Előző fejezet Következő fejezet

AMIÉRT DOLGOZTUNK

NAGY GYULA

Ételek, étkezés

Öltözködés

Ételek, étkezés

 

I. Kenyérsütés

A kenyér a legfontosabb táplálék, majdnem mindenhez használják, sokan még a levest is kenyérrel eszik. Fejes Mártonnál csak a bablevest fogyasztották kenyérrel, de a Juhász nagyapa még a húslevest is kenyérrel ette. Meg is becsülték a kenyeret. A gyereket meg is verték, ha eldobta a kenyér maradékát. Ha véletlenül leejtették a kenyeret, felvették, megcsókolták, lefújták róla a port és megették. Ha a szülő látta, hogy a gyerek a kenyeret leejtette, nem állta meg szó nélkül: „Nem érdemlöd mög a könyeret!" A kenyérsütés az asszony, s a kenyérszelés legtöbb helyen az ember dolga volt.

Nem mindegy, hogy milyen a kenyér. A jó kenyeret nagyon szerették. A rosszabbul sikerült kenyér nem ízlett. Nem állták meg szó nélkül: „ez nem ojan, amijen lönni szokott!" Ha nem sikerült a kenyér, a legtöbb asszony megsiratta mindennap, ameddig a kenyér tartott. Ilyesmi csak akkor fordult elő, ha a lisztet a malom megégette, vagy búzaaljjal összekeveredett és erőtlen volt, s a kenyér nem bírt felhasadni. Az ilyen lisztet a disznók eleségéhez keverték. A gazdaasszony büszke volt a szép kenyérre. Ha valaki meglátta, nem hagyta szó nélkül: „Ájnye, de takaros szép kenyér ez!" Megkínálták csupa kenyérrel: „Kóstójja még, mijen finom!" Hamar befogták a lányt kenyeret sütni. „Addig nem mégy firhő, míg nem tucc kényeret sütni!" — mondták neki. Igyekezett is. Különösen, ha másnap nem ment iskolába, akkor feltétlenül felkeltették dagasztani. A 12 éves lány a kovászolásnál segített, éjfélkor pedig felkeltették dagasztani, hogy tanulja. Szerettek a lányok kenyeret sütni. Fejes Mártonná is jobban szeretett kenyeret sütni, mint mosni. Mosásnál egész nap a teknő mellett kellett állni, de a kenyérsütéskor közbe-közbe pihenni is lehetett.

A kenyérsütés első lépése a párkészítés. A párt ősszel készítették és egészen tavaszig használták. Egy kosár pillangós korpát öntöttek a vájdlingba. Azután 1/2 liter zabot, 5 fej apróra vágott vöröshagymát, 5 piros, erőspaprikát és 1 liter komlót 5 liter vízben főztek. Amikor puhára főtt, mindenestől ráöntötték a korpára és összekeverték. Egy régebbi kenyérsütéskor hagytak egy cipónyi tésztát. Csak olyan kenyérből hagytak, akibe nem tettek sörélesztőt. A cipót szétszaggatták és a korpa közé dagasztották, nem túl keményre. Ha keményre sikerült, langyos vizet öntöttek hozzá. Majd letakarták és összekelt, összekelesztette a tészta. Két óra kelés után pogácsaformára összenyomkodták és párszárítókasra (amelyet az orosháziak cserinynek hívtak) rakták és kitették az eresz alá. Két lécet dugtak a koszorúfához és arra tették a cserényt. Ha nedves idő volt, a padláson szárították. Tavasz-szal, amikor virágzott az akác, egyesek a komló helyett friss akácvirágot főztek a párba.

Ezzel szemben Ujj Istvánnénak az a véleménye, hogy az akácvirág az erjedést megállítja A párt kétfelé tördelték, hogy a közepe ne penészedjen meg. A kamrában egy zacskóban jó magasra felakasztották. Míg nem száradt meg, a macskák nagyon szerették. Olyan helyre tették, hogy a macskák ne férjenek hozzá. A veréb is megcsipkedte a párt. Senkinek sem adtak kölcsön belőle, mert azt hitték, hogy akkor azok megrontják a kenyeret. Aki nem tudott szép kenyeret sütni, az igyekezett párt szerezni, lopni olyan helyről, ahol szép kenyeret sütöttek. Ha azzal sütött, neki is sikerült. Fejes Mártonné anyósa, id. Fejes Mártonné (Maczelka Mária) cselédlányát a szomszédban lakó, csúnya kenyeret sütő Mórocz Sándorné megvesztegette: egy pár piros rózsás papucsot adott neki, ha szerez a gazdaasszonya párélesztőjéből. Szerzett és azután ő is tudott szép kenyeret sütni. Ifj. Fejes Mártonnénak olyan párja volt, hogy sörélesztőt (bolti élesztőt) sohasem használt, legfeljebb olyankor, amikor már nem volt egy sütet pár.

A századfordulóig csak a városban vagy faluban lakók használtak szeszélesztőt, míg a tanyán élők párt használtak. A századforduló után a Pusztán is rátértek a szeszélesztő használatára, de sok asszony az élesztő mellett párt is használt a kovászoláshoz. Amikor a háború alatt és a háború után nem lehetett élesztőt kapni, sok asszony már nem tudott párt készíteni. Voltak ügyes asszonyok, akik üzlerszerűen foglalkoztak a pár készítésével. A párélesztő kukorica- és búzalisztből készült. Egy félévre valót készítettek. Fél liter párélesztőt megáztattak. Búzaliszttel készítették híg kovászt, amely 2 óra hosszáig kelt. A kovászt azután kukoricaliszttel összekeverték, majd 2 óráig állni hagyták. Utána kukoricaliszttel jó keményre dagasztották. Majd ujjnyi vastagságúra elnyújtották és pogácsaszaggatóval kiszaggatták. Ezzel a párral lehetett olyan szép kenyeret sütni, hogy alig fért ki a kemence száján.

A jó kenyérhez jó kenyérliszt kell. A szélmalmi lisztben minden benne maradt: az elsőliszt és a derce is. Nagyon jó kenyeret lehetett belőle sütni. A 70 év körüli asszonyok még sütöttek szélmalmi lisztből kenyeret, még most is emlegetik. Mondják, hogy a pósahalmi szélmalomban Lénárt János nagyon jó lisztet őrölt, ezért messziről oda vitték a búzát. A sütés előtt otthon selyemszitán kétszer átszitálták a lisztet: először a korpát, másodjára sűrűbb szitával a dercét vették ki belőle és a korpa közé tették. A derce tulajdonképpen apró korpa. A szélmalmi korpa nagypillangós, abból készült a szép párélesztő. A szélmalmi korpából készített párral sütötték még a kalácsot is. A gőzmalmok közül nem mindegyik adott jó lisztet. A hivők, a Tóth-malom Orosházán (a malom tulajdonosa hivő felekezethez tartozott), nagyon jó lisztet adtak. Télen — ha hideg volt — a sütés előtt néhány nappal három kosárnyi lisztet a kamrában széklábra tett teknőben megszitálták, s kosárba szedték. 2—3 napig a kuckóban melegedett a liszt. Három kosár fért oda. A kelesztés a szobában történt. A széklábat a kemence mellé tették, s vagy erre, vagy a vacokra tették a dagasztóteknőt. Mivel a három kosár lisztet a teknő egyik felébe nyomkodták, a teknő másik fele üresen maradt. Az üresen maradt részben, a teknő kovászos felében kovászoltak.

A dagasztóteknő üres felébe tették a kovászolókanalat és a körösztvesszőt (keresztfát), s arra helyezték a szitát, majd sütőabrosszal letakarták. Három kosár liszthez három félmarok párélesztőt számoltak. A párélesztőre annyi langyos vizet öntöttek, hogy abban elázzon. Hat órakor kezdtek kovászolni, hogy éjfélre megkeljen. Egy kosár liszthez 3 liter vizet használtak, s így a három kosárra 9 litert készítettek. A kovászoláshoz azonban először csak 3 liter vizet öntöttek a szitán keresztül, s utána a párt kézzel átnyomkodták. De a víz a pár nagy részét átmosta a szitán. Annyi vizet öntöttek a kovászra, hogy se lágy, se kemény ne legyen. A kovászolókanállal (régebben lapickának hívták) addig verték körös-körül, míg apró hólyagos nem lett. A kovászt erősen verték és ehhez erős kéz kellett. Ilyenkor néhol a férfiakat is befogták: „Verni a kovászt!" Némely asszony csak a teknőt verte körös-körül a kanállal, mert az könnyebb volt. Ezzel szemben Ujj Istvánné az első világháború alatt, 15 éves korában 5 kenyérre készítette a kovászt, kézzel kavarta ki, s gyönyörű lett a kenyér.

A kész kovászra a keresztfát, szitát rátették és sütőabrosszal leterítették, majd dunyhát tettek rá. 12 óráig kelt, bár egyesek szerint elég volt annak 6—7 óra.

Éjfélkor felkeltek és lanyhítottak 6 liter vizet és abba 3 félmarék sót tettek. Felverték, és rászűrték a sós vizet. Majd állandóan a kovászhoz húzták a lisztet és kétkézközött összetörték a kovásszal. Mikor összetört, a dagasztáshoz kezdtek. Váltakozó kézzel, csukott ujakkal dagasztottak két óra hosszáig. Ez volt a legnehezebb. Hogy szép legyen a kenyér, a bele lukacsos (a nagy lyukakat angyalhálásnak hívták) és foszlósbélű legyen, addig kellett dagasztani, „míg nem csöpög a gerenda." Sok helyen a 12 éves leánygyerek zsámlira állva segített édesanyjának. Fontos volt, hogy a tésztát jól kidagasszák. Ellenkező esetben nem lett foszlós. A foszlós kenyér a haja mellett végigfoszlik, végighasad, a megkeményedett, megsűrűsödött kenyér bele pedig szakad. A dagasztás az egész teknőben történt. Dagasztás után sütőabrosszal letakarták a teknőt és a dunnát is rátették. Még egy óráig kelt. Addig elmosogattak, a pörnyét kiszedték a kemencéből, a tűzrevalót behordták és elkezdtek fűteni.

Csupa szalmával is szép magas kenyér sült. Régen egy jó nagy kas szalmát bevittek, s az elég volt. Néhol kévékbe kötötték a szalmát. Fejes Mártonné anyai nagyanyja: Kálmán Jánosné Bánátban látta, hogy a szalmát kévékbe kötötték. 1910 óta Fejes Mártonék is a szalmát közvetlenül fűtés előtt saját kötelükbe kötötték. Kis takaros kévéket kötöttek.Hat kis kéve tett ki egy nagy kas szalmát. Könnyebben vitték be, nem szóródott el annyi. Mindig egy kévét dugtak be. Hat dugattal fűtöttek. Egyszer az egyik, s máskor a másik oldalra tették. Mindig ott fűlt a kemence, ahol tiszta volt a feneke. Amikor a kéve elégett, a másik oldalra dugták a következő dugatot és utána az elégett kéve parazsát kihúzták. Az utolsó dugat bent maradt, parazsát a kemence végébe jól felnyomkodták. Ha jó volt a kemence feneke, akkor már 4 kéve után szikrázott, amikor a szénvonót huzogatták. A fűtés végén nedves, szívós ciroksöprűvel gyorsan kisöpörték a pörnyét és egy kis időre a tévőt feltették.

Szárízikkel jobb volt fűteni, mert nagyobb, mérgesebb a tüze, jobban felfűti a kemencét. Öt jó kéve szárízik elég a fűtéshez. Sokan legtöbbször szárízikkel fűtöttek. Ahol a tanya körül sok fa volt, minden tavasszal legallyalták és a gallyakat takaros kévékbe kötötték. Azzal volt legjobb fűteni. A gallyból négy kéve is elég volt. Sokszor három kéve íziket és két kéve gallyat tüzeltek el, de akkor feketére sült a kenyér. Egyesek úgy szerették, hogy a legteteje fekete legyen. Ezt fogyasztásakor levágták és alatta szép piros volt a haja.

A kemence begyújtása után hozzáfogtak a szakajtáshoz. Fűtés közben szakajtottak. A teknőben lévő tésztát háromfelé osztották úgy, hogy egy kiscipó is maradjon. A gyerekek számára sütött cipóba, főleg télen, sokszor egy 5—6 cm hosszúságú kolbászt is tettek, s az belesült. Ha rosszalkodott, mondták: „Nem kapsz kolbászos cipót!" Volt úgy, hogy a gyerekek elvitték az iskolába és dicsekedtek vele: „Azért sütötte idésszülém, mer jó voltam!" A háromfele vágott tésztát a teknőben megsodorták, majd kiszakajtották. A szakajtókosarakra szakajtóruhát tettek és abba rakták a tésztát. A tetejét kissé meglisztezték, mert az lett a kenyér feneke. A ruha sarkát felhajtották, a kosarakat az asztalra rakták. Mire befűtötték, tele lett a kosár.

Amint a vetéshez értek, a szusztora is elkészült. Először a szusztora alsó részét, a kutyakenyeret csinálták meg. Párélesztő korpájához árpalisztet és darát tettek, abból készült a kutyakenyér. A közepébe egy szárdarabot szúrtak, melyre zsíros rongyot csavartak. A vetés előtt meggyújtották, a kemencébe tolták és a fényénél vetették be a kenyeret. Mikor megsült, kiszedték és elosztva kapták el a kutyák. A sütőlapátot a kemence szájához tették és a kenyeret ráborították. A külső felét egy nagykéssel felvágták. Gyorsan vetettek, hogy ne hűljön ki a kemence. „Ne motyogj ojan soká, tojjad befele a kényeret, mer kihűl a kemence!" — mondták. Amikor tisztán gallyal tüzeltek, a bevetéssel vártak egy kicsit, vagy bevetettek, de egy darabig nem tették fel az előtét. Az első két kenyér a kemence hátuljába került egymás mellé, de úgy, hogy ne érjenek össze. A harmadik a kettő közé, de kijjebb került. A cipó a kemence szájához közel esett. Ha gyerek volt a családban, akkor mindegyiknek félöklömnyi cipó sült.

Egyszer-kétszer benéztek a kemencébe a kenyerekre. Ha nagyon sült, akkor lejjebb vették az előtét. Egész téglával támasztották ki. Ha nem sült, feltették az előtét, hadd fogja, hadd süljön. Ha gyengén fogta, akkor egy marék tukarcsot (kis kévét) dugtak a kemence szájába. Fejes Mártonná úgy emlékszik, hogy a kenyér három óráig sült, hamarabb nem vették ki. Ujj Istvánná szerint: „Isten mencs! Akkor kiszárad a lelke a kényérnek. Másfél óráig sült, de ha hatkilós volt, akkor is két óra elég volt!" A cipókat előbb vették ki, a kis-cipó 10 perc alatt, a nagyobb fél óra alatt sült ki. A sütőlapátot alálükték, s kihúzták a kenyérrel együtt. A kemence szájánál kézzel megmozsdatták és a kemence mellé leterített zsákokra tették. Fejes Mártonné a velük együtt élő nagymama kedvéért a kenyér mos-datása után a gang rostéja elé állt, s bal kezével a mosdóvizet a tetőre öntötte, hogy a következő sütés is magasra hasadjon. Ha a kenyerek szépek voltak, jól felhasadtak, mondták: „Na ez az asszony jól fölhánnya a farát!"

A szép kenyér ritka, könnyű. Magasra fölhasadt, az alja egy kissé dombos, domború lett. Ezért ha hozzáértek, egy kicsit bidergött, mozgott. Az ilyen kenyérre mondták a vásárhelyiek Fejes Mártonné szerint: „Ojan szép kurvás könyér!" (A „kurvás" szó itt szépet jelentett). Ez a mondás nem volt általános a Pusztán. Az orosháziak kivétel nélkül felháborodtak, amikor a mindennapi kenyerükről ezt hallották. Az orosháziak szerint a kenyérre csak szépet volt szabad mondani.

Bár Orosháza és környéke kitűnő búzatermő terület, a század elején a szegényebb parasztok minden kenyérsütéskor kukoricáskenyeret is sütöttek. Az első világháború szűkös éveiben, de még a második világháborúban, s az azt követő években a parasztok is rászorultak a kukoricás eledelekre.

Mind a vásárhelyi, mind az orosházi asszonyok kitűnő kenyeret sütöttek. Kénytelenek is voltak, mert a századfordulón hatalmas versenytársat kaptak az orosházi Gémes-féle kenyérben. Gémes Ferenc 1890 táján került Mindszentről Orosházára. Amellett, hogy nagyon szerencsés ember volt, a szakmáját kitűnően értette és nagyon jó szervező volt. Azt tartotta, hogy a legjobb hengerszék előtt is a kövek között kell összetörni a búzát. Ezért nagy gondja volt a kőre. Még a korpakiőrlésre szolgáló tótkövet is maga választotta ki a kőfejtőknél. Gazdag ember korában is maga vágta ki a malomköveket. A sütödék részére őrölt liszt jobb volt a kereskedelmi szabványnál. A búzát négyszer-ötször is felöntötte egymás után a kőre, s csak azután eresztette tovább a hengerszékekre. Kevesebb színlisztet szedett ki ilyenkor, s a legalját a korpához keverte. Csak orosházi búzát őröltetett. Az orosházi fogyasztóknak ő maga sütött. A malomudvaron volt a hatalmas sütőház, 25 asszony dolgozott benne. A kovászt este 10 órakor készítette az elsőasszony. Egy mázsa liszthez 70 dkg élesztőt és fél kg párt számoltak. Ez volt a Gémes-kenyér titka, és a sikérdús búzából őrölt kitűnő liszt. Négyóránként ürült a kemence. Egy kemencében 25 kenyeret is bevetettek. Az első vetést és az első ürítést Gémes ellenőrizte. Az országban legalább 100 sütőasszony sütötte a Gémes-féle házikenyeret. Mindezt Gémes szervezőereje hozta létre. Ötvenhét városban volt önálló, Orosházáról irányított, Gémes-féle házikenyérsütöde. Sütödéje volt többek között: Szarvason, Makón, Szolnokon, Miskolcon, Kassán stb. Amihez nyúlt, arany-nyá változott. Malma háromszor leégett — mást kétségbeejtette volna a csapás, ő keresett rajta. Palotát (az orosháziak a házát még ma is „Gémes-palotának" hívják), fürdőt épített, nagylábon élt. A második és harmadik malomtűz közé esett a kenyérüzlet virágkora. Ám a harmadik malomégésbe belebukott és Amerikába menekült. Egy ideig itthon élt még a szervezet, de a Gémes széteső művét nem vette át senki. Koczka Pál még 1921-ben látott kereskedés előtt kitett táblát, amelyre egy szép kenyeret festettek. A felírása: „Gémes-féle házikenyér kapható", pedig akkor már a Gémes régen megbukott.1

Sok kenyér fogyott a Pusztán. Egy kenyér mindig az asztalsarkán állott a szobában, vagy ahol étkeztek. Nagyszalvétával terítették le. Sok helyen kenyérkosárban tartották. A lábon álló kenyérkosárnak az egyik sarokban volt a helye. Legtöbb helyen a gazda szelte a kenyeret. Ha a kenyeret körülvágták, akkor egy pilis esett le. Ha kevesen voltak, akkor fél, vagy negyed pilist vágtak. Ha vendégek voltak és valami oknál fogva nem sült szépen a kenyér, az asszony azt mondta az embernek: „Aptyuk, vággyon a könyérbül odakinn, nehogy bent morzsájjon!" Ha pedig szép volt: „Hozza be a könyeret oszt vággyon!" Az elszeletelt kenyeret vagy a tányér mellé, vagy egy kosárkába tették. Volt külön kenyérvágókésük is. A kenyér szelője, ha ránézett a kenyérre, megmondta, hogy ki vágott belőle. „Na már látom, hogy mégint asszony vágott a kényérbül!" — mondta az ember. Fejes Mártonná szép kenyeret tud sütni, de elismeri: „Nem tudok szépen kényeret vágni, nem is hada-kirozok ellene!" Nem bírja a keze. Az 5—6 kg-os kenyérnek olyan sülése volt, hogy a vastag haj és a bél erőt kívánt.

Megoszlanak a vélemények arról, hogy milyen időközben sütöttek kenyeret. Sokan úgy tudják, hogy télen-nyáron hetenként sütöttek. Egyesek szerint a kenyérsütés viszont másfélhetenként történt. Fekete Sándor emlékezete közelíti talán meg legjobban a valóságot: a parasztok nyáron hetente, télen pedig másfélhetenként sütöttek. Viszont Koczka Pál szerint régen szabály volt a kéthetenkénti sütés.

A kenyerek számát és nagyságát a családtagok száma szabta meg. A századforduló után (egyesek az 1910-es évet, mások az első világháború kitörését jelölik meg) a családtagok száma megcsappant. Régebben 8—10 főre 5 db 6—7 kg-os kenyeret és 1 db 2—3 kg-os cipót sütöttek. Később az 5—6 tagú család 3—4 db 5—6 kg-os kenyeret és 1 db 1—2 kg-os cipót sütött. A kenyérfogyasztást befolyásolta még az is, hogy a család tésztás volt-e? Az ilyen helyen valamivel kevesebb kenyér fogyott, mert sokszor főztek tarhonyát, túrós-, mákos-, diós-, lekvárostésztát stb.

Majdnem minden kenyérsütéskor sütöttek néhány lángost. Kenyértésztából készítették. A tésztából kiscipókat formáltak és elnyújtották akkorára, mint a sütőlapát feje. Amikor a harmadik ízikkéve égett, a láng elé tették a kemence fenekére. Ha sülés közben hólyagosodon, akkor a piszkafával kilyukasztották, különben megégett. Mikor megpuhult, megfordították, de először körülforgatták, hogy a széle ne égjen meg, hanem szépen piruljon, azután fordították meg. Éppen hogy megkapta a láng, máris megsült. Amint kivették a kemencéből, az asztalon megtörölgették száraz ruhával és zsírral, ritkábban vajjal megkenték. Zsírral jobban szerették. A zsírt kanállal kenték. A zsír elolvadt rajta és sóval megpörgették, majd összetekerték. Harapták vagy tördelték. Néhol késsel vágták, mint a mákos kalácsot. Frissen fogyasztották. Nagyon sokat nem lehetett enni belőle, pedig nagyon finomnak tartották. Bort is lehetett rá inni. Tejfölös lángost ritkábban sütöttek, mert nem volt mindig kemény tejföl. A sütőlapáton készítették el. A lapátra tették, körül felhajtogatták a szélét és jó kemény tejfelt tettek rá. A kanál hátával kenték el. A láng előtt sütötték. Ennek már nagyobb sülés kellett: rajta volt a tejfel, ezért megfordítani sem lehetett. Amikor a tejföl bugyborékja visszaesett, akkor megsült. Nyolcfelé vágták.

Kenyérsütéskor a kenyértésztából gyakran vesét is sütöttek. A tésztát kerekre elsodorták, majd jobbról és balról a közepéig hajtották. A hajtáskor zsírozták. Azután egymásra hajtották és vese alakú lett. Vagy: az elnyújtott tésztát összehajtogatták, mégpedig először hosszában, azután keresztben, s így egy négyszögletesre hajtott tésztát nyertek. Minden hajtás után zsírozták. Tepsibe tették és a kemence szájában sütötték. Ha kisült, jó foszlós, puha és réteges volt. Szét lehetett rétegekre szedni. Akkor sütötték, mikor a kenyér teljesen „kifogyott a hajából", s a vese hamarabb kisült, mint a kenyér.

A kenyértésztából pompost is készítettek. Csak az orosháziak sütötték. Azonban némelyik vásárhelyi asszony megtanulta az orosháziaktól a sütését. Akkor sütötték, amikor volt belevaló: túró, káposzta vagy lekvár. Nem minden kenyérsütéskor sütöttek pompost, csak akkor, ha a kenyérsütés reggelén nem volt már kenyerük. Hamarabb kisült, mint a kenyér. Tavasszal ilyen esetben inkább lángost sütöttek, pompost főleg télen. Egy kétöklömnyi cipót szakajtottak, s először sodrófával, majd kézzel elnyújtották. Zsírral meglocsolták, s a tölteléket ráhintették. Egyesek reszelt cukorrépát szórtak rá, de az több zsírt kívánt. Úgy hajtogatták össze, mint a rétest. Hajtogatás közben zsírozták és a belevalóval hintették. Még egyszer olyan szélesre hajtották, mint a rétest. Tepsibe tették és a kemence szájában fél óra alatt kisült. Finom volt, ilyenkor az volt a reggeli. Még aznap elfogyott. Nem tudtak annyit sütni, hogy el ne fogyjon. A pompost pampuskának is hívták, bár az igazi pampuska a következőképpen készült: A kenyértésztát akkorára nyújtották, mint a tepsi. Megzsírozták a tetejét, s rászórták a tölteléket. Majd egy ugyanakkora tésztalapot tettek rá. Ez már nem volt olyan finom, mint a pompos.

Kenyérsütéskor a teknő oldaláról összegyűjtötték a vakarcsot. Összegyúrták egy kis liszttel és zsírral. A lapos, ujjnyi vastag tészta tetejét pogácsaszaggatóval megmintázták, vagy késsel kockára vágták, vagy kanállal lenyomkodták. A kenyér bevetése után sütőlapáttal bevetették. Hamarabb vették ki, mint a kenyeret és frissen fogyasztották. Sokkal jobb volt, mint a pogácsa. Zsírosbodagnak hívták. Amikor kétszikű libatojásuk volt, abból tojásosbodagot sütöttek. Nem kenyértésztából készítették, s nem feltétlenül kenyérsütéskor sütötték. 1,5—2 kg lisztből készült. A lisztre négy-öt tyúk- és egy libatojást ütöttek. Ekkor került bele sós víz. Összeállították, majd jól meggyúrták. Ujjnyi vastagságúra nyújtották el. A tetejét tojással megkenték és sóval bepörgették, majd késsel megkockázták. A kétszikű tojás rántottának nem jó, így használták el. A tojásbodag böjtös eledel. Nagyböjtben csinálták. Estefele sütötték, s azt fogyasztották vacsorára.

 

II. Lepénysütés

Az első világháború előtt történt Vásárhelyen egy keddi piaci napon a piactéren: a kisbíró fellépett egy kocsira, hogy a dobszót jobban hallják. Közben a lovak elindultak, s a kisbíró leszólt: „Foggya mög az Istenit, mer kimögy a tanyára lepényt önni!" A gazda ráfelelte: „Keddön nem jó a lepény, csak szombaton!" Szombat nem múlt el túróslepény sütése nélkül. Előtte egy kis suhantott vagy rántott leves volt, azután jött a túróslepény. Ha csak van hozzávaló, a Pusztán a szombatot el sem tudják képzelni lepény nélkül.

Legtöbb asszony szerette is csinálni, pedig a lepénysütés peszmetélés. Sok asszony ért is hozzá, de a lepényt el is lehet rontani. Ezelőtt nem ment addig férjhez a lány, míg meg nem tanult kenyeret és lepényt sütni. Igyekezett is hamar megtanulni.

Ízlés dolga, hogy a gyúrtajjú, vagy kőttesajjú lepény a jobb. Van aki erre, van aki arra esküszik. A gyúrt aljú lepényt a kemence fenekén sütötték, azért azt fenekénsült lepénynek hívták. A kőttesaljú lepényt élesztővel készítették és tepsiibe sütötték. De emberfia legyen az is a talpán, aki meg tudja mondani, hol sütnek jobb lepényt: Orosházán-e, vagy Vásárhelyen.

Az orosháziak a szerdék túrót magától altatták (nem tettek bele oltót). Az aludtejből készült túró savanykás és morzsalékos. A vásárhelyiek szerint az orosházi lepényről a túrót le lehet söpörni, olyan morzsalékos. Az ilyen túró lepényre nem, csak száraztésztára való. Arra viszont jobb, mint a vásárhelyi. A vásárhelyiek a tejbe oltót tettek, s a túrójuk vajasabb, édesebb. A lepényre az ótott túró a jobb, ezért sokan úgy tudják, hogy a Pusztán a vásárhelyiek jobb lepényt sütnek, mint az orosháziak.

Ujj Istvánná szerint „az igazi lepényt arrul léhet mégismerni, ha kivesz az ember a tálból — hát visszalettyen a kezefejire. — Lettyenös lepényt csak az orosházi asszonyok tudnak sütni, mer nem sajnálják tőle a tejfölt. De csak tepszibe lehet sütni."

Szombaton, amikor fölatták a reggelit, az asszonyok hozzáfogtak a lepénysütéshez. Egy átlagos nagyságú kemencébe 4 gyúrt aljú lepényt és egy tepsit lehetett betenni. Négy összemarok lisztből készült a négy lepény. A lisztet kisvájdlingba tették és kevés zsírral összegyúrták, hogy könnyen nyújtható legyen. A zsírt a két kezükkel összemorzsolták annyi liszttel, hogy megfelelő keménységű legyen. A zsíros lisztet sós vízzel könnyen nyújthatóvá gyúrták. Annyi cipót szakajtottak belőle, ahány lepényt akartak sütni. A zsíros tésztákat nem pihentették, de ameddig az egyiket készítették, addig a másik pihent. A nyújtódeszkákat meglisztezték és a tésztát a nyújtófával vékonyra elnyújtották, majd villaheggyel megszurkálták, különben felhólyagosodik sülés közben, s a túró lefolyik róla. Körül begyűrték a szélét, hogy a túró megálljon rajta, ezért lett csipkés a széle.

A jól lecsúrgatott túróba kevés lisztet és tojásfehérjét tettek, majd a kanállal jól összegyúrták. Nem keverték, nem kavarták, hanem összeállították. Majd kanállal a lepény aljára rakták és a kanál hátával ujjnyi vastagságúra elkenték. Nem lehetett vastagon túrózni. A túró tetejére lecsúrgatott kemény tejfel- és tojássárga-keveréket kentek. Egyesek a túró elkenése-kor a lepény szélén egy ujjnyi helyet elhagytak, azt felhajtogatták és egy kicsit megnyomkodták.

Rendszerint az utolsó lepényt tejfölösnek készítették. Bodagnak, egyesek bocskornak, bocskorosnak is hívták. (Orosházán a kenyértészta maradékából sütött tésztát nevezik annak.) A tejfölös lepény a következőképpen készült: Az aljára túró került, erre egy elnyújtott tésztát borítottak, annak a tetejét kenték meg tojássárgás tejföllel. A szélét ennek is felhajtották. Szokás volt a túróba cukrot is tenni. Kétfelé vették a túrót, az egyiket megcukrozták, a másikat nem.

4—5 kéve szárízikkel megsült a lepény. A lepény forró kemencében sült. Ha férfi fűtött, akkor feltétlenül megkérdezte az asszonyt, hogy jó-e már. Amikor „kész a kemence!", a tévőt feltették, hogy ne hűljön ki.

A sütőlapátot a nyújtódeszka mellé tették, két kézzel a lepény alá nyúltak, a lepényt rárántották a lapátra és bevetették. A kemencében pontosan a helyére tették és apró rázogató mozdulatokkal kihúzták alóla a lapátot. Nem lehetett utólag igazítani. Amint a lepény a kemence fenekére került, az előtét feltették. Heves kemence kellett a lepénynek, hogy az ajját is „fölfoggya". Negyedóra alatt megsült. Akkor volt jó, ha hirtelen sült. Ha lassan sült: fonnyad, ssed és fakó maradt a teteje, az alja pedig sűrű. Sülés közben — mikor még félnyers — földomborodik, de azután visszahúzódik.

Amint a lepény teteje és alja szép piros lett, megsült és kiszedték. Sütőlapáttal könnyű kiszedni. De nem tették mindjárt az asztalra. Rövid ideig hűlni hagyták, mert a túl forró lepény túrója lefolyik. Amikor a lepényt kivették a kemencéből, egy zsákra, az ún. lepényzsákra tették. A lepény két szélét megfogták és riszáló mozdulatokkal a zsákhoz törülték a lepény fenekét, hogy a pörnye a zsákra ragadjon. Aztán az asztalra tették. Utána darabolták, mindig felezve vágták a szeleteket. A lepény tetejét vékony, vöröses-barnás réteg borítja. Ez a lepény pillangója vagy pilléje. Egy kicsit hullámos. A lepény széle ropogós. A lepényt nyolcfele vágták. Éles késsel lehetett szépen vágni, vágás közben csak úgy párolgott, s „még hatalmasabb" volt az illata.

A nyújtódeszkát — lepényestől együtt — az asztalra tették, s azon fogyasztották. Fecskefarkúra harapták. A begyűrt végét a kezükben tartották és mindig a „högyös" végét harapták. Akárhova haraptak, a lepény mindig fecskefarok alakú maradt. Egy lepény egy evésre négy személynek elég volt.

Régen a tanítót szombaton meghívták ebédre, lepényre. A maradékot hidegen fogyasztották. A fenékensült lepény kapós volt. Ha a tepsis lepény finomabb is, az igazi vásárhelyi lepénynek a fenékensült lepényt tartják.

Az első világháború óta tepsiben sütik a lepényt. Ezt még fölségesebb eledelnek tartják, de több munkával jár. Az aljának készítése tér el az előzőtől. Ha más kalácsot is sütnek, akkor a lepény alját kalácstésztából készítik. Az omlós alj külön készül. Minden 40 dkg liszthez 10 dkg vajat és 5 dkg zsírt adnak. Ezt összemorzsolják, egy késhegynyi szódabikarbónát tesznek hozzá, majd ráütnek egy tojást. Megsózzák és csurgatott kemény tejfölt tesznek hozzá. Könnyen nyújtható tésztává gyúrják össze. Olyan cipókat szakajtanak, hogy ha elnyújtják, akkora legyen, mint a tepsi. A kőttes tésztát vékonyabbra nyújtják, mert az még kel a tepsiben is. Lisztezett nyújtódeszkán kinyújtják. A szélét odanyomkodják a tepsi oldalához, mert a túrónak nem szabad a tepsi oldalához érni. Az elkészített túrót kanállal rárakják, s azután közvetlenül a bevetés előtt tejfölözik.

Ennek is meleg kemence kell, ezt is gyorsan sütik. Ha a tepsit megrázzák, s már surrogva mozog, akkor jó. A tepsiből azonnal kiveszik, nagykéssel alányúlnak, félig felemelik és a tepsit hirtelen kirántják alóla. Ha nem szedik ki azonnal, az alja megpuhul, elhagyja magát és a túró lecsúszik róla. Kicsit hűlni hagyják, eldarabolják, majd tálalják. Fejenként 2—3 darabot betürülnek belőle. A maradékot sokan felmelegítik, akkor a legfinomabb. Csak annyit melegítenek meg, amennyit elfogyasztanak, mert különben kiszikkad a lelke, összetöpörödik.

Legtöbbször lepénysütéskor készítettek lepényaljból bocskort. Gyerekek, de az idősebbek is nagyon szeretik. Frisstibe finom, gyerekeknek még finomabb, mint a lepény. Volt, aki lepénysütéskor mindig mondta: „Maraggyon egy kis tészta bocskornak is!" Bocskort rendszerint egy kis tepsivel sütöttek, hogy elfogyjon, mert ha áll, meggebed, megkeményedik. Amikor kenyeret sütöttek, néha meghagytak egy kis cipónyit, s abból készítettek bocskort. A lepényaljából vagy a kenyértésztából meghagyott cipót elnyújtották és tepsibe hajtogatták. A szélét fodrosra gyűrték és tejfellel — a kenyértésztát jó vastagon, a lepénytésztát vékonyabban — megkenték. A kenyértésztából készültet lángon sütötték. Még égett a tűz, míg nem tették fel az előtét, akkor sült. A lepényaljból készült a lepénnyel sült, de hamarabb kivették. A tepsiben eldarabolták, s onnan fogyasztották. Van összehajtott bocskor is. A tésztát asztallap nagyságúra kihúzták. Először az egyik, s azután a másik irányban úgy hajtották össze, hogy végül tepsi nagyságú lett. Ha volt elég tejfel, akkor hajtogatás előtt mindig kenték. A lepénnyel sült. Egyszerre vették ki a lepénnyel. Alja és teteje pirosra sült. Nem maradt másnapra.

Gyúrtaljú lepény tésztájából még másképpen is hajtogatták a bocskort. Ujjnyi vastagságúra és sütőlapát nagyságúra elsodorták. Volt, aki a sütőlapátra tette, volt, aki a nyújtódeszkán készítette. Jól megtejfölözték, majd a négy oldalát felhajtották. Sütőlapátra tették, s úgy vetették be a kemence fenekére. Mikor kisült, a közepe jó lettyenős volt. Egyesek az összeszaporodott vaj maradékából készült sült vajjal készítették, s nagyon finom volt.

A lepénnyel nagyon sokszor egy tepsi öntöttpitét is sütöttek. Kivert-pitének, vagy vékonypitének is hívták. A tésztáját egy fazékban bekeverték, majd kizsírozott tepsibe öntötték. Először ez ment be a kemencébe. A szénvonóval egészen a parázsig tolták. Ha a kemencében fenékensült lepény sült, akkor a ciroksöprűt vízbe mártották, s kisöpörték a kemence fenekét. Végül a kemence előtéjét feltették. A pitét a tepsiben kockára vágták, s frissen fogyasztották. Nyomában jár a lepénynek.

A szombati lepény mellett néha kőttespogácsát sütöttek. Pogácsát nem sütöttek olyan gyakran, mint kifliit vagy pitét. Jobban ízlett a kifli, mert abban mindig tőtelék is volt. Ha más nem, egy kis cimet. A pogácsát szegényesebbnek tartották még a kőttpiténél is. Pogácsát inkább ősszel sütöttek, amikor ráértek és hosszabb ideig hordhatták. Nyáridőben — ha részesek voltak — 2—3 tepsivel sült. Ha pogácsát készítettek, akkor nem sült bocskor.

Amikor lepényt sütöttek, akkor a lepényalját úgy készítették, hogy maradjon pogácsának is. A pogácsát szaggatták ki előbb. A sütése nem nagy előkészületet kívánt. A lisztet megszitálták. Tejet melegítettek, cukrot tettek bele, s benne áztatták meg az élesztőt. Majd négy személyre egy liter sós tejet langyosítottak. Ekkorára megkelt a cukros tejben az élesztő. A kétféle tejet összeöntötték, és annyi lisztet adtak hozzá, amennyit fölvett. Az összeöntés után fakanállal jól fölkeverték, jól kidolgozták lágy tésztának, majd leterítették. Fél óra múlva felverték, ezután ismét fél óráig puhították, végül szaggatták.

A tésztát a vájdlingból kiöntötték a meglisztezett asztal tetejére vagy a nyújtódeszkára és két ujjnyi vastagra elnyújtották. Megkenték zsírral, összehajtották, majd elnyújtották. Lisztes pogácsaszaggatóval vagy pohár szájával kiszaggatták. A pohár száját lisztbe mártották, rátették a tésztára, csavargatva lenyomták és a pogácsát a tenyerükbe ütötték ki. A pogácsa tetejét késsel bevagdosták, hogy ne hólyagosodjon fel. Ritkásan rakták a kizsírozott tepsibe, mert a pogácsa még a kemencében is kel. Mielőtt a kemencébe tették, meleg zsírral megkenték.

A pogácsa nem szereti a heves kemencét. Ezért fűtés után a lepény az első, mert annak erősebb sütés kell. Amikor a lepény félsülésben volt, akkor tették be a pogácsát. Szokás volt a kemencét tollal megnézni, hogy elég heves-e. Napraforgó- vagy cirokszálra egy libatollat tűztek, s azt a kemencébe dugták. Akkor sült szépen a pogácsa, ha a kemence nem csapta barnára a tollat, hanem csak fehérre bodorította. Ezért egy stanyiszli (zacskó) libatollat tartottak kéznél. A pogácsa hamar megsült, mert könnyű tészta. Mire megsült a pogácsa, megsült a lepény is. A pogácsát vették ki elsőbb, mert az volt a kemence szájához közelebb. Ha felvert tojással vagy olvasztott zsírral kenték meg a tetejét, szebben sült. A vakarcsot is kisütötték és a kutyáknak, macskáknak adták.

A pogácsa frissen a legjobb, de egy napig még finom, mert kacsa- vagy libazsírral kenték meg a tetejét, s az puhán tartotta. Saját gőzétől megpuhult. Sütéskor lepénnyel, pitével jóllaktak, a pogácsát egész nap hordták. A gyerekek kuncogtak a pogácsáért. Este szalonnával is ették kenyér helyett, de túróval is fogyasztották. Ha szerették a kőttest, akkor szombaton este és vasárnap nem fogyott a kenyér. Ha maradt, tarisznyázták. A pogácsa sem tartott sokáig, mert ha megszáradt, nem volt kapós. Nem melegítették meg. Pogácsát magát csak ritkán sütöttek, túrós, birkás lepényt sütöttek előtte, vagy tejes pitét. Mindig egy kemencével készült. Négy személyre egy tepsi pitét, egy tepsi lepényt és két tepsi pogácsát sütöttek.

A zsírospogácsa még jobban kiment a divatból, mint a kőttes. Pap Lukács Jánosék ha egy évben kétszer sütnek zsíros pogácsát, akkor a kutyának is jut belőle. A következőképpen készült: Kimarkolták a lisztet és zsírral feldolgozták. Közepes keménységűre gyúrták, majd ujjnyi vastagságúra elnyújtották. Késsel megcsíkozták, tojással megkenték, sóval megszórták és kiszaggatták. A maradékot összehempergették és sóslúd lett belőle. A maradék tésztából 6—8 cm nagyságú ludakat formáltak. Tojással megkenték, köménymaggal, sóval meghintették. Nehéz eledel, sok vizet kíván és csúszik rá a bor.

Disznóölés után sül a töpörtőspogácsa. A zsír kisülése után a töpörtő egy részét nem nyomkodják ki, sót hintenek rá és feldörgölik liszttel. Annyi lisztet adnak hozzá, amennyit felvesz, hogy kérges legyen. Langyos tejszínes tejjel gyúrják meg. Tovább úgy készül, mint a zsíros pogácsa. Azért kapósabb, mint a zsíros pogácsa, mert ritkábban sül.

 

III. Kukoricalisztből készített tészták

1. Málé

Minden télen sütöttek málét. A kukoricalisztből sütött édes málét csipás málénak is hívták. Legjobb arra a célra a rózsa- és a putyikukorica. Ősszel vagy a télen a góréból egészséges csöveket válogattak. Külön zsákban vitték a nekivaló kukoricát a malomba: „Ebbül málélisztét csinájjon!" — mondták a molnárnak. A málélisztet egy nekivaló kő szabályozá-sával készítette a molnár: lisztnek őrölte. A málélisztet a kamrában, az ácokon tartották. Csak akkor volt édes a málé, ha lágy vízzel készítették, „Málénak jó-e a víz?" — kérdezte egyik ember a másikat. Messzire elmentek jó málévízért.

A Gyöngyösi-féle szélmalom közelében, az Aranyad oldalában volt egy keskeny ásott kút. A vize kesernyés, ihatatlan volt, de olyan finom málé sült vele, hogy párját ritkította. Ha málét akartak sütni, oda mentek vízért. A kútban lévő vizet málévíznek hívták. Ilyen víz volt Vásárhelyen a Nádor utcában is. Amikor a Gyöngyösi-malom közelében lévő kút beomlott, amikor Vásárhelyre mentek a piacra, a tejeskantában hazafelé hoztak málévizet. Sokan hordták, szívesen adták.

A málélisztet reggel kosárba szedték és a szobában megszitálták. A darát megfogta a szita. A kukoricalisztet a vájdlingba tették. Néhol egy kevés búzaliszttel összekeverték, ezáltal nem vált törőssé. Amikor a víz forrni kezdett, akkor azzal gyengére öntötték a málélisztet. Folyósra, kanállal merhetőre készítették. Hígra keverték, hogy önthető legyen. Ha nem málévízzel öntötték le, akkor a vízbe nem tettek sem zsírt, sem cukrot, sót. A megöntött málélisztet letakarták. „Édesöggy málé!" — szokták ilyenkor mondani. Egy óra hosszáig édesedni hagyták. Reggel vastagon megkent tepsibe öntötték ujjnyi vastagságúra, s a tetejét megzsírozták. Egyesek nem öntötték, hanem levesmerő kanállal merték. Forró kemencében sütötték. Kidarabolták, tányérba rakták és reggelire fogyasztották. Nem volt annyira kedvelt, mint a görhe. Gyorsabban készült, mint az, mert nem kellett szaggatni. Ha a víz nekivaló volt, édes lett.

2. Görhe

Minden télen sütöttek görhét is. Jó fog kellett hozzá, bár később megpuhult. Disznóvágás előtt kapós volt. „Ejnye, de jó volna egy kis görhe" — mondták, s ha volt kukoricaliszt, akkor szitáltak. A málélisztet vájdlingba rakták, cukrot hintettek rá, majd tejet öntöttek hozzá és zsírt tettek rá. Egyesek nem cukorral, hanem sóval készítették, de nem volt olyan jó. Alakíthatóra gyúrták. Szakajtottak egy tyúktojás nagyságút, s a két tenyér között egy kis gombócot formáltak belőle. Zsírral kikent tepsibe rakták, a tetejét megnyomták és forró kemencébe tették. Szerette a hirtelen sülést. Mikor megsült, tálba tették, letakarták és gőzében megpuhult. Magában fogyasztották. Mindenki szerette. 4—5 darabot is elfogyasztottak belőle, de kívánta a vizet. Ha maradt, leterítették, a kemence vállára tették és egész nap hordogatták. Olyan jó volt, hogy nem lehetett megunni. Samu Sándor emlékszik rá, hogy az iskolában minden második gyerek görhét vitt.

Früstökre télen az orosháziak sokszor tejesporószát sütöttek. A kukoricalisztet megszi-tálták és ugyanúgy mint a piténél vagy a palacsintatésztánál, tejjel lötyögősre összekeverték. A keveréket zsírozott tepszibe öntötték. A reggeli fűtéskor sütötték. Jobb volt, mint a gör-höny. A lisztnek fele kukoricaliszt volt és egy kis cukrot is tettek bele.

 

IV. Csíramálé

Az orosháziak minden télen, de főleg tavasszal sütöttek csiramálét. Amikor a disznótoron túl voltak, akkor kezdték el sütni. Ritkán sütöttek, de ha egy kemencével sült, akkor két hétig is eltartott. Ahol nagyon szerették, ott gyakrabban rákerítették a sort. Ott többször sütöttek, ahol a lisztet nem sajnálták, mert azt nagyon emésztette. Ha sokat sütöttek, kevesebb kenyér fogyott. Fekete Sándor bérese annyira szerette, hogy míg benne tartott, mást nem is evett. Dercével is sütötték. A malomban régen dercét is adtak, ezt egyesek a liszthez, mások a korpához keverték.

„Nem nagy fenéken fordult" a sütése. Két liter búzából egy kemencére való csíramálé sült. Egy cseréptálba búzát tettek, s vizet öntöttek rá. Megkavarták s ami a víz színére jött, azt leöntötték róla. Majd a vizet leszűrték és a nedves búzát deszkára, cserínyre teregették, de előtte vízbe mártott és enyhén kicsavart vászonruhát, abroszt terítettek a deszkára. A nedves ruhára került ujjnyi vastagon a búza, amelyet egy vékony ruhával takartak be. Naponta kétszer vízzel mégparáholták, s ujjuk hegyével megkavargatták, ameddig nem kezdett csírázni. Egyesek a lucskos búzát a vászonfazékban hagyták, míg nem csírázott és mindennap fölrázták, hogy mindenütt egyenlő nedves legyen. Amint csírázni kezdett, kiteregették, már nem bolygatták, de mindennap locsolták. A kiteregetett búzát langyos és világos helyen csí-ráztatták. Ha sok nedvességet kapott, akkor megpukatt. Ha nagyon meleg helyen tartották, akkor hirtelen nőtt és üres lett. Kilenc napra csírázott ki. Először a csíra pattant ki, a gyökere gyorsan és sűrűn nőtt és végül egybefonta az egészet. Amikor a csíra kezdett zöld színű lenni, akkor már használható volt.

A csírát máktörőmozsárba megtörték. Az összefonódott csírát késsel eldarabolták, vagy kézzel szétcibálták. Könnyen tört. A jól összetört csíra csicsogott. A századfordulótól kezdve sokan törés helyett húsvágógépen ledarálták. A megtört, ledarált csírához annyi vizet öntöttek, míg tejföl sűrűségű nem lett. Két marékkal kicsavarták és a csíra levét egy másik edénybe csurgatták. A kicsavart csírát kevés vízzel összekeverték és egy külön edénybe ismét keményen kicsavarták. A kétszer kicsavart csírát a tyúkoknak vetették.

Sokan a kétféle levet összeöntötték és sűrű lisztszitán átszűrték. A csíramáié alja részére egy keveset kivettek belőle. Azután az összeöntött csíralevet liszttel pite sűrűségűre összekeverték. Egyesek a második csavarás levével gyúrták a csíramálé alját, amikor bocskoros aljat csináltak.

Az aljnak olyan kemény tésztát gyúrtak, hogy sodrófával nyújtani lehessen. A tésztát annyifelé vágták, ahány tepsivel sütöttek. Kissé megzsírozott tepsibe terítették. Majd a liszttel hígra kevert csíralevet az aljra öntötték, kb. másfél ujjnyi vastag lett a csíramáié teteje. Szokás volt a meghagyott első levet a bevetés előtt kanállal a csíramálé tetejére locsolni. Egyesek alj nélkül szerették és régen cseréptálban, később zománcos tálban, tepsiben sütötték. A tepsit liszttel meghintették, s ezért az alja a kemencében kissé megkeményedett.

Ekkorra befűlt a kemence. Fekete Sándorné szerint kevesebb fűtéssel járt, mint a kenyér, akkora fűtést kapott, mint a lepény. Sárközi Ferencné szerint viszont annyit kellett neki fűteni, mint a kenyérnek, mert a csíramáléban sok a víz. A kisült csíramálé teteje tarka, mint a lepényé. Ha nagyon meleg volt a kemence, akkor felpúposodott a málé teteje. Egyesek levették a megégett tetejét, s tovább bent hagyták a kemencében. Másfél óra alatt megsült.

Ha egy kicsit hűlt, a tepsiben kidarabolták. Tálba összerakták és onnan tányérba szedték. Késsel, villával fogyasztották vagy harapták, mint a lepényt. Puha volt, mert megpuhult az alja. Másnap még jobb volt, mert mégereszkedett. Egyesek jobban szerették az alj nélkülit. Ritkábban sütötték, de ott is készült, ahol a bocskorosaljút jobban szerették. Ha maradt egy kis csírálé (de az aljatészta már elfogyott), egy cseréptálba öntötték és kisütötték. A kemencében kisebb helyen fért a tál, mint a tepsi.

Főtt étel után nyomatékul, szájízesítőként ették. Tésztát helyettesített, de nyalánkságnak tartották. A csíramálé még éhumra (üres gyomorra) sem ártott meg. Akármennyit ettek belőle, nem lettek betegek tőle. Melegen azonban nem fogyasztották. Szokás volt egymásnak csíramálét küldeni, kóstolónak. A vásárhelyi származásúak nem sütöttek csíramálét.

 

V. Kelt tészták

1. Kifli

Galii Bálintné szerint szombaton egy öttagú család részére 2 tepszi túróslepény, 2 tep-szi cimetes, mákos, vagy lekváros kifli és fejenként 1—1 cigánygyerek sült. Annyi kiflit sütöttek, hogy vasárnapra is maradt. Volt eset, hogy csak lepényt, vagy csak kiflit sütöttek. Attól függött, hogy mire éheztek. Ha mindkettőt sütöttek, akkor először a lepényt fogyasztották, mert az csak melegen jó, azután a kiflit, mert az hidegen is kapós. Gyakran sütöttek kiflit, mert legtöbb tanyában mákot is termeltek és lekvárt is főztek.

A lisztet télen kosárba szedték és a kemence padkájára tették. Lanyha helyen melegítették. A vájdlingba kovászt tettek, s amikor megkelt, tejjel bedagasztották, jól kimunkálták, majd letakarták és kelni hagyták. Azután kiszaggatták. Nyújtódeszkán elnyújtották és háromsarkosra eldarabolták. Kalánnyal szedték az üvegből a lekvárt és késsel rakták széjjel. A mákot megdarálták és cukorral összekeverték. Aki nem törte jól meg a mákot, arra azt mondták: „A bíró hátán törte!,, A mákot kanállal rakták a tésztára. Összehajtogatták, a végét egy kicsit meghúzták és aláhajtották. Kikent tepsiben rakták s addig kelt, amíg fűtöttek. A lepénynek nagyobb tűz kellett, mint a kiflinek. Mikor a lepényt kivették, még egy dugat elégett, s azután tették be a kiflit, de a dugat fele parazsát bent hagyták. A bevetés előtt a tetejét vagy tojással, vagy zsírral megkenték. Ha zsírral kenték, pirosabbra sült. Ha alul-fölül piros volt a kifli, akkor megsült. Akkor fogyasztották, amikor egy kicsit hűlt. Amikor szombaton lepény, s kifli sült, legtöbb helyen nem főztek ebédet. Még az „emberek" (a munkások) sem követelték, szombaton a lepényt várták. Ha a munkásnak családja is volt, néhány darabot vitt haza is.

A cigánygyerek a kifli tésztájából készült. A cipónyi tésztát egyenlő nagyságúra eldarabolták. Két kézzel elsodorták és egy kicsit pödörítettek rajta. Az egyik tenyerükkel előre, s a másikkal hátra sodorták. így foszlósabb a bele. Utána a közepénél összehajtották és összefonták. A vége úgy állt, mint a fecskefarka. Külön tepsibe tették. Hamarabb megsült, mint a kifli. Frissen fogyasztották. „Elsőbb" a cigánygyereket kapkodták el.

2. Dúc-, fonott- és fontoskalács

Nagy ünnepekre egy csomó lepényt és egy csomó üres kalácsot sütöttek. Egy 4—5 tagú családnak 2—3 dúcot sütöttek. Kelt tésztából készült. Egy cipónyi tésztát kétfelé vágták, s azt karvastagságúra elsodorták, majd egymáson keresztbe tették. Három ágát összefonták és a fonás végét visszatekergették a fonás kezdetéig. A kimaradt negyedik ágat akkorára nyújtották, hogy a felcsavart fonatot körülérje. A szegőág végét a dúc alá dugták. A tepsiben megkelt. Fölvert tojással bekenték és a lepény után tették a kemencébe. Egy tepsibe két dúc került. Nem kezdték meg melegen. Szeletelve fogyasztották étel után, de húsvétkor a főtt sonkával ették. Lakodalomban egyesek a paprikással fogyasztották.

Előfordult, hogy nem dúcot csináltak, hanem fonott kalácsot. Két ágból fonták és a harmadikkal körülkerítették. Néha három ágból készült, de akkor is beszegték. Ha két kalács került a tepsibe, úgy helyezték el, hogy össze ne érjenek, össze ne keljenek. Egyesek a fonott kalácsot nem kerítették körül.

Ha díszesebb kalácsra éheztek, akkor ünnepre fontoskalácsot sütöttek. Egy nagyobb család részére is csak egyet sütöttek, mert annyi tészta volt benne, mint két dúcban. A vásárhelyiek lakodalomra perecet sütnek, mellette sok dúcot és néhány fontoskalácsot. Az ágyvitelkor fontoskalácsot küldött a vőfélytől a vőlegényes ház a menyasszonyos háznak. A tészta ágát megsodorták, megcsavargatták, majd kétágra összefonták,. Zsírozott tepsibe helyezték el karikára úgy, hogy a közepe üresen maradt. Úgy szép, „ha a közepén juk marad". Majd egy megsodort külön ággal beszegték, s az hozzákelt. Utána vékonyabb tésztaágból kis madarakat készítettek. Az ágat megsodorták, majd csomót (orosháziak: görcsöt) kötöttek belőle és a fejet-farkát kialakították. A kalács tetejére helyeztek belőle kettőt-hármat.

Hosszabb ideig sült, mint a dúc. Elszeletelve fogyasztották. Magában is ették, de paprikással és sülttel is használták. Régen kiment már a divatból, nincs már kerek tepsi sem a tanyákban.

3. Perec

A vásárhelyi származásúaknái nem múlt el lakodalom perec nélkül. Azonkívül családi és nagyobb ünnepekre is sütöttek. Akkor sütöttek perecet, amikor bor is került az asztalra, ugyanis a perecre csúszik a bor. Naphosszat iszogathatnak vele, s nem rúgnak be. Farsangkor, vendégjárás idején kínálásra nagyon alkalmas tészta. Az orosháziaknál a perec nem járta.

3—4 maroknyi lisztből jócskán sült. A liszthez megfelelő mennyiségű zsírt tettek és összedörzsölték. A két tenyér között eldörzsölték a lisztbe tett zsírt. Azután beleütötték a tojást, s egy-két kanál tejfelt is tettek bele. Az élesztőt felhígították egy kis tejjel és a tésztába öntötték. Megfelelő mennyiségű tejbe ízlés szerint kevés cukrot és sót tettek és ezt is ráön-tötték. Ezzel a tejjel állították össze, egykettőre összeállt. Nem ártott, ha egy kis ideig állt és kelt. Egy csipetnyi tésztát megkóstoltak, mert ilyenkor még lehetett rajta segíteni. Ha bort isznak rá, akkor jobb, ha egy kicsit a sava, a sós íze megérzik.

A gyúródeszkán a tésztát kis darabokra vágták. Hüvelykujj vastagságúra elsodorták, majd apró darabokra vágták. Azután a kis tésztadarabokat a tenyerük alatt sodorták. Minden darabot először nagyjából elsodortak, majd ismét elővették őket és végleges hosszúra elnyújtották. A két egymás mellé helyezett tenyérrel sodorták. Azután a pálcika két végét a hüvelyk- és mutatóujjal karikára hajlították, s a mutatóujjal előre-hátra mozgatva összenyomkodták. Egyenként zsírozott tepsibe tették és tojással megkenték. Nem kellett neki nagy tűz, mert vékony a tészta. A kemencében egy fűtéssel két adag is kisült.

Ha kihűlt, jobban érzett a sava. Az étkezés befejezésekor egy tányérban az asztalra tették, s ott is maradt. A tamburabálon a kártyásoknak egy tányérral adtak, a táncolókat körbekínálták. Marokkal szedtek. A család egész nap hordta. Zsebbe tették és ropogtatták. Lakodalomban egész nap az asztalon állt. Néhány nap múlva megereszkedett, megpuhult.

Főttperecet ritkábban sütöttek, mert azzal több baj volt. Annyi lisztet használtak fel hozzá, amennyit a leütött tojás felvett. Legtöbbször 10 tojásból sütötték. A tojásba sót, cukrot tettek. Összeállítás után húsdarálón négyszer ledarálták, s ugyanúgy készítették, mint a zsírosperecét, csak valamivel nagyobbra. Azután főzték. Amikor a víz tetejére feljött, má-csikszedővel kiszedték, ruhára tették, hogy szikkadjon. Zsírozott tepsiben kisütötték. Akkor finom, ha az oldala kirepedt. Kihűlve fogyasztották. Nagyon jó borkorcsolya ez is. Régen a perecet Vásárhelyen a vásárban felfűzve árulták.

4. Kulcsoskalács

Orosházán lakodalomra kúcsoskalácsot sütöttek. Egy nagyobb lakodalomra 400—500 is készült. Ma már kevesebbet sütnek, de a legkisebb lakodalomra is sütnek 15—20 darabot. Nagyobb ünnepre, névnapra, még ma is általános néhány kulcsoskalácsot sütni. Orosháza környékén csak ott ismerik, ahová az orosháziak kirajzottak. A Tolna megyei Zombán is a magyarok kulcsoskalácsot sütnek lakodalomra. Zomba környékén csak két községben ismerik, ellenben Nyugat-Dunántúlon általános. Győr megyében kujcsoskalács, Vas megyében kalinkó néven ismert és kedvelt lakodalmi kalács a kulcsos. Az orosháziak erről a vidékről vándoroltak a törökvilág után Zombára, majd onnan Orosházára. A kulcsoskalács sütésének szokása tehát fényt derít a belső migrációs folyamatra is.

Általában a lakodalom előtt 2—3 héttel őrlettek, a lisztnek ugyanis pihenni kell. A kalácsnak szánt lisztet hűvös időben meleg helyen tartották és a kovászolás előtt megszitálták. Szitálás után kovászultak, kovászt téttek. Kevés langyos tejben elmaricskálták az élesztőt. Egy púpozott kosár liszthez 6 dkg-ot számítottak. A tejet még nyáron is langyosították. A tejben elmaricskált élesztőt ráöntötték a szitán keresztül a lisztre. Ehhez annyi langyos tejet öntöttek, amennyit a liszt bevett. Először beegyelítétték a kovászt, a kovászfával, la-pickával addig kavarták, míg a liszttel össze nem állt. Azután két kézre fogott kovászfával a kovászt kiverték. Akkor jó a kovász, ha hójagot vet. A kovászolás végén szokás a tenyér élével keresztet nyomni a kovász tetejére. Voltak, akik nagykovászt, voltak, akik kiskovászt készítettek. Ha nagyobb a kovász, hamarabb kel a tészta, de a tészta kovászosabb ízű. A gyengébb kovász hamarabb mögesik. Általában erős kovászt csináltak, a tészta ugyanis gyöngül. A tésztának pedig szívósnak kell lenni, mert a gyönge tésztát nem lehet sodorni. A kész kovász fölé rátették a körösztfát, hidegebb időben erre langyos téglát, vagy tálat helyeztek. Leterítették, hogy a levegő ne érje, és 3—6 óráig kelni hagyták. A kevés kovászt vájdlingba tették még, de abban valamivel később esett meg. Fánkverő kanállal verték ki. A kovászt ágyban kelesztették. Ha csak egy-két kulcsoskalácsot sütöttek, akkor nem készítettek kovászt. A kovász nélküli kalács nem olyan jó, mint a kovászos.

Amint megesett a kovász, összeállították a tésztát, vagyis a hozzávalókat a kovászhoz adták. A hozzávalókat szakajtókosár lisztenként számolták. Egy szakajtókosár liszthez egy maroknyi sót, ízlés szerinti mennyiségű cukrot, 1/4 kg vajat és 4 tojást adtak. A tészta összeállítása után az elegyítéshez fogtak. Ezt ögyelítésnek is mondták. Egyesek, amikor a kovászhoz nyúltak, mondták: „Uram Jézus segíccs!" Azután a kovászhoz adott hozzávalókat addig maricskálták, míg a kovász széjjel nem ment. Majd egy kevés lisztet kapartak a kovászhoz. A liszt bedolgozása úgy történt, hogy a tészta alá nyúltak, a lisztet belekavarták a tésztába, s azt addig végezték, míg a tészta elég kemény nem lett, végül négyrét hajtották. Az elegyítés a kalácssütés egyik legfárasztóbb része volt.

A dagasztást a teknő lisztes felén kezdték el. Először sorba maricskálták a tésztát, azután dagasztották. Amint a tésztát végigdagasztották, összehajtották, azután tovább dagasztották. Ha egyszer dagasztottak, akkor háromszor hajtogattak, ha kétszer, akkor csak kétszer hajtogattak. A vége fele könnyebb volt dagasztani, mert kelt a tészta. Ilyenkor cuppogott, szólt.

Ha nem ragadt a tészta a kézre és hólyagot vetett, akkor kész volt. Sütőabrosszal letakarták, párnát, dunnát tettek rá. Időnként megnézték, hogyan kel. A megkelt tésztát másodszor is dagasztották. Ezt nem dolgozták ki olyan alaposan, mint az elsőt, hamarabb is megkelt. A kulcsoskalács dagasztása is fárasztó, különösen, ha sokat sütöttek. Nem lehetett gyöngére hagyni, a kemény tészta dagasztása pedig nehéz. A család részére történő sütéskor vájdlingban dagasztottak. Úgy történt, mint a teknőben, csak a hajtogatást végezték másként. Nehezebb volt a vájdlingban dagasztani, mert a tészta mindig kéz alatt volt. Egyesek úgy tartják, hogy könnyebb, mert a tészta dagasztás közben felgyűrődött és nem terült úgy el, mint a teknőben.

A megkelt tésztából egy szeletet vágtak, s nyújtódeszkán kidarabolták, megfelelő nagyságúra elvagdosták. Az eldarabolt szeleteken egyet-kettőt sodortak és tovább lökték. Egy kulcsoskalácshoz 4 közepét, 4 lábát és 2 kerítőt vágtak. A közepe és a kerítő egyforma nagyságú és a láb valamivel kisebb szeletből készült. Az eldarabolt tésztákat két tenyérrel elsodorták. Utána ellentétes irányban egyet sodorintottak rajta. Az elsodort tészták 40—45 hosszúak voltak és egy darabig pihenni hagyták. Lakodalomban egy asszony vágta, háromnégy sodorta és két asszony fonta a kulcsost.

A kulcsoskalács készítésének legérdekesebb része a kalács fonása. A kalácsdeszkán fonták. Először a két közepét helyezték el egymással párhuzamosan. A derekukra ismét két közepet tettek, az előbbiekre keresztbe, egymással párhuzamosan. Az ágakat összefonták, s a fonásnál a tésztát egy kicsit megnyomták, majd a lábakat a megfont középre tették és a középpel egyenként összefonták. Végül a kerítőkkel bekerítették. A sütés előtt felvert tojással megkenték. Néha, egy-két kulcsosra kis madarakat vagy virágokat készítettek, a gyerekeknek sokszor kiskulcsoskalácsot készítettek a maradék tésztából, de ezt tepsibe tették és a végén sütötték ki. A maradékból néha pipiskét csináltak. Amikor a család részére sült a kulcsoskalács, a végéből sokszor öregkalácsot, mákos, diós, és lekváros kalácsot is készítettek vagy lepényt sütöttek.

A kulcsos fonásakor kezdtek el fűteni. Annyit fűtöttek, mint a kenyérnek. A vetés a kemence belsejében cuca segítségével történt. A vető — egy segítséggel — a kalácsot levette a deszkáról és a sütőlapátra tette. A bevetés után hirtelen kirántotta a lapátot a kulcsos alól. Egy rendes kemencébe 6—7 kulcsos fért. A kulcsosnak gyors sülés kell, mert ha lassan sül, kiszárad. A sütőlapáttal szedték ki és a kemence szája mellé tett szalmára tették.

A kalácssütők nehezen várták, hogy az első kemence kulcsos kisüljön. Régebben a papnak, tanítónak is küldtek egyet. Az alsó-felső szomszédoknak is vittek át és a sütőasszonyok is vittek haza egyet-egyet. Ha a lakodalmas házba bárki beállított, kulcsossal kínálták. A kalács kisülése napján az ebédhez és a vacsorához mindig tettek kulcsoskalácsot. A lakodalom reggelén a kávét feltétlenül vele fogyasztották el. Ha a lakodalmat a tanyán tartották, amikor a városon keresztül robogott a násznép, fel-felmutatott egy üveg bort és egy-egy kulcsost. A vacsorán a pecsenyét kulcsossal ették. Egész nap és egész este az asztalon volt. A maradék kulcsosból szoktak küldeni a menhelyi öregeknek is, voltak, akik a piacra is vittek belőle. Ha sok maradt, amikor megszáradt, megöntötték gubának. Kenyértésztából is szokás gubát sütni, amelynek az elkészítése, ugyanolyan mint a kulcsostésztából készítetté. Gubát sokkal gyakrabban öntenek kenyértésztából.

5. Rétes

Általában téli időszakban sütöttek, de ha megkívánták, ráfordították a sort nyáron is. Sok zsírral járt. Amikor szűken volt a zsír, tréfásan mondták: „Süssünk rétest, majd sül belülle zsír!" Csak akkor sült belőle, ha jól megzsírozták, de nem volt azzal jobb, mert akkor jobban szakadt a tésztája. Szilveszterre mindig sütöttek rétest, s újévre is jutott belőle. A katolikusok kövércsütörtökön csörgét, vasárnapra rétest, s utána való keddre fánkot sütöttek. Az aratás befejeztekor is sütöttek. Sokan disznótorra is készítettek. Disznóölés után gyakrabban sütöttek rétest. Nagy ünnepekre nem nagyon sütöttek, mert a rétes „fogyós" tészta. Sok dolog van vele, s rétest csak akkor sütöttek, amikor megkívánták és jobban ráértek.

Csak iskolahagyott lányok próbálgatták a sütését. Ha együtt éltek a nagymamával, akkor az tanítgatta, mert az értett hozzá a legjobban. A rétessütéshez nagy gyakorlat kellett és nem is mindig sikerült. Ha keményebbre állították össze, akkor szakadt, rongyos lett. Ha jól nyúlt, vékony volt a tésztája. Az ilyent röpülősrétesnek is hívták. Sokan azért nem mertek hozzáfogni, mert egy egész nap eltelt vele.

A mákos és diós rétes volt a leggyakoribb. Az almást gyorsan kellett fogyasztani, mert az megszívósodott, megpuhult. A szárazabb, ropogósabb volt a kapósabb. Az almásnál gyakrabban sütöttek túróst, mert azt másnap betették a kemencébe, s újra finom lett. Az orosháziaknál a káposztás volt a kapós. Sok helyen még szilvalekváros rétest is sütöttek. Ez is egy kicsit megszívósította a tésztát, ha állt valameddig, ezért nem mindenki szerette. A belevalót előre elkészítették. A mákot famozsárban megtörték. A diót sokan késsel összevágták. Mindkettőt megcukrozták, s a cukor reggelre felszívódott. Ellenkező esetben tejjel szívósították, s ezért nem folyt ki a mák, dió a tésztából. A káposztát nyersen is beletették: egyesek cukorral, borssal és sóval hintették be. A káposztát reszelővel elreszelték, egy kicsit megsózták és megdinsztelték. A túrót is aznap készítették el: a vásárhelyiek ótástúrót, az orosháziak pedig szerdéktúrót használtak, mert az aludttej túrója savanyúbb. A túróba egy kis sót, cukrot, tojást és tört borsot tettek. A töltelékek készítésében sokszor a gyerekek is segítettek: diót, cukrot törtek. Szerették csinálni, mert egyúttal kóstolgatták is, különösen, amikor a cukor is benne volt. A túrót, káposztát akkor készítették el, amikor a tészta egy kicsit pihent. Ha többfajtát sütöttek, akkor a sorrend: mákos, diós, túrós, almás, lekváros, káposztás. Előtte való nap a tepsit megzsírozták, tűzrevalót készítettek és a lisztet megszitálták.

A megszitált lisztet vájdlingba szedték és disznózsírral dörzsölték össze. Közepébe lyukat igazítottak és vizet öntöttek hozzá. A vízbe ízléstől függően sót, cukrot és egy evőkanál ecetet tettek. Az ecettől lett repülős a tészta. Kézzel összegyúrták, egy kicsit tekerték, csavarták. Az öregektől tanulták: „A tésztát mög köll tekerni, hogy szívósoggyon!" de ez a liszttől is függött. A tésztát cipó nagyságúra szabták, majd a gyúródeszkán 10—15 percig pihentették. Nyújtófával kissé elnyújtották és ismét pihentették. Mire az utóját elnyújtották, az elejét lehetett nyújtani. Az elnyújtott cipót, langyos zsírral becsapkodták. A liszt közé nem sok zsírt tettek, mert akkor szikkadt. A zsírral megcsapkodott tésztát még egy kis ideig pihenni hagyták, azután kézzel nyújtották. Nagyon szépen nyúlt. A kétfelenyílós asztal tetejét felnyitották és abrosszal leterítették. A tésztát az asztal közepére tették és az asztalt körülhaladva nyújtogatták. Óvatosan alányúltak és körbe-körbe járták az asztalt, miközben váltogatott kézzel húzogatták, nyújtogatták. Miután a szélén a tészta vastagabb volt, hogy le ne szakadjon, levették. Egyik kezükkel szakajtották, a másikra pedig rátekerték a tészta szélét. A nyújtás haladatlanul munka volt, meg is fogadták: „Na mostanában se sütünk rétest." De amint elfogyott, egy idő múlva ismét eszükbe jutott: „Jó volna egy kis rétest sütni!" — és ismét sütöttek.

Az összetekert szélét összegyúrták, kiszakajtották cipónak és pihentették. Ez nyúlt aztán igazán szépen, mert sokat pihent. Ha megunták nyújtani, kiszaggatták pogácsának. Nagyon finom pogácsa lett belőle: ezt rétespogácsának hívták. Tetejét késsel kockára vágták és kispohárral kiszaggatták.

Az elnyúlt tésztát aztán megtöltötték. A kezdő szélén az abroszt is kézbe fogva felhajtották. A tölteléket rárakták, majd összehajtották. Mikor a kívánt vastagságot elérték, késsel elvágták és tepsibe tették. Az orosháziak a tölteléket elhintették az egész elnyújtott tésztán, s úgy hajtották össze. A vásárhelyiek a túrót úgy kenték a tésztaszalag szélességében, s egy kicsit meg is borsozták a tetejét. Kenttúrósnak hívták. Az orosháziak a túrót is széjjel szórták. Arra az orosháziak morzsás túrója a jó. Ujj Istvánné a túrót a krumplitörőn átnyomta. Az oltástúrót csak kenni lehetett. A kent túrós rétes finomabb, mint a szórt, mert az utóbbi rágósabb, keményebb.

Amint összehajtottak egy-egy rétest, késsel vagy a tányér szélével elvágták és mindjárt a tepsibe tették. A tepsiben a rétes tetejét megzsírozták, különben hamar megkapta a kemence a rétes tetejét. A levágott rétesvégeket külön tepsibe rakták. Ezt fogyasztották el először. A rétestésztának nem nagy tűz kellett, hamar megsült. A fűtés után egy kicsit vártak, hogy a kemence heve elmenjen. Egy kis idő múlva a tepsiket cserélték. A csere egy kis szénvonóval történt. Kisülés után késsel alányúltak és a nyújtódeszkára tették. A rétessel teli rétestányérokat az asztalon leterítették. Ebéd, vagy vacsora után fogyasztották. Megszórták porcukorral. Hamar elfogyott.

 

VI. Zsíron sült tészták

Amikor „másból kikoptak" zsíronsült tésztát sütöttek. Legtöbbször tavasszal készítették, amikor már többet tojtak a tyúkok és olcsóbb a tojás. Húshagyó kedden a reformátusok feltétlenül fánkot sütöttek. Parasztos tésztának tartják, az idősebbek szeretik, pedig este a gyomrukba „beleül". Nagyon kívánja a vizet. A kisgyerekek alig várták, hogy a fánk kisüljön. Legtöbbször tyúklábot sütöttek, mert kevesebb zsírt vett magába, mint a fánk.

A tyúkláb nem kőttes tészta. 4—5 tojással egy halom van belőle. A finom lisztet megszitálták, leütött tojással, cukorral és sóval összekeverték. A keverés fakanállal történt. Azután kézzel keményre gyúrták. Gyúrás közben pihentették. Addig gyúrták, míg hólyagos nem lett. Ritkult, könnyült a tészta. Hüvelykujj vastagságúra elnyújtották, s késsel 3—4 cm hosz-szú darabokra vágták. Mindkét végét bevágták és kereszt alakban kihajtogatták. Forró zsírba tették, s amikor az alja piros lett, megfordították, villával kiszedték és fahajas porcukorban meghempergették. Tálba rakták és leterítették. Így oszlósabb lett, megpuhult. Bármilyen étel után jólesett néhány darab belőle.

A csörge tésztáját úgy állították elő, mint a tyúkláb tésztáját, csak puhábbra hagyták, hogy sodrófával nyújtható legyen. Pár kanál rumot is tettek bele, hogy szaporább legyen. Ceruzavastagságúra elnyújtották, csörgemetélővel vagy szalagokra, vagy kockákra vágták és forró zsírban engedték. Sülés közben megforgatták. Sokan azért vágták kockára, mert könnyebb volt kiszedni. A kocka közepén két párhuzamos vágást tettek, s miután ott sülés közben egy-egy kis rés támadt, oda szúrták a villát. A tészta száraz volt és könnyen tört. Mindkét oldalát cukorral megszórták. Még gyorsabban hűlt, mint a tyúkláb. Miután a tésztának nem kellett pihenni, „hamaritészta" volt, s ha vendég jött, egykettőre elkészült. „Ropogós annak, akinek van ropogtatója" (foga).

A fánk kőttésztából készült. A fánkot az orosháziak herőcének hívták. A liszthez egy tojást, 4 dkg élesztőt, 3/4 liter tejet és tetszés szerinti sót és cukrot adtak. A fánk szapora, az élesztő fújja. Nagy fakanállal jól kidolgozták, hogy könnyű legyen, mert nehéz felverni. Egy óra hosszáig meleg helyen betakarva keltették. Nyújtódeszkán kétujjnyi vastagságúra elnyújtották és kerek szaggatóval kiszaggatták. Rövid kelesztés után forró zsírban kisütötték. Ha jól sikerült, akkor körül fehér szalagos, alul-fölül piros. A vakarcsból mogyoróst csináltak. Rúd alakúra elnyújtották, 10—15 cm hosszúságúra elvágták és mutatóujjal barázdákat sodortak rajta. Lehetett egyenes, de kifli alakú is. Megszórták cukorral, de mártogatták is. A töltött fánk tésztáját finomabbra nyújtották és kiszaggatás után a közepére lekvárt tettek. Egy másik tésztával betakarták, végül egy kisebb szaggatóval ismét kiszaggatták. Ritkábban készült, mert ezzel több „pepecs" van. A zsíron sült tészták közül a fánk a legnehezebb. Evés után nem nagyon kapós, mert jó laktatós. Legtöbbször csupa magát fogyasztották uzsonnára. A gyerekek egész nap hordták, s a végén még kérdezték: „Van-é még?, — nem unták meg.

Ahol volt zsír bőven, ott zsíronkullogót is sütöttek. Nem szegényes tészta. Puhábbra készült, mint a tyúkláb tésztája. A gyenge tésztát forró zsíros kanállal kiszaggatták és zsírban sütötték. Tojással fölvert tészta, de ha jól sikerült, akkor szép ritka. A tésztát a tojás fújta, mert csupa tojásból készült. Hajasabb, mint a fánk, s akkora, mint egy tyúktojás. Sülés közben megfordult magától, amikor az alja már megsült. Azért hívják kullogónak, mert mindig mozog a zsír tetején. Fahajas cukorral meghintették. Ebéd után nagyon jó. Gyors tészta és főleg akkor készítették, ha vendég érkezett.

 

VII. Főtt tészták

A Pusztán nem tudják megmondani, hogy melyik rangosabb: a főtt vagy a sült tészta. „A főtt tészta az főtt tészta, a sült tészta az sült tészta" — mondják. Van úgy, hogy főtt tésztára, van úgy hogy sült tésztára éheztek. Hét nem múlt el, hogy legalább egyszer ne főzzenek főtt tésztát. A katolikus családok még manapság sem főznek húst pénteken. Náluk ekkor mindenképpen tészta járja. Legtöbb helyen ezenkívül még szerdán is tésztát készítettek ebédre.

A főtt tészta (amit a vásárhelyiek száraztésztának hívnak) elkészítése nem nagy dolog. „Sokszor elkésett az ebéd, s akkor az asszony kénytelen volt gyorsan heppenteni egy kis ebédet." Meggyújtották a tüzet, feltették a levest és közben elkészítették a tésztát.

Négy személyre négy tojást ütöttek le és egy tojásnyi vizet öntöttek hozzá. Majd liszttel nyújthatóra gyúrták, és két cipóra szakajtották, a cipókat laposra nyomkodták és egymásra tették. Majd nyújtófával késfoknyi vastagságúra elnyújtották. Közben egyszer-kétszer meglisztezték, hogy vágáskor össze ne álljon. 5 cm széles szalagokat vágtak belőle. A bal kezüket a tésztára tették, s az ujjaik előtt vágták a tésztát, s minden egyes vágás után ujjaikat egy kicsit hátrafelé húzták. Lobogó (forró) bő vízbe tették és fakanállal kavargatták. A tészta lehűtötte a vizet és ha lassan forrt, akkor összeállt az egész tészta. Megkavargatták, mert a „vizibe kifut". A főtt tészta feljött a víz színére, s csikmákszedőbe (amelyet az orosháziak tésztaszedőnek hívtak) öntötték, majd hideg vízzel leöntötték. Közben rázogatták a tésztát, lecsurgatták róla a vizet. Voltak, akik a csíkmákszedővel merítették ki a tésztát.

Ha túrós csuszát készítettek, akkor forró disznózsírt öntöttek a tésztára, hogy sercegjen. Fakanállal összeőgyelítették és utána jól lecsurgatott ótástúrót tettek rá, azután tejföllel nyakon öntötték, megbolondították. A vásárhelyiek ótástúrót, az orosháziak szerdéktúrót tettek a főtt tésztára. Ha mákot tettek rá, akkor zsírral nem locsolták meg. Legtöbbször túrót, mákot tettek a főtt tésztára, ritkábban krumplit, káposztát, vagy kenyérmorzsát és lekvárt. Ha lekvár került rá, piszkos tésztának hívták. Diót csak az orosháziak szórtak rá nagy ritkán, különösen amióta a diónak „nagy szeme" van. Ha krumplit tettek rá, akkor szélesebb fogásokat vágtak, s azokat ferdén kettévágták, ezt siflitésztának hívták.

A krumplit hajában megfőzték, meglisztezték és villával szétnyomkodták, majd megsózták, zsíron pirított vöröshagymát tettek hozzá. A fejes káposztát finomra elszeletelték, sót, borsot hintettek rá. A szikkadt kenyér belét a tenyerük között szétmorzsolták és kevés zsírban megpirították. Kristálycukrot és fahajat tettek bele. A megfőtt tészta a nagytálba került, s akkor tették rá a rávalót. Míg a levest ették, a túróst betették a melegre. Úgy mondják, hogy a főtt tésztára nagyon hamar megéhezett az ember.

Dörölye ritkábban készült, mert munkásabb. A tésztája úgy készült, mint a fentié, csak lágyabbra hagyták. Amikor a levelet elnyújtották, rárakták a tölteléket: túrót, lekvárt. A szikkadt túróba egy tojást ütöttek és egy evőkanál lisztet tettek hozzá, majd rátették a másik levelet és a sorok közét hosszában és keresztben is az ujjaik hegyével lenyomkodták, végül a csigameíélővel eldarabolták. Egyesek a tölteléket csak a levél felére rakták, s azután a levél másik felét ráhajtották. Lobogós, gyönge sós vízbe dobálták és fakanállal megkavarták. Leszűrték és vastag, kemény, csorgatott tejfölt öntöttek rá. Forrón fogyasztva jó. A dörölye rangosabb eledel, mert finom és több vele a „pecsmet". A dörölyét pirított kenyérmorzsával is készítették.

Elég gyakran főztek gombócot. A tölteléke szilvalekvár vagy szilva. A túrosgombóc nem töltelékes, mert a tésztába keverték a túrót. Négy személyre fél kg lecsurgatott túróra két tojást ütöttek, csipet sót tettek rá és egy deci kemény tejfölt öntöttek hozzá. 15 dkg lisztet és 4 dkg zsemlemorzsát tettek bele és fakanállal összegyúrták. Tyúktojás nagyságú gombócokká formálták. Lobogós vízben negyedóráig főzték. Tálba rakták, kemény tejfellel leöntötték, pirított zsemlemorzsát hintettek rá és melegen fogyasztották. A lekváros gombóc a következőképpen készült: Négy személyre 1 kg hajában sült krumplit megtisztítottak, villával szétnyomkodtak. Két tojást és egy tyúktojásnyi zsírt tettek hozzá. Egy csipetnyi só is belekerült. Annyi lisztet tettek hozzá, hogy nyújtható tésztát nyerjenek belőle. Vékonyra elnyújtották és kockákra vágták. Közepére lekvárt vagy szilvát tettek. A sarkokat felhajtották és a két tenyér között gombóccá gömbölyítették. Lobogós vízben főzték, majd zsemlemorzsával bőven beszórták. Jó laktatós tészta.

A szárazgaluska lusta asszony főztje, mert hamar kész. Az elkésett asszonyok lebbencslevest és szárazgaluskát főztek. Vizet forraltak és egy kis sót tettek bele. Négy személyre két tojást ütöttek egy tálba és 4 dl vizet öntöttek hozzá. Egy kis sóval meghintették és annyi lisztet adtak hozzá, hogy folyós tészta lett belőle. Lobogós sós vízbe kanállal beleszaggatták. Főlés után leszűrték, forró zsírral leöntötték és bőven beszórták morzsás túróval. Jól lehetett lakni vele, mert laktatós.

 

VIII. Levestészták

Csigatésztát legtöbbször télen készítettek disznóvágásra, ezenkívül lakodalomra és keresztelőre is készült. Frissen szerették fogyasztani; ha vasárnap tyúkot vágtak, akkor pénteken, ritkábban szombaton készítették. Négy személy részére két tojást jól felvertek, annyi lisztet adtak hozzá, amennyit felvett. Összeállították, majd cipóra kigyúrták és nyújtófával vékonyra elnyújtották. Tetszés szerinti nagyságúra darabolták. Általában nagyobbakra darabolták. Csigacsinálón kisodorták. Nem mindenki szerette készíteni. Némely vásárhelyi asszony orosházi asszonnyal csináltatta. Ha mindent adtak hozzá, akkor egy tojásból 3—4 forintért készítették. Ilyen esetben megszárították, s nem frissen használták. Ha frissen használták, akkor egy-két napig szitán tartották, hogy alul-fölül száradjon. Ha sok volt a csiga, akkor abroszon szárították a szobában. A napra sohasem tettek tésztát, mert a nap elveszi a színét és tarka lesz. A csigaleves ünnepi leves.

A sifli, csörgemetélt és hosszútészta tésztájának készítése egyformán történt, csak a darabolása változott. Négy személy részére két tojásból készítették annyi liszttel, amennyit felvett. Úgy készült, mint a csiga. Vékonyra nyújtották, majd pihentették, hogy ne ragadjon össze. Rátekerték a nyújtófára és késsel kihasították. A nyújtófát kivették és újra kétfelé vágták a tésztát hosszában. Az így nyert két hosszú tésztaszalagot egymásra fektették és fél centiméteres darabokra vágták. Amikor már 5—-6 szeletet vágtak, kockára összevagdosták. Ezt a kockára vágott tésztát siflinek hívták. Ha csörgemetélővel vágták el, akkor csörgeme-téltnek nevezték. A húslevesbe apró sifli vagy csörgemetélt járta. Ha pedig hosszúra vágták, akkor hosszútésztának hívták.

A laskát húslevesbe tették. Frissen használták, de előfordult, hogy többet készítettek, s ha maradt, akkor megszárították. Általában amikor a húslevest készítették, akkor gyúrták a tésztát. Négy személyre két tojásból készült egy levél tészta. Jó keményre gyúrták. Ha meglisztezték, akkor mázgás lett, sűrű lett a leve. Nyújtófával elnyújtották, s egy cseppett szikkadni hagyták, utána 5 cm szélesre elvágták, majd egymásra rakták és cérna vékonyságúra szelték, ezért cérnalaskának hívták. Ez a csiga mellett a legfinomabb levestészta. Száraztésztának is főztek laskatésztát, csak azt nem nyújtották olyan vékonyra. Egyesek késhegynyi szélességűre darabolták. Mákot, túrót, diót tettek rá, vagy ha más nem volt, akkor pirított kenyérmorzsát használtak s fahajat, cukrot tettek bele.

A lebbencs úgy készült, mint a többi levestészta, csak nem darabolták el, hanem a nyújtódeszkán hagyták száradni. Száradás után kézzel kisebb-nagyobb darabokra törték. Ritka szövésű ruhazacskóban tartották a kamrában felakasztva. Ha nem értek rá tésztát gyúrni, akkor a suhantott levesbe ez került. Nem rangos étel, de a pusztai ember szerette.

A tarhonyát nyáron készítették jóidővel, mert a tarhonyának száradni kell. Nagyon korán kezdték, hogy mire jól süt a nap, készen legyen. Ha nagy a család, kétszer is csináltak, de ha kevesen voltak, nem is készítettek tarhonyát, hanem egy tojással jó keményre gyúrt tésztából frissen csinálták. A tésztareszelőn kerekre reszelték és frissen használták. Van, aki csak összeheppentétte, de lisztes lett a tarhonya, mázgás lett az étel. Legtöbben gondosan készítették, az asszonyok büszkék voltak arra, hogy szép tarhonyát tudtak készíteni. A szép tarhonya: aranysárga, egyforma kerek, jó tojásos és száraz.

Napos időben készült. Bent állították össze a tésztát, de az udvaron csinálták a tarhonyát. A szabadban könnyebben tört a tészta, mert gyorsabban száradt. Bent megszívósodott és sokat kellett gyúrni, hogy átmenjen a rostán. 5 kg liszthez 25 tojást számoltak. A tojást egy fazékba ütötték. Két liternyi vizet öntöttek hozzá. A lisztet a dagasztóteknőben kézzel szétterítették. A tojás felét vízzel jól összekeverték és a lisztre öntötték. Jól meggyúrták, hogy morzsás legyen. Ögyelgették és gyúrták. A tojással locsolgatták, ha arra szükség volt. Nem keményre, hanem morzsásra dolgozták. Leterített asztalra tarhonyarostán átrostálták.

Amikor az egészet átrostálták, utána bodorították. A tarhonyát újra a teknőbe tették, s leütöttek két tojást. Locsolgatták a tarhonyát és az ujjuk segítségével kicsinyenként (rostabelenként) bodorították. Egy rostabélnyit a teknő egyik sarkába húztak és azt bodorították. Aztán újra a rostába tették és másodszor is átrostálták, átdörgölték. Nem mindenki bodorította a tarhonyát. Újra az asztalra, az abroszra került. A fa alatt vagy a gangon szárították. Időnként az ujjuk hegyével megmozgatták, és másnap is kitették. Az időjárástól függött a száradása. Ritka szövésű vászonzacskóba tették és a kamrában felakasztották. Némely helyen azt a tarhonyát, amely nem ment át a rostán, félretették, s ezt a nagyja tarhonyát levesbe használták el. Egész éven át főzték. Legtöbbször galambhússal került az asztalra, de szokták kolbásszal is, suhintva is használni. Ilyenkor több kolbászt tettek hozzá és zöldpaprikát. Becsülik és szeretik a Pusztán a tarhonyát. Általában minden héten egyszer sorba került. Sok helyen kedden galambos tarhonyát főztek.

 

IX. Levesfőzés

Szárazbableves. Legtöbb helyen minden héten sort kerítettek rá. Mosáskor rendszerint azt főztek, mert a főzésével nem sok baj volt. Miután a bableves nehéz étel, a nagy melegben kerülték, csak addig főzték, míg a friss zöldbabot nem főzhették.

A babot átválogatták és megmosták. Személyenként fél marékkal számolva a fazékba tették, s fejenként 1 ,'2 liter vizet öntöttek rá. A sózott vízbe vagy oldalast, kolbászt, vagy egy kis sonkadarabot tettek. A bablevesbe általában füstölt hús került. Amikor a bab megrepedt, berántották és sárgarépát, gyökeret, fokhagymát tettek bele és egy kis törtpaprikát hintettek rá. A rántással tovább főzték.

A rántást a következőképpen készítették: Egy kis lábasba zsírt tettek, s amikor az felolvadt, lisztet hintettek rá, majd ízlés szerinti mennyiségű vöröshagymát szeleteltek bele. Kavargatták, majd törtpaprikát szórtak rá. Meglátszott rajta és a szaga is elárulta, mikor készült el. A kész rántás szép sárga. Annyi rántást tettek a levesbe, amennyit megkívánt, van aki a sűrűbb, s van aki a ritkább levest szereti. A gazdaasszony rendszerint hosszabb időre készít rántást. Ha nem tesznek bele paprikát, akkor eláll, de az előre elkészített rántás nem olyan jó ízű, mint a friss.

A berántás után még forralták, főzték a levest. Hamarabb megfőtt, mint a káposztaleves, különösen, ha idei babból főzték. Amikor a bab egészen megpuhult, akkor megfőtt. Sokan ecettel fogyasztották. A lencselevest is ugyanúgy készítették, de abba tejfölt is tettek.

Krumplileves. Egész éven keresztül sokszor sor került rá. A burgonyát meghámozták és eldarabolták. Lábasba tették és gyökeret, sárgarépát, egész hagymát tettek bele. Miután hamar megfőtt, már a feltevéskor beletették a rántást, s ugyanakkor került a só is bele. Hosz-szú lére eresztették. Míg fel nem forrt, lefedték, azután a födőt félrehúzták, s addig főzték, míg a krumpli meg nem puhult. Amikor a tálba került, tejfölt tettek rá, de ha kolbász főtt benne, akkor nem tettek bele tejfölt. Sokan ecettel fogyasztották.

Gyakori és kedvelt étel volt a krumplipaprikás is. Lábosba zsírt tettek, s amikor megolvadt, egy fej vöröshagymát szeltek rá, s dinsztelték (párolták). Törtpaprikát szórtak rá és a lábasba tették a krumplit. Ha volt zöldpaprika, néhányat tettek bele. Úgyszintén ekkor került bele a kolbász is, feleresztették vízzel és megsózták. Lefedve főzték, nem kavarták, hanem időnként a lábast riszálták, megrázogatták. Jobban szerették lassabban főzni, mert akkor nem főtt szét. Van aki fogyasztás előtt villával szétnyomkodja, s van aki ezt látni sem szereti. Savanyúsággal fogyasztották.

Savanyúkáposzta-leves. Csak télen főzték, de hét nem múlt el nélküle. Felbontották a káposztáshordót és vettek ki belőle káposztát. Amikor kemencében főzték, akkor vászonfazékba, újabban fazékba, lábasba tették s annyi vizet öntöttek hozzá, hogy jól ellepje. A füstölt oldalast, vagy az orját megmosták, az oldalast eldarabolták és megsózták. Kemencébe tették, vagy sparheton főzték. Födővel lefödték. Amikor a káposzta megpuhult, berántották. Utána forralták, főzték még a levest. Amikor átfőtt a rántással és a hús is megfőtt, levették és tálalták. A vásárhelyiek nagyon tejfölösek, s amikor a leves az asztalra a tálba került, meg-tejfölözték. Az orosháziak nem mindig tettek rá tejfölt. A káposztaleves sok vizet kíván.

Tarhonyás ételek. A tarhonyából készült ételeket sok helyen az ember jobban tudta elkészíteni, mint az asszony (elsősorban azért, mert az asszony sokszor elhúzta tőle a zsírt). Ha az asszony nem volt a tanyában, az ember rendszerint tarhonyát főzött.

Ha tej volt a tanyában, akkor az asztalra sokszor tejestarhonya került. Kapós volt. Csak tehéntejjel készült, mert a birkatej zsíros és könnyen lesült. Birkatejjel csak akkor főztek tarhonyát, ha nem volt tehéntej, de a birkatejhez vizet öntöttek. A kotla fenekét megzsírozták, nehogy lekozmásodjon. Beleöntötték a tejet és gyengén megsózták, s amikor forrni kezdett, beletették a tarhonyát. Hamar megfőtt. Nem volt sűrű, „csak jó keményes". Szerették, de utána még került az asztalra más étel is.

A tarhonyaleves már nem volt olyan kapós, mint a tejestarhonya. Akkor főzték, amikor nem volt tej a tanyában. Ugyanúgy főzték, mint tejjel, de a végén paprikászsírral „nya-konöntötték."

A tarhonyás ételek közül a keménytarhonya került legtöbbször az asztalra. Minden héten sor került rá. Samu Sándoréknál hétfőn a mosáskor mindig kemény krumplistarho-nyát főztek. A tarhonyából készültek közül ezt volt a legnehezebb megemészteni. A lábasba elegendő zsírt tettek, s arra vizet öntöttek. Minden „szömélyre" egy kisfélmarok tarhonyát számítottak. Amint a tarhonyát beletették, kis idő múlva keverni kezdték, s ha fölitta a levét, vizet öntöttek hozzá. Nyáron zöldpaprikát is vetettek bele, krumplit inkább csak az orosháziak tettek. A keménytarhonya is hamar megfőtt. Ha a vizet elfőtte és a kanál megállt benne, kész volt. Jól lehetett lakni vele, de a vizet erősen kívánta. Ha valaki keménytarhonyával jóllakott, nyugodtan megfoghatta a kapa, kasza nyelét — mondták.

Kerekgaluska-leves. Csak a vásárhelyiek főzték. Föltették a levet: a vízbe gyökeret, sárgarépát, hagymát és sót tettek s addig főzték, míg a gyökér puha nem lett. Míg a levét főzték, készült a kerekgaluska, amit az orosháziak gombócnak hívtak. Egy tálba egy össze-marék (két félmarék) lisztet tettek és forró zsírt öntöttek rá. Összetörték, vagyis a lisztet és a zsírt összekeverték, majd beleütöttek egy tojást és langyos sós vízzel összegyúrták. Végül gombócokat formáltak belőle. Ha forrt a leves, belerakták. Amikor a gombóc megfőtt, tálalták. A tálba szedett levesre rásuhintottak: egy kanálfej jó forró zsírba törtpaprikát szórtak és a levesre öntötték. Ez finom ízt és szagot adott a levesnek. Tejfölt tettek rá és a puha gombócot kanállal kettévágták, s a levével együtt kanalazták. A vásárhelyiek sohasem ették a kerekgaluskát tejjel. A kerekgaluska-levesre gyakran sort kerítettek.

Az orosháziak gombóclevest főztek. Először elkészítették a gombócot. Jó félmarék lisztet kevés zsírral összedörgöltek és sós vízzel összeállították. Tojást is ütöttek bele, az tartotta össze. Nagyobb gombócokat csináltak, mint a vásárhelyiek. Vízben megfőzték. Hozzáön-tötték a tejet és a tejjel is forralták. Egyesek felestejben főzték a gombócot. (Szokás volt a levesbe egy kis cukrot is tenni.) Kanállal vagy késsel négyfele vágták. Egyesek azt szerették. ha a gombóc minél fújtósabb volt. Ritkábban vékony rántással, de nem tejjel főzték a gombóclevest.

Táskaleves. A vásárhelyiek sokszor elővették. Ezt a levest az orosháziak némettáskának hívták. Először feltették a levest, míg a leves főtt, elkészítették a táskát. Négy személyre három tojásból úgy készült, mint más levestészta. A vékonyra nyújtott tésztát meleg zsírral megkenték és pirított vöröshagymával leszórták, borssal megpörgették, vagy pirospaprikát szórtak rá. Majd kétfelől egymásra hajtották, s amikor a hajtással összeértek, hosszában kettévágták. Ujjnyi hosszúságú darabokra vagdalták, végül egy kicsit megtekerték. A táskákat a levesbe tették és megfőzték. Tálalás után forró zsírral és egy csipetnyi sóval megsuhintották. Az orosháziak a tésztát vékonyabbra nyújtották, mint a vásárhelyiek és az összehajtott, elvagdalt tésztadarabokra egy laza csomót, görcsöt kötöttek és mellette elvágták. Ezt mindaddig folytatták, míg a tésztából tartott.

Túróstáska-leves. Turustáskát a vásárhelyiek főztek. Négy személyre három tojással tésztát gyúrtak. A leütött tojáshoz egy tojásnyi vizet öntöttek és csigatészta puhaságú tésztát gyúrtak. Nyújtófával vékonyra elnyújtották. Fél kilogramm túróhoz két tetejes kanál lisztet tettek és egy tojást ütöttek rá. Ízlés szerint megsózták, kevés borsot hintettek rá, majd ösz-szegyúrták, végül 3 cm-es darabokra szaggatták. A kis csomókat egyenként az elgnyújtott tészta szélére rakták, egymástól olyan távolságra, hogy a csörgemetélövel (az orosháziak ezt derejemetélőnek mondták) el tudják vágni. Amint kiraktak egy sor túrót, a tésztát ráhajtották. A csörgemetélővel először hosszában, majd keresztbe eldarabolták. A puha tésztát a metélő összenyomta és a táska tölteléke főzés közben nem folyt ki. A táskák a nyújtódeszkán sorakoztak, nyáron szalvétával vagy szakajtóruhával letakarták. Amikor a bezöldségelt leves lobogva forrt, egyenként belerakták, 10 percig főni hagyták, majd tálalták. Tálalás után paprikás vöröshagymát suhintottak rá. 3—4 táskát szedtek egy-egy tányérba, s levet mertek rá. Evés közben vagy eldarabolták kanállal, vagy előre eldarabolták, s azután szedték rá a levet.

Galuskaleves. Legtöbben tojással készítették. Egy tányérba egy tojást ütöttek. Egy csipetnyi sót tettek hozzá és kanállal jól fölverték. Tejfölt vagy zsírt, s egy kevés vizet tettek hozzá. Liszttel olyan puhára keverték, hogy kanállal könnyen lehetett szaggatni. Egyesek a levét úgy bezöldségelték, mint a zöldséglevest és egy-két szem krumplit is tettek bele. Így ízesebb lett. Amikor a leveslé forrt, kanállal beleszaggatták és lassan főzték. Hetenként ezt a levest is elővették. — Szárazgaluskát is szoktak készíteni. Nem tettek bele sem zsírt, sem tejfölt. A főzés után leöntötték zsírral, majd tejfölt öntöttek vagy túrót kentek rá.

Disznóhúsleves. Csak friss disznóhúsból készítették disznóvágáskor és disznóvágás után. Sózatlan húsból készült. Feltették a levest és egy személy részére egy szelet húst tettek bele. Csontos hús került a levesbe, mert a velőscsontból fő a jó leves. Körösztcsontot (csípőt), orját és lapockát daraboltak a levesbe. Amikor a hús puhára főtt, kivették a levesből és egy kis sóval mögpörgették, s paradicsom- vagy meggyszószt készítettek hozzá. A húslevest leszűrték, a fazékba visszaöntötték, s amikor fölforrt, vagy csigát vagy tésztát tettek bele. Egy kis darabig még főzték. A levest hús nélkül fogyasztották, nehezebb volt a tyúkhúslevesnél. Hétköznap is főzték.

Köménymagleves. A lábasba egy jó kanálfej (egy púposra rakott kanál) kész rántást tettek, s paprikát szórtak rá, és vízzel felöntötték. Pár darab krumplit, gyökeret, sárgarépát és egy gyűszűnyi köménymagot tettek bele. Amikor a zöldség megfőtt, két-három tojást ütöttek a levesbe. Sokan zöldség nélkül főzték. Egyesek a száraz kenyeret beleszelték, mások a kenyér haját aprították bele. Régebben a szikkadt kenyeret elszelték, kitették szikkadni, s amikor köménymagos levest főztek, a száraz szeleteket a tál fenekére helyezték, s arra borították a levest és a kenyérszeletekkel együtt szedték. Egész évben készítették.

Becsináltleves. A vásárhelyiek ezt a levest vágottlevesnek hívják. Úgy készült, mint a köménymagosleves. Pár falat krumplit, gyökeret, sárgarépát, hagymát és babérlevelet tettek a levesbe. Amikor megpuhult a gyökér, külön edényben keménytojást főztek. A tojást elszeletelték, azt kockára vágták, majd a levest a tojásra öntötték. Tejfölt is tettek rá, s legtöbben ecettel fogyasztották. A vásárhelyiek savanya-, az orosháziak savanyúlevesnek is hívták. Egész évben főzték.

Zöldségleves. Gyorsan készült, hétköznapi leves. Előre feltették a levest, egy kis sót dobtak bele. Míg a leve melegedett, megpucolták a gyökeret, sárgarépát és a krumplit. A fokhagyma és a vöröshagyma egészben került bele. Amikor a zöldség: a gyökér és a répa megpuhult, beletették a levesbe a tésztát. Kis idő múlva kidobták belőle a hagymát és tálalták. A vásárhelyiek tálalás után rásuhintottak, s azért suhantott levesnek is hívták. Az orosháziak nem suhintottak rá, de egyesek egy kis kacsa- vagy tyúkzsírt öntöttek rá. Éven át főzték.

Reszelttészta-leves. A vásárhelyiek készítették. Hamar elkészült, ezért ha vendég jött, rendszerint reszelttésztát főztek. Ugyanúgy készült, mint a többi zöldségleves. Míg a leves főtt, addig egy-két tojással olyan kemény tésztát gyúrtak, hogy reszelni lehessen. Fogóruhát (amelyet másképpen szakajtóruhának is hívtak a vásárhelyiek, ugyanis kenyérsütéskor azt terítettek a kosárba a kenyértészta alá és a négy sarkát összefogták) terítettek az asztalra, amelyet garabojosruhának is hívtak, mert a garabolyt is azzal kötötték le. A tésztát a legnagyobb lyukon engedték át és a levesbe hosszúra, szálasra reszelték. Ha nem volt a tanyában tarhonya, akkor rövidre reszelték a tésztát és egy kicsit szikkadni hagyták. Szikkadás után a két tenyerükkel tarhonyagömbölyűségűre formálták. A forró levesbe beletették a tésztát és fakanállal eligazították. Egyet forrt, a tálba öntötték és rásuhintottak. Egész évben használták.

Morzsukaleves. Az orosháziak készítették ugyanolyan tésztából, mint amilyenből a vásárhelyiek a reszelt tésztát, csak nem reszelték, hanem a két kezükkel szétmorzsolták olyan apróra, mint az öregtarhonya, a tarhonya nagyja. Néha reggelire készítették. Úgy jó, ha mindjárt fogyasztották, mert ha tejjel készítették, s nem nyomban ették, föl képződött rajta és azt egyesek nem szerették. Ezt a levest a vásárhelyiek csipédétt levesnek hívták.

Paradicsomleves. Egy lábasba rántást tettek, s egy kis vizet öntöttek rá, majd erre került a paradicsom. Úgy jó, ha van benne egy kis víz. Külön vízbe tarhonyát vagy rizst főztek. Amikor fölforrt a paradicsom, a tarhonyát a levével együtt tették a levesbe, a rizst pedig megszűrték, s csak a rizs került bele. Egyesek 2—3 cső zöldpaprikát dobtak bele, elszelve. Megfőzték és tálalták. Amikor a paradicsom érni kezdett, attól kezdve főzték, télen pedig az eltett paradicsomot használták.

Zöldbableves. A zöldbabot megtisztították, a két végét lecsípték, s két-háromfelé vágták. Fazékba tették, vizet öntöttek rá, sót és néhol kaprot tettek bele. Amikor a bab puhulni kezdett, tejfölt habartak rá, sokan pedig rántást tettek hozzá, s azzal együtt került bele a gyökér és a sárgarépa is. A kész levesre tejfölt tettek. Az orosháziak sokszor csirkét főztek bele. Sokan ecettel ízesítették.

Karalábleves. Egy kevés zsírt tettek fel, s abba került az apró kockákra vágott karaláb. Egy kis vizet öntöttek hozzá és födő alatt dinsztelték, néha meg-megkavarták. Felöntötték vízzel, és amikor puhára főtt, tejet öntöttek hozzá, vagy ritkábban tejfölt tettek rá. Egyesek cukrot, mások borsot tettek bele. Az orosháziak ecetet is öntöttek hozzá és a karalábot szeletekre vágták.

Birsalmaleves. A birsalmát meghámozták, elszeletelték, s kockákra vágták. Feltették vízzel és rántást is tettek rá. Sót, kevesen babérlevelet is használtak bele. Egy jó forrás kellett neki, gyorsan megfőtt. Amikor megpuhult az alma, egyesek még cukrot is tettek hozzá. Tálaláskor tejföl is került bele. Savanyú almából is szokták főzni, míg nincs birsalma. Egyesek rántás helyett ráhabartak, egy bögrébe tejfölt tettek, s abba kevés lisztet, jól összetörték, nehogy csomós legyen. Ezt habarták a levesre. Sokan a gyümölcslevest nem szerették zsírral főzni. „Ha gyümölcsleves, légyen gyümölcsleves és né kerüljön bele zsír" — mondta Samu Sándorné.

Tyúkhúsleves. A levágott, megkopasztott tyúkot, csirkét felbontották és eldarabolták. A csontos húsból és az aprólékból lett a leves. Az aprólékhoz a szívét, a máját, lábát, nyakát. a szárnyát és esetleg a hátát számították. A levesbe való húst fazékba tették és a személyek számától függően vizet öntöttek rá és sót is tettek bele. Lassan főzni kezdték és amikor a hús puhulni kezdett, fölzödségölték. Gyökeret, sárgarépát, hagymát, zellert és zöldpaprikát adtak hozzá. Az orosháziak szerecsendióvirágot, a vásárhelyiek pedig gyömbért is tettek bele. Régebben a sáfrány használata is általános volt. A levest addig főzték, míg a gyökér meg nem főtt. Amikor megfőtt, leszűrték, a zöldséget külön tányérba szedték, a hagymát pedig eldobták. Ekkor került a levesbe a tészta: vagy sifli vagy csiga, vagy derelyetésztából készített eperlevél. A tálalás után egyesek borssal hintették meg a tányérba kiszedett levest.

 

X. Paprikás főzése öreg kakasból

Az öreg kakasnak háromórai főzés kell, hogy olyan puha legyen, mint a csirke húsa. Pap Lukács Jánosné az alábbi módon főzött öreg kakasból paprikást: Vágás után nyomban mégpucúta: Forró vízzel leöntötte és a tollát kitépte. Három léről mosta meg: két meleg és egy hideg léről. A mosás kis vájdlingban történt. Egyesek kopasztás után lánggal megcsapatták. Amikor két meleg léről megmosta, a lábát levágta, hogy jobban hozzáférjen. Amikor a hideg léről is megmosta: „Akkor szedi lefele!" A két szárnnyal kezdte el, azután a két combját a sódarral együtt levette, majd a kakast fartőbe felvágta és a belet az ujjával vigyázva kifejtette. A bél végét kézzel körülkerítette és a béllel együtt kivette. A bélről lefejtette a májat, szívet és a zúzát, majd a mellét és a hátát egymástól elvette. Azután a mellét kétfelé vágta, a combját, nyakát és mellecsontját bárddal három ujjnyi hosszú darabokra vágta. Ha először levesnek főzik, s azután kirántják, akkor nagyobb darabokra vágják. Pap Lukács Jánosné a kakas mellét négyfele vágta, a combjából és a sódarból 2—2 darabot vágott. Van, aki a combot egyben hagyja, de az túl nagy darab. A nyakát háromfelé vágta. Bontás közben a macskák kerülgették a vájdlingot, a gazdaasszony a tüdőt lecsapta nekik.

Bontás után a tüzet meggyújtotta és feltette a zsírt. Az eldarabolt húst beletette, s amikor egy kicsit megpuhult, paprikát adott hozzá, s a bő zsírban 10—15 percig párolódott. Ekkor 2 dl vizet mért rá és szoros fedővel leborítva egy óra hosszáig főtt. Annyi vizet öntött rá, hogy a hús éppen csak kilátszott belőle. Addig főtt, míg a hús meg nem puhult, majd beletette a krumplit. Ahány személy fogyasztotta, annyi egész darab került bele. Egyesek külön főzik a krumplit és csak a tálaláskor öntik össze. Ha nem új a krumpli, akkor külön főzik, s a végén sem öntik össze.

A tésztát külön vízben megfőzik, s annak is egy kis hagymás zsírt pirítanak, s azzal öntik le a tésztát. A kakasléből is öntenek a tésztára egy keveset. Mikor a paprikást fogyasztják, a külön edényben lévő tésztából mindenki annyit szed, amennyit akar. Amikor Pap Lukács Jánosné feltette a paprikást, utána kiment a jószágot rendezni: friss vizet adott a nagylibának, megetette a kislibákat, kihajtotta legelni a nagyobbacska libákat, összeszedte a tojásokat, készülődött a malacok etetéséhez; friss zöldet szedett és vágott a pulykáknak. Időnként a tűzre tett, s olyankor meg-megnézte a húst. Noha szorosan zárt a fedő, friss paprikáshúsillat terjengett a konyhában. Sokan ízletesebbnek tartják, mint a tyúkból készült paprikást.

Egy nagy kakas rizzsel, tésztával, vagy krumplival bőven elegendő egy öttagú családnak, sőt még marad is. A paprikáshoz vagy krumplit, vagy nyújtott tésztát, vagy rizst szoktak tenni. Nyáron salátával vagy dinsztelt káposztával fogyasztják, télen pedig savanyúsággal: paprikával, uborkával, vagy töltött paprikával.

 

XI. Szószkészítés

Legtöbbször főtt húshoz készültek: paradicsomból, meggyből, piszkéből, ritkábban almából, tormából. A paradicsomszósz a következőképpen készült: Egy kis rántásra kevés vizet öntöttek, s arra került a paradicsomlé. Ízlés szerint cukrot tettek bele és főzni kezdték. A vásárhelyiek főzés közben tejfölt is tettek rá. Tálalás után, akinek nem volt elég édes, megcukrozta. Kenyeret fogyasztottak hozzá, s villával vagy kanállal fogyasztották. A paradicsomszószt is készítették rántás nélkül, ráhabarva. Feltették a paradicsomot, ráhabartak és úgy forrt össze.

A meggyszósz is így készült: kifejtették a magot, a meggyet vízzel feleresztették, vagy rántást tettek bele, vagy ráhabartak és együtt főzték. A piszkét megtisztították a csumájától és a virágjától. Lábasba zsírt tettek, erre került a piszke és egy csöpp vizet öntöttek rá. Födő alatt megdinsztelték. Amikor megfőtt a piszke, lisztet szórtak rá és vízzel feleresztették. Cukrot tettek rá és tejfölt kavartak bele. Ha almaszószt főztek, meghámozták az almát és elreszelték. Lábasba feltették, egy kis vizet öntöttek rá, s amikor megpuhult az alma, rántás került bele. Cukorral édesítették. Egyesek tejfölt is tettek bele.

 

XII. Kukorica-főzés

Sokszor főztek a kemencében főtt kukoricát. Általában csak fehér vagy sárga gömbölyű szemű (magyar száznapos) kukoricát főztek. Ritkábban piros kukoricából is főztek a leve miatt, mert cukrozva köhögés ellen házi gyógyszer volt. A piros kukorica héja kesernyés. Gyakrabban vászonfazékban főzték. Jól záródó födővel lefedték, s egyesek sűrű kovásszal leragasztották. Ebben az edényben nem főztek mást, mert akkor a kukorica nem lett olyan aromás. Ha gyerekek is voltak, akkor többet főztek. Szűk nyakú cserépkantába fél liter főznivaló kukoricát tettek, amelyre 4 liter vizet öntöttek. Egyesek szalmadugóval dugták be. A dugó anyagát szálanként szedték össze, s két helyen szorosan összekötötték. A dugót lesározták, a sár a kemencében megszáradt, cseréppé égett és szépen levehettek róla. Amikor a kanta kukorica a kemencében megfőtt, kivették és a dugót kihúzták. A kukoricát kiöntötték, úgy nézett ki, mint a pattogatott kukorica. Finomra, puhára főtt. A víz belefőtt, kevés leve maradt. A levét megcukrozták, s a gyerekekkel megitatták. A főtt kukoricát tálba öntötték, mindenki szedett a tányérjába, s kanállal ették. A kantában ledugaszolva főtt kukorica sokkal puhább és finomabb volt, mint a fazékban főtt. Egyesek mákkal meghintették és megcukrozták. Tavasszal inkább a pattogatott kukorica volt a csemege. Pircsi kukoricából pattogatták. Egy fél liter kukoricát rostába tettek, lángos tűzre tartották és rövid idő múlva kipattogott.

 

XIII. Étrend

Nem minden családnál volt szokás heti étrendet készíteni. Általában csak a jobbmódú helyeken volt kötött étrend.

Téli időszak:

Hétfő:         Szárazbableves kolbásszal.  A kolbászt a levesből kivették és tormaszósszal fogyasztották.

Kedd:         Grízgaluskaleves, vagy krumplileves disznóhússal. A sülthús savanyúsággal, a főtthús kompóttal, vagy szósszal.

Szerda:       Tejes tarhonyaleves, száraztészta túróval, mákkal vagy dióval, ritkábban szilvalekvárral vagy krumplival.

Csütörtök:    Savanyúkáposzta-leves, disznólapockával.

Péntek:       Köménymagleves, tojással habarva. Zsírbasült tészta: tyúkláb, esetleg lekváros kifli, néhány dúckalács.

Szombat: Túros lepény, kőttes és tepszibe sült. Mákos-, vagy diós-, esetleg lekváros-kifli, néhány dúckalács.

Vasárnap: Disznóhúsleves, disznópaprikás, savanyú töltött-paprikával, vagy eltett savanyú almával. Ha nem vágtak disznót: tyúkhúsleves, hosszúra vágott vagy csörgemetélt tésztával, kirántott tyúkhús. A vékonyabb húsból paprikás, uborkasalátával. A sülthúshoz kompót.

Reggeli:       forralt tej, töpörtő, sülttök.

Vacsora:      maradék disznóhús befőttel.

Farsang első heti étrendje:

A Pusztán a katolikus családok még most is tartják a farsang hagyományos étrendjét. Jobban tartják a hagyományt, mint a többi felekezet.

Farsangvasárnap:

A húshagyókedd előtt való vasárnap a farsangvasárnap. Egyszerű ebédet főznek. Sietnek főzni, mert mennek farsangolni: a szomszédasszonyok egymáshoz mennek beszélgetni.

Húshagyókedd:

A katolikus családok feltétlenül tyúkot vágnak és fánkot sütnek. Legtöbb helyen fekete tyúkot vágnak. Régebben a fekete tyúk vérét fölvették, megszárították és az első kisjószágot arról itatták, hogy egészségesek legyenek. Töltötttyúkhús főzése volt az igazi. Utána elmosták a zsíros edényeket, s azt a böjtben nem is használták, hogy az étel ne legyen zsíros. A böjtös-edényékbe főztek.

Hamvazószerda:

Templomba mentek és hamvazkodtak. Száraztésztát főztek mákkal. A széléből tejeslevest készítettek.

Kövércsütörtök:

A hordóskáposztát fölcsavarták, káposztát szedtek, majd tepsibe terítették, a csontos disznóállát bevagdosták és a káposztára tették. Bedugták a kemencébe ahol a hús megsült és a káposzta megpirult. A zsírját leöntötték. Az állát eldarabolták, a szeleteket szétnyitották és káposztával megették.

Péntek:   Megkezdődött a böjt és húsvétig tartott, kedden és pénteken böjtöltek. A péntek szigorúbb böjt volt.

Nyári időszak:

Hétfő:   Keménytarhonya kolbásszal. Ritkán a szombati tésztának a maradéka.

Kedd:  Ha vasárnap nem volt csirke, akkor csirkehúsleves, vagdalt tésztával, kirántott csirke, vastag karikára vágott sült krumplival. Gyümölcs. Ha vasárnap csirke volt, akkor: zöldségleves, rakottkrumpli, főtt tojással. Gyümölcs.

Szerda: Rántott leves, vagy tejestarhonyaleves. Gyümölcs. Vagy száraztészta túróval, tejföllel, mákkal, vagy lekvárral, ritkábban krumplival.

Csütörtök: Táskaleves, bödönös disznóhús törtkrumplival, vagy kompóttal.

Pénteken: Zöldbableves tökleves. Tyúkláb vagy csörge, esetleg fánk.

Szombat: Mint télen.

Vasárnap: Mint télen, de disznóhús nélkül.

Reggeli: Nyers tej, kenyér-szalonna, zöldpaprikával.

Vacsora: Kenyér-szalonna zöldpaprikával, vagy kovászos uborkával és túró.

 

 

Öltözködés

 

I. Férfiviselet

1. A gyermek viselete iskoláskorig

A fiúk öltözködésére nem fordítottak nagy gondot. De a legszegényebbek sem engedték meg, hogy a gyerekükről azt mondják: „Ojan rongyos, hogy még a segge is kiláccik!" A tanyások is rendesen öltöztették a gyermekeiket. Sőt, sok esetben a gazda egyszerűbben járatta fiát. Még iskolába nem jártak, nem fektettek súlyt a gyerekek ruházatára, sokszor a nagyobb fiú kinőtt ruháját vetették a kisebbik nyakába.

Általában 3—4 éves korig hosszú ingben jártak. Az inget pöndölnek is hívták. A hosszú ingű, de már nagyobbacska gyereket „pöndölösnek" csúfolták. (Tulajdonképpen a pöndöl női ruhadarabb volt. A nők a derékig érő ingre húzták a gyolcsból vagy vászonból készült pöndölt, amely voltaképp ráncos alsószoknya volt.) Legtöbb hosszú ing tarka anyagból készült, mert a fehéret a kisgyerekek hamar bepiszkolták. De fehér vászonból vagy gyolcsból is készítették, sőt olcsó sárga vászonból is készült, de az később kifehéredett. Az ing fél lábszárig ért, alul bő, felül szűk volt. Fölül bújtak bele, mert a mellén kivágás volt, s azt gombókkal látták el. A kivágás alsó végére egy szalagot varrattak, hogy ne hasadjon tovább. A fölálló kis gallérra egy gombot varrtak. A nyári ing vékonyabb anyagból készült és rövidebb is volt. A kisgyerek ingét felkötötték. A pöcse kilátszott és így nem vizelte le az ingét. Kora tavasztól késő őszig hosszú ingben szaladgáltak a gyerekek a tanya körül. Ha reggel hűvös volt, akkor a fal tövébe kuporottak, ahová odasütött a nap. Télire pargetból készült az ing. A zsebkendőt az egyik gomblyukba kötötték. Abban az ingben is aludtak, mert sokszor csak egyváltás ingjük volt. Legtöbb esetben az anya varrta kézzel. A hét utolján már szutykos volt az ing alja, mert a dűlő porával jól megszórták egymást. Néhol kis mejjes kik-kötínyt adtak az ing fölé, s így az ing tisztább maradt. Általában szombaton váltottak tisztát, de nyáron hamar piszkolódott és ha az anya már nem állhatta, másikat adott rá. A nyaka és az eleje volt a legszutykosabb.

Nyáron a kisgyerekek a szomszédba ingben is átmentek. Télen gyerekekkel nemigen szomszédiatok, a meleg házban „raboskodtak". Nem vitték őket piacra sem, sőt még lakodalomba sem. Ha mégis rossz időben a szomszédba mentek, a fiúk fejét kislányosan bekötötték. A hosszú inget mosás után kimangorolták, összehajtották és a ruháskaszniba vagy a sifon aljába tették. Ha a gyerek nem nyűtte el az inget, eltették és a következő gyerek belenőtt.

Jó időben a kisgyerekek mezítláb jártak. A hűvösebb időben csoszába csoszogtak reggeltől estig. Ha valahová mentek, tiszta csoszát húztak a lábára. Posztóból varrták, vagy a boltban vették. Térdig érő strimflit (harisnyát) hordtak, s madzaggal kötötték meg a térdük alatt. Jó időben hajdonfűt jártak. Az apa ollóval kopaszra nyírta a fiát, jó gerezdes volt, de elnőtte. Néhol az öregatya vágta le, vagy az anya nyírta körül. „Né kapkodd a fejed!" — mondták, pedig az életlen olló húzta. Télen a kisgyereknek féketö volt a fején. A főkötő kétrészes volt, az áll alatt kötötték meg. A nagyobbacska gyereknek kissipkát vettek, annak a külseje kötött, a bélése parget volt. Ha sapkára nem telt, akkor a fiúnak is bekötötték a fejét az anyja fejkendőjével, ha olyan volt az idő.

Télire a 3—4 éves fiúk is pargetszoknyát kaptak, amelyet ubbonynak hívtak. Legtöbbször piros vagy kék színű volt, amelyen apró minták voltak, mert azon nem látszott úgy a piszok. A szoknya egybeszabott és korcos volt. Az öltözetet hosszú harisnya és könnyű, fekete cipő egészítette ki. A gyerekek a jó meleg szobában csak hosszú ingben voltak, még ubbonyt sem adtak rájuk, nehogy kimenjenek az udvarra.

Mikor a fiú 3—4 éves elmúlt, kisgatyát kapott, és jó időben ingben-gatyában járt. Az ing vászonból vagy gyolcsból készült. Általában fehér volt, ritkábban kék anyagból varrták. Nagyon örültek ennek: „Neköm kík ingöm van!" — dicsekedtek velük. A derékig érő ing derekát a gatyába gyűrték, belül hordták. Az ingnek nyaka, az ujjának pedig kézelője volt. A gatya nem volt olyan bő, mint a felnőtteké, egyszélből készült, korcos, madzagos gatya volt. A gatyamadzagot legtöbbször az anya fonta fonálból. A gyerekek a gatyamadzag csokorra, bokorra kötését igyekeztek megtanulni, mert csak akkor kaptak gatyát, ha már meg tudták kötni. Tóth Sándor 5 éves volt, amikor megkapta az első kisgatyát. A madzagot csokorra kötötte és a csokrot a korcon belül dugta. A tréfás szomszéd megkérdezte: „Hol van a gatyamadzagod? Talán csak nem dugtad a korcon belül?" „De igen!" — felelt a gyermek. A szomszéd így folytatta: „Akkor a pöcsöd fölakasztja magát rá!" A gyerek elhitte, s a gatyamadzagot kívül tette. Nem mindig kellett a gatyamadzagot megoldani: felrántották a gatya szárát és elvégezték a dolgukat. Ingben-gatyában aludtak. A gatyát nem szedték ráncba, a kisgyerekeknek jó volt úgy is. Néhol még az alját sem szegték be. De sok helyen az alját még ki is rojtozták. Ha esett az eső, akkor az ügyesebb gyerek mindkét szárán egy-egy csomót kötött. „Közsd föl a gatyaszárat!" mondták ilyenkor. Ezt is meg kellett tanulni. Ha felkötötte, rövidebb lett, de így nem lett a gatya szára csajhos. Nem volt az ingen zseb, ezért a zsebkendőt egy gombhoz vagy a gomblyukba kötötték. Sok gyereknek nem is volt zsebkendője, s a ruhájuk ujjába törölték az orrukat, a kabát ujja ki is fényesedett.

A Pusztán néhány juhászcsalád is élt. A juhászgyerekeknek már 4—5 éves korukban bőgatyájuk volt, amely fehér gyolcsból készült. Hétköznap is „gyócsgatyába" jártak, csak nem mosták annyiszor, mint az ünneplőt, ezért nem volt hófehér. Az ünneplő gatyájuk rojtos volt. Vasárnap piros mellényt kaptak, amelyen rézgombok fityegtek, de pitykés is akadt. A sapkájuk mellett darutoll lengedezett. Hétköznap mezítláb voltak, de vasárnap mindig fekete csizmában jártak.

Akkor már kezes-lábas (kezes-lábas bugyi) is járt a gyereknek, ha hidegebb volt. A 85 éves Dani András emlékezete szerint mosóanyag volt, nem kötött (abban az időben csak a felnőttek undercukkja volt kötött, no meg a harisnyájuk). Viszont a szintén nagyidős — 77 éves — Galli Bálint szerint a gyerekek kezes-lábasa kötött, testhez simuló, hosszú kezű és lábú ruhadarabb volt. Az ujja és a lába vége szűkebb volt. Hátul végig gombolósra készült. A szobában játszadozó gyerekre sokszor nem is adtak más ruhát. Hátul a nyitott, gombolatlan sliccen sokszor kicsüngött a „franciazsebkendő", az ing alja. Mondták is neki: „Hé, kilóg a franciazsebkendőd!" Ujj Istvánné úgy tudja, hogy erről a kötött hátulgombolósról vettek mintát és szövetből megvarrták. Ez aztán olyan ünneplőforma ruha lett. A kezes-lábas bugyiból általában csak egy volt. Este kimosták, éjszaka megszáradt a kemencén. Ünnepnap is ebben jártak, legfeljebb akkor mindig tisztát kaptak.

Jó időben mezítláb vagy bocskorba szaladgáltak. A bocskort rossz csizmaszárból készíttette a suszter, vagy a piacon vették. Nem sokan vergődtek (vesződtek) vele, pedig könnyű csinálni. Szétbontották a csizmát és a bélést kivették. Megmérték a gyerek lábát és egy kicsit nagyobbra hagyták. Kiszabták a felső részét és körül összevarrták szurkos fonállal. A gyerek nem győzte elnyűni. Olyan volt a talpa, mint az üveg. A tarló kihordta és síkos lett. Az öregatya mondta: „Taposs bele a tehinszarba, mingyá nem léssz ojan síkos!" A száraz nyarak alkalmával nagyon síkos volt a gyöp. Ha lekopott a bocskor talpáról a tehénszar, naponta többször is beletaposott a gyerek a ganéba, ott csiszáta (dörgölte). Megkérgesedett a talpa, erősebb lett. A gyerekek szerettek bocskorban járni. A bocskorszíjhoz szalonnabürkét kötöttek, azért kísérte olyan hűségesen a kutya. A gyerek a szalonna bőrével az ostort kente. A felnőttek nem jártak bocskorban, csak az öreg Herczegh János a Barackosi-dűlőben. Amikor az idő feljavult, bocskorban járt, míg be nem hidegedett, még abban is szántott.

Vasárnap és télen a 4—5 éves gyerekek nadrágot húztak. Az ilyen korú fiúkat már nad-rágolták. A nadrág bokáig ért, mert alatta volt a hosszú gatya. Az egyik gyereknek rézcsatos nadrágszíja volt, a másiknak húzentróglija. A pantallóhoz kabát is járt, mellényük azonban nem volt. Rosszabb időben a kiskabátot is felvették. Béléses, zsebes kabát volt. Télen felkerült rájuk a rövid nagykabát. A módosabbak kabátján prém is volt. Egyesek jobban szerették, ha a gallér nem volt pörémes, mert ha a hó ráesett, elolvadt és a szőr lucskos lett. A ruhák a fogason lógtak. Ha meleg volt, akkor a fogasra kerültek, ha hideg idő járta, akkor lekerültek onnan. Télen báránybőr sapka volt a fejükön, vagy süveg szabású sapkát hordtak: a felső része böjhös (bolyhos) volt, alatta báránybőr béléssel. A fülüket is belehúzták.

Télen a bocskort, bakancsot már a kiscsizma váltotta fel. Hej, de nagy boldogság is volt az! Jobban megörültek neki, mint a kalapnak, pedig az is nagy öröm volt. A kalapot a Palicz nénitől, vagy az Oláh kalapostól vették Orosházán. A gyereket megtanították a kapca feltekerésére és a csizma felhúzására. Míg meg nem tanulta a gatyaszár csavarását és a kapca tekerését, addig a nénje vagy anyja rossz csizmáját kapta csak el. Igyekezett is megtanulni, mert csak úgy kapott új csizmát. A kiscsizma kétlábas volt, vagyis mindegy volt, hogy melyik csizmát melyik lábra húzta. Ha reggel felhúzta, csak este vetette le. Kicsit megrázta a lábát, s már lent is volt, mert elég bőre szabták. A féllábast már nehezebb lehúzni. A kétlábas csizmánál a fej felső részét egybeszabták a szár aljával, a szár hátulját pedig a kéreggel. Talpig varrott volt. Olcsóbb volt, mint a féllábas, de gyereknek sárba jó volt. Az igazi csizma a féllábas csizma volt, de ilyen kevés akadt. A többségnek oldalt varott, kétlábas csizmája volt. A kétlábas csizmát időnként cserélték, mert különben elferdült. Nem minden csizmára üttettek patkót. Bármennyire is örültek a csizmának, mihelyt lehetett, kora tavasszal mezítláb jártak. „Idésanyám, levethetem a csizmát?—kérdezték unos-untalan a gyerekek. Tarlón is úgy jártak. Ha a tarló a lábuk ujját kikezdte, édesanyjuk langyos vízben megmosta és birkafaggyúval bekente. „Majd möggyógyul fijam, röggelre!" Másutt: „Lefekvés előtt pisild le, reggelre méggyógyul!"

A szegényebb helyen a kisebb fiúnak nem volt külön ünneplőruhája. Ha valahova mentek, akkor tisztáztak, tiszta ruhát adtak rájuk. Kisebb helyen csak váltó ruhájuk volt, szombaton tisztálkodtak. Minden szombaton fürödtek és tisztát kaptak. A kisebb gyerek a teknőben mosdott. Az anyja mondta: „Tarcsd ide a fejed!" S már hajtotta is a teknő fölé a fejét a gyerek. Ha makrancoskodott, előkerült a kostökzacskó, és a sallangjával kikapott. Tiszta ruhát hetenként többször is váltottak, de attól is függött, hogyan piszkolták be magukat. Sokan olyanok voltak, mint a küldöttördögök.

2. Az iskolás gyermek viselete

Az iskolás gyerekek ruházkodására már nagyobb gondot fordítottak. Mire iskolába mentek, mindent elkészítettek, még a téli gúnyát is. Szemmiháj után mentek fel az iskolába' Nadrágba-kabátba jártak, gatyában nem jártak, ha jó is volt az idő. De az a néhány juhászgyerek még az iskolába is — ha az idő engedte — bőgatyában járt. Ősszel, amíg jó idő maradt, s tavasszal, amint lehetett, a gyerekek nagy része mezítláb, mesztéláb járt iskolába. Erősen várták a Szent György napját, s még ha egy kicsit hideg is volt, mezítláb mentek iskolába. Sokszor az iskolába lábbeliben mentek el, de ha meleg volt, a csizmát lerúgták, összekötötték és a vállukon vitték haza. Késő ősztől kora tavaszig csizmában jártak. Még a lányoknak is csizmájuk volt, mert sokszor féllábszárig érő sárban jártak.

A Pusztán a gyerekek jó időben mezítláb jártak. A fiúk-lányok egyformán nem húztak jó időben lábbelit. Ilyenkor még a kislányok is mezítláb mentek be a közeli faluba, csak a tarlóba húztak fel valamit, de oda se mindegyik. A mezítláb járás azonban nem volt teljesen általános, mert Ujj Istvánná szerint — noha a sokgyerekes tanyás család gyerekei még télen is kiszaladtak mezítláb — a jobbmódú család gyermekei cipőben jártak. Azok általában nyáron is lábbeliben jártak, mert göröngyös volt a föld, sok volt a tüske. Szerinte csak addig jártak a gyerekek mezítláb, míg az újdonság volt. Csizmadia Imrénét 1926-ban a nagyapja nem engedte, hogy mezítláb őrizze a disznókat, libákat a gyöpön, mert sok akácfa volt körül. Ezért akármilyen rossz lábbelit, de húzni kellett. Az igazsághoz közel járunk, ha elfogadjuk, hogy a gyerekek többsége minden bizonnyal jó időben mezítláb járt, ezt erősíti még Pap Lukács János visszaemlékezése. „Szent Györgytől Mindenszentekig minden pusztai gyerek mezítláb járt, mer mégvastagodott a talpa. Ősszel, amikor hideg volt, a pásztor-gyerekek alig várták, hogy a tehén ganézzon, mert a "meleg tehénszarba beleátak."

A csizmához csizmanadrág, a cipőhöz pantalló járt. A csizmanadrág különféle színben készült, a bélése parget volt. Alul szűkebbre szabták, az alján kivágással, hasítékkal, hogy könnyebben felhúzhassák. A csizmanadrág ellenzős, s a pantalló gombos volt. A nadrág szárán oldalt zsinór futott végig. A két zseb elöl volt, s felette vitézkötés díszlett. Volt olyan csizmanadrág is, amelyen csak jobboldalt volt zseb. A nadrág korcába szíjat húztak, a nadrágszíjon rézcsat, ritkábban vascsat volt. A gatya lábszára oldalt hasított volt. Mikor a nadrágot felhúzták, körülcsapták az alját és ráhúzták a nadrágot. A kabátnak két oldal-zsebje és ritkábban egy belső zsebje is volt.

A ruhához lajbi is tartozott. Abban különbözött a mellénytől, hogy hátul nem volt rajta csat, nem lehetett a bőségét szabályozni. Csontgombokat varrtak rá egysorjában. Dani András lajbiján kis pakfon-gombok voltak. Fehér fémből készültek és mindig fényesek voltak. Bélelt volt két oldalzsebbel. Amikor melegebb idők jártak, a kabátot levetették és a lajbi maradt rajtuk. Ha nagyon melegre fordult az idő, akkor még a nadrág is lekerült, de akkor az orosháziak kötőt kötöttek elejbiik. A kötőt a nyakukba akasztották és hátul a derekán lévő pertliket összekötötték. A nagyobb gyerek maga is megkötötte. A kötő kék alapszínű volt, apró virágokkal telehintve. A vásárhelyiek vagy egyáltalán nem. vagy csak nagyon ritkán kötöttek maguk elé kötőt.

Egyeseknek nem volt télikabátjuk, hanem amikor az idő arra fordult, a lajbi alá under-cukkot vettek, amely gyári portéka volt. A kék színű szövetanyag külseje bolyhos volt. Ujjas volt, dereka pedig egyenes szabású. A derekát belekötötték a nadrágba. A legtöbb gyerekre télen télikabát került. Megoszlanak a vélemények, hogy az iskolás gyerekek nagykabátja rövid vagy hosszú volt-e. Igen jellemző Csizmadia Imréné véleménye: „Egyiké rövid, a másika hosszú volt, kinek mijenre tellett" de mindjárt hozzáfűzte: Legtöbb hosszú volt, addig melegített, ameddig ért. Sokak szerint már csak azért is hosszú volt a télikabát, hogy ne „nyőjje" ki olyan hamar. Samu Sándor szerint a hosszúban a gyerekek nem tudtak úgy csúszkálni, ezért soknak csak „inig" ért a kabátja. Gallérján csak nagy ritkán volt prém, de néha még az ujja „högyin" is volt. Ha köhögött a gyerek, az anyja használt fejkendőjét kötötték a nyakába. A juhászgyerekeknek báránybőr bekecsük volt, hosszú ujjakkal.

A kiscsizma ebben a korban is kétlábas, oldalvarott volt. Leginkább borjúbőrből csinálták, de készült lóbőrből is. Kivétel nélkül fekete csizmát hordtak. A sarkantyúját a levetéskor a küszöbbe akasztották, vagy az asztal lábába, vagy a kutyába (csizmahúzó fakutyába), így könnyebb volt lehúzni. A csizma orrára 1 cm széles rézlemezt szegeltek, hogy ne kopjon, így nem fogta a sarat, mikor kosztratta (koptatta). A rézlemezt a talp fölé, a talp tetejére szegelték és rásimult az orra. Sok gyereknek volt ilyen. 1895-ig, 1896-ig volt divat, azután elmaradt. Kapcát csavartak a lábfejre; amikor az iskolából hazamentek, a csizmát nem vetették le.

Mikor a fiú iskolába járt, kalap, sapka került a fejére, amelyet a piacon vettek. Megmérték otthon a gyerek fejét, a színét a ruha színéhez passzították. Szürke, kávészín volt a legtöbb. Nyáron divatos zöld kalapot hordtak. Néhány krajcárért valami tollféle díszt, fá-cánbögyöt, túzoktollat, vagy disznósörtét vettek rá, bádogdíszt is tűztek egynémelyikre. Könnyű kalapok voltak. Tavasszal vették és ősszel már el is lehetett hajítani. Télen posztóból készült kúpalakú sapkát hordtak, a belsejét meleg ruhával bélelték ki, vagy báránybőr sapkát viseltek, melyet beütve használtak. Hajukat továbbra is rövidre nyírták. Kevés gyereknek volt kesztyűje, például Olasz Ernőnek sohasem volt. Akinek volt, sokszor az is elhagyta. Amikor az iskolába indultak, meleg pogácsát, krumplit tettek a nagykabát zsebébe. Az apák rossz időben összeszedték az iskolásokat a környékükön és kocsival, szánkóval vitték az iskolába.

Az iskolás korú gyerekeknek kivétel nélkül volt ünneplő ruhájuk. Az ünneplő ruhát hétköznap nem volt szabad felvenni. Az iskolába járót is sok helyen levetették, amikor hazaérkeztek. Az édesanya vászontarisznyát varrt a gyereknek, s abban vitte az iskolás gyerek a könyveit és az uzsonnát. Nyakbaakasztós volt, lehajtóját egy gombbal gombolták. Még zseb is volt rajta az élelmiszernek, mert reggel 6—7 órakor elindultak és csak este 4—5 órára érkeztek haza. A táskát az egyik oldalukon viselték.

3. Az iskolát elhagyó fiúk és a legények viselete

Hétköznap tarka, vasárnap fehér ingben jártak, melyet nyakkendő nélkül viseltek. Az ún. úriparasztok keménygallért hordtak csokornyakkendővel.

A suttyó legények az első világháborúig bokáig érő, de nem ráncos gatyában jártak. Ha esett az eső, felsodorták a szárát, térden felül. Amikor nadrágot húztak, a szárán egy sodrást csináltak. A szűk gatya az első világháború után jött divatba, s katonagatyának, komisznak, tréfásan tehénhágógatyának hívták. Az orosháziak félkötinyt hordtak a gatya előtt, amelyet nagy melegben sem tettek le.

Ősszel és télen csizmát hordtak csizmanadrággal. A csizmanadrág priccses volt. A szép priccs térden felül indult ki és fokozatosan szélesedett egészen a csípőig. Amelyik hirtelen kanyarodott ki és aztán sokáig egyenesen haladt, azt nem szerették a Pusztán, az ilyen nadrágot a szénási legények viselték. Ha az ünneplő nadrág priccse nem volt takaros, akkor elviselték. A sonkanadrág slicce gombos volt, de hétköznap ellenzős nadrágot viseltek. A sliccet eltakaró ellenző fel- és lehajtós volt. Az ellenző korcába húzták a nadrágszíjat. A nadrágkivágásori elöl csak egy gomb volt, amelyre az ellenzőt gombolták. A hétköznapi s az ünneplő nadrágon is volt sujtás, vitézkötés.

A legényeknek mándlijuk is volt, melyet kismándlinak, lajbinak is hívták. Ujjatlan volt, egy sor gombbal. Mindig rajtuk volt. Ha volt a legénynek órája, a lajbizsebben hordta, a lánca a gomblyukba volt bekapcsolva. Jó időben nem húztak a mándlira kabátot. Ha hűvösebb volt, vagy valahova mentek, akkor került a mándlira a kabát, télen pedig arra a nagy-kabát. A télikabát félcombig, combközépig ért és szép passzos volt. Az orosháziaké rövidebb derekú és sötétebb színű volt, legtöbbnek prémes volt a gallérja. Olasz Ernő szerint a pusztai emberek a hétköznapi ruhájukat Orosházán vették. Ha viszont ünneplő ruhát csináltattak, akkor Vásárhelyre mentek szabóhoz. Vásárhelyen — úgymond — takarosabb ruhát csináltak, mint Orosházán. Az öreg Molnár Ferenc is „högyös" (rátarti) ember volt, ruháját mindig Vásárhelyen készíttette.

Ujj Istvánné emlékezik, hogy a felnőttek a századfordulón hagyták el a kétlábas csizmát. Nagyon szegény volt az, akinek nem futotta egylábasra. A gyerekek, de még inkább az öregek és a béresek hordtak még néhány évig kétlábast, de az 1905—1906-os években nagyobbrészt ők is elhagyták. Ekkor már a kisbéresek is kikötötték, hogy nekik féllábas csizma kell. Csizmadia Imre is megerősíti ezt. Az első világháború előtti években és a világháború alatt a csizmadiamester mindig megkérdezte, ha „mondvacsinált" (rendelt) csizmát akartak készítetni, hogy féllábas kell-e, vagy kétlábas. A piacon a sátorban külön helye volt az egyiknek, s külön a másiknak. Az 1920-as években szorította ki teljesen a féllábas a kétlábast. Ámbár az 1851-ben született Hódi Ferenc még 1930-ban is ünnepkor az esküvői kékposztó ruháját húzta fel, s ahhoz az oldalvarrottas (kétlábas) csizmát, mert a kékposztóhoz az illett.

Hétköznap zsírosbőr csizmát, ünneplőre bokszcsizmát hordtak. Az ünneplő feltétlenül féllábas volt. A Pusztán csak fekete színű csizma volt a divat. Olasz Ernő legénykorában harmonikaszárú csizmát készíttetett Bors János csizmadiamesterrel 16 forintért. Fekete bokszbőrből készült és félszárig ráncos volt. Birkanyakúnak is nevezték, ugyanis a német birkák ráncos nyakúak voltak. A szára el nem nyűtt. Könnyen felment, igaz, hogy térdig felment felhúzáskor a szára, de azután vissza is igazodott. Szép, de drága csizma volt. Olyan nem minden legénynek volt, ezért a lányoknak nagyon tetszett.

A legények nyáron szalmakalapot vagy színes, könnyű kalapot hordtak. A kalapról is meg lehetett ismerni a vásárhelyi és az orosházi legényt. A vásárhelyiek kis szélű kerek kalapban jártak, a tetejét be lehetett ütni. A szalagja a kalap anyagából készült. Az orosházi kalap nagy szélű volt. Kosara magasabb volt, mint a vásárhelyié, vékony és keskeny szalaggal. Télen báránybőrből készült hegyes sapkát hordtak és a tetejét beütötték.

A legények már fésülték a hajukat. A többség oldalra fésülte, mert nem mindenkinek állt jól a fölfelé fésült haj. A legények bajuszt növesztettek. Akinek nem akart nőni, az bajusznövesztőt vett. A kalendáriumban hirdették, hogy a hajdúsági bajuszpedrő (Debrecen) a legjobb. A legények azt hitték, ha azzal kenik meg az orruk alját, hamarabb kinő a bajuszuk. A bajuszt felfelé pödörték és minden reggel felkötötték. Bajuszpedrővel kipödörték, kiskefével felkefélték és azután tették rá a bajuszkötőt. 10—15 percig fent volt, közben a ház körül jártak-keltek a bajuszkötővel. Amikor levették, a bajusz úgy maradt egész nap. Szakállt a fiatalok nem hordtak, minden legény maga borotválkozott. Háziszappant használtak hozzá. Általában szombaton borotválkoztak, de ha valahova mentek, akkor is borotválkoztak.

Legtöbb legény dohányzott. A századfordulóig csak pipáltak, a cigarettát nem ismerték. A legény büszke volt rá, ha csutorás pipája volt. Az ilyennek az ébenfa szár végén csutorás szívókája volt. Szaruból esztergálták. Vele szabályozták a szár görbeségét. Egy szál gyufát gyújtottak, a csutorát fölé tartották és meghajlították. Volt: görbe szárú, félgörbe szárú és egyenes szárú, kinek milyen tetszett. Hacsak lehetett, magyar dohányt szívtak. Ők vágták fel. Aki nem pipált, a századforduló után cigarettázott, legtöbb tekerte a cigarettát. A vágott dohányt bőrdózniba tartották. Csukott állapotban olyan volt, mint egy pogácsa, nem volt rajta zár. A fedele egymásra boruló bőrcsipkékből, fülekből állt. Ha a legutolsó csipkét megfogták és megemelték, akkor kinyílt. A dohánytartó oldala egyenes és sima volt. Ha sorra lehajtogatták a füleket, becsukódott és ismét pogácsa alakot vett fel. Felfordíthatták, nem ömlött ki belőle a dohány. Nem száradt meg benne. A kabátzsebben tartották.

A Pusztán élő juhászok viselete elütött a parasztokétól. Hétköznap fehér gyolcsból készült bőgatyában jártak, amelynek az alja rojtos volt. Zsíros hamulében áztatták, mert nem fogta úgy a piszok. Ugyanis hónapokon keresztül kint voltak a Pusztán és nem mostak. Amikor zsírosat ettek, beletörölték a kezüket. Olyan fekete volt, mint a föld. Szaga is volt, de nem fújt át rajta a szél. Pitykés mellényt viseltek, ezüst és réz pitykékkel. Rosszabb időben a nyakukba szűrt kanyarintottak. Ha megázott, leállították a földre, megállt és megszáradt. A szűr fehér alapszínű volt, ki volt cifrázva. A régebbieknek nem volt ujja, de később ujjas szűrt is lehetett látni. Télen subában jártak, a hamuszínű fehér subát szerették. A fejükön báránybőr sapka volt. Az ünneplő kalap mellől el nem maradhatott a darutoll. Télen csizmanadrágot húztak és csizmát viseltek. A juhászok jó időben is csizmában jártak. A hétköznapi strapacsizma széles szájú volt, marhabőrből készült. Innepkor hófehér gatyába jártak, és a fekete mellényüket vették fel. Az ünneplő csizma kerek szárú, gavar csizma volt, amely a lábhoz simult. A parasztok irigyelték is őket.

4. Az idősebb emberek viselete

Az idősebb emberek kora tavasztól késő őszig ingben, bőgatyában jártak. Különösen az öreg emberek ragaszkodtak a bőujjú inghez és a bőgatyához. Az ing alacsony, illetve keskeny gallérját két pertlivel kötötték össze, de volt olyan ing is, amelynek a nyaka egy gombbal gombolódott. A mellrésze sima volt. A dereka hosszú, újja borjúszáju volt. Az ünneplő ing ujját kartűbe tűre szettek. Az ujja fölsejét lerakták és attól kezdve bővült a szája felé. Az ing derekát a korcokon belül tették. Amikor kabátot vettek rá, az ujja végét körülcsavarták és úgy húzták fel. Ha meleg volt, felgyűrték az ing ujját.

A bőgatyát lenvászonból, sifonból, később gyolcsból készítették. Az ünneplő gatya sokszor azsúrozott, rojtos volt. Fekete Sándor csak gyerekkorában látott rojtos gatyát. Egyszer látta is, hogy azsúrozták, rojtozták. Már akkor is csak az idősebbeknek volt rojtos gatyája. Tóth Sándor vásárhelyi származású ember javakorabeli volt, amikor felesége rojtozta a gályáját. A feleségének apró gyerekei voltak, nem ment ki a földre dolgozni és ráért gatyát rojtozni. Leült a kisszékre a. konyhaajtó elé, vagy a köszöbre ült és ott csinálgatta. Az aljától másfél ujjnyira a vízszintes szálakat kihúzta. A szabadon lévő függőleges szálak tövében az anyag színén egy keskeny hajtást csinált (forhamedlinek, zájmedlinek hívták), s azt fehér cérnával apró öltésekkel levarrta. Felette egy ujjnyi szélességben ismét kihúzta a vízszintes szálakat. A függőleges szálak közül hármat-négyet összefogott és alul-fölül elvarrta, így rácsos lett. Nagy dolog volt az, mert csak egy egyik szára 3 szél volt (egy szél: amilyen széles volt a vászon). Az ilyen gatyát hatszéles gatyának mondták. A vászonból készített gatyát könnyebb volt rojtolni. Később gyolcsból készítették a bőgatyát, azt már ne-nehezebb volt kirojtozni. A hatszél gatyát talpig beráncolták. A négy szélből készített gatyát nem lehetett talpig ráncolni, hanem csak fölül ráncolták. Mosás után beszáradáskor mángolták, majd lespriccelték vízzel, s a nagyasztalon az asszony ujjával beráncolta, s ráncolás közben szedte össze. Egy lepedővel letakarta, s a kemencéből kivett forró kenyeret rátette, s ott hagyta kihűlni. A forró kenyértől a nedves gatya gőzt vetett, s azután megállt a ránc, egész héten nem nyúlt ki. Amikor a kenyér kihűlt, a gatyát madzaggal összekötötték és a sublótfiókba tették.

A gatya készítésével kapcsolatban gyűjtésünk során egy érdekes mondás gyökerére bukkantunk. A komámasszony megkérte Zsuzsi nénit, aki jó gatyát tudott szabni, hogy az ő urának is szabjon egyet. Amint szabta a komaasszony, folyton biztatta: „Csak ülepét komámasszony! Csak ülepét komámasszony!" Lett is akkora ülep, hogy a szerencsétlen embernek majdnem a térdét verte. Sokáig emlegették.

A bőgatyán nem volt slicc. Vizeléskor felkapták az egyik szárát, székeléskor pedig hátul felgyűrték korcig és lekuporogtak. Csatakos időben felhúzták a gatyaszárat és csomót kötöttek rá. Ha nagyon meleg volt, akkor megfogták a gatya szárát, s felhúzták a korcába. Rojtos gatyában nem lehetett a tarlón mászkálni, mert felszedte a bojtorjánt. Mikor hideg volt, a bőgatyára csizmanadrágot húztak. Felcsavarták a szárát és ráhúzták a nadrágot. Sárközi Ferenc emlékszik arra, hogy gyerekkorában az öreg Halustyik télen-nyáron bőgatyában járt, de nagy hidegben a gatya alá nadrágot húzott. A bőgatya elé az orosháziak mindig kötőt kötöttek.

A bőgatya az 1905-ös években maradt el, s mire az első világháború megkezdődött, végképp kiment a divatból. Az idősebbek közül azonban még a világháború alatt is hordtak bőgatyát. Csizmadia Imre 1917-ben Görbeszikpartról még bőgatyában, felmajerkötőbe és papucsban ment be a közeli Orosházára.

A katonaságnál megszokták a szűk gatyát, a komiszgatyát, s háború után is abban jártak, de csizmát húztak rá, s kötínyt kötöttek elébük. A bőgatya néhány év alatt teljesen kiszorult a használatból, s csak néhány öreg gazda ünnepkor vette fel a hófehér bőgatyáját,

Közismert, hogy a bőgatyás parasztokat egyesek lenézték, a nadrágban járókat többre tartották. Ez a szemlélet akkor is uralkodott, amikor a viselet változáson ment keresztül, s fonák helyzetet teremtett, amikor az egyik paraszt bőgatyát hordott, s a másik már nadrágban járt. Erre világít Fekete Sándor közlése. Csepregi Ferenc bőgatyában, János bátyja pedig nadrágban ment Komlósra cselédet fogadni. A családnál így kínálták őket: „Tessék János, egyék ken d Ferenc!" A nadrágban járót „tessék", és a gatyában járót „egyék kend" szó illette.

Miután a Pusztán lakó kétféle lakosság megkülönböztetésének egyik csalhatatlan jele a férfikötő, azért részletesebben foglalkozunk vele. Az első világháború végéig az orosházi asszony mejjes, a férfi pedig félkötőt hordott, melyet felmájerföstőből készítettek. Kötőben jártak hétköznap, vasárnap: az asszonyok kék alapon apró fehér virágmintás és a férfiak kék alapon apró sárga virágmintás kötőben. Az első világháború után — amikor a bőgatya rohamosan kiment a divatból — a férfiak mejjes kötőt kezdtek hordani.

Amikor a fiúgyerek 5—6 éves korában kis bőgatyát kapott, akkor kötőt is kapott elejbe. Amikor nadrágot húzott, akkor is sokszor elébe kötötték a félkötőt. A legény is, az idősebb ember is bőgatyát hordott félkötővel az első világháború végéig. Az "első világháború után elmaradt a felmajerfestő, s divatba jött az egyszínű mejjes kötő, a bőgatya helyett pedig a szűkgatya. Ez elé is kötőt kötöttek. Ha olyan volt az idő, nadrágot húztak rá, de a kötő maradt el. Ha a tanyáról „begyüttek" a városba lakni, a városban is használták. A kútra, boltba abban mentek. „Hát már a piacra nem, az már más!" — mondták. Ha bementek a városba, akkor nadrágot húztak, másik kalapot tettek fel. A vásárhelyi ember nem hordott kötőt, le is nézte érte az orosházi embereket.

A melleskötő készítése: 80 X 100 cm-es anyag két sarkát ívesen kikanyarították, s ahol nem volt ép szél, beszegték. A felső részére kantárt, s a derekára egy-egy megkötőt varrtak. Jobb oldalára egy zsebet is tettek, a dohánynak, gyufának. Az aljára két zájmedlit varrtak, dísznek. Dani András így foglalta össze a kötő hasznát: „Sok piszkot mégfog. A kötőt köny-nyebb kimosni, mint a nadrágot. Hosszabb ideig tart a nadrág, ha előtte kötő van. Azután: megmossa az ember a kezét, ott a kötő, abba türüli meg. Manapság is kötőbe dolgozik az orosházi ember, csak este teszi lé, amikor lefekszik!"

A mellény a legnagyobb melegben is rajtuk volt. A parasztokén egysoros, a juhászokén kétsoros pitykével. Mégpedig a parasztokén réz, a juhászokén ezüst pityke sorakozott. A mellény zsebében a bukszát és a taplóstarisznyát, abban pedig a taplót és a csiholót tartották. A tarisznyát bőrből vagy ruhából készítették és bekötve tartották. A mellényzsebben volt még a bagóspapír is. Sokan bagóztak. (A vásárhelyi ember: bagojozott). A bagós ember, amikor a pipáját elszívta, a bagót a markába verte, mutatóujjával összetömködte és két ujjával bevágta. A szája valamelyik oldalára betette és szopogatta: Amit nem vágott be, azt papírba tette és a mellényzsebben helyezte el. Mennél mocskosabb, érettebb volt a bagó, annál jobb volt. Mennél szutyorább volt, annál jobban szerették. Nagyokat köpködtek tőle. Az asszonyok nem szerették a bagós embereket. Némely ember szégyellte, hogy bagózott. Egész nap elbagóztak. Mikor le akartak feküdni, bevágtak egy adagot, de vigyázni kellett, nehogy a torkukra szaladjon. Reggel evés után elszívták a pipa dohányt, s azután ismét bagózni kezdtek.

Sárközi Ferenc vitatja azt, hogy a mellényt vagy mándlit a nagy melegben is állandóan hordták. Az igaz, hogy a tűzszerszámos zacskó a mellény zsebében volt, de szerinte levetve is a munkahelyen mindig kézközeiben volt a lajbi. A sok ismerőse közül csak Gombkötő István kapált és aratott lajbiban. A lajbi hátrészét az izzadságtól a salétrom kiverte.

A lajbi vagy más néven kismándli gazdamutató volt. Az öreg gazda nem szerette, ha a tanya körül máson is lajbi volt, különösen csépléskor, mert akkor nem tudták a munkások, hogy ki a gazda.

A bőgatyás emberek legnagyobbrészt csizmában jártak még nyáron is, különösen, ha mentek valahova. Hétköznap zsírosbőrből készült kétlábas csizmában jártak. A féllábas, újabb divatú csizmákat kutyanyakú csizmának mondták és eleinte idegenkedtek tőle. Attól tartottak, hogy a feje elfeslik. A fekete mellényhez fekete kalap járt. Nyáron zsíros, használt kalapban jártak. Az ünneplő kalap kisebb kosarú, kerek tetejű, keskeny szélű, ún. dinnyekalap volt. Voltak, akik jó időben beütött tetejű kalapot viseltek.

Télen kivétel nélkül huszárzsinóros, paszományos ellenzős nadrágot és kiskabátot húztak. A nadrág ellenzőjéhez dugták a zsebkendőjüket. A kiskabátra a rövid derekú bekecs került, amely birkabőrből készült és kötésig ért. A rövid derekú bekecset szerették, ha lehajoltak benne, kilátszott hátul a gatyakorc. Télen sokan derékig érő fekete nagykabátot hordtak, de lehetett látni hosszabbat is. A többség a hosszabb aljút szerette. Télen fekete báránybőr sapkát viseltek, a hegyét beütötték.

A századfordulón az öreg emberek többsége körszakállt viselt. Voltak, akik csak a pofaszakállt hagyták meg, ismét voltak, akik egyáltalán nem borotválkoztak. Olasz Ernő gyerekkorában még látott hosszú hajú embert is, akinek a haja kilógott a kalapból, de nem volt befonva. A századforduló után szakállt már az öregek sem viseltek. Bajuszt viseltek és az arcot borotválták. Bajuszpedrőt használtak, egyesek kikötötték a bajuszukat. Pipáltak, nagyobb ünnepkor, lakodalomkor pedig szivaroztak.

A fehér suba olcsóbb, a fekete drágább, s rangosabb volt. Egy fekete suba árán két fehéret adtak. Herczegh Mihály vásárhelyi tanár (aki a csomorkányi iskolában is tanított) Cserepes környékén (a békéssámsoni határban), nem messze Barackostól úgy találta, hogy egyes családoknál a fekete suba csak a gazdát illette meg, az ilyen helyen az asszonynak fehér subája volt. A módosabbak bodorsubát viseltek, melyet 6—7 darab hullámos, tekergős birkából készítették. Legtöbb parasztnak sima subája volt. A 3—4 hónapos bárányokat nem vették az elanyjuktól: „Na ezekből suba lesz!" — és levágták. A kocsin téli időben nagy subát viseltek. A századfordulón kevés kis subát még lehetett látni, mely térdig érő volt és gazdagon hímzett. Nagy részét fekete báránybőrből készítették, bőrét sárgára festették. A kis subát kocsin is és szomszédolni is használták. A subának nem ártott az eső, de csak akkor, ha szőrével kifele viselték. Plenter Béla közlése alapján tudjuk, ha elázott a suba, a földre terítették ázott felével lefele, s a föld kiszívta belőle a nedvességet, s a földön megszikkadt. Egy kicsit nyirkos volt még, amikor felvették, de a szögön megszáradt és a bőre puha maradt. Ha eső után a szögön száradt, „tökhajú" lett, repedt és azután kezelhették puhítóval, nem ért semmit. Egyesek az ázott subát a ló hátára vetették, de a ló teste gőzt vetett, a gőz pedig halála a subának.

A szűrt télen is hordták, a subát kímélték vele. A szűrnek nem ártott az eső, nem adta keresztül a vizet. Este, hűvös reggel a tanya körül is használták, de legtöbbször a kocsin viselték suba helyett. Azonban kemény hidegben a subát vették elő.

Botot mindig vittek magukkal: ha a városba mentek, görbe botot vittek, a Pusztán egyenes meggy- vagy somfabotot használtak. Ha a szomszédba mentek, akkor is a kezükbe vették. Egyesek a bot végébe szeget ütöttek, a nagy és hamis kutyák ellen használták. Azt tartották, hogy még menni is könnyebb bottal, mint anélkül. Előfordult, hogy a botot otthon hagyták, vagy a vonaton, vagy a városban felejtették.

A férfiak viseletén meg lehetett látni, ki a vásárhelyi, ki az orosházi, ki a paraszt és ki a juhász.

 

II. Női viselet

1. A kislányok viselete

A pólyából kikerült kislány egyenes derekú, nyakán pertlivel összehúzott ruhácskát kapott. Bokáig ért, hogy ne fázzon a lába szára. Hosszúujjas volt. Kapcsot, gombot nem varrtak rá. A pertli magából (a ruha anyagából) volt és masnira kötötték. „A hosszúruhás kislány olyan »tojhos« volt." A kislányok ruháját rokojának hívták. „Be né piszkod a rokojádat, mer kikapsz!" — mondták a kislánynak. A rokolya nagyon finom anyagból készült bő, a cipőhegyig érő ünnepi női viselet volt. A kislány ruhácskája legtöbbször piros színű volt, apró fehér virágokkal, s így, ha a tanyától távolabb ment, hamarabb „möglelték." (Az orosházi ember mégtanujja, megtalájja amit keres, a vásárhelyi mögleli.) A gúnárok haragudtak a piros színre, s az 5—6 éves gúnár könnyen „lefogta" (útját állta) a kislányt és belecsípett a hajába. Fejes Márton szomszédságában lakó Kersmayerék nyivászta kislányát (sovány volt az istenadta, s még az anyja is így mondta: te kis nyivászta) is „lefogta" és sírva ment be: „Jaj néköm, mögtojózott a guncsi!" A gúnár az egészen kicsi, gyámoltalan gyerekre haragudott, úgyszintén a kanpulyka és a 2—3 éves kakas is. Végső soron azonban nem annyira a ruha színe számított, legfeljebb a piros színt hamarabb észrevették. Az iskolás gyerekek, sőt Pap Lukács János nagyobbacska fiai is féltek a gúnártól, mert beléjük csimpajzkodott. A gúnár a szárnyával nagyot üt, amely fájdalmasabb még a csípésnél is.

A kislányok ruha alatt inget viseltek, amelyet sárga vászonból varrtak. Ez volt a legolcsóbb és könnyen lehetett mosni. A hosszú ing egybeszabott volt. Oldalt szabták, hogy az alja egy kissé bővüljön. A nyakat elől-hátul kerekre szabták. Ujjatlan volt. Általában az ingnek két széles összevarrott válla volt, úgy bújtak bele, de olyan inget is viseltek, amelynek a válla gombolós volt. Legtöbb ing sima, de némelyik elejét zajmedlivel díszítették. Az inget pöndölnek is hívták, noha a pusztaiak tudták, hogy a pöndöl a nagyobb lányok és az asszonyok alsó ruhadarabja.

A kötővel kapcsolatban megoszlanak a vélemények. Fejes Mártonné szerint kötő nélkül nem volt kislány, viszont Kokovai Józsefné úgy emlékszik, hogy a kislánynak nem varrattak kötőt, csak akkor kapott, amikor iskolába felment. Kokovainé negyedmagával nőtt fel, a nagyobb testvérei mind lányok voltak, határozottan emlékszik arra, hogy azok is csak iskolás korukban kaptak kötőt. „Ácsingtunk érte!" — mert a nagyobbaknak már volt kötőjük. A lányoknak nyakbaakasztós kötőjük volt, amely kis virágos kartonból készült. Az elején saját anyagából varrt nyakló volt, amelybe belebújtak. A derekára kétfelől pertlit varrtak és hátul összekötötték. A nyaklóhoz kötötték a zsebkendőt, amelyet sokszor egy mosott rongyból varrtak. Kersmayeréknál még ócska gatyaszárból is készítettek zsebkendőt, mert 13 gyerekük volt. A zsebkendő általában fehér volt, de a kisgyerekek hamar összemaszatolták. Ha a kötő piszkos volt, cserélték. Jó időben mindjárt szutykos lett.

Meleg időben mezítláb járt a lány, még a tarlón is. Aki nem szokta meg, sírdogálva ment a liba után, mert a szamártüske nagyon szúrós volt. Régebben a tarlón nagyon sok volt belőle. Rossz időben és télen a kicsi lánynak nem volt szabad kimenni a szobából, a kuckóban játszott. A nagyobbacska lánynak vastag ruhából mamuszt varrtak, elhasznált tirimfliből pedig harisnyát készítettek. A nagyobb lánynak az őszi vásárban télire bakancsot vettek. Néha fordítottbőrűt kapott, mert azt tartották, hogy az erősebb. A lábbelinél általában a bőr sima fele, a bőr színe volt kívül. Ez azonban könnyen beveszi a vizet és repedezik. Ezért ha erős lábbelit akartak készíteni, akkor kifordították a bőrt, ugyanis a bőrnek ez a fele nem veszi be a vizet. Ilyen esetben a bőrnek a bolyhos fonákja volt kívül. A cipő két oldalán kiálló kampókba fűzték, illetve aggatták a zsinórt vagy a pertlit, azután körültekerték a szárán és csokorra kötötték. Csak megrántották és kioldódott. Vagy a fűző egyik végére csomót kötöttek és így csak egy ágát aggatták a ringlikbe. A legfelső ringlinél masnira kötötték. A masninak egy ága volt, míg a csokornak, bokornak kettő. A lányoknak is akkora bakancsot vettek, hogy legalább két télen elég legyen. Tavasszal édeszsírral bekenték és a kamrában a gerendára felakasztották.

Már a 2—3 éves kislány haját három fürtből egy ágba fonták. Az anya hátrafelé, simára fésülte a kislány haját. Az ujjával nagyjából három egyforma tincsre bontotta, s három ágból fonta össze, a végét egy cérnával összekötötte, s szalagot kötött rá. Sokszor egy rongyból szakajtottak egy keskeny sávot, s azt kötötték rá. Az volt a fontos, hogy piros legyen. Sokszor nemzetiszínű pántlikát fontak bele. A két szélső ághoz fogták a szalagot és a pántlikát csokorra kötötték. A tükörben is meg-megnézték magukat. Ha leültek, a hajfonat mindig előre, bal oldalra került. A kislánynak általában csak ruhaanyagból volt keszkenője, kendője. Ha az anyag jól hasadt (az apja inge derekából vagy hátuljából négysarkost hasítottak), akkor úgy maradt, nem szegték be. Egy kicsit rojtos lett. Ha találtak könnyű, olcsó anyagot, kiszabták és fejkendőt készítettek belőle. Ezt azonban már kézzel szépen apróra beszegték. A bolti kendő kartonból, delinből és szövetből készült, a télieknek rojtos volt a széle. Elöl az áll alatt két csomóra kötötték. Ha nagyon hideg volt, két kendőt összefogtak és úgy kötötték a fejére, gyakran az alsó kendő vékonyabb volt. Nyáron a kislány szalmakalapot kapott, keskeny színes szalaggal.

Télire a 3—4 éves kislány pargetruhát kapott. Kabátja legtöbb helyen még az anyjának sem volt. Hidegben a pargetruha fölé az anyja puha fejkendőjét kötötték a nyakába: a mellén keresztbe tették, a hóna alatt átvették. A kendő két sarkára vékony rongyot erősítettek és azzal megkötötték. A szobában is felkötötték a kendőt, ha hideg volt. A Sallai lányokon (a Fecskési-dűlőben lévő Mészáros-tanyán voltak tanyások) még nyáron, hűvösebb időben is rajtuk volt a kendő, mert gyengén táplálkoztak és gyengén ruházkodtak. Nem voltak sokan, de a szülők élhetetlenek voltak. Ha télen valahova kocsival, vagy szánkóval mentek és a kislányt is magukkal vitték, akkor az asszony a subába fogta a kislányt. Ölébe ültette és a subával betakarta. Az anyja át is karolta mindkét kezével, s még ő is melegítette. A subából az orra sem látszott ki, pedig szeretett volna kinézni, különösen, ha havas volt a föld és sütött a nap. Ilyenkor sok baj volt vele. Akit jobban öltöztettek, a fejére jó meleg kendőt kötöttek, annak kint volt a feje a subából.

Az 5—6 éves kislányokat a kispöndöl még kísérte, de a ruhájuk már tarkabarka lett. Elől-hátul kötőt kapott. Nyáron karton, télen parget volt a kötő anyaga, s apró színes virágok borították. Csak a két oldalát kötötték meg, a két vállát nem kellett, mert égybeszabott volt. A két zseb mutatta az elejét. Az elején a nyaka mélyebben volt kivágva, mint hátul. Az alja a saját anyagából körül fodros volt. Néha még a zsebre is tettek egy keskeny fodrot, de nehéz volt szépen vasalni. A kislány különösen eleinte illegette-billegette magát benne. Amikor már trimflit (harisnyát) hordott, a ruhája és a kötője is rövidebb lett. A bóti harisnyához bőrcipő járt, mert már sokat jártak kint, még rossz időben is. Az ilyen korú lányoknak általában csak két mosó- és egy ünneplő ruhájuk volt. Az ünneplő ruhát már sokan varratták, de a hétköznaplót ők varrták, eltanulták egymástól. Sok asszony nagyon szépen tudott kézzel varrni. Sokan télen varrták meg a nyári ruhát is, mert akkor ráértek. Ha piszkos volt, este kimosták és reggelre megszáradt a kemence tetején. Míg iskolába nem járt a lány, alig fordítottak valamivel többet az öltözködésére, mint a fiúkéra.

Iskola előtt néhány hónappal a lányt már készítették az iskolába. Az iskolás lánnyal már többet törődtek. Ha az édesanya nem tudott varrni, akkor már varrattak. Minden családnak volt ismerős varrója a városba és oda vitték. Ott ahol több lány volt, az idősebbek kinyőtték a ruhájukat és a fiatalabb viselte el. Így volt ez Tóth Istvánéknál Pósahalmon a Kápolna-dűlőben, ahol Teréz, a legkisebb lány, a nővérei ruháját kapta el. Hárman voltak előtte, ezért csak 18 éves korában kapott új ruhát. Szép ruhái voltak a nővéreinek, ő pedig nagylány korában szeretett varrni és megalakította. Még a tánciskolát is abban járta ki. Bár csak 1 kishold szőlőjük és 3—4 hold szántóföldjük volt, tudtak volna új ruhát is venni, de sajnálták elhajítani a jó anyagot.

Az iskolás kort elérő kislány már rendes inget kapott, amely fehér vászonból készült: vállon gombolós, egyenes derekú ruhadarab volt. A vállait legtöbbször a nagymama kicak-kozta. Valamivel rövidebb volt, mint a felsőruha. A kislányoknak mindig patyolatfehér volt az ingük. Az ing után sorrendben a kezeslábas bugyi, s a kis alsószoknya következett. Az alsószoknya korcos volt és baloldalt egy gombbal gombolódott. Miután a kislánynak nem volt még széles csípője, a korcán két pánt volt, amelyet hátulról előre vetettek és elöl egy-egy gombbal a korcához gomboltak. Sokan a rózsaszínt szerették, mások a kéket. A világoskéket azért szerették, mert ha fakult is, tiszta szín maradt. Viszont ha a rózsaszín fakult, úgy nézett ki, mintha nem szépen mosták volna ki. Télen jó vastag zsinórpargetból készült. A színe aprókockás volt, a visszája (a vásárhelyieknél: fonákja) pedig fehér és bolyhos. Sokan télen alsószoknya helyett alsóruhát hordtak, amelyet alsórokojának is hívtak. Az alsóruha egybeszabott, kis beleszabott ujjú, kerek kivágott nyakú és egyenes szabású volt. A felsőruhánál 5—6 cm-rel rövidebb volt, s az is zsinórpargetból készült. Ingben és alsóruhában aludtak.

A felsőruha már ízlés és anyagi tehetség szerint változott. Az első világháború előtt kezdtek már divatozni. Ekkor jött divatba a nagyon erős miskócikarton. Nagy, több színű virág vagy szőlőfürtök borították. A kislánynak az anyja már divatlapból is választhatott, de sokszor a varrónőre bízta: „Maj tuggya maga!" Túróért, csirkéért, galambért, pénzért varrtak. Az egyik ruha gallérja körül fodros volt, a másikon elöl szép gomb, a harmadik mellét zájmedli díszítette. A vizsgaruha alul porturos, bordűrös volt, a szoknyát bordűrös anyagból szabták. Ez az anyag 80 cm széles francia delén volt, amelynek egyik szélében bordűr volt, vagyis más színnel mintát szőttek bele. A szoknya vagy húzott vagy hólos volt.

A hól bővítette a ruhát. Kétféle hól volt: sima tetejű és szembefordított. A sima hól gyakoribb volt és (a sima hól) már deréktől kezdődött. A hói két oldalánál dupla volt az anyag. A hó-lokat csípőben egy arasznyi hosszan letűzték és vizes ruhával jól levasalták. A szembehói tulajdonképpen a sima hól fordítottja volt. A szembefordított hól nagyon szép volt, amikor kinyílt. A ruhán oldalt általában 2—2 hól volt. A vizsgaruha felső része odaszabott (testhezálló) volt. A derekára öv került és a hosszú ujja mandzsettás volt. A mandzsetta, a gallér, valamint a szoknya alja is bordűrös anyagból készült.

Az iskolás lány már rendes vállaskötőt kapott, olyant mint a felnőtteknek volt. Körül az aljáról el nem maradhatott a fodor. Kartonból készült. A melle keskenyebb volt, mint az alsó része, s a két végén egy-egy széles vállpánttal, melyet hátul kétoldalt egy-egy gombbal begomboltak. A kötőt derékban masnira kötötték. Egy vagy két zseb volt rajta. Az öltözetet harisnya és hosszú szárú cipő egészítette ki.

Télire az őszi vásáron nagykabátot és fityulát vettek. A kabát világos színű volt. A nyakán, gyakran az ujja végén egy kis prémmel. A fityulát féketőnek is mondták. A fityula zacskószerű sapka volt, amit a fejükre húztak. Piros vagy bordó színű volt, vattával bélelt és klottal borított a belseje. Az ilyennek 5 cm széles bodra volt saját anyagából és fekete keskeny zsinórral virágokat rajzoltak rá. Megkötőjét az áll alatt bokorra kötötték. Nem fáztak benne.

Amikor a kislány felment az iskolába, rendszerint a nagymama a levetett csikos roko-jájából tarisznyát varrt és ebben hordta a gyerek a könyvét és a palatáblát. Amikor az iskolából hazament, levetette a ruháját, s a hétköznapit vette fel. Ekkor már három, négy viselőruhája és egy ünneplő ruhája volt. A lányokat sem ruházták „vastagon".

2. A tánciskolás lányok és a nagylányok viselete

Amikor 12 éves korban a lány kimaradt az iskolából, kölök lánynak, süldőlánynak is nevezték. „Nagy kölöklányuk van!" — mondták. De a szülő így sohasem hívta a lányát, hanem: „Nagylányom van már!" vagy: „Eladósorba van a lányom!" Az iskolából kimaradt lány egy-két évig otthon maradt, nem járatták tánciskolába, azért, hogy ne legyen olyan hamar nagylány. Általában egy télen otthon volt és a következő télen ment tánciskolába. A Pusztán olvasókörökben volt a tánciskola. Egy időben Urbán Rózsi és az öreg Salamon járt ki. Egész héten kint voltak, hol az egyik szülő, hol a másik hívta meg. A tánciskolába már nagyon szépen öltöztették a lányt. Egészen a férjhezmeneteléig tartott az öltöztetése, mert a tánciskola után bálba járt. Ahol egy családban több lány volt, a legkisebb addig nem járhatott bálba, míg nővérei férjhez nem mentek. A tánciskolát kijárhatta, de nem bálozhatott.

Vállon gombolós inget hordtak, amely éppen hogy nem látszott ki a ruhája alól. Az ing már kissé szűkebb, s a válla keskeny volt. Az ing elejét, vállát és alját kihímezték, vagy csipkét horgoltak rá.

Ekkor feltétlenül bugyit kapott a lány. Már a századforduló vége felé majdnem minden nagylánynak a bugyija nyitott volt, de nyáron nem mindegyik használta. Fehér vászonból varrták. Nyitott volt és a két szárát a korc fogta össze. Két ujjnyi széles pertlit húztak a kor-cába, s amikor összekötötték, a két szár széle egy darabon eltakarta egymást. A hosszú csipkés szárát pántlikával kötötték meg térden fölül. Télen színes parget bugyit hordtak, szárait kicakkozták. 1908 körül jött divatba a sérágjás-bugyi, a legombolós csukott bugyi. Fehér sifonból, a téli pedig zsinórpargetból készült. Ezt nem járta át a szél. Szabott volt és saját anyagából készült az öv, mely két gombra járt. Az ülepet egy-egy gomb gombolta az övhöz. Ha szükség volt rá, kétoldalt a gombokat kigombolták és lelettyent a hátulja. A hosszú szára aljára széles csipkét horgoltak. 4—5 bugyija is volt egy nagylánynak. Piros színű is volt, amelyet a kritikus napokon viselt. A csukott bugyi az első világháború után a nagylányoknál általánossá vált, a kislányoknak pedig még sokáig nyitott bugyijuk volt. S. S.-né 1924-ben esküdött, de ő még nyitott bugyit hordott. 1930-ban a nagyobb lányok kivétel nélkül csukott bugyit viseltek. Az inget és a bugyit mindig keményítették és vasalták, csak úgy suhogott, amikor fordult benne a lány.

Az ingre pruszlik került (melltartó helyett), amely a derekáig ért. Fehér vászonból készült és szorosan a testhez simult. Elöl öt gombbal látták el. Régebben az ünnepi pruszlikban elöl 3—3 és hátul pedig 2 halcsont volt. Némelyiket elöl is, hátul is kettő merevítette. Kikeményítették. Minden lánynak volt fűzője, midere, amelyet a pruszlikra vett fel. A kövér és a nagy mellű lányoknak feltétlenül volt. A mellett fenntartotta és a csípőt összeszorította. A fehér és rózsaszínű pruszlikon nagyon szépen állt az odaszabott ruha. Körös-körül halcsont volt a két anyag közé varrva. Hátul fűzős volt, lapos pertlivel fűzték össze. „Eggyünk a másunkét fűszte!" Mielőtt felvették, hátul már összefűzték, de nem húzták és nem kötötték meg. Elöl nyitott volt és kapcsokkal kapcsolták össze, azután húzták meg a zsinórt. „Na bírod-é még!" Húzzak még rajta?" Ekkor cihelődött, igazgatta magát. „Még egy kicsit lehet!" mondta. Amikor az ünneplő ruhát felvették, akkor vették fel a fűzőt, mert a ruha arra készült.

Az ing, a bugyi, a pruszlik és fűző tetejébe került a kombiné. Fehér sifonból, sokszor rózsaszín vagy világoskék krepdesin anyagból készült. Ha a nagylány midert (fűzőt) vett fel, akkor a kombiné karcsúsítottra készült. A válla széles volt és elől-hátul mélyen kivágott, belebújós volt. Később görögvállasnak is hívták. Oldala egyenes, alja bő volt, mert kétoldalt eresztettek bele, hogy bővebb legyen. A válla kívül-belül, az alja körös-körül húzott volt. Aki nem hímezte ki a kombinéját, az slingelést vett rá és a vállára, nyakára, aljára varrta. A módosabbnak deréktól lefele slingelt volt a kombinéjuk, sőt olykor az egész felületét slin-geléssel látták el. Ezt csak a bálba és a templomba hordták.

A nagylánynak régen csak kétrészes ruhája volt; amely blúzból és szoknyából állt. Az első világháború után jött divatba az égyrészés ruha, melyet princesznek, slafroknak hívtak. A blúzt nyáron selyemből, télen szövetből, bársonyból és puplinból készítették. A blúz mindig kívülajjas és bélelt volt. A blúz mellben bő, mindegyikbe halcsontot is varrtak. Az ujja puffos, a vállain magas puffal (kispárnával tömték ki a vállt). Ujjai mandzsettások és alul behúzottak voltak. A bálbajáró blúz aljára zájmedlit, s arra gyöngyöt varrtak. Amilyen színű volt a ruha, olyan színű volt a gyöngy. A gyöngyöket cakkban varrták a zájmedli szélére. Az ujjára csillagformában fényes pillangókat fűztek, este nagyon szépen ragyogott.

A szoknya derékban húzott és szabott volt, az alját bőre szabták. A szélén a ruha anyagából húzott fodor volt, sokszor kettő is egymás tetején. A bő szoknya majdnem bokáig ért. Mikor lépett a lány, ringott a szoknya. Drága anyagból készítették. Sok anyag egyszínű volt, de voltak mintásak is. Divatszínek: rózsaszín, sárga, barackvirágszín. Legtöbb szoknya tunikás volt. A tunikás szoknya nagyon divatos ünneplő ruha volt. Lüszter szövetből készültek. Két részből álltak: szoknyából és tunikából. A korcos szoknya nem volt nagyon bő, és fél lábszárig ért. A szoknya felső részét (amelyet a tunika eltakart) kitoldták olcsó vászonnal, hogy derékig érjen és korcot készítettek rá. A tunika tulajdonképpen meghosszabbított aljú blúz. Ugyanolyan anyagból készítették, mint a szoknya alsó részét, és blúz helyett használták. Vagy hosszú, vagy háromnegyedes hosszúságú bő ujjal. Anyagából készült széles szalaggal volt a tunika megkötve. Bal oldalon bokorra kötötték, a végei lefele csüngtek. A tunika általában két arasszal rövidebb, mint az alatta levő szoknya. A tunika alját mindig 3—4 ujjnyi széles hasonló színű gyári csipke szegte, legtöbbször fodrosra húzva. A tunika szélére gyakran fehér vagy acélszínű gyöngyöket varrtak nagy cakkokban. Régen az anyag mindkét széle bordűrös volt. A bordűr nem más, mint arasznyi széles, festett minta. Ezt a bordűrt a tunikás ruha szoknyarészén az anyagon hagyták, a tunikára pedig rávarrták (az anyag másik széléből vágták le), vagyis a szoknya alja és a tunika alja is bor dűrös volt. Az ilyen ruhát bordürös ruhának hívták. A báli ruhán a tunika fehér csipke volt, függetlenül a ruha anyagától és színétől.

Régen hosszú ideig divat volt a rokoja. Még ma is az idősebb asszonyok — így Fejes Mártonné is — amikor a kisebb-nagyobb lányok ruhájáról beszélnek, sokszor azokat is rokojának mondják. Pedig tudják, hogy a rokoja a felnőtt lányok viselete volt. A hétköznapi ruha mosóanyagból, az ünneplő ruha selyemből készült. A rokoja is kétrészes volt, mindkettő egy anyagból készült. A szoknya dereka húzott. Minél bővebb az alja, annál szebb. A bő szoknya hosszú volt, a cipőnek csak a hegye látszott ki. Az aljára 2—3 fodrot csináltak magából, vagyis anyagából. Derékban széles öv fogta össze, s nagy rézcsat volt rajta. A felöltő vagy más néven blúz testhezszabott volt, magas nyakkal, felálló gallérral, rajta gyakran csipkedísszel. Hosszú sonkaujjal, vállán puffal. Az ujja vége mandzsettás volt, azon csipkedísszel. A dereka halcsontokkal merevített. Az elejére zájmedliket varrtak, s színes, cifra üveggömbokkal gombolták. A blúz hátulja volt aztán a nagyon szép: a rokoja. A ruha anyagából egy megfelelő nagyságú négyzetet vágtak. Ezt kétszer kétrét hajtották. Ezután a sarkát ollóval kikanyarították, kivágták és a szabadon álló oldalt profilírozva kivágták. Egyszer hajtották ki. A két egymásra fekvő anyag belsejét kibélelték és a felső réteget egy kicsit maguk felé húzták. Tűre húzták, ráncba szedték és a rokoja felső részének a derekára varrták. Ez a fodros-bodros rokoja a lány két csípője között húzódott, s 4—5 ujjnyi széles volt. Amikor lépett a lány, minden lépésnél ringott.

A nagylányok olyan harisnyát kaptak, mint amilyen színű a ruhájuk volt. A tánciskolás nagylány oldalgombolós félcipőt hordott, mely bőrből és lagból készült. A divatosabbnak szürke volt az anyaga, lakkal beszegve, oldalt három gombbal. Gombolóval gombolták. Otthon a nagylányok is papucsban jártak. Hétköznap bőr- és ünnepnap bársonypapucs járta.

A hajukat kétágra fonták, körül koszorúba fektették és háromujjnyi bársonnyal bekötötték. A koszorút hajtűkkel körültüzdelték. A szalagot hátul két csomóra kötötték. A fejtetőn hosszú, félköríves csat fogta össze a koszorút. A csat nyelvét — amelynek a tetején csillogó kövek voltak — a hajkoszorú alá dugták és a nyelv átért a másik oldalra és összekapcsolták. Ahogy tánc közben fordult a lány, csakúgy ragyogott. Az eladó lányok az első világháború előtt leeresztett hajfonatot is viseltek. Három fürtből egy ágat fontak és a végébe színes selyemszalagot kötöttek. A menyasszony fehér szalagot kötött a hajába. Erről tudták, hogy menyasszony.

A nagylányok nyáron hajdonfővel jártak, de télen mindig bekötötték a fejüket. Ünnepnap világos színű, rózsás kendővel kötötték be, mégpedig az áll alatt. Hétköznap egyszerűbb kendőt hordtak. A módosabbja arany nyakláncot, arany fülbevalót, ritkábban arany karperecet is viselt. Egy időben nagy divat volt kígyófejes gyűrűt viselni. A kígyó fejében csillogó kő volt. Bal kezük középső ujjára húzták. A ridiküljük papírból készült („ki volt lagírozva"), benne: zsebkendő, kisfésű és kistükör volt. Nagykabátot is kaptak, mikor milyen volt a divat. Általában a női kabátok prémesek voltak. Az ujjak vége, a gallér és az alja körös-körül prémes volt. Az alján prém csak ritkaság volt. A nagylányoknak már több felsőruhájuk és több fehérneműjük volt. Télen készítették a stafírt, fehérneműt és ágyneműt, amelyet éveken keresztül gyűjtöttek, s ezt magával vitte a lány, ha férjhez ment.

3. A menyasszony és a fiatalasszonyok viselete

A lány a tánciskola után pár évig bálba járt: akkor már eladósorba volt. A 17—18 éves szemrevaló lány mind férjhez ment. Az öreglány nem ment a bálba, szégyellte, hogy pártában maradt. Aki leányfejjel megérte otthon a 24—25 évet, az már vénlánynak számított.

Már a tánciskolás lányoknak elkezdték beszerezni a stafért, a stafirungot. Ahol több lány volt, még hamarabb kezdték. A vásznat és a tollat gyűjtötték. A vásznat a vásárhelyi őszi (októberi) vásárban vették végszámra, mert ekkorra az aprójószágból sok pénzt árultak. Egy-egy végben 30—32 méter 80 centiméteres szélességű vászon volt. Ágyneműnek a sifon vásznat szerették a legjobban, mert az vékony és könnyű mosású volt. A jobbmódúak ágyneműnek fehér virágos damaszt vettek. A végeket a sublótfiába tették, s amikor a lány a tánciskolát kijárta, akkor kezdték el a huzatokat megvarrni. A tollat egy nagy zsidózsákba gyűjtötték, s a padlásra felakasztották. Sok helyen 7—8 zsák is csüngött. Mások olcsó sárgavászonból nagy tokokat varrtak, s abban gyűjtötték a tollat. Ágyba vetették és nyáron néhányszor kitették a napra. A stafírt legtöbb helyen úgy varratták meg, de az asszonyok, lányok hímezték ki. Sok helyen télen este 11 óra előtt nem feküdtek le. „Kialhattyátok még magatokat reggelig!" — mondták a szülők.

Pap Lukács Jánosné stafírja: 1 szobabútor: 2 sifon, 2 ágy, 1 asztal, 4 karszék, 1 almárium, 1 állófogas. A bútor tölgyfából készült, cseresznyefa betéttel. Ruhanemű: 8 ing, 12 bugyi, 12 kombiné, 2 kosztüm, 8 szövetruha, 9 selyemruha, 8 kartonruha, 12 kartonkötő, 4 konyhakötő, 2 tucat zsebkendő, 1 nagykendő, 1 berlinerkendő, 3 nagykabát, 8 pár harisnya, 6 pár cipő és 3 pár papucs. Ágynemű: 2 derékalj, 8 nagypárna, 2 kispárna, 2 paplan, 2 dunna, 1 fehér damaszthuzat, 1 fehér vászon csipkés huzat, 4 tarka huzat, 4 paplanhuzat, 8 lepedő és 2 szövet ágyterítő. (Minden nagyon tömött volt.) Továbbá: 1 asztalabrosz, 2 háziszőttes abrosz, 4 bolti abrosz, 4 konyhaabrosz, 4 damaszttörülköző, 8 kender háziszőttes törülköző, 6 konyharuha és 6 szakajtóruha. A kelengyét 16 éves korában kezdték gyűjteni, s 1925-ben ment férjhez 19 éves korában. Félárva volt, apja 49 kishold földön gazdálkodott.

Fejes Mártonná stafírja: 1 szobabútor. Ruhanemű: 18 ing, 10 bugyi, 18 kombiné, 2 kosztüm, selyemblúzzal, 4 selyemruha, 8 szövetruha, 4 kartonruha, 5 kartonkötő, 2 konyhakötő, 3 tucat zsebkendő, 1 ünneplő télikabát, 1 viselő télikabát, 1 pepitakockás nagykendő, 1 fekete berlinerkendő, 5 pár cipő, 2 pár papucs. Ágynemű: 2 derékalj, 8 párna, 2 kispárna, 1 paplan, 2 dunna. 2 damaszthuzat, 4 vászonhuzat, 4 csíkos huzat, 2 paplanhuzat, 12 lepedő, 2 ágyterítő, 1 szobai asztalterítő, 1 bolti abrosz, 1 háziszőttes abrosz, 1 konyhaabrosz, 24 törülköző, 6 konyharuha, 12 szalvéta. A kelengyét 16 éves korában kezdték gyűjteni, s 1918-ban ment férjhez 21 éves korában. Szülei akkor 70 kishold földön gazdálkodtak. Kevesebb földű gazda lányának stafírungja: Az első világháborúig csak a jobbmódú gazdák lányai kezdtek szobabútort kapni. A kisebb gazdák csak sublótot és ritkábban egy kasznit adtak. Fehérneműből általában 7—8 váltást kapott a lány. Ruhanemű: 4—5 öltöző ruha, 5 kötő, 12 zsebkendő, 1 nagykendő, 2 pár cipő és 1 pár papucs. Ágynemű: 1 derékalj, 4 párna, 1 kispárna, 1 dunna, 2 huzat, 4 lepedő és 1 mosható karton ágyterítő. Továbbá : 1 abrosz, 4 törülköző, 3—4 konyharuha, 3—4 szakajtóruha. A stafírt még idős korukban is pontosan számos tartják, Fejes Mártonné pedig beírta az öregbibliába.

Selyem jegykendője minden menyasszonynak volt, amit a vőlegénytől kaptak, a menyasz-szony pedig fehér selyeminget adott a vőlegénynek, s az abban esküdött. A jegykendőt esküvőkor a menyasszony a nyakába terítette és hátul megkötötte. Esküvő után vasámap és ünnepnap ebben ment a templomba. Amikor mint keresztanya a templomba ment, akkor is viselte.

Az esküvőiruhát csak az esküvő előtt való héten varrták. Fejes Mártonné édesanyja 1894-ben esküdött fehér selyemruhában, fátyol alatt, mirtuszkoszorúval a fején. Fehér kesztyű volt a kezén. A menyasszonyra fehér hímzett ing és fehér fodros szárú hímzett bugyi került. Fűző nélkül nem volt menyasszony. A fűzőre vette fel a fehér kombinát. A kombinát a melle felett lyukacsosra hímezték, ahova keskeny rózsaszínű szalagot fűztek. A felsőruha kétrészes volt. A szoknya fent szűk, alul bő volt, és a földig ért. A blúz magas nyakú, hosz-szú aljú volt, fehér selyem övvel. Legtöbbször kétoldalt 2—2 zajmedlit kapott. A zájmedlik közé 18—20 apró fehér rózsát varrtak. A ruha anyagából készítették. Néhol a kis rózsák helyett mirtusz volt. A szűk mandzsettán is díszlett egy-egy ilyen rózsa. A szűk, magas nyakon 2 zájmedli volt. Közéjük fehér színű gyöngyöket varrtak. Némelyiknek hátul uszálya volt s az egy méter hosszú uszályt két fehérruhás mirtuszkoszorús kislány vitte a kocsitól az oltárig. Rossz időben vagy télen, a menyasszony nekiöltözött. Berlinerkendőt tett a nyakára, elöl keresztbe tette és hátul csomóra kötötte. Nagy fekete subába ültek (a vásárhelyieknél a menyasszony és a vőlegény egy subában ült), de csak félig takaróztak be.

Az újasszonyra amikor fölkontyulták, fekete ruhát adtak, ezt főruhának hívták. Ha valahova abban ment, kérdezték: „Tán ewót a főruhád?" „Ebbizony!" — volt a válasz. A sta-firungban minden lány kapott egy fekete szövetruhát. Ez volt a főruha. Az esküvő után másnap abban ment el a templomba.

Ujj Istvánné közlése alapján bemutatjuk az ujasszony öltözetét a fölkontyuláskor a századforduló tájékán. A lakodalomban éjfélkor a menyasszony levetette a menyasszonyi ruhát, s a nyoszojóasszony és a nyoszojólány főkontyúták, vagyis az újasszonyi ruhát föladták rá (a velejáró alsóruhával együtt), s a haját kontyba fésülték. A nyoszolyóasszony a vőlegény rokona, a nyoszolyólány a menyasszony közeli rokona vagy barátnője volt.

Az újasszony ruhájának anyaga színjátszó taftselyem volt. A hosszú szoknya derékban testhez szabott, alul loknis volt. A szűk blúz ujja puffos, ujja végén elszűkített. Az ujja végén, a nyaknál és az elején gyöngyökkel kivarrott csipkefodorral. A blúzra fekete bársonyból készült, prémszegéllyel díszített, selyemmel bélelt pelerin vagy gallér került, s a csípőig, a felső széle a kontyáig ért. Télen prémmel volt szegve, nyáron pedig csipkefodorral díszített. Egy kis rejtett zsebe is volt a púderosdoboznak, vagy a parfümösüvegnek. A pelerint hozzávaló bársonyból készített máslis, gyöngyös fejrevaló és muff vagy más néven karmantyú egészítette ki. Az öltözékhez finom fekete félcipő, fekete bőrkesztyű tartozott. Az öltözetet egy kis garaboly egészítette ki.

A garabolyt finom vesszőből fonták. Díszműkészítő készítette. Amikor ki akarták nyitni, a két fülét lehajtották, s a teteje felnyílt. A belseje selyemmel bélelt: rajta zsebbel, ahol bukszát (pénztárcát) tartották. A kosárkát a mester sötét színűre pácolta, s az oldalára és a a tetejére 1 cm széles színes kaucsuk szalagot fűzött. Egy díszes csattal lehetett zárni. Piperedolgokat tartottak benne. Amikor templomba mentek, az énekeskönyvet is abba tették.

A fiatalasszony „hétköznapló" viselete:

A viselőruha elé a fiatalasszony feltétlenül mejjeskötőt kötött. A hétköznapi kartonruhát és a kötőt hetenként mosták. Ha szoptatós gyereke volt, akkor az ingét a két melle irányába kivágta és beszegte, úgy szoptatott. A családos asszony nem hordott pruszlikot. Erről is meg lehetett látni, hogy már nem menyecske. „Nem olyan takarosan áll a melle!" Általában úgy tudják, hogy addig menyecske a fiatalasszony, míg gyereke nincs.

Pap Lukács Jánosné szerint addig menyecske a menyecske, míg a napa (az anyósa) él. Még gyereke nincs, addig újasszony, de ha gyereke van, s az anyósa él: menyecske, mert van nála idősebb gazdaasszony is a családban. Ha az anyós bent élt a városban — Pap Lukácsné szerint — a Pusztán élő asszony menyecske, mert volt aki így szólította: „Menyem!"

Az öltözködéshez tartozik a haj ápolása is. A fejtetőt simára fésülték, s három fürtöt egy ágba fonták, azután kontyba tekerték, s 5—6 vas hajtűvel feltűzték. Leeresztett hajjal az asszony nem járhatott, meg is mondták volna a szemébe: „Te mán nem vagy lány, nem illik az mán neked!" A lányok is, de a fiatalasszonyok is kormizták, vagyis sütötték a hajukat. A kétágú (szélesebb) sütővassal a hajat kormizták, az egyágúval (a keskenyebbel) elöl a fufrut sütötték. Az égő lámpa üvegébe belecsüngették a hajsütővasat és egy kis ideig bent hagyták, majd egy papíron kipróbálták, hogy nem éget-e? Ha nem égetett, akkor a hajukba tették, és egy kis ideig ott tartották. Az egyágúra tekerték a hajat, majd kifésülték. Egyesek csak a rövid hajat kormizták. Csak vasárnap, ünnepnap sütötték a hajukat, és ha lakodalomba vagy bálba mentek. Fejkendő nélkül nem lehetett az asszony, akármilyen jó idő is volt.

Még a tanyában sem illett hajandonfővel járni. A fiatalasszony a fejére baboskendőt tett és hátul bokorra kötötte. Ha az ura nem haragudott érte, otthon ritkán hajdonfűt volt az asszony. „Ódd ki a fejed, ne fantyalízsd már be magad annyira!" mondta. Ha valahova ment, a fejére fejkeszkenőt (fejkendőt) tett és az álla alatt kötötte meg két csomóra. A fiatalasszony a tanyában strimflit (harisnyát) húzott és bőrpapucsban járt.

A tanyában rossz időben a fiatalasszony a jószág körül rossz göncökben járt, ha nagy sár volt, felhúzta az ura csizmáját. Piacra tiszta hétköznapi ruhában jártak, de mindig kötőt kötöttek maguk elé. Rossz időben felvették a bokáig érő nagykabátot, esőben pedig esőtartót (esernyőt) vittek. Nagy esernyőjük volt, ketten is megfértek alatta. Sötétkék színű volt, a szélén ujjnyi széles élénk színű csíkkal. Ha a szél fújt, akkor a kocsin a nehéz kockás nagykendőt, a nagykeszkenőt használták. Volt sok fiatalasszony, akinek nem is volt kabátja, csak kendője. A jobbmódúaknak volt ugyan már kabátjuk, de a kendő ott sem maradhatott el. A kisebbfajta nagykendőt azért szerették jobban, mint a nagykabátot, mert a mellüket, hátukat védte és könnyebb volt benne dolgozni. Minden asszonynak volt subája, amelyet az urától kapott. 7—8 birkából készült. A feketét azért szerették, mert ha az meg is ázott, nem látszott meg rajta. A férfiak subája nagyobb volt. Télen a suba nem maradt le a kocsiról. „Kenyeret, subát le né hagyd a kocsirul!" — mondták. Ha nem volt nagy hideg, akkor jó volt a berlinerkendő is a nyakba és derékig ültek a subában. A subát derékig felhúzták, s a nagykendő alsó, rojtos része kívül volt a subán. Nagy hidegben a berlinerkendőt a fejükre tették, a fejkendő fölé, majd a mellük előtt keresztbe tették s biztosítótűvél összetűzték. Majd a subát a nyak alatt összevetették és begombolták.

Az ünnepi viseletet „vasárnaplónak" is hívták. A városban délelőtt a templomba mentek. Még ha vasárnap reggelig lakodalmaztak is, de a templomba elmentek. Az időtől, évszaktól függött, hogy selyem- vagy szövetruhát vettek-e fel. Különösen a századforduló előtt, míg nem volt gyereke a fiatalasszonynak, nyáron jó időben menyasszonyi ruhában ment a templomba. Ha az újasszonynak gyereke született, megfestették — legtöbbször barnára — a rózsákat leszedték és ünneplő ruhaként használta. Ha ünneplőben volt a fiatalasszony és átment a szomszédba, akkor ünneplő kötőt kötött. Egygombos, panglis cipőben ünnepeltek.

4. A középkorú asszonyok viselete

A középkorú asszonyok alsóruhájának szabása olyan volt, mint a fiatalasszonyoké, csak nem slingelték ki. Ebben a korban nyárra vékonyabb, télen vastagabb alsószoknyát hordtak. A nyári alsószoknya kartonból készült és festőszoknyának hívták. A korca végére varrt gallantot hátul bokorra kötötték. Különböző színűek voltak, alul két zájmedlivel. Mind a viselő, mind az ünneplő felsőruha sötétebb színű. A ruhák egyszínűek voltak, legtöbbször dohányszínű, sötétszürke vagy fekete. A kötő is sötétebb színű lett, legtöbbször sötétszürke, kis fekete mintákkal. Kokovai Józsefné szerint régen a középkorú asszonyoknak olyan hosszú volt a ruhájuk, hogy a tarlón a bojtorjánt mind összeszedte. Az alját rojtosra készítették, mosáskor a bojtorján nagyon nehezen ment ki belőle. Mások kefezsinórt varrattak a ruha aljába, s abba meg a koldustetűk szerettek belekapaszkodni.

Fekete harisnyát, papucsot és cipőt hordtak. A 40 éves asszonyok közül voltak, akik szerettek volna rózsás papucsban járni, de az idős asszony nem állta meg szó nélkül: „Nem való az már néköd, úgy nézel ki, mint valami szöméj!" Erre aztán a papucsot odaajándékozta a lányának, vagy fiatalabb rokonának. Az öregek, öregasszonyok Vásárhelyen estefelé kiültek az utcára a ház elé a kispadra. Ha egy középkorú asszony piros papucsban ment el előttük, összedugták a fejüket és mondták: „Üsse mög a nehésség, látod ez is szöméj!"

A hajukat simára fésülték, egészen hátul kontyot raktak. A kontyot kis vas hajtűkkel tűzték meg. A ritkább hajat rövid hajfésűvel fogták össze. Fejes Mártonnénak fiatalkorában félkontya volt. Olyan dús haja volt, hogy két ágra fonta. A fonatokat a fül irányáig a fejre fektette, mintha a haját koszorúba rakta volna, de a fonat a fül iránt visszafordult, aláhajtotta, majd hajtűvel megtűzte. A félkoszorú, a félkonty dupla fonatból állt. Édesanyjának fiatalkora óta mindig magasított hajviselelete volt, mert élete végéig sűrű, nagy haja volt. Egyik fültől a másikig elválasztotta a haját és lefele fésülte. A nyeles fésűvel visszaveregette, s majd hátrahajtotta. Az előrefésült hajat amint visszahajtotta, két hajtűvel letűzte, lefogatta. Elöl magas, hurkaszerű volt. A haját két ágra fonta, egy-egy ág három fonatból állt. A nagy kontyot a feje tetején hordta. A fejüket mindig bekötötték sötétebb fejkendővel. Az alapszín szürke is lehetett, de a minta feltétlenül fekete volt.

Az idősebb asszonyoknak a kabátjuk térdig sem ért. Előfordult, hogy a nyakán ku-tyaprém volt, kutyafejjel. A szeme üveglikker (üveggolyó) volt. A karma is ott csüngött. A kabát ujján is volt prém. Csak ünnepnap vették fel. Hétköznap a kozsut húzták fel, amely báránybőrből készült. Derékban svájfolt, testhezszabott, félhosszú volt, a csípőig ért. Az ujjatlan, nyakatlan kozsu baloldalt a hónaljig gombolódott, de volt elölgombolós is. Az oldalnyílásnál és alul körül keskeny merinószőrmével szegték. Bőrgombokat varrtak rá és bőrből volt a gombolója is. Piacra is vitték. A kozsu tulajdonképpen birkabőr mellény. Ha nagyon hideg volt, a kozsura került a bekecs vagy a presnyák. Talán szokatlannak tűnik, hogy két szőrmés ruha került egymás fölé, pedig így volt, de nem is fáztak benne. A kozsu finom báránybőrből készült, míg a ködmön és a presnyák birkából. Ezért a bekecs és a presnyák gorombább volt, mint a kozsu. A bő bekecs és a presnyák alatt a kozsu elfért. A bekecs magyar birkából készült. Egyenes derekú, félhosszú volt. Ujjai hosszúak voltak. Elöl két sor gombbal, vitézkötéssel. Magasra gombolható nagy, merinóból készült gallérja volt, Ugyancsak merinóval vették körül az alját, elejét, sőt a kissé ferde két zsebjét is, Megfestették eper-fagombával sötétbarnára. Az út menti eperfák oldalán „kiforadások, kütymők" voltak. Eperfagombának hívták. A félöklömnyi forradásokat leszedték, vízben főzték és a kihűlt oldatot kefével a bekecsre kenték. Akárhogy megázott, sohasem kopott. Presnyák kevesebb volt a Pusztán. Egyenes derekű, oldalt gombolós, a far aljáig érő volt. A föliggombolós magas nyakú presnyáknak nem volt gallérja. Régebben sem zseb, sem szőrme nem volt kívül rajta. A festetlen bőr nagyon fogta a piszkot. Később a nyakán, a karöltőjén az ujja végén és az alján keskeny szőrmével díszítették.

5. Az öregasszonyok viselete

Az öregasszonyok félinget, pöndölt hordtak. A felső a féling, amelyet ingvállnak is hívtak. Egyenes derekú, a deréknál alig ért lejjebb. Dupla válla, s rövid ujja volt. A nyakát pertlivel húzták össze. Az alján kis nyilás volt, két gombbal. A félinghez tartozott a pöndöl, amely ugyanolyan anyagból készült, mint a féling. Korcos, alul bő, felül ráncos volt. Nem slingelték ki. Lomposabban öltözködtek, mint a fiatalabbak. Bővebb és hosszabb volt a ruhájuk. Csak fekete ruhában és kendőben jártak. A nap zöldre sütötte a fekete fejkeszkenőt. Harisnyájuk is csak fekete volt. Félkötőt hordtak, fekete alapon kis fehér, vagy szürke mintákkal, két nagy zsebbel. Férfizsebkendőt használtak, fehér alapon színes kockákkal, csíkokkal. Orrtürülő keszkenőnek hívták. Nyáron egypanglis, gombos cipőben és topánkának nevezett cúgos cipőben, télen fűzős posztócipőben jártak.

Legtöbb öregasszony még életében elkészítette azt a ruhát, amelyet rá kell adni, ha meghal. Fejes Mártonné édesanyja is — noha sohasem volt beteg — idősebb korában egy fekete selyemkendőbe összecsomagolta azokat a ruhákat, amelyben majd eltemetik. Pap Lukács Istvánné Nagypál Rozália 89 éves, s egy papírban szépen összecsomagolta azokat a ruhákat, amelyeket majd annak idején rá kell adni: 1 ing, 1 hálórékli, 1 pruszlik, 1 fekete selyem ruha, 1 fekete selyemkendő (amelybe asszonykorában bekötötték a fejét) és 1 pár fekete harisnya. A halott asszony öltözete: Hosszú fehér ing, fehér vászon alsószoknya, kétrészes fekete selyemruha. Ezt a ruhát idősebb korukban csináltatták, s nem használták. A halottas öltözetet a fekete selyemkendő áll alatt megkötve és fekete harisnya egészíti ki. A vallásos asszonyhoz az imakönyvet és az olvasót (ha katolikus volt) is a koporsóba tették. Ha lánykorában halt meg, akkor régebben menyasszonyruhában temették el. A fiatalasszony, ha hosszabb ideig volt beteg, kiválasztotta az egyik kedves ruháját és abban temették el. Ha rövid ideig volt beteg és váratlanul halt meg, akkor az ünneplő ruhájában temették.


Lábjegyzetek:

  1. Szabó Pál: Orosházi házikenyér. Orosháza, 1938. 7—15.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet