás, a szenvedés, a jó ügy önmagát elhazudó, taktikus színlelése és a messzeségbe távolodó eszmény -egyensúlyba hozható-e? A szerepjátszás által válik hajlam és kötelesség összeütközésévé. Alkat és sors Sámsonban a szenvedélyt szítja - a vak bosszú pusztító indulatáig; a küldetéstudat viszont önfegyelemre parancsolja. Tisztaságát bemocskolta a világ: Delila elárulta, kiszolgáltatta ellenségeinek, Izrael népe pedig cserbenhagyta fogságában. De nem ölte ki belőle a közösségi ösztönt: Jefte szavára azért nyílik föl oly könnyen makacsul védett bizalmatlansága. A csalódás, a sértettség önmagába zárja, a hit viszont kitárja előtte a világot. Delila a bosszú gerjesztője, Jefte a szökés - az értelmes lét - tanácsadója. Sőtér jól látja: „Sámson számára az igazi szabadság lehetősége, a néphez való visszatérés lehetősége mindvégig nyitva áll... a szabadság lehetőségét a kétségbeesés, a bosszú föltörése semmisíti meg."
Az I. felvonás Sámson és Jefte párbaja: az indulat és belátás vitája. „Benned az ész számít, bennem a földrengés" -vonja meg Sámson köztük a határt. Sámsonban zsidó és filiszteus - tűz és víz, Jeftében: „egy testbe varrtán tanul megbékélni". Jefte a szörnyetegben a hőst ébreszti:
A sámsoni monstrummal szemben Jefte a nagyság emberi mérete. „Kissé számító »reálpolitikája«, józan szavai erőtlenek a kétségbeesés és a düh tirádáival szemben" - mint a kritikus állítja? Ereje nem jelleme belső gazdagságában, hanem gondolataiban van. (Németh nem akarja megbontani a monodráma egységét azzal, hogy Jefte vagy Delila alakjába külön konfliktust épít.) A Sámson lelkéért vívott küzdelemben az I. felvonásban még a jeftei, s nem a delilai elv a győztes:
Sámson Jefte mellé áll.
A II. felvonásban a dráma perspektívája kitágul. A monodráma tablóvá fejlődik. A lélekrajz társadalomkritikává bővül. Delila álmának megfejtésében a sámsoni dilemma a visszájáról fogalmazódik meg. Eskon szerint Sámson hős: míg él, „van név, legenda, remény", mely a nép „megvérzett önérzetét" bosszúra ingerelheti. Kodron szerint viszont szörnyeteg : mint élő nagyság elviselhetetlen, a zsidó „hálás a malomnak, melyben legnagyobbja rabságra virrad s szégyennel aluszik". Most Sámsonnak a király gyanújával kell megmérkőznie: veszélyt rejt-e a filiszteusok számára léte, vagy ürügyet a játékra? A színlelés próbáját sikerrel állja. A bosszú átsuhanó gondolata helyett Jefte eszméjébe kapaszkodik:
A III. felvonás tovább fokozza a feszültséget: Sámson az ellenséges tömeggel kerül szembe. A groteszk játék tétje nagy: élete s vele az eszme sorsa. De szerepét - a városkapu kitépését - egyre inkább valósággá éli. Elszabadul benne a bosszú lebéklyózott gondolata: embereknél jobb kövek közé temetkezik. Jeftével szemben Delila - a gyűlölet lesz úrrá lelkén. Tette csak az önpusztítás gesztusa lenne? Az indulat féktelen anarchiája? Romokká rontott remény? Sámson számára van pozitív jelentése is. Szándékában - úgy érzi - isteni akarat érvényesíti törvényét; a bosszú egyszersmind igazságosztás is. Sámson nemcsak a rombolás démona, hanem - élete árán is - az igazságszeretet bajnoka. Bukásában is győztes, a szörnyetegben megvédett hős.
A Sámson Németh László legegységesebb drámái közé tartozik. A főhős jelleme - a biblikus tárgynak megfelelően -csupa archaikus erő. A szerkezet a fokozódó indulat lineáris vonalát követi. Nyelv, ritmus - a konfliktus visszhangja -visszafojtott erő s tomboló indulat; az idill, a melankólia pihentető öbleit elkerülő vad örvény. „Szittya-dikció", a metaforás nyelv nyers és buja tömörségével. Ráció és szimbólum: „háló, fény, szigony" és a tengermély „rezzenő sejtése". Analízis és látomás, ősi magyar tagoló ritmus, a szabad szótagszámú szólamok „küklopszi tömbjeivel", az értelem kötöttségével és a metrum szabadságával. Parabola? A logika mélyebbre van ásva benne. Groteszk? Nem az abszurditás a rendje. De mindkettő jelen van benne - főképp az utolsó felvonás vásári komédiába ojtott tragédiájában. Elioti ihletésű modern verses dráma, a fekete humor gyakori villanásával, az indulat strindbergi feszültségével és az Ószövetség zord embervilága, torz fensége, súlyos gondolatisága. Nyelv, stílus, ritmika, műfaj által megsokszorozott dráma.
A Sámson öntisztító katarzisa után az írói pálya szükségszerűen következő állomása a társadalmi dráma.
Habent sua fata libelli. A Mathiász-panzió sorsa: a dráma drámája. Az író 1940-es nyári zalai útjáról hozta magával a témát: „apai ambíció", a „vér szerinti és szellemi család" drámáját. A helyi körorvos fia szervezte műkedvelő színielőadásról s a „változatok öreg Prosperojáról" - Váry István Mathiász-könyvéről - tanulmányt is írt. A dráma megírására azonban csak 1945 őszén került sor, már az új otthon szőlő-indás verandáján, a méhzümmögéses őszben. Ekkorra vált aktuálissá számára a tárgy, átköltözőben a Békésen maradt vérségi családból a Vásárhelyt köréje szerveződő szellemi családba. Most éleződött ki a Lányaim problémája: a szülő a maga képére formálhatja-e gyermekeit, avagy igazabb pedagógiai modell az iskolai - tanár és diák távolságtartása az óra üvegharangja alatt. 1948 nyarán - abban a levélben, mely Gulyás Pál özvegyére bízza legféltettebb kéziratait - a dráma elkallódását panaszolta: „A Mathiász-panzió című darabomat, mely múltkor még köztük volt a Debrecenbe viendők-nek, már így sem találjuk." De nem nyugodott bele elvesztésébe: újraköltötte, emlékezetből.
Az elveszettnek hitt s a végleges szöveg eltérése egymástól jelentős. Kihulltak belőle a harmincas évek: a középosztályi értelmiségi életforma s a népi írói mozgalmak jellegzetesen korfestő színei, stílusában is egyszerűsödött. Ám erősödött az átírással a történet egyetemes érvénye. Mondandó, hangvétel a Nagy család felé közeledett.
A Mathiász-panzió a sziget-család-nagy család témakörben valahol feleúton van a Cseresnyés és az Égető Eszter között. Anna is, Ágnes is, Eszter is növényi természet - a magyar tipológia sivatagban oázist álmodó s teremtő, csokonaias mintája. Klára - mint később Lóránt vagy Égető Eszter gyermekei - a felbomló család áldozata. De a párhuzamnál beszédesebbek a különbségek. Cseresnyés Mihály micsurinizmusát még a ráció szüli. A diktatórikus gondolat a férfi kiválóság erejével kényszeríti a telep lakóira az élet uniformisát. Gróti Ágnes ellátója már megengedi, sőt éleszti az egyéni változatot. Az utópia is emberibbé válik az asszony kályhamelegében. Klára azért áldozat, mert sorsát apja a Cseresnyés rideg rendjébe parancsolja. Lóránt viszont azért, mert nem részesülhet a Mathiász-panzió idilljében. Gróti Ágnes világa demokratikusabb: nincs Pór Pétere. Több, mint középosztályi ügy. Nem hullik szét, mint a Cseresnyés - a fiatalok boldogságában van ereje, s nem a rögeszmében. De Hódi Barna és Gróti Ágnes ambivalenciája Méhes Zoltán és Égető Eszter kettősének is előképe. Ám a regényben a szellemi család már az élet, a történelem közegében alakul. Barna és Ágnes: soha egymásra nem találó életelv; Méhes és Eszter: egymással testvériesülő-kiegyenlítődő eszmény. Ami a drámában ellentét, a regényben már egyensúly.
A Mathiász-panzió Diogenész hordója inkább, vagy Noé bárkája? A múlt gyógyul benne, vagy a jövő készül? Kivonulás a világból, vagy erkölcsi műhely? A kritika - aszerint, hogy Hódi Barna iróniáját vagy Gróti Ágnes hitét hallotta ki a darabból erősebben - kettős választ adott a kérdésre. Pándi szerint sziget, de „ennek a panziónak nincs társadalmi dinamikája... összeomlott életek, megvalósulatlan célok üzöttjeinek menedéke ez az »ellátó«... csak pótléka az ifjúkori lelkesedésnek, terveknek, családnak... inkább groteszk szomorú oázis, mint erőd, hatékony ellenállás." Társadalmon kívüli lét, „egy szeparált világ illúziója", középosztályi önámítás - toldja meg a véleményt Sándor Iván. Sőtér viszont - mint Marx a polgári társadalmat előlegező robinzonádokban - a valóságértéket hangsúlyozza benne. „A Mathiász-panzióban nem a Cseresnyés utópiája valósul meg, hanem az emberi szeretet, a jóság, a megértés, az összetartó közösségi érzés eszményi világa. Ez a világ nem »külön utas« immár - ez a fajta humánum nem különcség többé, hanem a jövő társadalmának megálmodott harmóniája" - írja. Nem a régi újnemes szekta gondolatának fölelevenítése, hanem a szocialista erkölcs előképe. Mindkét álláspont igazolható szövegidézetekkel. Hódi az embertani kísérletet az intellektus fölényével nézi. „Mint a többi hajóroncs: Valentin, az újságíró. Más hajóroncsokkal sütkérezni ezen a boldog zátonyon" - utasítja el Gróti Ágnes meghívását, öreg már a játékra, de még nem szenilis, hogy érzelmesen elandalodjon rajta. De kritikájával csak önmagát rekeszti ki, fia s mások számára szükségesnek ítéli a Mathiász szellemi családját. A gúnyt nosztalgiával mérsékeli. Végső szava: „Én réges-rég az vagyok, ami belőlem magában megmaradt. Aki most kimegy innét: az csak egy árnyék, amit végzete egy emberből meghagyott." Gróti Ágnes viszont - ha érzi is egyoldalúságát: hogy a panzió naiv szellemi játék, nem a gondolat, hanem az érzelmek édene - a „fausti lökés", az erkölcsi megújulás lehetőségét emeli ki benne. Igazában a Mathiász-ellátó átmeneti képződmény: teljessé Hódi részvételével válna. Út a kivonulás erkölcséből a közösségi morál felé. Már nem sziget, inkább félsziget: sűrűsödnek kapcsolatai - színielőadással, dalárdával, könyvtárral - a falu, az élet irányában, de még kívül van a világon. Eszméje ambivalens igazság: alkat dolga, hogy vállalni lehessen. Menedék, amelybe „tótágas obszervatórium" épül be: a szőlő helyett az ember nemesítésének laboratóriuma.
A beilleszkedés drámai sorában a Sámson a bosszú tragédiája volt, az erkölcsi világrend visszaállításáé; a Mathiász-panzió az emberi kapcsolatok drámája. A Sámson vad vihar-zásával szemben csupa belső mozgás. Három vetülete is van: erkölcs, pedagógia és természet drámája.
Mint erkölcsi dráma, hűség és megalkuvás konfliktusa. Hódi Barnát meghaladja múltja: a Mathiász - a „népi egyetem" - előbb az ő ifjúkori álma, amit egy szép, de antiintellektuális lányért hagy cserben. A család, a karrier, a fiában kárpótlást kereső pedagógiai hóbort élete kompromisszuma, önnön lehetőségei bukott embere. Ám az elhagyott múlt Gróti Ágnesben s a megvalósult Mathiászban újra megkísérti. Az Elv szemrehányása önvizsgálatra készteti: az eltemetett hit és a sorsába való beletörődés ütközik össze benne. Rezignáció és önirónia kísérti. „Maga él az én igazi családomban" - mondja Gróti Ágnesnek. Ágnes mama lányai: Hódi Barna, „persze a hajdani, igazi gyermekei". De mentséget is keres. „A múlt a végzet: s komolysággal - akár jó, akár rossz - csak az ő barázdáin mehetünk tovább." A próbán másodszor is megbukik. Kétféle múltjából nem az újrakezdés hitét, hanem a vereséghez fűző keserűséget választja. Iróniája visszájára fordul: fölény helyett csalódás költözik bele. Vele szemben Gróti Ágnes a megtestesült hűség. A Mathiász-panzió Hódi Barna emlékműve. A megvalósult eszme, amitől a mester elpártolt. Nemes bosszú? Inkább vérévé vált erkölcs. Hódi egoizmusánál igazabb üdvösségügy: a közösség szolgálata. Élet, melybe Hódi legföljebb meghalni költözhet. De az Idea tisztaságát is megkísérti a múlt. Előbb a pesszimizmus alakjában. Nem naivitás-e a hit, ha Krisztusa Júdássá változik? (Ekkor hárítja el Eszti kérését, hogy a szellemi család tagja lehessen.) Aztán az ösztönök szólalnak meg benne: ha a Mathiász egy tudat alá szorított ifjúkori vonzalom tárgyiasult emléke, nem lehet-e lakója is az egykori modell? Az Elv átjátszható-e emberré, a platóni eszmei viszony az érzelmek párbeszédévé? Legalább Irénben, aki a huszonhét év előtti Ágnes alakmása? (Az elfojtott féltékenység ennek az álomnak a kiélése.) Ám a Bálvány nem elevenedik férfivá. A valóságról kiderül, hogy kísértet. Gróti Ágnest a kudarc parancsolja vissza a kötelesség hősnői szerepébe. (Ekkor egyezik bele, hogy Eszti a távozó Hanna helyére a panzióba bejöjjön.) A lélek titkolt háborgása halk elégiává csöndesedik.
A kudarc gyógyszere a pedagógia. Gróti Ágnes számára a Mathiász-panzió nevelési kísérlete, Hódi Barnának az apai ambíció. Az emberi kapcsolatok drámája egyszerre mindkétféle koncepció konfliktusa. A különbséget Valentin fogalmazza meg: „Az ember puskagolyóra gondol, amely nem lát, nem hall, csak megy, süvít... Nekem valami olyan kell, mint szőlőtő mellett a karó. Amihez, ha indázok is, állandóan viszonyulok." A puskagolyó-pedagógiának hiúság és ráció a mozgatója. A belé rejtett önzést Lóránt iróniája a fonákjáról mutatja meg. „A fiak nem koporsók, hogy beléjük temetkezzünk" - kiáltja. „Ezek: nem olyan művei, mint A magyar pásztorélet" - vitatkozik vele a maga türelmesebb hangján Ágnes. Az apai rögeszme nem ölheti meg általa mások életét. A szülői becsvágy: az erős és fejlett ember visszaélése a gyöngével s fejletlennel szemben. Számára Lóránt, a tehetséges fiú olyan „mint egy érdemrend, amely ott fog himbálózni a mellén". Minervái pedagógia ez: a kiválóság az egyetlen eszménye. De a kiválóság fogalmából kizárja mindazt, ami nem szellemi természetű. „Ami vonz, az méltatlan is. A méltó: a látszat, a hazugság - a tökéletes fiatalember, akit ő vasal majd ránk" - feszeng szűk keretei között Lóránt. Tragikuma e pedagógiának kettős: a meghiúsuló apai dicsőség s a hirtelen lehűtött üveggyöngy törékenységeként a fiú öngyilkossága. Kiderül róla, hogy Don Quijote-i délibábkergetés: Lóránt sem különb, mint Béla, csakhogy ő nem leckekönyvet hamisít, hanem tudományos előrehaladásáért plagizál. Látszat és valóság helyet cserél egymással. Az önállótlan álmodozónak tartott kisebbik fiú az erősebb öntet: az intellektus rideg világába kényszerített s az anya melegét az érzéki Hannában kereső fiatal tudós az élet első szilajabb érintésére összeroppan. Hódi Barnával szemben Gróti Ágnesé az igazabb pedagógia, mert már közösségi hangszerelésű. A szülői mánia őrültsége helyett a belátás realizmusa jellemzi. Megtűri az újságíróban önnön ellenzékét is, aki a Mathiász-pan-zióval az egységes technikai világcivilizáció uniformizáló eszméjét szegezi szembe. Otthonná tágult keret, amelybe belefér a szín, karakter, önállóság, játék, érzelem - minden emberi változat. Nem elégszik meg a fej kiművelésével, hogy az ember fejét csak könyvekkel és monográfiákkal tömje: a szívét is gondozza. Erkölcs, szeretet a vezéreszméi. „Az ember tegye a jót, s az végigremeg valahogy az egész emberiségen" - mondja mottóként Ágnes mama. A panzió nevelési receptjét paradox módon a belőle kimaradó Lóránt így fogalmazza meg: „Hagyjuk élni az embert... S hagyjuk, hogy válasszon és nevelje ő magát. A sokat dicsért nevelők: a természet megerőszakolói." Türelem, szabadság és példa. Ám ennek a pedagógiának is - azon túl, hogy Hódi és Lóránt a naivságáért nem képes vállalni - megvan a maga kudarca: Hanna. A természet beleszólhat a nevelés dolgába: megerősítheti, de keresztezheti is. E ponton hajol át a Mathiász-panzió A két Bolyai előképéből a természet drámájába.
A Mathiász-panzió a kétféle természet, vér és szellem drámája. „A nő, aki nem vonzotta, egy szellemi családot alapított neki, s akinek a gyermekeire a maga szellemét akarta rákényszeríteni, ellenséges kromoszómáival minden apai művét rombadönti" - foglalja össze Németh László. Biológia és erkölcs külön útja ez. A szerelem vak kísérletező, férfit és nőt kiforgat erényeiből, lehetőségeiből. Hódi Barna házassága két másfelé húzó lélek vívódása. Felesége vonzó, makacs, érzéki gyermek, de férje társadalmi szerepei iránt érzéketlen. A család: az átöröklés sorsjátéka. „Ebben társszerzők is vannak: az ősök, szinte a faj, az egész emberiség" - halljuk a Mathiász színpadáról. Hódi Barna a maga szellemi képmását keresi gyermekeiben. De kiderül, hogy alkatukat anyai gének határozzák meg: ezért van, hogy Lóránt „sima felület s belül kháosz", kráterhiány, s ha nincs anyapótléka, a pisztolyban keres gyógyírt sebére; Béla boldogsága is anyai butaság és lomhaság. A férfinak be kell engednie „műalkotásába" az idegen vért, nem avatkozhat be a természet „furcsa kémiájába". így lehet a sors a gének bosszúja. Akárcsak Thomas Mann Elcserélt fejek-ében. Hódi Barnában és Gróti Ágnesben a gondolkodásmód rokonságát alkati különbözés keresztezi. Barna csupa „csont, gőg, méltóság", a „lelkét körülfolyó problémaszorítás" szinte életeleme. Ágnesnek nem a sors, hanem a „lelke alatt őrzött" boldogság az érlelője. Ezért nem találhatnak egymásra. Vér és szellem drámájának most még az alkati véletlen a rendezője. Kormányozható erővé majd az Égető Eszterben válik.
A Mathiász-panzió-ban pirandellói sugallatra egy készülő műkedvelő színielőadás körül bontakozik a cselekmény. A „dráma a drámában" azonban nemcsak kompozíciós fogás. Jelentéshordozó is: a színpad az élet drámáját ismétli. A játék - mint Brecht Kaukázusi krétakör-ében - vérségi és szellemi család példázata: a benne szereplő parasztasszony vajon a húsából lett vagy a fogadott gyermekét választja-e? Ugyanakkor ellenpont is: míg a darab konfliktusa megoldódik, az anya édes gyermekétől szellemi fiához költözik, addig Hódi Barna és Gróti Ágnes történetében nem talál egymásra a két főszereplő hős. Az eszme nem elég erős, vagy az ember gyönge rá, hogy Hódi sorsában életté váljék? Mindkét állítás valószínű. Az előbbi igazát az a tény bizonyítja, hogy a példázat végül is a néző előtt nem elevenedik meg, a dráma szereplői csak beszélnek róla, kommentálják és értelmezik. Az utóbbiét a pisztolylövéssel deszkára lépő halál. A Mathiász-panzió végső fokon eszme és valóság drámája. A darab folytatása a két világháború közötti középosztálytematikának, a Villámfénynél, a Papucshős konfliktusának. Pándi okkal hangsúlyozza: „Az egyéni tragédiákban a magyar »középosztály« történelmi alkonya tükröződik... értékes emberek tehetetlen vergődése sorsuk halálos ölelésében, vagy szomorú-bölcs belenyugvása a sziget-lakás békés és naiv mechanizmusába, a történelmi értelmű elmúlásba." De az elhibázott s gyógyulást kereső sors csak egyik összetevője a drámai konfliktusnak. Megérteni is csak az új társadalom drámában készülő erkölcsi modellje felől lehet. A mondandó a személyesség és az általános emberi érvény jelentésrétegeivel több. Hűség és megalkuvás drámája: a Németh László-i életmű egységének védelme. A pedagógia „áldása és átka", író és tanár dilemmája: „aki másokat szeretne nevelni, mondjon le előbb önmagáról". Vér és szellem problémáját is valódi malomkövek őrlik. De a történet nemcsak a líra, hanem a mítosz határán is átlép. A Mathiász-panzió: modern éden. Évája a „gyújtogató" Hanna, aki végül is kiűzetik Paradicsomából. Hódi Barna sorsa mózesi élet: megálmodja az ígéret földjét, de nem adatik meg neki rálépnie. Gyermekei közül Béla a bibliai tékozló fiú, Lóránt pedig afféle apai oltáron föláldozott férfi-Iphigeneia. Gróti Ágnes hellén Földanya és ellen-Éva: neki már sikerül megszőnie maga körül a boldogságot. A háromféle - társadalmi, személyes és mitikus - jelentésréteg azonban nem nő egymásra, harmóniába áll. Sehol se burjánzik túlságosan, vagy a történet ellenére.
A Sámson-ban a drámai tárgy a sors rendkívüli pillanata, a Mathiász-panzió-ban. viszont a köznapi lét. Nem a végzet szól benne, hanem az élet. Bonyolult gazdagság, fölforrósodó, majd megcsendesedő atmoszféra. A drámaíró küzdelme az anyaggal van: a téma a darabot a polidráma, a formáló ösztön a monodráma felé húzza. A mellékszereplők is hordoznak magukban ellentmondást: Bélában a fiúi kötelesség és a szerelem ereje ütközik össze, Etelkában a Mathiász-lakó tartása és önnön boldogságának féltése, Lórántban a lázadás indulata és a menekülés esendő tétovasága, Hannában az Afra házasságába készülő érettség és a benzineshordó természet gyújtó kacérsága. A konfliktus bujkál, majd előtör, néha csak titkolt sejtelem, másszor kirobbanó szenvedély. Béla és Etelka epizódjában a helyzetkomikumot súrolja, Lóránt és Hanna történetében tragikumba fúl, Barnában és Grótiban iróniával leplezett keserűség, illetve hittel elfojtott kétség. A konfliktus fortékban és pianókban fejlődik: hol nyíltan színre lép, hol a lelki következményeibe húzódik vissza. Innen ered a Mathiász-panzió csehovi dramaturgiája: intim hangvétele, búvópatakszerű lírája. A feszültség tragikumból átnő idillbe, a pusztulás az életbe. Az írói logika viszont központozza e bőséget Hódi Barna és Gróti Ágnes drámájában. Barna lelkéért két asszony verseng: a vér szerinti és a szellemi. Volt felesége a fiai sorsában áll rajta bosszút, mint Julius Caesar szelleme Brutuson. Ágnes viszont menteni akarja. Drámája tükörképe a Barnáénak: akit az érzéki szépség elrabolt tőle, a férfit az eszme fegyverével akarja visszaszerezni. A Mathiász-panzió végeredményben két főhősű, ambivalens dráma: a konfliktus valamennyi szála Gróti Ágnes és Hódi Barna szerepkettősében fut össze. Jelképei és okozói a fiak drámájának vagy boldogságának. Lóránt és Hanna a Hódi-féle őrültség példáját ismétlik, Etelka és Béla viszont megmenekül a bukástól, mert a Mathiász-erkölcs útját választja. Hódi Barna vérbeli tragikus hős, a Nagy Imrék és a Sántba Endrék fajtájából. Gróti Ágnes viszont az író másik alteregója: küszködő, társadalom fele néző „férfi-felével" szemben a kozmikus, „a lét természetéről valló" regényhősnő. A dráma újsága a kettős férfi és női főszerep. Az epikummal élezett konfliktus, az életrecepttel ellensúlyozott bukás. A dráma és legenda küzdelme.
A Mathiász-panzió: drámaírói bravúr. Ami a Nagy családban trilógia, itt egyetlen drámába sűrített téma s mondandó. Szerkezete tölcsérszerű: a második és harmadik felvonás a fele, a negyedik már csak harmada az első terjedelmének. (Így is leghosszabb drámája.) A legfontosabb gondolatot az expozíció bőségéből a csattanó felfokozott kifejező erejével fejti ki: a közösségbe való beilleszkedés szükségességét és akadályozottságát.
Az Eklézsia-megkövetés Németh László első - felszabadulás után írott - történelmi drámája. A „vásárhelyi trilógia" nyitánya. Folytatása a Sámson-nak: Tótfalusi Kis Miklós indulatában is a megsebzett „őrültség" szabadul el. De sok mindenben a Mathiász-panzió-ra. emlékeztet. Igazi társadalmi dráma: a tragikum gyökerei a XVII. század végi erdélyi életbe ereszkednek; az I. felvonással mintha az emlékirat-irodalom életképvilágába lépnénk. A cselekmény a társadalom közegében játszódik, a történelmi sors hitelével.
A kritika az Eklézsia-megkövetés keletkezését a Magyar Közösség perével s az író meghurcoltatásával magyarázza.
Valójában korábbi: 1946 márciusából való. (1947-ben Németh drámát nem ír, drámaíró korszaka 1946 novemberével lezárul.) Születése körülményeiről a Gulyásné-féle levelezés szolgáltat adatokat. A március 17-i levél az író munkájáról számol be; Kristónét készíti elő a nyolcadikos magánvizsgára, közben drámát ír - a „Misztótfalusit, akinek Mentségét ott olvastam el maguknál, a Pali könyvtárában. Még haboztam, menjek-e, maradjak-e, amikor a negyedik felvonás (a vége, ahol siratja magát) egy reggel kicsordult. Főként azért maradtam itt: most már néhány jelenet kivételével az egész ki van hántva; de abban bízom, hogy másik debreceni magzatomat, a Széchenyit is készen viszem föl áprilisban". Az Eklézsia-megkövetés elkészült, a Széchenyi megírása azonban őszre maradt.
Az Eklézsia-megkövetés-ben. élmény és mű időrendben rétegeződik egymásra. Az I. felvonás még az 1943-as genezis fakuló emlékét őrzi: a Mentség szövege a keresdi temetési jeleneten a legáttetszőbb, s általa a szárszói konferencia élménye. A II. felvonás problémája - a sámsoni „szökés vagy maradás" dilemmája - a békési félévre datálható. A III. felvonást, az eklézsiamegkövetés alaptémájával, az 1946 január végi rádióelőadás, a Kútmérgező teszi Németh számára fájdalmasan időszerűvé. Az író már nem csupán elveiben, hanem becsületében érzi magát megtámadtatva. A baráti tanács: ne hordja múltját felesleges púpként a hátán, vonja vissza nyilvánosan tanait - számára emberileg elfogadhatatlan. A IV. felvonás - a gondolati tisztázás igényével - a kétségbeesésből Vásárhelyre visszatelepülő író életérzését tükrözi. Sebzettség és gondolkodói fölény egyensúlyát.
Az I. felvonás: vitadráma. Tótfalusi Kis Miklós kétfelé polemizál: előbb ellenségeivel, majd jóakaróival. Az író előbb az eklézsia csahosai közé ereszti be. A keresdi temetésre tartó hintó egy fedél alá zárja a hőst ellenfeleivel: az alkotó embert Németi Sámuellel, Csepregi Mihállyal és Bozóki professzorral - a bendő és a tüdő jeleseivel. Farkasok kint és bent: a kemény erdélyi télben s az evés és szónoklás papjainak képmásában. A tudós tipográfust üldözői a róla festett torzkép dicséretével jellemzik, hogy aztán végképp lelépjenek a deszkákról. Nincs többé szükség alakjukra, csupán lélekfojtó hatalmuk személytelen jelenlétére. Bethlen Elek végtisztessége aztán tovább bővíti a kört - a kolozsvári papok után a gyergyóiakat is bemutatja: az ortodoxia képviselőit. A vita mindvégig a gyilkos irónia s a gyűlölködő indulat hangvételével zajlik. A személyeskedés azonban - a szócsavaró ferdítés, a „hitvány vasműves" titulusa, a kapzsiság és hiúság vádja, a gutaütést jósló rosszakarat - csak felület, külső máz a párbeszéden. Az író ügyel arra, hogy motívumait a szubjektivizmustól eloldozza, s a polémiában a világnézeti ihletést, haladás és maradás párbaját hangsúlyozza. A templomi ülésrend és az eklézsiai mentesség dolgában az önnön mesterségére büszke polgári öntudat ütközik össze a feudális erkölcs érdemtelen hierarchiájával. A szebeni szászok ügyében a kétféle hazafiság: az európai horizontú s a provinciális léptékű. A széphistóriák terjesztésén a felvilágosult szemlélet mérkőzik meg a bigott papi konzervativizmussal. A helyesírás kiigazításában a nyelvtudós fölénye a középkori tekintélyelvvel. A vitát Tőke Benjámin fordítja le elsődleges jelentésére: „Ami jó volt az apáinknak: abban maradjunk mi is, akkor nem lesz különbözés" - vágja oda. „Ennyi erővel Luther Mártont is visszaküldheti kegyelmed a wittenbergi zárdába" - feleli rá Kis Miklós. A híres kolozsvári nyomdász az Aranyos Biblid-vál együtt a művelt polgári Hollandiát akarja Erdélybe lehozni: a társadalom haladása a virtusa, nem egyéni becsvágy. Tótfalusi Németh László első forradalmár hőse. Kis Miklós másik vitája barátaival, támogatóival: Pápai Páriz Ferenccel, majd Bethlen Miklóssal van. Most forrósodik fel igazán a hangja, s vált át az ellenfél érveit cáfoló adatszerű tárgyiasságról szenvedélyes vallomásosságra. A Pax animae szerzőjéből a „belátás" szól hozzá: a sorsával való megbékélés tanácsa. Az indulatot, amellyel Tótfalusi reá visszafelel, nem az elégikus panasz, hanem a vád és védelem keserűsége csigázza. Nem fogadhatja el a vigaszt, hogy megaláztatása örök emberi sors, az apostolok minden nációban és korszakban törvényszerűen ismétlődő végzete. Az indulat a fatalizmus ellen tiltakozik, s keresi meg önnön mentsége érveit. Ami Páriz szótárában „béke", az Tótfalusi nyelvén „megalkuvás". Az ellenfél megértése árulás és önfeladás: a hatalom győzelme. „Próbálja úgy nézni őket, hogy ők is az eklézsiát védik?" Nagyon is szembeötlően azonosak a rímek Pápai Páriz és Németi Sámuel látszólag különböző beszédében. Az Aranyos Biblia gyalázásán csak nevetni kell? A tipográfusnak ez az üdvösségügye. Páriz a hazafiság pátoszával próbálja összebékíteni Kis Miklóst és az eklézsiát: „Két lélek van a magyarban. Az egyik tartja a meleget: ezzel mondja, aminek lennie kellene, a másikkal azt nézi, ami van - ezzel kerüli el, hogy egészen összetörjék" - fejtegeti. Tótfalusi a jó barát gondolatát tragikummá írja át: „Azzal kelepcébe csalt; ezzel megölt" - feleli. Visszautasítja a kompromisszum tervét: a nemzeti egység jelszaváért nem áldozza föl a haladás ügyét. Túlontúl megfertőzte ahhoz Európa. A benne élő eszményi társadalom pártján áll, s nem a valóságosén. Igazabb híve az egyháznak, mint akik fejlődését a megszokás nevében megkötik. A kiegyezéssel szerinte csak a maradiság erősödik. Az Eklézsia-megkövetés a haladás drámája, nem a magyarságtipológiáé.
Páriz és Kis Miklós vitájában nem kevésbé fontos az önfeltáró gesztus. A békétlen indulat Tótfalusiban nem a természet, hanem a szerep parancsa. Mint később a Széchenyi-ben. „A legnagyobb baj, hogy én tipográfus nem lehetek, hanem mint valami ügyvédnek vagy ráérő tanácsosnak, gyűlésből gyűlésbe kell járnom" - panaszolja. „De azt nem is tudja kegyelmed, hogy én a beszédre milyen boldogtalan vagyok. Kivált, ha zavarba ejtenek. Csak ülök, s a szó a szám helyett odasüpped a szívemre. A mesterségem tett engem ilyen ügyefogyottá. Szinte némává teszi az embert az a nagy figyelem. Idehaza meg a folytonos melankólia vette el a szavam. Igen ritka, hogy mint most is: kilőjön a dugó" - folytatja. A szenvedély hangos szava az alkat békés némaságát álcázza. Ebben a „csupafog" hazában minden jó szándék csak a „düh erősségével" érvényesítheti önmagát, nem pedig a virtus szerénységével. Kis Miklóst hiúság vádjával is ócsárolják: a targoncán tolt pénzek meséje azonban, vagy a nemzet „ímmel-ámmal való igyekezetét" saját pénzen kiadott bibliával megszégyenítő „szegénylegény devotio" nem a becsvágy lávaömlése. „Ha én azt akarom, hogy engem becsüljenek, magamnak kell odaállnom, s dicsérnem magamat" -magyarázza Tótfalusi. A komikus helyzetben a magatartás jól átgondolt terve rejtezik: az erény önnön követésére buzdít. Az Eklézsia-megkövetés realista- s nem végzetdráma: Kis Miklóst nem az alkatába írt sors, hanem a társadalom valóságos erői őrlik föl.
A II. felvonás a szavaké után a választás drámája. Tótfalusi párbeszéde feleségével, majd Pápai Páriz Ferenccel, dialógusba burkolt monológ. Belső vita önmagával - maradjon-e Erdélyben, vagy visszatérjen Hollandiába. Hollandia „valóságosabb hazával" kínálja hajlandóságát s mesterségét, míg Erdélyben „a talentumot is el kell álcázni, mint az ágyút - nyájassággal, egyszerűséggel, alázattal". Ott kiélhetné magát a nagyobb feladatra szólító virtus, itt „a ragadozást büntetlenül űzik, de egy kis közjóért esztendőket kell csúszni, instanciázni". Föltépje-e az Erdélybe eresztett horgonyt az egyházfinál is utolsóbb tipográfus, vagy mások békétlenségét dajkálja tovább, miközben az önmagáéval sem bír? Keserűségén egymás után törnek meg Páriz érvei. Elhagyott családja ellenségeit igazolná? Jó hírét már úgyis sárba taposták. Élőként tenné árvává gyermekeit? Úgyse mennének semmire se az árnyékapával, ami belőle maradt. Sérelmeiért - mint a gyerekét verő megkalodázott paraszt - ártatlanokon áll bosszút? Nem ő az oka, hanem farkasai. Család, jó hír már vissza nem tarthatja. Felesége sírásából és Pápai Páriz okos ellenvetéseiből csak egyetlen szóra visszhangzik: a kötelességére, hogy itthon védje becsületét. Kis Miklóst a Mentség terve ragasztja vissza Erdélybe: a virtus parancsa.
A III. felvonás az önfeladás drámája. Ábelnek meg kell követnie Káint, a báránynak a farkast. Gerince csontját törik el, ami értelmet adott életének. Felesége kifelé - a Csepreginé képében reá látogató kárörömmel szemben - védi, de befelé - a Mentség elvétett mértéke s a családra idézett szégyen és létbizonytalanság okán - vádolja, őt még meg tudja nyugtatni Kis Miklós: nem lesz belőle eklézsiamegkövető-né. Bethlen Miklós helyzetmegítélésére már nincs szava. Az eklézsiamegkövetés számára nem választás dolga már, hanem a körülmények megváltoztathatatlan kényszere. A jó szándék: Pápai Páriz tanácsa s az ő naiv egyetértése „sokcsigájú kínzókamrába" csalta. Már nemcsak a papok dölyfe akar belőle jóllakni, hanem a hatalomé is. A Hollandiába vezető út lezárult. A nyilvános önvédelemre nem nyílik kapu, legföljebb a börtönre. Husz János konstanzi példáját nem lehet megismételni. „Erdély vigyáz a jóhírére. A mi harmatos börtöneink elcsendesítettek már néhány szókimondó szájat." A virtus meggyötrése csak a kisebbik rossz. Tótfalusi nem Bethlen logikája előtt hajol meg, hogy a győzelem megengeszteli majd az ellenfelet, ez az ára a műhely csöndességének. Nem is a csalódás töri meg, hogy már egy Bethlen is mértéktelen indulatát s a benne élő ellentmondást okolja helyzetéért: amiért „angyalok dolgára" vállalkozott, de szívében már nem képes azzá válni. Hanem a reá záruló kelepce megfellebbezhetetlen tudata. Hogy már csak Istenhez lehet folyamodni: „Jól nézzen meg minket abban a templomban. Engem s az erdélyi nemzetet. S azután ítéljen."
A IV. felvonás gondolati drámára vált át. Tótfalusi - mint szintakszista diák korában az egymás mellé rakott vocabulumokból - sorsa epizódjaiból most okoskodja ki az egész értelmét. Azt várnánk, hogy meditációit - a laokoóni statika törvénye szerint - a lélek megcsöndesedése kíséri. Épp fordítva történik: az indulat görbéje akkor szökik fel legmagasabb pontjára. A test eleven koporsójában, a gutaütött bénaság állapotában is elfojthatatlanul lobog a szenvedély. „De még a túlvilágon sem alszik el az én kínom ez ellen a nemzet ellen. A lelkemnek kéne szétesnie, ahogy testem szétesik majd, hogy azt, amit tettek velem, elfelejtsem" - ezek Kis Miklós utolsó szavai. A gondolat nem mérsékli az indulatot, hanem igazolja. A visszájáról is. A belátás önkritikáját Bethlen Miklós változó magatartása fogalmazza meg. Megbánja részét az eklézsiamegkövetésben: nemcsak az irigységet, de a közömbösséget is a tipográfus gyilkosai közé sorolja. Szava a nemzet rossz lelkiismerete. Csak a részvétben egy már Pápai Páriz Ferenccel, véleményében elkanyarodik tőle. Jób Istenét hasonlóképp káromolja, mint Tótfalusi. Az ő lelkében is ott emelkedik a fal, ami elválasztja a jövőtől. Kis Miklós tragikumát nem a természet túlzásával magyarázza már, hanem jó híre meggyalázásával. Kényszerítették, hogy a „hájas, gőgtől, kárörömtől és farizeusi kevélységtől duzzadó szívek közt ő, a legtisztább, álljon fel bűnösül". De nemcsak a belátás meghátrálása igazolja a szenvedély féktelenségét, hanem önnön szükségszerűsége is. A tipográfus és Kisné drámai gyorsasággal pergő párbeszédében:
Kóros mizantrópia keveredne Tótfalusi kemény társadalomkritikájába? A szerep válik alkatává. Az eszme megvalósíthatósága, esélye égeti énjébe az egyetlen lehetséges magatartást. Sorsa - a természete? Épp fordítva igaz. Jellemével a viszonyokhoz alkalmazkodó hős. Galilei előhírnöke.
Tótfalusi Kis Miklós tragikuma nem önmagáról beszél csak, nálánál fontosabb ügyről is. A verést nem szabad túlélni - mondja Bethlennek, főképp ha Isten avatja szentté a suhángokat. A maga vereségébe még beletörődne, de az eszméébe nem. Úgy érzi, benne Erdély üdvössége veszik el. Sorsában nem az egyén, hanem a virtus drámája zajlik.
Az eklézsia megkövetése nemcsak a tipográfus jó hírét mocskolja be, a benne élő virtust is megcsúfolja. A virtus - modern szókratészi fón daimonión - erkölccsé sűrűsödő eszme, mely az emberben önnön érdekei ellenében a jó ügy szolgálatát juttatja érvényre. A jó hír a virtus propagátora -az erényt követhető példává sokszorozza. Ancilla ethicae: általa válik a morál gyöngyből az emberiség jövőjében hajtó maggá, értékből valósággá. Tótfalusi tragikuma: a virtus eldugul sorsában, a jó hírt - szétszaggatása által - nem válthatja át társadalmi erővé. Virtus és jó hír feloldhatatlan ellentétté alakul. „Hát énbennem megvolt ez a virtus. Nem nagy, fényes; csak ami egy hitvány kézművesemberből telik. De mégiscsak az. Mert nem virtus-e, hogy egy elhíresedett tipográfus, akinek a bőrét is kitömnék pénzzel s hatalommal, onnét a tipográfia paradicsomából eljöjjön ebbe az ablaktalan Erdélybe: egy ország mulasztását a maga szegénylegényi devotiójával megfoltozni, a parasztokat írni tanítani, a magyar műveltséget piszkos pelenkáiból kimosdatni... S mégis, mi lett belőle? Az egész Kolozsvárt, az egész Erdélyben nincs ember, akinek lejjebb kéne horgasztania a fejét, ha virtusról beszélnek. A vásári bormérő az ő lacikonyhájában Catónak érezheti magát, ha Tótfalusi Miklósra fordul a beszéd: vele nem követtettek eklézsiát" - panaszolja a dráma csúcsán monológjában. A jó hír a virtus ellen lázad, szolgálat helyett megtagadja. Az erény arca immár fölismerhetetlen: a reá figyelmeztető „rigófütty" elhal a sűrű erdélyi levegőben, a tompa magyar fülekben. A megbomlott összhang gonosz circulus vitiosusszá válik: a jó hír védelme a virtus buzgását is eltömi, kifárasztja az alkotóerőt. „A hírem lett az én utolsó gyermekem. Az elmaradt könyveim, a magam nyomorult vérei, azok sem fájnak úgy, mint hogy ez az utolsó gyermekem ilyen mocskos, mindenki kapcája lett" - vallja meg Kis Miklós. De hír nélkül nincs erény. A virtus egyetlen értelme, hogy mások számára például szolgálhat, amely „a szomorú erdélyi tésztát holland kaláccsá kelesztheti". A jó hír azonban utcalányként pártol át az érdem gyengeségétől a hatalom bűnösségéhez, s lesz belőle „csatos mente és boglár" - amibe az ocsmányságát rejti. A valódi erényben pedig fölmerül a kétség: az elvesztett jó hír példájával nem inkább a nyomában járókat kellene-e követésétől elriasztani, hisz „a virtus csak belétek rágott beszéd, mellyel a farkas még bárányabbá teszi a bárányt, hogy könnyebben szaggathassa szét". Az indulat a belenyugvás elégiája ellen tiltakozik. Tótfalusi nem az elviselés hőse - az el nem viselésé. Embertelen volna szenvedélye? Az emberektől, a vér szerinti és szellemi hozzátartozóitól ugyan elidegeníti, de az emberiséggel összeköti. A társadalmi haladás, az alkotó lét lebírhatatlan akarásával. Az Eklézsia-megkövetés formai újsága a féldeák stílus. A latinba ojtott magyar idióma. A Sámson buján archaikus bibliás nyelve után a történelmi dráma hangvétele az erdélyi emlékiratok latinságával gazdagodik. A régi magyar nyelv ereje és a latin tömör világossága ötvöződik benne. A metaforákba zárt életesség a mondatátszövődések bonyolult egyértelműségével, az érzelmi feszültség a törmelékszavakat kerülő súlyos tömöttséggel. A Mentség stílusa azonban nem annyira képeivel és fordulataival, mint inkább hangulatával van jelen. Németh nem kivonatolja, hanem továbbírja forrását. A hasonlóság nem szavakban van, inkább a nyelvteremtő erők rokon működésében. A Mentség szöveghibái - az idegen szavak halmozása, a fogalmazás zaklatott szabálytalansága -nem ismétlődnek. A logika nehézkesség nélkül veti rá hálóját az életre. A dialógusokban az esszéstílus nyugtalansága és az ábrázolás komor korfestő ereje olvad össze. A kifejezés eszközei közt a beszéd uralkodik el. A szó drámája mégse intellektualizálja el a darabot: a konfliktus a nyelv gazdag ereje által válik életté, emberi sorssá.
A Husz János a Misztótfalusi-dráma ikerdarabja. Kis Miklós visszavonja tanait, a prágai magiszter a máglyán is kitart hite mellett - Husz élete Tótfalusi másik, be nem válthatott sorslehetősége. „A magunk fejében kialakult igazsághoz való ragaszkodás korszaknyitó példája" - írja róla Németh László. A „baráti tanácsra" adott újabb válasz: a szenvedélyé után a belátásé.
A Husz János témája egyidős a Tanú-val. Az írót a dunaeurópai program keretében megtanult cseh nyelv vezeti hozzá: a harmincas évek elején a jó barát budapesti kultúr-attasétól, Anton Strakától kapott könyvek közt ott van egy dokumentumgyűjtemény is, a Geské spisy Jana Húsa. Belőle a szentségárulók ellen írott levél ragadj a meg a drámára ihletés erejével: „a népi nyelv indulatoktól fűtött szenvedélyessége".
A darab első vázlata 1938-ban készül el, nem függetlenül Prága német megszállásának hírétől: szinte csak a leírás választja el attól, hogy kötetbe kerüljön. A történetnek ekkor még két színtere s csomópontja van: Prága és Konstanz. A mondandóban szerepet kap a cseh nemzeti öntudat ébredése, a készülő Kisebbségben németellenes indulata. Az író mégse fejezi be; a személyes líra rovására túltengő esszészerűség vagy a Cseresnyés színházi kudarca miatt, ma már pontosan nem tudni. A végső megformálás 1946-ra marad. A frissen áttanulmányozott Palacki-kötet - benne Mladeneci Péter konstanzi beszámolójával és Husz börtönleveleivel - és a Kútmérgező élményt kell hozzá. Husz alakját igazában most éh önarcképpé: hiteles portréjáról egy vele egykorú szelíd arc pillant rá ártatlan tisztaságával, s a Konstanz-Szárszó párhuzamba a képzelet egy új zsinat látomását építi. A prágai szín jelentősége elhalványodik: az írónak a nemzeti öntudat helyett az egységes világcivilizáció eszméjét kell hangsúlyoznia. „Az új helyzet, a visszavonás követelése leszakította Prágát, s csak Konstanzot hagyta meg, egy cseh könyv pedig, mely egyetlen hiteles arcképe alapján Huszt szelíd, gyermekképű szerzetesnek írta le, aki épp csak az igazság kezét nem képes elengedni, a bőrébe bújást könnyítette meg" - emlékezik vissza Németh. Az eredeti terv Próteuszként alakot vált: Husz német énekekre tanítja a konstanzi polgárasszonyokat, s az idegen elnyomás helyett a „főüldöző" és a „barát" motívumai kerülnek előtérbe. És persze a máglya, melyről Méhes oly átéléssel beszél az Égető Eszter oldalain.
Az 1946-os datálásnak ellene mond az életműkiadás időrendje, amely a Husz keletkezését 1948-ra teszi. Mégis az 1946. március-áprilisi születés a valószínű. A drámához legközelebb eső s legrészletesebb visszaemlékezés, Az én cseh utam, az 1946-os genezis mellett bizonyít. 1948 a megjelenés dátuma: az író emlékezete szerint Sárközi Márta előbb félretette, s csak egy idő után közölte a Válasz-bari, előbb az első, majd a harmadik felvonást. Van tartalmi érvünk is: az Eklézsia-megkövetés-sel vonható párhuzam. A Husz János a Misztótfalusi-dráma tövében sarjadhatott.
A Husz János-ban és az Eklézsia-megkövetés-ben azonos a drámai szituáció: a cseh prédikátor éppoly gyanútlanul megy Prágából Konstanzba, mint a tudós tipográfus Hollandiából Erdélybe. Hiszékenységük zárja rájuk a kelepcét. Mindkettőjüket tanaik - s vele önmaguk - megtagadására szólítják föl: ami Husznak a zsinat, Kis Miklós számára az eklézsia. Háttérben s mozgatóként ott van a világi hatalom: Zsigmond, illetve a gubernátor. A helyzet rokon, de a reá adott válasz ellentétes. Tótfalusi megköveti az eklézsiát, Husz máglyára lép az igazságért. Más lélekből vannak gyúrva. Kis Miklósban a szörnyetegből van több, Huszban a szentből. Az -Eklézsia-megkövetés-ben az őrültség igazolja önmagát, a Husz János-ban a belátás. Ami ott ellenfelet baráttal egybefoglaló emberiszony s rideg magány, itt szelíd humánum s emberi összhang. A pogány indulatra felelő keresztényi megbocsátás és szeretet. Chlum és Duba másképp kísérik Huszt, mint Pápai Páriz és Bethlen Miklós Tótfalusit: szolgálatukat se kritika, se közömbösség nem árnyékolja be. Kis Miklós számára ellenség a világ: nem a mennyországra, hanem a pokolra nyílik, az elkárhozás terepe, nem az üdvözülésé. Azt hiszi, emberségével együtt bukik az eszme, a jó hírrel a virtus. Husz nem marad így magára a világban, egy pillanatra se. Konstanzban is maga mögött érzi a prágai kézművesek, az egyszerű polgárasszonyok hitét, börtönéből is gyülekezetet teremt, a máglya körül tolongó tömegből sem a gyűlölet, hanem az együttérzés hangjait hallja meg. Az élet számára nem kínzókamra, hanem fölfelé vezető lépcső. Nem hitében kételkedik, hanem emberi gyöngeségében. Míg Tótfalusi viaskodik Istennel, Husz békében él vele. Nem parittya, hanem kő. Rokonok lelkük keménységében - ám a kolozsvári nyomdászban a keménység csupa görcs a ráció bizonytalanságában, míg a prágai magiszterben nyájasságba költöző tántoríthatatlanság. Hatásuk is más: riasztó, elidegenítő lobogás, illetve állandó mágikus sugárzás, melengető hit. Kis Miklós hiszékeny ember, akiben a szenvedélynek van igazsága. Husz Jánosban e hiszékenység: hit; a kelepcéről metafizikai fogalmakban gondolkodik, nemcsak a jó, a rossz is lehet üdvözülésének eszköze. Csak világi értelemben játszható ki. Mindkét darab ugyanazon eszmét hordozza: a világ tartóoszlopa az ember jobb meggyőződése - de más hősben s műfaji változatban. Az Eklézsia-megkövetés főszereplője inkább drámahős, a Husz János-é viszont legendahős.
A Husz elemzésének kulcsa: a dráma és legenda arányának, viszonyának megértése. A legenda önmagában drámaellenes műfaj: az üdvözülés fogalma kizárja az elkárhozásét, a hité a konfliktusét, a tökéletességé a tragikumét. Megfordítva is igaz a tétel: a drámai vívódással összeférhetetlen, hogy - mint a legendában - az eszmény váljék a világ egyetlen törvényévé. A Husz ebből az ellentmondásból gerjeszt feszültséget. A darabban a legendát megkérdőjelezi a dráma: a dilemma, hogy a főhős szent vagy eretnek - s a legenda a dráma ellenében, azt mintegy leküzdve érvényesül: Husz Jánost a benne vélt eretnek megégetése avatja szentté. A dráma energiái épp abból erednek, hogy főhőse szent, akinek nagyon is racionális földi hatalom a végzete. A Husz-drámában már nem az igazság megtöretésének ábrázolása a legfontosabb írói föladat, hanem a megőrzött igazság diadalának a megmutatása. Kettős optikájú mű: az ember sorsával vívódik benne, de a szent ellenáll a kísértésnek. Dráma és legenda - egymást nem elfojtó, hanem inkább fölerősítő -ötvözete. A külső konfliktus belső vetülete: az ember próbája s a szent rajta vett győzelme. A dráma túlhaladja önmagát, átnő a legendába. Nem a küzdelem feladásával, hanem a megoldás hősi példájával. Palec számára Husz János az igazán tragikus alak, ám a legenda megfordítja az Eklézúa-megkövetés igazságát, s a tragikumot Palec alakjára veti át. A Husz-nak e szerepcsere a lényege. Ami a világ felől nézve bukás, az igazság felől tekintve fölemelkedés. Persze a drámára másolt legenda nem vallásos természetű, a mondandó a történetet maivá racionalizálja. Husz hite: a meggyőződésben eleven igazság; máglyája a kritikátlan hiszékenységben, az anyagi és hatalmi érdekeknek való alávetettségben lobog. A gondolat drámája és legendája, nem a csodáé!
Husz emberi drámája az egyházból kivetett filozófusé: a gondolkodás joga és felelőssége csak a vallásalapítónak adatik meg, a követőknek már csak az engedelmesség marad. Pedig Husz nem az egyház ellen gondolkodik. „Nem a tanítás ellen keltünk föl, csak az alájuk bútt rossz szokások ellen" -feleli a mantovai Guidónak. „A világnak látnia kell, hogy nem újítók vagyunk, sőt épp az írás betűje s a nagy doktorok tanítása az, amivel a nagy, lélektelen testbe, a kereszténységbe lelket akarunk vinni" - folytatja a pápai küldöttség előtt. (A filozófia Németh László-i fogalma nem gondolkodói különvélemény, hanem gyakorlat: az ember beillesztése a világba.) Husz mint filozófus nem eretnek, hanem - a kereszténység középkori szektás hagyományát folytatón - hivő, akiből hiányzik a teológia hajlékony prakticizmusa, merevsége ellenére is kompromisszumos elvtelensége. Egyszersmind az újkori gondolkodás hőse is, aki számára a tudás többé már nem belső rezonancia nélkül elfogadott tekintély, hanem meggyőződéssé érlelt hit. „Én az igazságot nem mérhetem, csak azzal, amit tudok" - vallja. A spanyol püspök e szabadságban az eszme pluralizmusától retteg. „Mi lesz a világból, ha mindenki a maga értelmében üti föl a dolgok bírószékét ?... Az írás szétfoszlik, s annyi kereszténység lesz, ahány agyvelő" - mondja. Husz tiltakozik a vád ellen. „Isten mártja belém, mint fényes fáklyát, a meggyőződést. Az ember csak egység, szám a sokból, amíg a maga dolgában bajoskodik, de ha az Isten igazsága egyszer átsüt rajta, nem esik többé a számok, csak az igazság törvénye alá, s maga több lehet, mint az emberiség együttvéve. Ha maga a meggyőződés nem adhatna erőt és bizonyságot, együgyű halászokból támadhattak volna-e apostolok?" - válaszolja. A zsinat Huszt egyetlen hittétel megsértésében se tudja elmarasztalni. Bűne az erény, hogy a maga fejével gondolja mindazt, aminek vakon kellene engedelmeskednie. (Drámája példázat a dogmatizmus veszélyére.) Ha Husz valóban eretnek volna, mivel csak fiktív tévedéseinek visszavonását tagadja meg, a valóságosokat nem, a zsinat meg se égettethetné.
A kritika sajnálatosan osztozik a zsinattal a bebizonyítatlan vádban, hogy Husz eretnek. Szigeti József ebből magyarázza a Németh László-i „külön út" elméletének továbbélését: Husz a maga egyéni igazsága nevében az egyetemes (katolikus) igazsággal fordul szembe, azaz a szocializmus marxista értelmezésével. Pedig a zsinat igazsága a szubjektív - a pápa vagy Zsigmond akaratára visszavezethető -, s Husz eszméje a demokratikus. „Egy egész népbe oltok megbocsáthatatlan zavart, ha azt, amit minden jóakaratú ember úgy hallott, ahogy én értettem, ellenségeim ráfogása szerint esküszöm le. Mit mondjon a szegény prágai asszony, aki kendőjében minden reggel ott didergett kápolnámban az úr miséje alatt, ha azt hallja, hogy én mondtam eretneknek magam az oltáriszentség tanításában... S ha egy becsületes prédikátor köny-nyekig hatja őket, a könnyeik alatt ezt kell gondolniok: hátha ez is csak egy Husz; egy kis börtön és máglyaszag elég, s ez is leesküdné, ami a cédulaosztóknak kellemetlen" - érvel a börtönben. Husz igazsága a prágai nép igazsága. Makacssága pusztán nemzetkarakterológiai jelleg volna? Palec épp jellemének a cseh néptől való különbözését hangsúlyozza. A Husz-dráma már nem a nemzeti sajátosságba horgonyozza az igazságot, mint a Kisebbségben, hanem gondolkodás és erkölcs univerzumába. Gömöri György még tovább megy, s a drámát a magyar szocializmus allegóriájává egyszerűsíti. Pedig Németh László számára nem az eretnekség az érték, hanem az egyház elevensége. Husz nem hitújító: elhatárolja magát Wicleftől - hanem az egyház építő munkása.
Szent vagy eretnek? A Husz a meg nem értés drámája. „A hír és a betű sok mindent eltorzít, de most nem a köd-Husz János áll itt közöttetek, akit hallomás, rossz hír, rágalom szőtt össze számotokra, hanem a valóságos, akinek kedvesebb volt a híre s az Egyház java, mint biztonsága!" -kezdi beszédét Husz a zsinat vizsgálóbizottsága előtt. A drámában két Husz van: a fantom, amivé a rosszindulat torzítja s aminek a hiszékenység elfogadja, valamint az igazi, amit önmagában véd. A hatalom logikája szerint Husz létének föltétele az allét: legbensőbb énjének megtagadása s a látszatén valóságossá élése. Husz létfogalma azonban bővebb, mint az életé: az igazsághoz való hűség, az erkölcsi tartás is beletartozik. Nemcsak hüvely az ember, hanem mag is, amely másokban halála után is kihajthat. Eme igazabb lét nevében veti el a látszatlétet, s vállalja a kisebb rosszat: a máglyát.
Husz sorsában erkölcs és politika ütközik össze. Pontosabban : a fegyvertelen erkölcs és a morálellenes politika. Gandhi néz szembe Machiavellivel. A hatalom módszerei függetlenek a tisztességtől. A „cél szentesíti az eszközt" erkölcsi nihilizmusa hitelesíti őket. A zsinat kémet küld Husz otthonába, Palec megvásárolja az atyák szavazatait, a kihallgatáskor hamisított levelet olvasnak föl, a könyvekből tendenciózusan idéznek stb. Közben az eszköz által a cél is eltorzul. Husz hamis esküjével Zsigmond a cseh nemzeti mozgalmat akarja morálisan lefejezni, hogy könnyebben ülhessen a prágai trónra. A menlevél érvénye az egyházi és világi hatalom megegyezéséig terjed: célját vesztetten halálos ítéletté írják át. Husz nem pajzzsal, hanem az igazság meztelenségében érkezik Konstanzba. Szó és gondolat egysége jellemzi. Nem naivsága csalja a rókalyukba, hanem igazának tudata, amely elválaszthatatlan a nyíltság, az őszinteség, a jóhiszeműség magatartásától. Machiavellizmus és gandhizmus előbb a formula-vitában mérkőzik meg:
Az emberi nagyság nem a hatalomban, hanem az erkölcsben gyökerezik. E gondolatmenetben példa és tanulság, program és kritika fonódik össze. A machiavellizmus győzelme csak látszólagos: Huszt ugyan máglyára küldik, de lelkét nem tudják megtörni. Viszont Husz - világi eszközök híján - csak önnön tisztaságát képes megvédem életét már nem. Nincs-e kárára e fegyvertelenség magának az igazságnak? A legfontosabb gondolat azonban: a világ megújulása és az emberé nem külön-külön, hanem csakis kölcsönhatásban képzelhető el.
A dráma csúcsa a III. felvonás. Az erőszak után Huszt a ravaszság környékezi: a három püspök küldetésében élet, kárhozat és félelem kísérti. Az olasz püspök hamis esküjéért cserében a szabadsággal kínálja meg: „ha szippant belőle, tán engedékenyebb lesz". A spanyol püspök a pokol látomását festi elé: „A gazdátlan terek magányát kell átfúvatni a kevélyeken, hogy mint kitakart csecsemő az Anyaszentegyház melegébe akármi áron, nyüszítve visszabújjanak" -mondja. Hátha csak agyrém, amiért „az örök semmibe" rohan, s egy démon „lopta a fejébe a bűnös világosságot". Az angol püspök az égő bőr szagával, a kín elviselhetetlen szaggatásával rémíti. Hogy nincsenek Huszra hatás nélkül, önvallomása bizonyítja: „Higgyétek el, kedves volna nekem, engedni nektek: hisz az Isten nekem is teremtette a világot, s annak, aki régen van börtönben, egy zöld ág és rajta egy veréb több, mint amit álmodni tud." A máglya tövében a spanyol püspök szavait ismétli: „Gyönge vászon a legerősebb hit is. Rémítő hideggel fú át rajtam a végtelen terek szele." Ám mégse képes az igazság kezét elengedni. A legnagyobb kísértés azonban még ezután következik: fő üldözője s ifjúkori barátja, Palec keresi föl börtönében. Előbb a hiúság vádjával akarja megrendíteni. De ami Palec számára makacsság, az Husz számára engedelmesség; nem a földi isteneknek, hanem az éginek. A tragikum szereposztása visszájára fordul: Palec sorsa lesz a szánalomra méltó, amiért „a félelem szepegését farkasüvöltéssel" leplezi, s vágyaiban „egy kis lélek üldözi nagyra szabott álmait". A hazafiatlanság vádjára, a vérbe borult Csehország víziójára, a bogumilok és a toulouse-i tiszták üldözésének borzalmas képére Husz egyetlen csodálatos mondattal válaszol: „Nincs olyan haza, amelyért az ember az üdvösségét ideát hagyhatná." A dráma e ponton lendül át a legendába. Az ember próbájából a szent apoteózisába.
Az ember és szent kettőssége Husz jellembeli adottsága. Aszketikus és vérbő alak. Rokona Gandhinak is, Galileinek is: indulatoktól tisztán tartott lélek, egyszersmind elvhű nagyság. Az eszme „merev gőgje" helyett köznapi emberség testesül meg benne. Élete azonban nemcsak mártírium, megváltás is. Emberi alakjába Krisztusé szövődik. A mennyország hárfái vannak a torkában - jellemzi Frida asszony. Házából úgy hurcolják el, mint Jézust a Kajafás emberei. Az ő Pilátusa Zsigmond, aki a zsinat kezére adja. Clausis Mihály felháborodással mondja: „S ő maga az Üdvözítő! Boszorkánysüvegét úgy hordja, mintha a Messiás töviskoronája volna." Mladeneci Péter így kiált föl a máglya mellett: „Amióta az Üdvözítő meghalt, nem öltek meg embert hozzá hasonlóbban!" Halála a máglyán, mint Jézusé a kereszten: a kétségbeesés legyőzött pillanatával, őrjöngő szadistákkal és néma hívekkel körülvetten, a megbocsátás szelídségével. Az első igazi legendahős Németh László színpadán.
A színház a Husz-t a negyedik felvonás miatt nem vállalja. Pedig a színpadon kigyúló máglya a darab logikájának nélkülözhetetlen eleme. Általa változik megváltássá a mártírium. A liturgia a misztériumdrámák hagyománya. Az Eklézsia-megkövetés puritánsága után most szükségszerű a szertartás látványa. Nem lélekdráma többé: az Újszövetség példázata. Súlyos hibát követnénk el, ha - mint a kritika - Háy Gyula Husz-drámáját a játszhatóság tekintetében a Némethé elé helyeznénk. A szent sorsa a világ előtt zajlik, nem a magányban. Zsinat, máglya - nem külsőség, hanem lényeg. A látvány nyelvén elmondott monológ.
A történelmi drámák után 1946 nyarán Németh László visszatér a társadalmi drámához: Major Tamás darabkérő levelére előbb az Erzsébet-nap-öt, majd a Pusztuld magya-rok-at fejezi be. Ekkor már foglalkoztatja az Iszony folytatásának terve is: tán ez tereli figyelmét ismét a mezőföldi családi tematikára. Tavasszal temették édesapját, Jóska bácsi alakjában neki állít emléket. A családi gyász fölidézi a szilasi gyermekkor emlékeit, az író elleni támadások, a Válasz alakulása s vele a népi mozgalom újjászervezése gondolati tisztázásra készteti.
Az Erzsébet-nap első terve 1940-ből való. „Nagynéném halála, a sok és szépgyermekű parasztcsalád züllése, pusztulása veti képzeletembe s részben papírra is" - emlékezik Németh. Az első jelenet ötlete 1943-as Bocskay-kerti élmény: Juliska, a napszámosfeleség lakó dobta át a dögöt a szomszéd haragosnak. A darab eszmei és érzelmi gazdagodása nyomon követhető a Magam helyett fejezeteiben. „Péter bátyám még győzte a kettős harcot, amelybe a következő nemzedék már belerokkant; a polgárosodást és a vagyonszerzést. A Széchenyi lelke körülbelül vele ért el Szilasbalhásra. Ez annyira szembeszökő volt, hogy amikor meghalt, mint Paraszt Széchenyit búcsúztattam el versemben" - olvassuk önéletírásában. A dráma második felvonásában a nagyanya szobája a színtér. „A szoba egyik falán Kossuth Ferenc nagy képe díszlett; a másikon Kese milléniumi diplomája és Péter bátyám huszárobsitja" - írja a Magam helyett~ben. A dráma lírája e nosztalgia: a szilasi múlt legendás világa.
A darab jóformán kritikai visszhang nélkül jelenik meg a Délsziget karácsonyi számában. A helybéli szociáldemokrata lap, az Alföldi Újság névtelen cikkírója a gondolati drámát dicséri benne. „Okfejtése, filozófiája, a polgárság végleges hanyatlásáról való meggyőződése a demokrácia, a hivatásos munka, az együvétartozás megvallása" - fejtegeti. De naturalizmusát már bírálja: „Részben verista hangú,részben stilizált, mindenesetre világosan keresi az új formanyelvet. Szatirikus is, de túlzottan sötét." A kisgazda Vásárhelyi Független Újság épp fordítva, a társadalmi drámát méltatja benne, de hibáztatja, hogy később gondolati drámává fejlődik. „Az Erzsébet-nap igazi magyar, velőkig ható parasztdráma, pompás társadalmi kontúrokkal" - írja. Majd így folytatja: „Kár, hogy a második felvonásban a tragikus lendület filozofálgató párbeszédben torpan meg." Az egyetlen fővárosi recenzió Szende Aladáré: a Diárium-ban az Erzsébet-nap-ban a „nyílt beszéd tragédiájának" nevezi. A konfliktus lényegét a nemzedéki problémában látja: törvény-e a hanyatlás, vagy csak látszat. Érdeme, hogy - a családi témát tágítva - a darab közösségi szemléletére is fölfigyel. A későbbi - főként színházi bemutatóhoz kapcsolódó - ismertetések elismerően szólnak a darab társadalomábrázoló realizmusáról. Csík István szerint a magyar Artamonovok drámája, „egy családregény stációit sűríti egyetlen nap eseményeibe". Gábor István viszont nem a széthullás, hanem a széthullottság drámáját hangsúlyozza benne, s a klasszicizáló törekvést: hogy „az anyasors túlnő a kulákcsalád történetén". Sőtér Németh gondolati fejlődése szempontjából tartja fontosnak a darabot: „a megsemmisülő ábránd" drámájában a paraszti polgárosodás régi illúziója foszlik szét. Szinte egyöntetű azonban a vélemény, hogy az Erzsébet-nap Németh László gyengébb művei közé tartozik. Kocsis Rózsa szerint „a naturalizmus miliő-hatásokra épülő és az élőbeszédet utánzó technikája" korlátozottan érvényesül benne, a színjáték „dialogi-zált esszébe" hajlik. Magyari Vilmos megállapítja, hogy a „döbbenetes erejű életanyag hatását" dramaturgiai fogyatkozások kérdőjelezik: a szereplők elvont tételek illusztrációi, maga a mű csak „drámai meditáció", „nincs a darabban az egész cselekményt meghatározó, magával ragadó hős", Jóska bácsi „elvonatkoztatott jósága, leereszkedő intellek-tualizmusa" nem színpadra való stb. Az Erzsébet-nap a Németh László-i papírszínház félkészterméke, elrontott gyermeke volna, vagy rejtőző Hamupipőkéje? Szerény véleményünk szerint sem emelhető a Széchenyi vagy a Mathiász-panzió mellé. De a kritikusi vádak fölsorakoztatásában több a dramaturgiai babona, mint a hiteles megfigyelés. Az Erzsébet-nap hasonlóan bújtatja dialógusba a sorsdrámát, mint a Tizenkét dühös ember. S Csehov Három nővér-ében ki a főhős? Sartre Altana foglyai című művének gyengéje, hogy a jellemek egyszersmind gondolati jelképek is? A kritika jobbára az akciódráma ismérveit kéri a darabon számon, ahelyett hogy az elemek illeszkedését vizsgálná.
Az Erzsébet-nap a mezőföldi alkotások záróköve. A pályakezdő novella - a Horvdthné meghal - hősnője agóniájában is csupa akarat s életerő: fiának vagyont szerző mátriárka. Vargáné már nem hős, hanem áldozat: megfáradt szomorúság, rosszra gyanakvó képzelet. A kalap, a másik korai elbeszélés még epizodikusan ábrázolja az úrhatnám parasztlány, Bözsike s a gróf sofőrje házasságát. Az Erzsébet-nap a témát szélesebb panorámába illeszti. A Bodnárné - a novellákhoz hasonlóan - a paraszti polgárosodás görögös drámájaként a népi-urbánus dilemmát variálja: a parasztság megőrizze-e önmagát erkölcsben, életformában, gondolkodásmódban, vagy gyermekei iskolázásával fölfelé haladjon. Az Erzsébet-nap mondandója már bonyolultabb: a hanyatlás drámája, amelybe - Varga Jani és Jóska bácsi szerepével -nemzedéki és pedagógiai dráma szövődik. A korábbinál markánsabb szociológiai szemlélet jellemzi: a falu rétegeződésének, belső mozgásának, a tízholdasok őrségváltásának felismerése, a népi mozgalom külön útjának kritikája.
A Varga család felbomlása megfordíthatatlan - a kémiában irreverzibilisnek nevezett - folyamat. Mert a család drámája csak tünet, mögötte a paraszti Magyarország válsága zajlik. A családi drámán átsüt a társadalmi dráma: az osztály, amely a századfordulón még paraszt Széchenyiket termett, többé már nem szervezője a falunak. „Akinek feladatai vannak, annak ege, jövője van" - s a gazdag parasztság céljával társadalmi funkcióját veszejti el. „Mintha Széchenyi István jólétre buzdító szózata az ő idejükre, a kilencszázas évekre ért volna le a volt úrbéresekhez: nemcsak ők maguk hívatták polgároknak magukat, de én magam is egy új, hiányzó parasztpolgárság úttörőinek tekintettem őket. Most mintha ez a szellem tört volna meg. A polgári élet külsőségei megvannak, de az ő polgárerkölcsüknek mintha nem volna folytatása. Pedig most is hívják a vállalkozót az új idők" - szónokol Jóska bácsi. A darab valóságos kórtani atlasz: Zsófinak szeretője van, Bözsike a kastélyban migrénnel szenvedő Zsókává válik, Julcsát a juss sérelme fűti, s szakítja el a családtól. Palinét a sorsában megbántott önérzet s a Birike flancán háborgó irigység teszi fúriává, Janit és Palit az alkohol teszi tönkre. Vargáné a szeretethiánytól lesz paraszt Niobé, Jóska bácsi az értelmiségi létben veszt talajt. A család valósággal halmozza az emberi tragédiát: Paliban gyilkos indulatként lobog fel, ami minden szereplőben ott parázslik. A kontúrokat a belátás és az őszinteség kísérlete rajzolja még élesebbre. Jóska bácsi tervében a pedagógus illúzió szólal meg: hátha csak a lélegzetvétel pillanata a család hanyatlása, s nem az elöregedés spengleri törvénye. Azt hiszi, a részvét jó szándékával Husz esztendővel visszaforgatható az idő, egy olyan családban, ahol a haldokló fölött a temetés módozatait vitatják. Jani, a filozófus paraszt Goldmark, az igazság kimondásával szeretné kiégetni rokonaiból az önös sámsoni indulatokat. Szándéka visszájára fordul: az őrültség leleplezése nem gyógyítja, inkább elüszkösíti a vélt vagy valódi sérelmek sebeit. Minden jó szándék megfeneklik a vak szenvedély zátonyain. Az áthajított dög és a két porta közt magasodó kerítés jelkép, amelynek nem szűnik érvénye. Az egyetlen estéli fegyverszünet is megvalósíthatatlan ábránd. A pedagógia kudarcával válik az Erzsébet-nap illúzió és valóság drámájává. Egyik módszer se válik be: se a békítésé, se a katarzisé. Nem az ősök műve vagy az apák bűne a széthúzás, hanem a történelem avatkozik be a sorsba: megfosztja az embert a társadalmi szereptől, élete értelmétől. Aki a család gordiuszi csomóját ki akarja bogozni, úgy jár, mint Pécsváradi tisztelendő úr: „Annyira magyarázta, hogy a tudósok meg a hitetlenek szerint mért nincs Isten, a végin alig tudta megcáfolni magát". Ebben a világban derű, humánum csak megjátszott színlelés. Aki ki akar törni belőle, falba ütközik. Mert az egészből hiányzik valami.
Az Erzsébet-nap a III. felvonással magasabbra lép: az ember ontológiai drámájává alakul. (A naturalista dráma klasszikussá.) A diagnózist értelmezi a gondolat. Újfajta humanizmus szólal meg benne, melyet az anyasors példáz. Az eszmét legteljesebben Varga Jani monológja fogalmazza meg: „Csak édesanyám, az nézett rám úgy, mint akinek jóvá kell tennie valamit, amit a természet vétett. Más mind azt kereste, hogy lettem beteg... Édesanyám nem az én rosszaságom nézte, hanem a sorsomét. Az ő pillantásában én az voltam, ami vagyok: gyerekké nyomorodott ember." Ez a humanizmus különválasztja az embert és helyzetét, a viszonyok torzítását és az elfojtott lehetőséget. A hibáért nem az embert okolja, hanem körülményeit. A család széthullása - hiányával -a közösségi társadalom nélkülözhetetlenségére figyelmeztet. A tragikumban benne van a megoldás lehetősége is: az anyai természetet kell elterjeszteni a világban. Az emberiségből alkossunk családot. A vérségi család széthullása elkerülhetetlen, de az új típusú, kollektív családalapításra - egy közösségi társadalomban - szabadságunk van. A polgári filantrópiát csak a szocializmus haladhatja meg.
Az Erzsébet-nap ábrázolás és önkifejezés új aránya: az író világra vetett tekintete. Nem monodráma: a felbomló család nem teremhet főhőst. Vargáné központi alakja legföljebb önnön tragikuma elszenvedésével, s nem alakításával centrum. Vele egyenrangú Jóska bácsi Don Quijote-i figurája. Annál gazdagabb a darab emberi változatokban. A sokfelé húzó érdek s a belőle fakadó öntörvényű lét a mellékszereplőkből is saját arcú egyéniséget fejleszt. Emberbőség, a hármas egység klasszikus törvényének drámaian szűkszavú tömörségében. Az I. felvonás sűrített expozíció: Paliné és Lajos vitája a sokágú család morális állapotát jelképezi. A II. felvonásban kitágul a kép tablóvá. A névnap kényszeredetten mozgalmas vidámsága s a mögötte bujkáló feszültség a tragédia késleltetése. A végén robban az indulat. A kést rántó borgőzös szenvedély azonban kiszorul a színről, az utolsó felvonás szünetébe. Ezzel a finom dramaturgiai fogással az író a harmadik felvonás komor haldoklási jelenetét készíti elő. A nézőpont ismét beszűkül, a hangsúly a cselekményről a portréra tevődik át. A gyilkosok nézzék meg áldozatukat, hogy megszólalhasson bennük a felelősség szava. S kibontakozhassak az anyaság drámájának gondolati jelentése : Vargáné alakja most nő példává.
Az Erzsébet-nap az ábrázolás nyers verista érzékiségével, indulatot és iróniát vegyítő emberlátásával az Eklézsia-megkövetés drámai stílusát folytatja. A pedagógia emberjobbító szándékával viszont a Mathiász-panzió-hoz kapcsolódik. Talán a lírai személyesség alacsonyabb hőfokával kevesebb náluk. De mint társadalmi dráma: kitűnő alkotás.
Az Erzsébet-nap tragikumával szemben a Pusztuló magyarok faluképe optimisztikus: csupa életerő s energia. Németh László nem azonosítja a nagygazdasorsot az egész parasztságéval. 1946-os nyári országjárása meggyőzi: az osztály jövőjét a vezetésében bekövetkezett szerepcsere nem veszélyezteti. Korrigálnia kell a harmincas évek pesszimisztikus falukutató szemléletét. Ezért fejezi be 1936-ban fogant - első! - vígjátékát.
A Pusztuló magyarok keletkezéséről a Puszták Népe közlésének írói jegyzete tudósít. A komédia az Új Szellemi Front kudarcának élményéből születik. Mégse a falukutatás paródiájának készül, hanem a nyomában támadó divaténak. Leírása és megjelentetése épp a népi írók perbe fogása okán halasztódott a felszabadulás utánra. 1946-ban már nem okozhat taktikai zavart. A tárgy közben elavult, de jelentése nem: „Ne sémáinkat és előítéleteinket lássuk bele a társadalomba, hanem halk hajlamait hallgassuk ki. A társadalmi valóság mint minden valóság suttogva beszél; lármás, áhitat nélküli szívvel nem lehet kihallgatni." A harmincas évek élményére az akkori kultúrélet Arisztophanész Nephelokokkügiájára emlékeztető állapotrajzára - újabb tapasztalatok rakódnak. A darabban Viola bírálatában már a csomorkányizmus - Égető Eszterben ábrázolt - kórképe készül: „Nem ismeri a férfiakat? Az egész életük erre megy: tanulás, szerelem, mind verseny nekik. Mint agarat, idomítják bennük az ambíciót. Csodálja-e, ha egyszer leveszik róluk a nyakörvet: rajt, repülj! - ők futnak az első fölugrott nyúl után. Most a pusztulás a nyúl." De a darab alapgondolatában, a „kész végeredményhez igazított kutatás" kritikájában ott van a vásárhelyi filozófiaórák fontos tanulsága is: a gondolkodás baconi modellje, amely az észt „a dolgok görbülésére" szoktatja.
A tétel realisztikus, az ötlet, mely szemlélteti, nem mindennapi. A mondandó, hogy tudniillik a paraszti szociográfia a valóság tükrözése helyett Narcissusként önmagában gyönyörködik, képtelen félreértésben testesül meg. A doktor Sirásó Károly vezette kutatócsoport (mily jellemző már a névadás is!) összetéveszti az egykés, sváblakta Kaposkeszit a színmagyar, virágzó faluval, Somogykeszivel, s a pusztulás prekoncepcióját alkalmazza rá. Kodolányi Földindulás-ánák a szövegen át-átütő kórképét az ellentétes valóságra.
Az ötlet tobzódik a komikus helyzetekben. Az I. felvonás színtere a család: Sirásó a mindenben átlagos, egyszerű és józan gondolkodású Szabó néni otthonában rendkívüli szenzációkra vadászik. (Meghatározása szerint a falukutató legyen „a bűnnek a kopója".) Az egy esztendeje házas fiatalasszonyt, Juliskát mindenáron a magzatelhajtás vétségében, az ötgyerekes napát pedig a vagyont őrző, unokákat tiltó kapzsiságban akarja elmarasztalni. A nap elől védő spalettákra a be-deszkázott ormánsági házak lakatlanságát fogja rá, az Isonzónál elesett katonafiú sorsára pedig a morbus hungaricus átkát. Terus, a jó szívvel nevelt árva lány az ő szemében patriarchális érzelmekkel álcázott kulák kizsákmányolás és férfierőszak áldozata. Ám népnyelvre fordított szavait maga a nép se érti. Mércéje a sohasem látott, csak könyvekből olvasott dán példa. Gőgös fellegjárását az író életkörök ütköztetésével teszi nevetségessé: a Szabó család egészséges paraszti észjárását, természetes humánumát, valamint Viola és Kiss tanító úr értelmiségi realizmusát állítja vele szembe. Ám Sirásó a humoros szituációk ellenére is megragad Somogy-keszin: nemcsak fennhéjázó donquijotizmusa köti hozzá, hanem az itt hiányzó német kérdést cigányveszedelemre átváltó „fölfedezés" kacagtató mániája is. Alakjának veszélyességére, tartuffe-i ártalmasságára - hogy nem bohózat, hanem szatíra hőse - Terus hamissággal gerjesztett lázadása figyelmeztet.
A II. felvonásban a kép kitágul, a család életkörét a falué váltja föl. A kutatás függetlenedik az embertől, statisztikai módszereivel szinte tudományos nagyüzemmé alakul. A dráma, a vaskosabb arisztophanészi humor kezdetei után, mint amire példa az ökör vonta trágyásszekéren érkező urak farce-ba illő motívuma, egyre inkább a gondolati komédia jellegét ölti magara. A gyerekeket vizsgáló orvos tipizál: „Ha nincs rajt' zsír, gyengén táplált, ha van: degenerált". Az antropológus még az egyhasi ikreket is szétméri, az egyiket dinári, a másikat kelet-balti rasszba, hogy bebizonyíthassa: a szomszédos délszláv és német terület faji típusai elnyomták az őstelepülő mongoloid magyart. A pszichológus oly furcsa tesztekkel állapítja meg, hogy a parasztgyerek buta, melyeket maga se tudna megoldani. A mérnök mint népi építész a házakat nézi végig: amelyik hosszú, az elavult, amelyik pedig széles, az a német jelleg térfoglalása. A néprajzi gyűjtő anyag helyett föladatra lel: neki kell a parasztok közt magyaráznia, milyen a tükrös és a somogyi juhászbot. A mezőgazda a külterjes gazdálkodást konstatálj a, s a proletariátust, „az osztályharc termékeny feszültségét" kevesli a faluban. A nyelvész panaszkodik: a Halotti Beszéd megőrzött dialektusa helyett műveltebb irodalmi nyelvet talál. Az éle azonban nem burjánzik rá az eszmére, inkább kiemeli, élesebb megvilágításba helyezi. Sirásó Károly és Kiss tanító vitájában a dehumanizálódó társadalomtudomány lepleződik le, melyben a módszer elszakad tárgyától, önálló életet él, a valóság helyett önmagát írja. Az a fajta szociográfia, mely elfogulatlan vizsgálat helyett Gide kongói útinaplóját látja bele a magyar viszonyokba, s akkor is deduktív, amikor téma s föladat megfigyelést s indukciót kívánna. Pedig az ilyen tudás „nem véd meg a nevetségtől, sőt mintha épp a tudás volna az, ami saját tehetetlenségével az igazság mellett elrepít".
Sirásó így érvel mellette: „Ha az ember nem tudja, mit keres, akkor nem is talál semmit." Kiss ezt feleli rá: „Egy ilyen faluban, ha nagyon akarják, mindent megtalálhatnak, amiért lejöttek. Épp csak az igazságot nem, az igazság halk sugalmazását, ami az országnak orvosság lehetne." A gondolat e drámájával Németh László a dogmatizmus veszélyére hívja föl a figyelmet: ne a társadalmat igazítsuk az elmélethez, hanem a teóriát szabjuk a valóság testére. Az írói álláspont nem elméletellenes: ezt az ábrázolás a kétféle népi mozgalom ütköztetésével is jelzi. Sirásó népkutatása passzív, a tudomány arisztokratikus önzése jellemzi. Alszakszerűség, hírnévre vadászó hiúság. A nép ügye iránt közömbös: számára a tömeg csak mob - nehezen fékezhető ortegai rombolóerő, melyet a csendőrszurony joggal tart kordában. Kiss és Viola számára a falu több, mint kísérleti lombik. Tevékenységükben az ismeret - a fiókgimnázium tervével, a Kodály fémjelezte dalárdával, a Moliére-darab műkedvelő előadásával - életté válik. A kultúra demokratikus aktivitása. Az írói szándék kettős: érték s hordalék elválasztásával a népi mozgalom számvetése, egyszersmind program, értelmiség és nép termékeny, a szocializmussal időszerűvé lett alkotó összefogására. A mondandó a komikum pendantjaként születik. Ez az oka, hogy nem válik patétikussá vagy frázisossá.
A vígjáték legeseményesebb felvonása a harmadik. Előbb a falu cigányát magyar népmesékért faggató folklorista akciójával, majd Badari újságcikkével érlelődik Sirásó gyanúja bizonyossággá: zseniális ötletét elorozták, kutatásai javát a kéretlen publikációval lefölözték. A riport azonban a valóság reakcióját is kiváltja: a szociológiai team tagjai félelmükben gátfutó bajnokként menekülnek a fölidézett népharag elől. A tévedés hírével betoppanó főszervező, Mukán kacaja azonban csak a nézők számára jelent katarzist: a falukutatók, mintha mi se történt volna, Kaposkeszin folytatják munkájukat.
A Pusztuló magyarok a félreértés vígjátéka volna? A komikum leggazdagabban a helyzetből bugyogna? A szituáció a darabban nem szülője, hanem leleplezője a magatartásnak. A kaland lezárul, de Sirásó - ellentétben a farce népi logikájával - nem javul meg.
A dráma igazi jellemvígjáték, anélkül, hogy a gúnyt és iróniát egyetlen központi alakra vetítené. A szatirikusán ábrázolt magatartás szétoszlik nyolc-tíz figura között. A főhős hiányának dramaturgiai funkciója van: a hiba nem az emberi természetben gyökerezik, hanem az öncsaló, torz pózok merevségében. Nem a jellemben, hanem a szerepben. A Pusztuló magyarok nem az ember szatírája, hanem egy téveszméé. Alak helyett problémát emel középpontba: innen van, hogy a szerkezetben föllazul a hármas egység monodrámában megszokott feszes törvénye. A szereplők üres papírmasék? Nem lehetnek mind hús-vér emberek, hisz épp a valóságérzékük veszett el. A dráma realizmusát a jellemábrázolás „antirealizmusa", valószínűtlensége igazolja. Életes alak a darabban csak kontrasztként jelenhet meg: az érzelmi kritikát képviselő Viola és az eszmei bírálatot megtestesítő Kiss szerepeiben.
A Pusztuló magyarok - általánosabban fogalmazva: a vásárhelyi vígjátékírás - a Németh László-i írói pálya realizmusát mélyíti el. Szociográfiai érzékenységével előtanulmány, út az Iszony és az Égető Eszter társadalomábrázolása felé.
A Széchenyi az utolsó s a legnagyobb a Vásárhelyt írott Németh-drámák sorában. Terve már benne van az 1942-es Széchenyi-könyvben: írása közben veszi észre, hogy „a Blick benyújtott számlája, az igazságszeretet öngyilkosságba vivő kalandja milyen kitűnő drámatéma". A tanulmány méhéből - a Széchenyi Döblingben és a Széchenyi halála című fejezetekből - az író előbb a Bocskay-kert 1943-as idilljében próbálja meg a darabot kifejteni. De a keletkezés krónikája később is párhuzamos az Eklézsia-megkövetés-ben: 1946 tavaszán megint Kis Miklós drámájával együtt veszi kézbe, hogy papírra vethesse. Megírása mégis késő őszre marad. A két darab sorsa a világra hozást megkönnyítő élménnyel válik el egymástól. A Döbling-Vásárhely analógiát a nyár végi támadások fogalmazzák meg benne, melyek tanári oklevél híján a vásárhelyi pedagógus egzisztenciához való jogát is megkérdőjelezik. A dráma arányait mégsem a személyesség e konkrétsága növeli meg. Az analógia sem, hogy „művészi nyelven szól a közelmúlt bűneiről, házkutatásról és letartóztatásról, jogtalan rendőri módszerekről" - hisz még a Rákosikorszak előtt keletkezett, sőt a Magyar Közösség összeesküvésének leleplezését is megelőzte hat héttel. Ennél fontosabb, hogy a Széchenyi az életmű legmélyebb alkati s eszmei rétegeiben gyökerezik. Ember és szerep önvallomásos dialektikájában: „Van az ember és van a szerep, melyet vállalni tud. Az egyik csupa takart mélység, a másik csupa világ felé fordított felület és mindkettő mi vagyunk" - olvassuk az író naplóregényében. Az ember nemcsak természet, vállalkozás is: ez írat vele Blick-et, Nagy Szatírá-t. A darab másik szülője az író történeti érzékenysége: Széchenyi az európai romantika reprezentánsa, aki valamennyi korszakát magába éli, hogy aztán - Goldmark doktor alakjában - az ötvenes évek kiábrándultságában a romantika önbírálatával is találkozzék. A dráma az újkor megelevenedett szellemtörténete. A Sámson-tói a Pusztuló magyarokig: benne van legnagyobb távlata a gondolatnak.
Németh László a Széchenyi-szerep első megformálójához, a kitűnő Timár Józsefhez írott levelében a drámacím megváltoztatásának tervét mérlegeli: a Széchenyi halála elnevezés szerinte is kifejezőbb lenne. A színmű négy felvonása valóban egyetlen előkészület az öngyilkosságra: oksági lánc, mely a végzetes pisztolydörrenéssel zárul be. A végső tett megítélése így lesz a dráma elemzésének kulcskérdésévé. Az osztrák rendőrség húzza meg Széchenyi kezével a ravaszt, vagy önnön hőstette, amely embert és szerepet most már megfellebbezhetetlen érvénnyel forraszt össze? A lélek összeomlásának következménye, vagy a teher alatt összeroppanó beteg idegzet gesztusa? A kritika sokféle és ellentétes választ ad a kérdésre. Van álláspont, amely szerint Széchenyi halála menekülés a dilemma eldöntése elől: a sors verte-e „hurokba", vagy a „megrettent képzelet". Egy másik nézet szerint sorsa az „alkatába írt végzet, amely mint kemény jellem megtette, ami emberileg lehetséges, de mint túlérzékeny intellektus, a testét-lelkét meggyalázó befogottság elől már csak a halálba menekülhet". Széchenyi - Németh egyik legszűkszavúbb drámahőse - sem értelmezi tettét. De a darab logikájából következik, hogy nem bukás, hanem diadal. Nemcsak önmagán - félelmén, gyöngeségén, életösztönén - vett győzelem, hanem az ellenfélen is. Hiányzik belőle a szörnyeteg sámsoni anarchiája és a szent Husz János-i rögeszméje. Hősi tett, mely a hatalom szándékát keresztezi. A felségsértési pör ártatlan emberek életét tenné tönkre, s a felelősségre vonás - a Blick kéziratát Angliába csempésző Bélával - családját se kerülné el. Egy valódi tébolyda a nemzeti ellenállást gyalázná meg, s az ember jogát, hogy önmaga dönthessen sorsáról. A perdöntő érv az utolsó sakkparti közben folytatott beszélgetésben hangzik el:
Kiss igazolja Széchenyit: öngyilkosságát a belátás határozza el, nem az őrültség. Nem a zseni, hanem a világ törvénye szólal meg benne. „Abból a helyzetből, melybe Széchenyi szorult, tíz világos értelmű és érzékeny testű, családját féltő öreg ember közül kilenc öngyilkossággal vágta volna ki magát" - írja Németh László Az én katedrám-ban. Széchenyi öngyilkossága nemcsak a kelepce kényszere, a reflex önkéntelen parancsa, hanem emberméltóságának tudatos védelme is. Olyan Laokoón, aki egymagára vállalja a kígyót, mások helyett is. A végzettel vívott sakkparti győztese, aki önként veszi át a vesztett állást. „A romantika királya az életből is királyként távozott" - olvassuk a Széchenyiesszében. A húsvét és a virágok zárómotívuma nem ellenpont, hanem jelkép: Széchenyi halála az élet záloga.
A dráma és a tanulmány hőse egy: a „lírai sarkallás" nem bontotta két alakra a könyv s a színdarab Széchenyijét. A döblingi Széchenyi nemcsak a dráma hőse, az esszéé is: a nagy politikus eszmei fejlődésének, közszereplésének e néhány esztendő a tetőpontja. Ez lehetővé teszi, hogy a színmű hősét a tanulmányíróval értelmezzük: „Széchenyi most először foglalkozik a magyarsággal, nem mint prófétasága ellenállásával, hanem mint »Ding an sich« néppel" - jellemzi őt az 1942-es pályakép. Széchenyi Döblingben nő különc zseniből egy nép hősévé. „A Blick-ben és a Nagy Szatírá-ban meglepetve fedezünk föl egy új belátást, megértést, gyöngédséget, mellyel a magyarság politikai természetéről, intézményeiről beszél, sokszor épp az ifjan gúnyoltakról" - folytatja Németh László. Széchenyi döblingi szerepjátszása nemcsak önmagának védelem, hanem küldetés is: egy ország számára készül benne a „rejtelmeken át szűrt Püthia-szózat". Döbling a magyar Delphoi, Dodona. Egyoldalú beállítás, hogy a drámában egy „megtört és meghasonlott ember" küzd önmagával. Széchenyi nincs kívül az időn, döblingi menedéke az osztrákellenes nemzeti ellenállás központja. Németh drámája nem az önvád, a zavar, a válság Széchenyijét ábrázolja, hanem a csúcson lévő személyiséget. Érthetetlen a kritika megrovása : „a külső szorítás elleni küzdelem meneteiben az iró nem fordított kellő figyelmet Széchenyi belső küzdelmére, az önkorrigálás meneteinek ábrázolására". Németh kifelé halad a drámából, alakjaiban egyre több a hős, és egyre kevesebb az áldozat. A démonian keserű önostorozás pesszimisztikus korszaka után Széchenyi Döblingben forr igazán össze a magyar nép és a haladás ügyével. Nem Kossuth már az ellenfele (sőt becsülése erősödik iránta), hanem Alexander Bach. A civilizációval álcázott reakció. Tótfalusi indulata a nemzet ellen halála után se csöndesedik, Széchenyit viszont hőstettre képes sarkallni az igaz hazafiság. Már összhangban él a világgal: ez az oka, hogy a dráma a magyarországi látogató fontos jelenetével kezdődik. „Rokkant, megbélyegzett ember", amint a bíráló állítja? Tele van energiával, szellemi erővel. Alakjára „nemzeti paszomány" ragadna, ábrázolása „anakronisztikus történetfestés" volna? Ahogy a mélylélektannak nem, a hamis dagálynak se hőse. Gutherz, az osztrák liberális ügyvéd szerepe bizonyítja: Széchenyi nem a nacionalizmus ügyvédje, hanem a társadalmi igazság szószólója. Az osztrák tengerből is kimossa az aranyat. Mégse szobor, hanem ember: gyöngeséggel, félelmekkel. Ebből ered győzelmének belső értéke. Amiben eltér a dráma Széchenyije a történelemétől: Goldmark doktor szerepeltetése. Alakjának megformálását nem indokolja epikai hitel, egészében az írói fantázia alkotása. A döblingi naplóban ugyan többször is szó esik egy bizonyos Goldberg nevű segédorvosról, de jellemzést sehol se találunk róla. Ám az ő alakja nem a história kiigazítása, inkább dramaturgiai szerepe van: Széchenyit önvallomásra ingerli. Általa válik emberré a szobor. „Mégis és mégsem" ember - mutatja be Széchenyit a Döblingbe látogató táblabírónak. Előbb önmagán kell diadalt vennie, s csak azután az ellenfélen. Alakja a Németh László-i humanizmus legszebb példája: az ember nem adja meg magát se sorsának, se természetének, megőrzi a benne levő értéket, hogy a jó ügy szolgálatába állíthassa. A „mégis" erősebb benne, mint a „mégsem".
A Széchenyi - mint Németh László valamennyi drámája -főképpen gondolati dráma. A többi fölé mégis az emeli, hogy a főhős sorsa a megszokottnál erősebben gyökerezik belső döntéseiben. Az igazi kelepce számára nem a világ, hanem önnön intellektusa. Széchenyi vívódását - paradox módon -Goldmark alakjából lehet megérteni. Szerepére okkal hívja fól figyelmünket az író: „Nincs ellenjátékosa Széchenyinek sem, de van egy alak, a pszichopata elmekórházi alorvos, aki a darabnak kulcsalakjaként megfejtésül szolgálhat Széchenyi jelleméhez." Két jelenete nem véletlenül került a darab legfontosabb helyeire: a második felvonás végére, és a drámát záró sakkparti elé. Németh mégse engedi szerepét Gegen-spielerré fejlődni. Széchenyi és Goldmark mindkét párbeszéde csak látszata a polémiának. A festett koporsó elmélete, a szerepjátszás visszája a doktor önvallomása, a bírálatot csak Széchenyi hallja ki belőle. Dialógusuk csupa félreértés: Goldmark nosztalgiája a nemzetet ébresztő nagy szerepek iránt Széchenyi számára csupán a betegnek kijáró kegyes vigasz. A „démoni tükörkép" helyett a dramaturgiai kommentár is a párhuzamot hangsúlyozza Goldmark jellemében: „Goldmark doktort a nemzedéki különbség ellenére is sokkal mélyebb rokonság fűzi Széchenyihez, mint a darab akármelyik szereplőjét; ő a maga kis körben szerzett, de boldogtalanságában nagy tapasztalatából érzi meg Széchenyi betegségét, s Széchenyi is egyedül őt veszi komolyan, mint aki belelát a körülötte lévő emberekből." Semmiképpen sem luciferi figura, inkább Görgey előképe. A jágói szerepet Széchenyi önnön lelkéből látja rá, valójában hiányzik belőle. Mindketten az irodalom betegei: Széchenyi Byron és Schiller, Goldmark pedig Schopenhauer receptjei szerint rendezi be életét. A gróf vonzódik a nagy szerepekhez, a doktor már nem hisz bennük. Az életet megemelő gesztus számára már csak Maja fátyola, mellyel kiábrándultságunkat leplezzük. Goldmark alakja jellemétől függetlenül „tolvajkulcs" a drámához. Ha ellenféllé nőne, szerepe súlyával Széchenyi belső vívódását langyosítaná. Csak földrengésjelző készülék, kéregmozgásokat esetleg szándékai félreértésével kelt, a valóságos rengések a főhős lelkében dúlnak.
Ember és szerep drámája mélyebben zajlik, mint a kedély felülete. A bolond: csak máz Széchenyin, önmentő színlelés és gyógyító játék. A próteuszi - iróniából érzelmességbe könnyen átbillenő - természet helyett az erkölcs mélyrétege a színtere. Téved a kritikus, aki szerint „a valóságos üldözés és az üldözési mánia fantomjaival hadakozik". Goldmark találó észrevétele: eljön az idő, amikor a Széchenyi-féle bolondok kerülnek többségbe Európában. Alakját nem lehet a szkizofrénia kórképe szerint átrajzolni. Rémlátó képzelete a valóság pontos, hibátlan előérzete. Hallucinációi helyett félelmetes logika működik benne, szillogizmusával még Goldmarkot is elbűvöli. Sakkjátékos elme: értelme jár előbb, nem fantáziája. Az ellenfél lépéseit előre kiszámítani képes, tévedhetetlen ráció. Goldmark azáltal válik rokonává, hogy a mélységet veszi észre benne: a beteg alatt a „mégis és mégsem" embert.
A Németh László-i szerep: az ember társadalmi arca. Nem színészi hajlam vagy a homo ludens huizingai ösztöne, hanem feladatvállalás a világban. Goldmark és Széchenyi árvitájában értelme s haszna válik kétségessé. A doktor számára a szerep a pillanat szeszélye szerint váltott álarc, melyet gyönyör és hiúság, unalom vagy félelem cserélget rajtunk. Ártalmatlan játékból pusztító erővé válhat, ha a rögeszme „egy bűnös Narcisszuszként" tetszeleg magában, s anyát, nővért is kész föláldozni oltárán. „Az irodalom betege, az nem ilyen múló és ártatlan trükkökben illegeti magát, ő gyilkol, mert a tükörben Dantont lát. Liliomtipró, mert megtetszett neki Casanova. S közben nem ő az, aki mindezt csinálja, csak az árnyékok, amelyek szállást bérelnek benne" - mondja önvádlón. A szerepek bolondjának erkölcse: a veszélybe került lélek gyomornedvként morált secer-nál. Pedig vagy „Laokoón kígyója" képzelt, vagy a küzdelem haszontalan. Az ilyen ember festett koporsóként él a világban: kívül csupa cifraság, belül semmi. Széchenyi szembefordul Goldmark etikai szkepszisével. Előbb a szerep hasznosságával érvel: „Nem kell-e hálásnak lennünk ennek ellenére is a csábító kép s a komédiázási hajlam iránt, mely mégiscsak az igazságot gyújtotta föl, s - bár maga a gyufa elég bele - jelt tud adni egy nép számára, ekkora éjszakában" -feleli. Majd az álarcelmélettel vitázik: egy nemes gesztus életelvvé, magatartássá szilárdulhat az emberben, s ekkor az erkölcs nem üres formula, hanem a tett értelme és felelőssége. Széchenyi számára a szerep: emberi lényeg. Nem tükör, hanem kép: magunk s mások számára példa, mely a halálig érvényes. A goldmarki önjellemzés Széchenyiben a meg-és félreértés indulatát egyszerre hívja ki. A hit és hitetlenség dilemmáját. A döblingi napló korábbi portréja csupa önvád: sátáni indulatával ő idézte a magyarságra a nemzethalál borzalmát, démoni önzése fontosabb volt számára, mint az eszmék s a haza dolga. Kétségbeesése a pusztulás sötét vízióival rettenti. A Blick hozza vissza pesszimista nihiljéből az életbe: újra megtanul hinni, s egy nálánál nagyobb ügyet szolgálni. Goldmark Széchenyi régi énjét idéző jellemzésére a kirobbanó fölháborodás a válasza: nem az önvád, hanem az önvád visszatérésének a félelme gyötri. A meghaladott én kísértése.
Tettében - a Blick, a Nagy Szatíra megírásában - újjászületett önmagát védi. A „tiszta, visszatartóztathatatlan felháborodás" adott kezébe tollat, nem a hiúság. Goldmark pszichológiája egyoldalú: csak az „ónemberekre" igaz, akik maguktól is szétesnek. Ha korábban belement a doktor szerepelméletébe, csak azért tette, hogy egy gondolatot belülről cáfoljon meg. A második Goldmark-jelenet jelentősége e mondatban van: „Engem például, akármit mond ön, mégiscsak a fölháborodás, a gyengébbek igazsága, szóval a hazafiság ejtett csapdába." Monológjában Széchenyi nem a szerepet tagadja meg, hanem mások életéért a sajátját vétkezi le: „Most mintha hazám se volna. S ugyanígy a vallás és a család. Az egyik azt súgja: tedd. A másik: ne merd tenni. A fiam, a grófnő, Lonovics érsek, hol az egyiken, hol a másikon érzékenyülök el. S egyszer csak rájövök, hogy bennük is csak az én, az életösztön beszél. Hogy csak azért kapkodom őket magam elé, hogy egész meztelenen ne legyek..." Széchenyi öngyilkossága a goldmarki blazírt kiábrándultságot, morális eltompultságot cáfolja meg. Amely egykor az övé volt. A cselekvő ember kerekedik fölé az önnön kétségeibe bonyolódó szkeptikusnak: „Az ön lélektani elméletét visszautasítom, s nagy gyávaságnak tartom: egy ember túl érzékeny lelkiismeretét fosztani ki s használni föl ellene, hogy egy nemes tettet - igen, vegye tudomásul! - egy páratlanul nemes tettet, melyet az ön teóriái, sem Thierry miniszter ügynökei a mivoltából ki nem forgathatnak, bennem, a hősében megöljön!" - feleli Goldmarknak. Széchenyi az önvád alakjában támadó múlt s betegség ellenében az alkotó humánumra hivatkozik.
Egzisztencialista színpad a Széchenyi-é? Fekete Sándor szerint az, ortegai jelentéssel: „nemcsak szétválik az ember és a szerep, hanem szembe is kerül egymással... csupán hiheti a lélek, hogy a szerep - élet." E koncepcióban Goldmark nem csupán értelmezője, hanem alteregója Széchenyinek. Fekete azonban nem veszi figyelembe a hős küzdelmét, hogy kivonja magát a goldmarki szerepelmélet érvénye alól. Továbbá egyoldalúan aktualizál, midőn a problémát az író harmadikutas küldetésmítoszára vonatkoztatja. „A küldetést sem teljesen megtagadni, sem teljesen vállalni nem tudta, nem tudhatta" - írja róla, s ezzel magyarázza szenvedély s irónia kettősségét. Csakhogy Széchenyi a darabban nem a múlton dilemmázik, hanem a Blick értelmén. Az őrültség és belátás drámája zajlik benne: annak tisztázása, hogy rögeszme helyett egy nép sorsa hívta ismét a politika csataterére. A múlt nem a küldetés, hanem a pesszimizmus alakjában kísérti meg. Almási Miklós viszont a Széchenyi-ben aktuális vitadarabot lát az egzisztencializmussal szemben. Az ideális illúzió (Posa márki példája) tetté válik Széchenyiben, vezérfonala lesz az egyéniség önkibontásának, kiragadja őt a privát sorsból, és ennek ára a tragédia. Az álarc mögött azonban nem mosódik el az arc, a szerep nem morzsolja föl az embert. A modern gondolatot: „a szerep s ember egymást emelő és végül elveszejtő ellentmondását" a darab úgy fogalmazza meg, hogy nem folyamodik az egzisztencialista szótár közhelyeihez, egyszersmind megőrzi a dráma történeti hitelét. A két álláspont közül Almásié az elfogadhatóbb, azzal a megszorítással, hogy Széchenyi tragédiája korántsem totális. Nem a küldetés dialektikája veszejti őt el, hanem az osztrák rendőrség hajszája, ám bukásában hősi példává nő alakja, halála pedig életalakító tetté. Az erény nem válik a pusztulás martalékává.
Az első felvonás a dráma hőfokát állítja be. Széchenyi alakjában egy gyámoltalan beteg helyett nagy formátumú egyéniség lép a színre. Csupa fölszabadult szeszély. „Az emberek megzavarásában gyönyörködő fölény s elragadtatásukat kivívni akaró alkalmazkodás játéka ez: az életet törpítő távlatba süllyesztő iróniáé s a hirtelen fölbuzgó vallomásoké" -értelmezi Németh László. Miközben gúnyolódik a Blick szerzőjén, a „diabolikus suhancon", maga fejti meg a kézirat rejtélyét: hogyan dobhatta külföldről haza bombaként. A társaság, Gutherz, Jósika stb. megjelenésével nemcsak a kép szélesedik, a portré is mélyül. Széchenyi döblingi menhelye politikai központ, okkal hívja ki az osztrák rendőrség gyanakvását. Béla és apja jelenetében viszont a kulisszák mögé látunk: a családjáért aggódó férj és apa félelmeibe, magánemberi gyöngeségébe pillanthatunk be. Széchenyi öregember (mint ilyen: első a Németh László-i színpadon), a szókratészi modell után készült, de lélekben erős. „Akárhogy is van: vállalni kell... mi nevetségesebb, mint egy rossz idegzetű hős, aki a hőstett gyönyörével részegre issza magát, s midőn fizetni kéne érte, mint az ocsúdó részeg, szepeg és szabadkozik" - mondja fiának. Van benne még annyi a katonából és a színészből, hogy ne lássák remegni. Csak a teste gyenge, kétségbeesése erős. Az inasnak öltözött spicli is csak erőpróba számára, valamint ürügy, hogy miatta a megijedt Görgenen gúnyolódjék. Hangulatát azonban éles kardként metszi el a házkutatásra érkező rendőrség.
A második felvonás a csapásoké. Görgennek,aki kétségbeesetten jelenti, hogy feleségénél lefoglalták a Blick jegyzetes példányát, Széchenyi még a nagy játékos fölényével feleli: „Legyen filozófus!" De mikor Kisstől megtudja, hogy a Nagy Szatíra kéziratát is megtalálták, megrendül. „Új Laokoón-ként állok itt magával szemben, s testemet ellepi az egyre jobban szorító borzalom nyirka" - vallja. A Nagy Szatíra a „hiper-Blick, amelynek csörgőkígyó mérgéhez képest a valódi Blick szelíd vízisikló". Kétségbeesése fokozódik, midőn a hírekre Döblingbe siető Crescentia angyali arcából és naivitásából az ártatlanság vádját olvassa magára. Előbb a Gold-markkal való jelenetben remél megnyugvást, majd Lonovics érsek érkezik meg, hogy számára a vallás vigaszát nyújtsa. A félreértések polémiájában Goldmark nemcsak szenvedélyeit korbácsolja még magasabbra, egészen a fölháborodásig, hanem hozzásegíti a belső öntisztázáshoz, tett és szándék értelmezéséhez.
A harmadik felvonás - az előző gondolati drámája után -erkölcsi dráma. A bezáruló kelepce - Babarczy közlése a tervezett „lakáscseréről", Jósika hirtelen halála, Thierry válaszlevele - intő jel Széchenyi számára: végezni akarnak vele. öngyilkossággal megelőzni sorsát: hie et nunc feladata már. A Lonovics-párbeszéd - fontosságban és szerkezeti hasonlóságban - a Goldmark-jelenettel vonható párhuzamba. Nyugvópont helyett vitába torkollik, a tett önigazolást keres. Kiderül, hogy Lonovics érsek az etika Goldmarkja. Szókratész halálát gyilkosságnak, Démoszthenészét bűnnek minősíti. Vele szemben Széchenyi - a kereszténység együgyű etikáját megtagadva - az ókor humánusabb, magasabb rendű erkölcsére hivatkozik:
Széchenyi a vallásban is béklyót lát, amely azzal, hogy a ház égését a képzeletre veti át, a döntő órában a hős lábát elhurkolja, számára kapitulációt ajánl.
A negyedik felvonás a „porszem" drámája. Az agy már ügyvéde a tettnek, de a cselekvéshez hiányzik a Szent Ágoston-i „tolle et lege". E hiányra épül Goldmark szillogizmusa: „Én nem tudok élni; ebből a logika szabályai szerint az következne, hogy meg kéne halnom. Valójában pedig az következik, hogy öngyilkosjelöltek nem lesznek öngyilkosok." A goldmarki érvelés cáfolata Széchenyi öngyilkossága. A cél hiánya nem azonos az akarattal. A szkepszis megöli a tettet. Széchenyi öngyilkosságát nem a kiábrándulás, hanem az erkölcs igazolja. A „porszem" is megadatik hozzá: Brach kérdése, húsvét vasárnapjára ne küldessenek-e a grófnénak virágot. Az Augsburger Zeitung híre és a család sorsa fölötti aggodalom kapcsolódik össze Széchenyi agyában. Visszateszi a fuvolát, s kezébe veszi a fegyvert.
A Széchenyi dráma és nyelv összeforrásának remeklése. A szerkezet szűkszálúságában burjánzó nyelvi erő csupa nyugtalanság, „ide-oda darázstánc". A főhős beszéde Széchenyi és Németh stílusát integrálja: az író gondolatcikáztató s metaforás esszényelvét és a döblingi napló „füst és szikra" modorát. Németh László színpadán a legszebb drámai nyelvet a Széchenyi szereplői beszélik. A megenyhülő emberlátás mellett ez a másik magyarázata, hogy a dráma nemcsak záróköve a vásárhelyi drámaíró korszaknak, hanem csúcsa is.
Németh László felszabadulás utáni pályája ember és szerep, élet és mű szétválaszthatatlan egységét példázza. Sorsnak és írásnak azonosak a koordinátái. Élete a Mű keletkezéstörténete. Legfőbb törvénye az írói munka: biográfia és a genezis krónikája egymásba folyik. Vásárhelyet Németh műhelyévé szervezi, az alkotásnak ellentmondó vagy ettől függetlenedő sorsepizódokat kikerüli. Az élményben az általánost keresi: miképp lehetne irodalommá fejleszteni. Benne él a történelem sodrában. De perifériális helyzete a felülemelkedés távlatával is megajándékozza. így lesz alapvető és természetes kifejezési formája a dráma.
A másfél év alatt elkészült hét darab és még legalább ennyi drámaterv a magyar drámatörténet kimagasló fejezete. Felszabadulás utáni irodalmunk még az ocsúdás állapotában van: az írók memoárjaikat rendezik sajtó alá, a harmincas években keletkezett műveiket adják ki. Az előbbiek - még a legjobb pincenaplók is - publicisztikai jellegűek, az utóbbiak pedig egy korábbi korszak viszonyait tükrözik. A magyar irodalom nagy átlaga azonban a háború előtti törekvések, kezdések folytatója. Németh László az első s csaknem egyetlen klasszikusaink között, aki a lírai reagálás gyorsaságával iktatja drámaíró programjába a mozduló történelem és a beilleszkedés témáját, s a legmagasabb művészi színvonalon ábrázolja a szocializmus nagy kihívásának és az értelmiség becsületes válaszának dialektikáját. A Németh-dráma elkötelezettség és belső kritika egybefonódása. Hősei megvallják együvé tartozásukat a körülöttük átformálódó világgal, tragikumuk nem az eszméből, hanem annak ellenére, gyakorlati megvalósulásából fakad. Dogmatizmusról, a hatalom torzulásainak veszélyéről nem az utólag okosak tudákos fölényével szól, hanem időben (1946-ban), s a segítőkész, őszinte aggodalom hangján. Mondandói igazságához - a „fényes szellők" illúziókkal teli s az ötvenes évek közepének kiábrándult korszakai után - majd másfél évtizednyi késéssel érkezik el a magyar irodalom derékhada.
Az életmű Vásárhelyt dinamikus állapotában van. Az írói ambivalencia kezdetben két igazságot hordozó föloldatlan ellentmondás. Jefte és Sámson, Hódi Barna és Gróti Ágnes vitájában döntés nem születik (Sámson, Mathiász-panzió).
Később a „külön utas", az embert a világgal szembeállító „őrültség" ellenében egyre inkább a „belátás" szemlélete jut túlsúlyra, mely az embert a társadalom áramkörébe kapcsolja (Husz, Széchenyi). A drámákban a tragikus magyarságszemlélet - a Kisebbségben-tanulmányban megfogalmazott történelmi pesszimizmus - fokozatos háttérbe szorulásának is tanúi vagyunk. A végzetet a ráció dolgozza föl s értelmezi. Széchenyi a Lonovics érsekkel folytatott párbeszédben visszájára fordítja a fátumot:
Lonovics. Elég szomorú, hogy köztünk, magyarok közt, ennyi a Babarczy. A vad csernagorác elvérzik, s ki nem adná a társát, nálunk pedig egy tiszt és nemesember egy Széchenyi István bizalmának lopja be magát tolvajul...
Széchenyi. Fordítsa meg a dolgot. Amelyik népnek ilyen a történelme, ott a Babarczyaknak el kell szaporodniuk.
Az alkatba írt végzet helyett a történelem szab irányt az emberi sorsoknak. A tragikum a világban gyökerezik. Sámsonban még van a próféták önelvű haragjából, Széchenyiből már hiányzik a küldetés mítosza. Megenyhül Magyarország iránt, melyet Kis Miklós még oly elkeseredéssel átkozott el. A felszabadulás után írt drámákban egyre nagyobb tért hódít a történelmi és szociográfiai realizmus módszere. A személyességből kiszorul a szubjektivizmus, az ábrázolásból a mitológia. Bizonyság rá az Eklézsia-megkövetés életképjellege vagy az Erzsébet-nap osztály szemlélete. A drámába foglalt epikai hitel. Az írói ars poeticában a realista esztétika egyre tudatosabban van jelen.
Németh László a világirodalom egyetlen élő irányzatához se kapcsolódik drámáival. „Az én szememben minden nagy író intőoszlop, erre ne jöjjetek, erre minden levegőt elszívtam" - mondja önjellemzésül az Európai utas-bm. Nem követője az abszurd drámának s a színházi avantgárdé más iskoláinak sem. Idegenkedik Dürrenmatt komédiába ojtott paraboláitól, Williams és mások beteges pszichologizmusától, Beckett mítoszparódiáitól. Nem az elidegenedés, hanem a humánumba vetett bizalom a mondandója. Az én izolációja helyett az eszmények és az emberi kapcsolatok vállalása. Még tán közelebb áll - Az ördög és a jóisten-t író - Sartre gondolati drámaírásához és Miller realista lélekfestéséhez. Szívesebben tanul a klasszikusoktól, mint kortársaitól. Tőlük is inkább technikát, mint eszmét. A dráma legeredetibb műfaja, a Németh László-i pálya „külön útja".
Németh László a magyar dráma történetében inkább „irodalomalapító", mint összegező. Kezdeményezője, előőrse az újító folyamatoknak, nem szintetizálója. Az Osvátnak szóló híres 1925-ös levél, melyben bejelenti, hogy „a magyar szellemi erők organizátora" akar lenni, módosult s irodalomra leszűkült formában most is érvényes. Csakhogy a kritika közvetlenül befolyásoló módszerét fölcseréli a szépirodalom közvetettségével. Ez az oka, hogy például drámái oly sokfélék: a Sámson mítoszdráma, a Maihiász-panzió család-s társadalmi, az Erzsébet-nap parasztdráma stb. A kor drámaírásának valamennyi biztató lehetősége. Nemcsak erőpróba ez: új és új formák írói alkatához igazítása, hanem a benne elfojtott kritikus kísértése is. Az irodalom legfontosabb parcelláit (a líra kivételével) okulásul maga is művelni szeretné. Hogy milyen eredménnyel, ma még nehéz volna fölmérni. De talán nem tévedünk sokat, ha Németh Lászlótól eredeztetjük a történelmi dráma Darvas Józseftől Száraz Györgyig, Sütőtől Páskándiig terjedő újabb irányát, s megállapítjuk, hogy Illyésnek - az Ozorai példa történelmi tablójától a Kegyenc és a Tiszták morális vívódásáig ívelő - drámaírói metamorfózisa sem függetleníthető ösztönzésétől. A történelmi drámában neki köszönhető, hogy helyreállt a negyvenes-ötvenes években vitatott egyensúly a Bánk bán emberábrázoló s Az ember tagédiája filozofikus-költői hagyománya között. A Pusztuló magyarok is minden bizonnyal szerepet játszik a Talpsimogató-típusú intellektuális komédia és a magyar farce - a Lélekbúvár-tói a Bolhabál-ig fejlődő - virágzásában. Az Erzsébet-nappal Németh a negyvenes-ötvenes években oly divatos Sarkadi-Urbán képviselte móriczi drámatípusnak próbál programot adni a szociográfiai ábrázolás esztétikai értékét megemelő általános emberi mondandók javaslatával. Nincs kizárva, hogy a hazai abszurd, melyet Örkény és Görgey neve fémjelez, a Sámson-t előzményének tekintheti.
Amilyen szervesen beépül Németh László a magyar dráma történetébe, éppoly fájón hiányzik az egykorú magyar színpadról. A fejlődés egyenes vonala a színház közömbösségén megtörik, vargabetűvé görbül. A Széchenyi jó évtizeddel később kerül csak közönség elé, vásárhelyi ikertestvéreinek fele azonban máig se látott deszkát. Németh hiánya a koalíciós idők színházi életének válságtünete. Drámája, amely a kor legfrissebb és legsúlyosabb problémáit fogalmazza meg, hatását egy történelmi korszakkal később fejtheti ki.
Németh László vásárhelyi drámaírói korszakának áttekintése még egy tanulsággal jár az éles cezúrákban és a periódusok antinómiáiban gondolkozó irodalomtörténész számára. A drámákban az 1947-48-as regényíró korszak elemei halmozódnak föl. Egy-egy dráma nemcsak szuverén alkotás, hanem akaratlan előtanulmány is az Iszony-hoz vagy az Égető Eszter-hez. Ha a Németh László-i dráma az úttörés műfaja, a regény majd az összefoglalásé. Színművei - az őrültség és belátás dilemmájával - a regények előfutárai.
|
|