|
|
1949 és 1953 között Németh Lászlónak - leszámítva műfordítói munkásságát - egyetlen munkája se jelent meg. Némaságra szorította a dogmatikus kultúrpolitika és önnön - kompromisszumok elől elzárkózó - írói büszkesége. Pedig 1948 végén még a szocializmushoz való kötődés szép vallomását jegyezte naplójába: „Nem spekulálok semmiféle változásra. Én azt a forradalmat képviselem, amelyet a magyarság s egyben az emberiség érdekei diktálnak. Arra számítanom, hogy sose hallgatnak meg, nem érdemes." öreg éveire az igazság programját készítette el magának, „még egyszer nekifutni a világnak, a valóságérzék fokozottabb éberségével". Újra akart tanulni mindent, a „valóság megragadásának" türelmetlen lázával. Az alkotóerő négyesztendőnyi felfüggesztése becsületes hallgatás volt: a megjelenés lehetősége nélkül képtelen íróasztala fiókjának dolgozni. Befelé is vállalta a némaságot.
A fél évtizednyi kényszerű hiátus megtörte a pálya lendületét, sok mindent megkérdőjelezett Németh eddigi eszmei fejlődése motívumaiból. De volt előnye is: 1953 tájt ott folytathatta írói munkásságát, ahol abbahagyta - a csalódás, kiábrándulás, válság kerülőútja nélkül. Megóvta művét a sematizmus járványától, s maradt szellemi és morális tartaléka, hogy 1956-ban sok mindent világosabban láthasson, mint eltévedő írótársai. A személyi kultusz évei nem az eszmétől tántorították el, hanem a gyakorlat torzulásaitól. Időnként lett volna alkalma önálló mű kiadására is: a Mélységek-et például 1951-ben is volt szerződése, de félt, hogy megjelentetésének „lakkozás" lesz az ára. Megíratlan művek rekedtek benne - a magyar irodalom fájó veszteségeként -, a legtermékenyebb életkorban lefojtott alkotóerő mégis utat talált magának, s Németh Lászlót prózafordításunk klasszikusává avatta. Az író előbb az iskolát hagyja el - 1948. december 3-án. Ügy érzi, fogy körötte az oxigén: leánya osztályugró magánvizsga-kérelmére az igazgató ellen indított fegyelmi a válasz; a kibernetikát, melyről tanórán beszél, egyik diákja a Társadalmi Szemle nyomán burzsoá tudománynak nevezi; óradíját a minisztériumból negyedik hónapja hiába várja. De a megterhelést se bírja: irodalmi vállalásainak csak teljes munkaidőben felelhet meg. A tankerületi főigazgató útján levelet ír Ortutay Gyula miniszternek:
„Keresztury Dezső volt közoktatásügyi miniszter úr azzal bízott meg, hogy mint óraadó a hódmezővásárhelyi fiú- és leánygimnáziumban pedagógiai kísérleteket végezzek. Ezt a megbízást óraadói tiszteletdíjam folyósításával Miniszter Úr is meghosszabbította. Most azt kérem, hogy a további szolgálat alól felmenteni szíveskedjék. Kérésemet a kővetkező okokkal támogatom: 1. Munkámat az eltelt három évben bevégeztem. A további tanításnál most már fontosabb az eddigi eredmények kiadása. Az idén már csak azért vágtam neki a tanévnek, mert az államosítással járó tanár-vándorlásban nem akartam az iskolát cserben hagyni. 2. Szerettem volna ezt a tanévet becsülettel befejezni, de a tanári pálya, a velejáró mellékes elfoglaltságok, egyre inkább egész embert kívánnak. írói munkám végzésére idő csak a vakációban marad. Idén már fáradtan kezdtem hozzá nyári munkámhoz s bevégzetlen és betegen hagytam abba az új tanév kezdeten. Írói szerződéseimnek megfelelni nem tudtam s ezzel az egyik államosított kiadó karácsonyi programját is fölborítottam. 3. A tanárkodás részemről fényűzésvolt, hisz a csekély óradíj, családomtól távol a magam eltartására is alig volt elég. Idén még megnehezedett a helyzetem, mert a rendeletek értelmében az internátusi koszttól is elestem s magamnak kellett háztartást fenntartanom. Ha irodalmi szerződéseimnek meg tudok felelni, tán vállalhatom a tanítás öröméért ezt az áldozatot, így azonban még akkor is havi két-háromszáz forintot kellene családomtól elvonnom, ha óradíjamat megkapnám. 4. Ebben a tanévben a fölterjesztések, kérések és ígéretek ellenére egyetlen fillér óradíjat sem kaptam. Akármilyen eszményi volt ez az összeg, engem mégis megnyugtatott, hogy a kultuszkormány jóindulattal nézi működésemet. 5. Az iskolák igazgatóival távozásomat megbeszéltem; az órák ellátása különösebb nehézséget nem okoz. Ha csak az év végén álltam volna ki a munkából, új tanárt akkor sem kellett volna alkalmazni. Midőn kérésemet a Miniszter Űr jóindulatába ajánlom, hadd köszönöm meg mégegyszer azt a számomra páratlan engedélyt, mellyel nekem, a nem tanárnak tanári tapasztalatok szerzését tették lehetővé. Bízom benne, hogy beszámolóim megjelenhetnek s méltó nyugtái lesznek ennek a jóindulatnak."
Németh kérvényére 1948. december 11-én jegyzi rá az illetékes osztályvezető: „Pénzt sürgősen kiutalni, lemondást elfogadni." Az írói előérzet most is megelőzi a valóságot. Három hónappal később az MDP Kultúrpolitikai Akadémiáján az előadó Bóka László rendszerellenes ideológiát fejt ki a Németh László-i pedagógiából. „Nevelőinknek ott kell a legéberebbnek lenni, ahol a népiesség-népiség pedagógiai igénnyel lép föl" - állapítja meg. A vásárhelyi tanárt a harmincas évek ideológusával helyettesíti be: „Eljátszik Spengler frivol tételével, mely szerint a szocializmus az alsó néposztály kapitalizmusa" - mondja róla. A telepiskola ideálja szerinte „narodnyik utópia", „kulák és idealista idill", ahol „a mester új Tolsztojnak tetszelegheti magát". Mintha nem olvasta volna Németh felszabadulás utáni pedagógiai tanulmányait, különben nem keverné össze pedagógiai modelljét a kitűnőek iskolája antidemokratikus eszméjével. Az író tanári pályájának egyetlen jóindulatú összefoglalása a vásárhelyi leánygimnázium 1949-es kéziratos Évkönyv-ében olvasható: „1948 decemberében dr. Németh László, a VKM-től tanulmányi kísérletek folytatására kinevezett óraadó, önkéntes elhatározásból megvált intézetünktől. Iskolai munkáját óriási felkészültsége, hivatásszeretete és nagy lelkesedése jellemezte. Kartársai és tanítványai egyformán szerették. Távozása annál is nagyobb veszteséget jelentett számunkra, mert a képesítéshez nem kötött tárgyakat is komoly szaktudással tanította."
A pedagógus megbélyegzését hamarost követi az íróé. Az Iszony sikere után a Németh Lászlónak szánt Baumgarten-díjat - Gyergyai Albert és Erdei Ferenc javaslatára - Szabó Pálnak adják. Keszi Imre az író felszabadulás utáni pályájáról von negatív mérleget: „Németh László »új politikája« lényegileg nem más, mint visszanyúlás a régi társadalmi formák felé: antikapitalista romantika." Boldogságfilozófiáját a baloldali aszkétizmus nevében marasztalja el. A végső szót az Égető Eszter betiltásával, a Válasz írói körének dogmatikus bírálatával - Horváth Márton mondja ki. Németh László „jelentékenyebb ellenség, mint amilyen jelentékeny író" -hangoztatja, s közben az Iszony-t pornográf műnek, az Őrültek-et a Thibaúlt-család epigon utánzatának nevezi. „Ez a biológiai realizmus egy tőről van metszve az amerikai irodalom »klinikai realizmusával«, melyet mint pornográf, emberellenes, rothadt álirodalmat leplez le a szovjet kritika" -fejtegeti. Horváth szakít a marxista Németh-kritika hagyományával: nem az ideológust bírálja már benne, hanem az írót.
Az író élete „műhely utáni kapkodássá" válik. 1949 tavaszán egymás után hiúsulnak meg állástervei, hogy - Tolnai Gábor támogatásával - előbb a Nemzeti Múzeumba, majd az Egyetemi Könyvtárba kerülhessen. Áprilisban - jó negyedévre - Gulyásékhoz költözik Debrecenbe itt maradna tanárnak is, de alkalmazását Papp Ferenc nem tudja elintézni. Augusztusban - a sárospataki angol internátus vendégszobájában - Magdát készíti föl ószövetségi tanulmányai szünetében a bölcsészkari fölvételi vizsgára. Szeptemberben újra Kristóné vendége Vásárhelyt, majd az év utolsó negyedét Pesten tölti, anyja Attila utcai lakásán. 1950 újévén utazik újra a Bocskay-kertbe; itt él február közepéig, míg terhessé nem válik számára háziasszonya túlzó gondoskodása, aztán csaknem egész évre Vásárhelyen telepszik meg. (Áprilisban itt van Pilinszky is, a „magyar Chopin". Ez az időszak villantja föl a karthauzi életforma, a Vásárhelyi Certoza tervét.) 1951-ben a Szilágyi fasori új lakás háztartásvezetője, majd februártól áprilisig Csillával együtt ismét Vásárhelyt találjuk. Innen megy Zebegénybe, majd - miután a kulák-üldözések miatt a mezőszilasi letelepedés ábrándja szertefoszlik - az év második felében vissza Pestre. 1952 tavaszán - felesége nagynénjénél - Adyligeten dolgozik, ősszel pedig leánya Dávid Ferenc utcai lakásán, jó időben a városmajori Beethoven-szobor parkjában. 1953 tavaszán megint új házigazdája van: Szentendrén a volt parasztpárti politikus, Farkas Ferenc. Betelik Németh Lászlón az Égető Eszter csomorkányi őrültjeinek sorsa. „Engem tett a regény az emberi őrültségre különös érzékennyé, vagy valóban egy crescendójában éltem akkor az őrületnek, mely előbb a regényt hozta ki s aztán próbálta ki rajtam, hogy a vásárhelyi védőburok leszakadt rólam, kérlelhetetlen mechanizmusát?" - kérdezi az író naplójában.
A fordítói robot egyhangúságában az írói közérzet metaforája a „gályapad" lesz. Levelezése ekkor egyetlen panaszdal. 1951. január 28-án írja Gulyásnénak: „Pokoli sok dolgom van; otthon (Ella állásban van) az egész háztartást én vezetem. Kilenc emberre takarítok, hatra főzök, Csillát ápolom, beszerzek stb. Most a Karenina Anna is a nyakamba szakadt." Visszhangtalan huszonöt éves írói jubileuma után keserű iróniával jegyzi meg: „ötven éves koromra elértem, hogy csak gyereket ápolni vagy mosogatni vagyok jó." 1951. március 7-én Vásárhelyről kelt levelében olvassuk: „Soha vagy legföljebb fogorvos-író-házitanító-iskolaorvos koromban voltam ilyen robotban, mint most. De akkor huszonhét éves voltam s legalább az Emberi Színjáték-ot írtam." Munkaideje néha napi tizenhat-tizenhét óra; közben lektorok, ellenőrző szerkesztők állandó kritikájának is ki van téve. Újraköltött prózai látomásain a filológusi pontosság a szöveghűséget kéri számon. A Nyelvőr szerkesztője stílusa magyartalanságáért bírálja. Három év alatt körülbelül öt és félezer oldalt fordít, orosz és cseh nyelvből, miközben kiváló tanulmányokban fejleszti tovább a műfordítás elméletét. Időnként egzisztenciális gondok is gyötrik. Van pillanat, a kiadók összevonása idején, midőn az Új Magyar Könyvkiadó csak nagy nehezen, Veres Péter közbelépésére vállalja át a Tolsztoj-regény félig kész kéziratát, hogy úgy tűnik: még „megbecsült mesterember" se lehet. A rémlátó képzelet - a bizonytalan írói lét és a család életmódja okán - gyakorta vetíti elé a nyomor riasztó képeit.
A két évtizeden át a legváltozatosabb témákkal foglalkoztatott elme számára beszűkülésnek tűnik a fordítói munka. A természeten vett erőszaknak. „írói erőm tetőpontján, amikor dőlt volna belőlem a mondanivaló, napi tíz-tizenhat órát a más mondatain bíbelődtem" - olvassuk A kísérletező emberben. Németh László azonban a Medve utcai polgári és a vásárhelyi óraadás tételével végzi: „nyelv-kémiai fülkékkel" körülvett laboratóriummá, a kísérletező ember szenvedélyévé alakítja.
A műfordító Németh László pályája csupa frisseség, ötlet, lelemény; mennyiség és minőség körülményekkel dacoló pazar bősége. Az írói keserűség oka nem a munka természete, hanem a hiány, hogy eredeti mű írásába nem foghat. De feloldja e feszültséget is: a fordítást nem kötelező penzumként, hanem személyisége mozgósításával, alkotói ösztöne minél teljesebb működtetésével végzi.
A műfordítás vonzereje Németh László számára, hogy alkotáspótlék lehet. Egy-egy magyarra áttett regényben, drámában, novellában űzheti a „lírai vérátömlesztés" szertartását. A szinonimák megválasztásában lélektani tudását, a párbeszédek szerkesztésében színpadismeretét, a „drámai torokszorulásban" való jártasságát kamatoztathatja. Nemcsak szöveget tolmácsol, hanem saját élményét is; a fordítandó mű ürügyén bejárja az alkotás egész folyamatát. Amit fordít, szinte a maga munkájává asszimilálja. De az írói szabadság határa a stílus: a fogalmazás elemző eljárásával csak mások képeire vethet hálót. „Hogy ezt hogyan csinálja, hogyan vadászik a maga gondolataira: apró részekre bontja, ízenként húzza ki, vagy óriás polipként minden karjával együtt egy rántással iparkodik kiemelni, nemcsak az író vérmérsékletére, módszerére jellemző, hanem magára a gondolatra, annak megközelíthetőségére, tisztázottságára is" - mondja a prózafordításról. Az azonos metafora mögött, mellyel már az Iszony megírását is jellemezte, ott rejtőzik a különbség is: a műfordításban a művészet mesterségbe hajlik, s ha igazi író csinálja, van benne valami a fényűzés fölöslegéből. Az alkotó szövege, mint a bőr, együtt születik a magzattal, a fordítóé, mint a lötyögő ruha; „itt igazít meg az ember egy ráncot, amott kezdi húzni: a test - az író gondolata - s a ruha - a fordító szövege - mindig két külön dolog marad". Viszont épp e kettősség adja a munka szépségét: a küzdelem, ahogyan az alkotó a mesterember feladatkörében is érvényesítheti önmagát. A fölismert rend s a rajta átcsillanó személyiség. Németh kétfelé is védelmezi műfordítói eszményét: óvja a fordítást kollektív brigádmunkává, a fogalmazást szabálybetartó dolgozatírássá gépiesítő kiadói gyakorlattal szemben, a „bürokrata szabályvilág" ellenében, és óvja a Nyugat hagyományától, a túlzó eredetieskedés aránytévesztésétől is. Álláspontja realizmus: érzékeny egyensúly a tolmácsolás hűsége és az újraköltés lírája közt.
A műfordítás Németh teoretikus hajlamának is tápot ad, a tanulmányírói ösztönt is foglalkoztatja. Szerinte a műfordítónak nyelvésszé kell válnia; nem a nyelv anatómusává, hanem „inait működés közben figyelő" fiziológusává. Koncepciójában a műfordítás - viszonyítás egy absztrakt, eszményi „világnyelvhez", szakszerűbb fogalmazásban: metanyelvhez. Mint gyakorlat - a nyelv pallérozásának sokoldalú lehetősége. „A magyar nyelvet a fordítónak, akármilyen nyelvből fordít, a láthatatlan világnyelvhez kell mérnie s amennyire lehetséges, nevelnie" - írja A kísérletező emberben. A magyarosság követelménye, hogy a nyelvvédelem nem rekedhet meg a paraszti vagy régies nyelvhasználat normáinak érvényesítésében. Németh szemében „a fordítás mindig versengés is. A fordító nyelvének be kell bizonyítania, hogy belőle is kicsikarhatók azok a nyelvi vívmányok, amelyeket az eredeti mű írója gondolatai teljesebb kifejezéséért küzdve a maga nyelvéből felidézett. A fordítás tornája is a nyelvnek, arra kényszeríti, hogy „nem használt izmait működtesse, lappangó képességeit kifejlessze". A jó prózafordítás purizmus és asszimiláció határértéke. Alkalmazkodás az anyanyelv hajlamához, egyszersmind kifejezési lehetőségeinek tágítása „az idegen mondatok ölelésének" átjátszásával. De a műfordítás nemcsak fölszabadítja a gondolkodói ösztönt, meg is köti: az esszéírói nyugtalanságot egyetlen téma medrébe szorítja.
A műfordítás a Németh László-i életmű szerves része. Alkat, ízlés, világkép logikus folyománya. Léte nem a körülmények sodorta kakukkfiókáé, hanem belülről is akart jelenlét a pályán. Az „őrültségre" és „belátásra" egyszerre hajló „hibrid" írói természet rokonának érzi a műfaj „vérkeveredését": a kétféle alkotói ösztön találkozását; az olyan feladatot, mely a szépíró és gondolkodó képességeit egyaránt foglalkoztatja. A műfordítói láz csak egyik válfaja a szenvedélynek, amely a Tawzí-korszakban az „égtájakat kereső" tájékozódás nyugtalanságában tör utat magának. Mindkét nyelvet: a csehet és az oroszt is az író már a harmincas évek elején megtanulja, a Duna-Európa jelszó égisze alatt. Az Égető Eszter csomorkányizmusa hasonló betegség, mint Goncsarov orosz oblomovizmusa. Aki az Égető Eszter-i belátás eszméjét regénybe fogalmazza, sok önigazoló analógiára lelhet Tolsztoj Anna Kareniná-)&nak tolmácsolásában. Még Groszman is a Tolsztoj-iskola kései tanítványa, akinek Sztyepan Kolcsugin-ja Németh első műfordítói vállalkozása. A ji-ráSeki regényvilág pedig a XVIII. századi szonátára emlékezteti, az Égető Eszter mozarti dallamára. A Gladkov-önéletrajz párhuzamáért se kell a szomszédba mennie: egy hígabb Szabó Dezsőt érez benne. Az újkori szellem történészének az olyasféle igazi (mert nem a közel-, hanem a régmúltról szóló) históriai regény, mint Alekszej Tolsztoj I. Péter-e, okkal lehet a szívügye. A cseh irodalom a magyar fogyatékosságára figyelmezteti: a vulkántermészettel szemben a tudományos alaposság civilizatorikus értékére. A műfordítói tevékenységben a magyar lírára „gogoli emeletet" húzó regényírói program munkál. „Abból, hogy ma csak fordítani lehet, nem születhet-e zeneibb, hajlékonyabb, európai magyar próza az én tollam alatt" - hangzik vallomása. A próza „prozódiája", benne szórend és numerozitás összefüggésével, a nemzeti különcség s táji idiómák fölé növő, a nemzeti jelleget s az eszperantó egyetemességét ötvöző nyelvi program - az „egységes világcivilizáció" eszméjének stilisztikai vetülete, a „régi magyarság" írói tervének újrafogalmazása. A nyelveket karakterizáló írói gondolkodásmódban se nehéz ráismernünk a Korányi-féle alkattani iskolában nevelkedett, szintetizáló funkcionális szemléletre. De a műfordítás a Németh László-i pályán nemcsak terepe az önkifejezésnek, gátja is. Megköti a képzelet szárnyalását. „Az én tehetségem nagy rugaszkodásokból s nem bölcs kerülgetésből áll" - panaszolja az író. A mű nem egészben szakad ki belőle, hanem sokszoros javítás, hibaigazítás lassan halmozódó eredménye. írói ösztön, gondolkodói hajlam és műfordítói munka szövődése valójában dráma:lefojtott sfeszítőenergiakoncentráció, küzdelem az írói létért, a mesterség köznapiságában önemésztő zsenialitás.
Németh László első orosz fordítása Vaszilij Groszman regénye, a Sztyepan Kolcsugin. Az író maga választja az Illés Endrétől 1950 újévére lektorálni kapott könyvek - Fegyin Első örömök-je, Szaltikov-Scsedrin Golovjov-ház-a - közül. Fordítását még Debrecenben megkezdi, első részét azonban - március utolján - már Vásárhelyen fejezi be. (Második felét majd Pesten, 1951 végére.) Bár a múlt évi kenései üdülésén Puskin-novellák fordításával verte el az időt, most - a regény nehéz ukrán szöveg! - tökéletesítenie kell nyelvtudását. Vásárhelyen tanulókör alakul Sipka Sándor tanár házaspárból, Széli Bálint ügyvéd vinicai ukrán származású feleségéből és az íróból: együtt olvassák a Debrecenből sürgősen küldött Anna Kareniná-t és Sevcsenkó eposzát. A fordítás időközben a Révaitól az Új Magyar Könyvkiadóhoz került. A lektor a regény naturalisztikusabb részeit kihúzza, s az írót az irodalmi nyelv szabadságából a nyersfordítás pontosságára szeretné visszaparancsolni. Ennek ellenére a mű az akkori idők egyik legnagyobb könyvsikere. A kritikusok - például a Szabad Nép-ben Nagy Péter - elismeréssel szólnak a fordítás magas nyelvi és stiláris színvonaláról. Wéber Károly az ÚjHang-bzxi állapítja meg: „A regényt Németh László fordította, akinek gondos művészi munkája szinte eltünteti a fordítás jellegét, s úgy nyújtja át az olvasónak, mint eredeti magyar alkotást. A fordító mindig az író szándékát és érzéseit teremtette újjá, s ezért sikerült reprodukálnia a regény mondanivalóját a művészi hatás eszközeivel együtt... a kifejezés szépségéhez hozzátartozik a gazdag és kulturált, de a néptől mégsem idegen szép magyar nyelv, úgyhogy a fordításból tanulni lehet azt is, hogyan kell szépen írni magyarul." Az eredeti mű alkalmas volt arra, hogy Némethnek egész intellektusát átható olvasói élményévé váljék. Megragadja benne a szerző lélektani tudása, a forradalmasodé társadalom ellentmondásosságának rajza, de legfőképp, hogy a Donyec-medence volt vegyésze mennyire ismeri a munka költészetét. A Sztyepan Kolcsugin nemcsak belépőjegy az új műfajba; az újonnan szerzett egzisztencia megszilárdítója is.
Tolsztoj Anna Kareniná-)éX Németh a Sztyepan Kolcsu-ginna\ egyidőben kapja a Franklintól, de fordításához csak a Groszman-regény első részének befejezése után fog hozzá. 1950. március 28-án írja Gulyásnénak: „Ma fogok hozzá a Karenina Anna fordításának. Nagyon örülök neki. Olyan jó lesz, egy-két hónapra ebben a kristálypalotában élni."
Szeptember 22-i levele szerint 26-án viszi föl Pestre a regény kéziratát. Időközben azonban akció indul Németh László személye ellen. „A Karenina Anná-t. s a szovjet regényt nem adják ki, egyelőre a honoráriumot sem folyósítják" - olvassuk a november 28-án kelt levélben. Veres Péter közbenjárása kell hozzá, hogy a fordítást elfogadják, s - 1951 januárjában -a kéziratot az író lektori bírálattal átdolgozásra visszakapja. Az átdolgozást március végén Vásárhelyen fejezi be - napi egy ív normával -, április 27-én már az első korrektúrák megérkezéséről tudósítja Gulyásnét. A Tolsztoj-fordítás Áprily Lajos szerkesztésében, Barabás Tibor bevezetőjével 1951 könyvnapján jelenik meg, s a következő évben József Attiladíjat kap. A kritikai fogadtatás azonban vegyes. A Magyar Nyelvőr-ben Mikola Gyula az új fordítást a korábbi Ambrozovics-féle szöveggel veti össze, s mérlege negatív. „Az új fordítás nagy része nem tekinthető szerencsésnek. Joggal tarthatunk attól, hogy akik Tolsztoj stílusának szépségét, meseszövésének logikus gördülékenységét nem ismerik, az új kiadás olvasásakor Tolsztoj írásművészetéről rossz benyomást szerezhetnek" - foglalja össze véleményét. Érvelése azonban nem támasztja alá megállapítását, még kevésbé azon ítéletét, mely Márkus Gyula fordítását, Krimov Der-bent tankhajó-\ix. a Németh Lászlóé fölé emeli. Lányi Sarolta viszont dicsérően szól az új magyar Anna Karenina stílusáról : „Az élvezetes fordítás Németh László avatott, elmélyedő szóművészetét dicséri. Valóban magyarba oldja, s a magyar szépprózába oltja Tolsztoj nagy művét" - írja az Irodalmi Újság-ban. A legmegbecsülőbb azonban Szabó Lőrinc magánvéleménye : nem hiszi, hogy Tolsztoj ilyen jó stiliszta lett volna. Az Anna Karenina a harmincas évek olvasói élménye után a műfordítás által vált egyikévé „annak a négy-öt könyvnek, amely belenőtt" Németh életébe. Szabó Dezső Elsodort falu-]a, Móricz Erdély-e után a legfontosabb alakító hatás, amely a regényirodalom felől éri. Nyomai jól fölismerhetők az Irgalom eszméjén és szerkezetén. De a Tolsztoj-regény nemcsak az „élet tankönyvét" jelenti számára, hanem a „nyelvkönyv" mintáját is. „Kétnyelvűsége" - az oroszos jellegbe szövődő általános érvényű nyelv - Ösztönző példa prózaíró programja újjáformálására. Az Anna Karenina nyelvi nagyságát Némeht abban látja, hogy a stílus nem tolakodik az ábrázolt dolog és az olvasó közé; eszmék és tárgyak tiszta világítása. „A Tolsztoj-műről olvasom le az orosz nyelv természetrajzát, nyelvfilozófiai elméletének legtöbb tételét." De az írói élmény több, mint ráébredés: önigazolás is. Megerősíti Németh Lászlót, hogy az Égető Eszter-rel jó útra lépett - amelyen a nagy orosz klasszikusok is járnak.
A műfordításnak is megvan a maga „váltógazdálkodása": az orosz nyelv után a cseh. (1950 nyarán küldi el a Franklinnak Németh Moliére Pompás kérők-)énék fordítását, de „a királyi ünnepélyre írt rögtönzés", az eredeti mű gyenge színvonala miatt, végül is nem került be a magyar gyűjteménybe.) A Szépirodalmi Kiadótól Jifi Marék Falu a föld alatt című, második világháborús ellenállási regényét kapja meg. A műnek 1951 könyvnapján kell megjelennie, a határidő sürgető, így a kiadó a munkát Palotai Erzsi és Németh László között osztja föl. Németh a regény második felét - kilenc ív terjedelemben, február végén és március elején, három hét alatt - fordítja le. Még 1949 nyarán Debrecenben a prágai ösztöndíjban reménykedő Magdával olvasták együtt Jirásek Vjek-\ét, így a nehezebb szövegrészek megbeszélésére az írónak konzultánst kell keresnie. A vásárhelyi barátok ismertetik össze a csehül jól tudó, Felvidékről menekült református lelkésszel, Lengyel Andrással, aki készséggel segíti a homályosabb mondatok értelmezésében. Marék középszerű társadalmi regényéért lesz aztán kárpótlás Alois Jirásek nagy, történelmi tárgyúHmunkája, A kutyafejűek. Az 1680-as parasztfelkelés eposzának „nemes, egyszerű mondatai épp oly kevéssé váltottak ki biológiai védekezést bennem, mint egy tizennyolcadik századi szonáta, amelyet tán nem Haydn vagy Mozart írt, de ugyanabban a nemes, kristályos szellemben" - emlékezik tolmácsolására az író. A fordítás - melyen Németh 1951 májusában-júniusában Zebegényben dolgozik - Jirásek születésének centenáriumán jelenik meg. A kritika - így Dobossy Lászlóé - inkább csak a szöveghűségről szól elismerően, a stílus művésziségéről kevésbé. A Hóra-regényt tervező író számára jó iskola Jirásek történész alapossága és ábrázolói választékossága.
1951 augusztusában fordítja a leggyengébb reá bízott művet, Zakrutkin regényét, az Úszó falu-t. Egy kezdő író sematikus alkotása, „egykaptafára szerkesztett" mondatok halmaza. De a mű „jól cizellálható", alkalmas arra, hogy a rossz darabban játszó színész képességét sikerrel foglalkoztassa. Németh „munkát, zenét" öl a szürke stílusba, bonyolult szakszókincsét Hermán Ottó halászatról szóló néprajzi tanulmányából fejti meg. A fordítás Patyomkin-fala Veres Pétert is megtéveszti: „Aki így ismeri és tudja ábrázolni a természetet, annak egyéb dolgaiban is hihet az ember" - írja a „nagyon szép, nagyon érdekes, nagyon fontos és tanulságos" könyvről. Utána üdítő oázis lehetett Németh számára az Illyés szerkesztette Gorkij Válogatott Művei tizedik kötetébe a Nyaralók lefordítása.
1951 őszén újabb fordítói szerződéseket köt. Október 22-én írja Gulyásnénak: „Fordításom, úgy látszik, lesz elég - megkaptam már egy ötszáz oldalas cseh regényt, most fordítom annak a szovjet regénynek a második részét, amelyet tavaly Debrecenben kezdtem el; egy Gorkij-színdarabra van szerződésem s tán a Nagy Péter-t is lefordítom." A Kolcsugin befejezése és a Nyaralók átültetése után előbb a Jirásek-regényt veszi munkába. Megkapja a mű „üde, ragyogó világa", az író egy Mikszáth elbeszélő tehetségét a történész tudatosságával és nemzetnevelő hévvel ötvöző ábrázoló képessége, s áprilisban Ágnes udvarlója már a kész kéziratot gépelheti. Cseh műfordítói pályáján a Sötétség már az igazi sikert hozza meg Némethnek. Az író nem titkolt büszkeséggel emlékezik később, hogy regényét a csehszlovák fordítói ankéton a legjobb cseh fordításnak nevezték. Az egykorú kritika is valami hasonlót állapít meg: „Németh László erőt és költőiséget sugárzó fordítása elmélyíti a regény hatását, nevelő erejét" - olvassuk Pál Lajos bírálatában. A Sötétség-et Gladkov önéletrajzának második kötete, a Szabad élet követi. Ez a mű igényli a műfordító Némethtől a legnagyobb nyelvi erőfeszítést; a szöveg mintha egyetlen közmondásgyűjtemény volna, átültetéséhez szinte „aranyjánosi nyelvtudás" szükséges. A József Attila-díj után a lektor szívóssága is az átlagosnál keményebb próbának bizonyul. Németh még az Úszó falunil is szigorúbb fordítói gályapadon érezheti magát.
Az 1952-es József Attila-díj (Révainak az Anna Karenina, Rákosinak az Úszó falu tetszett meg) sokat javít Németh László helyzetén. Ettől fogva már csak klasszikus mű fordításával bízzák meg. (Egyetlen kivétel egy színházi megrendelés : Kornyejcsuk Ukrajna mezőin című, igen gyenge darabját az ő fordításában mutatja be 1953. január 16-án a Nemzeti Színház. De ez már szívesség a Galilei előadásának vállalásáért.) 1952 nyarán Visegrádon dolgozik „legnagyobb kedvvel készült" fordításán, Alekszej Tolsztoj /. Péter-én. Benedek Marcell személyében külön - „jó ízlésű" - stílusszerkesztőt kap, így az író „a filológusok terrorjától" is védve van. Nagy Péter alakja ugyanazon okból izgatja, mint akkoriban tervezett drámahőséé, II. Józsefé. Nem „apostol" és nem „aszkéta", mégis „uralma alatt a régi viszonyaikból kiforgatott emberek egyre boldogtalanabbakká válnak" - mondja Németh 1953-as rádióelőadásában. Az I. Péter kivételes helyére Németh László műfordítói pályáján a kritika is fölfigyel. „Az értékek a fordításban egyáltalán nem sikkadtak el, Németh László munkája a legteljesebben őrzi a mű nyelvi szépségeit. Sokban hozzájárul ahhoz, hogy a magyar olvasó igazán élvezni tudja ezt a remekművet" - fejtegeti a Könyvtáros recenzense. 1952 őszén már nyugati nyelvből is fordíthat; két éve nemhiába olvasták közösen Magdával Vásárhelyt Pirandellót, Németh Giordano Bruno reneszánsz vígjátékára, a Gyertyaöntő-re kap megbízást. A tudákos és obszcén humorú komédiát - a Bábszínház számára - a commedia dell'arte szabadosságával kezeli: összevonja, átdolgozza, adaptálja. Kész szövegének kézirata villamoson - leányához menet -vész el. Az Európai utas már csak tervéről tudósít.
Mielőtt az Oblomov-nak nekifog, öt novellát fordít le a Szovjet írók elbeszélései kötetei számára: Gladkov Zöldek-lét, Groszman Biztonsági felügyelő-)ét, Solohov C«£o'-ját, Szimonov Harmadik adjutáns-éx, Tyihonov Almafá-\ót. Goncsarov Oblomov-jában aztán megint remekművet fordíthat: a múlt századi orosz kórtörténetek közt a legtökéletesebbet. A regény egész lélek- és társadalomtani tudását foglalkoztatja, ugyanakkor megvan a magyar aktualitása is. „Alföldi városaink a legutóbbi időkig tele voltak Oblomo-vokkal" - állapítja meg Munka közben című írásában. Goncsarov műve után - 1953 áprilisában, Nagy Péter fölkérésére - különös feladatra vállalkozik: tanulmányfordításra. Blagoj Puskin-életrajzának átültetéséhez fog. A Kemény-féle esszényelv nehéz tömörségét iskolázza az új irodalomtörténész-típus ideologikus természetű prózáján.
1953 nyarán visszatér műfordítói kedvenceihez. Előbb Tolsztojhoz: elbeszéléseit és drámáit kezdi fordítani. A Kinek van igaza? most készül, a Gazda és cseléd egy év múlva, Vásárhelyen. A Tolsztoj-színdarabok átültetésével tanári fölfedezését bizonyítja. „Én magam is csak néhány éve, egy vidéki könyvtárban böngészve jöttem rá, hogy darabjai, főként parasztdrámája: a Sötétség hatalma semmivel sem marad legjobb elbeszélései mögött" - mondja az egykorú interjúban. A műveltség gyümölcsei-t - Szellemesek címmel -1953. november 7-én mutatta be a Néphadsereg Színház. Tolsztoj összes színműve - Németh László fordításában -végül is 1956-ban jelenik meg, Heller Ágnes utószavával. Aztán megint Jirááeket tolmácsolja: Mindenki ellen című regényét, jó lektorral, Szalatnai Rezsővel, majd a Nemzeti számára a Ziská-t és a Strakonai dudás-t. 1953-54 telén újra Tolsztojhoz fog, Gyermekkor, serdülőkor, ifjúság című nagy önéletrajzi regényét fordítja. (Tán nem független Tolsztojfordításaitól ekkor tervezett munkája, az Aranykor diákkrónikája.) A nyugati irodalom klasszikusai már a hipertónia-korszakban kerülnek az író „lassított filmjére". A Vásárhelyt töltött 1954-es fél esztendő terméke Shakespeare V. Henrik-it, VI. Henrik-\e, Ibsen Nőrá-]a és Lessing Emilia Galotti-)a. De ez már új korszak Németh László pályáján.
A műfordítás az író számára kettős megközelítés: részint „lassú olvasás", leereszkedés az idegen mű világába, részint pedig viszonyítás önmagához, izgató különbségek fölfedezése vagy a rokonság megvallása. A tolmácsolást mindig teljes irodalomtörténeti és esztétikai elemzés előzi meg és kíséri, vele párhuzamosan lírai (sors és mű) analógiák keresése. Mint Jónás a cethalban, intellektusa oly teljességével él a mű légkörében. Egy-egy fordítása közben rendszerint tanulmány is készül; megírt vagy megíratlan. így Puskinról, mely portré is, és egy kissé önarckép is; a tehetség természetéből és a kor viszonyaiból megértett „irodalomalapító" munkásság rajza mintha ürügy is lenne, hogy az író a maga enciklopédizmusán, a társadalmi igény parancsából hajlama ellen vállalt műfajain meditáljon.
Németh László - sokfelé indázó kíváncsisága ellenére -főképpen orosz műfordító. Nemcsak a külső megrendelés bősége okán, de az életmű alakulásával is összhangban. A negyvenes-ötvenes években az orosz irodalom hasonló példaszerepet játszik Németh írói színpadán, mint a Tanú-korszakban a görögség. Amit később a Magyar Műhely metaforájával ír le, most bontakozik orosz műfordítói tevékenységében. (Nem véletlen, hogy a vitára ingerlő program az 1959-es Lityeraturnaja Gazetá-ba írott cikke közelében hangzik el, melyben legkedvesebb írójának Tolsztojt nevezi.) A „bartóki modell" egyik gyökere a klasszikus orosz irodalom ösztönzése. Az Égető Eszter mondandója elválaszthatatlan az Anna Kareniná-étól s Németh László új világlátása Tolsztojétól. Űgy érzi, eszménye - az elgépiesedő civilizációban megőrzött erkölcsi érték, az egészséges élet peremvidéki bája, a világ iránti hit és bizalom, az elidegenedés közösségi gyógymódja - hasonló ahhoz, ami a klasszikus orosz irodalom életreceptjeiben halmozódik. A belőle sugárzó „archaikum" ereje a természetes élet gazdagsága, az „egy tömbből való ember" teljessége, olümposzi egyetemes világlátás.
A Németh László típusú műfordító alkatától idegen az impassibilité hűvössége. Az átültetett műnek nemcsak közvetítője, de propagátora is akar lenni. „Az Anna Karenina fordítása közben erőm zömét arra kellett fordítanom, hogy Tolsztoj körmondatait ne csak lefordítsam, de a magyar nyelvben igazoljam is" - vallja A prózafordításról szóló műhelytanulmányában. Az igazi fordító - mint ő tette az Oblomov-ban, megidézve vásárhelyi pedagógiai tapasztalatait - a tolmácsolt műben az erényt fénybe állítja, fölerősíti, hangsúlyozza; a hibát viszont elárnyékolja, háttérben hagyja. A tudós pedantérián átsüt a szeretet, az élményt megsokszorozni akaró szenvedély. A műfordítás Németh számára több mint szakmai feladat, társadalmi szerepvállalás is. A magyar kultúra egyoldalúságának igazítása: most az évszázados
Nyugat-kultusz után kelet-európai tájékozódás, önismeret, program. A műfordítás - miként korábban a vásárhelyi pedagógia volt - lehetőség az író előtt (némaságra ítéltetve talán az egyetlen), hogy bekapcsolódjék a magyar társadalom életébe, művelődésének, eszmélésének alakításába. Fordítóként pedagógus, a klasszikus orosz és a legjava szovjet irodalom hazai népszerűsítője, s általa a nemzeti tudat formálója.
A Németh László-i esszé - mint korábban a pedagógiában - az ötvenes évek elején a műfordítói pálya nehéz, köves talaján hajt ki. Az éghajlat nem kedvező: a kor elméleti irodalmát - eltekintve a szerencsés kivételektől - gondolatszegénység jellemzi. Az esszé most is ellenvilág. „A monoton munka rácsai" közé zárt intellektus a „plennitiszes képzelet ugrásaival" általa tör ki börtönéből; „az aprólékosból s kicsiből, amelyet a sors kényszerít ránk, a felfedezésszerű nagy felé, amelyben önérzetünk találja meg kárpótlását" - olvassuk A kísérletező ember-ben. Az igézet azonban csak egy-egy pillanat, a kötelesség már húzza is vissza az írót „a mások átültetendő mondata" mögé. A tárgykör hasonlóképp szűk, mint Békésen; de akkor az esszé sorstükörré tágulhatott, most nincs lehetőség az élet ilyetén asszimilálására. A képzelet útja csak fölfelé vezethet, az elvontságok, az absztrakciók, a szaktudomány világába. így születik újjá a Tanú utáni lappangásból Németh nyelvfilozófiai hajlama. Az ösztönt a társadalmi igény kívülről táplálja: szinte sztahanovista iramban lendül föl, sokszorozódik meg műfordítás-irodalmunk (főképp oroszból és a szomszéd szláv nyelvekből), ám hiányzik a mesterség tankönyve, ami a nyersfordítást a tudományos vagy művészi szinthez közelítené. E szükségletet ismeri föl az író, midőn - a kiadhatatlan pedagógiai tanulmányok írása után - 1952. április 24-én az írószövetség műfordítói szakosztályában a prózafordítás műhelyproblémáiról tart előadást. A „gyertyaszentelői" kísérlet sikeres, s Németh László - még az 1953-as kormányprogram előtt -esszéíróként térhet vissza irodalmi életünkbe. Tucatnyi írásának többsége előadás, vitaindító, fölszólalás - az alkalmi beszédműfaj közvetlensége -; mozgékony természete azonban csak hasznára van értekező stílusának: oldhatja vele a tudományos téma nehézkességét.
Az írószövetségi előadás afféle ellen-Szárszó volt, a kivonulás után a visszatérés orpheuszi szelídítő pillanata. Németh László a Novij Mir legfrissebb száma alapján a szovjet műfordításvitát ismertette. „A cikk nyomán kifejtette a »realista« és »formalista« fordítás közti alapvető különbséget. Ez a különbség abban áll, hogy a formalista fordító a szavakhoz és a külső formákhoz tapad, s ez a külsőleges hűség eltávolítja az eredeti alkotás lényegétől. A realista fordítás a gondolatra ügyel és az igazi tartalmat igyekszik tolmácsolni, felidézve azokat a legmélyebb nyelvi asszociációkat, amelyek a fordított mű asszociációinak megfelelnek. Ezután Németh a Tolsztoj és Groszman fordítása közben gyűjtött műhelytapasztalataiból sorakoztatott fel példákat, miután kiindulópontul azt a tételt állította fel, hogy a versfordítás és a prózai fordítás között lényeges, alapvető különbség van. Rámutatott arra, hogy ma, amikor legjelentősebb fordításaink orosz nyelvből készülnek, és a szovjet irodalom tolmácsolásának feladatát szolgálják, első ízben került nyelvünk szoros kapcsolatba egy szláv nyelvvel. Az orosz nyelvet kialakító észjárás jóval közelebb áll a magyarhoz, mint például a német, amely évszázadokon át nehezedett a magyar kultúrára. Példákkal illusztrálta az orosz nyelv gazdagságát, színességét, hajlékony erejét és leleményességét. Kifejtette, hogy ezeknek a nyelvi sajátosságoknak a visszaadása komoly feladatot ró a magyar fordítóra, és nagy művészi és mesterségbeli elmélyedést kíván tőle. Egyebekben hangsúlyozta a fordítók nagy felelősségét, munkájuk népművelői jelentőségét" - hangzik az Irodalmi Újság egykori beszámolója. A vitában - melyet Gáspár Endre vezetett, elsőnek a szakosztály elnöke, Kardos László szólt hozzá. Kifogta a szelet a hívek és ellenfelek vitorláiból: túl élesnek tartotta a vers- és prózafordítás, valamint a fordítói realizmus és formalizmus közé húzott határvonalat, de dicsérően említette a „szeretetet és lendületet", mellyel az előadó az orosz és szovjet irodalomról beszélt. „Örömmel állapította meg, hogy Németh László igazi, meggyőző szenvedéllyel szállt síkra a műalkotás »titkainak« tudatosításáért, azért, hogy segítsen eloszlatni azt a misztikus ködöt, amelyet polgári ideológusok fejlesztettek a művészi alkotás folyamata körül." A többi felszólaló - Hajdú Henrik, Illyés Gyula, Radó György, Halmi Andor, Szinnai Tivadar, Makai Imre - többnyire igazolták a vitaindító egyes megállapításait. Az előadás Németh László őszinte sikerét hozta: a hallgató írónak visszaadta a megszólalás polgárjogát, egyszersmind alkalmat teremtett számára, hogy a szakmai gondolatmeneten átvillantsa - anélkül, hogy a gyakorlat torzulásait vállalnia kellene - készségét a szocialista kultúra építésében való közreműködésére.
A prózafordításról tartott nevezetes előadás kirajzolta Németh László elméleti érdeklődésének három fő irányát: az összehasonlító kontrasztív nyelvészetet, a műfordítás korszerű teóriáját és a „próza prozódiája", valamint a tagoló versritmus közötti összefüggés kutatását.
A műfordítás a fordított s a fogadó nyelvek egybevetésének kísérleti laboratóriuma. Bata Imre Németh nyelvbölcseleti fragmentumairól írott tanulmányában hitelesen ábrázolja a gondolati rendszert, melybe egyaránt beletartoznak a Korányi-féle alkattanról és Szent-Györgyi orvos-biológiai szemléletéről készült esszék, a Tanú Nyelvek-röl szóló tanulmánya s A kísérletező ember kórképe a műfordító plennitiszéről. De egymás mellé rakva ezen írásokat - nemcsak a köztük levő kétségtelen összefüggés a szembetűnő, hanem az út is, melyet a nyelvfilozófus Németh László a Tanú óta megtett. Akkor a viszonyítás értelme a jelleg, az önálló szín, a nyelvegyéniség megismerése volt, most a „védelem és torna" gyakorlata: a nyelv mélyebb természetének megőrzése s lappangó hajlamainak kiművelése. A hangzás biologikuma, a „szájtartás" helyett az író egyre inkább a szókincs és a nyelvtan sajátosságaiban leli meg a karakteres jegyeket. De a vásárhelyi pedagógiához képest is észrevehető nyelvszemléletének mozdulása. Az egységes civilizáció „láthatatlan világnyelvének" eszméjében már nem a latin s a benne rejlő archaikum példáját idézi meg, hanem a modern nyelvekét, főképp az orosz kifejezésbeli mozgékonyságát és sokirányú képességét. Németh ekkor módosítja a „régi magyarság" nyelvi-írói programját. „Továbbra is törekedtem, még a fordításban is, valamire, amit magyarosnak érzek. De ezt most már nem a paraszti vagy az erdélyi krónikás nyelvben véltem megtalálni. Hisz az a nyelv bizonyos társadalmi státushoz volt kötve, s szomorú volna, ha a jó magyarság olyan embercsoportok előjoga lenne, amelyek már kihaltak vagy kihalóban, szétmorzsolódóban vannak" - olvassuk A kísérletező ember egy késői tanulmányában. Az író figyelme egyre inkább a nyelvteremtő erők jelen idejű működésére irányul. A régiségnél, az őserőnél, súlyos tömörségnél fontosabb érték lesz számára, hogy a nyelv miként tud megfelelni az elvont gondolkodás kihívásának, a társadalmi élet meg-megújuló szükségleteinek. A műfordítást Németh László nyelvi versengésnek tekinti.
Az orosz nyelv iskolájában a magyar fogalmazás participiu-mos szerkezetektől húzódozó hajlamát, mellérendeléses „ap-rózását" Tolsztoj nagymondatokban építkező, szintetikus ívű prózáján próbálja korrigálni. A magyar jelző mondatmegtakarításokra képtelen „lomhasága" ellen az indogermán határozó-jelző tömörségét idézi meg. Nyelvünk szűkszavúsága, törmelékszavakat kidobó takarékossága szerinte nemcsak erény: érzéki erő vagy „férfias hangzás", de fogyatkozás is: „absztrakcióiszony". Köznyelvünk sajnálatosan megreked a fogalmi beszéd „fakó középrétegeiben", a konkrétumtól ugyan elszakad, de nélkülözi az elvont gondolkozás nyelvi pontosságigényét. így „félabsztrakt" nyelvünkre jó ellenszer lehetne Tolsztoj és az orosz irodalom „tanítómesteri szabatossága", a beszédhelyzet valamennyi elemét megvilágító szóbő racionalizmusa. Az író nem tartja többnek nyelvi babonánál a magyar fogalmazás mellérendeléses hajlamát sem: anyanyelvünk természete nézete szerint korántsem zárja ki a „nagy gondolatok" alárendeléses mondatformáit. Az orosz nyelv jövevényszavak tömegét asszimiláló példáján pedig az ortológus álláspont szűkkeblűségét bírálja. A nyelv gazdagodása az ő felfogásában biztatóbb jele az életerőnek, mint a nyelvállapot konzervatív állandósága. De a purizmus történeti értelemben sem igazolta önnön nacionalista buzgalmát: miközben irtóhadjáratot vívott az idegenszerűségek ellen, közéletünkben egyre honosabb lett, egyre nagyobb tért hódított a gondolkodásmód németessége.
A nyelvhasonlításból fejlődik ki Németh László nagy nyelvbölcseleti eszméje, a „láthatatlan világnyelv" - a metanyelv gondolata. De csak a látomás egyetlen pillanatában azonos a matematikai logika whiteheadi-russeli műnyelvével. Valójában a nemzeti nyelvben megvalósult „eszperantó". Nem helyettesítője az anyanyelvnek, hanem eszményi tökéletessége. Olyan jelrendszer, amely a modern világcivilizáció kommunikatív szükségleteit legmagasabb színvonalon képes kielégítem. „Ahogy a tudomány erényeit csak a tudomány nyelvén lehet közölni, az európai civilizáció különféle nyelvei alatt is átvonul a nyelvi lehetőségeknek, konvencióknak egy rendszere, s az egész civilizációt érdeklő felismerések közlése ahhoz van kötve, hogy mennyire van meg ez a jelrendszer a mi nyelvünkben is" - írja A magyar nyelv ereje s gyengéi című esszéjében. A nagy világnyelvek - az orosz, szintetizáló igeneves szerkezetével, a szinonimák gazdagságával, az absztrakciós fogalomkörben is hiteles realizmusával; az angol, francia a rövidebb szóterjedelem kifejezésbeli rugalmasságával, az analízis hibátlan könnyedségével, képfelbontó érzékenységével - közelebb állnak a metanyelv bonyolult tisztaságához. De a magyarnak is képessége lehet, ha gyengéin - a más nyelvekkel való érintkezés cserefolyamataiban -túlemelkedik. „Az absztrahálás, az érzéki ballaszt kidobása (hogy a képzet mint jel könnyebben szálljon, kapcsolódjék) a magasabb gondolkozás feltétele, s egyáltalán nem olyan szerencse, ha a nyelvnek eközben minduntalan le kell állnia, s olyan konkrétumokba kapaszkodnia, amelyeket a gondolkozás abban a pillanatban valóban nem érint. Az ilyenfajta »érzékletesség« éppúgy nem érdem, mint a magyar nyelv sokat emlegetett mellérendelő természete" - írja. A dionysosi „igefa" nem holmi kozmopolita gyümölcsöt terem, hanem jelkép. Az elvont gondolkodásra alkalmas, intellektuális magyar nyelv szimbóluma, programja. Kinőtte a minden nyelvben közös „tud-nyelv" praktikus iskolai állapotát.
Németh László műfordítói realizmuselmélete párhuzama, alkalmazása a Móricz-Shakespeare-esszében megfogalmazott írói ars poeticának. A realizmus itt is lélektani érzék dolga: a gondolat mélységének fordítása, nem a nyelv felszínének. A gondolat - „az egész idegrendszer élete egy pillanatban" - kivonata egy adott gondolkodási állapotnak. A nyelv viszont kész szerkesztési terv, előre gyártott „rovatos blanketta", melyet a fogalmazás tölt ki. Gondolkozás és nyelv között tehát feszültség van: a gondolat dúsabb, életesebb, teljesebb pszichikai világ, a nyelv viszont - mint sematikus jelrendszer - analizál és leegyszerűsít, stilizál és kivonatol. Műfordítónak ugyanazt az embert nevezzük, akit írónak; aki „a gondolkozás finomabb sajátságait a nyelven át tudja csempészni" - mert a stílus nem más, mint a nyelv ellenében érvényesített gondolkozás. Csak tárgyuk, kiindulópontjuk különböző: a műfordító csak felidézi, amit az író maga teremt. De más a realizmus a vers- és más a prózafordításban. Eltérő bennük művészet s mesterség aránya. A versfordítás „keresztrejtvényoldó kombinatív képességet s bizonyos játékos színészi hajlandóságot", egyszóval nagy költői gyakorlatot kíván, a prózafordítás viszont „tudományos szabatosságot, kitartó gondosságot és az élet leltárának alapos ismeretét". A megértésnek kisebb szerepe van a versfordításban, mint a prózáéban; a költő a nyers szövegben is elkaphatja azt a „szívdobbanást", ami a verset létrehozta. Ugyanezt a prózaíró nem teheti: jól kell ismernie mestersége „matematikáját". A formalizmus a műfordításban: a szöveg fordítása a gondolat helyett. (Ezért oly romlékony, amit a Nyugat nagy versfordító nemzedéke alkotott.)
A prózafordítás - gondolat és mondat feszültsége okán -küzdelem. De az alkotóerő egyedül a stílusra koncentrálhat, így feloldódhat benne tartalom és nyelv ellentéte. „Olyasmit kezdek hinni, mintha minden mondatnak csak egyetlen helyes megoldása volna, s ha a prózafordítás matematikáját pontosan ismerné, ugyanezt a szöveget egy embernek két különböző időben - sőt még két embernek is - ugyanúgy kellene lefordítani" - fejtegeti. Ugyanaz a folyamat játszódik le Németh írói stilisztikájában, mint - életfilozófiából az újkori racionalizmusig fejlődő - gondolkodásában. A stílus egyre teljesebben nyelvi logikává válik számára, Poe-féle esztétikai tudatossággá, mely „egy nyugtalan, kutató fénycsóvával minél mélyebbre próbál a rációval a sötét tengerbe, a kikutathatatlannak tűnő ösztönösbe, az »irracionálisba« levilágítani, s nem nyugszik, amíg azt, ami csipeszei elől a megmagyarázhatatlanba újra és újra visszacsúszik, valahogy mégis meg nem fogja."
A műfordítók gyakorlatában - abból a meditációból, amiért oly bizonytalan a szórend átültetése s oly gyakori a javítása -írói prozódia is születik. Németh László fölismeri a széppróza kettős - nyelvtani és zenei - építkezését. A szórend adja a mondat vázát, a szólamok terjedelmi aránya, a numerozitás a zenei kidolgozását, lejtését. A prózában is érvényesül a tagolás értelmi feszültsége, mellérendelő tördelése, s vele szemben, ellentétes ritmikai tendenciaként, „a mondat elején megpendített képzet minél későbbi lezárásával" az egységet teremtő „előretörés". „A prózaritmusban tulajdonképp két-, sőt háromféle ritmus is rétegeződik egymás fölé: a mondatoké, a hosszú szünetjelekkel elválasztott mondattagoké s azon belül még egy finomabb, a kis szünetjeleké, az egyik a masikat váltja, az egyik aránytalanságait a másik csökkentheti" - olvassuk A szórendtől a versig című írásában. Vers és próza közt tehát csak fokozati különbség van: a versben az egyéni ritmussal szemben erőteljesebben érvényesül a versforma receptje, a prózaritmus viszont kevésbé stilizált, nagyobb benne a változatosság, mint az ismétlődés aránya. A Németh László-i fölfedezés: az ősmagyar tagoló ritmus bölcsője a próza. A hazai jambus „alkati betegsége", hogy vagy túl szorosra vonja vele a kapcsolatot, vagy túl messze sodródik tőle. Rím nélkül prózába hajlik, vagy ha tökéletes akar lenni, „édeskéssé válik, legázolja a nyelvet". A Vargyas-vita igazolja az író korábbi verselméletét, sőt az értelmi tagolás törvényét megtoldja a „kiegyenlítődés" új nyelvritmikai szabályával. Vers és próza viszonyának tisztázása aztán a szabadvers természetét is értelmezi számára: nem más, mint „a kötetlen nyelv ritmustörekvéseinek verssé sűrítése", átmeneti, de nem divatjelenség, költészetünk ritmikai megújulásának nagy lehetősége.
A prozódia próbája Németh László VI. Henrik-fordítása. A Sámson-bari, még Békésen, a tagoló ritmus „ciklopsz-építkezését" próbálta ki, most a civilizáció egységes verstani nyelvét, amely nemzeti is, egyetemes is. A jambus hajlékonyságát a szabadabban ütemezett Sándor-vers nyelvi erejével ötvözi.
Műfordítás, nyelvhasonlítás, prozódia Németh László gondolkodásában egységes, logikus rendszer. Az esszéíró önmagára vállalt fegyelme, mely távoltartja a tájékozódás rögtönzéseitől.
Az ötvenes évek elején a Németh László-i esszé „faculté maitresse"-e, alapképessége a szakszerűség. Tudományos problémák személytelenségébe feledkezik, a líra csak távolról dereng át a tanulmány szövegén. Ám ez a fajta esszé is megtermi a maga alakváltozatait. A formai jegyek közt szembetűnő a miniatűr méret, a szűkszavú, lényegkiemelő tartalmasság és az élőszó frissesége, természetes ereje. Előbb magányosan születik az esszé, évenként egy-kettő; 1953 tájt kezd rendszeres gondolkodássá burjánozni. Látóköre is fokozatosan bővül - a nyelv ürügyén az irodalomtörténet irányába.
Az első írások még nem jutnak el a publicitás fényébe, kéziratban rekednek. A matematika fejlődése a XIX. században 1949 őszén keletkezett áttekintését még pedagógiai hév fűti. „Én most megint tanár vagyok. írom a matematika könyvemet; harmadik részét a tervezett történet-természetismeret-matematika hármasnak. Jobban lázban tart, mint a regényírás; éjjel sem tudok aludni tőle. Pedig semmi remény a kiadására. De diák s tanár vagyok közben" - olvassuk a november 10-én Gulyásnénak küldött levélben. A Négy Könyv e mozaikja azonban unos-untalan átlendül tankönyvből tudománytörténetbe. A praktikus fölhasználás lehetősége híján a szakfilozófiai gondolatmenet erősödik föl benne: hogyan sarkallja a matematika fejlődését az ismeretelméleti szigor s a természettudományok előretörése. A Csilla és a matematika - 1951. februárjából-márciusából - tanítási módszertan, a Lányaim esszéit folytató kísérleti napló. De már magán hordozza az új tanulmányíró korszak jellegét: a műfordítás tapogatódzó lassúságában, tétova tempójában az elme fölgyorsuló tornája, védekezés a gondolkodás ritmustalansága ellen. A matematikatanítás - és biológiai irány - ugyanekkor tervezett, de csak 1953-ban megírt - esszéjében az új foglalkozás témaszűkítő következménye ellen lázad: élettant, pedagógiát és matematikát fűz egyetlen rendszerbe.
A prózafordításról 1952 áprilisából - Németh első élőszóesszéje. A három miniatűr kistanulmány - Fordítói realizmus, Mennyiben mesterség a műfordítás, Az orosz nyelv iskolájában - laza füzére megkomponált könnyedség. A tájékozódás új irányait jelöli ki; a műfordító országalapítása. A mondatok erőltetett nyugalmát belső izgalom hevíti. Az író - líracentrikus műfordítás-irodalmunkban - most küzd meg a prózafordítás rangjáért. Közben benne is dilemmák feszülnek: lehet-e munkájából íróhoz méltó művészetet csinálni, vagy hozzá kell szürkülnie a kismesteri feladathoz. A helyzet is rendkívüli: először szólal meg a némaság évei után nyilvánosság előtt, meg kell vallania műfordítói munkája s életműve szerves kapcsolatát. A korszak legfontosabb írása: összegezés és munkaterv.
Az Arany János, a fordító: emlékbeszéd 1952 őszén az írószövetség műfordítói szakosztálya előtt. Alaptétele, hogy Arany műfordításai rejtett, elnyomott énje irányába esnek. „Ha már eredeti műveiben az Alföld és abszolutizmus csendjében s a kiegyezés álpezsgésében kellett maradnia, fordításaiban oda húzott, ahol lelke jogán otthon érezte magát." (A nyelvbölcselő most lendül át az irodalomtörténetbe.) Az esszét a portré s önarckép közti átvillanások teszik feledhetetlenné. „Az író nemcsak tehetség, még kevésbé a jövő, a halhatatlanság spekulánsa, hanem erkölcsi lény is, aki a szerényebb, de reális feladatot, melyet közönsége ad föl, kötelezőbbnek érezheti, mint szíve hajlamát, amely tán légüres térbe visz" - igazolja magát és pályája alakulását a műfordító Németh László. A titkon érzett rokonság lírai szólama vegyül az okfejtés logikájába. Az 1953-as nyári Munka közben - az Oblomov-ot, az Első Péter-t és Jirásek Sötétség-ét ismertető rádióelőadás - viszont kizárja a lírát, lényegkiemelő tárgyilagosság jellemzi. Az ismeretterjesztő objektivitás hűvösebb hangvétele szinte stiláris tükörképe a három mű kórtani realizmusának. A három portré a tömörség bravúrja, egyszersmind egy újfajta - a szellemtörténettől teljesen elszakadó - irodalomtörténeti látásmód érvényesülése. Németh az ábrázolás társadalmi gyökereit tisztázza bennük. Az oblomoviz-mus - „az akarat lassú bénulása, az élettevékenységek megállíthatatlan beszűkülése" - több, mint alkati betegség; „ott jelenik meg, ahol a középszerű, de jóérzésű emberekből az álmos jólét, a célt nem adó élet, kicsinyes viszonyok kiölik az akaratot". Első Péterben az író szerint: „ugyanaz a rendkívüli erő vált a reform mozgatójává, amely népében pangott." Alekszej Tolsztoj művét azért nevezi a „legigazibb történelmi regénynek", mert az író jelenléte benne sehol sem érezhető. Jiráseket pedig történészi alaposságáért dicséri.
A szórendtől a versig - hozzászólás a magyar verselés akadémiai vitájában. Németh László - mint az egykorú tudósító följegyezte - „teljes egészében elfogadta Vargyas ritmuselméletét és műve legnagyobb értékének azt tartotta, hogy hatalmas tudományos apparátussal bizonyította be mindazt, ami eddig csak sejtésként élt a magyar költők és írók lelkében a ritmusról." Legföljebb az ütemkülönbséget fájlalta, hogy a bizonyítás fél évszázaddal megkésett - Ady poliritmiáját kellett volna egyidejűen igazolnia. Az író 1952-53 telén tartott felszólalása - melynek későbbi utórezgése a Versformákról című írás, majd a Mi a tag? olvasógyakorlata - a világcivilizáció közös ritmusnyelvének tág horizontját vonta a verstani gondolkozás aprólékossága fölé. Még két írása született verstani témakörökben: A Shakespeare-fordításokról és A Rómeó és Júlia-fordítás vitája - 1953 őszéről. Újdonságuk a polémikus kedv; az író a Kosztolányi-Mészöly-féle vitában - habár a szövegnek nincs „shakespeare-i bódulata", kissé emlékeztet a tanulmány szikárságára - az új fordítás mellett szavazott, mert nem a költőt, hanem a drámaírót tolmácsolta, s megtalálta az egyensúlyt a rímtelen jambus két - prózára és versre egyaránt néző - arca közt.
Az utolsó esszék már az írói újjászületéssel függnek össze. A Műfordító és kiadó a lektori munka bírálata ürügyén a nagyobb írói szabadság igénybejelentése. Egyszersmind a ka-rakterizáló-ábrázoló ösztön elszabadulása; a logikai gondolatmenet megelevenedik, egymás után kelnek életre az ellenőrtípusok - az elvetélt műfordító, az önigazoló tisztviselő, a pedáns tanár, naiv olvasó. Iróniába forduló humor, tárgyilagosság és gondolkodói pátosz villódzása. Az Interjú 1953-ból a színház iránti érdeklődés dokumentuma. Az író előbb a Sötétség hatalma bemutatójáról nyilatkozik, majd a Galilei átdolgozásáról, tervezett előadásáról. A magyar nyelv ereje és gyengéi ~ rendszerező nyelvtipológiai gondolatmenetével - egy írói pályaszakasz összegezése, lezárása. Németh László kigyógyul a fordítás „plennitiszéből" - visz-szatérhet az alkotó magyar irodalomba.
Az ötvenes évek Németh László-i esszéjében már a sajkódi tanulmányírás új elemei, értékei halmozódnak. A nagy szenvedélyek izgalmait ítélő bölcsesség váltja föl. A szellem „rendező nyugtalanságából" a rendkeresés válik fontosabbá. Az elemzés készsége „a tudóst kitevő kitartással, alapossággal" s montaigne-i távolságtartással párosul. Az esszé karcsú szépsége a tanulmány fegyelmével.
A szépíró Németh László 1953-ban jelenik meg újra az alkotói pályán. Egy esztendeje még visszaadják a vásárhelyi tanyai internátus küzdelmeiről szóló, használhatatlannak minősített filmforgatókönyvét, de Révai József a megküldött Kolcsugin-kötzXie - miután elismerően szól az író Anna Karenina-fordításáról - egy kérdéssel válaszol: nem lenne-e kedve Némethnek eredeti mű írására. Az író a Galilei-vél felel.
A legmozgékonyabb műfaj most a dráma. 1952 második fele, az I.péter-fordítás minden szünete anyaggyűjtéssel telik: Németh László Galilei műveit, a Párbeszédek-et, hatalmas, húszkötetnyi levelezését olvassa. A drámával 1953 februárjára készül el. De át kell dolgoznia: az illetékesek szerint az inkvizíciós jelenet - midőn Galilei visszavonja tanait -az opportunizmus dicsérete. így kerül a darab végére a Torricelli-motívum, mely a számító megalkuvás hiábavalóságát bizonyítja. Az író köré - a Nemzeti Színház vezetőiből: Major Tamásból, Gellért Endréből, Benedek Andrásból -valóságos dramaturg-munkaközösség szerveződik. A második változatot 1953 júniusára fejezi be, de Révai címére hiába küldi el - a mindenható ideológus az új kormányba már nem kerül be. Újabb huzavona kezdődik. Még az Irodalmi Újság 1955. január 22-i számában is ezt találjuk: „Németh László Galileijének bemutatója nem bizonyos, lehet, hogy a jövő évadra marad." A szöveg publikálása is jó másfél esztendőt várat magára, mire a Csillag 1955. januári számában végre megjelenhet.
A Galilei-vtl egy időben több más drámaterv is kipattan. Előbb a Szicíliai vecsernyé-i; főhőse egy pap lenne, aki - a családján esett sérelem okán - csillapítóból lázítóvá változik, majd a „vérfürdőn elrémülve, az ilyen áron kivívott szabadságnak hátat fordítva, vezeklő remeteségbe menekül". Aztán a Szántó Kovács János-ról szóló darabé; benne a magyar parasztság magárahagyatottságát szeretné megírni, „ahogy egy messziről bevetett eszme - az alvó vágyait megbolygatja". De túl kézenfekvő bennük történelem és jelen (a személyi kultusz) analógiája. így a további színműveket a Galilei sorsa - a dráma drámája - termi.
A Galilei Németh Lászlója szorítóba kerül. A dogmatikus magyarázók a darabot kulcsdrámaként fogják föl, s az inkvizíció terrorját a proletárdiktatúra gyakorlatával azonosítják. Az íróbarátok viszont - Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Sárközi Márta - antiklerikális mondandót olvasnak ki belőle. Féja szerint Némethnek fordítva kellett volna megírnia: a Galilei-t a Horthy-korszakban, a VII. Gergely-t az ötvenes években. E kétoldalú kritika táplálja az író „árulás"-tematikáját. A Szörnyeteg - 1953 decemberében született - a probléma általános emberi megfogalmazása. A főhős „a szadizmus médiuma", sorsa „a szörnyetegnek kijáró kegyetlenség". A dráma - a Drága jó nyolcadik 1949-es regénytervének folytatásaként - a végzetes elmagányosodás kórképét elemzi. Vádirat és önbírálat egyszerre; Sárkány professzorra kettős csapda zárul: élete s önnön természete. A Szörnyeteg általánossága után Az áruló - 1954 januárjában végezte be - ugyané téma kifejtése konkrét eseten, történelmi példán. Hiba volna mondandóját Görgeyt igazoló Kossuth-ellenes polémiává szűkíteni. A főhős a bűnbak szerepének vállalásával ellenfele igazságát teljesíti be, a maga lázongó igazságérzetét belátással ellensúlyozza. E pirandellói dráma ellenképe az 1954 májusában már Vásárhelyt befejezett Petőfi Mezőberényben. A „legbűnösebb magyar egyfelvonásos" a hős alakjára a becsület két koordináta-rendszerét vetíti: Petőfi hősiessége nemcsak erkölcsi egyenesség, hanem emberi kijátszottság is. (A rádióban előadott s a Népművelés-ben megjelentetett darab kritikai fogadtatása tépi el az utolsó kapcsot, mely Németh Lászlót Vásárhelyhez fűzi.) Az „árulás"-téma a bölcsője a két későbbi ószövetségi műnek - a József és testvérei, valamint a Négy próféta tervének. Lírájuk az 1953 februári - Némethet elmarasztaló - nemzedéktalálkozó élménye, a pályatársak („testvérek") közti idegenség írói közérzete.
A megújuló Németh László-i drámaírás másik vonulata az 1954 áprilisában keletkezett II. József-fel indul. Életrajzi háttere a nemrég diagnosztizált hipertónia, s vele a betegség, az öregség kétségbeejtő lelkiállapota. Eszmei jelentése azonban ennél sokkal tágabb: a „veszteség" tudata, az alkotás beváltatlan múltja és beválthatatlan jövője, kesergés a szellem idő elrabolta birodalmán. Az abszolutizmus történelmi kritikájába líraként szövődik az elveszett idő, az elfecsérelt energia, az emberben rekedt szándék fölötti fájdalom. (A „veszteség"-dráma későbbi felvonásai az író pedagógusi hattyúdala, az Apáczai, aztán A két Bolyai s végül Az írás ördöge.)
A Bűn újrakiadása a regényíró ösztönt is ébreszti. 1954 őszén a Gyémántdiploma terve fogamzik meg. Modellje a vásárhelyi Fáry Béla, Németh László Bercsényi utcai kosztos-társa, egy „nyolcvanhatéves testben mumifikálódott vásárhelyi múlt". Az írói elképzelés szerint „egy ferencjózsef kori öregúr mondja el »boldog ember formán« az életét s ábrázolja a »hanyatlást« - ugyanakkor persze az elbeszélés önmagának is kritikája, s mialatt a múlt vádolja a jelent, a jelen ironizálja a múlt szépségeit". A következő évben körvonalazódó Aranykor egy társadalmi regénybe ojtott Égető Eszter. A címadó eszme - az elkészült előszó tanúsága szerint - a „mozarti dallam" egyenértékese. A nemzethalál, a történelmi agónia ellenpontja, álom s utópia vitája az ésszerűséggel s tragikummal, nemzedéki mítosz, emberi-közösségi megújhodásvágy. „Egy alföldi városból néhány népi írókra kapott diák, diáklány 1942 nyarán felkerekedik s elmegy egy író-olvasó találkozóra (olyasfélére, mint a szárszói konferencia), Benjamin, a tizenöt évi időt átfogó regény hőse, hozzájuk csatlakozik" - olvassuk az írói ismertetőben. Az Aranykor is elbeszélésfüzér, „kétéves szünetekkel egy-egy kis regény, egy-egy új történelmi stádiumban" helyet cserélő hősökkel. Eszter és Méhes alakpárja itt mester és tanítvány, Kontz és Benjamin szerepkettőse. „A mester, ez a nagy ellenalak, aki az ifjúsággal érintkezve a konferencia résztvevőibe a reményt beoltja, túlzásával végzetként borul a regényre, azt a szerepet tölti be, mint Ady hatása az én regényemben, s nem is a meggyötört szervezet, hanem az utolsó remény dönti a halálba. Az ő halálos ágyától kell a fiatalnak, nevezzük Benjáminnak, a jövőhöz szükséges hittel felállnia s nekiindulnia" - foglalja össze Németh a diákregény mondandóját. Ha az író drámája elcsitul, az Aranykor továbbírása lehetett volna az Égető Eszter-nek.
A világnézeti esszé és önéletírás újjászületését a betegség sietteti. Az Adyligeten kezdett tanulmányírást Németh-1954 májusától decemberéig - Vásárhelyt folytatja. Ekkor készül a Megmentett gondolatok nagy ciklusa s a hipertónia-levelek java.
Az életmű kizöldülő foltja, a szépíró Németh László alkotói regenerációja már kívül esik a vásárhelyi korszakon. De tanulságai retrospektive is fontosak; belőlük következtethetünk - mint korábban a pedagógiai gyakorlatból - a műfordítói pályaszakasz „mögöttes területeire" - az írói magatartásra, a gondolkodói álláspontra. Az 1953-54-es évek szépirodalma meglepő hasonlóságot mutat a negyvenes évek második felének termésével. A dráma új képlete - persze az új történelmi helyzet módosulásával - sokban emlékeztet a vásárhelyi trilógiáéra. Galilei monológja például Húsz Jánoséra, Misztótfalusiéra: „Én hű fia vagyok az egyháznak. Azért is engedelmeskedtem, s jöttem el Rómába. Ha eretnek volnék, átszökhettem volna protestáns földre, ahol bizonyára másképp fogadtak volna. De énnekem fáj az, hogy tudatlan tudósok egyházi befolyásukkal visszaélve, szent intézményeink nevében pusztítsák el munkámat, amelyet vitairataikkal nem tudnak kikezdeni, s lelkiismeretlenül olyan helyzetet teremtenek, amely tudomány és egyház viszonyát nemzedékekre megrontja."
A szókratészi modell éled újra: a hőst nem világnézete, hanem eszmény és praxis különbözése állítja szembe az egyház hatalmával. Belül van a világon, mely tragikumát okozza. Nem eretnek, hanem az eklézsia javán munkálkodó gondolkozó. A regénytervek a csomorkányizmus kórképével és az Égető Eszter-i életelvekkel rímelnek: a társadalommal való összhang, a „belátás" eszméjét építik tovább. A Megmentett gondolatok kilenc esszéje - az egységes világcivilizáció tanával, az újkori kísérletező szellem erényeinek és fogyatkozásainak mérlegével, a szocializmus Németh László-i kultúra-modelljével, tudománytörténeti realizmusával - a vásárhelyi pedagógia s műfordítás gondolatainak filológiailag is bizonyítható rendszerezése, összefoglalása. Mindez meggyőzően igazolja, hogy az író korábbi eszmei fejlődése a kényszerű némaság éveiben, s ennek ellenére sem hanyatlott vissza háború előtti állapotába. A már egyszer kiküzdött világképhez a keserű élettapasztalatok ellenére is hű maradt. Se renegátot, se lázadót nem formált belőle a fordítói gályapad. Illúzióit apasztotta, nem hitét. A rá fröccsent sár mögött is vállalta az eszme tisztaságát. A személyi kultusz és a dogmatikus politika ugyan riasztotta, de egyetlen pillanatra sem állította szembe a szocializmus ügyével.
1977
|
|