|
|
A Németh László-i gondolkodás súlypontja 1947 tájt -regényíró korszakának nyitányaként - az etikára tevődik át. Már a drámákban nyomon követhető, hogyan erősödik föl a szépirodalom metaforáiban „őrültség" és „belátás" erkölcsi jelentése. Most - a filozófiatanítás keretében - az életműben szétszórt etikai eszmék rendszerezésére is igénye támad. Az 1945-46-os nehéz esztendők múltán a körülmények szorítása enyhül, nagyobb mozgástér nyílik a gondolkodás autonómiájának érvényesítésére. Erősödik az íróban a világgal teremtendő összhang szándéka is. De a tematikai váltást a pálya logikája mellett a sartre-i egzisztencializmus újsága is ösztönzi. Az erkölcstan újragondolására ihleti a fasizmus történelmi tapasztalata s egyéni életének válsága is. De gondolatmenete a fordulat éve előtt - midőn irodalmunk a szociográfiai jellegű ábrázolás jegyében születik újjá, s nyoma sincs benne az ötvenes évek végén kibontakozó etikai problematikának - írói aggodalom és program is: egyaránt figyelmeztet az extenzív világkép egyoldalúságára és a szocialista erkölcs konkrét megfogalmazásának időszerűségére.
A Németh László-i erkölcstan filozófiatörténeti tudatosság s írói tapasztalat szövődése. A szókratészi „hang" az etikai immanencia törvényét igazolja számára, de irracionalizmusának kiigazítására a természettudományt hívja segítségül. Arisztotelész a kétféle erény, az észbeli és erkölcsi megkülönböztetésével és összekapcsolásával nevelési modelljéhez ad ötletet, a túlzás és hiány középhatárának tanával, a tévékenységben formálódó lelki alkat s a „nemes becsvágy" gondolatával a természeti és társadalmi ember dialektikájának tisztázását segíti elő. A „belátás" moráljának kidolgozásában hatással van rá Spinoza, aki Etikájában a természet gyengeségét az ésszel kormányzott indulat receptjével s a „lappangó pogányság" életvitelével gyógyítja. De merev determinizmusától már idegenkedik. Kant kategorikus imperatívusz-tanában méltányolja a törekvést, mely az egyéni erkölcsnek abszolút érvényt akar szerezni, de elhatárolja magát a benne rejlő isten-pótléktól. „A gyakorlati ész transzcendens törekvése mi más, mint a szívünkbe írt tizennyolcadik század teológusa: a gyakorlati énre, természetébe próbálja beírni az Istent; rendszere voltaképp a protestáns vallástörvény igazolása" - állapítja meg róla. Nietzschét jobbára már csak bírálja: individualizmusában az erkölcs „az önkény, a sokféleség káoszába hull", félistenek számára készült erkölcstanából „gonosztevők menlevele" lesz a fasizmusban. Az egzisztencializmusról vallott álláspontját Németh Sartre Vexistentialisme est un humanisme című brosúrája megjelenésekor fejti ki. (Heidegger metafizikája túl elvont ahhoz, hogy számára indítást adjon.) Becsüli benne az erkölcs magas igényszintjét. „Az ember a teljes elhagyatottságba vetetten kezd el élni, erkölcstan nem előzi meg, ő maga teremti azt tetteivel" - írja. Lehetőségeink, körülményeink csak a választás anyagát szabják meg, a választással az ember önmagát szabadon alkotja. Minden ember a maga erkölcsével az egész emberi életnek keres megoldást. De több a különbség, mint a hasonlóság a Németh László-i és a sartre-i etika között. Minden morál „erkölcsi lángelmét" képzel el hívében, de a túl magasra rakott léc a kevésre képesek számára veszélyforrás. Németh szerint az etikának demokratikusabbnak kellene lennie. „Ha egy keresztény nem jut el az erényig - eljut az erény mutatásáig. Az egzisztencializmus veszélyei, úgy érzem, nagyobbak. Egy tökéletlen egzisztencialista igen könnyen lehet igazolt bűnözővé" - érvel. Egy másik kifogása, hogy az egzisztencializmus abszolutizálja a szabadság fogalmát: a választás aktusát elszakítja meghatározottságától. „Sartre-nak igaza van, hogy a determinizmus erkölcsi tunyaságra indít... De nem történik-e hasonló, ha indeterministák mondják: teljesen szabadok vagyunk, döntéseimtől függ, hogy mit teszek, a tettek súlya áll elhatározásom felett. Ha a determinizmus a megszokott, a törvényszerű, a sablonos felé húz, nem ugraszt-e ez a szokatlan, a szabálytalan, a különös, a gratuit tettek felé? Egy indeterminista nem a személyét igazolná-e, úgy, mint a determinista az erkölcsi renyheségét?" - vitázik. Kötöttség és szabadság nem lehet alternatíva, inkább fokozat, arány és viszony. „A tett kötött és szabad, olyanféle viszonyban van, mint a megoldás a differenciálegyenlettel: a megoldásoknak egész mezőjük van, de mind ugyanannak a differenciálegyenletnek a megoldása." A választásnak határt szab társadalom, emberi természet. Németh László további ellenvetése, hogy az egzisztencializmus a reménytelenség világképébe hajlik: a társadalomban nem szövetségest, hanem ellenfelet lát. „Annak, hogy egy vallás vagy szemlélet pesszimista vagy optimista: megvan az ismérve. Idegen-e az embertől a világ: vele szemben kell-e érvényesülnünk, harc-e az érvényesülés." A buddhizmus és a germán filozófia (Schopenhauer, Nietzsche) eredendően pesszimista, a kereszténység és a természettudomány szelleménél fogva optimista. „így nézve hiába önti le az Eddák komorságát Sartre a népszerűsítő francia világossággal. Optimizmusa: némi tettre hívó kedv; pesszimizmusa: a tett túlbecsülése." Az optimizmus csak erkölcsi máz a világ abszurditásán. Nem erkölcsi táplálék, hanem sötét, ijesztő csönd, a kétségbeesés morálja számára a nihil kihívása. Az egzisztencializmust se biológia, se szociológia nem igazolja. Embert és társadalmat egymással szembeállít, pedig az erkölcs viszonyfogalom, egyén és világ kölcsönös cseréje.
A Németh László-i etika természetét az egzisztencializmussal folytatott polémia élesen körvonalazza. Immanens értéketika az övé, középpontban az ember növéstervével, amely belülről fejlődik, s nem deduktív levezetéssel készül. Erkölcsi gyakorlat s belátás a szülője, nem isten vagy törvény parancsa. A kinyilatkoztatás fölmenti a vallásos embert az önálló gondolkozás felelőssége alól. A társadalom az ember számára nélkülözhetetlen erkölcsi atmoszféra s keret, de követelménye nem ér le az erkölcsiség gyökeréig, így, mint értékmérő, túl tág. önnön erkölcsét az egyénnek magának kell kiküzdenie: ha felnőtt, nem hagyatkozhat már a vallás vagy a jog járószékére. A Németh László-i erkölcsiség dinamikus folyamat, felelős döntések láncreakciója, sorsválasztások viszonylagos önállósága, amely mint erkölcsi igény -életelvvé szilárdul. Nincs kódexe, mert nem zárt rendszer, hanem nap mint nap megújuló szabályozó. Az erkölcs: belső parancs, a kijelentéses morál tekintélyével szemben az emberi természet ingadozását követi, de hordoz bizonyos állandóságot igényszintben, a karakter erejében, a gondolkodás érzékenységében. Németh számára az etika individualizációja visszafordíthatatlan alakulás. „Az egyéni erkölcs világából a gyóntatószékhez visszamenni, alig lehet más, mint komédiázás. Az ember egy baklövés után gyerekként eshet az apja lábaihoz, de aztán mégiscsak föláll és felnőtt emberként él tovább" - írja. Akik megpróbálkoztak vele, mint például Dosztojevszkij, kudarcot vallottak. A XIX. századi liberalizmus erkölcsi anarchiájának s a XX. századi fasizmus antihumánus brutalitásának nem lehet megoldása az idő visszaforgatása. Ahogy az egyéni agyvelők sokfélesége nem teszi fölöslegessé a logika egységes tudományát, úgy az erkölcs individualizálódása se jelentheti a „mindent lehet, amit a törvény nem tilt" félelmetes szabadságát. Az emberiség etikájának megújulása csak a készülő ezer és ezer egyéni erkölcstan szerteágazó, mégis egyetlen irányba tartó útján haladhat egy olyan társadalomban, amelyben az ember és az emberiség érdeke egybeesik. A szocializmus megszünteti az egyén és a közösség történelmi szakadását, de a mindenki külön morálját mégsem uniformizálja, hanem a humánum önkibontásának egyetemes érvényével tölti meg.
A Vásárhelyt megfogalmazott írói etika alaptörvénye: ember és társadalom kölcsönhatása. Az Emberi színjáték morális fölfedezése még ilyesféle volt: „Az ember nagyobb ösztönei nem vezethetők le az élet kétszerkettőjéből; a társadalomban élünk, de lelkünk köldökzsinórja kifelé vezet; az üdvösség a mi magunk ügye, életünkben dől el s életünk fölötti erőkkel szemben" - írja Németh az Ember és szerepben. A világ egyelőre még csak terepe az üdvösségösztön gyakorlásának, a morál a természet reánk mért adománya, s ha az író jó ügyet szolgál, nem másokért, hanem önmagáért teszi. A negyvenes években változik a képlet. Az egyik tanórai jegyzetben a kétféle - a Szabó Dezső-i és a Móricz Zsigmond-i - írói erkölcs szembeállításáról, értékeléséről olvashatunk. Szabó Dezső a XIX. századi - darwini alapú - individualizmus megtestesítője: az egyén csak a társadalom ellenében érvényesítheti önmagát. Nietzschei típusú korlátozott nagyság: szókincse heroikus, de szűk. Vele szemben Móricz képviseli az igazi individualizmust: személyes viszonyban él a világgal, hagyja magát általa megtermékenyíteni, nem zárkózik el saját gőgjébe s tehetségébe. Életelve, hogy a természet ajándékát bennünk csak a világ segítségével lehet kifejleszteni. Rengeteg emberrel teremt kapcsolatot, végigszenvedi az életet, nem kíméli magát a világtól. De ez nem önfeladás, hanem gazdagodás: így érheti el, hogy tehetsége az élet minden területére kiterjeszkedik, s ezzel kiapadhatatlanná válik. Szókincse a sokszorosa Szabó Dezsőének: minden mondatában van valami találmány, önkibontás számára nincs világ nélkül. Németh László előtt Ady öntörvényű szörnyetegnagysága múltán Móricz Zsigmond realizmuséhsége válik példává: a világban élni s gondolkozni írói morálja. Anélkül persze, hogy ezzel emberi autonómiáját föladná. Mert „szükség van a barátság, szerelem, az emberi kapcsolatok vitaminjára", hogy képességeinket kifejleszthessük, de ennek nem a jellegvesztő föloldódás, hanem az önállóságot megőrző kölcsönhatás a módja. Az ilyen csereviszonyban a társadalom nem akadályozója az emberi kiteljesedésnek, hanem inkább ösztönzője.
A Németh László-i etika nemcsak a társadalom felé nyitott diszciplína, hanem a biologikum felé is. Már a filozófia szerkezetében az idegrendszer, a reflexív fölépítésére ismer az író: „Érzés-kapcsolat-mozgás: ez a reflex. A metafizika és ismeretelmélet az érzéki hatás és érzékelhető tudománya; a logika (s a mi „valóságtudományunk") a kapcsolatoké; az etika pedig a cselekvésé" - írja. Az erkölcs fogalmát így határozza meg: „A szöveti növekedés lezártával az irányítás egyre inkább az idegrendszerbe helyeződik. Erkölcsnek azt a bonyolult idegi regulációt nevezzük, amely a testi kibontakozás alatt, de főként annak lanyhulásával harcoltatja az embert további kifejlődéséért." Az ősszervező a pete életét, a belső elválasztás a hangulati és akarati állapotot determinálja. Az idegrendszer a test finomodásával a lélek alapjait rakja le. Az erkölcs az érettség magasabb fokán belépő biológiai erő: az egyed intellektusát - miközben a faj fejlődését ismétlőn „a kényszerűségtől a szabadság felé" halad - önnön egyéniségének kiformálására ösztönzi. Az erkölcs az utolsó, a legmagasabb rendű a fejlődésünket irányító élettani szabályozók között. Németh László egyes polgári filozófusok nyomán elbiologizálná az erkölcs fogalmát, amely mégiscsak társadalmi tudatforma? Egyoldalú föltételezés, melyet maga az író igazít ki az élettani és a tudati folyamatok kölcsönhatásának megállapításával. Az erkölcs számára kettősség. Kérge feltételes reflexekből kívülről épül, magva viszont az önfejlesztés belső biológiai motorja. Az előbbinek manipulatív szerepe van: az embert beilleszti a világba; az utóbbi az érvényesülési ösztönt fejleszti nemes becsvággyá, s ezáltal válik a fejlődés hajtóerejévé. Az ember kettős meghatározottság: természeti és társadalmi lény egyszerre. Ez erkölcsében is tükröződik: a morál nem más, mint természet és társadalom párbeszéde az emberhez. Az élettani és az erkölcsi (más szóhasználatban vallási) ösztönök Németh szemében nem azonosak, de hatnak egymásra, átmennek egymásba. A biológiai ösztönök (érvényesülés, kielégülésvágy, társas hajlam) alacsonyabb, az etikai ösztönök (önkifejtés-, üdvösség- és gyülekezeti ösztön) magasabb rendű minőségek. A nevelés tulajdonképpen kapcsolatteremtés: erkölcsi ideák beágyazása az ember tudat alatti világába, vagy megfordítva: a génekben hozott hajlamok megnemesítése etikai példákon. A pedagógia célja, hogy a társadalom „érdekeit, kedvenc nézeteit, néha bogarait a feltételes reflexek kialakítása révén" a biológiai regulációval hozza kapcsolatba, s így „létünk mélyébe kiirthatatlanul beágyazza". A Németh László-i etika komplex - társadalom- és természettudományi - szemlélet. Az erkölcs - tanítja Németh László - a természet és a társadalom által determinált, ösztönbe s tudatba írt teleologikus növésterv. „Az ember maga is egy »lehet« - rügy a nagy potenciaburjánzáson, ami a világ... már fogamzása percében mint feladat nyomul be a meglevő dolgok közé" - írja A „vallásos" nevelésről című tanulmányában. Híd, átjáró a „van"-tól a „lehet" felé. Képességek mozgósítója, megvalósítója, s ezzel a társadalmi fejlődés emberi vetülete. De csak közvetlen, s nem végső mozgatója az egyedfejlődésnek, mert a képzelet, „a Lehet nagy előhívója is alá van vetve a Világjellegnek". Az erkölcsi idealizmus tiszteletben tartja önnön határait, nem csap át metafizikai világmagyarázatba. Az erkölcs nem helyettesíti, csak közvetíti a történelmi erőket. Németh László erkölcsiségére nem jellemző a gyakorlati ész kanti ellentmondásossága. Az emberben levő kettősség - a „van" és a „lehet" feszültsége - nem szeli ketté az embert ideálképre és esendő valóságra. Kötelesség és boldogság, szándék és eredmény a Németh László-i etikában nem antinómia, hanem egymást kölcsönösen vonzó s megtermékenyítő pólusosság. Az epikureizmus is, a világmegvető aszkétizmus is zsákutca az író gondolatmenetében.
Laikus etika a Németh Lászlóé. Később, már a sajkódi korszakban, nemcsak a különbséget, az analógiát is megfogalmazza a vallási, az erkölcsi és az államépítő emberi ösztönök között. Ez az átfedés azonban inkább csak terminológiai természetű. „Aminek a vallásos ösztönök ápolását át kell vennie: filozófiának s nem vallásnak nevezem... a filozófia segítőtársak nélkül is alkalmas lehet a vallásos ösztön ápolására" - vallja meg etikája világi jellegét. Vallás, filozófia: számára a történelem egymást váltó korszakai. Vásárhelyt nem teologizál az író. Az újkor nagy szellemi vívmányának tartja, hogy a vallás és a társadalom erkölcse a felvilágosodásban elvált egymástól.
A Németh László-i erkölcs inkább praxis, mint teória. „Más kérdések érdekesek, az erkölcsiek azonban életre menők. Minden erkölcsi elmélet - ha valóban erkölcsi - gyakorlatunkhoz szárnyat bont vagy megsemmisítéssel fenyeget. Megírom vele egész életünk vívódását" - fejtegeti etikai vázlatában. Gondolatmenetének konzekvenciái föllelhetők az írói életmű alakulásában, egyszersmind a pedagógus súlypontcseréjében.
Az „emberi kapcsolatok vitaminja" új hőstípust érlel:
Kárász Nellit és Égető Esztert, akik már nem a kiválás, hanem a világba való beilleszkedés törekvésében oltalmazzák morális tisztaságukat. Kettős kötöttségben élnek: a szolgálat erkölcse a társadalomhoz, a szókratészi fón tisz daimoniósz a bennük védett morális szigethez kapcsolja őket. Egyszerre élnek a társadalomban és a társadalmon kívül. A Németh László-i erkölcs természeti és társadalmi eredetének eszméjétől, a „mag és héj" elméletétől nem független a biológiai realizmus írói ábrázoló módszerének kifejlődése. Az „őrültség" és a „belátás" magatartásformái a növényi és állati természet létmetaforáiban morális jelentésrétegekkel gazdagodnak. „Az egzisztencialista ragadozó mintája az állat; a növésterv mintája a növény. A hősi - ez inkább misztika -nem osztozik a kor tett-mániájában. A tett akkor jön, ha a lét elakad. A legnagyobb tett: lenni és nem szorulni tettre. Az organikusan növő életben ritkák a sartre-i választások: nem harc, hanem idill" - olvassuk A választásról című fragmentumban. Nem nehéz a fejtegetésben Takaró Sanyi és Kárász Nelli, a csomorkányiak és Égető Eszter figuráira ráismerni: szembeállításukban kétféle - individuális és biológiai - erkölcsi modell testesül meg. Az „organikusan növő" élet szükségszerű kifejezési formája a regényműfaj. Az erkölcsi értékek - munkaszeretet, társadalmi ösztön, gondolkodói önállóság stb. - általa válhatnak esztétikummá.
*
1947 körül - miközben a 8. leányosztályból „drága jó nyolcadik" lesz - a pedagógus Németh Lászlóból szükségszerűen lép elő a didakta mögül a nevelő. Érdeklődésében a tanítvány és tanár emberi viszonya kerül középpontba. A tanórai jegyzetekből ekkortájt húzható elő egy neveléselmélet is. A nevelés Németh szerint beavatkozás a természetbe. Célja, hogy az embert „képessé tegye az önnevelésre". Eszménye persze koronként változó: a görögök a harmóniát, a rómaiak a karaktert, a középkor az erényt, a reneszánsz a sokoldalúságot, a klasszicizmus a gondolkodás higgadtságát, a naturalizmus a természetességet próbálta az emberben fejleszteni. A pedagógia és a politika e célokban találkozik egymással: az előbbi az egyed, az utóbbi a társadalom lehetőségeit idézi meg. Nevelés tanítás nélkül - és megfordítva -hatástalan. A tanítás az értelemre, a nevelés az erkölcsi érzékre hat, egymást - a szenvedélykeltéssel - kölcsönösen erősíti. A szoktatás az erkölcs kérgét gazdagítja a feltételes reflexek kiépítésével. Az igazi nevelés azonban az erkölcs magvára irányul, s az egyéniség önkibontását ösztönzi, mint érzület, akarat és ítélőerő gondozása. A nevelés, mint az orvostudomány, művészet: érzék, ösztön kell hozzá, hogy - az egyszeri, az egyedi fölismerésével - sikerre vigyük. Az emberi fejlődés individuális természetű, egyedül általános törvényszerűségekkel nem lehet leírni. Ezért nehéz hozzáférni a nevelés tárgyához, s ez az oka, hogy az eredmény is bizonytalan.
A nevelés módszerei Németh László szerint az atmoszféra, a táplálék bősége és a védelem. A család, iskola légköre legyen nyugodt és állandó. Az erkölcsi táplálék főképpen a szülő és pedagógus példaadásában jelenik meg. A példamutatás ne legyen brutális, inkább alkalmazkodó. A túl szuggesztív egyéniség csak utánzókat képes nevelni, a túl bátortalan pedig - mivel a szabályozatlan, féktelen gyermeki természetbe lehetetlen az alkalmazkodás ösztöneit beleplántálni - akaratlan akadályozója a fejlődésnek. A brutalitás gátlást szül, a passzív egyéniség hatástalan. A példa olyan legyen, amihez a tanítvány hasonlítani akar,de ki is tud nőni alóla;úgy lehet követni, hogy közben az egyéniséget nem fojtja el. Pestalozzi a modellje, nem Szókratész. Az erkölcsiség választásokkal fejlődik. Már a két szülő: választási lehetőség két embertípus közt. A nagy családok nevelési eredményei a kínálat bősége okán jobbak. A jól megszervezett iskolai osztály: kicsiben maga a társadalom. A koedukáció, a szociográfiai és pszichológiai értelemben vett heterogén összetétel a legjobb táptalaja a pedagógiának. A védettség tudata pedig minden nevelésnek nélkülözhetetlen föltétele.
A nevelésnek Németh László pedagógiájában éppúgy megvan a biológiai időzítése, mint az oktatásnak. Hiba, ha a tanár felnőttet lát a gyermekben. A korai érzelemkeltés hazugságra, képmutatásra késztet. Kritikus időpont a serdülés állapota. Könnyen megesik, hogy meddő marad az önérvénye-sítő ösztön: csak a célt képzeli el, a hozzá vezető út fáradságát már nem vállalja. A karrierista önimádat is elvágja a fejlődés esélyeit: aki mások fölé akar kerülni, önmagát szegényíti. A jó iskola a fejlődés oltalmára épül. Kibontakozik benne a természet adottsága, s a gyermek közösségi lényként általa épül be a társadalomba.
Minden pedagógiai elmélet próbája a gyakorlat. Németh Lászlót, a nevelőt fényesen igazolja: tanítványaiból szinte kivétel nélkül, ha egykori tanárukra terelődik a szó, évtizedek múltán is az emlékező szeretet szenvedélye lobban föl. A humánum utánozhatatlan tisztaságát tisztelik benne. Egyik diákját, akit az egyházi iskolában írott ateista magyardolgozata miatt fegyelmi elé állítottak, tekintélyével a kicsapatástól menti meg. Egy másikat az elvakult nacionalizmus túlzásaitól óvja: „A dühös nacionalizmust szánni kell: elzárja magát a többi népek lelke és kincsei elől." A „drága jó nyolcadik" osztálytól a 47-es ballagáson „könnyekkel küszködve" köszönt el, mint apa a gyermekeitől: „Mint ahogy a tengerész nem tud meglenni a tenger mormolása nélkül, úgy nem tudok én élni leányaim híján" - jegyezte föl búcsúszavait a helyi lap riportere. Könyvtárát szétosztja tanítványai közt, mindegyik még egy verset is kap tőle emlékkönyvébe. Pap Eszter Ida ezt:
Olasz Jusztina pedig ezt:
Az érettségi vizsgán a tanárban a legnagyobb a drukk, pedig senki se bukik. Hogy a kölcsönös szeretet nem egyedi eset, vándorlása bizonyítja. A „drága jó nyolcadiknak" hamarosan riválisa akad. A távozásuk után átvett hetedikről írja később naplójában Németh László: „Középiskolai tanár még aligha forrt úgy össze osztállyal, mint én ezzel." A 47-48-as tanévre még külön életét is föladja, beköltözik az iskolába. A lánygimnáziumi igazgató lakásából kap egy szobát, ablaka a kertre néz, ahonnan „kellemes iskolazaj" szűrődik be. A nevelő metamorfózisa az oktatóra is visszahat: tanításában előtérbe kerülnek a közösségi formák s módszerek - a diák-színpad, az önképzőkör, a kirándulás, az esti beszélgető séták. Egyre otthonosabban érzi magát a tanárok között is, különösen a leánygimnázium tantestületének családias légkörében.
A pedagógiai érosz köti meg - a célok azonossága mellett -az államosított iskolában. Pedig nem kis terhet vállal vele: a vásárhelyi műhely kedvező izoláltsága szűnőben, a hat könyvre kötött szerződés emberfeletti munkát követel, kétségek gyötrik, az egyházi iskolai védettség föladásával nem szolgáltatja-e ki magát a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban dolgozó ellenfeleinek. Vallomásértékű az Ortutay Gyulának írott levél: „Az idén már csak azért vágtam neki a tanévnek, mert az államosítással járó tanár-vándorlásban nem akartam az iskolát cserben hagyni." Németh László nyugodt lelkiismerettel írhatja alá esküokmányát, nem a megélhetés kényszeréből, hanem belső meggyőződésből teszi:
Hódmezővásárhelyi Állami Leánygimnázium
Tanári eskü
Dr. Németh László VKM-ből kihelyezett óraadó tanár a hódmezővásárhelyi áll. leánygimnázium igazgatói hivatalában az alulírott napon a következő hivatali esküt tette le. Én, dr. Németh László esküszöm a Mindentudó és Mindenható Istenre, hogy a Magyar Köztársasághoz és annak alkotmányához hü leszek ; Magyarország törvényeit, törvényes szokásait és a kormány rendeleteit megtartom; hivatali elöljáróimnak engedelmeskedem, a hivatali titkot megőrzöm és hivatali kötelességeimet pontosan, lelkiismeretesen a nép érdekeinek szem előtt tartásával teljesítem. Isten engem úgy segéljen! Hódmezővásárhely, 1948. július 11-én
| Rácz Miklós s. k. | Dr. Németh László s. k. |
| gimn. igazgató, esküt vevő | esküt tevő. |
Németh Lászlónak nem volt vitája az államosítással. Egyetértett vele: az állami munkakör fönntartás nélküli vállalása, az esküokmány aláírása gesztus volt részéről a szocialista pedagógia ügye mellett.
A pedagógia a Németh László-i életműben ezekben az években válik szépirodalmi témává. Nem virtuálisan, hanem valóságosan. A regényekben, drámákban egyre gyakrabban jelennek meg a tanárhősök: Kovács Endre és Méhes Zoltán, Sárkány Béla és Apáczai. Az Égető Eszter egyik ábrázolási rétegében: pedagógiai esszéregény. A Drága jó nyolcadik egészében annak készül. A dilemma: az író és a tanár korábbi belső párbeszéde - legalábbis egyelőre - föloldódik.
*
A „drága jó nyolcadik" arcképcsarnokából különösen két portré rajzolódik ki élesen. Az egyik T. E.; „a legeszesebb diák, akivel fiúban-lányban dolgom akadt, ő az igazi őstehetség, nem népi származásáért, hanem igazi lentről jött torokkal inná ki, amit az emberi műveltség számára összegyűjtött. A kosárlabdától a fizikáig mindenben a legmohóbb tud lenni. Aiint a szőlő, megszakasztja magát, ha nem kötik s nem nyesik... egy női Szabó Lőrinc" - írja róla Németh László. De arra is van képessége, hogy körötte közösséggé szervezze az embereket. „Ólmeleg" sugárzik belőle - mondja jellemzésül róla az író tanár barátjának, ő lesz majd a Nagy család hősnőjének modellje, s 1952-ben neki készül Németh László Aranykor című, gondolatait summázó esszésorozata, egyszemélyes folyóirata. A Drága jó nyolcadik-ban. „az osztály esze", Tóth Etel néven szerepel. A másik G. E. őt az író 1947 nyarán olaszra tanítja: „Az lett volna a honoráriumom, amiért a tanítóképzőre előkészítettem, hogy megtanul a kedvemért olaszul. Nem véletlen, hogy olaszul - úgy tud kacagni s elszomorodni, ahogy csak Szicíliában. No de hát ő nyelvtehetségnek nem éppen félelmetes, ő csak a magyar és történelemben, s még inkább a tanár úr becsültetésében, a virágkosárban - s elpirításban volt jeles. Amikor azt kérdeztem, mért megy tanítónőnek, hisz a tudásából egy alapvizsgára is telne, azt mondta: De amikor én úgy szeretem a kicsinyeket. S nemcsak a kicsinyeket: a kapálást is. Kinéz az ablakomon: kié ez a gazos kert a Laci bácsi ablaka alatt? Egy órával azután, hogy elment, neszt hallok a kertemből -ott kapál mezítláb, ahogy a tanyájukon megszokta. Pesten egyszer volt, de inkább a tanyára vágyik, mint Budapestre. Hanem Vörösmartyt ő szerettette meg velem. Ha T. E. az eszem lánya, ő a szívemé" - írja róla. A Drága jó nyolcadik-ban pedig így jellemzi: Csányi Éva „újvárosi lány volt, ha nem is tartozott a legjobb diákok közé, dolgozataiban volt valami abból a bennszülött kedvességből, amit a belvárosi, betelepedett tisztviselő-családok éleseszű lányaiban hiába keresni". ő a modellje az 1947-es drámaterv - Beethoven olasz szerelme - női főszereplőjének. „Minthogy Emil bácsinak volt egy Beethoven-könyve, Méhesnek pedig egy drámaterve Beethoven olasz szerelméről, rendesen Beethoven körül csaptak föl ezek a kérdések... Ha Beethoven szerelméről volt szó, ő volt abban a kis faluban, ahova Beethoven az olasz orvos lányához kijárt; úgyhogy Méhes mindjárt kérdésekkel halmozta el a sétahely tája felől, amelyen a süketülő Beethoven számára a pásztor furulyája egyszer csak elhallgatott" - olvassuk az Égető Eszterben. Jancsó Amál alakját a Szörnyeteg-ben ugyancsak róla mintázta az író.
A „valóság regénye" félbemaradt Vörösmarty-dráma. G. E. is megkapja a maga emlékkönyvi versét:
Kapcsolatuk története Sárkány Béla érzelmi krónikája. „Életreményre gyulladás. Ez húzott ki a drámai kelepcéből. Ez tette életem idillé" - vallja. És kezdettől fogva jelen van benne a kétség. „Egy ötvenéves gyermek, a hit játékházában" - fogalmazza meg az irónia nyelvén Amál. De „meleg biológiai iszapfürdő" helyett az apa-leány és a pedagógustanítvány kapcsolat emberi gazdagságának többletével! Ez az oka, hogy Sárkány utólag se vonja vissza kísérlete naivságát. „Megérhettem volna én az ötvenedik évem, ha egy oktalan remény, időnként, amíg a szív lélegzetet vesz, föl nem függeszti bennem az emberekről való tudásomat?" -összegezi sorsa tanulságát a főhős, már a szakítás után. A „szív kalandja" azonban tragikumba fordul; kiderül, hogy az igazi érzés Amálban a borzalom, mely „a sok hamis alól, mint belátás, hála, nevelés, emberség... egyszer csak kitör." A Szörnyeteg ugyan a húszas évek történelmi atmoszféráját idézi, de e belé szövődő modern pedagógiai eszmék nyilvánvalóvá teszik vásárhelyi aktualitását. „Lírája, panasza, a polüphémoszi fájdalom belefúlt a külső képbe", de maga a drámai probléma nagyon is személyes. „Mi az oka, hogy egy ember, aki kapcsolatokban lélegzett, barátság, szerelem, apaság, mester-tanítványi viszony gyökereivel akart az életbe kapaszkodni, java erejében elmagányosodik, mint alkotó hamvába hal, ahogy a többiek gúnyolják: szörnyeteg lett?" - foglalja össze később a Negyven év önvallomása.
öregedő élete „legboldogabb tavaszáról" 1948 nyarán, a sárospataki kollégium porta melletti kis szobájában, Németh regénybe kezd. A Drága jó nyolcadik-ból azonban csak az eleje készül el, a mű végül is töredékben marad. Az írót zavarhatta a modellek érzékenysége, de az abbahagyás valószínűbb magyarázata a történet közelisége, kulcsjellegű konkrétsága s az „algebrai érvény" megteremthetőségének nehézsége, így aztán az írói naplóban reked a valóság regénye, jelenetei önéletrajzának fejezetei. A főhős, Kovács Endre „a forradalom alatt egyetemi tanárságot vállalt s a fehér időkben nyugdíjazták. Most vidéki tanár." (Az írói alteregó a tanártárs Karádi György alakjába költözik.) Bosszúságát a tanóra kudarcáért a 8. leányosztály orgonacsokorral engeszteli ki. „A drága jó Bandi bácsi" címzésben azonban Csányi Éva „nefelejcs szemű betűire" ismer, s e motívumból bontakozik ki aztán, ha megírja, a „tragikusan végződő tanár-diák regény" cselekménye. Egyes epizódjai a naplóból s az író elszórt nyilatkozataiból ismeretesek: a ballagás, az érettségi, a kacérság az osztálytárs esküvőjén, az Irodalom 45 után című esszében is megírt magántanfolyam, a tiszai kirándulás és a kecskeméti út, Tóth László támogatásának megszerzése a tanítóképzői fölvételhez, az Iszony diktálása a katolikus temető padján, félelmek s viharok stb. Az alapgondolatot a hős a már elkészült első fejezetben megfogalmazza: úgy érzi, „az élet nemcsak művekből, munkákból, hanem kapcsolatokból is áll."
A Drága jó nyolcadik-at Németh László az Égető Eszter írása kedvéért teszi félre. E fordulat jelképes: az új regény is az elvesztett édenről szól, az emberi természet „egyetlen hajszáláról", amely elválasztja tőle, de az önérvényesítés gátlásos ösztönénél már hatalmasabb erkölcsi erőnek bizonyul benne a családi kohézió. Kárász Nelli még a maga külön világát védelmezi, környezete elől önnön egyéniségébe szökik, mert képtelen keveredni a világgal. Égető Eszter számára a család természetes keret, melybe a közösség melegét kell belesugározni. A házasságban - tanítja Németh László -két kísérlet kapcsolódik össze: a természeté és a vállalkozásé. Az egyik szervezetnek otthon kell lennie a másikban, ugyanakkor arra kell törekednünk, hogy feladat, hajlam, képesség összehangolásával a család munkaközösséggé váljék. Az eredmény azonban nem kérdőjelezheti meg a szándékot; Égető Eszter sorsa épp azt példázza, hogy a szolgálat erkölcsének érvényét kudarcok sorozata se függesztheti föl. A hősnő háromszor is visszafojtja magában az életösztön kísértését: Décsi Feri, Szirmai doktor, majd Szilágyi tanár úr érzelmi ajánlata helyett a kötelesség szavára hallgat. Kárász Nelli még reménykedik a szökés tolsztoji gondolatában s a cenci szigetmagányban, hite a Pécsett, majd Sárospatakon megtelepedni szándékozó Németh László-i tervekkel rímel, de Égető Eszter számára a megoldás immár lehetetlen.
A szellemi családot a vérségiből kell megépíteni. Az író Vörösmarty-drámája az önmagán vett morális győzelemmel zárul: 1948 végén visszatér családjához. A valóság regénye, melynek az Iszony különös lírai csillogását köszönheti, az Égető Eszter-i életelv vállalásával fejeződik be.
Az író körül is oszlóban a magány. 1946 végén új folyóirat indul: a Válasz; Németh jó fórumra talál benne, tán legsűrűbben megjelenő munkatársa lesz. Az Iszony sikere pedig a kritika hangvételén módosít: a hallgató író státuszát fölváltja az alkotóéval, így egyre szaporodnak a rokonszenv s elismerés gesztusai. A kizsibbadás esztendői után Németh László újra visszatér az irodalom életébe. Nem vezérként, de olyan íróként, akinek a szavára mindig figyelni kell.
A Válasz a koalíciós idők legszínvonalasabb irodalmi folyóirata. Hasábjain jelennek meg a kor legnagyobb írói alkotásai: Illyés új versei s Hunok Párizsban című regénye, Szabó Lőrinc Tücsökzené-je, Németh László Széchenyi-je, regényei közül az Iszony és az Égető Eszter nagyobb része. Közben új tehetségek kibontakoztatásának föladatát is vállalja: Sarkadit és Pilinszkyt, Cserest és Szeberényit, Fodor Andrást és Kormost indítja útjára. A legszerencsésebb kéz szerkeszti: Illyésé, aki egyszerre otthon van Európában és Magyarországon, fölötte áll a népies-urbánus elfogultságoknak, tán egyedül képes összekötni a népi írói mozgalmat a munkásmozgalommal és a baloldali polgári értelmiség csoportjaival. Illyés egy személyben testesíti meg a klasszikus író értéktudatát és tekintélyét, valamint a közéleti ember mozgékonyságát és gyakorlati érzékét.
Az új Válasz bírálói a szerkesztőt a régi Válasz hagyományának merev folytatásával vádolták. Pedig a programadó cikk - és a későbbi szerkesztői gyakorlat - az alakító vállalás gondolatát fogalmazta meg. Az egykori lapnak Illyés három nagy eredményt tulajdonított: „Izzóra fújta a magyar agrárszocializmus szétrúgott parazsait. Kiragadta a magyarság fogalmát az ellenforradalom markából, s öntudatra ébresztve az értelmiség, különösen a vidéki értelmiség nem kis seregét, a magyar sors gondolatát a társadalmi fejlődés, sőt társadalmi forradalom irányába hajlította." De nem hallgatta el a hibáit se: tudomásul vette a városi munkásság külön útját s a polgári értelmiség ellenséges szemléletét. Az új Válasz korrekciója volt a népi mozgalom harmadikutas hagyományának. Nemcsak az aktuális célokat fogalmazta meg (kissé szűkösen) : „a szegény parasztság anyagi és szellemi egyenjogúsítását" - hanem időt állón mérte föl az ideológiai távlatot is. „Európa népeinek most következő félszázada arra megy, hogy a nacionalizmus igazán maradi légköréből kibontódva miképp erjedjenek át külön-külön, majd együttesen, a szocializmusba s azon át abba az új erkölcsiségbe, amelynek épp a szocialista eszme a legfőbb tünete" - írta Illyés. A mi számunkra létkérdés a fölismerés - folytatta, mert „elvész a magyarság, ha a reakcióba hátrál, ha a szorultságából nem tudja kivágni magát legjobbjaival a neki való demokráciába".
Ami a kritika számára eklektikának tűnik a Válasz-ban, nem engedékeny liberalizmus, hanem tudatos szerkesztői politika. Illyés tágítani akarja a mozgalom határait: a lap előzményei közt legalább oly joggal tarthatjuk számon a Magyar Csillag népfrontos szemléletét, mint a régi Válasz szellemiségét. Nem akar egy párt szócsöve lenni, hanem azé a törekvésé, „melynek a falukutatás, a Márciusi Front, majd a Parasztpárt is csak egy-egy szárnyhada, amelynek még több szárnya és raja lehet, míg el nem éri célját" - írja.
Nemcsak népi írók a munkatársai: Veres Péter és Szabó Pál mellett Sinka és Kodolányi, valamint Tamási Áron, hanem a Nyugat második és harmadik nemzedékének képviselői: Szabó Lőrinc és Németh László, Vas István és Illés Endre, Cs. Szabó László és Áprily Lajos, Sőtér István és Jékely Zoltán. Írnak a lapba az újholdasok, például Kál-noky, de a „fényes szellők" nemzedéke is, sőt teret kapnak olyan formaújítók, mint Weöres vagy Szentkuthy Miklós. Gaál Gábor jó szemmel veszi észre, hogy a Válasz és a Fórum közt sincs leeresztve a sorompó: Benjámin, Zelk Zoltán és mások itt is szívesen látott vendégek.
A Válasz Achilles-sarka a tanulmány- s kritikarovat. Az élettel való kapcsolatot benne néha egyetlen műfaj jelenti, az is regisztráló természetű: a szociográfia. A lap elméleti cikkeit Bibó István és Kovács Imre írják. Céljuk politikai: a koalíció súlypontját a baloldali blokkról jobbra áttolni, valahová a kisgazdapárt bal- s a parasztpárt jobbszárnya közé eső területre. Ezzel a Válasz - népfrontos irodalomszemlélete ellenére - ideológiai szempontból beszűkül: a kor legfontosabb elvi, esztétikai vitái rajta kívül zajlanak. A lap inkább összegezi, mint orientálja a magyar szellemi életet. Néha jobb antológia, mint folyóirat. A legjobb szépirodalmat bátortalan kritika övezi. A lapnak van Osvátja, de nincs Ignotusa. Gyakoribb a védekezés, mint a programadás gesztusa. Németh László félelmetes pontossággal fogalmaz: „A Válasz e percben a legjobb irodalom szigete s érdeme, hogy irodalmi szempontok szerint szerkesztik." A folyóirat nem erőd, hanem sziget.
Németh az irodalmon kívül rekedtek tevékenységi lázával kötődik a Válasz-hoz. A vásárhelyi Puszták népé-töl még aggályosan határolja el magát. „Én semmiféle lapot nem készülök, nem is készültem a Válasz óta szerkeszteni, és semmi sincs olyan távol tőlem, mint hogy kéziratokat kérjek bárkitől is" - írja 1946 tavaszán Várkonyinak. De a Válasz alakuló megbeszélésén már ő is ott van, sőt 1946 késő őszén egyik Gulyásnénak írt levelében ezt olvassuk: „A februári számot én szerkesztem, abban szeretnénk egy kis Gulyásantológiát adni, egy kis bevezetővel vagy jegyzettel."
Németh nagyra értékelte a Válasz-ban a minőség szempontját, a szerkesztés esztétikai mércéjét, az értékvédő horizonttágítás törekvését. Teljesen mégsem azonosult a lappal. Fönntartásait egy Várkonyinak Pécsre küldött levélben így összegezte: „A Válasz körül túl sok politika zajlik: nem érzem egészen otthonomnak." Más kifogásairól inkább a magyar irodalom állapota, mint a folyóirat tehetett. Az író szerint literatúránknak - a történelmi változás függvényeként - új műfaji forgóra kellene áttérnie. „Nemcsak a szociográfia bágyadt el, bágyadóban vannak mindazok a műfajok - regény, társadalmi is -, amelyeknek az adott lendületet, hogy társadalmi átalakulásért küzdöttek... Ha a harmincas évek elején az irodalom esszégazdálkodásra tért át, ma megint a vers a vezető műfaj. Ami jelentős jelenik meg: az majdnem mind vers - vagy legalábbis költészet" - írja Irodalom 4$ után című tanulmányában. A társadalmi konszolidáció lehetővé és szükségessé teszi, hogy a „homo ludens irodalom", a „játékos költészet" virágozzék. Az olyasféle kísérletező líra, mint amit az újholdasok egyike-másika képvisel. Sőt a felszabadulás a nemzedékváltást is időszerűvé teszi. Németh szerint az új magyar irodalmat már nem lehet az ő generációjára alapozni. Ez a nemzedék széthullott: „Abból a tizenöthúsz íróból, akiknek a nevét maguk is ismerik, alig egy-kettő maradt meg virágzásban. A nyilas idők elpusztították Szerb Antalt, Halász Gábort, Sárközi Györgyöt s velük Pap Károlyt, Gelléri Andor Endrét, Radnóti Miklóst... A számonkérés némította el (joggal vagy jogtalan) Kodolányi Jánost, Erdélyi Józsefet, Sinka Istvánt, Szabó Lőrincet. A politika vitte el Veres Pétert, Erdei Ferencet, Darvas Józsefet. De háttérbe szorult urbánus íróink megmaradt java is: Cs. Szabó László, Illés Endre - sőt úgy látom: Márai Sándor. Olyan írónk, aki a korfordulón diadalmasan tudta keresztül virágozni magát, tulajdonképpen egy van: Illyés Gyula." A magyar irodalomnak a „mind szélesebb rétegekből ömlő fiatalokban" kell visszanyernie, amit „száraz ágaiban" elveszített. Németh úgy látja, hogy a Válasz - pontosabban a benne megjelenő irodalom - fékezi a kor parancsolta műfaji s nemzedéki stafétaváltást. (Például szociográfiára írnak ki pályázatot.) Mintha a Válasz nem tudná magát bátran eloldozni a háború előtti irodalom világától. Pedig - amint Németh a Szabad Szó-nak adott interjúban megállapítja - „a népi irodalom jellegzetesen a harmincas évek irodalma volt. Helyét ma a népi politika foglalja el... Természetes, hogy amit gyakorlatban lehet már csinálni, az után az irodalom kevésbé érdeklődik." Németh ráérez a Válasz dilemmájára: a hibátlan és messze látó szerkesztői program és a megvalósíthatóság ellentmondására. Az irodalom átlagának hosszabb érési időre volna szüksége, mint amit a folyóirat számára a kultúrpolitika végül is engedélyez. Egyszersmind fölveti irodalmunk szükséges funkcióváltásának problémáját, ami majd az ötvenes évek végén válik időszerűvé: közösségi indulata már nem azonosítható egykori politikapótló és -helyettesítő szerepével.
1947-től Némethet a kiadói szerződések bőségesen ellátják munkával: a Fehér Holló (Sárközi Márta tulajdona) tankönyveit, drámáit készíti elő; a Nyugat az Iszony-t gondozza, az örültek-tt a Révai köti le, ahol Illés Endre az igazgató. Ugyanitt jelenik meg Wilde-fordítása is. (A parasztpárti Sarlóval és a kisgazda Misztótfalusival - A tanügy rendezése és két dráma füzetes kiadása után - az író kapcsolata megszakad. Puskinéi mindössze - az igénytelen diákkönyvtári sorozatban - egy Jókai-regény, A kőszívű ember fiai rövidített változata jelenik meg az író gondozásában.) Az alkotói ösztön működése - egy-két kisebb időszakot leszámítva, mint amilyen például 1947 eleje, a Magyar Közösség pőrét kísérő izgalmi állapot - folyamatossá válik. Befejezett műve Némethnek ekkor már nem marad fiókban: írói státusza helyreállt.
Újraszövődnek Németh László körül a személyi kapcsolatok szálai is. Vásárhelyre időnként oly sűrűn járnak a látogatók, mint Széchenyihez Döblingbe. Nemcsak nemzedéktársak, fiatal írók, diákok is. 1947 márciusában felvidéki írók - Kovács Endre, Krammer Jenő, Sziklay László, Faragó Ödön - keresik föl Némethet. A Pécsre látogató Miroslav Krleza látni szeretné. A nyáron - az országgyűlési választások előtt egymást érik a nagygyűlések vidéken is - Vásárhelyt az író újból találkozik Veres Péterrel, Révai Józseffel, ősszel, október 18-án pesti írók szerepelnek a Tornyai Társaság irodalmi estjén: Benjámin László, Darázs Endre, Gyárfás Miklós, Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes, Palotai Erzsi, Pilinszky János, Szabó Magda. Németh is ott van. Az újholdasok - Pilinszky, Nemes Nagy - másnap is vele vannak: a leánygimnáziumban, mai terminológiával „rendhagyó irodalomórán" vesznek részt. Az író bevezetője a három lírikusi nemzedék vezéregyéniségeiként Illyést, Weörest és Pilinszkyt nevezi meg. Novemberben - a Délsziget irodalmi estje ürügyén - Szabó Lőrinc tölt lenn három napot. „Nagyon szeretem Lőrincet s gyönyörködöm is benne, de soha rosszabbkor nem jöhetett. Három vagy négy hete meg van veszve ellenem a világ: alig van délutánom, amit valamilyen címen el ne rabolnának" - írja egyik levelében. A következő évben Déry Tibor tart előadást a Fekete Sasban. Gyakori vendég Sárközi Márta is. Az óvári Széchenyi Népfőiskola hallgatói és oktatói levélben köszöntik. Az író egyre kevésbé érezheti magát Vásárhelyt magányosnak, kirekesztettnek.
1947-48 tájt változik a Németh-kritika hangvétele: az ellene szóló támadások visszaszorulnak a publicisztikába. Zelk Zoltán a Magyarok-ban az „irodalmi ellenforradalom" fogalmát veszi revízió alá: a pekáristákra, az Üj idők körére jellemző minősítés nem alkalmazható a Válasz íróira. „Németh László és Szabó Lőrinc műveinek jelentőségét, azok magas színvonalát senki sem vonhatja kétségbe" - írja. Sőtér István előbb - Apátlan irodalom című tanulmányában - a kritikus Németh Lászlót rehabilitálja, majd életművét erkölcsi példaként állítja a fiatal írók elé. „A társadalmi felelősség - olyasformán, ahogyan az akár Illyés, akár Németh László műveiben megmutatkozik -, de még a nemzetért vagy akár a kultúráért vállalt felelősség is - Cs. Szabó László nem egy kiállásának ösztökéje - épp oly kevéssé élteti a fiatal korosztályt" - írja Testvértélen nemzedék című esszéjében. Az Iszony elkészülte után Németh nem anakronizmus többé a magyar kritikában: a megújuló szépírót már nagyobb figyelemre méltatják, mint a múltból fantomként előtűnő ideológust. Az Iszony-tél - habár vannak disszonáns hangok is: Lukács Györgyé, Bóka Lászlóé, Szigeti Józsefé -úgy írnak, mint a magyar irodalom korszakos jelentőségű alkotásáról. A marxista kritikában Keszi a regény ábrázolását üdvözli: „Vádirat az ellenforradalom társadalmi rendje ellen, amelyben még az igazaknak is tisztátalanokká kell válniuk" - foglalja össze véleményét. Király István szerint az Iszony „új szakasz" Németh László pályáján, a móriczi típusú realizmus nagy kísérlete. Örkény csak etikai jelentését bírálja: „az állati erkölcs, az értelem csődje s az ösztön, a zűrzavar dicsérete" - de mint művészi alkotásról felső fokon nyilatkozik. „Az Iszony remekmű" - dicséri. A Válasz-ban négy tanulmány is foglalkozik a regény elemzésével. Sőtér klasszikus recenziója után Czibor János szögezi le, hogy az Iszony „irodalmunk jelenkori beteljesülése". Sarkadi Imre szerint: „élettani szemléletével" a regény „az egész európai irodalomban is élenjár". Veres Péter a „mélyrealizmust" üdvözli benne. Az Iszony sikere nyilvánvalóvá teszi: Németh László nem hanyatló, hanem emelkedő író.
1947 táján a korfordulóval megingó Németh László-i életmű teljesen visszanyeri egyensúlyát. A stabilitás nemcsak külsődleges jelleg - jól működő írói műhely, bő publikálási lehetőség, az élet viszonylagos nyugalmára kivívott idill -, hanem az alkotói ösztön regenerálódása is. Kiszabadulás a körülmények szorításából. Mindez tovább alakítja a mű szerkezetét. A változásnak - távolról nézve is - legalább három tünete van. Az esszé kiemelkedik a gondolkodó pedagógiába süllyedt Atlantiszából, alakot cserél, az életmű centrumképző tényezőjévé nő. Az intellektus mozgékonyságát, életerejét új műfajként jelenti be a műfordítás. A dráma helyébe lép a regény, amely a farkasüldözöttség életérzésével szemben a „belátás", a világgal való összhang törvényét hangsúlyozza.
A Németh László-i esszé korábban műhelytanulmány volt; ancilla pedagógiáé. A tanóra álruháját öltötte magára. Most nyíltan színre lép, s újra hasonlítani kezd a Tanú-korszakban kialakult mintájához. Az Előszó Móricz Zsigmond Shakespeare-tanulmányához a nagy Proust-dolgozat emlékét idézi: irodalomtörténészi és kritikusi remeklés, amellett ars poetica és írói esztétika is. Az esszé visszaperli régi funkcióját: a világnézeti tájékozódás eszköze és kerete lesz. A Szent-Györgyi cikkéhez és az összefoglaló a nyolcadikban az 1934-ben írott Természettudomány és mitológia elejtett fonalát veszi fel megint. A Berzsenyi ürügyén: éppúgy írói program, mint volt valamikor a Jelszó: Petőfi. A Tanú új égtájakat kereső szenvedélyét érezzük a Két lektori jelentés Thornton Wilder Caesar-)ít és Albert Camus Pestis-ét fölfedező és elemző írása mögött. Persze a műfaji „visszafiatalodás" semmit se adat föl az íróval a pedagógusként megszerzett gondolati vívmányokból. Sehol se tántorodik vissza az életfilozófiába vagy a gondolkodás más meghaladott állapotába. Békésen és az első vásárhelyi esztendőkben a tanulmány főképpen a sorsra adott válasz volt számára; most a biográfia háttérbe szorul benne, s a szemlélet frissessége, a ráció visszatarthatatlan áramlása jut túlsúlyra.
Németh Lászlóból -1948 tavaszán - anyagi érdeke ellenére Wilder csinált műfordítót. Illés Endre fogta szaván a Caesartól írott lektori jelentés utolsó mondatával: „Azok közül a könyvek közül, amelyeket az utóbbi időben lektoráltam, ezt az egyet fáj visszaküldeni. Egy-egy gyönyörű részlete (pl. Catullus beszéde Clodia symposionján) azt is fordításra csábítja, aki különben nem szokott fordítani." Hatalmas tempóval dolgozott: március 31-én még csak szándékáról, április 27-én már a befejezéséről adott hírt a Gulyásnénak küldött levél. A szöveget tanártársával, Mátyás Sándorral ellenőriztette, a lektor Vas István volt. „Lámpalázas első fordítás"? Feleljen helyettünk a kritika: „Brilliáns tolmácsolót kapott Wilder Németh Lászlóban" - irta Dutka Mária róla a Világban. Fontosabb volt számára a látomás épsége, mint a kis-mesteri, a részletekben kivívott tükörfordításos pontosság. A Wilder-fordítás a Németh László-i pálya későbbi alakulása szempontjából is rejteget tanulságot: a feladat belülről jött, a „fordítói gályapad" érzése nem műfaj, hanem arány dolga volt. A szépírói ösztön kényszerű visszafojtása, az elviselhetetlenné duzzadó munkaidő okozta, nem a hajlam hiánya.
1947-ben Németh László műfajt vált: a drámát regényre cseréli föl. Előbb az Iszony-t írja meg, majd a Drága jó nyolcadik-ba kezd bele, aztán - az őrültek befejezése után - egy Jézus-regényhez és a II. József korában játszódó Mélységek-hez gyűjt anyagot. A Németh László színháza elé című előszóban mintha vonalat húzna drámái alá. Nem a farkasok múltak el körötte s benne, hanem akit megfoghatnak. A drámaíró helyett a régi védekező reflexeket tagadja meg intellektusában: új dramaturgiája az epikához, a tanító költeményhez áll közelebb. Az esszé befejezése mintegy a regényíró zászlóbontása. „Búcsúzóban végigtekint a világon, s mint egy magasabb fizikus, elismétli, hogy másfélét s mit játszanak benne az istenek s az erők." A Regényírás közben című írása még nyíltabban vall a szépírói fordulatról. „Igazi nagy regényekre csak egész közösség nőhet föl, annak az életében és agyában kell úgy megfogalmazódniuk a problémáknak, hogy azok egy nagy regényt táplálhassanak" - állítja föl tételét. Úgy érzi, a magyar irodalom most ért be a regényre, „megközelítette a nagy prózához szükséges bőséget". Lehetőség nyílt az „egészért gondolkozni" ars poeticájának írói megvalósítására. Ugyanis nincs többé külön nemzeti sors, irodalmunk magára vállalhatja az emberiség gondját, hogyan rendezze be életét otthonossá a szocializmussal egységessé váló világcivilizációban. Németh László számára a regény nem individuális műfaj, mint a dráma, hanem „az élet végtelenbe hullámzó reliefje", az ember üdvösség-ügyét a társadalom, a természet és az egyéni lét kölcsönhatásában ábrázolja. A dráma beépül a regénybe, mint a nagy kórus egyetlen szólama. Németh optimista írónak vallja magát, aki hiszi, hogy „a világ barát és segít". Ezért lesz regényíró. Az írói ambivalencia, mely a drámát táplálja, föloldódik az összhangot teremtő közösségi erkölcsben s világlátomásban.
A műfaji váltással az irodalomszemlélet metamorfózisa kapcsolódik össze. A „régi magyarság" írói programjába új gondolat szövődik: a közösségi mondandójú s a „homo lu-dens irodalom" termékeny szintézisé. A Móricz-tanulmány-ban az eszme a védelem nyelvén szólal meg: „Mért hiba hát az, ha a színjáték játék akar lenni? Az a burok, amelyet Móricz felbökne: a színpad varázsköre. E nélkül szószék volna. Ne higgyük, hogy az efféle játék nem tolmácsolja a világot, ha úgy tetszik: a valóságot... az egész játék mögött még mindig ott lehet az egész világ, jobban, mintha a szereplőknek, mielőtt a színpadra beengedjük őket, az élettől mandátumot kellene felmutatni" - írja. A Regényírás közben egy évvel később ugyanezt a gondolatot folytatja: „Amikor a háború után először találkoztam Sőtérrel, az ő nemzedékük, a »harmadik nemzedék« útjáról beszélgettünk. Ennek a nemzedéknek az újdonsága az volt, hogy a homo ludenst, Pirandello és Huizinga művészetét magyar nyelven is megszólaltatta. Tulajdonképpen József Attilával kezdődik e hang. ő szerencsésen kapcsolta össze az új játékosságot a mi nemzedékünk apostolkodó komolyságával." Wilder remekműve, a Caesar arra példa, hogy a pirandellói játékosság e világirodalomnak ma is elevenen termő iránya. Az Irodalom 45 után esszéje épp ezért Weörest nevezi a korszak legidőszerűbb lírikusának. A magyar irodalom nagy feladatát Németh abban látja, hogyan tudja a „játékban megnőtt művészi tudást" a valóság felé fordítani. Az ő életműve mélyebben gyökerezik múltjában, semmint a program teljesítését magára vállalhatná. De az Iszony, az Égető Eszter arra is példa, hogy a lélekteremtő művészi ösztön miképp fonódhat össze erkölcsi igényességgel s társadalomábrázoló szándékkal.
Németh László 1947-48-as esszéírása is önvallomás, de a sorsviszonyok rajzánál fontosabb már benne a gondolkodói állapot kifejezése. Nem életrajzi önarckép, hanem szellemi portré. Az írói mű lényegét, legfontosabb eszméit a rendteremtés igényével fogalmazza meg. A gondolat nem kényszerültöbbé álutakra: az intellektus ereje a korábban választható szűkös tárgyak helyett magához méltó témákban szólalhat meg. A tanulmányíró és a szépíró szakadékát is áthidalja ars poetica-szerű mondandóival. Most inkább a műfajok igénytelenek: jegyzet, előszó, lektori vélemény, fölszólalás - de ezek mégiscsak a társadalom megrendelését jelképezik, s ellensúlyozható alkalom szülte spontaneitásuk is. A véletlen csak látszólag törvényhozójuk: kerek, kiérlelt írói világkép jelenik meg bennük. Az ad hoc írásokat ismétlődő motívumok fűzik egységbe: a Shakespeare-előszót és a Berzsenyi-beszédet az írói haladás értelmezése, a Wilder-kritikát és az őrültek-mühclynaplót a művészi játékelmélet megítélése stb. Az esszé, melyet most is a gondolkodás éber nyugtalansága, fölfedező izgalma jellemez, szinte klasszikus veretet kap a magatartás szellemi egyensúlyától, a szemlélet tisztázottságától.
A Szent-Györgyi cikkéhez: a régi enciklopédiaeszme újrafogalmazása a vásárhelyi filozófiai és természettudományi stúdiumok tanulságainak figyelembe vételével. Már nem Ortega az ihletője: az élet látványában nem a változatok gazdagsága bűvöli el, hanem az egységes világmagyarázat lehetősége; a mítosz helyett a ráció. Az esszé központi gondolata a „szintetikus természettudomány" eszméje. Vajon a természettudomány csak az életjelenségek titkát fejtheti-e meg, vagy az életét is? Van-e analógia fizika és kémia, biológia és lélektan között, vagy egymástól elágazóak az analízis útjai? Meg lehetne-e fordítani a természettudomány szokásos menetrendjét, amely például a békaszív rejtélyét csupán elemeinek vizsgálatában keresi: előbb porrá töri, majd az életvegytan fogalmaival magyarázza? A dilemmák ellenére bizonyos, hogy a természettudomány egysége - mondja Németh - több puszta hipotézisnél. Akkor is, ha a hormonok kémiai összetétele nagyobb felfedezés volt, mint a humorálpatológia s orvosi alkattan. Az anyag fizikai fogalma az életével és a gondolatéval vonható párhuzamba. Különbségüket az eltérő minőség okozza, amely viszont - ellentétben Leibniz monadológiájának fölfogásával - szerkezeti sajátosságokból vezethető le. Az élet jobban bele van szőve az időbe, s individuálisabb lét, mint az élettelen. Amivel élet, gondolat más, mint az élettelen, nem valami új elem, hanem bonyolultabb kapcsolat, viszony, konstelláció. A minőséget a természettudomány a szerkezet mérhetősége által szerzi vissza a dilthey-i szellemtudománytól. De az idealizmusnak se engedi át a formának ideává történő átjátszásával. Németh az évezredes vitában Platónnál szemben Arisztotelész pártján áll. „Azt kell leleplezni, hol élt vissza a »fogalmazás« (azaz a fogalmakba foglalás) a valósággal. A mi esetünkben nyilván ott, ahol a szerkezetet attól, aminek a szerkezete (beszélvén róla), elválasztotta. A dolog jellegét a szerkezet adja meg. Valójában nem adja. Az »adja« már perszonifikáció" - írja. Gondolatmenetében nem az ontológiai bizonytalanság a fontos, mely az anyagfogalmát a kanti Ding an sich felé közelíti, hanem az ismeretelméleti materializmus. A természettudomány azért lehet modern mágia, mert az „alapjában megfoghatatlant" a szerkezet megismerése által feltárulkozásra kényszeríti. A teljesség írói igénye az esztétika zónájába is átcsap: a képzettársítást sem az elemek, hanem a hasonló fölépülés analógiája szervezi, s így alakul a „szerkezetek lírájává" - szimbolizmussá. A Szent-Györgyi-esszé bravúrja: a gondolatot a forma nyelvén is mondja. Példa arra, miképp lehet újat hozni, ha a kompozíció félkész ismeretanyagba indázik. A mondandót nem egyes elemek tartalmazzák, hanem az egész: a terv szövődése az ismertbe. A stílus maga a gondolat: a metaforák - a nátriumatom, a békaszív, a csillagászati konstelláció stb. - hangulata a természettudomány világát idézi. A laboratóriumét, amelyben az emberi megismerés legmélyebbre nyitó kulcsa készül. Nemcsak a részleteké, az egészé is. Az esszének azonban van szépírói tanulsága is: a Németh-regény mítoszának vegyi összetétele már nem ugyanaz, mint a harmincas években; a prehistóriai archetípussal szemben egyre gyarapszik benne a ráció.
Az 1947 novemberében írott nagyesszé, az Előszó Móricz Zsigmond Shakespeare-tanulmányához - e nemben a legfontosabb a felszabadulástól a Megmentett gondolatok-ig terjedő időben - az írói filozófia summájából az esztétikai szemlélet rendszerébe vezet át. Szándéka túlmegy anyagán: két lángész konfrontációjából ars poetica, írói helyzetfelmérés és feladattisztázás a vallomás forróságával bontakozik ki. A kritika csak irodalomtörténészi állásfoglalását elemezte, ezért sarkította egyoldalúvá ítéletét. Kelemen János szerint Németh Móricz Shakespeare-képét „az írói együttérzés szemérmességével", hibáit kiigazítva korrigálta. A Művelt Nép cikkírója mindezt túlzások és zavarosságok „elitesítésének" nevezte. Vajda Endre viszont azt állapította meg, hogy az író „a Móricz Zsigmond-i látás mellett tett vallomást". A tanulmányt azonban az ítélkezés alkalmánál igazabban magyarázza a rokonkeresés gesztusa. Móricz Németh László számára „az egyetlen lángész", akivel dolga volt, Shakespeare pedig a népi író követendő modellje.
Az előszó első sorától az utolsóig a paradoxon nyomvonalán halad: Móricz és Shakespeare arcképét harmonikusan, ám mégse azonosítón rajzolja egymásra. Németh megvédi Móriczot a „naiv gondolkozó" becsmérlő vádjától, de Shakespeare teljesebb vállalásával rejtett polémiát is folytat vele. Shakespeare portréját úgy bontja ki a móriczi rokon- és ellenszenvek feszültségéből, hogy hozzáilleszthető legyen a magáé. Módszere kétirányú: előbb a két író alkati rokonságát mutatja ki, aztán a vádpontokról bizonyítja be, hogy igazak bár, de el nem marasztalók. Shakespeare alakjainak „vademberi forr óságában", szóban és tettben lobogó aktivitásában, démoni természetében Móricz önnön alkotói ösztönére ismer. Kritikát róla nem is a művész, hanem a moralista mond. Túlságosan is benne él kora irodalmi konvencióiban, darabjai operettesek, néha a vurstli közönségességére emlékeztetnek, másszor a népszerűség hullámába kapaszkodnak. Shakespeare ellentéte Baconnak: nem a jövőbe, hanem a múltba, a középkorba pillant vissza, megigézi a feudális hierarchia. A móriczi bírálat hitelességének elismerése - például a megbecsülő Tolsztoj-párhuzammal - Németh részéről nemcsak mentegető mozdulat: a zseni e jellemzéssel avatja kortársává a klasszikust. Ennél fontosabb, hogy szerinte erény és hiba egy tőről fakad. A műfaj nemcsak az egyéniség lenyomata, hanem társasjáték is, szokások, szabályok együttese, mint a dominó. A hozzá való alkalmazkodást érdemként is föl lehet fogni: Shakespeare így csinál mozit a színházból, demokratikus intézményt. Nagyságát épp azzal igazolja, hogy a mesterember nem fojtja el benne a nyelv lírai erejét. (Szabó Dezsőben ez fordítva történt: a remeklés üres mechanizmussá silányult.) Ha alakjai írói klisékből születnek is, s hiányzik bennük a hús-vér modellek fedezete, darabjai mögött mégis ott kavarog az élet. (Ez a gazdagság szól föl a nyelv pompás elevenségébe is.) „Az a magány, amely élete delén hirtelen körülfogja, nem idegen attól, melyet egy józan Don Quijote érezhetné szélmalmai tövén" - igazolja Németh Móriczot. De ezzel Shakespeare pártjára áll: Lear dühe ugyan nem talált „ablakot a jövendőre", de a nagy művészet többnyire összegezés; így Tolsztoj arcai közül is a hátratekintő lesz egyre értékesebb. A korhoz való alkalmazkodás nem okvetlenül opportunizmus: érvelhet egy „kollektív tehetség" mellett is, aki derékig benne áll századában. A tanulmány e ponton nő át lírába: Shakespeare megpróbál alkalmazkodni - a Szentivánéji álomban az udvari színjátszáshoz, a Vihar-ban, a Téli regében a barokk színházhoz -; tragédiáiban nem a társadalom, hanem az ember ellen lázad föl; Prospero eltöri bűvészpálcáját, úgy kerül az emberek fölé, hogy megbocsát nekik, visszamegy közéjük; az igazi művészet mindig haladás is egyszersmind, kontrasztjuk csak látszat - mind-mind a Németh László-i életmű alakulására is vonatkoztatható ítéletek.
Németh László a móriczi tanulmányírásról szólván önnön esszéíróeszményét is megfogalmazza. A realizmus számára az esszében is írói program: szempontok helyett szem, nézetek helyett megnézés kell hozzá, a novellista „tabula rasa" elfogulatlansága, az első pillantás frissesége és tisztasága. Móricz arra példa, hogy a tanulmányírás a teljes intellektus működését igényli: nézés és mérkőzés egyszerre, „teherbeesés az alaktól". Nem egy kritikus nyelve hegyén, „a szellem lángméhében forognak itt a szavak". A jó esszé ódába, látomásba csap át, a mondandó a konkrétum és a jelképes általánosság közt villog. A gondolkodás drámáját végül is nem hagyja megoldatlanul: egy ars poeticát is kilő magából.
A Móricz-tanulmány kohójában írói dráma- és regényesztétika is formálódik. A történeti dráma az „irodalmi félkészárunak" ad polgárjogot: általa az alkotói ösztön az anyag kitalálásáról fontosabb művészi feladatokra szabadulhat föl. A dráma témája korábbról benne él a közösségben, s így a színház is demokratikusabb intézmény lehet. A népi író shakespeare-i-móriczi magatartása (amely a Németh László-i szóhasználatban tágabb jelentésű, mint a paraszti orientáció) a műfaj kollektivizálása mellett stílusforradalmat is föltételez. Olyan irodalmat, melyben a nyelv nem csillogás, hanem minél több „tudás az életről". Mert „minden dikció-ban, mely saját szeszét égeti, s nem az életre emlékezik, van valami görögtűzszerű" - határolja el Németh megújuló tanulmánystílusát a Tanú korszakától. A vadember és a moralista megkülönböztetésén alapszik az Iszony-ban Takaró Sanyi és Kárász Nelli jellemének egyensúlya. A nagy művész és a rossz erkölcstana miatt éretlen művészet shakespeare-i problémája tér majd vissza az Égető Eszter mondandójában: az emberi és művészi nagyság elválasztásában, új rangsorában.
A Válasz 1948 márciusi számában megjelent Két előszó az írói önértelmezés személyes lírájával tűnik ki. Az első a drámák elé készült. Érdekessége, hogy 1947 végével korszakhatárt jelöl be az alkotói pályán: epilógusa a drámának, prológusa az epikának. A második az író természettudományos tankönyvének bevezetője. Vallomás a pedagógiáról, melyből egy korszerű tankönyvelmélet körvonalai rajzolódnak ki. A tankönyv Németh László-i modellje - tézisszerűen összefoglalva - kollektív alkotás: az osztályban készül, tanár és diák munkájának kísérleti jegyzőkönyve. Nem szaktudományi, hanem pedagógiai mű: a tanulás valódi lélektanához alkalmazkodik. Ellentmondásokat old föl: az „elárasztó oktatás" anyagbő érdekességét az áttekintés lényeglátó képességével kapcsolja össze, a tudomány és a pedagógia sajátos logikáját a történetiség elvével, a tanítás és a nevelés feladatát a természettudományok világnézetformáló elemeinek, fejezeteinek középpontba állításával hidalja át. A módszertani gondolatmenet újdonsága az ismétlés és az önképzőköri munka metódusa. Tanórák, tanítási egységek, tanévek végén minél kisebb batyuba kötni az egyre lényegibb tudást, az ismeretet puszta reprodukálás helyett a reflexek hasonló működésével ébren tartani: ez már a tervhalmozó helyett a gyakorló tanár tapasztalata. A két előszó egy ciklusba fűzése dokumentuma Németh legsajátabbnak érzett tevékenységének: az iskolai és az írói munka testvériségének.
A Két lektori jelentés a Németh László-i pályán régóta - 1943 óta! - nélkülözött műfajt idéz: a kritikát. Mindkét írás - ami Wilder Caesar-ját elemzi, s az is, ami Camus Pestis-ét boncolja - a kortárs világirodalomba pillant ki. Hogy nem kerekedett belőle a Tanú korszakára jellemző kritikai napló, az író emlékezete a kedvezőtlen fogadtatással magyarázza. A Wilder-bírálat a szűkszavúság remekműve. Németh fenntartás nélkül méltatja benne a „látszólagos pongyolaságot ellensúlyozó művészi számítást", majd a „játékosságot hitelesítő filozófiai mélységet" és a lazán szerkesztett dokumentumanyagból kibontakozó „teljes jellemeket". A harminc sorban - a tartalomismertetés kötelező penzumán fölül - még arra is jut tér, hogy a művet a Pirandello-Woolf-Huizinga-Ortega fémjelezte puerilidad irodalomban elhelyezze, sőt ítéletet mondjon költői párhuzamának, a szürrealizmusnak a prózához képest kevésbé termékeny divatjáról. A Camus-kritika az értéknek kijáró megbecsülés és a hiányokat fölmérő irónia kettős hangnemében szól: dicséri benne a realizmust, de elmarasztalja bestsellerre emlékeztető „érzelgős blazirtságát", és túlírt, túlmagyarázott „intellektuális tipológiáját". A cikk tele van színnel, invencióval, finom pengevillanásokkal. Újra igazolja az egykori kritikus régi vállalkozó kedvét s jellemző tehetségét.
A Berzsenyi ürügyén - a kaposvári városházán 1948. május 8-án elmondott emlékbeszéd - irodalomtörténet és kultúrpolitika nagyszerű ötvözete. Vallomásértékét az író maga se titkolja: Berzsenyi számára „képből jelképpé, emlékből gondolattá, tapasztalatból tanulságokká" vált. így volt ez már az 1937-es Berzsenyi-könyvben is: „A Berzsenyi-név (mint az archeológusnak Trója, nem egyetlen, egyszeri várost, hanem egymásra épült városokban az egész történelmet) - nekem egy lelkem történetét tevő, réteges élménysort jelent" - írja befejezésében. Most át- és újraírja a sorsmetaforát. Az ódák költőjét kiragadja mitikus „mélymagyar" magányából, s a benne zajló forradalmat emeli ki. „Ez a maradi ember, ha költészetét nézzük, mégis a leghaladóbb költő mindazok közt, akik a század első évtizedében levegőt szívtak." A haladás fogalmát nem lehet praktikus politikai mércével mérni: Széchenyi törvényszerűen érez rá Berzsenyi romantikus modernségére. De a niklai Diogenész útja arra is példa, hogy „az igazi költő meggyőzhető: vér és helyzet akármiféle előítéletéből indul ki - a fény meggyőzi őt, az igazi írót s az igazi haladást nem kell félteni egymástól". Berzsenyi „barátul jelentkezik a felvilágosodás újból fölemelt fáklyái alá". A Berzsenyi-könyvben Kazinczyék némiképp a marxistákat is jelképezték; a negatív előjel a kaposvári beszédből elmarad. A episztolák költője: Berzsenyi legnemesebb arca. A szónoklat a harmadik tanulsággal válik személyes lírává: az új generáció „hamis összegező képekben" ítél a költőről, munkájára is ráragasztja, amit az emberről hisz. De Berzsenyinek a csalódás csak erejét töri össze, világnézetét nem. „Az érdem nem esik kétségbe önmaga felett."
A Berzsenyi-beszéd jelentőségére, Adyra emlékeztető „Küldöm a frigy-ládát" jellegére a marxista kritika is fölfigyel. Király István szerint „a kaposvári beszéd Németh László nyílt, őszinte állásfoglalása a haladás gondolata mellett". Útja jelkép, „hogy válik népünk jobbjainak a lelkében mindinkább belsőleg átérzett, nagy történelmi fordulóvá az 1945-ös felszabadulás ténye". A két Berzsenyi-tanulmány különbségét - tán túlzón - önkritikának tekinti. Csűrös Miklós a kaposvári beszédben a Petőfi-modellt leli meg: „.. .nem azokat a vonásokat húzta-e vastagabbra a portrén (egyfajta »szent, akrobatái rettegés« jegyében lemondva Berzsenyivonzalma korábbi tragikus, »mélymagyar« összetevőjéről), amelyek a Petőfi-féle népköltőtől, sem idegenek s mégsem csábítanak az epigonizmus »szellemi hőhalálba« siklató kényelmes lejtőjére?" - kérdezi. A Berzsenyi ürügyén azonban nemcsak önvallomás és hűség dokumentuma: aggodalom, figyelmeztetés is szól belőle. Két kultúrpolitikai gondolat is. Az egyik szemlélettágító: irodalmi tudatunkat ne szűkítse pragmatizmus, férjen bele minden igaz érték. A másik az irányításra vonatkozó: az adminisztratív kényszernél hatásosabb a belső parancs. „Az igazi írónak, ha az, a tévedése is csak egy részigazságnak lehet a túlbecsülése, s bizonyos, hogy a kollektivum csak gazdagabb lehet vele, ha ezt a részigazságot is befonja a maga teljesebb igazságába. A világból érkező kritika megtörheti, megbokrosíthatja az írót, de sohasem pótolhatja azt a szent akrobatái rettegést, hogy a tévedés mélységei vannak alatta." De e féltés és félelem is hűség és vállalás.
A Regényírás közben 1948 augusztusában készül. Az elakadás terméke: az Őrültek-en dolgozik, s írói gondjain esszével lendül át. Míg a tanulmány, de különösen a dráma „a szekréció megkönnyebbülését" jelenti számára, a regényírás „életveszélyes munka". Teljes odaadást, kismesteri kötelességtudást kíván, a „teremtő unalom" állapotát. A börtönérzés váltja ki a védekezés reflexeit: „a regényt erőgazdálkodásukban vagy a dráma felé viszik (Móricz Zsigmond cselekménye forgószélszerű felkavarásával, Dosztojevszkij a drámai tárgy egy lobogásban való lerohanásában), vagy a kisregény felé sűrítik (Turgenyev, Gide) az elemek gondos redukálásával". Az alkotói közérzet rajza műhelytanulmányba megy át: milyen emlékezet és képzelet reá jellemző aránya, mit kíván meg tőle az epikai hitel törvénye, hogyan kapcsolódik regényében lélekteremtés és lélekábrázolás feladata, miképp épül be regényeibe a drámai elem: a tragikum. A műhelytanulmány azonban az esszének csak egyetlen - felületi - rétege. Igazában egyetlen polémia, az író realizmuselméletének szembesítése a kor divatos receptjeivel.
Németh realizmusa nem „noteszből folyik". Móriczé sem (akinek a példája egyébként akkoriban kezd sémává merevedni) : „nem azt mondja, hogy élethűen, boncolhatóan másolja át az életből az embereket, hanem hogy olyan emberi lelkeket csinál, akik valóságukkal szinte betolakodnak az emberek közé". A realizmus számára nem program, hanem érzék, képesség dolga. Tiltakozik a szociográfiai leszűkítés ellen: szerinte minden igazi regény lélektani regény, több mint empíria - természetéből fakadóan varázslat. Az élményesztétikával szemben az epika „személytelen pillantására" hivatkozik. „Az epikusnak túl kell az életen lennie, legalább is nem szabadna túlságosan elfoglalva lennie vele." A realizmus hite szerint tudatos ábrázolási módszer (a naivitás csak karikatúrája), de mese és tétel egymással kölcsönhatásban fejlődhetik. „Az ember regénye meséjét nagyjából tudja, de a mítoszát írás közben kell kapnia, tudomást azonban még ekkor sem szabad vennie róla" - határolja el fölfogását a té-zisességtől. Amit tragikum és pesszimizmus különbözéséről mond, a valóságtükrözés lassan kötelező normává váló idillizmusát bírálja. „A tragikum nem azt mondja: úgyis elbukom; hanem azt mondja: ha el kell is buknom. A tragikus ember ragaszkodik a világnak azokhoz az erőihez, amelyek benne, népében, ügyében összefutottak. Tehát hisz végül a világban is, amely idedobta s harcra kényszerítette, a tragikum épp a rész értelmének a meghasonlása az egésszel" - írja. Az esszé - a vezérszavakhoz kapcsolódó reflexiók látszólagos laza építkezése ellenére is - szigorú logikával halad a személyestől az általános, az írói ars poetica műhelygondjaitól az esztétika nagy elvi kérdései felé. Hogy aztán végül vallomást tegyen: elkötelezze magát a realizmus ügye mellett (jó regény, ellentétben a lírával, nem is lehet más, csak realista), s a magyar irodalom nagykorúságát igazoló, bizonyító prózaírás társadalmi feladatát vállalja magára. Ez a személyi kultusz évei előtt írt utolsó esszéje. Ami benne maradt? A Megmentett gondolatok kilenc tanulmánya. A feladatot - 1949. április 13-án, a Gulyásnénak szóló levélben - így fogalmazza meg: „Tíz-tizenkét kisebb tanulmány van a bögyömben - amiket az évek során végiggondoltam, de le nem írtam." De csak 1954-ben teljesítheti.
*
Az 1947-48-as alkotói periódusban Németh pedagógus íróként tankönyvein dolgozik. 1947 októberében a Fehér Holló kiadó a Válasz-h&n hirdeti Kis biológia - kis vegyészet című kétkötetes munkáját. Később ez bővül a Bevezető a természettudományba kétszázötven oldalas tankönyvévé. Előszava a Válasz-ban jelenik meg, néhány részlete később A kísérletező ember-ben. Az írót a befejezéstől szakmai aggodalmak riasztják, illetve más föladatok - műfordítás - akadályozzák. 1947 őszén tervezi Nyelvkönyv-ét is; egy fejezete, mely a francia nyelv kialakulását a latinból vezeti le, máig kiadatlan. A Filozófiai olvasókönyv-tői szintén a Válasz hirdetéseiből tudunk. A négyszáz oldalas szemelvénygyűjtemény utószava a Puszták népe publikálta összefoglaló a nyolcadikban, és az író hagyatékában fönnmaradt két etikai töredék: A választásról és az Erkölcs és „növésterv". Történelemkönyv-ét is ekkor tervezi. A Matematiká-hoz 1949-ben fog hozzá. (Közben egy pedagógiai tanulmánykötetre is szerződést köt: Óraadók királysága a címe. Darabjai: Óraadók királysága, Jelentés a miniszternek, Játék a tanításban, Nagyobb egységek a tantárgyfelosztásban, A pedagógiai szerpentin, Két csöngetés között, Két javaslat.) Készülő tankönyveinek csak a körvonalait ismerjük, A kísérletező ember utólagos vázlatából. De a készség, hogy tudását közkinccsé tegye: a Németh László-i életmű eleven sugárzása.
A Németh László-i epika ősformája az emlékezés. Regényei érzéki emléktömbökre vezethetők vissza. „A mese hínárával benőve áll bennünk egy darabka múlt" - írja Proustról, de az önvallomás érvényével. Az intellektus képességei közül - tanítja lélektanórán - a regényíróban az emlékezetnek kell legfejlettebbnek lennie. Az Iszony legelőbb egy kép, „egy mozdulat... a kedélyes, önelégült férfi, amint ebédutáni ejtőzésében kényelmesen, szinte rátehénkedve paskolgatja nemesebb szövésű, idegenkedésével küzdő élettársát". Az alkotó ösztön aztán két irányban indul: egyrészt visszatelepíti az emlékképet „az euklideszi világ" terébe és idejébe: modelleket, mesét keres hozzá. „Ezt a mozdulatot (azaz az önelégültségét és a viszolygásét) rejtettem bele egy atyafi-asszony, gazdatiszt-lány házasságának történetébe" - folytatja az író visszaemlékezését az Iszony keletkezéséről. Másrészt az esetet személyes lírával és egyetemes jelentéssel (mítoszi érvénnyel) gazdagítja; az Iszony lélektani rajzába beleírja, „amiről már nekem is volt tapasztalatom: az érzékenység és kiválóság szenvedését a közönségesség zsíros ujjai alatt". A szubjektivizálás és általánosítás kalandjában az őskép hangulatához, atmoszférájához igazodva védi az író a készülő mű egységét. Ez egyszersmind a genezis kezdő pillanatának alkotói közérzete is. A regény épp terjedelme miatt nehéz műfaj: nagy erőfeszítésbe telik hónapokon, éveken át „ a keltető állapotot megtartani". A hangulati szétesés ellen két védekezés van: a megírás viharos lendülete és a fogalmazás szüntelen kontrollja. Németh a „zaklatott életű, gyors regényírók" közé számítja magát. De a tempóéval azonos oka van, amiért az írást a halászat metaforájával világítja meg. „Nincs stílus, csak mondanivaló. Az írás, az halászat; az ember fejében ott van egy gondolat; hórukk, a nyelv hálójával neki kell feküdni s kihúzni" - olvassuk A kísérletező ember-ben. A logikai-grammatikai analízis világosságát mondatról mondatra szembesítenie kell az őskép szintetikus homályával.
Az emlékképnek egyetlen koordináta-rendszere van: mint téma az elbeszélés műfaját idézi. A Németh László-i regény az elbeszélés dúsítása. „A modern regény az elbeszélésből fejlődött ki; a Don Quijote, Gulliver, Robinson voltaképp még elbeszélés, a XVIII. század híres regényein, a Manón Les-caut-tól a Wakefieldi lelkész-ig, a Paul et Virginie-től a Werther-ig, még érezhető az elbeszélés jellege" - írja Korrektúra után című tanulmányában. A Gesamtkunstwerk-szerű nagyregény a XIX. század terméke, a XX. század ismét visszatér az elbeszéléshez. „A drámát a regényben visszafogták, a képeket megint az elbeszélés varázspálcája alól lebegtették elő, s vigyáztak rá, hogy a koordináta-rendszereknek az a változása, amelyet a más-más hős tudatába való helyezkedés okoz, vagy elmaradjon, vagy minél művészibben menjen végbe: szaporodnak az egy hősű vagy a hős által elbeszélt regények" - folytatja az író a műfajtörténeti visszatekintést. Németh az elbeszélésregény írására az Emberi színjáték-bán tér át, Proust és tán a film ösztönzésére. Ettől kezdve az író mint narrátor egyetlen tudat ablakán pillant a világba: az auktoriális és az énforma az elbeszélésben egybeötvöződik. Az Iszony retrospekciója és az Égető Eszter harmadik személyű közlése közt csak formális különbség van, egyiket a másikra torzulás nélkül át lehetne fordítani. Az imént vázolt folyamat végső konzekvenciája a kisregény. Németh László azonban idáig nem követi a regényfejlődést. Megmenti munkásságában a XIX. század hagyományát is: az extenzív teljesség igényét. Ezt csak egy módon teheti: ha a totalitás szférája nem a világ, hanem a lélek. így az ábrázolás a psziché minden redőjét kibontja, s a társadalom látványából is megőrzi azt a maximumot, ami egyetlen tudatba belefér. A külsődleges szociográfiai egész elvesztése a főalak jellemének mitikus sugárzásában is kárpótlást nyer. Németh László tanul a balzaci comédie humaine és a zolai román experimentál kudarcából: az enciklopédizmust átértelmezi. Nem anyagát redukálja, hanem nézőpontját.
A Németh László-i regény tudatregény, de nem veti ki magából a társadalmi regényt. A tudat nemcsak alkat, ösztön fölsugárzása, van világarca is. Ember és környezet kölcsönhatása. „Az idegingerületek csillagképeiből minden ember újra fölépíti a világot magában, közben hozzáadja azt a valamit, ami belőle, általa szól a koponyák mikrokozmoszának" - írja a Megmentett gondalatok-ban. Mert a tudat ösztön, erkölcs és világkép. Mintha a műfajban az angol románcé és növel kettőssége ötvöződnék. A korai Németh-regé-nyekben, így például a Gyász-ban e kettősség még inkább antinómia : más a lélek törvénye, s a világé. A belső fejlődés és a külső eseményesség órája nem jár egyszerre. A regény lomhább teste nem szívja föl a társadalom dinamikus idejét. Néha úgy tűnik, a jellem: állókép, a történések nem benne, hanem körülte zajlanak. A főhős inkább szenvedő alanya a sorsnak, mint cselekvője. Védekezése a világ ellen nehézségi erő: alkat és mítosz parancsa. A környezet nem metaforája, nem metonimiája, hanem Gegenspielere a jellemnek: nem általa, hanem ellenében érvényesülhet. A világ ragadozó: a növényi jelleg halk statikájával lehet fölé kerülni. Az eszmény, melyet az ideaember képvisel, idegen az élet közegétől, a meg nem értés ridegsége övezi. (Innen a Németh-hősök kemény, hűvös, tiszta szépsége.) Az egyéniség oly sziget, melynek védelme a világ szemében csupán rögeszme. A Németh László-i regényírás e korszakára találóan igaz a prousti jellemzés: „Az egyének szakaszossága és az istenségek állandósága egymást ellensúlyozzák ebben a regényben, s ellenez tétükben nyílik föl a prousti mű legnagyobb dimenziója. Nincs színszóróbb mű ennél s nincs, amely jobban felkeltené az »egy fény« érzését." Ami korábban antinómia, a vásárhelyi korszakban egyre inkább összhang. Kárász Nelli kétségbeesett tettel vágja ki magát sorsa zsákutcájából, s tér vissza az életbe. Égető Eszter benne él a világban. Az istenszobrok megelevenednek, az élet árama járja át őket. A világ nemcsak kelepce a számukra, az üdvözülés terepe is. A regényhősök átverik magukat a tragédián: nem buknak el, mint idősebb nővéreik s fivéreik. Meglelik sorsuk drámájában az életreceptet, a belátás erkölcsi mondandóival Kertész Agnes előfutárai.
A Németh László-i regény két alaptípusa a monódia és a körkép. A Bűn - monódia: kész jellem állapotrajza. Az Utolsó kísérlet - körkép: Wilhelm Meister-i fejlődésregény. Dráma és legenda aránya más bennük: a monódia közelebb áll a klasszikus tragédiák képletéhez, mint a körkép. Ám mégse hasad ketté általuk a műfaj, több bennük az azonos, mint az eltérő tulajdonság. Mindkettő egyhősű regény, csak az idő és a tér határaiban különbözőek. A Bűn-ben a befelé néző tekintet kontúrosabb, az Utolsó kísérlet-ben a lélek világarca. Egyformán tudatregények, csak a tükör optikája más: az előbbiben a lélek szűkebb környezetében, az utóbbiban a társadalom gazdagságában szemléli önmagát. Vásárhelyt Németh László a kettő közelítésére törekszik: olyan regény írására, mely monódia is, körkép is. Az Iszony-ban a kísérlet nem jár teljes sikerrel, a harmadik fejezet a vázlat rövidségében reked meg. Az Égető Eszter már példázza az átnövést: egy lélek történetéből miképp bontakozik ki a társadalom panorámája. A kísérlet értelme oly forma kiszabása, mely ember és világ összhangjának ábrázolására alkalmasabb. Paradox módon e célnak felel meg a műfaj kereteinek tágítása is. Mint a drámában, a regényben is megpróbálja önmagához asszimilálni az önéletrajzi, a történelmi és a mítoszregény formai lehetőségeit.
Önéletrajzi alkotásként a Drága jó nyolcadik indul. A tragikusan végződő diák-tanár regény története azonban túl közel van hozzá, hogy megkösse képzeletét, s vele az alkotóerőt. A következő évben, 1949-ben a Magam helyett folytatására készül. A második sárospataki nyár azonban új terveket vet elé. Előbb a bűntudat regényét, a Farizeus-t, majd egyJi&MS-regényét, amiről már Pap Károllyal is eszmét cserélt. Az író a főhős Kárász Nellit és Égető Esztert ötvöző alakjában a„fenséges rezignáció" lélekállapotát szeretné ábrázolni. „Akkor befejezett munkám - az Őrültek folytatása lett volna: -egy nagy, tiszta lélek, akinek a személyes kapcsolatai sorra elakadnak, hiányzik belőle az a vegyi affinitás, amely az emberi őrültséggel kapcsolatba lépjen, s fájó tapasztalatai után egy nagy fellebbezést nyújt be a környező élet, az egész emberi nem ellen; egyszóval Jézus küldetés-tudatának ébredése" -ír ja róla Németh a Kísérletidramaturgiá-ban. E Várkonyi és Kodo-lányi mítoszirodalmához fűződő regénytervek után - a kor divatját javító szándékkal - történelmi témához gyűjt anyagot. Az újszövetségi stúdium közben Teleki Domokos tanulmányát olvassa a Hóra-Kloska parasztfelkelésről, s belőle ismerkedik meg a tiszttartó kisasszony, Pataki Apollónia históriájával, a Mélységek cselekményével. A magyar nemeslányt a felkelők egy román paraszthoz kényszerítik, aki így „testével kapcsolja össze az egymás mellett élő két világot s emeli fölibük a megértés és testvériség szobrát". A témák elvetélésének nemcsak külső oka van - a hallgatás éveinek elérkezte -, hanem szemléleti is. A mítosz önmagában az élet realisztikus újraszövését, a történelem a személyes líra érvényesülését gátolja, az önéletrajzi tárgy pedig az írót a kulcsregény szűk terébe zárja. Regényíró ösztönétől idegen mindhárom történet. Az abbahagyott terveket később se veszi elő, az Irgalom ábrázolás és önkifejezés több és jobb lehetőségeit kínálja.
A Németh László-i regényforma nincs messze a drámától sem. (Az elbeszélés műfaji szempontból inkább a drámával, mint a regénnyel rokon.) A dráma terminológiáját maga az író vonatkoztatja a regényre: „Én regényben is mindig drámát vagy legendát írtam. Legenda sajnos csak az első, az Emberi színjáték lett, s tán ez, amin most dolgozom. A többi mind burkolt tragédia: az lett volna befejezve az Utolsó kísérlet is." Az Égető Eszter - Németh tán legepikusabb regénye -előbb drámaterv. „Mielőtt az Égető Eszter-nek. nekivágtam, meg is villant bennem, hogy ugyanazt a témát egy Csokonai drámában írjam meg... Az ő meleg forrásként bugyogó szíve egy kis körben át is járja, oázissá is termékenyíti a sivatagot, azonban a látszat, a múzsák délibábjai, a sivatag, a szél visszaveszi a kerteket s végül a köhögő poétát is" - olvassuk egy kései tanulmányban. Sok igazság van Veress Dániel észrevételében: „Németh László életművében a regény és a dráma közt valójában sokkal kisebb a különbség, mint ahogy gondolhatnánk. A regényekben egy, a színpadnál eseménydúsabb, lélektanilag részleteiben is megokolt történésfolyamatot teremt, mely térképe annak a vívódásnak, melyet »drámai indulatnak« nevezünk... rögzíti a robbanás részelőzményeit is." A két csúcsdráma két regény: a Gyász és az Iszony. A tipológia se más: a szent, hős és szörnyeteg alakváltozatai a regényben is föllelhetők. A regény mégis szuverén műfaja az írónak. Nemcsak a drámai sűrítés hiányával, a motiválás és jellemfestés részletező teljességével. A konfliktus is más: nem sűrűsödik pillanattá, a tragikummal szemben az életgyőzelem esélye mindvégig adva van. A regényre nem jellemző a megfellebbezhetetlen kelepcehelyzet, a főhős sorsa inkább passiójárás, mint bukás, melyben egyaránt benne van a kudarc keserűsége és a harmóniává szépült élet öröme. Az egymegoldású drámával szemben a regény kétesélyes műfaj, a főalak dráma- és legendahős egyszerre. A drámák közül a Mathiász-panzió és a Húsz áll hozzá közel: témájukat regényben is meg lehetne írni, mint az Égető Eszter-t drámában.
Az emlék ősképéhez alkalmazkodó írói érzék csak egyik képessége az alkotónak. A kivitel az ösztöné, de a terv a tudaté. Németh László a szerkesztés legnagyobb művészei sorába tartozik. Regényei hatásának titka az egység: az őserdőszerű anyagban fölismert rend, a bonyolult gazdagságot megfejtő egyszerű képlet. A komponálás számára többszörös transzformáció. Előbb a külső modelleket igazítja a belsőhöz. Az író „epikai hitele" a szereplők sorsa, társadalmi helyzete, kapcsolatai - valamennyi művét a felszínen kulcsregényként lehet olvasni. Ám nem másolja alakjait: hősei bőrébe búvik, a portrét az önarckép felé tolja el. Nemcsak a főalakok személyessége erősödik - a Bűn-btn például Horváth Endréé és Kovács Lajosé, az Őrültek-ben Égető Eszteré és Méhes Zoltáné -, hanem a mellékszereplőké is. (A legtöbb csomorkányi figura az írói intellektus egy-egy vonásának epizodikus burjánzása.) A belső modellhez igazodó építkezés érintetlenül hagyja az élet szövődését, de átalakítja az alakok életbéli jellemét: kentaur hősök születnek - ilyen az Égető Eszter-ben. Németh József és Szathmári Lajos ötvözeteként Szilágyi tanár úr -, a perspektíva megnöveli vagy eltörpíti a valóságos arányokat, homályba burkol bizonyos tulajdonságokat, vagy erősebb fényt vet rájuk. „Én az életből nem annyira egyes alakokat veszek át: a jellemeket elég önkényesen alakítom; amire az én biztonságérzetemnek szüksége van, az élet szövődése, emberek elhelyezkedése családban, társaságban, közösségben, nem az egyén alak- és alkattana, hanem a társadalom hisztológiája" - hangzik az írói vallomás. Az emlékezet az esszé vérszegénységétől óvja meg a regényt, a képzelet viszont a riportszerűség kacataitól. Az emlékezet adja az alibit, de a képzelet ráfesti a látomást. így keletkezik a mű feszültsége: az emlékezet világosabb, hitelesebb képe igazolja a képzelet festette sötétebb igazságot. A személyes líra antianyagként termeli az ábrázolói tárgyilagosságot, a látomás újraszüli a világot. A főhős tudatának kollektív érvénye terem.
A második transzformáció az ábrázolás mélyrétegeiben zajlik, s fordított irányú. Az író a középpontba helyezett főhős lélek- és alakrajzát egyetlen tudatállapot köré rendezi. E lélekállapot sorsmetafora is: Paliasz Athénéként lép elő belőle az eszme. A főhős jelleme pszichológiai valóság és gondolati jelkép eltéphetetlen egysége. A Németh László-i regény magva e kapcsolat: a gyászé és a kivonulásé, a bűntudaté és a morális felelősségé, az emberiszonyé és a szabadságeszméé. A pszichológiai hűség és a kronológiát a lélektan ok-okozati logikájába szorító jellemzés életes teljessége hitelesíti a regény filozófiáját; mintegy emberbőrbe öltözteti. „Minden nagy ábrázoló mű két rétegből áll: egy külsőből, amely a valóság érzését kelti fel, s egy belsőből, amely az egységét. Ez a kettősség ott van, szinte gépiessé válva már, az Iliász-ban is. Az alakok mögött ott áll mindig az Isten, aki hajtja őket, az emberek epizódokra tördelt világa mögött a világ erőinek örök egyensúlya. A Háború és béke, vagy a Karenina Anna mögött éppen úgy ott lappang egy mitikus second-plan, mint az Iliász vagy az Odüsszeia mögött" - írja Németh Regényírás közben című műhelynaplójában. A mítosz Vásárhelyt több, mint görögös minta: központi sugárzás, a regény anyagán túlmutató elv, a művet szervező pszichikai-eszmei lényeg. A tudat törvényében érvényesülő világerő metaforája, morállá, magatartássá konkretizálódó eszmény. A valóság fogalmába az író a „van" mellett a „lehetőt" és „gondolhatót" is beleérti: e szemléletből fakad a mítoszi mag kettős természete. Eszme és eszmény, absztrakció és ideálkép egyesül benne, a valóság Janus-arca. Tükör és feszültség. Tükör, mert tudat és világ „egy dolog színe és fonákja". Feszültség, mert a meglevő állapot jobbító provokálása a példa erejével. Utópia lenne? Ortega regényesztétikájában az: „A lehetséges, mely a mítoszban, a mesében megőrzi szűzi függetlenségét, a valóságban eltömődik." A Németh László-i regényben azonban a valóság meghosszabbítása. Rügy, amely kedvező körülmények közt kihajt, s csak a történelmi rendellenesség tavaszi fagya torzíthatja illúzióvá. Az akarás nem végzi be a valóságot, midőn megkezdi az ideálist, hanem folytatja. Az élet nemcsak vita alany és környezete között, hanem kiegyezés is. A világ -Takaró Sanyiban - nemcsak ellenfele Kárász Nellinek, hanem - az apjában, a tanítóban, Imrében - rokona is. A regény „mítosza" a belé költöző minőség, egyszersmind a valóság sugárzó anyaga. A regényszerkezet a világmodell mása: kívül a dolgok, történetek realizmusa, bent a fejlődéstörvény igazsága - „a Nincs szörnyű fagya" ellenében bontakozó életakarat.
Proust és du Gard a Németh László-i regényműfaj legfőbb ihletői. Proust az ábrázolás - később biológiai realizmusnak nevezett - komplexitására bátorítja: ami másoknál „morfológia, nála élettan". Példát ad a regénystruktúra kettősségére is. „Meghonosodni csak az olyan regényben érdemes, ahol ismerős a környezet és idegen a lelki táj, amelyet a környezet feltár" - olvassuk a Proust-esszében. A Thibaulí-család szerzője Némethet fenntartásaiban erősíti meg, melyekkel az avantgárdé kísérletek divatját szemléli. „Martin du Gard egyre-nyerő nagyságát például annak köszönheti, hogy ezt a kísérletező lázat kizárta művéből, megmaradt XIX. századi írónak, csak hogy realista tehetségét kibonthassa" - írja róla. Proust, Joyce, Woolf: számára nem hatás, hanem katalizátor, nem utánzásra, hanem realizmusa teherbíró képességének fokozására készteti. Du Gard, Tolsztoj viszont esztétikai érv számára, hogy korszerű mondandót hagyományos regényforma is hordozhat. A kései útjelző az orosz regény. Elsősorban Tolsztoj és Goncsarov. Az Égető Eszter motívumos szerkesztése némiképp Proustra emlékeztet, de az ábrázolás - még a csomorkányiakat is megszépítő - eposzi fensőbbsége Tolsztojt idézi. A realista író „még amit elvet, annak is annyi hitelt, vonzerőt ad, hogy az olvasó nem érzi az elfogultságot" - olvassuk a Tolsztoj inasaként vallomásában. Nem annyira a biológiai, mint a pedagógiai regény receptjét tanulja tőle, amely a sorslehetőségek közti választás lehetőségével kínálja meg olvasóját. Erkölcsfogalmuk is összecseng: „Századunk orvos-alkattani iskolájának lehetne az őse. ő alakjait lelkűknél mélyebben, biológiai magvukban fogja meg... a legbonyolultabb lelki folyamatok is mindig a test mélyéből történnek nála" - írja módszeréről. A Németh László-i regény - Halász Gábor tipológiája szerint -inkább jellem-, mint történésregény, de jellem és alkat kapcsolatán alapszik. A mítoszregénynél több: az archetípus, „időtlen ideálok időbeli eseményként való megjelenítése" - pszichológiai és szociológiai gyökerű. Nem lendül át esszéregénybe se: gondolati burjánzását a főhős intellektusa váltja be jellemzésre. Mint lélektani-gondolati modellregény sokfele nyújtja csápjait, de megőrzi tisztaságát az eklektikától s egyoldalúságtól.
Az Iszony Németh László legtökéletesebb, csak világirodalmi mércével mérhető regénye. Ezért, vagy ennek ellenére: valamennyi közt a legzaklatottabb a születése. Keletkezése - mint ez az író legtöbb regényére jellemző - a megírás pár hónapos rohamtempójával ellentétben az alkotói pálya hosszú szakaszára kiterjed. Ám első fejezetének négyötöde még 1941-ben a Kelet Népe számára készül, többi részét 1947-ben, a vásárhelyi leánygimnázium kertre néző szobácskájában írja. A legnagyobb művészi gond az összeillesztés : a regény két fele közé fél évtizednyi szakadékot vájt az idő. A „keltető állapot" széthullása mellett a szűkre szabott határidő is szorongatja az írót. A puccsszerűen kötött kiadói szerződés idején - 1946 őszén - a Széchenyi írásával van elfoglalva, 1947 első hónapjaiban pedig a nyugalom minimuma is hiányzik életéből, hogy hozzáfoghasson. A munkába, hogy az Iszony karácsonyra terv szerint megjelenhessék, csak 1947 májusában kezd bele. De most is csak szakaszosan dolgozhat rajta: közben két osztály érettségije, a nyári kecskeméti út, az új tanév kezdése szabdalja munkaidejét. Az újabb folytatásokért a Válasz szerkesztősége is sürgeti. Az utolsó kéziratfüzet dátuma október 6. - a regény a decemberi számban fut le, s még karácsony előtt a könyvpiacon is megjelenik.
Németh László írói problémája, melyet az Iszony ad föl számára leckeként: hogyan élheti bele magát egy abbahagyott regény világába, miképp mondhatja el új és időszerű eszméit egy régi koncepció keretei között, hogy a folytatás egyszersmind újrakezdés is lehessen. A hágcsó, melyen visszaereszkedik a háború előtti Iszony-hoz - a Kelet népe 1941-es megszűnésével akkor kiadatlan maradt, a házasság első esztendejét Zsuzsika születéséig elbeszélő kézirat átdolgozása. Csak miután „újratanulta" a légkört, folytatja a történetet -de nem a félbeszakadt első fejezet végével, hanem Nelli anyaságának, faluba költözésének, majd Cencre szökésének históriájával. Miért hagyja későbbre a regény legkényesebb jeleneteit, az eljegyzés, a házasság, a nászút megírását? Mert a második fejezet - mint szerkesztési fogás: ismétlődő motívumok beépítésével - az összeillesztés nagyobb lehetőségét ígéri. Az anyaság idillje Nelli ébredező pusztai lányságára rímel. Takaró halála Kárász Endréét ismétli, Imre és Rózsa látogatásában a hősnő a maguk házasságának fásultabb, bele-törődőbb változatát szemlélheti. A falusi társaság rajzában az írónak azt a hangot kell újra eltalálnia, amivel Bodolai Ferkó toppan be Huszárpusztára, a fáncsi életvitelben pedig Nelli és anyja első látogatásának emlékét. A visszafojtott undor ábrázolása viszont, mely ott parázslik az első csók és nászéjszaka riasztó élményében, a dráma lezárását könnyíti meg: hangulati segítséget nyújt Takaróné, majd Sanyi halálának megformálásához. Németh a motívumos szerkesztés leleményével teremti meg a genezis kettősségéből a regény szétbonthatatlan egységét.
Jó kötőanyagnak bizonyul a mezőföldi novellisztika is. A regényfolytatás több fontos jelenete megtalálható benne. Az 1926-os elbeszélés, A pajta előtt Jókutija - „e mokány, zsírból és izomból kurucosra gyúrt ember" - alakjával Takaró Sanyi figuráját előlegezi; ő is végigjátssza a béreslánnyal folytatott viszony szégyenét öngyilkossági kísérlettel helyreütő színjátékot. Az ugyancsak 1926-os öregek gégerákos főhőse, Hamar György Kárász Nelli apósának előképe, az őt látogató Kertész sógor pedig Sanyi nagybátyjaként bukkan fel újra a regényben. A haldokló kulák Németh Péterről készült portréja akár az Iszony-ba is beilleszthető volna: „Szív-szomorító ellentét volt: a nagy asztal egyik oldalán két összehúzódó fiatal házas, a férfi újgazda, az asszony első másállapotban, s az ürmös és a csillogó poharak túlfelén egy szégyenkezve vergődő, riadtan tekintgető s illemtudóan válaszolgató ember, akit a nyelőcsőrák lassú, hónapos éhhalálra ítélt." Tudja, hogy meg fog halni: a szonda Pesten véresen jött vissza a torkából, mégis belemegy a színlelésbe, midőn környezete a gyógyulás reményével vigasztalja. A mezőföldi novellák anyagával gyermekkori emlék: a Magam helyett Szilasbalhása elevenedik meg a regényben. Az út, mely Simontornya (Angyád) vasútállomástól Mezőszilasig (Fáncsig) vezet; Tükrös (Huszárpuszta) felé a Bozót, a Pósa hídja, Hordóvölgy. Takaróék háza a Németh kúria mása, az L alakú épülettel, a kémény fölé hajló óriásfenyővel, az udvari artézi kúttal és a négyholdas, körtefás kerttel. Még a sompolyogva járó örzsi szolgáló is valóság, sőt a hintó is, az eléje fogott Dámával, Kesével. A fészer-étkező, a falra akasztott vadászfegyver, a Takaróné testességében tejet mérő Éva néni - a múlt pontos idézése. A pusztai élet regénybeli rajza pedig a bogárdi nagybátyjánál - Keserű Béla bácsinál - tett látogatásoktól hiteles. Az Iszony hangulati egységét, melyet a francia kritikus is megcsodált, jórészt Mezőföld társadalom- és földrajza adja meg. Időben nem fakuló emlék, jellemzést, környezetrajzot be lehet mérni hozzá.
Az író dolgát könnyíti az anyag alakíthatósága is: a téma az első fejezet nagy részének elkészültével még nincs rövidre zárva. Az 1946-os vázlatok a megoldás három lehetőségét is fölvillantják: a cenci szökés véglegességét s az öngyilkosságét egyaránt. Hogy Kárász Nelli nem a menekülés útjait választja, hanem a maga erejével vágja ki magát sorsából, s teremti meg a neki való életformát, vásárhelyi írói lelemény. Az Iszony „egy szörnyű pokoljárás árán" befejeződhet „az életgyőzelem, a földi üdvözülés" regényeként. Az Akteónját széttépett lélek „magára találhat egy új artemiszi életben s munkakörben". A mondandó általánosabb érvénye - amit a nevek átírása is hangsúlyoz - lehetővé teszi, hogy az alapszövetre új és új jelentésrétegek rakódjanak. Takaró Sanyi alakja - dendiskedő modorával, „halálba farsangoló" nyugtalan vérével, világot kápráztató önmutogatásával - előbb a „parádés magyar" tipológiájára példa. Később Vásárhelyt a „csomorkányizmus" jellemrajzával gazdagodik. „Ennek a Sanyinak folyton magtermelésen meg gyümölcsön jár az esze. De ami készen van itt, azt nem becsüli meg. Hallom, most meg traktort akar venni. Vigyázzanak azzal a traktorral, azon még a föld is elmehet. Ez a nép nem olyan, hogy bérbe szántasson" - óvja Dányi Nellinek a benne lappangó Égető Lőrincet. Kárász Nelli jellemének ábrázolása hasonlóképp bővül. Alkati alaprajza - „a szüzesség borzongása a szerelmi élettől, a nemesebb természet védekezése a közönségesebb ellen, az átlagembernek karjaiba vetett kiválóság szenvedése a filiszteröleléstől" - filozófiai mondandókkal egészül ki; az emberi szabadság eszméjével, „ö börtönfalakat ostromol: az igazságtalanságot nem magában érzi, körülötte" - olvassuk vallomását önnön lélekállapotáról. Az „állati" és „növényi" természet - még a nagyváradi beszédben is az életfilozófiára emlékeztető - frobeniusi mítoszára az egzisztencialista erkölcs és a Németh László-i „növésterv" új metaforái épülnek. A „mai Diana" küzdelmes sorsával szociográfiai irányba mélyül: a dzsentribüszkeség és -érzékenység is tiltakozik benne a rá támadó paraszti mohóság és életerő ellen.
A líra sem hiányzik a regényből: a főhős alakját az író belső modellként éli át. A Lányaim egy kései esszéje tudatosítja a kapcsolatot: „Családunkban van valami a nemesgázok vonzástalan hidegségéből; mintha inkább iszonyodásra, a nemes bokrosságra születtünk volna, s nem valódi szeretetre. Ebből a hidegségből, az én anyai örökségemből Magda körül is ott van valami, de csak mint az önkéntelen tisztaság páraköre." De idézhetünk érvet egy Vásárhelyt kelt levélből is: „Emberiszonyom folyton nő; a nyugtalan világ, a polgári réteg fuldoklása kihozza minden őrültségüket" - írja Gulyásnénak. Ambivalens érzés ez: néha úgy ír róla, mint „a világgal keveredni nem tudó tisztaság" ideájáról, másutt viszont anyja „zsarnoki frigiditásáról" panaszkodik. De nemcsak a hősnek, a helyzetnek is van személyes nyilallása. „A nagyságnak a közöny (vagy legalább az érdeklődésnek álcázott közöny) vértjében kellene születnie, máskülönben minden vonzalmából seb lesz" - festi meg a „nagy lélek" életbéli kiszolgáltatottságának állapotát egyik esszéjében. Kárász Nelli sorsában összegeződik mindaz, amit az író drámák során át panaszolt: a szűk térre szorult alkotóerő, a becsületes szándékot ártó fantommá átíró kritika, az élet igazságtalannak érzett hierarchiája. De abban a pillanatban, amikor már túl van rajta - a világba mégis beilleszkedő ember visszatekintéseként. A líra legbelső köre „a valóság regényéé". Ennek jelentése Imre alakjába van rejtve. „Regényeimben semmit sem ábrázoltam akkora gyöngédséggel, mint ezeket a kemény, kötelesség, sors, indulat rabságába esett nőket, amikor az ő páncélba zárt, de voltaképp érinthetetlen nőiességükbe is beleesik vagy inkább szivárog a remény - Kárász Nellibe a sógorán keresztül -, hogy tán nekik is tartogat még valamit az élet, s megmeredt létük föllazul, asszonyivá erjed" - olvassuk a Kísérleti dramaturgiá-ban. De az Iszony az álom föladása is. „A tavalyi nyári írás maga volt a pokol. A boldogság utolsó kínálkozó csillámait kellett az életemről elűzni miatta" - emlékezik Németh Regényírás közben című esszéjében. Egy hajszál választja el a boldogságtól, amin mégse léphet át; az emberi őrültség.
Az Iszony genezise két korszakra hullik; az író kedve ellenére folytatja, mégis legsikeresebb regénye; a témához való viszonya se egyértelmű, személyessé éli, de korántsem mozog oly otthonosan benne, mint a Gyász-ban vagy a Bűn-ben. E kettősség - szubjektivitás és tárgyiasság szerencsés aránya -az Iszony nagyságának titka. A regény minősítésében a tökéletesség fogalmához nem ok nélkül kapcsolódik a hidegségé: a parnassien írói távolságtartás föltételezése. A kritika a regényt inkább a Németh László-i ábrázolás, mint a Németh László-i líra remekének ítéli; az író elidegenedett gyermekének, aki kevésbé örököl tőle világlátást, természetet, mint például az Égető Eszter vagy az Irgalom. Az író maga is mértéktartó a közvetlen személyesség vállalásának kérdésében: nem sorolja legkedvesebb művei sorába. Az írást megelőző konkrét élményt is tagadja: „Az Iszony előtt nem volt semmiféle viszony, amelyben ezt az érzést megismerhettem volna" -írja a Megmentett gondolatok-ban. Innen magyarázható egyik-másik recenzens arányt tévesztő optikája is, amely a rokon- és ellenszenvet egyenlő vagy fordított arányban osztaná föl Kárász Nelli és Takaró Sanyi között. Idegen anyagból alkotott mívesség lenne hát az Iszony? A személyes líra elfojtása lenne nagysága ára? Nem, az Iszony se kivétel a Németh-művek sorában; csakhogy személyessége rejtettebb - inkább gondolkodói, mint biográfiai jelenlét, s lírája is dermedtebb. Éppúgy kötődik az életmű centrumához, mint más - látszólag szubjektívebb, az író portréját közvetlenebbül tükröző - regényei. Csak az objektiválás, a tárgyiasí-tás bravúrja teljesebb.
Az írói pálya méreteire táguló keletkezés csak javára vált a regénynek. Megírását két alkotói korszak - a Gyász-é és az Égető Eszter-é fogja össze. Az Iszony valahol középütt helyezkedik el abban a regényfolyamban, amelynek kezdete a Gyász s vége az Égető Eszter; oly módon, hogy mindkettő vívmányait fölhasználja. Még mitikus, de már a biológiai realizmus a módszere. Ugyanazon oka van a cenci epilógus elkészültének s csonkaságának, vázlatosságának. De a regény ebben is szerencsés: az életrecept Égető Eszter-éhez hasonlatos túladagolása megbontaná a klasszikus tragédia zártságát. Elég az optimizmus katartikus fénye, tehertétel volna a színkép részletező elemzése.
Az iszony-kritika történetének első fejezete Lukács Györgynek a NÉKOSZ akadémián 1947 decemberében tartott előadásával kezdődik, s Horváth Mártonnak a Válasz körét bíráló 1949-es beszédével zárul. Kettős polémia zajlik: a regény perében vád és védelem mérkőzése, egyszersmind az Iszony ürügyén kultúrpolitikai párbaj is. Ma már nyilvánvaló: a vitát nem a marxista és a polgári gondolat szembenállása jellemzi, hanem egy sémákra, előítéletekre hajló s egy dialektikusabb, frissebb esztétikai szemlélet összecsapása. Az Iszony értői és bírálói éppúgy megtalálhatók a Forum, mint a polgári esztétika berkeiben.
A marxista kritika egyik alaphangját Lukács üti le: az Iszony-t a Válasz irodalmi csúcspontjának értékeli, de azt is megállapítja róla, hogy zártságáért, egységéért Németh nagy árat fizetett - „a regény világának teljes privatizálódását". Mondandója negatívum: „hallgatásával hangosan beszél" a társadalom ügye iránti közömbösségről. Keszi Imre - habár az Iszony-t Németli legjobb, mert legepikusabb regényének nevezi - a Lukács-féle tartalmi bírálathoz formai érveket is keres. Hibáztatja a „mű egészén végigvonuló" aránytalanságot: „a főhősnek, Kárász Nellinek az alakja túlméretezett, s ez a túlméretezettség megzavarja a regény belső egyensúlyát". Szerinte Nelli éppolyan negatív hős, mint Sanyi, ám az író „pozitívvá akarja nagyítani, a hisztériába befutó eltévedt embert tragikus hőssé kendőzi". Ez a gyökere a stílus esszészerűségének is: „a képek pátosza, a szavak öblössége sokszor megokolatlan."
Az Újhold-ban Vajda Endre írása az első - máig érvényes szempontokat fölvető - elemzés, mely a regény védelmében szól. „Németh László nyilvánvaló szándéka az volt az Iszonyban, hogy egy görögös szigorúsággal megformált emberi történetet költsön tragédiává, Szophoklész sorstudatának vagy Thomas Hardy feketeárnyékú pesszimizmusának igézetével" - állapítja meg. Ami mások előtt „privatizálásnak" tűnik, valójában a tragikum törvénye, „a kivétel magasabb érvényű szabálya". Csak rendkívüli, „statisztikát bontó" ember lehet tragikus hős, átlagember nem. Az első személyű narráció szubjektivizálja a regényt, általa valósul meg „líra és tárgyilagosság vegyítésének lehetősége". Az ábrázolás erejét dicséri, hogy mentes marad a jungi pszichológia analitikus műszavaitól és sematizáló módszerétől, s a természetességbe hajlik. Az Iszony mégsem oppozíciója a társadalmi regénynek; az író „gondosan vigyáz rá, hogy egyetlen szálat se szakítson el, mely a társadalmi valósághoz köti" Nelli történetét. Vajda elsőként ismeri föl a regény mítoszát is: hogy a főhősben „egy mitológiai lehetőség valósul meg, az artemiszi szüzesség és zártság". Lőrincz Mária a Magyar Nemzet-b&naz Iszony - a „legjobb északiakra" emlékeztető -realizmusát méltatja: Nelli és Sanyi alakja „tökéletesen kidolgozott, életteljes lelki portré". A főszereplők kárhozata önnön gyengeségük, ám útjuk dantei: a pokol kútjából fölfelé vezet. A lírai elemzés azonban túl halkra fogja a mű elégiáját, megcsendesíti drámai viharzását. „Csodálatos lélekrajzok bontakoznak ki a csöndes recitativo egyhangú morajlásából" - összegezi véleményét.
Míg Bóka az Új Magyarország-ban Keszi stiláris vádjait ismétli, Zelké az érdem, hogy a marxista bírálat szempontjain elsőként méri a regény nagyságát. Rejtett vitairat az övé, mely a privatizálás vádját cáfolja. Az Iszony titkát abban látja, hogy szerzője tudja: „az író dolga az érzékeltetés, a lélek rezdülései csak akkor válnak megismerhetővé, ha a világ tárgyi dolgaira vetülnek." Egyszerre pszichológiai és társadalmi regény - a lélek és a dolgok összefüggését tárja föl. „Az igazán nagy regény ezt teszi társadalmilag is. Németh László regénye ilyen írás. Egyetlen hőse van, de nem a világból kiemelve, hanem belehelyezve" - fordítja vissza a lukácsi jellemzést. Az Iszony „mint a jégtábla a belefagyott lelkeket", úgy örökíti meg a húszas évek középosztályi emberfajtáját. Az ilyen - igazmondó - regény nyelvileg is „vérbeli próza", „lerázza magáról az öncélú nyelvi kísérletezést", stílusa „nem ragyog, nem különösebben ékes, de soha egyetlen mondatban sem válik el a regény mondanivalójától". Király a Forum-ban méltatja az Iszony-t. Előbb - a Németh László-i jellemek természetére vetve át, ami a gondolkodás sémái felől konkrét, demokráciaellenes mondandónak tűnik - a „konok hallgatás" minősítését hárítja el. „A jellegzetes Németh László-i hősök mind ilyen Kárász Nelli-féle fényből, hűvösségből, konok keménységből összegyúrt alakok, akik vergődnek az élet nyálkás kelepcéjében. Belső nemességük tiltakozik a körülöttük lévő, mocsokba rántó világ ellen. A lázadásnak, a tagadásnak e morális pátosza telíti fel alakjukat" - fejtegeti. Kárász Nelli még Kurátor Zsófinál is pozitívabb alak: daca több, mint öncélú hisztéria. Azután az Iszony-bari a móriczi realizmus vállalását üdvözli. A regény erénye, hogy benne „az iszonyt kiváltó világ rajzára tevődik át a hangsúly", a korábbi lírai izzást életes epikum váltja föl. De ő se tud szabadulni az ideológiai babonától, főképp Keszi Imre gondolatmenetétől. Nelli és Sanyi viszonyát hibás írói beállításnak tartja: a minőségember és a nyájember ellentéte testesül meg benne. A regény szerinte Nelli alakján bukik el, akit - ha kikerül Sanyi vonzásából - „vér helyett mondatok gőze hajt".
Király bírálatától Sőtér tanulmányáig a kritika kevés új szempontot vet föl. Keveri az ideológus és a regényíró arcképének vonásait, s hangjába minduntalan elfogultságot rejt. Örkény - publicisztikai hangvételű cikkében - ítéletét paradoxonba futtatja: az Iszony jó regény, de rossz könyv. „Szerkezeti arányai hiba nélkül valók, a mese lélegzetfojtó, az alakok jellemzése jó, nyelve tisztán cseng" - de hiányzik belőle a morál szigora. Kárász Nelli görög lélek, nincs benne bűntudat, sorsa az ösztön apológiája. Sokallja Takaró Sanyi életét „a cenci Artemisz nyugalmáért". Nem veszi észre Örkény a regény egzisztencializmussal vitázó erkölcsi mondandóját, túlontúl is a „mélymagyar" ideológus fantomját látja szerzőjében. Antal Gábor - némiképp a Vajda-kritika megállapításait variálva - egyoldalúan a frigiditás problémáját emeli a regény központjába. Viszont mérföldkőnek látja az Iszony-X. Németh pályáján, mely az ideológustól a szépíró felé vezet. Soós László a Vigiliá-ban a regény líráját értékesebbnek tartja az ábrázolásnál. Alakjait ellenszenvesnek találja, a hősnőt a jungi „anima" lenyomatának, szemléletét individualistának. „Ami a regényben magával ragad, elsősorban a nyelvi kifejezőerő" - foglalja össze nézetét. Dombi Béla mintha végig sem olvasta volna a művet, a „diagnózis" mellé a gyógymódot hiányolja belőle. Gyárfás Miklós Örkény paradoxonát folytatja: „Ennek a regénynek sok elragadó tulajdonsága közül ki kell emelnünk azt, hogy nem úgy kell olvasnunk, mintha Németh László írta volna... Legszívesebben úgy fogadnánk, mint egy új író első írását." Szigeti József a Társadalmi Szemle hasábjain részint Lukács megállapításait visszhangozza, részint a regény Horváth Márton-i kritikáját készíti elő. „Úgyszólván szisztematikusan kapcsolja ki regényéből a lényeges társadalmi összefüggéseket" - fordítja át, ami előbb hiány volt, írói szándékká. Majd a rokonszenv szereposztását kifogásolja, miközben kizáró ellentétté feszíti a regény élettani ábrázolását és realizmusát: „Az Iszony hősnője egy frigid asszony. Az író az ő magatartását tartja »nemesnek« a férj lármás, zajos életigenlésével szemben." Számonkéri, mért nem Takaró Sanyi a főalak.
Szigeti (és Lukács) bírálatára a Válasz-ban Sőtér István felel. A hiányolt társadalmi regényt bizonyítja benne. Leszámol a mennyiség, kiterjedés ábrándjaival: „Egy szerelmi történet több társadalmi tulajdonságot, tanulságot hordozhat magában akármiféle szociális körképnél, ha az egész embert látjuk mindvégig a színen" - írja. „Minden ember: egy egész emberiség." Az Iszony hálószobájában nemcsak két lélek, két osztály is birkózik, a „dzsentriség is fulladozik éhes, erős, paraszti karok közt". Takaró Sanyi „egy felesleges és káros asszimiláció példája", alakja írói kritika a parasztromantika felett. Mitológiája szociológiai értelemben is szükségszerű: „az időtlen dolgok mindig időszerűek". A Horthy-korszak, melyet a regény ábrázol, „holtpont két forgás között": a reménytelen, „múltat és jövőt egyaránt beborító szélcsendben" e társadalmi statika igazolja, a regény miért lesz „egy állóvíz drámája". Közben az Iszony három - pszichológiai, társadalomábrázoló és mitológiai - körének elemzésével Vajda Endre ötleteit írja tovább. A regény „hatalmas perirat" egy látásmód mellett, mely a csend, a szüzesség emberi állapotát emeli jogos magatartássá. Ugyanakkor a hanyatló dzsentri és a feltörekvő parasztság tragédiája is. Egyszersmind - Diana és Akteón mítoszával - „mesévé dramatizált törvény". Sőtér kitűnő logikával cáfolja az „aránybomlás" esztétikai legendáját. Az Iszony nagysága épp az összhang. „Három vonatkozása van a regénynek: három igazsága, értelme, tanulsága - s ez a három nem csupán egybehangzik, de egymást támogatja, erősíti" - állapítja meg. Úttörő abban is, ahogyan a regény helyét a magyar és világirodalomban kijelöli. A Don Quijote-típusú, zárt, örök emberi helyzeteket kifejező regénytípusba sorolja, ám észreveszi benne a feszültség és feloldódás váratlan stendhali dinamikáját is. „Eredetileg Diana vádiratának készült Akteon ellen - de végül... Akteoné lesz a rokonszenvünk. A regény végén Nelli megbocsát." Az Iszony vallomás és vezeklés egyszerre. A Gyásztól abban különbözik, hogy nemcsak a görög végzetdráma formáját, hanem lényegét is átveszi. Nyelve mögött Berzsenyi áll, de a Németh László-i stílus egykori zsúfoltsága, metaforikus túlterheltsége, modoros izgalma fegyelemnek és gazdaságosságnak ad helyet. A regény „egy klasszikus verssor menetére emlékeztető lejtés".
Sőtérnek az Iszony elemzéséhez ma is alapul szolgáló tanulmányával a Válasz a regény értelmezését a magyar irodalom ügyévé teszi. Czibor János példának látja a népies és urbánus irány szellemi és formai hagyományának szintézisére: megjelenését „az egész magyar irodalom akarta". Sarkadi Imre tagadja, hogy volna előzménye, s a „biológiai emberben való gondolkodás" újszerűségét hangsúlyozza benne. Nelli iszonya „az élettan tudatosodása". De ez nem újnaturalizmus! „A természettudományi gondolkodás az emberről egyenes folytatása a társadalomról alkotott materialista világképnek" - szögezi le. Veres Péter a módszerét dicséri, melyet „mély realizmusnak" keresztel el. Mindezzel az Iszony túllépi a műalkotás határait, s esztétikájával a magyar próza formáló erejévé válik.
Az iszony-kritika történetének második fejezete - a Horváth Márton bírálatát követő nyolcesztendei szünet után - 1957-ben kezdődik. A kritikusok figyelmét eleinte - a naiv realizmus divatja múltán - a regény pszichológiai ábrázolása köti le. Forgács László a mítoszt sokallja benne, s kevesli a társadalomrajzot. „Nem aknázza ki azt az epikai lehetőséget, hogy Nelli szembekerülése a Takaró Sanyik egész világával szociális irányba mélyüljön" - mellőzi a szerző Sőtér helytálló okfejtését. Bori Imre lélektani kórkép és morális hősiesség összekapcsolódását fedezi föl a regény személyes lírájában. „Emésztő kéj fölött hősi frigiditás" - írja Nelli iszonyáról. Veress Dániel viszont a regény „színpadi világára" utal. Szuggesztivitását szerinte egy önmagát feloldó ellentmondásból nyeri: jellem- és társadalomábrázolás, életanyag és megjelenítés, érzékelés és módszer, kórtörténet és erkölcsi igazság kettősségéből. Benedek Marcell a főhős alakjában a Camus-féle idegenséget hangsúlyozza. Almási Miklós szerint az Iszony elégia és bírálat, szubjektív vallomás és a rajta átcsillanó objektív értékegyensúly ötvözete. „Nelli egyénisége egyszerre szép és beteg, fenséges és eltorzult, csodálatosan vonzó és ugyanakkor taszító, sorsát egyként formálja környezete és önnön balvégzete, rákényszeritett házassága és önmagába fulladt karaktere" - fogalmazza meg a regény kéthangúságát. Földes Anna, miután a regény keletkezésének s kritikai fogadtatásának körülményeit tisztázza, s - Sőtér nyomán - a Gyász-szal veti egybe, Kárász Nelli alakjában leli meg a kulcsot a mű értelmezéséhez. Vadság és tisztaság, önzés és önfeláldozás keveredik benne, frigiditása azonban nem biológiai, hanem lélektani természetű. Gondolatmenete azonban két ponton is vitatható. Mintha Kárász Nelli drámáját a női emancipáció problémájává egyszerűsítené, midőn a választás és választhatóság megoldatlan dialektikájával magyarázza. De nincs igaza az író Nelli-pártiságá-nak tagadásában sem. Első személyű narrációjával épp azért képes azonosulni, mert a „kétsíkú átélés" lehetőségével kínálja : elbeszélése szubjektív vallomásos kitárulkozás is, de az ítélkező én távlatos kontrollja is.
Pethő Bertalan írása az fasomy-kritika új áramlatának a megindítója: vele kerül az érdeklődés középpontjába a regény ontológiája. Eszmefuttatásának lényege, hogy Kárász Nelli és Takaró Sanyi jelleme túlmutat önmagán, metaforikus többlete van, sorsképpé, létmetaforává lényegül át. A szerző Örkény ötletét bővíti rendszerré: a szereplők léte „a renyhe ösztönösség apológiája". „A növényi élet természetessége az állati ösztönök embernél természetellenes érvényesülésének enged utat, és mások érdekének rabjává, a már visszavonhatatlanul fogalmi, szellemi környezet áldozatává, elidegenedett tagjává lesz... Sorsuk munkálása helyett a végzetnek hajtanak főt" - summázza a metafora tartalmát. Nelli erdője és Sanyi bozótja jelkép: sorsuk, életvitelük növényi passzivitását szimbolizálja. Magatartásuknak társadalmi jelentése is van: Puszta és Falu „nem alkotnak igazi közösséget, nem termelnek ki, nem fognak fel egyéni kérdéseken túlmenően általános érdekű problémákat, és nem vetődik fel bennük ilyen kérdések megoldásának igénye". Az elemzés sok új meglátás ellenére két szempontból is bírálható. Egyrészt vértelen filozófiai regénnyé, a megvalósulatlan sorsválasztás antiegzisztencialista tézisművévé minősíti az iszony-t. Másrészt félreérti a főszereplők tragikumát. Egyenlőségjelet tesz Nelli és Sanyi természete közé: „a Tett és a cselekvést vonzó és irányító eszme hiánya avatja őket társakká" - s így szerinte bukásuk alkati egyezésükben gyökerezik. Valójában az Iszony - metaforikusán fogalmazva -a növényi és a ragadozó természet összeférhetetlenségének drámája. A tartalmas emberség védekezése a pózokban kiürülő személyiség mohóságával szemben. Pethő elemzésének egyoldalúságát B. Nagy László tanulmánya korrigálja. A Nelli-metafora jelentésében érték és meddőség kettősségét mutatja ki. „Amivel Boda Zoltán annyit küszködött, az Nelli számára vele együtt nőtt menedék, személyes emberi függetlenségének, belső harmóniájának szimbóluma... Szüzességével őriz valamit: nem egy biológiai állapotot, hanem emberi tartását. Hogy »lelke szentélyét« tisztán tarthassa, magára kell maradnia" - írja. Viszont „sorsa arra is figyelmeztet, hogy az ember öntörvényűsége nem abszolút... Nelli lelki nemességét önmagába zártsága nemcsak kiemeli, de kérdésessé is teszi - éppen emiatt torzul a nemesség szörnyetegivé" - fejtegeti. Mezei József tovább megy egy lépéssel : Sanyi és Nelli jellemének nem önmagukban, hanem egymáshoz való viszonylatukban van jelképes értelme; sorsuk a kiszolgáltatottság, függőség és szabadság emberi esélyét példázza. Illyés Gyula az Iszony francia kiadásához írt előszavában a regényt modern legendaként definiálja. „A regények valamennyiében egy-egy szinte emberfeletti eszme száll le a földre, költözik bele egy halandóba, s viszi azt valami modern keresztfára, ugyancsak valami közösség megváltásául." A Németh László-i hős az idea megtestesülése: „pannóniai tiszta, kenyérdagasztó, csibeültető Eszmény".
Az Iszony teljes irodalomtörténeti elemzését Fülöp László végzi el. írása a regényforma valamennyi komponensét - a jellemek rendszerét, a cselekmény bonyolítását, a nar-ráció jellegét, a szerkezet és jelentés rétegeit - részletekbe menően vizsgálja. Ítéletei megbízhatóak, az Iszony-kritika időt álló eredményeit összegezik. Meghatározása szerint az Iszony üdvösségregény, témája „a magas és autonóm emberi igény, az elvitathatatlan érték, az átlagmintákba nem erőszakolható különösség önvédelme és küldetése harca". A kivételességnek megvannak az árnyoldalai is: némi merevség, rögeszmés csonkaság, befelé izzás. A Diana-komplexus nemcsak jellemtulajdonság; mérce, norma, életelv egyszerre. A Németh László-i mondandó: „A norma betöltéséért folytatott harc jogos, de egy határon túl nem kell erőltetni; a korlátaink vállalása teszi igazán a mienkké s művelhetővé, ami a korláton belül maradt."
Az Iszony - a magyar Anna Karenina - kettős küzdelem regénye: erény és természet mérkőzik benne. Kárász Nelli az írói jellemzés szerint „megfagyott villám". Hadakozik a próba ellen, közben azt is szeretné, ha megfelelne neki. Takaróné alakja - asszonyi ellenképe - hősiességével vonzza: elfogadja a reá mért sorsot, s azon belül mutatja meg, mit ér. De Nelli számára elfogadhatatlan az erkölcsi győzelem ára: az a fajta emberi kapcsolat, mely páros magány helyett érzéki kurrogás. Kurátor Zsófi és Égető Eszter lelke szorult belé. Riasztja Takaró Sanyi cigányos hiúsága, lelki kényelmessége, mégis megkísérli, hogy a cenci idillt előbb a maga házasságában teremtse meg. Görög hősnő, nincs bűntudata, csak természete. De maga tiltakozik a minősítés ellen: büntetése - vele született alkata - előbb kezdődött, mint bűne. Amilyen joggal nevezhető pogánynak, éppannyira keresztény is. Az apácasorsot nem a szüzesség, hanem az irgalom gyakorlása teszi számára kívánatossá. Tragikuma a természeti s erkölcsi ember szakadása benne. Iszonya ambivalens: páncél, mellyel emberi értékeit védi, ugyanakkor emberidegenség, mely ellen neki is tiltakoznia kell. Dilemmáit a házasság pokla, vállalkozásának kudarca sem oldja föl. „Mivel szerezzek méltóságot a céltalannak? Vagy az épp a rangja, hogy céltalan? Az erény akkor igazán az, ha embertől. Istentől egészen elhagyatott?" - indokolja s bírálja megmaradását a Takaró házban. Sanyi iránti érzelmeinek két vegyértéke van: a gyanútlanság, a dicsekedhetnék gyermeki kedélyét látja benne, amelynek meg lehet bocsátani, sőt még valami anyai vonzalmat is lehet iránta érezni, de a maszk mögül elő-elővillan a félelmetes arc is - a húsember jellemgyengesége, az undorát igazoló portré. Életében ott érzi a bejáratlan útelágazások lehetőségét. „Ha mi akkor kinn maradunk Huszárpusztán... tán belehangolom Sanyit az én csöndes köreimbe" - meditál Nelli a múlton. De Sanyit ugyanaz a Nelli öli meg, aki Huszárpusztát rendbe szedi, s a Takaró birtok megmentéséért panziót nyit. Idill, tragikum azon fordul meg: hajlam, képesség helyet talál-e ebben az életkörben, melyet az ember a morál parancsai szerint rendez be; az erkölcs megleli-e támaszát, támogatóját az alkat egyetértésében.
A cselekmény iramát a Nelliben élő kettősség késlelteti. Lánykorában öröm s aggodalom birkózik benne: a jó érzés, hogy hatással van az emberekre, s a gyanakvás, mit főznek ki ellene. Sanyit az irónia és a humor kettős szemüvegén figyeli. Az érzelmek szatócsát látja benne, aki okkal váltja ki az iszony hadakozását, de mosolyog is rajta, a sajnálkozó részvét enyhe-ségével. A jövő is kétarcú számára: az ismeretlenség félelme s a „jövendő doha" - a cenci párkák istenes életformája -egyaránt riasztja, de vonzón izgató is előtte a titokzatosság. Jelleme holtponton van: harc helyett csak ürügyek keresésére van ereje, akarata könnyen meghajol a körülmények szorításában. Béklyóba veri a belső ellentmondásosság: képtelen védekezni a halott apa támaszt kereső terve s az Ottrubai testvérek naiv összeesküvése ellen, a gyász fegyelme s Terus pletykája nem váltható át kibúvóról ellenállásra. A műtét előtt álló gyerek vagy a megserétezett madár béna riadalmával és megadásával fogadja sorsát.
A házassággal Nelli kétarcúsága nem szűnik, csak alakot vált. A megalázó testi kiszolgáltatottságot az asszonnyá levés vidám felszabadultsága ellensúlyozza. A megkönnyebbülés, hogy végre ő is be van avatva az emberek titkába. Sanyi kurrogó hajlamát közös vállalkozással, munkával, otthonépítéssel elviselhetővé lehet tenni. A tisztaságösztön borzongását Nelliben ama hit fegyelmezi, hogy az évek, a megszokás majd természetévé teszi Sanyinak, amire a hiúság ráfogta.
Az anyaság is az idillt táplálja: burkot sző köré, amely egyéniségét, lelke szüzességét védelmezi. Nelli úgy érzi, alkat és morál összeegyeztethető a házasságukban: kapcsolatuk törvényhozója nem Sanyi, hanem ő. Már nemcsak a szánakozó gyöngédség avatja számára férjét elfogadhatóvá, hanem alakíthatóságának, alkalmazkodásának illúziója is. Huszárpuszta különben is Nelli világa: izmosodhat benne a nemesebb lélek józan büszkesége, a hallgatás tartalmas fölénye. A leánykori gyámoltalanság helyett egyre inkább öntudat, artemiszi keménység jellemzi. Sorsának sem a környezet megváltozása szolgáltatja ki, hanem a kudarc: ráébredése Sanyi rejtettebb, valóságos énjére. Már volna ereje megakadályozni, hogy az öreg Takaró halála után a faluba költözzenek, de a csalódás, a kiábrándulás aláaknázza szemében a sorsformálás értelmét. Fáncsra nem a körülmények kényszeréből sodródik, hanem keserű belátás okán.
Nellit Sanyival nem a frigidség, a nemi kapcsolat elviselhetetlensége fordítja szembe, nem is az idegennek érzett fáncsi miliő, hanem erkölcsük végzetes különbözősége. A Sanyit Nelli előtt leleplező kulcsjelenet Bodolai Ferkó és felesége pusztai látogatása. (Nem véletlen az idő és a színtér megválasztása: az író a tragikumot jellem és jellemhiány párbajából, s nem környezethatásból vezeti le.) Nelli a gyilkolni is kész indulatot most pillantja meg Sanyi meleg lében forgó szemében. Rádöbben, hogy a kedélyes, csupaszív tekintet csak álarc, a cigányos dévajsággal, a megalázkodó együgyűséggel a ragadozó álcázza magát. Erkölcse a vademberé: az asszonyt be kell törni, mint a lovat. A gyermeki arc mögött ott a ferde rókapofa. Férfiúi parádézását nem ártatlan önhittség, hanem sunyi számítás, az érzéki mohóság pragmatista furfangja vezérli. Férjének nincs is egyénisége. „Szinte nem is volt Sanyi, úgy folyt össze egy csomó Bodolai Ferkóból, tiszti kantinból, diákkonviktusból" - emlékezik cenci magányában. Semmi szilárd nincs benne: a tényeket érdekeihez igazítja. „Hol a fenék, amire maga is ráállhat, ha az igazság így gomolyog benne" - kérdezi megdöbbenve. Emlékezete is képzelet, melyet hangulataihoz idomít. Világnézetét kényelme teremti: munkakedve tevékenységgel leplezett lustaság. Nelliben csak puszta díványt lát, melyre ráhenteredhet: még magasabb igénye is hazugság, mert kielégíti a cselédlánnyal folytatott olcsó viszony. Nelli és Sanyi sorsában az erkölcs szerepe visszájára fordul: a morál, mely egybekötötte őket, most ellenfelekké teszi.
Házasságuk történetében Imréék látogatása a fordulópont. Sógorával Nellinek sikerült volna, ami Sanyival lehetetlenné vált: olyan élettársi kapcsolat, mely kölcsönös vonzalmon és az egyéniség megőrzött jogain alapul; ahol nem az ösztön parancsol az intellektusnak, hanem megfordítva - a szexualitás nem ura, hanem függvénye az idegrendszer összműködésének, az érosznak. Imre azonban - hiába rokon a Nelliével természete - beletörődő típus. Közömbösségén foszlik szét az utolsó reménysugár, amely jövőt rajzolhatna Nelli házaséletének poklába. Aztán az átformálás pedagógiai tervéről is kiderül, hogy megvalósíthatatlan ábránd: Sanyi nem képes fölemelkedni hozzá, inkább Nelli az, aki viszonyuk közönségességéhez idomul. Egyre erősödik benne a gyűlölet: Sanyi iránti undorát a gyerekére is átviszi, szinte kéjes örömet talál a veszekedésben, egymás gyötrésében. A társasági élet nem olyan menedék már a számára, mint volt az anyaság: Bovary-nét akarja belőle kiugratni. Nellinek kétségbeesetten küzdenie kell, nehogy az emberszenny, a világpiszok az ő nemesebb természetét is eldurvítsa. Egyre groteszkebb a halál, mely férje karjaiba löki, egyre ízléstelenebb a mód, ahogyan Sanyi a gyász komor méltóságát férfiúi éhsége aprópénzére váltja be. Ha holttest nincs, önmagát képzeli annak, s a maga öngyilkosságát játssza meg kerítő érvként. Nelli de facto nem gyilkosa férjének. Halálában ártatlan, de képzeletében vétkes: a véletlen helyette csak azt cselekszi meg, amivel intellektusa egyetért. A morál jó szándéka megfeneklik az alkati összeférhetetlenség zátonyán.
Nelli utolsó próbája: megküzdeni a benne maradt nihillel, a lelki kiégettség erőtlen állapotával. A csönd azonban regenerálja erkölcsiségét; a humánum segítőkész magatartása költözik vissza belé, a megbocsátó részvét. A társadalom etikai fogalom számára. A kórház, ahol szolgálatot vállal, „az élet nagyobb fele, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, a kín: az van benne összesűrítve". Nemcsak a szakállas, nagykendős csecsemőkhöz - a falu parasztjaihoz - hajol le, Sanyi emléke iránt is megenyhül. A lányában akarja jóvátenni, amit ellene vétett. A reá bízott emberiségben. Az író a Jókuti-motívummal eloldozza a regényt a szerelmi háromszög s a bűnügyi történet lehetőségeitől, Nelli sorsában, életgyőzelmében az Irgalom vázlatát fogalmazza meg. A Fáncs és Cenc közötti szakadék nem bontja meg a regény egységét. Nelli „kórházi" életformájában ugyanaz az erkölcsi igény munkál, amely Huszárpusztán a házasságnemesítő kísérletre ösztönözte, s amelyet a Sanyival való hibás emberi kapcsolata átmenetileg tönkretett. Nincs semmi váratlan action gratuite az iszony metaformózisában. Az epilógus nem más regény, hanem az eredeti írói gondolat folytatása és logikus lezárása. Az iszony Németh László értelmezésében nem egyetemes emberfélelem, hanem egyféle reláció terméke: a közösségi erkölcs s magatartás védekezése a megalázó emberi viszonylatok ellen. A távolságtartó szeretet pajzsa.
Az iszony: viszonyfogalom. Két világ, Kárász Nelli és Takaró Sanyi kapcsolatának terméke. „Az emberek viszonyát nem az szabja meg, hogy mit érnek, hanem hogy mit akarnak egymás életében" - olvassuk a regényben. Nelliben Sanyi törekvése váltja ki: nem egyenrangú társa, hanem parancsolója akar lenni, emberi autonómiáját megalázó hierarchiával akarja fölcserélni. Félelmének tárgya nem a közösségbe illeszkedés, hanem a kiszolgáltatottság, a megalázottság elviselhetetlen helyzete. Frigiditás volna? Alkatba írt végzet? Több annál: Nelli émelygése az egészre vonatkozik, nem pedig sors, adottság epizódjaira, a férfi és nő szexuális kapcsolatára. Vele született szemérme nemcsak Sanyitól riasztja, édesanyja s az Ottrubai nővérek érzelmeit kiárusító praktikáitól is. Fejlettebb benne az intellektus - a freudi super-Ego -, semmint hogy életét ösztöneire alapozná. Nemcsak Sanyiban, önmagában is fél a vadembertől. Attól, hogy lelke sebet kap, s azon „mocskos, idegen, erőszakos indulatok" nyomulnak be. Iszonya mégsem patológiai kórkép. Ernővel, a tolnai tanítóval vagy Imrével, sógorával közös burokban is el tudná képzelni életét. „Én meg tudtam volna szeretni őt, csak ne akart volna az uram lenni" - vallja még Sanyiról is. Olyan frigiditás az övé, amilyen Imre impotenciája: a partner tagadja létét. Nelli iszonya komplex jelenség. Nem any-nyira biológiai, mint lélektani, sőt ideológiai fogalom: több van benne az értelem, mint a test viszolygásából. „Az ész gúnyos kommentárja", mely Sanyi közönségességén méri magát. Dermedt dac, amely apja temetésén se szolgáltatja ki magát nyilvános sírásban. Lelki szüzesség, amely meg akarja őrizni önnön tisztaságát. A független humánum öntudata, amely szabadság után kiált. „A rab, az legalább maga rendelkezik testével. A levegőt elfogják tőle, de a bőrében ő az úr. Énhozzám akármelyik percben hozzá lehet nyúlni" - panaszolja. Az iszony: büszkeség és erkölcsi tartás, gondolkodói lét és rendtartó fegyelem. Lélekállapot, amelybe erkölcsi és filozófiai eszmék rétegeződnek. Aregény kettős-verisztikus és modellált, életes és törvénykereső -természetéből Otto Hahn, az Express kritikusa nem véletlenül hallja ki a parabolát. Az Iszony: erkölcsregény. Hősei metaforikus jelentést is hordoznak: Nelli és Sanyi az új korban individualizálódó erkölcs két lehetséges változatát képviseli. Egyrészt a Németh László-i növéstervét, másrészt az egzisztencializmusét. Nelli eszménye az organikusan növő élet, a növényi természet, Sanyi viszont tettmániás egzisztencialista ragadozó. Az Iszony az egzisztencializmussal vitázva a szabadság fogalmát a kötöttség fonákjaként fogja föl. Nem lehet morált választani az alkat és a környezet egyetértése nélkül, a természeti és társadalmi determináltság ellenére. A szabadság nem annyira alternatíva, mint inkább fejlődési fok: az átlagember, mint Sanyi, visszaél vele, számára veszedelmes világnézet - meg kell rá érnie az embernek, ezt példázza Nelli fejlődése. Kárász Nelli, a mai Bethlen Kata, fontos történelmi pillanatban, a személyi kultusz korszakának kezdetén, a marxista személyiségelmélet kidolgozását megelőzően, megtestesülése az egyéniség szuverenitásának, önállóságának. Mint Húsz vagy Tótfalusi: önmagát s emberi függetlenségének eszméjét óvja a Sanyi alakjában támadó sorssal szemben. Irtózik attól, hogy eszközember legyen, az emberi kapcsolatokkal fölé mért hatalom függvénye, élvezeti cikk vagy megvásárolható portéka. „Én szabadon akarok lélegzeni, vagy elpusztulok!" - fogalmazza meg hitvallását. Iszonya, frigidsége nem beszűkülés, inkább érzése az emberi teljességnek; nem korlátozottság, hanem védekezés. De a regény arra is figyelmeztet, hogy az egyéni szabadság nem lehet abszolút: mások rovására nem érvényesítheti önmagát (ez Sanyi tragikumának végső jelentése), s a kivonulás kalandjai helyett energiáit a társadalom javára kell fordítania (mint Nelli teszi az új cenci életközösségben). Ha az iszony az egyéniséget önmagába zárja, szörnyeteglétbe kényszeríti, maga az ember torzul el benne, az önvédelem értelme. A hősnő alakja erkölcsi példa; ő maga minőségember, de a morál, melyet megtestesít, kollektív érvényű, nem elit jellegű. Sanyi figurája viszont etikai hiányával, ösztönösségével beszédes. Mégse gonosztevő, hanem átlagember. Ezért szervezi az író köréjük a jellempárhuzamok és kontrasztok rendszerét. A regény valamennyi szereplője a két alaptípus mintájára készült: az öreg Kárász, Takaróné, Imre - Nelli kompromisszumra hajló alkati hasonmásai; az édesanya, a sógornő, Jókuti jelleme viszont - Sanyira üt vissza. Az erkölcsi metaforák az életből nőnek ki.
Félreértés Nelli alakjában elhatalmasodó undora, Sanyi halálát okozó kétségbeesett védekezése miatt a ráció csődjét és apologetikáját látni. Legfőképp a narrációja jellemzi: visszaemlékezésének megengesztelődő tárgyilagossága, igazságszerető fennköltsége. Hiába húzódik vissza magányába, szembe kell néznie sorsával. Innen élektrai keménysége, zord gőgje. Léte szinte kafkai ketreccé szűkül, s mintha egy-egy pillanatra a vereség tudatával fejet is hajtana alkat és környezet determinizmusa előtt - mégis visszaszerzi szabadságát, szörnyeteg voltából van ereje kiemelkedni s mai szentté nőni. Történetének lírai ihletettsége egy analógia: a „sámsoni" indulatot belátással gyógyító írói magatartásé.
Az az álláspont, mely Takaró Sanyi alakját életesebbnek, vonzóbbnak találja, s a Kárász Nellié fölé emeli, nemcsak a regény értékrendjét állítja fejtetőre, a kompozíciót is félreérti. Sanyi figurája csak Nelli emlékezetében létezik; alakváltozatai - az expozícióban bemutatkozó, kedélyes: szót, hajat, meleget bőven sarjadzó férfi, aztán a groteszk céltalanságba züllő ember, majd az átlagemberré enyhülő halál utáni portré - a visszapillantó irgalom stációi. Sanyi minden pozitívuma „feladójára" háramlik vissza. Alakjának realizmusa a retrospekció józan mértéktartását is dicséri. Az elbeszélés első személyű narrációja nem funkciótlan írói trükk, fontos szerepe van a regény építkezésében: Sanyi külsődleges gesztusokban föltárulkozó, ösztönei révén dinamikusabb életet élő énjének kontúrosabb ábrázolhatóságát ellensúlyozza, s ezzel lehetővé teszi, hogy Nelli figurája a mű szerepkettőse fölé emelkedjék. A főhőst megszólaltató visszaemlékezéssel válik az Iszony monódiává, egyhősű alkotássá, tudatregénnyé.
Az Iszony tudatos formaépítő törekvése: a regény közelítése a tragédia műfajához. A regényszövet rendkívül feszes: a szereplők - ahelyett hogy csupán a történet kocsányán függnének - a főhős kontrasztjaként vagy analógiájaként szituatív oksági rendbe is tartoznak. A feszültséget fokozza a jellem színe és mélye közti paradoxia: a jó férj álarcában támadó vadember, a lázadó asszonyban rejtőző szelídség -továbbá sors és jellem csaknem végzetes meg nem felelése. A sűrítés elve tölti föl a környezetet (a pusztát, majd a falut) a jellemzés metaforáivá. A három fejezet szinte a klasszikus tragédia katarzissal záruló három fölvonása. A lobogó, féktelen indulat keretezése a forma fegyelmével. De a regény a szophoklészi dráma túlhaladása is: a főhős kilép a tragikumból, helyreállítja a megsértett erkölcsi világrendet, eszményeit avatja életelwé.
A Németh László-i életmű gazdagsága egy termékeny, sok szinonimában halmozódó ellentmondásban gyökeredzik. Nemzetéből Európába nőtt magyar, aki mégis visszahajlik népéhez: a „gyarmatosító" civilizátori fölényére a „bennszülött" megőrzött tudatával válaszol. A ráció szembeállítja, a filantrópia összeköti a világgal. Utópiáit realitásérzék fogalmazza. Az Iszony Nellijében mindez belső konfliktus: önnön természete, hajlama legyen-e mértéke, vagy a szolgálat erkölcse. Az összhang megbomlása emberpusztitó tragédiák okozója, de az életben kiküzdhető a harmónia - tanítja Németh László. Magunkra szabva otthonunkká tehető az élet, válaszolja a regény, s ezzel a kor aktuális dilemmájára is felel: milyen legyen a múltja által meghatározott ember (az értelmiség) viszonya a világhoz (a szocializmushoz).
Megőrzött belső értékeivel épüljön bele.
Az Iszony a Németh László-i prózastílus fejlődésében is fontos állomás. Az 1941-es kézirat 1947-es átdolgozásán jól mérhető, miképp változik az író stíluseszménye. A legszembetűnőbb sajátosság: az esszére emlékeztető képek, fordulatok gyomlálása. Ha a metafora csak ismétli a gondolatot, elmaradhat. Így húzza ki Németh a jelzői mellékmondatot a szerkezetből: Olyan nagy baj az, hogy ép, egyenes, nyílt szívű ember vagyok, aki nem rak az örömére wertheim zárat. Hasonló meggondolásból irtja a jelzőket. Például e mondatból : Úgy rohantam a nászút felé, mint akin irtózatos erőszakot fognak elkövetni. Az elvont fogalmazást, melyben a ráció görögtüze lobog az életé helyett, átírja:
A gondolat játékos szökkenései helyett fontosabb, hogy a fogalmazás a konkrétumba világítson. A képet ezért fejti ki bonyolultságából:
A Németh László-i stílus realista fordulatát, leegyszerűsödését a stílustörténészek általában az Iszony-nál későbbre datálják. Harsányi Zoltán szerint a konkrétabbá váló nyelvhasználat, az expresszív képek lekopása az Égető Eszter vívmánya. Herczeg Gyula viszont csak az Irgalom stiláris újságát hangsúlyozza, nézete szerint előtte az író „lényegében azonos jellegben szerkeszt". Másutt ő is az Égető Eszter-re vonatkoztatja a stílus megújulását: „a szabad függő beszéd mondatfűzése oldja a stílus feszességét, segít aprózni a nagy mondatokat, rögzíti, levegősebbé teszi a kifejezést." Pedig a filológia érvei másról tanúskodnak: arról, hogy e folyamat már az Iszony-nyal megindul.
Az író a kéziraton önállósítja az efféle összetétel tagmondatait:
Gyakori írói lelemény, hogy a mellékmondatot jelzős szószerkezetbe tömöríti:
Túl körmönfont mondatfűzés volna, ha a szabad függő beszédet gyakran építené be az első személyű vallomásba. A szöveg egyértelműbbé válik az átírással:
A legszívesebben bizonyára rám törte volna a fürdőszobaajtót : s vitt volna meztelenül fölnyalábolva (mit váratsz, te dög): de a sunyító ösztön megsúgta neki, hogy nem lehet. Nellikével így mindennek vége lesz.
A legszívesebben bizonyára rám törte volna a fürdőszobaajtót : s vitt volna fölnyalábolva meztelenül; de azt tudta, hogy így nem lehet. Az a sunyító ösztön megsúgta neki.
A törmelékszavakat s -tagmondatokat sodró könnyedségnél fontosabb elv számára a tömörség; a nyelv logikai analízisével szemben a gondolat egységét megmenteni:
Egyszerűség, közvetlenség, életesség az Iszony stilusnormái. Szakítani az esszé metaforákkal telített, a nézőpontot idegesen váltogató, a fogalmazás ötleteiben szikrázó szólásformájával. (Megállapításunkat igazolja K. Szoboszlay Ágnes képstatisztikája is: a metaforák aránya a Gyász-hoz képest az Iszony-ban jóval alacsonyabb.) A sok írói húzásnak azonban nem a tömörség megvalósítása az egyetlen célja: ritkítja az ábrázolás „pihenőit" is - a leírás, jellemzés zsúfoltságát, pergőbbé teszi a regény menetét. Németh a kevésbé fontos portrékat elhagyja a szövegből. Így a béresét is: „Kicsiny, csupa görcs ember volt ez a mi béresünk, a retkes, földhöz, állathoz simuló színe alatt telve különös elfogultságokkal. Az hogy az uramnak be kellett jelentenie valamit vagy hozzám beszólni, teli lett feszengéssel. A feszengéstől azonban ő nem dadogott, pirult, zavarodott, mint a könnyebb, nem ökör-pásztor emberek, akikben még nagyobb játéka van a vérnek, hanem irtózatos körülményes lett." Az író túllép a naiv realizmus mámorán. Móricz sem annyira az ábrázolás módszerével, mint inkább tömény, súlyos, életanyagban s emberi viszonylatokban gazdag írói nyelvével lesz példa a számára. Az Iszony nagysága nem utolsó sorban a realista nyelvi kísérlet sikerében gyökerezik.
Az Égető Eszter az Iszony folytatása, mintegy továbbírása. A két hősnő, Nelli és Eszter házassági története egymásra rímel: mindkettőjüket családjuk közömbössége sodorja bele a balul sikerült életformaváltásba. Lajosfalva éppoly színtere az idillteremtő kísérletnek és a szerelmi háromszög kísértő lehetőségének, mint Huszárpuszta. Szirmai doktor Jókuti alakváltozata. Hasonlóképp rokona Máté Józsi Takaró Sanyinak: technomániás felelőtlenségük egyformán rendíti meg a család anyagi biztonságát, férji hűtlenségük pedig az együttélés erkölcsi alapját kérdőjelezi meg. Eszter életében Décsi Feri időben távolodó alakja jelenti azt, amit Nelli számára az édesapja: az erkölcsi példa sugárzását. Sorsuk párhuzamos abban is, hogy a végén van erejük életük tragikuma fölé nőni: Sanyi, illetve József gyermekének fölnevelésében, a rájuk bízott emberiség szolgálatában. Az érintkezési pontok azonban a két regény különbözőségéről is vallanak. Eszter más választ ad sorsára, mint Nelli: az önvédelem heroizmusa helyett környezetében az emberség békéjét akarja megszőni. Ha Lajosfalvának az Iszony-ban. Huszárpuszta felel meg, Szeghát atmoszférája már nem hasonlít Fáncséra. Eszter nem követi Nellit Fáncsra, Nelli viszont őt Csomorkányra, utaik elágaznak egymásétól.
Égető Eszter jelleme rokona vagy ellenképe Kárász Nellié-nek? A kérdésre helytelen volna sarkított válasszal felelni. Nelli diszharmonikus helyzeteket is vállaló vad, szűzi tisztasága gyökeresen más, mint Eszter harmóniakereső, meleg asszonyisága. De inkább csak fokozati különbség van köztük: Eszternek - szemben Nellivel, akire a tapasztalatlanság és a magány pillanatában drámai gyorsasággal zuhan rá végzete - van ideje beérni. Ami Eszterben érték, Nelliben is ott szunnyad, de önnön gyöngesége vagy a körülmények viharos szorítása okán nem juthat - vagy későn jut - benne érvényre. Eszter életköre tágabb, gazdagabb, mint Nellié, több színt, élményt, tanulságot szívhat magába. Ezért válhat közösségi lénnyé: ő már nem tépi szét Akteónját, inkább próbálja megérteni; morálja is több, mint szolgálat, környezete formálása, alakítása egyszersmind. Nelli világa zártabb, egyneműbb, belőle a büszkeség hajt ki, a lelkéből szigetet magának építő görögös hajlam. Mégis egyek ők az életvitel puritán egyszerűségében, az igényes és következetes erkölcsiség szépségében. Az érzéki örömök helyett az anyaságban magára lelő öntudatos nőiség vállalásában és gyakorlásában.
Kárász Nelli és Égető Eszter alakpárhuzamát a kritika helytelenül élezi különbözésből antagonizmussá. B. Nagy László olyannyira túlhangsúlyozza jellemük eltérését, hogy Esztert már nem is Nellivel, hanem antipólusával: Takaró Sanyival méri össze. „Jellemében a szerencsétlen paraszt-Akteon nyers és eltorzult ösztönei tisztulnak nemes emberi odaadássá" - írja róla. Túlfeszítése ez a komplementaritás alkotói elvének: Sanyiból nemcsak az egyéniség hiányzik, hogy Eszterrel összevethető lehessen, hanem a gondolkodás és erkölcs igazsága is. A másik véglet az azonosításé: Égető Eszterrel a Cencen élő Kárász Nelli lép a regénybe. Földes Anna szerint az Égető Eszter az Iszony katarzisában gyökerezik. Van igazság megállapításában, de a cenci életforma csak közelíti, de nem tölti be az Égető Eszter-i normát: elválasztja tőle a magány és rezignáció hűvössége. Kerényi Magda Eszter és Nelli sorsában lát azonosságot, miközben alkatuk, magatartásuk más. Ám a két regény cselekményéből analógia és kontraszt hasonló dialektikáját lehet kiolvasni, mint a hősnők jelleméből. Ha házasságának története némiképp emlékeztet is Nelliére, Eszter már nem egyedül vívja küzdelmét, szövetségesre talál Méhes Zoltánban. Sorsa szétfeszíti az egyéni lét kereteit, s a történelem folyamatába szövődik.
Az Iszony és az Égető Eszter egymáshoz való viszonya az iker- és ellenregény bonyolult összefüggése. Az új mű összegezi az eddig megtett út gondolkodói és művészi eredményeit, de meg is haladja. Hűtlen hűséggel lép túl rajta.
Az Égető Eszter Németh László legküzdelmesebben írott regénye. A műhelyproblémák torlódását már a címadás is jelzi: nincs még egy munkája, melynek ennyiszer s ily sűrűn változott volna a címe. Előbb Három világ volt, majd örültek lett, aztán Esztelenek, később A lélek lépcsői. A névadás gondjába alkotói dilemmák költöztek: az író a történelem ábrázolására irányítsa-e a figyelmet, vagy a portré rajzára, a kórképet emelje-e ki, vagy az erkölcsi példát: az ellenfelek életességével szemben a hősnő eszményiségét. Végül is elfogadja a lektori javaslatot. Az Égető Eszter név úgy utal a főszerepre, hogy közben - a tudatregények egyszavas címadásától való eltéréssel - finom célzás is a regény újszerűségére.
A regény foganása is rendhagyó: a tervezés hirtelensége a megírás gyorsaságát másolja. 1948 júniusában Patakon a Drága jó nyolcadik írásán dolgozik. Közben pattan ki belőle az Égető Eszter eszméje. „Az a hajszál jutott megint az eszembe, amelyen túl a paradicsom következik s amelyet, mint valami bűvös küszöböt, az emberek nem tudnak keresztüllépni" - emlékezik. Azaz a maga tapasztalatán (hisz osztályából ő is valami édenkertfélét próbált teremteni s a diáktanár regényben is ilyesmi szövődött) a magyar Faust: Csokonai sorsa, „a szőlőindák alá rejtőző heroizmus" példája. A „botanikai csoda", ahogyan a debreceni poéta „oázist" nevelt a szíve melegével a sivatagban. A regény genezise: a régtől megírni tervezett eszmény rátalálása a modellre, vásárhelyi szállásadónője, Kristóné sokra becsült alakjára s élettörténetére. Június 24-én az író levelében még Patakra érkezéséről tudósítja Gulyásnét, július elsején már váratlan távozásáról: „Egy-két hétre most visszamegyek Vásárhelyre" - írja neki. A Bercsényi utcai otthon lázas munkának tanúja. A regényíró Németh László most dolgozik először forrásokból: Galyasi Miklós múzeumigazgatótól kölcsönzi Kenéz Sándor - a regénybeli Égető Lőrinc -1900 és 1906 közt megjelenő lapja, a Vásárhelyi Híradó vaskos köteteit, majd az 1913-as Tanyai Újság Plohn-fotók-kal illusztrált évfolyamát. Földolgozza az 1918-ban kiadott híres brosúrát is: Kenéz Javaslatok Hódmezővásárhely t. h. város újjáalapítására című háromíves röpiratát. Esténként pedig a regényhősnő visszaemlékezéseit hallgatja családja múltjáról. Az Égető Eszter első három fejezetében minden név, adat, esemény forrásmegjelöléssel jegyzetelhető - innen krónikás hangvétele. A lajosfalvi és szegháti fejezetek líraibb világát viszont az magyarázza, hogy főképp Kristóné nosztalgikus elbeszélésein alapulnak. Az anyaggyűjtés alig több egy hétnél; Németh a regényt már július 9-én írni kezdi, s pontosan egy hónap múlva kész az első rész - az Árnyékok, a Két férfi és a Háborús tavasz remek íve. Ekkor jegyzi naplójába: „Iszonyú szenvedés az örültek miatt. Úgy érzem, az egész összeomlik. Most az egyharmadával vagyok meg." A Lajosfalvi paradicsom-o\. négy nap alatt fogalmazza meg - százharminc füzetoldalon. Kommentárja most se optimistább: „A regény most már lemegy, úgy ahogy lemegy; nem lesz olyan telt, kidolgozott, mint az Iszony, de talán csakugyan kijön az őrület lobogása benne." Szeptember 8-ra fejezi be az Asszonyok-at, szeptember 24-re az Angyalkarag-ot. Szeptember 14-i levelében panaszolja Gulyásnénak: „Több mint kétszer annyi munkám van vele, mint tavaly az Iszony-nyál. S úgy érzem, nem jó; elhibáztam a foganásnál. Az is zavar, hogy folyton gondolnom kell az akusztikára." Pedig a legnagyobb nehézségek még ezután következnek: a Tanyai internátus táján Németh elakad a regény írásával. A kétszeresére bővülő terjedelem, a visszatarthatatlan anyagbőség, a modellektől való félelem, emlékezet és képzelet megbomló aránya mind a kudarc érzését táplálja benne. Október 22-i naplóbejegyzését idézzük: „Belebuktam a regényembe. Nem a szervi hibáiba, az erőhiányba. Illésnek hétfőn írtam meg, ma csütörtök; várom a választ." Ugyané napon írja Gulyásnénak: „Az én állapotom a lehető legrosszabb. Az egyik regényembe belebuktam; így kellene hozzáfogni a másiknak. Előleget vagy 7000 forintot fölszedtünk már - adósság van, regény és jövedelem nincs. Az elpuskázott művet (kb. 300 gépelt oldal van meg belőle) majd a Maga relikviái közé helyezem." Egyelőre félreteszi a regényt, s majd csak az iskola elhagyása után veszi újra elő. 1949 februárjában Kenésén írja meg a Menekülök és maradók-at, majd március 20-án Vásárhelyre kell visszajönnie, hogy - az Elefánttemető és az Epilógus elkészítésével - művét befejezhesse. Április 4-én leírja az Égető Eszter utolsó mondatát. Most meg a gépelése húzódik el - augusztus 10-ig. A regényt, amelynek 1948 karácsonyán kellett volna megjelennie, késlekedésével utoléri a megiramló dogmatikus irodalompolitika: Horváth Mártonnak a Válasz körét támadó beszéde után 1950 tavaszán nyomdai szedését szétdobják. Hat esztendő múlva, 1955-ben Tóbiás Áron végre sajtó alá rendezheti a Válasz 1948 decembere és 1949 júniusa között megjelent publikációiból és a véletlenül megmaradt egyetlen korrektúrapéldányból. 1956-ban jelenik meg, miután néhány részlete feltűnést kelt a Csillag hasábjain, Képes Géza kiadói szerződése és Király István pártoló lektori véleménye nyomán. Eredeti szövegét - Méhes bekövetkező halálának leírásával - majd csak az 1971-es életmű-kiadás állítja vissza. A regény drámája: egy korszak múlt el, mire a kész mű Égető Eszter-ként olvasói kezébe kerülhetett.
A keletkezés zaklatott külső története csak héj az alkotói gondokon, önkínzó töprengésen. „Sose éreztem egy művemnél sem ilyen kétségbeesetten a feladat borzalmait. Mindig sokkal tisztább, egyszerűbb volt az, amihez hozzáfogtam" -tudósít róla az írói vallomás. Nem véletlen, hogy művei közül épp az Égető Eszter vívja ki a regényírás Németh László-i minősítését, hogy „életveszélyes munka". (Aminthogy az sem, hogy végül is legkedvesebb gyermeke lesz.) Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy műhelynaplóban, -tanulmányokban lépésről lépésre nyomon követhetjük a tervkészítő meditációt, s általa bepillanthatunk a genezis belső történetébe.
Németh legnagyobb gondja a kompozíció. Az Iszony négy évnyi emberi életet sűrített magába, az Égető Eszter fél évszázadot. „Hogy lehet kiküszöbölni, mese-idővé alakítani ezt a valóságos időt?" Az általános emberi eszme föl tudja-e szívni magába, s meg tudja-e emészteni a sok kortörténeti tényt, ismeretet, az idő kacatait? Képes-e magába asszimilálni a lélektani regény a társadalmit? A monódia törvénye, hogy az igazság metszetét vágja ki az emberi pszichéből. A körképregény viszont megkívánja a társadalmi mozgások folyamatának ábrázolását. Az író szinte kötéltáncba kényszerül a kétféle regénymodell határán. Előbb arra gondol, az évszakok rendjével nem foghatná-e egységbe emberi lélek és mozduló történelem életköreit. De már visszafele jár a regény órája: az első fejezetek a nyár-tavasz-tél menetrendjében sorjáznak egymásra, pszichológiai jelképekként. Később az is fölmerül az íróban, hogy a széthulló anyagbőséget első sze-mélyű narrációval is egybemarkolhatná. De Égető Eszter nem kveruláns természet, iszonyodik az önigazolástól, más szereplő pedig képtelen volna arra, hogy a regény mindhárom világát áttekintse. Az elbeszélés vallomásos formája nem egyeztethető össze a regény tipológiai tervezetével. E dilemmából bontakozik ki aztán a végső megoldás: az alapmotívumok hézagkitöltése, a regény egyhősű elbeszélések epizódjaiból való megépítése. A főszereplőben a szív egy-egy kísérletét új s új életkorok érlelik meg, életének, jellemének teljessége az idő öt-hat évnyi metszeteiből áll össze. „Az első könyvben az apa rögeszméje s a lány első homályos tájékozódása az emberi őrültség fajaiban. A második könyvben a férj, a gondoskodás róla s a harc vele. A harmadik a fiú s a végső kiforrt álláspont vele szemben." Az Égető Eszterben társadalmi s tudatregény a családregény típusában ötvöződik. Pontosabban fogalmazva: a családregény sajátos, egy-hősű változatában. A történelem a Máté család színpadán életforma-alakító hatásával van jelen: szétdúlja Eszter szigeteit, de a föltételeit is megteremti, hogy édenszövő ösztöne egy közösségi társadalomban győzelmesen kibontakozhassék.
A szerkezet egységének Égető Eszter, a főhős alakja sem kedvez. „A növény - növés: nem sodor s megengedi a széthullást, ha a szerkezet maga is széthulló" - vall az író a regénydinamika hiányáról. A főszereplő jellemét alkalmas centrummá kell fejleszteni. „Sűríteni kell Eszter belső világát: s árnyékszerűbbé tenni a többieket. Az őrültek ábrázolásánál fontosabb a tűnődés rajtuk" - határozza el. Igen ám, de az anyag ellenáll a ködszerű fantomizálásnak: a csomorkányiak ábrázolása nagyon is életesre, markánsan karakteresre sikerül. Fönnáll a veszély, hogy a regény egyensúlya megbillen - az őrültek javára. Hogyan lehetne mégis Égető Eszter figuráját tevékeny középponttá növelni? Ha alakja egyetemes érvényt, mítoszi többletet kap. így lesz a vidéki parasztlányból „az emberek közé száműzött földúlhatatlan mennyország", Csokonai-típusú „nyájas kertépítő", a nemes vegetáció, a gyöngédség és szívósság általános emberi példája. Paradicsomalapító Éva és Démétér, a görög föld-anyaisten. Méhes Zoltán szerepére is azért van a regény második felében szükség, hogy Eszter alakját őrültjei fölé emelje. Hogy igazolja: az emberi nagyság magasabb rendű minőség, mint az intellektus szikrázása, a tehetség csillogása. De Égető Eszter nemcsak az általa képviselt eszme révén nő igazi főhőssé: a regény fejezeteit is az ő jelleme szabja ki. A műben kettős, ám összetartozó rendező elv érvényesül: a zenei és a biológiai szerkesztés. A tíz fejezet mindegyike egy-egy szonáta, egyszersmind a lelki fejlődés egy-egy állomása. A Mozart-darab - mely előbb Décsi Feri hegedűjátékában szólal meg, majd Méhes versmondásában - Eszter életének vezető dallama, melyet lelke növéslökései idéznek meg. Csomorkánynak két arca van: a főszereplő mégsem az őrültség, hanem a belátás. A katasztrófaregénybe is legenda szövődik. Az író dolgát emlékezet és képzelet regényírás közben változó aránya is nehezíti. Először ír olyan regényt, melynek élményanyaga nem a maga életében gyökerezik. Pedig „egy író igazán csak azt tudja, amit húsz éves koráig szívott fel". Németh Lászlónak védekeznie kell a filozopter papiríz veszélye ellen is. Oly mélyre kell leásnia az Alföldbe, ahol már el tud igazodni a „vérévé lett táj", Dunántúl és Pest tapasztalatával. A századforduló csomorkányi világába így vonul be Mezőszilas: az öreg Tunyogi és veje vitájában az Utolsó kísérlet szereplőire, Molnár nagyapára és Sándor bácsira, a kétféle - patriarkális és modern - gazdálkodás párbajára ismerünk. Égető Lőrinc a Magam helyett paraszt Széchenyijének intellektuálisabb változata. A Wiesmayer családdal pedig A másik mester kísért: Wiesmayerné Konstantinosz nagymamára, Mici és Amál szerepkettőse pedig Tusi és Margit jellemtanára emlékeztet. A csomorkányi értelmiség is mintha Barbián szerdai fogadónapjára járt volna el, s ott tanulta volna a szellem különcségei, melyet A minőség forradalma oly igézően fest kórképpé. Könnyebb dolga van az írónak Égető Eszter alakjával: az Iszony és a Gyász hősnőinek szelídebb, „a kozmosszal jobb viszonyt tartó, zeneibb" nővérére a maga szellemi portréját vetíti ki. „önmagam mély, az élet törvényeihez húzó fele" - vallja róla, szemben a másikkal, a Méhes Zoltán-i alteregóval, mely viszont az őrültekkel tartja a rokonságot. E lírai vérátömlesztéssel lesz eleven a Vásárhelyt frissen megismert élménykör. Az írói hasonmás megkettőződésével azonban - a regény harmadik részében - a kevésbé ismert anyag gondja a visz-szájára fordul: túl közel van Németh az ábrázolt valósághoz, hogy szabadon szárnyalhasson képzelete. Eredetileg piramisformára tervezte a mű mértanát: a három rész terjedelemben fokozatosan csökken, az epilógus a maga rövidségével szinte „a piramis csúcsát tűzi föl". Az önéletrajzira forduló téma azonban parttalan áradásba kezd, a fejezetek a korábbiak kétszeresére bővülnek. Mindez a regényre a publicisztikai jelleg veszélyét idézi. A keretek bővülése visszatarthatatlan, Méhes alakjának belépése szükségszerűen teszi bonyolulttá az alaprajzot. A meghúzás oktalanul szegényítené a történetet. A regény rákosodásának csak egyetlen ellenszere van: ha az író a műformát az esszéregény gondolatisága felé közelíti. Így tágul a kép a kisváros rajzáról az országéra, sőt az emberi természetére. A regény - miközben ablakot nyit a népi írói mozgalomra s az író vásárhelyi pedagógiai műhelyére - megpróbál válaszolni a nagy kérdésre: milyen legyen a szocializmus embermodellje. E szempontból nézve a bőség zavara: tömörség, a regény két regényre válása nem hiba, hanem gazdagodás. A szerkezet logikája sem lazul föl: Eszter anyai ösztöne a vérségi család széthullása után most öleli magához a szellemi családot, alakja - a Méhessel való kapcsolat révén - most érik tudatossá. Még az se véletlen, hogy épp a zenei szemináriumot emeli Németh a regény cselekményébe: jelképezi vele, hogy a mozarti dallam nemcsak Eszternek, hanem az egész Csomorkánynak szóló üzenet. Az alkotói nehézségek forrása - az iménti gondolatmenetből kitűnően - nem foganási hiba, tárgy, koncepció, forma elvétése, hanem a nagyigényű írói szándék következménye. „Minden munkám közt, tanulmányaimat is beleértve, ez az, amelyben a legvilágosabban és leghívebben fejeztem ki a világnézetemet" - vallja meg regénye iránti szeretetét az író. Németh az Égető Eszterben teljes képet akar adni önmagáról, mintegy életműve szintézisét alkotva meg. A regény a felszabadulás utáni írói pálya enciklopédiája. Ami esetleg hibának tűnik benne: tévesztett arány, az anyag roskadozó önéletrajzi bősége - inkább erény; általa válik emberi hitelűvé, eletesse a mű. Hideg, parnassien tökéletességű alkotásból vonzón humánus remekművé.
Égető Eszter - mint a fény - kettős természet: eszmény és valóság ötvözete. Hús-vér asszonyiságában az ideaember távlatossága. Az istenszobor fensége és a valóságos ember egyszerűsége azonban nem feszültség benne, hanem harmónia. Mai szent, aki a kiválóság magányát a közösség egyre táguló köreiben az emberi kapcsolatok szálait megszövő aktivitással oldja föl. Növényi természetként kerül ragadozók közé, de az édent csak körötte dúlja föl a világ, benne nem.
Sorsának vezérlője a mozarti dallam. Először Décsi Feri hegedűjén szólal meg, s úgy szárnyal, „mintha egy angyalnak adta volna bérbe a testét". Aztán a lajosfalvi közös zongorázások álidilljében kísért, majd a szegháti detektoros rádióból teszi számára elviselhetővé Józsi hűtlenségét. Később alakot vált: a városházi irodalmi esten Eszternek úgy tűnik, mintha Méhes álla alá szorult volna az a hegedű. A Kotormán-kép végtelen perspektívájában is ugyanazt a messzeséget véli érezni, amit a szonátában. Az analógia Méhes Csomorkányra költözésével válik teljessé: versmondása Décsi Feri rég volt, megcsodált játékára emlékezteti az öregedő tanítványt. „Ugyanaz a mesterségismeret, komolyság, szabatosság; az érzékeny lélek minden árnyéka, a gondolkodás minden kajánsága eltűnt róla" - foglalja össze benyomását. A dallam ismétlődő zenei motívumként hálózza be a regényt. Jelentése éppoly bonyolult képlet, mint a csomorkányizmus ellenkező előjelű betegsége. Az elérhetetlen messzeség, a távoli kultúrák üzenete, álom az élet ellen. De társul hozzá a Méhes Zoltán-i aranykor képzelete is, a világ egységének és testvériségének látomása. Benne van a teljesebb, gazdagabb humánum vágya, a lélektisztító öröm: „milyen jó tisztának, frissnek, szabadnak lenni". Legfőképp azonban édenalapításra ösztönző erkölcsi eszmény. „Amit ő akart, hogy üljünk egy asztal köré, legyünk egy család, éljünk úgy, mintha zenét hallgatnánk" - olvassuk a regényben. A lélek érzékenysége, kultúréhsége találkozik benne az alföldi ember puritán egészségével, ősi közösségi ösztönével. Van metafizikája is: „lélek és módszer beszédje, Ázsia és Európa párbaja, egyezkedése". A XVIII. századi zene Németh László számára az új embertípus jelképe. Mozartban azt a tehetséget csodálja, aki az újkor szellemét a rejtőzködő délnémet embertípussal öt-vényezte. Most a későbbi „bartóki modell" karakterológiai változata: a kísérletező embereszmény beojtása a megőrzött hagyománnyal, kollektív életelwel. „A Pannónia és Dácia közé szorult szarmata síkság vívódása és kiegyezése a legéteribb nyugati szellemmel" - fogalmazza meg a metaforák nyelvén jelentését. E mozarti melódiából ered a regény búvópatakszerű lírája is. „Elég egy-két taktusnyi tizennyolcadik századi zenét hallgatnom, s rögtön ott van bennem az a foknyi paradicsom, melyet Csokonaink oly fáradhatatlanul párolgott a magyar sivatagba, s amelyet épp a mozarti zenére hallgatva, Égető Eszterem, mint egy szívéből eresztett pókhálót, kilencszer szőtt meg, hogy azt mások őrülete ugyanannyiszor letépje" - írja egyik zenei tárgyú esszéjében. A küzdelem nosztalgikus áhítata, a morál szépséges költészete ez, amely úgy emel - a boldogság igézetével - a világ fölé, hogy közben - a közösségi életösztön ébresztésével - vissza is helyez belé.
A „belátás": a mozarti dallam lefordítása a lélektan és etika nyelvére. Az élet törvényét, a világgal teremtett összhang állapotát jelenti; az igényt, hogy egy ütemre lépjen ember és történelem. Nem egyoldalú rousseauizmus: az ész és a szív világának, rációnak és érzelmeknek egyensúlya. Több, mint biológiai elrendelés: Eszter a sejtjeiben hordozza a paradicsomot, de az ösztönt benne életelwé a tapasztalás alakítja. „A komolyan vett kapcsolatok akkor is messze maga fölé növesztenek egy embert, ha végeredményben teljesen sikertelenek" - vallja Németh a Sajkódi esték-ben. A szeretetet, melyet egész életében sugároz, Égető Eszter a Tunyogi ház családias melegéből, apósa emlékéből, az Égető-Kotormán-Gyevi kör derűjéből, a Méhes Zoltán-féle kapcsolatból szívja magába. A belátással az alkat, a hajlam erkölcsbe nő át - mint rendteremtés az emberi természet Brown-mozgásra hasonlító zűrzavarában. A belátás metaforája az emberi nemesség teljes életformáját jelöli. Égető Eszter „egészben nagy valahogy, a lelke... Sok van benne, de hogy mi: emlék, érzés, szenvedés, önfegyelem, nem tudta volna megmondani" - olvassuk jellemzését. Tevékenységi láz, az életet megszépítő munka csöndje, tisztesség, mely a szánalom, a szeretet és az önfeláldozás gesztusaiban leli örömét, szigor, mely elzárja magát a gyűlölet és ambíció önzésétől, a helyét nem lelő romantika betegségére gyógyszer. „Az embernek ott kell maradnia, ahol van. Az a helyzet, amelyben vagyunk, nem véletlen: a világ szorította körénk" - fogalmazza meg a főhős az életvitel realizmusának törvényét. Anyai pillantás, mely a regény két feledhetetlen pieta-jelenetében kap formát: amint Eszter agonizáló édesapját, majd a halott Méhest tartja ölében. De a belátás magatartásába közéletiség, igazságszeretet is belefér. Az író nem véletlenül instanciáztatja hősnőjét Lajkó Pistánál a tanyai internátus dolgában. De Eszter gondolkodói érettségét bizonyítja a piaci jelenet is: a sárga csillag szégyenét hordó Klein doktor sorsán töprengve a babitsi humánum igazságát fogalmazza meg - „a gyilkosok aratásán az ártatlanok is cinkosokká válnak". Közeli rokonai a Németh László-i életműben Húsz János és Gróti Ágnes. De a cseh prédikátor nem környezetéből vonja el a belátás vitaminját, mint Égető Eszter, hanem magában termeli meg. Alakja a Mathiász tulajdonosnőjétől is különbözik: túlhaladja naivitását - intellektusát Hódi Barna iróniája helyett Méhes Zoltán csodálata hitelesíti. Igazi rokonai az írói pálya későbbi szakaszain születnek: a Nagy család hősnőjében és az Irgalom Kertész Ágnesében.
Égető Eszter sorsa egyszerre emelkedés és dráma.
A kudarc érleli benne a mai szent erkölcsét, de győzelmeiért önmagával is vívnia kell. Décsi Feri, Szirmai, Szilágyi a „kísértései" - de elfojtja magában a szerelem „őrült" vonzását. Az alkalmazkodás, az idillvágy, az akarat lépcsőin halad fölfelé, hogy aztán „a nagy szélvihar összekeverje benne a családot és az emberiséget". Legvégül az intellektus magaslatára emelkedik; édenére az író rákopírozza Gandhi, a politikus szent életfilozófiáját. Fejlődése ellentétes őrültjeiével : kivétel az egymást követő generációk egyre mélyebbre hanyatló degenerálódása alól. Méhes ellenképéből gazdagabb, értelmet, belátást egyeztető ikertestvérévé válik. Élete csak kívül vereség, belül idill, életgyőzelem.
Égető Eszter alakját az író ég s föld között, eszmény és valóság határán délibábként lebegteti. „Egy folyton gazdagodó erkölcsi világ és az egyre nyomasztóbb elmarasztalás" egyszerre sugárzik belőle. A kritika két véglete: vagy elbukó kritikai realista regényhősnőt próbál faragni belőle, vagy az ideál vérszegénységét bírálja benne. Forgács László szerint jelleme a „naiv alakba öltöztetett romantikus antikapitalizmus" megtestesülése, mindig „a maradibb elv" hordozója, amely mégis „az emberibb teljesség igényével" lép föl. Ábrázolásában „nem érlelődik ki... a realista különbségtevés a kispolgári illúziós paradicsomvágy és a szocialista társadalom alapjellegével összhangban levő kohézió-eszme között." Pedig a főhős fölismerte, amit a recenzens nem - hogy a család a történelem ellenében nem épülhet menedékké. „Egy családban nem lehet az életet újra szőni. Az egész társadalmat kell egy családként újjáalapítani." Vele szemben Nagy Péternek van igaza, aki Eszter alakját Puskin Tatjánájához és Goncsarov Olgájához méri, s a szocializmus számára is jelentéshordozó, aktív, boldogságkereső hősnőnek minősíti. Égető Eszter nem egy az őrültek között. A regény világa tágabb, semmint egy Török Gyula-Kaffka Margit-típusú, tragédiát és lírát ötvöző hangulatra le lehetne egyszerűsíteni. Égető Eszter alakja program is, szenvedélye nem őrültség, hanem erkölcs. Kristó Nagy István viszont jobbára csak legendahőst lát Eszterben, aki „az oktalan alkalmazkodást és áldozatot" avatja sorsában ideállá, értékrendjében az író a „kényszerűség és elnyomottság" állapotát váltja át erényre. Csak környezete életszerű, ő maga nem. őrültjei rokonszenvesebbek nála, mert jellemük, életük hihetőbb. Ez a koncepció a regényt éltető belső feszültségről és harmóniáról mond le, amely idea és valóság szüntelen egybekapcsolódásából és ütközéséből adódik. Ami Eszter alakjában összhang -valóság és eszmény találkozása -, az őrültjeivel vívott küzdelmében konfliktus. Az eszmény nem szűkíti be a realizmust, ha a valóságból nő ki, inkább távlatot ad hozzá. Jelleméből hiányozna az érosz? Anyaságán átdereng a nőiség; Szilágyival való kapcsolatában is ott van „egy kis zsibongás, amit a fiatal lány elmulasztott, az öregedő asszony önfegyelmével és mélabújával leborítva". A példa alakja egészére kiterjeszthető: minden ideális tulajdonsága alkat, élet, sorsvalószerűségében gyökerezik. A hitet, mely jellemébe fonódik, nem a „csak azért is" küzdőkedv, az „és mégis" irracionalizmusa táplálja, hanem az írói valóságérzék.
Az őrültség metaforája hasonló rétegeződést mutat, mint a belátásé. Legkonkrétabb jelentése szerint pszichikai minőség. Állhatatlanság és élhetetlenség; Máté Józsi helyét, foglalkozását sűrűn váltó nyugtalansága és Vigh Jancsi könnyen kijátszható naivitása. Emberi hiúság, mely „az apostolok szívébe is megtalálja a besurranás rését". Égető Lőrinc, Szilágyi tanár úr egy városban él, rokonságuk mégse találhat egymásra, falakkal védik egymástól gyötrelmüket. Alkalmazkodás- és óvatossághiány, a vak akarat schopenhaueri igazsága. Képzelet, hóbort, agyrém - sznobizmusnak álcázva. Túl tág, túl laza láthatár, elveszés az univerzumban, a „gondolatébresztő vidéki csend tékozlása". Érdeklődésnek és közönynek furcsa keveréke, tunyaság és értelmesség szövődése. Valóságérzékkel nem fegyelmezett, leegyszerűsítő racionalizmus. Az őrültség - második, már elvontabb jelentése szerint: erkölcs, önkiélő individualizmus és romantikus kérkedés. „A történelem is arra jó nekik, hogy bujdosót s buj-tatót játszhassanak a padláson" - olvassuk a regényben Égető Eszter ítéletét. Tehetetlen lázongás, „nagy sietség az igazságokkal". A középosztályi morál zsákutcás elrugaszkodása a valóságtól, kényelmességbe búvó dicsőségvágy. Az őrültség legabsztraktabb értelme azonban, hogy tévesztett történelmi szerep. „A kellően nem foglalkoztatott, társadalmilag magára hagyott becsvágy" betegsége. Történelmi előképe a romantika nacionalista kérkedése és énkultusza. Csomorkány váte-szeinek rosszul jár az órájuk: „az egyik korán ér a találkozóra, a másik elkésik róla". Világ, melyet szorgalom, sebesség, idő elkerült. A polgári liberalizmus válsága, eltévedés a szabadságban. Nem hiánya, hanem többlete a kultúrának. A szót: őrültek - előbb Móricz mondja ki a népi írók eszméit visszhangzó, illúziós tervekben lobogó értelmiségi társaságra, aztán Eszter - Gandhi elvakult nacionalista gyilkosára. Kisvárosi provincializmus, negatív magyarságtipológia, közép-kelet-európai sorsállapot s a sovinizmus szabdalta emberiség kórja egyszerre. Nem apoteózisa a mélymagyarságnak, mint Cs. Szabó állítja, inkább hibaigazítása. Igaza van Veress Dánielnek: nem földrajzi vagy történelmi fogalom csupán, hanem állapot - „annak az ütemkülönbségnek a kifejezője, mely Kelet-Európa és a világ közt a múltban fennállott". Az őrültség hármas - pszichológiai, morális és társadalmi - gyökérzete közül az utóbbi a meghatározó: olyan, inkább Égető Eszterével rokon alkatú szereplők gondolkodását is determinálja, mint Szilágyiét vagy a háború előtti Méhesét.
A csomorkányizmus - Méhes regénybeli karakterizálása szerint - egyik válfaja csak az őrültségnek. Elhatárolja tőle a szegháti törtetők, Károly és Amál, Antal és Adél világát. őket a hatalom - az ambíció, karriervágy, gyűlölet oltásával, az imperializmus darwini szellemével - már munkába vette. Felfelé haladnak, „rajtuk van a fény, de az emberség, ami idelenn megvolt, lemaradt róluk". Magatartásuk a kicsi, végrehajtott feladatok fegyelme, műveltségük is csak az üresség csillogása. Más a kifejlett oblomovizmus is, a lustaságba fúló közöny és tehetetlenség, legföljebb a gondolkodás hasonló betegségével emlékeztet a csomorkányizmusra. Az őrültség változatai közt még Csomorkány férfiaié a legvonzóbb: különcségükben nincs aljasság vagy gyűlölködés, a jó szándék válik bennük mániává, a társadalomjobbító hév impotenciává. Ahogy Koczkás Sándor írja: felismerhető „a megszállottak küzdelmeinek objektív tragédiája és ugyanakkor emberi magatartásuk szubjektív távlatossága, értelme, szépsége." A csomorkányizmusnak is megvan a maga hierarchiája, folyamata: Szilágyi alakja még a krónikus betegség elején, Bozsóé már a végén. „A nyugati gondolkodás nem folyt össze bennük a szarmata lélekkel" - mint Égető Eszter jellemében.
Németh László a mozarti dallam és a csomorkányizmus ellentétességét nem élezi antagonizmussá. Vigyáz arra, hogy a regény a tompított feszültség erőtere maradjon. A Szegháttal való kontrasztban tisztábban csillog Csomorkány humánuma, Eszter és Méhes találkozása is csökkenti a távolságot, ami eszmény és valóság közt feszül. Az író a csomorkányizmus kórképével nem veti el az embert; torz nemességükből még nyílhat ablak a jövőre. Égető Eszter édenszövő ösztöne nem ideákat vesz munkába, hanem erényekkel és hibákkal megáldott és megvert jellemeket.
A csomorkányizmus - mint az Égető Eszter-i belátás -nem összegeződik egyetlen hősben, a széthullást jelképezendő, sokféle egyéniség halmazában testesül meg. A regényben Csomorkány három nemzedéke vonul - az „elefánttemető", a meleg iszap dekadenciája felé.
A századfordulós generációt még nemes donquijoteizmus jellemzi. Amiben hisznek, arra egész életüket teszik föl. A torz magyar polgárosodás béklyóiban vergődnek, mégis van bennük valami hősi. Tunyogiban - Orosz László találó szavaival - „a nagy szerző és megtartó nemzedék" keménysége, puritánsága feszül. Mint a Halálfiai Cencijében. Vagyon és család számára ugyanazt jelenti. Megpróbál az ár ellen úszni: szembefordul a modern élettel, melyben nincs gazda és béres, viszont van munkás és munkaadó. Maradi gondolkozása a paraszti erkölcs egyszerű, tiszta szépségével, derűjével ötvöződik. Veje, Égető Lőrinc egy fantaszta Széchenyi, „száműzött félisten". Tiszántúli idealista - jellemzi Németh László; Égető Eszter után a szívéhez legközelebb eső regényalak. Ha Tunyogi mögötte kullogott a történelemnek, ő elébe vág. A nép felől, a tanyák felől szeretné újjáépíteni az országot - újsággal, kocsi- és tarhonyagyárral, hegy letutajozásával, öntözött kertészettel. Mintha az egész világ az ő gondja volna. Szemében „a logika embertelen fénye" ragyog, csupa fantázia és kezdeményező erő. De éberség, számítás, gondolat hiányzik belőle, ami megvan például Gyeviben. Mezőgazda, politikus és pedagógus egy személyben. Kisvárosi reformer, internacionalista kelet-európai parasztpártot szervező utópista gondolkodó, de vállalataival legfőbb célja, hogy embert nemesítsen. Akkor érzi a leggazdagabbnak magát, ha mindenét szétoszthatta. Anglomán rajongásába vegyül egy csepp Németh László-i irónia, de a nevelés szenvedélye megszépíti.
A húszas évek nemzedékén már érződik az önkorlátozás s a benne megnyilvánuló hanyatlás. Máté Józsi a technika megszállottja, ám érdeklődése csak leplezi erkölcsi és szellemi gyöngeségét. A tervek inkább csak a maga gyönyörűségére gőzölögnek a fejében, már nem az emberiség vélt javára. Égetőnek még az ember volt a fontos, neki már a gép. ötletei vannak, de nincs meg hozzájuk a kitartása. Alakja a technokrata elidegenedés írói bírálata. Szilágyiban is - habár ő reálisan gondolkodó, tevékeny és sikeres ember - érezhető ez az önkorlátozás. „Az ember egész életét úgysem alakíthatja át. Hát legyen legalább egy kis folt, amit az ember a maga szívével melegít be" - vallja önmagáról. Modellje ötvözete az író édesapjának és a híres Karácsony-tanítvány vásárhelyi tanárnak. Bozsó a beszűkülés kifejlettebb esete. Műveltsége nagy, de határa szűk: Woolf és Márai - az ízlés dekadens választékossága, finomsága. Szeretettel rajzolt karikatúrája a csomorkányizmusnak: bohóckodás és meggyőződés, élet és ábrándozás az ő alakjában elválaszthatatlan egység. Hallgató világa egyetlen lexikon: költő és sakkbajnok, műfordító és matematikus, jogász és orvos egyszerre - csak az ortegai elem hiányzik belőle, a rendszer, az ökonómia. „Szörnydaganat. Fog, bőr, izom: minden van benne, de fölépítetlenül, egymás mellett" - írja róla Németh. Goethére való szövet, amely a neki való társadalmi szerep híján bomlik el. Félbarbár országok ősdiákja. Gulácsiban a foglalkozás, hivatás hobbikban aprózza el magát. Orvosként karnagy, népzene- s ásványgyűjtő. Gyenes műértése, Párizst járt tájékozottsága a kultúra szervezésében tékozolja el magát. A harmadik generációban - ami Bozsóban és Máté Józsiban, Gulácsiban és Szilágyi tanár úrban még csak lappangó lehetőség volt - a játék ösztöne hatalmasodik el. A homo ludens öncélú életeszménye. Sorsukat már nem vezérli hit, szenvedély, kimerül szórakozásban. József eleinte kétarcú jellem: törékenyebb és mozgékonyabb Égető, de munkál benne Wiesmayerné hideg konoksága és cinikus erélye is. „A meddőségnek és a játékosságnak különös modern" keveréke válik belőle. Mindent megkóstolni, és semmit se kiinni. Tevékenykedése ténfergés, fölcsattanó hangja az indu-lattalanság álcája. A demokrácia számára csak jólét és nyugatias életvitel. Méhes az infantilizmust, a jellem felbomlását konstalálja alakjában, akinek az élet nem több, mint felnőttkorban játszott társasjáték. Nem a politika okozza vesztét, hanem a konspiráció. Egyénisége negatív irányba fejlődik: Szilágyi s a népi írók oltása helyett kényes úrifiú énje kerekedik fölül benne. A műgyűjtő, akiből láz, éhség hiányzik. Alakja a homo ludens irodalom morális kritikája. Lőrinc élete pedig a vegetáció szintjén zajlik. Szenvedélye olcsó, vadnyugati filmeken nevelt kalandvágy, technikai érzéke a tömegpusztító fegyverek iránti érdeklődés, hazafisága nyilas demagógia.
A csomorkányizmus: az egyéniség elszabadulása. Az író az embervegetáció e burjánzásában párhuzamos motívumok beépítésével őrzi meg regénye egységét. Égető Esztert élete legfontosabb pillanatában veszíti szeme elől apja: házasságkötésének dilemmái között. Égető Lőrincet hasonlóképp hagyja magára unokája: míg haldoklik, József a tiszai cserkésztábor hóbortjainak hódol, őt pedig apja felejti itthon, mikor a második világháború forgatagában nyugatra disszidál. A csomorkányizmus törvényhozója az egyéniség; a kórkép mégis általános érvényű marad.
A regény az őrültség degeneráció felé hajló, hanyatló fejlődésvonalával se hullik pesszimizmusba. A kilátástalanságot nemcsak Égető Eszter heroikus alakja kérdőjelezi meg, hanem Méhes Zoltán - az őrültség kalandjaiból a belátás életfilozófiája felé haladó - jellemfejlődése is.
Méhes alakja hasonlóképp kulcsfigurája a regénynek, mint Goldmark volt a Széchenyi-drámánakk. Németh úgy emlegeti, mint „második, csenevész főhőst", Eszter ikertestvérdaganatát, mely által lehetőség nyílik „a benne lévő mélyebb és felületesebb elemek mérlegbevetésére". Alakjával meghaladja korábbi alkotói szemléletét, s vele szemben - mint az Emberi Színjáték-ban Horváth Laci ellenében Boda Zoltánt - az Eszter-féle világlátást juttatja érvényre. Méhes a mű gondolati továbblendítője, a hősnő ösztönös megérzéseinek tudatosítója, szerepe által épül át a tudatregény történelmi és morális panorámává. „Ami a Gyász írásakor Szophoklész, az volt most számomra négy éve folyó történettanításom s főképp az újkori világcivilizáció s az új világcivilizáció viszonyáról, a magyarság kétféle lelkéről s ebből eredő szerepéről alkotott gondolataim" - emlékezik az író. A kritika dicsérte a benne megnyilatkozó ábrázolói virtust, az önigazolás és bírálat kettős nézőpontját, az önmérsékletet, mely mellékalakra osztotta az írói hasonmás fontos szerepét. Megállapította, hogy figurája nem bontotta meg a mű logikáját, sorsával szervesen szövődött a regénybe mester és tanítvány pedagógiai drámája, továbbá az Adyval kezdődő s a népi írói mozgalommal kiteljesedő magyarságélmény és -szemlélet megítélése. De a kritika két szempontból is léptéket vétett: Méhes alakjában csak a különbséget hangsúlyozta, ami őt Égető Eszter növényi természetétől elválasztotta s vele szembeállította, jellemük rokonságára már nem figyelt föl. Másrészt kulcsfigurává egyszerűsítette, születését a közvetlen írói önábrázolás igényével magyarázta: „az önszemlélet aránytévesztése" - írta róla B. Nagy. Pedig a művészi általánosítás nem kevésbé érvényes Méhes alakjára, mint Égető Eszterére.
Méhes a regény kétlelkű hőse. Csomorkányi álomkergető, mint Égető Lőrinc, de fogékony Décsi Feri mozarti dallamára is. Terv- és utópiahalmozó: azt hiszi, a népfőiskolákból a németellenes nemzeti mozgalom hálózata nő ki. Az embertelenségig belefeledkezik „az igazság kiketyegésébe", olyannyira, hogy közösségi indulatát világidegenség zárja burkába. De mint pedagógus, ugyanazt teszi, mint Égető Eszter: a család helyett tanítványokból sző maga köré édent. „Az igazi ez: egy foltnyi különb életet írni" - fogalmazza meg életelvük mély közösségét. Kettősség jellemzi alakját: „félelmetes agy s az ijedt, leplező nyájasság". Alázatos félénkség és a logika ridegsége. Önmagához való hűség és az élet újrakezdésének merészsége. Üldözött, elkeseredett ember, aki mégis eljut a belátás Égető Eszter-i igazságáig. „Lavoisier-t a forradalom meggyilkolta. Ettől még Lavoisier és a forradalom is nagy maradhat" - összegezi realista tragikumelméletét. Jelleme a regényben pozitív irányba fejlődik: túllép ironikus, veséző emberlátása merevségén, „második ifjúságába" kezd, az Égető Eszter-i természet „gyöngébb öccsévé" válik. Alakjában nemcsak írói kritika rejlik - a „mai szent" életformájával szemben a „művész" komé-diázás elmarasztalása -, hanem a paradicsomalapító közösségi morál igazolása is.
Méhes jellemének kettőssége, aztán emberi ambivalenciájának föloldása a regény humanista mondandójának hordozója. Példázza, hogy a csomorkányizmus betegsége nem végzetszerű sors, az alkat eleve elrendeltetése, hanem gyógyítható kór, van átjáró belőle a közösségi társadalom eszméje, egészsége, nemessége felé. őrültség és belátás: nem ráció és ösztön párbaja, hanem a hibás gondolkodásé és a tudattá növő erkölcsi érzéké. Az idill - a munka öröme által s az emberi kapcsolatok gazdagságával - egyetlen emberben is megteremhet. De követhető morállá akkor válhat, ha a történelem kigyógyítja az emberiséget az individualizmus csomorkányi állapotából. Ha a közösségi társadalom, a szocializmus megsokszorozza az Égető Eszter-i magatartást, s a társadalmat szinte egy családként alapítja újjá. A mű Méhes Zoltán alakjában bukik át a családregényből társadalmi regénybe. Életének tanulsága, hogy az igazi „pókszövő" ösztön a pedagógusi mámor, amely kinövi a vérségi kapcsolatok kereteit, s környezetét szellemi családdá avatja.
Méhest nem világnézete öli meg, hanem gyöngesége. Jelleme a regény végére szinte elkeveredik Eszterével. A félelem a gyilkosa, a túl érzékeny, összeroppanó idegzet. Képzelete és hősiessége nem képes egymással kiegyezni. Halálát nem a benne elbukó múlt magyarázza, hanem alkat és sors véletlen egybejátszása. Tragikum nélkül didaktikus recept maradna az Égető Eszter-i példa. Méhes igazában nem Eszternek, hanem Józsefnek az ellenképe. Aki fölismeri életében a követendő eszményt, a kiutat sorsa zsákutcájából. Intellektusa nem semmisül meg öngyilkosságával - Égető Eszter alakjában, tudatosságában folytatódik. Bukása a törvényt erősítő tragikus kivétel.
Az Égető Eszter a legbonyolultabb regény, amit Németh László idáig írt. Szerkezetében linearitás és koncentrikusság fonódik egybe. Van fejlődésvonala, de benne szüntelen analógiák ismétlődnek. Az ábrázolás a tudatregény prizmáján egyre nagyobb emberbőséget fog be: a nemzedékek - ahelyett, hogy váltanák egymást - egymásra rétegeződnek. A művet erős pántok szorítják egységgé: a degeneráció iránya, az őrültség és belátás alkat- és jellemtana - ám eszme, élet, erkölcs állandóságába megújulások dinamikája szövődik. Égető Eszter új és új nevet ad édenének: előbb játék, aztán szerelem, otthon, majd házasság, anyaság, legvégül - Méhes és Gandhi sorsának párhuzamával - emberiség. A cselekményt állandó motívumok vezérlik: a mozarti dallam, a két férfi (előbb Tunyogi és Égető, később Józsi és apósa) szembeállása; az elfojtott érzékek kísértetjárása (Jókuti, majd Szilágyi alakjában). De az elbeszélés szinte fejezetenként vált témát, dráma és üdvösség különféle dantei bugyrait járja be. (Dante Isteni Szinjátékára a triádszerű fölépítés is utal.) Pokol és menny a regényben azonban nemcsak egymásutániság, egyidejűség is - eszmény és sors ellentétekbe forduló dialektikája. A hősnő alakja az idea tisztaságát és az emberlét köznapiságát játssza egymásra. Jellemének oly statikája van, amely próteuszi alakváltásban őrzi hűségét. Az Égető Eszter-i belátás kezdetben a gyermek ösztönös sejtése, előérzet és megvilágosodás, majd az ifjúkor forrongó nyugtalanságának elsimítása csöndes harmóniává, később az érett asszony kegyetlen éleslátása, mélabús önfegyelme. A regény tíz kisregény egyetlen hatalmas kompozíciója. Forgács a racionalitást érzi erősebbnek benne, a terv uralmát a kivitel fölött, Nagy Péter viszont az írói ösztönt, mely ránő a tervre, visszájára fordítja a szerkezet eredeti mértanát, s a szűkülő piramisforma helyett a táguló tölcsérformát juttatja érvényre. „Eredeti elvontsága mind több hússal és vérrel telt meg, a két szembeszegülő lélektani alkat vívódása helyett egy történelmi folyamatnak a vívódás által lelkesített históriájává vált" - írja a regényről. Az Égető Eszter kompozíciója lélek és történelem törékeny egyensúlya.
A bonyolult konstrukció a mondandó polifóniáját visszhangozza. A regény egyszerre tárgyalja a torzulás természetrajzát és az ideaember kifejlődését. Gazdag ötvözet: történelmi számvetés és az íróban ható elemek végleges elrendezése, a közösségi társadalom vállalása és belső, lírai összhang kiküzdése, önvallomás és újraértékelt nemzettipológia. Rendteremtés bent és kint. „Én is hibrid vagyok: apám és anyám összeférhetetlenségét kell valami éppel és mindkettőt összehangolóval áthidalnom" - olvassuk a regény műhelynaplójában. Ugyanakkor az írói értékszemlélet átrendeződése is: a szigeteszme kudarcának és a nagycsalád-gondolat programjának végérvényes megfogalmazása, az emberi nagyságnak a művészi képesség fölé emelése, a Kelet és Nyugat szellemi és erkölcsi értékeit ötvöző új világcivilizáció hősmodelljének kikísérletezése. Az író választ keres benne a lélektani rejtélyre, az embersors miképp lehet egyszerre bukás és növés, „hogy lehet egy lélek mind magasabb rendű anélkül, hogy akár a vallásos szentség, akár a tehetség szárnyain emelkedne". Az Égető Eszter nagy fölfedezése: a kiválóság nem zárkózhat az eszmény gőgjébe, utat kell keresnie az életbe. A belátás erkölcse logikai önellentmondás lenne, ha csak önmagát óvná és szolgálná, vállalkoznia kell önnön ellentétének, a világbetegségnek - vakságnak, önzésnek, rögeszméknek - gyógyítására.
Az Égető Eszter Németh László felszabadulás után írott főműve. „Minden munkám közt, tanulmányaimat is beleértve, ez az, amelyben a legvilágosabban fejeztem ki világnézetemet" - vallja az író. Az íróban lappangó két lehetőség -a hős és a szörnyeteg között választ; e választással történik meg kiegyezése a társadalommal, a múltjához való viszony és a környezetével való összhang dilemmájának megoldása. Méhes metaforája a „mindig érintő irányban kivágódó" rációnak, amelyet Égető Eszter alakjában a valóságérzék kényszerít rá, hogy kövesse „a dolgok görbülését". A regény egyes bírálói - így Bori Imre, Nagy Péter - nem véletlenül értékelik az életmű csúcsaként. Az Égető Eszter a Gyász-éhoz és a Tanúéhoz mérhető ugrás a Németh László-i pályán. Nem a legtökéletesebb, de a legfontosabb regénye, mely pályája nagy tolsztoji fordulatát jelzi. Az igazságkeresés görcsei után az író egybeforrása népe sorsával, jövőjével. A világkép megújuló teljessége találkozik benne a modern realizmus nagy teljesítményével. „Nem a legtökéletesebb regényem, de föltétlenül a leggazdagabb, legeredetibb" - olvassuk a Megmentett gondolatok írói jellemzésében.
Az Égető Eszter eredetisége a móriczi realista hagyomány továbbfejlesztésében, lélektani és gondolati mélyítésében rejlik. A regény életábrázolás és absztrakció egységét teremti újjá, a népi és urbánus irodalom szakadása, a szociográfiai ténytisztelet és az esszéregény kultusza után. Továbbírva a stendhali hasonlatot: kettős tükör, mely az emberi psziché és a külvilág képeit vetíti egymásra. Korai megföllebbezése a Móriczra hivatkozó, ám őt végletesen leegyszerűsítő, idilizáló naiv realizmus regénymodelljének. A kor illúzióit részigazságok kismesteri aprólékosságával igazoló sematizmus helyett többszörösen tagolt - lélektani, szociológiai és ontológiai - létértelmezés, túlhaladása a vidékies anekdotizmus kiélt, elkoptatott, prózánk korszerűségét fojtogató módszerének. Távolodás a Gyász szophoklészi görög mintáitól, kísérlet a modern természettudományos emberlátás eszményének és sors, életelv egyetemes mítoszi érvényének összekapcsolására.
Az Iszony után az Égető Eszter továbbépíti a magyar irodalom „gogoli elméletét", a világirodalmi igényű próza lehetőségét. Hagyománytisztelete korántsem konzervativizmus, inkább gondolkodói óvatosság, az öncélú formakísérletezés légváraitól idegenkedő írói ösztön. Mértéktartó egyensúly Proust és a „nouveau román" törekvései közt. „A tárgy részt vesz a lelki folyamatban, nem ürügy, mint Proust teába mártogatott süteménye és nem független lény, mint a modern regénytechnikát fitogtató művekben" - állapítja meg az író módszeréről Kerényi Magda. Néhány regényjelenet - mint a Gyevi-Kotormán-Égető idill megfestése - állja a versenyt pszichológiai gazdagságban és mélységben a belső monológok kuszaságával, bizonyítja, hogy a Németh László-i időkezelés képes racionális rendbe fogni a prousti akrobatikát.
Németh fokozza a realizmus kifejezésben teherbíróképességét, de e szándéka nem az avantgárdé játékosság ihletésével függ össze, hanem a tolsztoji „pedagógiai" regénytípus modern változatának keresésével. Olyan erkölcsi választás lehetőségével akarja megkínálni XX. századi olvasóit, mint Tolsztoj tette az Anna Kareniná-ban.
Az Égető Eszter az Iszony-t követő újabb kísérlet a magyar próza világirodalmi kapcsolatainak helyreállítására. Mint erkölcsregény - egyetértve és vitázva - szervesen kapcsolódik a negyvenes évek nagy egzisztencialista filozófiai és művészeti áramlatához. De fölfogható úgy is, mint egyik leágazása a neorealizmus világirodalmi irányzatának. Nagy Péter találóan rajzolja föl Németh László írói portréját a második világháború után kibontakozó új típusú realizmus tablójára, Hemingway és Moravia, Beauvoir és Caldwell társaságába. Az ő regénye is lélekállapotot általánosít létfilozófiai modellé, s kapcsol össze naturalisztikus hitelű környezetrajzot erkölcs és biologikum bonyolult szövevényének ábrázolásával. E világirodalmi összefüggés azonban irodalomtörténetünk múló epizódja lett. A felszabadulás utáni Németh László-i regény már nem sokszorozódhatott alakváltozatok oly gazdagságává, mint a dráma. A dogmatikussá váló kultúrpolitika éles cezúrát húzott az író pályáján: történelmi, memoár- és mítoszregényeit már nem írhatta meg.
|
|