|
|
A vonaldíszes kultúra földművelő, állattenyésztő népe telepedett meg a Hanság északkeleti peremének kiemelkedő szárazulatain, a mocsárvidéket keletről lezáró, szelek által alakított, enyhe lejtésű dombhátakon.
A Kárpát-medencei neolitikum utolsó korszakához tartozó lengyeli kultúra vadászó, állattartó, földművelő népe élt agyagtapasztásos falú házaiban a mai Kaszás-dombon és környékén.
A rézkor és a középső bronzkor képviselője, a dunántúli mészbetétes edények kultúrájának népe választotta szálláshelyéül a Lébényt övező magasabb fekvésű földhátakat. Hagyatékukat a Magasmart, Barátföld-puszta és a Római-domb földje rejtette.
(mart = vízmosta, meredek part)
A késő vaskori kelták harcias népe élt a Bille-dombon és a Magasmarton.
Az illír-kelta őslakossággal vívott hosszú és véres harcok után i. sz. 9-ben Tiberius, Augustus császár hadvezére befejezte a mai Dunántúl meghódítását, s a terület Pannónia provincia részeként a római birodalom határtartományává vált. Ettől kezdve a birodalom északi határa a Duna vonalán húzódott.
A folyó bal partjáról érkező támadások feltartóztatására Vespasianus császár idején (69-79) megkezdődött a Duna menti védelmi rendszer, a limes kiépítése, amely egymástól átlagosan 25-30 kilométer távolságra álló kőtáborokból, s a közöttük 2-3 kilométerenként elhelyezett többszintes őrtornyokból állt.
Ad Flexum (Óvár) és Arrabona (Győr) között félúton, a mai Barátföldpuszta helyén megépült, s mintegy kétszáz éven át látta el a limes védelmét a Quadrata nevű, 99 x 99,5 méter alapterületű római katonai erőd (castrum). Az erődítménytől délnyugatra polgári település állt, ahol a tábort kiszolgáló polgári személyek s a katonák hozzátartozói éltek. A település gazdasági fejlődését, lakóinak anyagi gyarapodását minden bizonnyal kedvezően befolyásolta, hogy a castrum mellett elhaladó hadi úton bonyolódott le a kelet-nyugati irányú kereskedelem.
Az erődtől egy kilométernyire délkeletre, a ma Római-dombnak nevezett területen egy IV. századi temetőt tártak fel a korszak kutatói.
A rómaiak hadjárataik során már a legrégibb időktől kezdve egészen a birodalom bukásáig megerősített táborokban helyezték el katonáikat. A földsánccal körülvett, négyszög alakú táborok minden oldalán jól védhető, néhol toronnyal is megerősített kapukat építettek, s a sarkokon is tornyokat emeltek. A sáncokat széles, mély árok vette körül.
A szemben lévő kapukat összekötő utak metszéspontjában állt a fővezér sátra, a preaetorium, tőle jobbra és balra helyezték el a főtisztek sátrait. A sereg alegységeinek külön-külön kijelölt, állandó helyük volt, melyet minden táborban megtartottak.
A táboroknak ez a rendje s jellemző formája megmaradt akkor is, amikor a birodalom megszilárdult határai mentén állandó kőtáborok épültek, melyekben a limest védő egységek katonái - ekkor már nem sátrakban, hanem kőépületekben - kaszárnyaszerűen voltak elszállásolva.
A barátföldpusztai castrum elhelyezkedésére vonatkozóan az antik források közül a korabeli itineráriumok (útikalauzok) közölnek adatokat. Az i. sz. 230 körül készült Tabula Peutingeriana szerint Arrabonától illetve az Arrabo (Rába) folyótól tizenkettő, Ad Flexumtól pedig tizenhárom mérföldnyire fekszik Stailuco.
Az Antoninus Pius császárnak (138-161) tulajdonított, valójában jóval későbbi eredetű Itinerarium Antoniniani viszont pontosan ugyanezen a helyen - az egymástól huszonöt mérföldnyire fekvő Ad Flexum és Arrabona közti útszakasz felezőpontján - egy Quadrata nevű helyet említ. A két név ilyetén előfordulása csak névváltozással magyarázható, a korábbi Stailuco valószínűleg a III. században kapta az erőd négyszög-alakú alaprajzára utaló Quadrata nevet.
Az eredetileg földsáncra emelt fapalánk szerkezetű katonai tábor kőfalakkal megerősített formáját minden bizonnyal 124-ben nyerte el, amikor a Pannoniába látogató Hadrianus császár (117-138) katonai szemleútja során az erre az alkalomra végigkövezett limes menti úton végigjárta a határvidék erődítményeit és városait. Ekkorra készülhettek el a kőből épült táborfalak, a kapuk, és a négyzet alaprajzú belső saroktornyok.
A barátföldpusztai castrum helyőrségét évszázadokon át lovasegységek alkották. Kezdetben a 110-133 között Alsó-Pannóniából idevezényelt keleti eredetű lovasegység, a Cohors II. Alpinorum equitata katonái teljesítettek itt szolgálatot, az ő jelenlétükhöz köthető a kőtábor kiépítése. Több adat utal arra, hogy őket a 138 és 154 közötti években a IIII. Voluntariorum váltotta föl, 154-ben azonban már ismét a Cohors II. Alpinorum equitatat találjuk itt. A III. század elején őket elvezényelték, s helyüket a Dalmáciából érkezett Cohors III. Alpinorum equitata egységei vették át. A IV. században a tábor helyőrségét az equites Mauri egységei alkották.
165-171 között a Duna bal partján élő germán törzsek nagy erejű támadásokat intéztek a határvidék erősségei ellen. Óriási erővel zúdultak a határra, s a harcokban szinte teljesen megsemmisült a limes. Elnéptelenedtek a települések is.
A támadások visszaverését követően Marcus Aurelius (161-180) több büntetőhadjáratot vezetett a germánok ellen, majd miután a körülmények rendeződtek, Caracalla (211-217) idején megkezdődött a lerombolt erődítmények helyreállítása, a limes újjáépítése.
Quadrata erődjének négyzetes alaprajzú, belső saroktornyait ekkor lebontották, s helyükre a külső falsíkból kiugró, félkör alakú saroktornyokat építettek, hogy a védők az ostromló ellenséget ne csak szemből, hanem oldalról, a tornyokból is támadhassák. A IV század első felében a félkör alakú tornyok helyére legyező alakú saroktornyokat, és patkó alakú oldaltornyokat építettek.
A rómaiak uralmát követő népvándorláskorban az erőd elpusztult, a középkor folyamán köveit részben a lébényi templom építése, részben a győri vár XVI. századi megerősítése során használták fel. (27)
A castrum mellett elhaladó hadi út mentén állt az a mérföldkő, amely 1997 decembere óta az általános iskola előkertjében látható.
A római uralom emlékét őrzi az az erdők, legelők, nyájak és tanyák istenének, Silvanusnak emelt fogadalmi kő is, mely előbb a győri bencés gimnázium múzeumának dísze volt, ma a Xántus János Múzeum római kori gyűjteményének féltett darabja.
Az egykor a lébényi apátsági templom falába beépített, s a XIX. századi restauráláskor onnan kiemelt kő felirata a következő:
A felirat értelmezése szerint az emlékkövet SUL, római zsoldos katona állíttatta hálából Silvanusnak, az erdő istenének.
(Fontos elhatározásainak végrehajtása előtt a hívő római polgár az istenek segítségét kérte. Ha vállalkozása sikerrel járt, hálaoltárt állíttatott, melyen megjelölték az istenség nevét, esetleg az eseményt, melyhez közbenjárását kérték, s az oltár állítójának nevét.)
A III. századra datált kisméretű oltár anyaga homokkő. Magassága 33, szélessége 19,5, vastagsága 14 centiméter. A felirat felett kettős profilálás látható, ezután egy viszonylag széles párkány következik. A párkány felett negyedkörívekből kialakított sa-rokdíszítmények között deltoid alakú díszítő motívum helyezkedik el.
(Tabula Peutingeriana = Peutinger-féle tábla. A római korból származó útikalauz, melynek egyetlen fennmaradt példányát késő középkori tulajdonosáról, Conrad Peutinger (1465-1547) augsburgi polgárról nevezték el.
egy római mérföld = kétezer római lépés, azaz 1478 méter.
cohors = eredetileg a nehézfegyverzetű gyalogosokból álló, 3000-6200 fő között változó létszámú római légió alegysége. Minden légióban volt 10 cohors, minden cohorsban 3 manipulus s minden manipulusban 2 centuria. A légióhoz 120 főből álló, 4 turmára osztott lovasság is tartozott. A császárkorban a cohors jelentése változott, a légió szevezetéhez nem tartozó, önkéntes római polgárokból vagy a provinciák lakosai közül toborzott, 600-1000 fős önálló katonai egységet jelentett.
equitatus = lovasság; ha a cohors lovassággal is el volt látva, az equitata nevet viselte.
A század elején az Arrabona és Ad Flexum közt vezető hadiút leágazásaként a rómaiak megépítették a Bormászpuszta és Tárnokréti közti utat, mely a Galerius (293-311) római császár által elrendelt, az egész Dunántúlra kiterjedő szabályozási munkák részeként készült. Az út alapját képező töltést kocsiútként évszázadokon át használták a lébényiek.
A rómaiak szövetségeseként az erődben szolgált népével az a germán-longobárd törzsfő-fejedelem, akinek 1964-ben Pusztai Rezső által feltárt, értékes mellékleteket tartalmazó sírját a Magasmart-dűlő homokdombja rejtette.
A korábban már megbolygatott sírból aranycsatok, kétélű, keresztvas nélküli egyenes kardpenge, a hozzá tartozó ezüst hüvelyvég, egyfülű agyagkorsó, üvegpohár, s egy rendkívül szép kidolgozású, faragott lófejekkel díszített, tokos csontfésű került elő egy negyven év körüli, magas termetű férfi csontváza mellett. (66)
Az V. század elejére a rómaiak uralma véget ért Pannóniában, s a dunai limes mint működő katonai határvonal megszűnt. A romanizálódott lakosság egy része Itáliába, másik része nyugatra menekült.
A rómaiakat a hunok követték, majd Nagy Teodorik keleti gótjai s a hosszúszakállúnak nevezett longobárdok állattenyésztő pásztornépe váltották egymást a környéken.
A közép-ázsiai eredetű - mesés állatfigurákkal és indázó növényi mintákkal díszített övvégeik miatt griffes-indásnak nevezett - nomád lovas nép, az avarok szállták meg a Lébény környéki dombokat.
680 táján érkezhettek, s jelenlétük a honfoglalás koráig igazolható. Legnagyobb telepüket a Kaszás-dombon tárták fel a régészek 1992-ben.
796.
Az Avar Birodalmat leigázó frankok az avarok mellé karantán szláv népességet telepítettek. Feltételezések szerint tőlük ered falunk neve, amely eredetileg talán személynév lehetett.
A területet Lél (Lehel) törzsének népe szállta meg. Honfoglaló őseink jelenlétét az 1992 és 1995 között, az autópálya építését megelőzően végzett leletmentő ásatások igazolják.
A leletanyag azt tanúsítja, hogy a Bille-dombon feltárt Árpád-kori falu földművelő, állattenyésztő lakói földbe süllyesztett, lekerekített sarkú veremházakban éltek, melyek tetőszerkezetét két ágasfára fektetett szelemen - a szarufákat alátámasztó gerenda - tartotta. Az állatállomány védelmére sövényfonatú karámokat építettek.
Az akkor legkedveltebb élelmiszernövények, a búza, a rozs, a köles termesztése s az állattartás mellett fém- és bőrművességgel s fazekasmesterséggel foglalkoztak.
Az egykori falu Kaszás-dombi temetőjében került elő az az ezüstdénár, amelynek egyik oldalán a CIVITAS REGIA, másik oldalán a LANCEA REGIS felirat olvasható. A Magyar Éremhatározóban 0. sorszám alatt szereplő érme előfordulása rendkívül ritka. Bár a szakemberek vitatják, hogy Szent István vagy Géza fejedelem dénárja-e, esetleg bajor veret, az a tény, hogy lébényi föld rejtette, a leletegyüttes részeként bizonyítja falunk határában az államalapítás-kori népesség jelenlétét.
Árpád-kori település nyomait tárták fel a régészek 2000 nyarán a vasútállomás melletti Gyepföld-dűlőben, majd 2006 őszén a Göbeháza-dűlőben folytatott ásatások során is.
(-2000. szeptember - 2006. december 15.)
Kézai Simon 1282-85 között írott krónikájából úgy tudjuk, hogy Lébény első ismert birtokosai a bizonytalan eredetű Győr (Geur, Jeur) nemzetséghez tartozó Poth és utódai voltak.
Kézai a nemzetség ősének Magyarországra történt betelepedését Szent István uralma idejére tette.
Műve alapján valószínűsíthető, hogy Poth az államalapító király felesége, Gizella királyné kíséretének tagjaként érkezett új hazájába:
„...Ezután jőve be lébényi Poth (Pot de Lebyn), akit más néven Ernistusnak is neveztek. Ez sok vitézzel jött Magyarországba; tőle veszi eredetét Konrád, altenburgi gróf. (Óvári Konrád)
Kálti Márk Képes Krónikája a nemzetség betelepedésének idejét mintegy fél évszázaddal későbbre teszi.
„Bót nemzetsége, amelyből altenburgi Konrád származott, András király fiának, Salamon királynak idejében jött Pannóniába.
Ezt Ernestnek hívták, - írja Kálti - csak azért kapta a Bót nevet, mert Konrád császár és András meg Salamon közt követ volt. Bót ugyanis németül azt jelenti, mint latinul a nuncius (küldött)."
(A császár személyét illetően tévedett Kálti, II. Konrád /1024-1039/ 1039. június 4-én meghalt, András és Salamon idejében III. Henrik /1039-1056/ illetve IV. Henrik /l056-1106/ volt a német-római császár.)
A „Bót" név „Poth" változatban is előfordul a Képes Krónikában: „Megtudta András király, hogy öccse sereggel jött be Magyarországba, ezért a német császártól két vezért küldetett a maga segítségére, nevezetesen Wilhelmet és Pothot."
„Wilhelm és Poth ... dühösségüktől hajtva ... vitézül harcoltak" Béla herceg ellen. (48)
Ettől a Szent István (997-1038), esetleg I. András (1046-1060) vagy Salamon (1063-1074) uralkodása idején Magyarországra érkezett és itt letelepedett, Ernistusnak is nevezett Pot de Lebyn nevű lovagtól ered az a nemzetség, melyhez Saul csanádi püspök, később kalocsai érsek, valamint Poth és Chepan (Stephan) ispánok - a lébényi monostor alapítói - is tartoztak.
Nem hagyható említés nélkül, hogy Karácsonyi János, A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig című mű szerzője Kézaival és Káltival is vitatkozva az öt ágra - Óváry-Kéméndy, Szerdahelyi, Gönczöli, Szenterzsébeti, Gesztencei - szakadt Győr nemzetséget nem német eredetű, hanem ősi magyar nemzetségnek tartja. Érvelését részint a nemzetség férfitagjai által viselt, szerinte magyaros hangzású nevekre, részint Kálti Márk kronológiai tévedésére alapozza. Úgy véli ugyanis, hogy Konrád uralkodásának időpontjával kapcsolatos tévedése egészében megkérdőjelezi Kálti állításainak hitelét. (45)
Átvonult Moson vármegyén a Szentföld visszahódítására induló keresztes hadak első hulláma.
Elsőként május derekán a kiváló katonaként ismert Nincstelen (Üreszsebű) Walter 15000 francia gyalogosból álló hadserege lépett magyar földre, s Győrön, Székesfehérváron áthaladva június első napjaiban Zimony térségében elhagyta az országot.
Az a június elején érkezett 40 000 fős sereg, melyet Amiensi Péter remete vezetett, szintén nagyobb baj nélkül jutott el a déli határokig. A francia, sváb, bajor és lotharingiai páncélos lovagokból, gyalogosokból, asszonyokból, gyerekekből, s a hozzájuk csapódott szedett-vedett népségből álló sereg csak Zimonynál került összeütközésbe a vár őrségével. Bevették Zimony várát, június végén azonban - hírét véve a király közelgő hadainak - továbbvonultak Bolgárország felé.
Aztán Folkmar pap érkezett Csehországon át a Rajna felől. Az ő pusztító, fosztogató seregét Nyitránál szétverték a király hadai, s a vad és kegyetlen kereszteseket megölték vagy fogságba ejtették.
Június közepén érkezett Gottschalk (Godeschalk) pap, „Istennek nem igazi, hanem hamis szolgája". Bár Kálmán király (1095-1116) engedélyezte számukra a déli határokig való szabad áthaladást, a Gottschalk és Orleansi Volker által vezetett 15 000 fős gyülevész sereg már a határon átkelve fosztogatni, erőszakoskodni kezdett. Noha bebocsátást nyertek Mosón várába, s hogy élelmet vásárolhassanak, vásárt is nyitottak nekik, a lerészegedett sváb és bajor keresztesek „látva a gadag szérűket és nyájakat" erőszakkal birtokba vették a várat, bort, gabonát és lábasjószágot raboltak a környék lakóitól, s kegyetlenül megtorolták, ha valaki ellenszegült. Amikor a királynak tudomására jutott, hogy „Krisztus katonái" Moson főterén karóba húztak egy magyar fiút, betelt a pohár. Mozgósította ellenük az ország seregét, Pannonhalma közelében szétverte Gottschalk hadait, s megtisztította tőlük a környéket.
Rövid idő múltán július derekán újabb, 12 000 fős keresztes had érkezett az ország határára a kegyetlenségéről hírhedt Leiningen Emicho gróf vezetésével. Rossz hírük messze megelőzte őket, ezért a király megtiltotta, hogy az ország területére lépjenek. Ők azonban a lajtakátai Lajta-hídnál lerohanták Gyula nádor 700 fős seregét, majd a vert hadat Mosonig üldözve Moson várára törtek, melyet maga Kálmán király védelmezett. Hat héten át ostromolták a várat, s hogy a sereg élelmezését biztosítsák, folyamatosan dúlták, fosztogatták a környék falvait. Felgyújtották az asztagokat, csűröket, lányokat raboltak, az asszonyokkal erőszakoskodtak, a férfiaknak szakállát tépték ki, s azzal kérkedtek, hogy így tesznek majd a pogányokkal is.
Számbeli fölényük tudatában győzelmüket olyannyira biztosra vették, hogy vezéreik már azon viszálykodtak, melyikük lesz a győzelem után Magyarország királya.
Augusztus vége volt, amikor elérkezett az utolsó roham. A támadók ostromszereikkel törték a falakat, két helyen rést nyitottak a bástyákon, a kétségbeesett védők felgyújtották a várost, hogy a már győztesnek látszó keresztesek oda tartósan majd be ne vehessék magukat, amikor egy Óvár felől indított magyar támadás következtében a két tűz közé került ostromlók között pánik tört ki, s fejvesztetten menekülni kezdtek. A felbomlott sereget Kálmán hadai szétszórták, s a Hanság mocsaraiba szorították.
„A Lajta és a Duna vize véressé vált. Annyian fúltak a Dunába, hogy ennek a nagy folyamnak a vize ki sem látszott" - írja a korabeli német krónikás.
A sereg vezére, Leiningen Emicho gróf csak néhány ezer emberével tudott megmenekülni. A történelmileg nem igazolható hagyomány szerint Kálmán király a keresztesek elfogott főembereit Óvár mostani templomterén akasztatta föl. (02)
Bizonyosra vehető, hogy míg Kálmán hadai le nem verték őket, a Mosont ostromló gyülevész hordák Lébény lakóit sem kímélték, őket is megsarcolták, kifosztották.
Imre király (1196-1204) - III. Ince pápa közbenjárására - kibékült a Győr nembeli Saul kalocsai érsekkel, s a megbékélés jeleként visszaadta neki és fivéreinek a tőlük korábban elvett három falut, Reugent, Sásonyt és Lébényt. (45)
A három települést eredetileg III. Béla király (1172-1196) adományozta Saulnak, aki a III. Béla halálát követő trónharcok során szembekerült az új uralkodóval, Imrével, s ezért birtokvesztéssel sújtotta őt a király.
Amikor azonban 1199 nyarán a Somogy megyei Rád mellett vívott csatában Imre leverte lázadó öccse, a későbbi II. András (1205-1235) ellene támadó híveit, megszilárdult hatalma birtokában nagylelkűen visszaadta a hozzá visszapártolt főuraknak korábban elvett birtokaikat.
Saul 1202-ben bekövetkezett halála után Poth és Chepan - az ekkor hatalma zenitjén álló Győr nemzetség országos méltóságokra emelkedett tagjai - a birtokot nem tartották meg, hanem előbb egy Szent Jakabnak szentelt egyházat és monostort emeltek Lébényben, majd a hozzá rendelt birtokokkal együtt a szentmártoni bencéseknek, a „feketerendű barátoknak" adományozták, hogy azok ott egy új szerzetesi közösséget alapítsanak.
(Talán nem véletlen, hogy a templomot éppen az apostolok közül elsőként vértanúhalált halt idősebb Szent Jakab apostolnak szentelték. Az i. sz. 41-ben vagy 42-ben Heródes Agrippa által lefejeztetett vértanú nyugvóhelye, a spanyolországi Santiago de Compostella a XII. század elejétől Jeruzsálem és Róma után a keresztények legfontosabb zarándokhelye, maga Szent Jakab pedig a középkori Spanyolország legnépszerűbb szentje volt. Legendája szerint Jakab Krisztus halála után térítőútra indult, melynek során egészen Hispániáig eljutott, eredményt elérnie azonban nem sikerült, ezért kedveszegetten visszatért Jeruzsálembe, s itt folytatta működését. Vértanúhalála után eltemetni Heródes Agrippa parancsára nem volt szabad, ezért holttestét tanítványai ellopták, s titokban egy hajóra rejtették. A hajót a parthoz kötni azonban elfelejtették, így azt a hullámok elragadták, s egészen egykori térítőútja helyszínéig, a hispán partokig sodorták. Követői itt helyezték örök nyugalomra a kereszténység első vértanúját.
Imre király 1200 körül feleségül vette II. Alfonz aragón király leányát, Aragóniai Konstanciát, s az ifjú királyné, valamint a vele Magyarországra érkezett kísérete révén az udvarban erőteljesen érvényesülni kezdett a spanyol befolyás. A király kegyét frissen visszanyert monostoralapítók nagy valószínűséggel a királynénak, s rajta keresztül az uralkodónak szánt gesztusként választották a templom védőszentjéül Szent Jakab apostolt.)
Az alapításhoz, amely 1199 után, de mindenképpen 1208 előtt - legvalószínűbb, hogy közvetlenül Saul 1202-ben bekövetkezett halála után - történt, Poth és Chepan mellett Sándor nevű testvérük és Mór nevű testvérüknek István nevű fia járult még hozzá.
Sándorról annyit tudunk, hogy 1202-ben részt vett az Imre király által Kálóján bolgár cár ellen indított háborúban, s a Gubaselnél vívott csatában tanúsított bátorsága jutalmául a Moson megyei Bán és Sásony birtokokat kapta. 1208 előtt kelt végrendeletében egyéb jószágai mellett e falvak egy részét is az építendő lébényi monostorra hagyta.
Mór 1202-1203-ban még mosoni ispán volt, 1208-ban viszont már néhaiként említi a lébényi apátságot birtokaiban megerősítő oklevél (- 1208). Az a körülmény, hogy a monostor alapításához már nem ő, hanem István nevű fia tett adományt, ugyancsak az alapítás 1203 körüli, közvetlenül Saul halála utáni időpontját valószínűsíti.
A bőkezű adományoknak köszönhetően a lébényi monostor a leggazdagabb magánkegyurasági apátságok egyike lett.
Poth és Chepan ispánok fivérét, Sault, aki 1183-1185-ben III. Béla kancellárja volt, majd a csanádi püspöki (1188-1190) később a kalocsai érseki (1192-1202) tisztséget töltötte be, kortársai szentként tisztelték. Imre király mint Isten előtt különösen kedves kalocsai érsekről beszél róla már 1198-ban. Még elismerőbben emlékezik Saulra II. András.
„Boldogemlékű Saul kalocsai érsek szent és ártatlan élete érdeméért egyaránt kedves Isten és az emberek előtt" - írta egy 1207-ben kelt levelében. IX. Gergely pápa 1208-ban meg is indította a néhai érsek szentté avatására irányuló, hosszan elhúzódó kanonizációs eljárást, mely azonban pontosan nem ismert okokból meghiúsult.
Ipolyi Arnold püspök, a magyar művészettörténeti kutatás egyik neves személyisége a Magyar Tudományos Akadémia 1863. január 17-i ünnepi közgyűlésén XIII. századi szobrászatunk fennmaradt értékeit ismertető előadásában részletesen szólt arról a két sírkőfaragványról, melyek a XIX. századi restaurálás előtt a lébényi templom falába voltak beépítve. A két sírkőlap - Ipolyi feltételezése szerint - a monostor alapításának körülményeire utal. Előadásában a következőket mondta:
„...Érdekesebb még két ily sírkő-faragvány emlék a lébényi apátság románkori egyházából, mely e század (a XIII. század) elejéről való lehet. Címeres nagy sírlap, a Hédervári Kontok és Pótok régibb, ezen századi címerével. E felett középen egy románízlésű egyháznak, nyilván a lébényinek alakja ... Az egyház egyik felén püspök ül karszéken, kezében főpásztori bottal, a másikkal áldva (áldást osztva). Másfelől (a másik oldalon) két lovag sisakos alakja,... a mint állva az egyház és a főpapi alak felé mutatnak. Nyilván a lébényi egyházat alapító két Hédervári testvérnek, Pótnak, a mosonyi, és Csepánnak, vagyis Istvánnak, a bácsi főispánnak alakja, amint az általok épített remek basilikát felajánlják a főpapnak; lehet, sz. Benedeknek, mert ennek szerzete számára készült, vagy sz. Jakabnak, kinek nevére van szentelve, s kit a művész így mint püspököt vélt előállíthatni, vagy éppen talán a monostor apátjának, miután nem mint rendesen, a szentek előtt térdelő, de álló helyzetben vannak az alapítók képezve (ábrázolva)."
Ipolyi tehát a főpap alakját Szent Benedeknek vagy Szent Jakabnak, esetleg a monostor apátjának vélte, a páncélos lovagokban pedig a két alapítót, Poth és Chepan ispánokat sejtette.
Nem kizárható azonban, hogy helytálló az az Ipolyiétól eltérő, ikonográfiai érvekkel is alátámasztott feltételezés, mely a főpap alakjában a Győr nemzetségbeli Sault, esetleg a Csák nembeli Ugrin győri püspököt (1188-1204) véli látni.
A középkori ikonográfiái szabályok szerint ugyanis a szentek ábrázolása elképzelhetetlen az azonosításukhoz szükséges attribútumok, állandó jelképek nélkül. Ezek Ipolyi leírásából hiányoznak, bizonyos tehát, hogy a faragványon nem szerepeltek.
A karosszékben ülő alak nem lehet Szent Jakab vagy Szent Benedek azért sem, mert - Ipolyi is utal rá - előttük Poth és Chepan nem állhatnának, térdelniük kellene.
„Sajátságosabb a második sírkő - folytatja az előadó - rajta ismét a Héderváriak czímere látható, de már későbbi alakzatában, mint az ezen század (a XIII. század) vége felé alakult. Az alacsony sisak is még nem mint rendesen, a czímer mellett vagy felette, de (hanem) szabálytalanul alatta áll, ezen kor ki nem fejlett heraldikai képleteihez hasonlón. A felső térben királyi alak, egyszerű párnás, románalakzatú trónon ül, koronás fővel s liliomos jogarral kezében; hasonlón egészen, mint azt például legrégibb pecsétjeinken látjuk. A sírkő megrepedezett s részint kitört oldalain ki nem vehető, vajjon állott-e még a királyi trón mellett, mint vélnők, egy vagy más alak. De érdekes az ezen sírkő négy szélén képezett négy körben látható jelvies (jelképszerű) képletek faragványa. Fent hegyek felett feljövő napot; másik felén a nap sugárai felé repülő sast, lent égő gyertyát és terebélyes fát mutat, árnyában úgylátszik épületekkel, városokkal. Valószínűleg mindannyi jelvei (jelképei) az erényes, áldásos életnek. Ezen mellékes sírkő-symbolika gyakori a középkori külföldi, nevezetesen angol érczsírlapokon. Hazánkban ez volna még az egyetlen ismeretes ilyen síremlék. Lehet, hogy ezen sírkő a harmadik alapítóra, az előbbiek testvérére, Mórnak fiára, Istvánra vonatkozik, kit az alapítóokirat a két előbbivel nevez (említ). Kétségkívül legfeltűnőbb rajta a királynak domborműalakja, mely ezen korban csak Árpádházbóli királynak, talán a monostor alapítványlevelét megerősített II. Andrásnak, mint másképp is az apátság jótévőjének képe lehetne; hogy jutott legyen itt ez különben a sírkőre, nem tudom, de érdekes emlékünket mindenesetre még nevezetesebbé teszi." (42)
Mint előadásában kétszer is érinti, a faragványon látható címert Ipolyi a Héderváryak címerének hitte. Ő is a monostor történetének azon kutatói közé tartozott, akik Sault, Pothot és Chepánt tévesen a Héderváry-nemzetségből származónak gondolták.
A nemzetségi hovatartozást illető - Kézai Simonig visszavezethető - tévedése természtesen nem teszi kérdésessé Ipolyi további megállapításainak hitelét.
Ipolyi munkásságának ismerői az Akadémián elhangzott előadás legtalányosabb részének tekintik a lébényi apátság sírköveiről szóló idézett leírást. Ezeket a faragványokat ugyanis rajta kívül senki nem írta le, senki nem is említette, s ma a sírkőlapoknak semmiféle maradványa, töredéke nem ismert. Ipolyi leírása ugyanakkor rendkívül alapos, részletező, az általa leírt faragványok különleges, a magyarországi emlékanyagban egyedi ábrázolásúak, ezért nehéz elképzelni, hogy ezeket a darabokat Ipolyi nem személyesen látta. Feltevés csupán, mégis legvalószínűbbnek az a magyarázat látszik, hogy a templombelső 1862-1864 közötti helyreállításakor kerültek elő, s mindjárt el is kallódtak a faragványok. (43)
A monostor alapításának előzményeit illetően a fentiektől némiképp eltérő álláspontot képvisel Karácsonyi János. Szerinte 1174 táján a Győr nemzetség két tagja, Sándor és Seraphin (Serefel) comesek királyi adományként birtokolták Lébényt, amely az ő magtalan haláluk után visszaszállt a királyra.
Sándor és Seraphin - írja Karácsonyi - atyafiai, nagy valószínűséggel unokatestvérei voltak Istvánnak, a Győr nemzetség óvári ága megalapítójának. (Ha testvérei lettek volna, akkor haláluk után a birtok Istvánra, s nem a királyra száll.)
István fiai voltak Saul, Poth, Chepan, Mór és a Kubechnek is nevezett Sándor. 1202-ben, amikor Saul kalocsai érsek meghalt, részben az ő érdemeire való tekintettel Imre király Lébényt - amely közben királyi adományként, később vásárlás címén idegenek kezére jutott, majd ismét királyi tulajdonba került - visszaadta István fiainak, melyet ők nem tartottak meg, hanem a monostor és a templom megépítése után a bencés „fekete szerzeteseknek" adományozták.
Az építtetők Karácsonyi szerint is Poth és Chepan voltak, Mór fia István, továbbá a Kubechnek is nevezett Sándor csupán birtokadományokkal járultak hozzá az alapításhoz. (45)
(comes = szűkebb értelemben a magasrangú tisztségviselőket /nádor, országbíró, megyésispán, várispán stb./, általánosabb értelemben az előkelőket jelentette.)
A templom építésének hagyományon alapuló, feltételezett esztendeje. Adatszerűen nem igazolható.
A feltételezés alapjául a templom külső falára vésett 1206-os évszám szolgál, ennek eredetéről és jelentőségéről azonban a szakemberek véleménye megoszlik.
August Essenwein, a templom XIX. századi helyreállításának irányítója még úgy vélekedett, hogy az évszám eredeti, az épülettel egykorú, s a templom építésének évét jelzi.
A művészettörténészeknek a betűvésés módjára alapozott mai álláspontja szerint azonban a véset nem a templom építésekor, hanem egy, a XIX. századit megelőző helyreállítás során, a helyi hagyomány őrizőjeként került a templom északi oldalának második és harmadik ablaka közé.
Megfontolásra érdemes azonban, amit Kreskay Antalnak, Lébény egykori plébánosának a templomot bemutató munkájában olvashatunk:
„...a helybéli lakosok állítása szerént meg volt ez az évszám ott azelőtt is, s csak egyik újabbkori javítás alkalmával alakították a számokat könnyebb olvashatás végett mostaniakká." (50)
A Győr nemzetségből származó Chepan töltötte be a király utáni legmagasabb közjogi méltóságot, ő volt az ország nádora.
1199-1200, majd 1202-1204 között soproni, 1205-1209 között bácsi ispánként szerepel az oklevelekben.
Életének merénylet vetett véget. Gyilkosa, a Tomaj nembéli Tiba pontosan nem ismert okok miatt, feltehetően politikai indítékból ölte meg.
II. András, Magyarország királya összeíratta a lébényi bencés kolostor birtokait, számbavette szolgálónépeit, s az apátságot megerősítette birtokaiban. Az erről szóló latin nyelvű okirat szövegét Fejér György Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis című, 1829-44-ben megjelent munkájának harmadik kötetében közli.
Az oklevél szerint - mely falunk nevét három változatban őrzi (...villa Liben, in qua ipsum monasterium est fundatum..., ut primo loco villám Lybin..., praedium de Lyben...) - a következő birtokok voltak az apátság tulajdonában:
Lébény és Szentmiklós, továbbá egy rév, melyet Baldázormának hívnak, a Dunánál Bille falu, mellette Komlószarm falu és Gran sziget.
Magában Lebenyben az alapítók a monostor tulajdonába adtak 6 eke földet és 11 háznép szolgát (...Dederunt in ipsa villa Lybin eidem sex aratra cum XI. mansionibus servorum...). A monostort szolgáló 11 családfő név szerint Seca, Pecher, Andreas, Texe, Péntek, Chenkere, Pecher, Bechro, Toxo, Reza és Deiz.
Az apátságot szolgálta részint Lébényben, részint a Barátfölddel azonos Komlószarm nevű faluban összesen 49 háznép szabados (...Libertinos verő, quorum pars habitat in Lybin, pars in Komlouzorm... ).
A libertinus családfők a következők voltak: Simeon, Heym, Doma, Hergh, Tekw, Geyke, Warad, Lombud, Zeha, Zombor, Lacus, Lubus, Somidy, Iohannes, Cheph, Nicolaus, Sánc, Odún, Vendég, Locy, Tiba, Vigob, Gegu, Heym, Mocha, lacob, Sela, Sam, Cycen, Com, Mocy, Zorod, Morium, Fire, Vocy, Agocy, Bok, Golomb, Buduz, Simean, Barod, Forkas, Pecher, Felpe, Geegh, Chonka, Peka, Sema és Stephan. Az oklevél szerint ők - egyéb kötelezettségeik mellett - 15 egylovas kocsival voltak kötelesek mindenkor az apátság rendelkezésére állni.
Adtak továbbá az alapítók a monostornak 10 háznép halászt (...Praeterea contulerunt Ecclesiae decem mansiones Piscatorum...) - a családfők neve Gabriel, Ludus, Vriel, Hercegh, Sena, Behca, Siku, Cracun és Texza - s Szentmiklós faluban 12 háznép jobbágyot (...Duodecim vero mansiones Iobagionum, qui in villa S. Nicolai morantur...), „kiket az apát tetszése szerint bárhova küldhet". (25)
Végrendeletében a Győr nembeli Sándor - Saul, Poth és Chepan fivére - adományozta a monostornak a Dunánál, Reugen közelében fekvő Bán jószágot (ma Horvátjárfalu) és Sásonyt (ma Zurány), továbbá Sárt (Veszprém megye), melyben egy malom is volt, Nosztrajt (Zala megye) szőlőkkel, s ugyanitt egy szolgát is adott az apát rendelkezésére. Tőle nyerte a monostor a Lörente mellett (Veszprém megye) fekvő 1 ekényi földjét és szőllejét, Andocson (Somogy megye) is 10 eke földjét, 8 mansio szolgáját s 10 mansio szőlőmunkását.
A szőlőmunkások nagy száma azt valószínűsíti, hogy Andocs határában kiterjedt szőlőbirtoka lehetett az apátságnak. Így lehetett ez Bernel faluban (Somogy megye) is, ahol - szintén Sándor hagyatékából - 12 szőlőmunkás lett Lébény öröksége. Ők évente egyenként kilenc köböl bort tartoztak a monostorba vinni.
Mindezeken túl a király vámmentességet adott az apátságnak minden borra és élelemre, melyet a monostor saját birtokairól Győrnél a Rába hídján, továbbá a Rábca Kenéz nevű hídján átkelve a lébényi kolostorban élő szerzetesek táplálására, az ott időző vendégek ellátására és a szegények számára szállítanak. (25)
(1 eke föld, vagy ekealja /aratrum/ = a XVI. századig alkalmazott magyar földterületmérték. Eredetileg egy gazdasági év alatt egy négy ökör által vont ekével megművelhető területet jelent. Nagysága eketípustól, földtől-tájtól függően 50-220 katasztrális hold között változott. Legnagyobb és legelterjedtebb a királyi ekealja volt.
szabados /libertinus/ = rab állapotából felszabadult, de urától továbbra is függő helyzetű, pénz-, robot- vagy terményszolgáltatásra kötelezett személy.
mansio = használatos rab állapotú szolgacsalád, háznép, de jobbágytelek jelentésben is.)
Meggyilkolt fivére helyére lépve a Győr nemzetségbeli Poth, a lébényi monostor egyik alapítója, Moson megye legnagyobb földesura volt az ország nádora.
Egyéb tisztségei mellett 1199-ben és 1206-ban, később 1208-1212, majd 1214-1215 között mosoni ispánként is említik a korabeli források.
Nádori tisztének betöltése idején, 121 l-ben a Gertrudis királyné mellett udvarispáni tisztet betöltő Bánk bánnal együtt ő vezette II. András hadait a halicsi hadjáratban. Az udvari intrikák következtében 1212-ben nádori tisztével együtt a mosoni ispánságot is elveszítette, s csak 1214-ben nyerte ismét vissza.
Utóda a nádori méltóságban a Bár-Kalán nembeli Bánk bán lett, aki legendákkal övezett, ám pontosan máig sem tisztázott szerepet játszott Gertrudis királyné 1213. szeptember 28-án történt meggyilkolásában.
Egy keltezetlen oklevél szerint lébényi Poth megjelent Szent Jakab templomában, melynek kegyura volt, s itt a szerzetesi konvent, továbbá Weda győri őrkanonok jelenlétében a szabad emberek sorába emelte Joachim nevű szolgáját.
Az oklevél szövege szerint Poth ispán Rómába készülvén kereste fel a lébényi monostort, ott misét hallgatott, majd említett szolgáját - ura szolgálatában szerzett számos érdemeiért - gyermekeivel és utódaival együtt felszabadította. A kolostor íróműhelyében két példányban készült szabadságlevelet Poth comes pecsétjével is megerősítette. (77)
A kialakult gyakorlat szerint az oklevél egyik példánya a kolostor őrizetében maradt, a másik példányt a felszabadított szolga kapta meg.
Poth mint országos méltóságok viselője 1199 és 1221 között gyakran szerepelt különböző oklevelekben, 1212-13-ban azonban neve eltűnt az okiratokból. Szinte bizonyosan azért, mert - országos tisztségei ekkor nem lévén - római zarándokútját 1212-ben kezdte meg.
Az oklevél tehát bizonyítani látszik egyrészt, hogy a templom 1212-ben már állt, másrészt hogy a monostor konventje ekkor már hiteles helyként működött.
(hiteles helyek = azok az egyházi intézmények - káptalanok és szerzetesi közösségek - melyeknek tekintélyük, írni-olvasni tudásuk, oklevélszerkesztési gyakorlatuk, továbbá közismert és ezért hitelességre számot tartó pecsétjük volt.
A feudális magyar jogszolgáltatás a hiteleshelyek által kiállított és lepecsételt okleveleket tekintette bizonyító erejűnek. Gyakorlatilag a mai értelemben vett közjegyzői funkciókat látták el.
konvent = a kolostorban élő szerzetesek közössége.
szolga /servus/ = rab állapotú szolga. Magyarországon a XIV. századig létezett a rab állapotú szolgaság intézménye. A szolga ura tulajdonát képezte, adható-vehető, átörökíthető volt, nem házasodhatott szabadon, ha megölték, nem hozzátartozója, hanem ura kapott érte kártérítést. Földesura birtokán, annak munkaeszközeivel dolgozott, s a termény egy részével adózott. Felszabadítása általában ura „lelke üdveért", váltságdíjért vagy érdemeinek elismeréséül, jutalomképpen történt, lényege a szabad költözési jog megadása volt.
őrszerzetes = a kolostor kincseinek, könyveinek, kegytárgyainak és levéltárának őrizője.)
A monostor első apátja, akinek nevét nem ismerjük, 1213-ban Szilágy megyében fogott bíróként szerepelt, ahol a peres feleket Váradra tüzesvaspróbára küldte. (77)
(fogott bíró = köztiszteletben álló személy, akit a perben álló felek - bölcs és pártatlan ítéletében bízva - az ügyben illetékes bíró mellőzésével vitájuk eldöntésére kértek fel. Döntésének végrehajtását erkölcsi kötelességnek tekintették, s általában késedelem nélkül végre is hajtották.
tüzesvaspróba = a korai középkor istenítéleteinek egyik formája, melynek során a vádlott megégetett testrészének gyógyultsági fokát vizsgálták, ebből vontak le bűnösségére vagy ártatlanságára vonatkozó következtetéseket. Alkalmazását az istenítéletek valamennyi formájával együtt - ilyen volt még a bajvívás, a forróvíz- és hidegvízpróba s a bizonyító erejűnek tekintett eskü - az 1279-es budai zsinat tiltotta be.)
Bentho győri polgár négy ökröt, egy ekealja földet, egy értékes missalét (misekönyvet), hét szilaj lovat, négy tinót és egy Écs melletti szőlőbirtokot adományozott az apátságnak. (25)
Talán a kolostor jó hírének, külső és belső viszonyai rendezettségének is szerepe volt abban, hogy 111. Honorius pápa a győri főesperes mellett a lébényi apátot (abbas de Libin) bízta meg azzal, hogy a szentmártoni apátnak a pilisi cisztercita apátság ellen dézsma- és egyéb ügyekben tett panaszát vizsgálja ki, s döntőbíróként rendezze a vitatott kérdéseket. (77)
A későbbi századokban Lénárd (1229-1232), Miklós (1382), Gergely (1394), Péter (1396), Simon (1400-1421), Bertalan győri prépost (1430), Simon (1478), Mihály (1501) majd Majthényi Uriel (1505), később Miklós (1548), Kolozsvári János (1561), Máthéssy István (1563) és Baksay István (1587-1631) voltak a monostor név szerint ismert Benedek-rendi apátjai.
Ismét szolga-felszabadítást foglaltak írásba a lébényi monostorban.
Az apátságnak egy Beke nevű idős szerzetese saját lelke üdvéért örök szabadságra emelte Bűze nevű szolgáját, s biztosította őt arról, hogy most elnyert szabadságát sem az ő fiai, sem azok utódai, sem senki más meg nem sérthetik.
Erről Leonardus (Lénárd) apát a szerzetesi konvent hét tagjának jelenlétében bizonyságlevelet állított ki. Az okmányt Lénárd apát (a kolostor feje), András mester (a növendékek tanítója), Bálint dékán (az apát helyettese), Dervodius házgondozó (a gazdasági ügyek intézője), Orphanus őrszerzetes, Balázs presbiter (a kolostor papja), továbbá Lőrinc és Henrik szerzetes áldozópapok írták alá, s látták el a kolostor pecsétjével. (25)
A tisztségviselők számából ítélve 15-20 szerzetes élhetett ekkor a lébényi monostorban. A középkorban egy-egy apátsághoz nem tartozott sok szerzetes. A legnagyobb bencés közösségek Pannonhalmán és Pécsváradon éltek, létszámuk fénykorukban 40 főnyire tehető. A többi monostorokban a 6-12 fő körüli létszám már nagynak számított, de voltak 2-3 fővel működő nemzetségi alapítású apátságok is.
(a kolostor papja = a XIII. századra már kialakultak a plébániahálózat alapvonalai, s a szerzetesektől fokozatosan az egyházmegyés papság vette át a lelkipásztori teendőket. (01) Az 1100 körül tartott első esztergomi zsinat előírta, hogy a szerzetesek ne kereszteljenek, ne gyóntassanak és ne prédikáljanak, s ezt követően általános gyakorlattá vált, hogy még a szerzetesek templomaiban is a szerzetesi közösséghez nem tartozó papok és káplánok végezték a pasztorációt.)
Poth ispán egy Mosonban álló házat adományozott a lébényi apátságnak.
Lénárd lébényi apát a Vas megyei Monyorókeréken a már korábban is birtokolt földekkel határos területen egy bizonyos Seraphintól és annak Saul nevű testvérétől 12 márka ezüstért további 10 mansiot vásárolt a monostornak. (25)
(márka = középkori súlymérték, a pénzverés kiinduló nemesfém-súlyegysége. Egy magyar márka 233, egy budai márka 245,54 gramm. A XIV. századtól kezdve a budai márka volt törvényes használatban.
A pénzverés során nem az egyes pénzérmék súlyát határozták meg, hanem azt, hogy egy márkából hány pénzérmét kell verni.)
Miklós nádor levele szerint Uros szentmártoni apát és szerzetesei, valamint a király somogyi udvarnokai között pör támadt egy malom, s a hozzá tartozó földek miatt. Hosszas viták után a pörös felek végül kiegyeztek olyképpen, hogy Uros apát Somogy megyei két malmát - az egyiket Dunazorma fölött, a másikat a lébényi apát (abbas de Libin) malma alatt - a vitatott földekkel együtt átadta az udvarnokoknak. (25)
(udvarnokok = a királyi birtokok félszabad szolgálónépei)
A győri káptalan oklevele szerint Lénárd lébényi apát (abbas de Libun) a Fertő tótól északra fekvő Sassin (Sásony) falu határában, itteni birtokai kiegészítésére nyolc márka ezüstért öt ekealja földet vásárolt az apátság számára. (25)
A lébényi apát pereskedésre kényszerült egy mosoni udvartelek bérlete miatt.
A Ceken mosoni helyettes várispán előtt lefolytatott perben Lénárd apát azzal vádolt egy mosoni polgárt, hogy - noha a monostor birtokában lévő házhelyen lakott - három év óta nem fizette az apátságot megillető bérleti díjakat. A bevádolt bérlő azzal védekezett, hogy a per tárgyát képező telek a várföldön fekszik, nem az apátság birtoka, s így ő nem tartozik az apátnak árendát fizetni róla. Lénárd apát ekkor tanúként a bíró elé hívatta Poth urat, - az oklevélben megtisztelő módon „a lébényi Szent Jakab egyházának fia" -ként említett monostoralapító Poth comes fiát - aki igazolta, hogy a per tárgyát képező házhelyet csakugyan az ő néhai atyja adományozta a lébényi monostornak. (25)
A budai káptalan által kiállított bizonyságlevél szerint Poth mosoni ispán 600 márkányi adósságát csak úgy tudta kifizetni Demeter mesternek, hogy eladni kényszerült Czun (Csuny) falut, melyet a lébényi apátsággal közösen birtokolt. Lénárd apát beleegyezett a birtok eladásába, s átengedte Csunyt az ispánnak, cserében Poth átadta a monostornak Körtvély falu fele határát. (77)
Az 1241. április 11-én Muhinál elszenvedett magyar vereség után Batu kán mongol hadai dúlták fel az országot. Pusztításuk óriási méreteket öltött, különösen a keleti országrészben. Az emberveszteség 300-400 ezer főre tehető, s ezt a számot tovább növelték a harcokat követő éhínség s a járványok áldozatai.
A fagyok beálltáig sikerült megakadályozni átkelésüket a Dunán. A kemény hideget kihasználva azonban 1242 februárjában a tatár portyázók átjutottak a befagyott folyón, s Moson megyében is elpusztították a falvak népét Lébénytől egészen Királyudvarig (Königshof). A rabló hordák elől a Duna és a Hanság mocsaraiban menedéket kereső földönfutók a nádasokban fagytak meg, mert a dermesztő télben melegedő tüzeket sem mertek gyújtani.
Moson földvára mellett messze vidéken csak a lébényi templom és a kolostor menekült meg a pusztulástól. A templomban menedékre lelt lébényiek túlélték a veszedelmet, a falut azonban kifosztották, majd felégették a visszavonuló tatárok.
Elvonulásuk után az egész néptelenné vált területet - javarészt bajor-németekkel - újratelepítették.
A tatárjárást követően, a század második felében a Győr nemzetségbeli István fia, Altenburgi (Óvári) Konrád (...magister Corradus filius Stephani de genere Jeur...), Moson megye legnagyobb birtokosa lett a lébényi monostor kegyura.
Az 1202-1203-ban mosoni ispáni címet viselt Mór unokája - István nevű gyermekének fia - volt Altenburgi Konrád, a korszak jellegzetes figurája, a bárói hintapolitika egyik megtestesítője. (04)
A Győr nemzetség „nagy generációja" és utódaik
Győr nembeli István
(XII. sz. második fele)
Saul érsek +1202 |
Chepan nádor +1209 |
Poth nádor +1221 |
Mór mosoni ispán
+1208 előtt |
Kubechnek is mondott Sándor
+1208 előtt |
| II. Chepan |
II. Poth |
II. István |
||
Óvári Konrád +1299 |
Az oklevelek Konrádot magisternek (mesternek) nevezik, mely megtisztelő cím ebben a korban a főúri és királyi udvarok előkelő szolgálattevőit (pohárnokmester, étekfogómester, lovászmester stb.), továbbá az egyetemet végzett, tudományokban jártas embereket illette meg.
(kegyúri jog /patronátus/ = bizonyos kötelezettségekkel járó jogosultságok összessége, melyek a templomok, kolostorok alapítóit s ezek jogutódait illették meg. Alapja az, hogy a földbirtokos mint donátor adományozta a telket, építtette a templomot vagy a monostort, s birtokokat adományozott ezek fenntartására. A kegyúr kötelessége volt a kolostor birtokainak védelme, adományok juttatása, a templom, kolostor jókarban tartása stb. Viszonzásul kiváltságok illették meg. Ő jelölhette az adott egyház plébánosát, címerét elhelyezhette a templom épületén, másokkal szemben előkelőbb hely illette meg az egyházi szertartásokon, a templomban a számára fenntartott kegyúri karzaton foglalhatott helyet stb.
Magyarországon a főkegyúr a király volt. A kegyurak az ő felügyelete alatt álltak, s az uralkodó - főkegyúri jogköréből következően - adományozhatott is kegyuraságot arra érdemes alattvalóinak.)
IV. Béla (1235-1270) abban a kiváltságban részesítette Óvári Konrádot, hogy ha az országban adót vetnek ki, akkor a monostor adóját annak kegyura, Konrád kapja. Ezt a privilégiumot később V. István (1270-1272) majd IV. (Kun) László (1272-1290) is megerősítette.
A tatárjárást követő mozgalmas és zavaros évtizedekben Óvári Konrád az országra törő német és cseh csapatok által rendszeresen pusztított birtokai védelmében hol a király kegyeit kereste, hol annak nagyhatalmú ellenfeleivel szövetkezett.
Bizonysága ennek az az 1262. augusztus 19-én kelt oklevél, mely szerint IV Béla visszaadja a Győr nembeli Konrádnak korábban elkobzott - s akkor Lőrinc főétekfogó-mesternek juttatott - birtokait.
Az oklevél az 1260 körül történt birtokelkobzás indokaként Konrád mesternek bűnéül azt rója föl, hogy ellenfeleire uszította a németeket, a cseh királyt átengedte területén, saját pénzt veretett, s amikor IV. Béla mindezekért mosoni, pozsonyi birtokait elfoglalta, a lébényi kolostor patronátusától megfosztotta és törvény elé idézte, a királyi számonkérés elől elmenekült.
Bár okunk van kétségbe vonni a vádak egy részének megalapozottságát (a felségsértés számba menő pénzhamisításért pl. fej- és jószágvesztés járt, s Konrád - bár ekkortájt királyi főpohárnokmester volt - nem tartozott az igazán nagyhatalmú bárók közé, hogy ezt kockáztatni merje), mégis, hogy a király kegyét visszanyerje, s hogy birtokait visszaszerezze, IV Béla fiához, a Dunától keletre fekvő országrészt uraló ifjabb királyhoz, V. Istvánhoz menekült. „Elsőszülött kedves fia közbenjárására" IV. Béla megbocsátott, Konrád kegyelmet nyert, s birtokai nagy részét - Lébényt is - visszakapta. (77)
(ifjabb király /rex junior/ = az ifjabb királyság intézménye a hatalom megosztásának a XIII. századi Magyarországon alkalmazott formája.
Az uralkodó fia az apja által rábízott országrészben teljes királyi jogkört gyakorolt, saját udvartartása, birtokadományozási és pénzverési joga volt, miközben elismerte a „nagyobb király" főségét, az ország területi egységét.)
Már katolikus plébánia, s egy Szent Margitnak szentelt plébániatemplom állt Lébényben. (31)
Győrffy György Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza című munkájában arra vonatkozóan közöl adatokat, hogy a Lébénnyel és Szilasszentmikóssal (Mosonszentmiklós) szomszédos Vitéz nevű faluban letelepedett királyi hospesek Artolf győri püspök (1245-1253) engedélyével egy Mindenszentek tiszteletére szentelt fakápolnát építettek maguknak. 1267-ben aztán arra kérték Omodé győri püspököt (1254-1267), engedélyezze, hogy régi fakápolnájuk helyett új kőkápolnát emelhessenek. Az építéshez a püspök megadta a kért jóváhagyást, de úgy rendelkezett, hogy a kápolna anyaegyházai továbbra is a lébényi Szent Margit plébánia (ecclesia Beatus Margarete Virginis de Liben) és a szilasszentmiklósi Szent Miklós plébánia legyenek. Előírta továbbá, hogy a vitézi kápolna papja a hívektől származó adományoknak és egyéb jövedelmeknek csak egyharmadát kapja, a másik két rész az anyaegyházaké legyen. Nem részesedett a vitézi pap az egyházi tized negyedéből sem, ez is az anyaegyházak plébánosainak jutott.
A kápolna mellett nem létesülhetett temető, a vitézi hospeseknek halottaikat az anyaegyházak sírkertjeiben kellett eltemetniük.
1270-ben IV. Béla is megerősítette a szentmiklósi és a lébényi anyaegyház (ecclesia Beatus Margarete Virginis de Lybun) kiváltságait, s meghagyta Dénes győri püspöknek (1269-1289) a vitézi kápolna védelmét.
A történelem viharai által elsodort Vitéz nevű falu helyét a határleírási adatok, s a kataszteri térképeken fellelhető „Vitézi földek" dűlőnév alapján a vasútállomás közelében kell keresnünk. Ezt a helyszínt valószínűsíti a vasútállomás melletti Gyepföld dűlőben 2000 szeptemberében Aszt Ágnes vezetésével végzett ásatások leletanyaga is. (- 2000. szeptember)
A lébényi Szent Margit templom építésének ideje, s az építés körülményei nem ismertek. Tudjuk viszont, hogy a többször átépített, felújított épület - 1838-ban történt lebontásáig - az apátsági templomtól 150-200 méternyire északkeletre állt. E templomot vette körül 1770-ben történt megszüntetéséig a falu - katolikusok és evangélikusok által közösen használt - temetője.
(hospes = jövevény, telepes)
Ottokár cseh király V. Istvánnal (1270-1272) hadakozva Magyarországra tört, s elpusztította Moson megye falvait. Áprilisban lépett magyar földre, május 2-án kelt át a Dunán, s rabolva, fosztogatva követte a visszavonuló magyar sereget Óvár és Moson felé. Május 9-én elfoglalta Óvárt, majd Mosont vette ostrom alá. Kilátástalan helyzetükben a védők a vár átadása fejében sértetlenséget és szabad elvonulást kértek Konrádtól, amit ő meg is ígért, amikor azonban megnyíltak a vár kapui, a beözönlő csehek a lakosokat kirabolták, Moson várát felgyújtották, s - mint Ottokár feleségéhez küldött levelében írta - a földdel tették egyenlővé.
A régészeti kutatások ugyan nem mutattak ki ilyen szintű pusztítást, s Ottokár állításának egyéb adatok is ellentmondanak, tény azonban, hogy a mosoni Király-dombon állt egykori erősség az ostromot követően hadászati jelentőségét és megyeszékhely szerepét elvesztette. Az ispánsági székhely a korszerűbb, kőből épült Óvárra került át. (04)
A lébényi templom és a monostor épségben vészelte át a hadjáratot.
Óvári Konrád Bán és Al-Sásony falut a lébényi monostornak adományozta.
Óvári Konrád Albrecht osztrák herceggel s a Németújvári grófokkal szövetkezett az uralkodó, IV. (Kun) László (1272-1290) ellen.
Újbóli hűtlensége miatt a király végleg megfosztotta Moson megyei birtokaitól s a lébényi templom kegyuraságától.
Ezt követően Óvári Konrád Moson megyei birtokai a Kőszegiek és a Csákok familiárisaként megerősödött Héder nemzetség kezére jutottak, s a tartományurak leverését követően sem kerültek vissza a Győr nemzetség tulajdonába, hanem - Károly Róbert (1308-1342) uralkodása idején - az Óvár központú királyi várbirtok részévé lettek.
Konrád mester, a Győr nemzetség utolsó nagyformátumú egyénisége 1299 körül halt meg Baranya megyei birtokain. „Legalább 80 éves volt, midőn nyughatatlan életét befejezte" - írta róla Karácsonyi János. (45)
Kritikusai, akik a „gyenge jellemű", „állhatatlan", „ingatag" jelzőkkel illetik Konrád karakterét, s elítélően minősítik fordulatokban bővelkedő, mozgalmas pályafutását, figyelmen kívül hagyják, hogy a XIII. század második felét, s főként annak utolsó harmadát a tartós belháborúk, a bárók egymás ellen vívott hatalmi harcai s a király elleni lázadásai jellemezték. A „kiskirályok évtizedeiben" az Óvári Konrádhoz hasonló helyzetű birtokosok számára a talpon maradás egyedüli lehetőségét a gyorsan változó erőviszonyokhoz való alkalmazkodás jelentette.
Konrád mesterre is érvényesek Madách szavai: „.. .bűne a koré, mely szülte őt.
Gergely, lébényi apát felkereste az ország nádorát, s a nádor színe előtt eltiltotta Simon bán fiát, Mórichidai Jánost annak a Rabcha nevű Győr megyei birtoknak a használatától, melyet neki az apátság bérbe adott. (25)
Péter, lébényi apát is pereskedésre kényszerült Mórichidai Jánossal annak kifizetetlen adósságai miatt. János mesternek István nevű gazdatisztje ugyanis olyképpen akarta kifizetni gazdája tartozásait, hogy az akkor újonnan kibocsátott dénárt három régi dénár értékében akarta beszámítani. Az apátság viszont ragaszkodott ahhoz, hogy a régi és az új dénárokat azonos értékben számítsák, hivatkozva arra, hogy a bérleti szerződésben is kikötötték, miszerint az adós az esedékesség időpontjában forgó (currens) pénzzel tartozik kötelezettségének eleget tenni.
A régi és az új dénárok egymáshoz viszonyított értékéről még két év múlva is folyt a vita Péter apát és Mórichidai János között. Bizonysága ennek egy 1398. május 25-én kelt győri káptalani oklevél, mely szerint Mórichidai János évi két alkalommal - Szent Márton napkor és pünkösdkor - összesen évi nyolc dénárfontot tartozik fizetni az apátságnak a Rábca (Rapcha) nevű birtok használatáért. Péter apát változatlanul nem értett egyet a régi és új dénárok átszámítási módjával, ezért Szent Márton napkor nem vette át az összeg első felét, pünkösdkor azonban - hangsúlyozva, hogy tiltakozását fenntartja a fizetés ilyen módja ellen - mind a nyolc dénárfontot átvette. (96)
A vita alapjául minden bizonnyal az a körülmény szolgált, hogy az Árpád-házi, majd a vegyesházi királyok a kincstári bevételek növelésére a pénzrontás eszközét is felhasználták. A forgalomban lévő pénzt évente bevonták, s azonos névértékű, de alacsonyabb nemesfémtartalmú pénzzel váltották fel. Az értékkülönbözet a kincstár bevételeit gyarapította, ez volt a kamara haszna /lucrum camerae /.
Mivel sohasem lehetett az összes forgalomban volt érmét bevonni, és új érmékre cserélni, egy idő után a legkülönbözőbb értékű, méretű és alakú pénzek forogtak közkézen. Mindez bizonytalanságot szült, s vitákat eredményezett a pénzforgalom résztvevői között.
(dénárfont = a XIV. századig használt ezüstalapú pénzrendszer alapjául a vert ezüst dénár és annak fontnyi mennyisége szolgált. A font 12 unciára oszlott, egy uncia = 20 dénár; 240 dénár = 1 font. A XIV. századtól az ezüstvalutáról Európaszerte az aranyvalutára tértek át.)
1400 novemberében a monostor új vezetője, Simon apát (abbas de Libino) is szembekerült Mórichidai Jánossal. János mester ugyanis megint elmulasztotta megfizetni az előző évi Szent Márton-napkor (november 11.), az idei pünkösdkor (június 8.) továbbá az idei Szent Márton napkor esedékes négy-négy dénárfontnyi bérleti díjakat, ezért az apát a győri káptalan előtt eltiltotta őt a monostor tulajdonában lévő földek további használatától.
Mórichidai János öszeférhetetlen, hatalmaskodó természetű ember lehetett, hasonló vitái voltak 1409 májusában a bakonybéli bencés monostorhoz tartozó mórichidai földek bérletével kapcsolatban is. (96)
A mosoni ispán székhelyéül szolgáló óvári vár s a hozzá tartozó várbirtok 1364-től zálog címén a Vöröskői Wolfart, majd 1440-től - Wolfart Pál özvegyének második házassága révén - a Szentgyörgyi (Bazini) család kezére került, s maradt 1516-ig.
Monostorának jószágait a lébényi apát 1410 körül az óvári várbirtok urainak védelme alá helyezte, s a birtokok a Wolfartok illetve a Szentgyörgyiek kezén maradtak 1478-ig.
(zálogbirtok = a kölcsönzött pénzösszeg visszafizetéséig illetve a zálogszerződés lejártáig a hitelezőre átruházott ingatlan, többnyire földbirtok.
A használatba adott zálogbirtok hozamai pótolták a kamatokat, ezeknek szedését ugyanis tiltotta az egyház. Ha a tulajdonos a szerződés lejártakor nem tudta adósságát kiegyenlíteni, a zálogbirtok a hitelező kezén maradt, az eredeti tulajdonos azonban nem vesztette el tulajdonjogát, a birtok az utódok által akár évszázadok múltán is visszaváltható volt.)
Simon, a lébényi monostor apátja Abda község birtokrendezésénél tanúként szerepelt. (77)
Lébény hetivásáros hely. Földje részben az apátság tulajdona, részben királyi várbirtok.
Simon apát György nevű szerzetesét a Konstanzban tartózkodó Zsigmond királyhoz (1387-1437) küldte. (Ekkor, 1414-1418 között zajlott az egyháztörténeti jelentőségű konstanzi zsinat.)
György barát - az apát nevében - előadta, hogy Simon apát elődje a monostor Lében, Zenthmyklos és Hwzywfalw (Lébény, Szentmiklós és Hosszúfalu, azaz Mecsér) nevű birtokait és azok tartozékait - nem tudván azokat megvédeni - Owar királyi vár várnagyainak oltalma alá helyezte. Az apát halálát követően a birtokok és tartozékaik - jogtalanul - annak a Wereskew-i Wolfardusnak (Vöröskői Wolfartnak) kezére jutottak, aki Owar királyi várát zálogba vette. A lébényi monostor földjeit Wolfardus a várhoz tartozónak tekintette, s holtáig kezében tartotta, özvegye pedig ma is sajátjaként használja. Az apát arra kérte az uralkodót, hogy a monostor elbitorolt jószágait ítélje vissza.
A panaszt meghallgatván a király - a Szent Jakab iránti tisztelettől indíttatva, s mint az Isten egyházainak legfőbb védelmezője és patrónusa - úgy intézkedett, hogy amennyiben Wolfardus özvegye a birtokokat és tartozékaikat Simon apátnak és a monostornak nem szolgáltatja vissza, s az apát ezt kéri, akkor az apátot és az özvegyet minden további parancs bevárása nélkül idézzék meg a birtokokra vonatkozó okleveleikkel együtt. Ha az oklevelek ismeretében azt találják, hogy Wolfardusnak az óvári várbirtokra vonatkozó zálogleveleiben a vitatott birtokok nincsenek név szerint felsorolva, s azok Óvár várával együtt nem kerültek zálogba - tehát a birtokokhoz az apátságnak kétséget kizáróan joga van - adják vissza azokat Simon apátnak és utódainak. (96)
A végrehajtással Zsigmond a győri káptalant bízta meg, az intézkedés azonban elmaradt, a birtokok nem kerültek vissza.
(káptalan = saját vagyonnal s jogi személyiséggel rendelkező, autonóm egyházi testület. Feje a prépost, tagjai a kanonokok. Az érsekségi székhelyeken működő főkáptalanok és a püspöki székhelyeken működő székeskáptalanok - ilyen volt a győri is - tanácsadó testületként vettek részt a főegyházmegye illetve az egyházmegye igazgatásában.
Az egyéb - többnyire királyi, nemzetségi alapítású - egyházak mellett társaskáptalanok jöttek létre.
Mindkét típusra jellemző volt, hogy a feudális korban hiteleshelyként is működtek.)
Zsigmond király felszólította Moson megye fő- és alispánját, hogy „Simon lébényi apátot és monostorát, meg összes dolgaikat és javaikat" különleges királyi oltalom illeti (... in nostram regiam recepimus protectionem et tutelem specialem...), ezért védelmezzék meg az ismétlődő támadások, de különösképpen Vitézi Tamás (Vitezy Thommos) hatalmaskodásai ellen. (96)
Nem akart vége szakadni a Mórichidaiakkal való állandó perlekedésnek. 1432-ben Bertalan apát „a sövényházi rábcai halászat elbitorlása" ügyében volt kénytelen Zsigmond királyhoz fordulni. Az uralkodó segítségét kérve keresett megegyezést a Mórichidaiakkal, akik nem fizették a bérleti díjat annak a Sövényháza melletti Rábcaszakasznak a halászati jogáért, melyet nekik az apátság bérbe adott. 1436-ban végre megegyeztek. A gyermek Mórichidai Simon gyámja, Dombói György kötelezte magát, hogy a Rábca melletti birtokok dolgában évek óta húzódó perek költségeire az apátságnak 40 forint kárpótlást fizet, s a jövőben nem mulasztja el kifizetni az évi tíz forintban megállapított bért. Bertalan apátnak lehettek kétségei Dombói György szavahihetőségét illetően, mert 1439. június 24-én hiteles másolatot készíttetett az egyezséglevélről a pannonhalmi konventtel. (96)
Mihály mecséri molnár egy kelyhet, s baráti szőllejének felét a lébényi apátságra hagyta. Sokat levont az adomány értékéből, hogy a kehely - mint rövidesen kiderült - nem a tulajdonos birtokában, hanem zálogban volt. Mikor ugyanis az örökhagyó halála után özvegye a baráti szőlő másik felét is az apátságnak adta, az adomány fejében kikötötte, hogy Bertalan lébényi apát gondoskodjék a Gáspár győri aranyművesnél zálogban lévő kehely kiváltásáról, s monostorának jövedelméből ő viselje a meghalt Mihályért végzendő gyászmise költségeit is. (77)
Mátyás király (1458-1490) III. Frigyes német-római császárral vívott háborúi során a nyugati határok mentén állandósultak a németek betörései.
Az országra támadó ellenséges hadak végigdúlták Moson megye falvait. A monostor is leégett, kifosztották, szolgálónépeit kirabolták, s az ősi kolostor templomával együtt pusztulásnak indult.
Ilyen szánalomra méltó állapotban látta Szent Jakab egyházát a Frigyes ellen hadakozó Mátyás király 1478 tavaszán. Mint március 5-én a Moson melletti táborból kelt 28 levelében írta „...az Ő kedves őseitől, Poth és Chepán ispánoktól alapított monostor bizony nyomorúságos állapotban van". Hogy segítsen rajta, Simon apát kérésére elrendelte, hogy vissza kell adni az apátság elvesztett jószágait: Lébényt, Szentmiklóst, Hosszúfalut (Mecsért), Hanyt, Sásonyt, Juhait, Andocsot, Bernelt, Nosztojczot, dunai, rábcai és lajtai halászó helyeit, a Hanyban bírt részeit.
Elrendelte továbbá, hogy a monostor hansági és rábcai halászó helyei „dicától, taxától felmentve legyenek". (77)
(dica = eredetileg a kapuadó, később a hadiadó elnevezése.
taxa = pénzben lerovandó hadiadó.)
Mátyás halála után a királyi hatalom lehanyatlott, a feudális állam meggyengült, a központosítás eredményeit tönkretette a hatalomvágyó bárói és főpapi rend. A kialakult zűrzavaros viszonyok közt nagy méreteket öltött birtokfoglalások ellen Mihály lébényi apát - hivatkozva a Zsigmond által 142 l-ben kibocsátott oklevélre - a mosoni ispán védelmét kérte. Hogy kérésének nyomatékot adjon, megújíttatta, átíratta Zsigmond 1421-ben kelt oklevelét.
Majthényi Uriel a lébényi apát.
II. Lajos király (1516-1526) trónralépése évében a Szentgyörgyiektől visszaváltotta, majd 1522. január 13-án Budán tartott mennyegzőjén jegyajándékképpen az ifjú Mária királynénak adományozta az óvári várat, s a hozzá tartozó uradalom részeként a várbirtok Lébény határában fekvő földjeit. A várat a királyné Várkonyi Amadé István gondjaira bízta.
A lébényi apátság jószágai is az 1526-ban megözvegyült Mária királyné kezére jutottak, aki rövid idő múltán Poór Mihálynak adta őket zálogul.
Három évvel a mohácsi csata után Szulejmán szultán szeptember 22-től október 14-ig Bécset ostromolta. Az állandó esőzés, a tél közeledte s az élelemhiány miatt az ostromot feladta, s kudarcot vallott hadaival visszavonult „...oly nagy gyorsasággal, hogy az ötödik napon már a Buda alatt elterülő mezőkön ütött tábort, pedig az a távolság kétszáznegyven német mérföld" - emlékezett az eseményre a XVI-XVII. századi államférfi és történetíró, Istvánffy Miklós.
(A korabeli hadviselés a téli hónapokban szüneteltette a harcot. Az őszi esőzések és a hideg beálltával, de legkésőbb október 26-án, amit a törökök az ősz első napjának számítottak, az oszmán hadak téli szállásra vonultak.)
A sikertelen ostrom után visszavonuló török seregek feldúlták, kifosztották Lébényt, s felgyújtották a Szent Jakab templomot, melynek északi tornya ekkor ledőlt, a főhajó boltozata beomlott.
A hadjárat pusztításai nyomán Moson vármegye területe Lébénytől a Lajtáig szinte teljesen elnéptelenedett, a lakosság - a Szigetköz népének kivételével - vagy elpusztult vagy elmenekült vagy rabláncra jutott. A sikertelen ostrom után Nyugat-Magyarországról 100 000, három évvel később, Kőszeg ostroma idején további 30 000 hadifoglyot hurcoltak magukkal a visszavonuló törökök.
A hadjáratot követően az állandósult török veszély okozta létbizonytalanság elől menekülve a bencés szerzetesek a nagyobb biztonságot ígérő anyakolostorba, Szent Márton hegyére költöztek, s Lébényt magára hagyták. (77)
Az elpusztult vagy elhurcolt lakosság helyére részint németek - köztük sváb lutheránusok - részint a törökök elől Boszniából és Horvátországból menekült katolikus horvátok telepedtek le Moson megye falvaiban. Lébényben is ekkor jelentek meg az első evangélikus vallású német telepesek.
„Lébenyben is mindjárt a mohácsi vész után lutheránus svábok vándoroltak be, akiket Mária királyné s később Miksa főherceg vett oltalmába" - írja betelepedésükről Payr Sándor. (64)
Igaz ugyan, hogy az 1523. évi LIV. törvénycikk még fej- és jószágvesztéssel fenyegette az új hit követőit, s két évvel később is a „haeretici comburantur" (az eretnekek égettessenek meg) álláspontjára helyezkedett a rákosi országgyűlés, a katolicizmus védelmében már kevesebb erélyt tanúsító I. Ferdinánd (1526-1564), majd a protestantizmus iránt türelmes és engedékeny Miksa (1564-1576) uralkodása alatt azonban a hitújítók lehetőséget kaptak tanaik nyíltabb terjesztésére.
A protestantizmus lébényi térhódításában a lutheránus telepesek bevándorlása mellett szerepet játszhatott az is, hogy 1554-ben Óváron talált menedéket, s hat évet töltött a Lebenyhez közeli város falai között a hitújítás egyik kiemelkedő képviselője, Huszár Gál prédikátor. A tudós pap és reformátor lelkészi teendői mellett iskolát alapított, nyomdát tartott fönn, prédikációkat és vitairatokat sokszorosított, járta a környékbeli falvakat, prédikált, terjesztette a reformáció tanait. (91)
Hogy járt-e Lébényben is, nem tudható, tevékenységének híre azonban minden bizonnyal ide is eljutott, hatása bizonyára itt is érvényesült.
A sváb lutheránusok betelepedése, Huszár Gál működése és a katolikus pap hiánya (— 1546) mellett alighanem a bencés szerzetesek távozása is közrejátszott abban, hogy a Lébényben élő katolikusok közül is egyre többen váltak az új hit követőivé.
A török hadjáratok pusztításai Lébényben is a lakosság számának csökkenését eredményezték. A magyaróvári uradalmi adóösszeírás szerint Lébény ekkor mindössze 10 füsttel adózott, összeírtak továbbá 1 bírót és 6 szegényt.
(„Szegény" /pauper/ az olyan paraszt, akinek vagyona értéke nem haladta túl a 6 aranyforintot. Őket mentesítették az adózás alól.)
Tíz - a törökök által 1529-ben felgyújtott, illetve az elmenekült lakók által elhagyott - épület üresen állt. (88)
(füst = az adókivetés alapjául szolgáló jobbágyháztartás.)
Az apátság birtokainak új tulajdonosa - nincs írásos nyoma annak, hogy mikor s mi módon jutott hozzá - Wecseszlaveczi Boldizsár, Somogy megyei földbirtokos lett. 1534-ben már ő birtokolta az apátsági földeket. Bizonysága ennek, hogy 1540-ben Püspöky Orbán mosoni főesperes a pozsonyi káptalan előtt perelte Wethezlaw Boldizsár deákot az 1534-38. évekre Lébényből neki járó egyházi tizedért, melyet Boldizsár deák, a lébényi apátság birtokosa jogtalanul visszatartott. (09)
Győri Mihály pannonhalmi főapát erélyesen tiltakozott az ellen, hogy a lébényi apátság termékeny földjeit Wecseszlaveczi Boldizsár bitorolja, s mivel Boldizsár deák a főapát követelése ellenére húzta-halasztotta a birtok visszaszolgáltatását, a főapát magához a királyhoz, I. Ferdinándhoz fordult.
Az uralkodó Győri Mihály követelését jogosnak ismerte el, s 1539. december 29-én Thurzó Elek országbíró közvetítésével felszólította a győri káptalant, hogy vegye ki Wecseszlaveczi (Venczeszlavics) Boldizsár deák kezéből a lébényi apátságot, s adja vissza jogos tulajdonosainak, a pannonhalmi bencéseknek. A makacs és ravasz ember azonban - akinek testvérei és nagyhatalmú pártfogói is akadályozták az utasítás végrehajtását - nem volt hajlandó visszaadni az elfoglalt jószágokat, s az uralkodói parancs teljesítését újabb és újabb kifogásokkal igyekezett elodázni. A főapát ekkor perrel támadta meg a birtokfoglalót.
A konfliktusnak végül Thurzó Elek erélyes közbeavatkozása vetett véget. Az országbíró harározott föllépésével megfélemlítve Boldizsár deákot rákényszerítette, hogy peren kívül rendezze végre a birtokvitát a főapáttal.
Az 1540-ben létrejött megállapodás értelmében a felek elfelejtik a kölcsönös sérelmeket, Boldizsár deák visszaadja az apátság jószágait, Győri Mihály viszont megengedi neki, hogy egy jobbágyát Péter-Pálig ott tarthassa a még általa vetett termés betakarítására.
Lébény tehát a főapát rendelkezése alá került, a bencések azonban már nem tértek vissza Lébénybe. Birtokolták ugyan az apátsági földeket, s húzták a birtok jövedelmeit, a Győri Mihály által ekkor lébényi apáttá kinevezett Miklós tisztsége azonban már puszta cím volt csupán. Az önálló lébényi apátság megszűnt, bencés szerzetesi közösség nem élt többé a kolostor falai között.
Egy 1548-ban készült adóösszeírás tanúsága szerint a bencés rend tulajdonába visszakerült, önállóságát vesztett lébényi apátság már adózás szempontjából is Pannonhalmához tartozott. (77)
(deák = középkori írástudó, világi értelmiségi. Használták szerpap /diakónus/ jelentésben is.)
Sövényházról, a győri káptalan birtokáról 8 szökevény zsellér érkezett a faluba, s betelepedtek az 1529 óta elhagyottan álló épületekbe. (88)
A január elsején felvett magyaróvári urbáriumban szereplő 26 lébényi névből kettő németes hangzású, s egy személy viseli a Tót családnevet. Lébény tehát majdnem tisztán magyar község. (88)
(urbárium = a jobbágy-földesúr viszonyra vonatkozó, kezdetben csupán a fennálló állapotokat rögzítő, a XVI. századtól azonban már szerződés jelleget öltő gazdasági okirat. Tartalmazta a jobbágy családfők nevét, jogi helyzetét, a jobbágytelek nagyságát, fekvését, a pénz-, termény- és robotszolgáltatásokat, a szolgáltatandó ajándék idejét, mértékét, a szerződésben rögzített szabályok megszegéséért járó büntetéseket stb.)
Az adózó porták számbavétele során Istvánffy Ferenc vármegyei adószedő elkészítette a Moson megyében működő plébánosok jegyzékét (Regestrum plebanorum) is. Az összeírás évében a lajstromban szereplő 32 Moson megyei település közül csak 11-ben volt katolikus plébános (Barátfalva, Gálos, Halászi, Moson, Nyulas, Oroszvár, Óvár, Pátfalu, Rajka, Szentjános és Védeny).
Lébény, Szentmiklós és Barmasz neve után a következő bejegyzés olvasható: „a halászi plébános jár néha." (57)
A pap nélküli települések magas száma annak volt következménye, hogy az ország északi és nyugati részein rohamosan terjedő lutheri tanokat számos katolikus pap is magáévá tette. Az „új hitre" áttért papok egy része a lakóhelyükön szerveződött protestáns közösségek vezetője lett, más részük protestáns többségű területre költözött, s mindezek következményeként a katolikus egyházban riasztó méreteket öltött a paphiány. Források híján csak feltételezhetjük: Lébényben is ez volt az oka annak, hogy a falu plébános nélkül maradt.
A heiligenkreutzi cisztercita apátságnak Magyarország több pontján - Moson megyében is - voltak birtokai, ezért az apátság levéltárában számos magyar vonatkozású dokumentumot őriznek.
Egy 1552-es, egész Moson megyére kiterjedő adatfelvétel szerint a megyéhez ekkor 38 település tartozott. A községek nagy része királyi birtok, a többi földesúri magánbirtok vagy káptalanok, kolostorok tulajdona volt.
A heiligenkreutzi apátságban fennmaradt összeírás adatai szerint a Libennek nevezett falu nagyobb része ekkor királyi birtok. Ahogy a lista készítője feljegyezte: Bécshez tartozik 24 kapu, 1 bíró, 2 zsellér és 5 új telepesnek nevezett jövevény.
A pannonhalmi apátságé (Barmast, azaz Bormászt is ide értve) 5 és 1/2 kapu, 1 bíró és 6 zsellér. (86)
(bíró = az erősen korlátozott önkormányzattal rendelkező falu rendszerint egy évre választott vezetője.
A falu lakossága felett segítőtársai, az ugyancsak választott esküdtek bevonásával bíráskodott. Az általa kiszabható büntetéspénzek mértékét a földesúr határozta meg, döntései ellen fellebbezni az úriszékhez lehetett.
Ő közvetítette az állami és a földesúri és utasításokat, közreműködött az adók behajtásában, ő volt felelős a közmunkák és a katonai fuvarok teljesítéséért, s fontos szerepe volt a földesúri szolgáltatások beszedésében is. Kezelte a faluközösség javait, az ő kezében volt a földközösség adminisztrációjának, a határhasználat szabályozásának, a nyomások beosztásának, a parcellák újraosztásának, a pásztortartásnak, az utak, vizek gondozásának ügye, ő vigyázott a faluhatár sérthetetlenségére is. Vezette a falu könyvét, s az ingatlan-átruházások is általában az ő közreműködésével történtek. Feladatai végrehajtásában a XVII-XVIII. századtól a jegyző volt segítségére.
Mindezek fejében mentesítették az adók és a dézsma fizetése meg a katonai beszállásolás alól, s részesedett a bírságpénzekből is, a falujában eljáró vármegyei adószedőt és a tizedszedőt viszont neki kellett ellátnia. Ha tisztségéből eredő kötelességeit elhanyagolta, szigorúan megbüntették.
A XVI-XVII. századtól általánossá vált gyakorlat szerint - melyet aztán 1767-ben Mária Terézia úrbéri rendelete szentesített - a bírót a földesúr jelöltjei közül, a földesúri tiszt jelenlétében választották. Ha egy községben több birtokosnak voltak jobbágyai, külön-külön bírót, vagy földesuranként váltakozó bírót választottak.
kapu vagy porta = az állami adó kivetésének egysége. Kezdetben egy egész jobbágytelekkel azonos, a XVII. századtól 1-4 jobbágyi vagy 12 zsellérháztartást jelent.
zsellér = az 1/4-nél kisebb jobbágytelekkel rendelkező személy.)
A lébényi apátot zsinati bíróság elé idézték „hogy számot adjon róla, hogyanjutott apátságához, de nem jelent meg." (77)
Nincs adatunk arra nézve, hogy név szerint kit és mi okból akart elszámoltatni a zsinati bíróság, az a tény azonban, hogy ilyen eljárásra sor kerülhetett, jól jellemzi a korabeli zavaros közállapotokat.
Miklós apát után a lébényi apáti címet a tridenti zsinatra (1545-1563) készülő Kolosváry János csanádi püspöknek juttatta a szentmártoni főapát, valószínűleg az utazás s az ott tartózkodás költségeihez való hozzájárulás céljából. A törökellenes harcok által előidézett zavaros közállapotok is szerepet játszottak abban, hogy az apátsági birtokok jövedelme igencsak megcsappant, így János püspök a lébényi apátság révén mindössze 20 aranyhoz jutott a zsinati költségekre. Ennek sem sokáig vehette hasznát, 1562. november 14-én Tridentben meghalt. (77)
Thorday Péter szentmártoni kormányzó főapáttól a lébényi apáti címet Máthéssy (Mathesy, Mathisy) István kapta meg.
Születési helye ismeretlen. Valószínű, hogy Baranya megyében, Turony vidékén született előkelő nemesi családban. Három fiú- és egy leánytestvéréről tesznek említést a korabeli okiratok. Tanulmányait valamelyik olasz egyetemen végezte. Itt tanult meg olaszul, s itt szerzett kapcsolatai révén került az egyetem után Ercole Gonzaga bíboros apjának házába, ahol kilenc esztendőt töltött. Amikor hazatért, az ekkor már több nyelvet beszélő, európai műveltségű fiatalember I. Ferdinánd király udvarába került, ahol titkári hivatalt töltött be.
A tizennyolc évig húzódó tridenti zsinat 1562. január 18-tól 1563. december 4-ig tartó harmadik, utolsó szakaszában a király Kolosváry János csanádi és Dudith András tinnini püspök mellé a maga megbízott követéül Draskovich György pécsi püspököt küldte, s melléje titkárul Máthéssy Istvánt rendelte. Rudolf király megbízásából ő másolta le később a zsinati iratokat. (Originalia documenta Legationis Romanae ad Conc. Tridentium de anno 1561-62)
1562. február 27-én Tridentből kelt levelében Máthéssy életének egy jelentős fordulatáról számolt be patrónusának, Nádasdy Tamásnak. „Régen elhatároztam már, hogy papi tisztségben szolgálok Istennek; szándékomat Tridentben végrehajtottam; a pécsi püspök keze által az összes papi rendekbe felvétettem..."- írja, s kéri a nagyhatalmú főurat, tartsa meg őt továbbra is pártfogoltjai között.
Kolosváry János püspök 1562. november 14-én bekövetkezett halála után Draskovich György - Máthéssy egyik patrónusa - már november 17-én Máthéssyt jelölte az eddig Kolosváry által birtokolt kolozsmonostori apátságra, ezt azonban - nem tudni miért - nem kaphatta meg. Helyette a következő évben (1563) elnyerte Kolosváry lébényi apátságát, a zsinatról hazatérve pedig megkapta a pécsi főprépostságot is. A törökök közelsége miatt a pécsi préposti stallum kevés jövedelmet hozott, ezért Máthéssy rövidesen a török által kevésbé fenyegetett Győrött keresett magának újabb javadalmat. Befolyásos pártfogói e szándékában is támogatták, s Gregoriancz Pál győri püspök - gyaníthatóan I. Ferdinánd közbenjárására - 1564-ben kántorkanonoki stallumot adományozott neki. Egy esztendő múltán a győri káptalan nagyprépostja lett, ezt a méltóságát haláláig, 1591-ig megtartotta. E tisztségében a káptalan jogainak szigorú és lelkiismeretes őre volt, panaszt tett, tiltakozott, óvást emelt mindig, ha a káptalant kár vagy sérelem érte. 1567-től a győri egyházmegye általános püspöki helynöke volt, s 1569-ben elnyerte a jászóvári és leleszi prépostságot is. (A jászóvári és leleszi apátságban premontrei szerzetesek éltek, a préposti cím náluk az apáti stallumot jelentette.) Ettől kezdve Máthéssy sokat tartózkodott Jászón és Leleszen.
A győri nagyprépostság, a lébényi apátság és a jászóvári prépostság - melyek mellé a Kóny falut övező győri káptalani birtok bérleti jogát is sikerült megszereznie - tisztes jövedelmet hozott Máthéssynak. Bevételei egy részét ingatlanra költötte: Csanakon szőlőt vett, s régebbi győri háza mellé egy újat vásárolt. A „...több nyelvben jártas, nagy tapasztalatú férfiú" az egyházi hierarchiában is tovább emelkedett, 1580-ban a Dalmáciában lévő knini, két évvel később, 1582. február 21-én a csanádi püspöki székbe emelte a király. Mivel azonban mindkét egyházmegyéje a török által megszállt területen feküdt, továbbra is Győrött maradt, s minden eddigi javadalmát megtartotta. (10)
Máthéssy István lébényi apát arcképe a temesvári püspöki palotában
Amikor 1563-ban a lébényi apáti széket elfoglalta, az 1529 óta még mindig romos templom helyreállításához nem volt elegendő anyagi ereje, ehhez az apátsági földek jövedelme kevésnek bizonyult. Nem is hiszi - jelentette ki - hogy bárki külső támogatás nélkül rendbe tudná hozatni Szent Jakab egyházát, a háborús időkben azonban külső segítségre nem számíthatott. Helyreállíttatta és kibővíttette azonban a kolostort, amely két héttel hivatalba lépése előtt teljesen leégett az apátság még Kolosváry által megbízott tiszttartójának részegsége és hanyagsága miatt.
Az apátsági épületek helyreállítását és bővítését Máthéssy azért rendelte el, mert a török által birtokaikról elűzött benedekrendi szerzetesek közül sokan kértek és leltek Lébényben menedéket, továbbá azért is, mert Pannonhalmán élő rendtársai azt tervezték, hogy itt húzzák meg magukat a főapátságot is fenyegető török veszedelem elől.
Az új apát a kolostorépület rendbetételén túl visszaszerezte az óvári várbirtok jobbágyai által elbirtokolt apátsági földeket, s jó gazda módján, okosan gazdálkodva, a tiszttartók munkáját is rendszeresen ellenőrizve gyarapította a monostor jövedelmeit. 1571-ben az apátsághoz tartozó öttevényi répaföldekből 40 holdat - két 20 holdas részre osztott darabban - Héderváry Jánosnak adott bérbe, 1580-ban pedig az apátságnak a Lajtán álló kétkerekű vízimalmát engedte át árendába Ágoston Balázs molnármesternek.
Máthéssy apátsága idején a tető és boltozat nélküli templomromokat éveken át fenyegette az a veszély, hogy köveit elhordják a győri vár bástyáinak megerősítéséhez. Egy 1563-ból a pannonhalmi levéltárban fennmaradt levelében maga Máthéssy emlékezik meg arról, hogy az 1529-es bécsi ostrom idején égett le a templom, s hogy lebontását csak azért kerülhette el, mert a bontási utasítást a Lébénybe küldött katolikus olasz építőmesterek - „értékelvén a templom becsét és remélvén a helyreállítás lehetőségét" - nem hajtották végre. (77)
A magyaróvári uradalmi urbárium még magyar többséget mutatott községünkben, de már hat adózó személy viselte a származására utaló Tót nevet. Ekkor kezdődött meg a magyar lakosság fogyatkozása, s a horvátok beköltözése. (88)
(A tót szó korábban általában szláv személyt jelentett, csak a XIX. században szűkült le jelentése a szlovákokra.)
Szigetvár eleste (1566. szeptember 8.) után nagy számban jelentek meg a török elől menekülő katolikus horvátok Nyugat-Magyarországon. Mintegy 150 hontalanná lett család Moson megyében telepedett le. A menekülők egy része Lébényben lelt új otthonra.
A község 1567-ben készült adójegyzéke 37, a faluban élő zsellért említ, majd hozzáteszi:
„Ex his sunt fugitivi et miseri inquilini maior pars ex Zygeth..."
Vagyis nagyobbrészt Szigetből, azaz Szigetvár környékéről menekült, nyomorúságos helyzetű zsellérekről van szó. (88)
Szeghy Ambrus barát - csak nevét ismerjük, egyebet nem tudunk róla - egy magyar nyelvű tudósítást küldött a pozsonyi kamarának a lébényi apátság ekkorra már igencsak megfogyatkozott birtokairól és jövedelmeiről. (77)
A „titkon, jó móddal" való tudakozódás oka talán az lehetett, hogy Himmelreich Tibor (Tiburtius Himmelreich), a császári kancellária befolyásos magyar titkára - aki húgának fia számára akarta megszerezni a monostor jószágait - tájékozódni próbált az apátság vagyoni helyzetéről, gazdasági viszonyairól.
Szeghy Ambrus az apátság jószágairól szólva a következőket tudatta a királyi kamarával:
„Vagyon egy falu, Barmasnak híják, 14 jobbágya, ugyanott két kerek malma vagyon, jó haszonadók, esztendőn által forognak. Libént vagyon 4 jobbágya, a többi ő felségéé, ugyanott Libént vagyon közel 200 szántófölde, kiről esztendőnkint, ha maga be nem akarja vetni, kepét adnak róla. Öttevinen (ennek) fele és más darab földe, kit Hederváry és Révay uram élnek Öttevinhez, kiről kepéket fizetnek.
Vagyon egy darab föld, kit Liszkónak hínak, más néven Barátfölde, esztendőnkint árendában 55 fl árendálják el.
Vagyon Libent egy tó, Barát tavának hívják, kiről esztendő által télben és nyárban nagy hasznot vészen, erre ugyan esztendős halászokat tart, kik mindenkor halásszák. Hala és rákja soha el nem fogy.
Vagyon egy gyümelcses kerte is, ki az is jó hasznos. A Rábcziában is nagy része vagyon, kit szakaszonkint ad el maga jobbágyinak, egy szakasztot pro ft 1. Ríte bőséggel vagyon, kibűl esztendőnkint nagy haszna vagyon. Erdei is nagyon jók.
A jobbágyoknak continue minden szolgálatra rá kell menniök valamire parancsol nekik, de adót semmit sem fizetnek.
A mint végére mehettem, nagyon jó, hasznos jószágnak mondják, a malom, tó, rét, szántóföld és a Liszkóból esztendő által lehet 500 fl haszon."
(kamara = Magyar Királyi Kamara = I. Ferdinánd (1526-1564) által 1528-ban Budán felállított, majd 1531-ben Pozsonyban újjászervezett központi pénzügyi és gazdasági hivatal.
kepe = a learatott gabonát kévékbe kötik, a kévéket keresztekbe rakják, s a sorban egymás mellé helyezett keresztek alkotják a kepét.
Az ország egyes részein azonban - pl. Erdélyben is - a kepe szó a papot megillető rész; papi illeték jelentésben is használatos.
continue = folyamatosan, bármikor.)
Máthéssy István panaszára Rudolf király (1576-1608) meghagyta Moson vármegyének, hogy vizsgálja meg a lébényi apátnak az óvári várkapitánytól, báró Breiner Jánostól szenvedett sérelmeit, s úgy intézkedjék, hogy az óvári kapitányok az apátság javait el ne idegeníthessék. (77)
A kegyuraság intézményéből következően a király mint főkegyúr tetszése szerint bárkinek a kormányzása, kommendátorsága alá adhatta az egyházi javadalmakat. A kommendarendszer, vagyis az apátságok kormányzásának és jövedelmeinek világi papok vagy világi személyek kezére adása a XV. századtól általánossá vált Magyarországon. Jellemző adat, hogy a század folyamán a 60 körülire tehető bencés apátságból 33 jutott kommendátorok kezére.
A kommendátorok (kormányzók) - rokoni szálak, politikai érdekek és érdemek alapján - a királyi kegy jeleként, jövedelem-kiegészítésképpen kapták meg az egyházi birtokokat. Maguk is elsősorban az anyagi haszon forrását látták javadalmukban, ezért aztán vallási jellegű kötelezettségeiket többnyire elhanyagolták, s hogy a jövedelmet ne kelljen a kolostorban élő szerzetesekkel megosztaniuk, egyre kevesebb noviciust vettek fel a rendházakba.
Lébény is erre a sorsra jutott. Az uralkodó rendelkezése nyomán a pozsonyi káptalan világi személynek, Himmelreich Tibor császári titkárnak adta át az apátságot.
A császári titkár 1587-ben - hogy Máthéssytól, a hivatalban lévő lébényi apáttól megszabaduljon - Rudolf királlyal kineveztette őt váci püspökké, azzal a feltétellel, hogy lemond Lébényről Himmelreich húgának fia, az ekkor még gyermek Baksay István javára. Máthéssy nehezen hajlott a kérés teljesítésére, nem szívesen hagyta el a gondos munkával fölvirágoztatott kis apátságot. Végül azonban - nem egészen önzetlenül - igent mondott Himmelreichnek. Döntésében minden bizonnyal közrejátszott, hogy bár 1580-ban knini, 1582-ben csanádi püspökké lett, a török által megszállt egyházmegyék élére történt kinevezése nem elégítette ki a puszta címnél többre vágyó, ambiciózus főpapot, ugyanakkor azt is tudta, hogy további egyházi előmenetele érdekében a befolyásos Himmelreich „sokat tehet, ha akar". Megkönnyíthette döntését, hogy Lebenyért kárpótlásul - az újabb püspöki stallum ígérete mellett - a pozsonyi székesegyház Szent András-oltárának javadalmait is elnyerte.
Váci püspöki kinevezését követően - melyhez pápai megerősítést csak 1589. január 28-án kapott - még négy évet élt. Püspöki székhelyén keveset tartózkodott, többnyire a neki kedves Leleszen időzött. A békés, nyugodt, szemlélődő élet iránti vonzódása mellett szerepet játszhatott ebben az is, hogy kinevezése anyagi értelemben nem váltotta be a hozzá fűzött várakozásokat. Máthéssy továbbra is szerény körülmények között, - mint ő maga írja - csupán a győri és a leleszi prépostság jövedelmeiből élt. Számottévő bevételeket ugyanis a váci püspöki stallum nem hozott, olyannyira nem, hogy a jómódú váci polgárok évenkint 500 forintot gyűjtöttek püspöküknek, hogy rangjához méltó megélhetést biztosítsanak neki. Évi 250 aranyforintnyi királyi tanácsosi járandóságát is csak késedelmesen, többszöri kérés után, vagy egyáltalán nem kapta meg, miként oly sokan mások sem azokban a zavaros időkben.
Bécsben halt meg 1591. szeptember 10-én. Holttestét saját kocsiján hazahozták, s a győri székesegyház kriptájában, a Szent Istvánról elnevezett déli hajó alá helyezték örök nyugalomra.
Sírfedőlapján családi címere látható: címerpajzsban kettős patkó patkószegekkel; a patkót főpapi jelvénye, a püspöksüveg ékesíti. A márványtáblán a következő felírat olvasható:
„Hic iacetpie in Domino defunctus R.(everendissime) D.(omine) Stephanus Máthéssy Episcopus Vacíensis, S.(acrae) C.(aesareae) R.(egieque) Majestatis Consiliarius, atque huius Ecclesiae Jauriensis Maior Praepositus, de eiusdem Ecclesiae Capitulo 27 annis optime meritus, qui hanc sepulturae commoditatem consensu eorum commodavit."
(Itt nyugszik az Úrban elhunyt tisztelendő Máthéssy István váci püspök, a császári és királyi felség tanácsosa, a győri egyházmegye nagyprépostja, ki 27 éven át kiválóan szolgálta az egyházmegye káptalanját, s a káptalan tagjainak osztatlan egyetértésével ezt a hozzá méltó sírhelyet kapta.)
„Nehéz dolog egy egész káptalannak elismerését kiérdemelni, neki sikerült" - jegyzi meg életrajzírója, Bedy Vince. (10)
Máthéssy Istvánnak hagyatéki leltára is ránk maradt, Bedy Vince ismerteti a Győri Szemle 1932/10. számában.
Hogy az egykori lébényi apát nagy műveltségű férfiú volt, bizonyítja e leltárnak a könyvekre vonatkozó része. A 43 kötetes könyvtár latin, olasz és magyar nyelvű dogmatikai, apologetikai, egyházi és magyar történeti műveket, egyházi beszédeket, költeményeket, naptárakat foglalt magába. Nem kis dolog volt ez abban az időben, amikor a könyvek beszerzése még nehéz és igen költséges dolog számba ment. Egyebekben azonban az inventárium megerősíti, hogy Máthéssy számos egyházi tisztségéhez képest valóban szegényes körülmények között élt, jelentős jövedelemmmel nem rendelkezett.
Máthéssy lemondását követően, 1587. szeptember 30-án a király a 14 esztendős Baksay Istvánnak adományozta az apátságot azzal a kikötéssel, hogy tanulmányai végeztével pappá szentelteti magát. (77)
Baksay a Hont megyei Selmecen született 1573-ban, protestáns családban. Neveltetéséről anyai nagybátyja, Himmelreich Tibor gondoskodott. Tanulmányait - miként majd unokaöccse, a nála tíz évvel fiatalabb Himmelreich György is - a prágai jezsuitáknál kezdte, s a jezsuita atyák hatására lett katolikussá. Az 1595-97. években Rómában, a korabeli Európa elismert szellemi műhelyének számító Collegium Germanicum Hungaricumban folytatott teológiai tanulmányokat. Rómából hazatérve Győrött kanonoki stallumot kapott. 1597-től 1602-ig mesterkanonok, 1602-1630 között rábaközi főesperes volt. 1611-ben a lébényi mellé elnyerte a bakonybéli apátságot is. (09)
Mindaddig, míg Baksay - serdületlen kora miatt - az apátság jószágait nem vehette át, nagybátyja, Himmelreich Tibor irányította a lébényi monostor ügyeit. (77)
Idők múltával Baksay - miután maga is belépett a bencés rendbe, s átvette Himmelreichtől a lébényi apátságot - gondos vezetője, jó gazdája volt a monostornak. Benépesítette és fejlesztette Bormászt, fellépett a lébényi, szentmiklósi, mecséri és kimlei jobbágyok birtokfoglalásai ellen, s az apátság bormászi malma védelmében óvást tett egy Lébényben építeni kezdett malom ellen is. Bár erre törvény nem kötelezte, az apátság katonaállítási kötelezettségének is lelkiismeretesen eleget tett.
Pázmány Péter esztergomi érseknek, a magyarországi ellenreformáció vezéralakjának példáját követve megkísérelte Lébény lutheránus lakóit a katolikus egyházba visszatéríteni. A XVI. század közepén létrejött lébényi evangélikus gyülekezet tagjai zúgolódtak is amiatt, hogy nem engednek hozzájuk protestáns prédikátorokat. (77)
Pázmány méltányolta Baksay törekvéseit, s ennek jeleként 1629. augusztus 24-én Nagyszombatban kelt levelében meghívta őt a nagyszombati egyházmegyei zsinatra is.
(I. Szulejmán 1543. augusztus 10-én elfoglalta Esztergom várát. Az esztergomi érsek és a káptalan ekkor Nagyszombatba menekült, s csak 277 év után, 1820-ban helyezte vissza székhelyét ismét Esztergomba. A török időkben az érsek Nagyszombatban élt, s az általa összehívott zsinatokat is itt tartották.)
A mohácsi csatavesztést követően a Szent Márton hegyi bencés monostorra is mostoha idők jártak. Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd hatalomért folytatott harcában Pannonhalma hol János király, hol Ferdinánd oldalára állt, mígnem 1529-ben Ferdinánd hadai elfoglalták és kifosztották a monostort. Az ezt követő 1532-es török támadást a monostorerőd kapitányának még sikerült visszavernie, 1543-ban azonban a fenyegető török veszély miatt a szerzetesek kénytelenek voltak elhagyni Pannonhalmát, s csak két évvel később térhettek ismét vissza.
Röviddel ezután a várőrség hanyagsága miatt leégett a lakóépületek nagy része és a templom tetőzete. Amikor 1585-ben a török ismét elfoglalta a várat, s a tűzvész után alig helyreállított épületeket megint felgyújtotta, a még itt maradt néhány szerzetes is elhagyta Pannonhalmát. Ettől kezdve a végvárként működő monostorerőd többször gazdát cserélt, közben súlyos károkat szenvedett, s az ismét szerzetesek lakhelyévé lett apátság csak fél évszázad múltán, Pálffy Mátyás 1637-ben történt főapáti kinevezése után kezdte visszanyerni régi rangját.
A mozgalmas évtizedek egyik epizódjaként 1594 júliusában, Tata elfoglalása után Szinán pasa 5000 fős serege ostrom alá vette Szentmárton várát. A várat Öcsényi Baranyai Pál főapát-várkapitány és Zádory István alkapitány 70 huszárral és 50 gyalogossal védte. A főapát sürgetésére a győri várkapitány - mielőtt az ostromgyűrű bezárult volna - további 40 hajdút vezényelt a vár védelmére.
Július 30-án - bár Baranyai Pál a régi magyar hősök példájának követésére, s ha kell, életük feláldozására buzdította katonáit - a túlerő láttán megrettent, demoralizált őrség menlevél fejében átadta a várat Szinán alvezérének, a török sereg előőrseit vezénylő Mehmet pasának.
Szentmárton vára így a török kezére jutott, a védők, s a várban rekedt néhány szerzetes pedig - Szinán pasa menlevelének utóirata szerint - „kezeinkbe szolgáltatták minden fegyverneműiket, és tsupa öltözeteikben elhagyták a várt." (58)
A menekülő szerzetesek egyike a lébényi apátság Barátföld nevű birtokán telepedett le, azt - mint szerzetéhez tartozó jószágot - elfoglalta, és senkitől nem háborgatva birtokolta haláláig.
A pannonhalmi rendtörténet így emlékezik meg erről:
„... egy laikus szűrbe burkolva illant el a Barátföld nevű, Lébeny apátsághoz tartozó pusztára a győr-pozsonyi úton, hol meg is halt."
Két hónap múltán, szeptember 29-én Győr is a török kezébe esett. Ezt követően Óvár várát olasz hadmérnökök tervei alapján jelentősen megerősítették, így a törökök Győrtől nyugatabbra már nem terjeszkedtek. 1598 márciusáig, Győrnek a keresztény hadak által történt visszafoglalásáig azonban ki-kicsaptak a várból, raboltak, fosztogattak, foglyokat ejtettek, s portyázásaikkal a környék lakóit állandó rettegésben tartották.
(laikus = pappá nem szentelt szerzetes.)
Van olyan feltevés, mely szerint ekkor, Győr 1598. március 28-án történt visszafoglalásának emlékére készülhetett a Lébényből Mosonszentmiklósra vezető út jobb oldalán a két és fél méter magas, sátortetős, szoborfülkés, három oldalán párkánydíszes, a lébényiek által Fehér képnek nevezett téglaépítésű emlékoszlop.
Vannak azonban, akik úgy tudják, hogy az oszlopot az egyik név szerint nem azonosítható lébényi apát emeltette azon a helyen, ahol a megvadult lovak által elragadott kocsija ízzé-porrá tört, ő maga azonban sértetlen maradt.
Mindkét hipotézisnek ellentmondani látszik, hogy a Mosón megyei települések közterein s az utak mentén álló feszületekről, szenteket ábrázoló szobrokról 1785-ben készült összeírás erre az emlékoszlopra nem utal, a leírás szerint a Lebenyből Szentmiklósra vezető út mentén csupán egy fakereszt, s Szent Márk faragott kőszobra állt. (—> 1785)
Baksay István Bormász benépesítése, fejlesztése érdekében jelentős kedvezményeket adott az itt letelepedni szándékozó jobbágyoknak.
1606-ban kelt, majd 1607-ben megerősített rendelkezése szerint a beköltözők negyedfél (három és fél) esztendeig minden földesúri adó és szolgálat alól felmentést kaptak. A három és fél év „szabadság" elteltével a termény tizede mellett aratástól Szent Mihály napig, majd Szent Mihály nap és az aratás között egy-egy nap kézi robotszolgálattal (aratás, kaszálás), továbbá egy-egy hold tavaszi és őszi szántással tartoztak a földesúrnak.
A betelepülők számára „kinek háza után való erdejében épületre való fa nem találtatik" a szükséges famennyiséget saját erdejéből biztosította az apátság.
Aki irtásföld feltörésére vállalkozott, „a parlagföld fölszegése" utáni első évben a művelésbe fogott terület után a tizedet még nem volt köteles fizetni, a következő esztendőben azonban már tartozott dézsmát adni róla.
Végül arra is kötelezettséget vállalt a kolostor apátja, hogy a birtokhoz tartozó réteket és legelőket - melyeket az általános gyakorlat szerint a jobbágyokkal közösen használt - csak a jobbágyokkal egyetértésben fogja feltörni, és művelésbe vonni.
A szolgáltatások alóli mentesség személyenként eltérő kezdő és befejező időpontjáról szólva az uradalom birtokosa név szerint említi Baranyai Ferenc, Csönge György, Márton Gergely, Nagy Tamás, Páli György, Szalay Ferenc és Szalay János jobbágyokat. (86)
A XVII. században Moson vármegyében gyorsan terjedtek a reformáció eszméi, elsősorban a németek által is lakott településeken. A Bocskai-szabadságharcot lezáró, 1606. június 23-án aláírt bécsi béke szabad vallásgyakorlást biztosító rendelkezését az 1608. évi pozsonyi országgyűlés a mezővárosokra és a falvakra is kiterjesztette. Ez újabb lendületet adott a hitújító mozgalomnak, egyszersmind azonban határozott ellenlépésekre késztette a katolicizmus erőit. A Habsburg állam által is támogatott katolikus egyház - egyebek közt - a protestánsok által használt templomok el- vagy visszafoglalásával próbálta korlátozni a lutheri eszmék térhódítását.
A Lébényben működő evangélikus gyülekezet első ismert nevű lelkésze 1628-ban Eöry György volt, akit ez év október 28-án avattak lelkésszé a Nagyszombathoz közeli Szereden.
Payr Sándornak a dunántúli evangélikus egyházkerület történetét tárgyaló munkája szerint az ő lelkészsége idején történt, hogy az 1634-ben Lébény földesurává lett Zichy Pál hathatós támogatásával a katolikusok erőszakkal visszafoglalták a rövid ideje - talán az 1608-as országgyűlés után - az evangélikusok használatába került Szent Margit templomot. A lelkészt elűzték - 1635-ben a Sopron megyei Szilba távozott - a templomot, a paplakot s az iskolát pedig birtokukba vették. (— 1647) (64)
Meghalt Baksay István, aki végrendeletében az apátságot és annak birtokait - minden jel szerint Pázmány Péter hatására - a jezsuita rendre bízta.
A templom renoválására - melyet az 1529-es török pusztítás óta még nem állítottak helyre - hétszáz forintot, egyházi öltözetek és felszerelések vásárlására további 300 birodalmi tallért hagyott. Testamentumának végrehajtásával unokaöccsét, a pannonhalmi kormányzó-főapát tisztét betöltő Himmelreich Györgyöt, továbbá Füley Tamás pilisi apátot és Nagyfalvy Gergely szerémi püspököt bízta meg.
Döntésének megértéséhez közelebb visz bennünket, ha visszautalunk az 58 évesen elhunyt lébényi apát ifjúkorára, a Collegium Germanicum Hungaricum növendékeként Rómában töltött éveire.
1551-ben a jezsuita rend alapítója, Loyola Szent Ignác Rómában létrehozta a Collegium Romanumot azzal a szándékkal, hogy az intézmény az Európában rohamosan terjedő reformációval szemben a magas színvonalú katolikus papképzés révén szolgálja a rekatolizáció ügyét. Az 1552. okt 22-én II. Gyula pápától egyetemi címet s az ezzel járó privilégiumokat nyert Collegium köré már közvetlenül megalapítása után több oktatási intézmény szerveződött. A protestánssá lett vagy vegyes felekezetű országokban ugyanis anyagi és politikai nehézségek miatt nem hoztak létre katolikus papnevelő intézeteket, célszerűbbnek látszott a különböző nemzeti kollégiumoknak Rómában történő felállítása. Elsőként a német nyelvterület hallgatói számára szervezett Collegium Germanicum nyitotta meg kapuit 1552. augusztus 31-én, ez bővült - az önálló magyar kollégium létrehozására tett kétéves kísérlet kudarca után - 1580 áprilisában a magyar hallgatók képzését is biztosító Collegium Germanicum Hungaricummá. Ezekben az intézményekben - a Collegium Romanumban és a Collegium Germanicum Hungaricumban - tanult a magyarországi ellenreformáció egész jövendőbeli vezérkara. A német-magyar kollégiumban jezsuita rektor vezetése alatt, a legkiválóbb jezsuita tanárok irányításával tanultak 42 a növendékek. Szigorú napirend szerint éltek, tananyaguk gyakorlatilag megegyezett az egyetemi rangú Collegium Romanumban képzett hallgatókéval. A különböző bölcseleti és teológiai stúdiumokat ők is a Collegium Romanumban hallgatták, aktívan részt vettek a központi tanintézet életében, s a jezsuita oktatási rendszer egyik fontos elemét jelentő ünnepélyes disputák révén többnyire kiváló szónokokká lettek. Saját intézetükben folytak az esti órákban a repetíciók egy-egy felsőéves növendék vezetésével.
A tárgyunk szempontjából fontos időszakban, a XVI. század utolsó két évtizedében végzett 45 magyar hallgató közül került ki Lósy Imre esztergomi érsek (1637-1642), továbbá három magasrangú főpap, Dávid Pál pécsi, váci majd veszprémi, Deáki László boszniai és Nagyfalvy Gergely, előbb szerémi majd váci püspök. A többiek - köztük Baksay István is - miután hazatértek, a királyi Magyarország egy-egy káptalani testületének lettek tagjai mint prépostok vagy kanonokok. (14)
Itt végzett - igaz, ő kicsit később, 1602-07 között - Baksay unokatestvére, az 1583-ban született Himmelreich György is, aki 1607-től 1637-ben bekövetkezett haláláig a pannonhalmi apátság kormányzó-főapátja volt.
A Baksaynál 3 évvel idősebb Pázmány Péter is Rómában tanult, ő a Collegium Romanumban folytatott teológiai tanulmányokat 1593-97 között, részben tehát egy-időben Baksayval, aki 1595-97 között tartózkodott Rómában. Egészen biztos, hogy ismerték egymást, hiszen évente mindössze 2-3 hazai újonc érkezett a kollégiumba, s másfél vagy kétévi tanulás után a többség be is fejezte tanulmányait, így egyidőben öthat magyar hallgató tanult a Magyarország számára fenntartott 12 helyen. Nem voltak tehát olyan sokan, hogy a kollégium növendékeiként kapcsolatba ne kerültek volna egymással. Kettőjük viszonyát talán az is szorosabbá tette, hogy Pázmány Péter is - akárcsak Baksay - református családban született, s csak 13 évesen katolizált. A Baksay és Pázmány közt Rómában kialakult - nem kizárt, hogy baráti - kapcsolat a későbbiekben is fennmaradt, hiszen általában is jellemző volt, hogy az egykori római diáktársak hazájukba visszatérve szoros kapcsolatban maradtak egymással. Nyilvánvalóan az sem volt véletlen, hogy a jezsuiták javára végrendelkező Baksay testamentumának egyik végrehajtójául éppen Nagyfalvy Gergely szerémi püspököt kérte fel, aki 1599-1606 között ugyancsak a Collegium Germanicum Hungaricum növendéke volt.
Amikor Baksay úgy határozott, hogy a lébényi apátságot a jezsuita rendre bízza, nagy valószínűséggel Pázmány által befolyásoltan döntött.
A XVI. század folyamán a török háborúk okozta zavaros viszonyok között számos kolostor szűnt meg Magyarországon, birtokállományukat s egyéb javaikat többnyire világi főurak foglalták el. A XVII. század elejétől a katolikus egyház célja - élén az 1616-ban esztergomi érsekké kinevezett Pázmány Péterrel - az volt, hogy ezt az anyagi erőt saját helyzetének megszilárdítására használja fel. Ennek egyik lehetőségét a katolikus restaurációban fontos szerepet játszó jezsuita rendnek a megszűnt kolostorok javadalmaival való dotációja jelentette. Pázmány volt ennek a törekvésnek kezdeményezője, s egyik legbefolyásosabb képviselője, az ő működésének köszönhetően kapták meg a jezsuiták többek közt a mislyei, turóci és sági prépostság, továbbá a pornói, a savniki, szalkai és - Baksay István végakarata szerint - a lébényi apátság javait.
Pázmánynak a jezsuiták érdekében tett lépései érthetőbbé válnak, ha tudjuk, hogy 29 éven át - 1587-től esztergomi érseki kinevezéséig - maga is tagja volt a Loyola Ignác által 1540-ben alapított rendnek.
A jezsuita rend - melyet 1626-ban II. Ferdinánd (1619-1637) telepített le a Dunántúlon elsőként Győr városában - természetesen igényt tartott a hagyatékra, Himmelreich György pannonhalmi kormányzó-főapát azonban minden lehetőt elkövetett azért, hogy a lébényi apátság jezsuita kézre jutását megakadályozza.
1631 tavaszán levelet írt, s megígérte a királynak, hogy ismét bencés szerzeteseket telepít Lébénybe, sőt - állította - azt tervezi, hogy saját székhelyévé teszi, mert a török portyázások miatt Szent Márton apátságában nem érzi magát biztonságban, olyannyira nem, hogy kénytelen volt Győrött lakást fogadni.
A király azonban kitérő feleletet adott. Örömét fejezte ki a kormányzó főapát dicséretes buzgalma miatt, de - mint 1631. május 8-án kelt válaszában írta - egyelőre nem adja senkinek az apátságot, mert a kolostor is és a templom is nagyon rossz állapotban van. Főleg ez utóbbinak a helyreállítása végett az apátság jószágait Sennyei Istvánnak, a győri megyéspüspöknek a gondjaira bízza, hogy a jövedelmekből minél előbb hozzáfogjon az építkezéshez.
A jezsuiták és az eredeti tulajdonos bencések mellett igényt tartott az apátság birtokaira a magyaróvári kincstári uradalom zálogbirtokosa, Leonard Harrach gróf és Zichy Pál, helyettes győri főkapitány is.
„Valami czímen azonban Harrach gróf is jogot formált az apátsági birtokokhoz, s bizonyos összegben inscribáltatta Zichy Pál győri vicekapitánynak, abba is beleegyezvén, hogy rá a királytól adománylevelet szerezzen. Zichy ezt megtette, de mikor birtokba akarta magát vezettetni, Pázmány, több praelatus és a jezsuiták tiltakozása ezt megakadályozta" - olvasható a pannonhalmi rendtörténet XII/B. kötetében. (77)
(inscribál = bejegyez, lajstromba vesz
praelatus = egyházi méltóság)
A lébényi apátság birtoklása körül folyó vita egyik mozzanataként Belecius (Beleci) Péter, a győri jezsuita kollégium első rektora 1632. augusztus 31-én levelet intézett a pannonhalmi főapáthoz. Mint az apátság levéltárában fennmaradt levelében írja, már ötödször kéri, hogy adják át neki az apátságra vonatkozó iratokat és a templomra hagyott pénzt. Ha ezt nem teszik - közölte Belecius - panaszt emel ellenük a győri püspöknél s az esztergomi érseknél, sőt, ha kell, magánál a királynál is.
Miután ismételt sürgetéseik sorra eredménytelennek bizonyultak, a jezsuiták a bencésekkel szemben Pázmány Péter közbenjárását kérték, s egykori rendtársai kérése nyomán az uralkodóval nagyon jó személyes kapcsolatban lévő bíboros annak érdekében vetette latba befolyását, hogy az apátság birtoklása ügyében a jezsuiták javára hozza meg döntését a király.
(Figyelemre érdemes, hogy Pázmány már négy évvel korábban érdeklődést mutatott a lébényi apátság jószágai iránt. Nem kizárt, hogy Baksaynak a nagyszombati zsinatra történő meghívásában ennek is szerepe volt. Talán már itt, a zsinati ülések szüneteiben szóba került az egykori római diáktársak között a lébényi apátság jezsuita kézre adásának lehetősége. Ezt valószínűsíti, hogy a bíboros közvetlenül a zsinat után, 1629. október 14-én sajátkezűleg írt levéllel fordult Himmelreich György főapáthoz. Ebben a Vágsellyén kelt levelében utal arra, hogy a személyes egyeztetésre tett kísérletei sikertelennek bizonyultak, s ezért most írásban kér felvilágosítást a régi bencés monostorokra vonatkozóan, külön is kiemelve abbéli kételyét, hogy a levélben külön is említett három apátság valóban a bencéseké volt-e a korábbi időkben.
Akarok vala kegyelmeddel szóllani, de az kegyelmed beteges és üdétlen indulattya nem szenvedé. Kegyelmedet igen kérem, keresse föl írási között, mennyi Clastroma és Abbatiaja (kolostora és apátsága) volt Magyarországba a Szent Benedek szerzetinek, és azokat nevezet szerint külgye kegyelmed jegyezve ugyanezen levélvivőtül. Nem tudom bizonnyal, ha az Lébéni, Földvári és Gyaki Apáturság övék volt, annak menjen végére kegyelmed, és írjon bizonyost felölle, igen jó néven veszem kegyelmedtül. Isten tartsa kegyelmedet.
Himmelreich talán tudta, talán csak gyanította, hogy a bíboros érdeklődése nem egészen önzetlen, „beteges és üdétlen indulattyát" hihetőleg ez magyarázza.
Az is lehetséges azonban, hogy Himmelreich gyanakvásának ekkor még nem volt valós oka. Pázmány ugyanis közvetlenül a nagyszombati zsinat után nyomtatásban is közölte az esztergomi egyházmegye zsinati határozatait, s a kiadvány egyik függelékében a magyarországi rendházak jegyzékét is közreadta. Nem kizárt, hogy csak a lista összeállításához kérte a főapáttól a bencés monostorokra vonatkozó adatokat.)
Amikor a szomszédos kimleiek megkísérelték „elfoglalgatni" a vitatott tulajdonjogú apátsági földeket, Pázmány 1633. február 15-én Pozsonyból levelet intézett Himmelreich Györgyhöz.
Levelében - hivatkozva arra, hogy a lébényi templomra kegyes hagyományt testáló lébényi apát őt, Himmelreichet jelölte meg végrendeletének egyik végrehajtójaként - kérte a főapátot, hogy a Baksay által a templomra hagyott pénzt, valamint az apátságra vonatkozó iratokat adja ki a jezsuita atyáknak, hogy azok az oklevelek birtokában hathatósan tudják védelmezni az apátság jószágait, s fel tudjanak lépni a jogtalan foglalások ellen. A bíboros levelében a következőket írta:
Isten sok jókkal áldja meg kgdet (kegyelmedet). Vagyon értésünkre, hogy az szegény Lébéni Apátúr az Lébéni Templum épületire pium Legátumot (kegyes hagyományt) hagyott. És miután kgdet vallotta egyik Testamentariussának (végrendelete végrehajtójának): szeretettel kérjük kgdet, hogy az Pátereknek adassa meg az Templum épületire rendelt költséget. Hadd öregbedjék ezzel az Isten tisztessége.
Az minemő levelek pedig Lébéni Apátursághoz az kegyelmetek kezénél vannak, kgd legyen azon, hogy vagy in specie, vagy in paribus (vagy eredetiben vagy másolatban) adassanak a Páterek kezéhez, hogy ótalmazhassák azokkal az Ecclesia igasságát. Kgdk ezbeli jóakaratját mi is jó néven vesszük kgdtől.
Éltesse és tartsa Isten kgdet sokáig jó egésségben.
A bíboros ugyanilyen értelmű levelet küldött Nagyfalvy Gergely szerémi püspökhöz, Baksay végrendeletének másik végrehajtójához.
„Rdme Domine
Salute et nostri commendatione praemissa. Isten áldja meg kegdet minden jókkal.
Mivel az szegény Lébéni Apátur kegdet vallotta egyik Testamentarius-sának, és az Lébéni Templum épületire pium Legátumot hagyott; szeretettel kérjük kegdet, hogy az Pátereknek adassa meg az Templum épületire rendelt költséget. Hadd öregbedjék ezzel az Isten tisztessége.
E mellett; az minemő levelek az Lébéni Apátúrsághoz kegtek kezénél vannak; kegyelmed legyen azon, hogy vagy in specie vagy in paribus adassanak az Páterek kezéhez, hogy ótalmazhassák azokkal az Ecclesia igasságát. Kegdnek ezbeli jó akaratját mi is kedvessen vesszük kegdtől. Ezzel Isten sokáig éltesse kegdet.
Zichy Pál, Győr vicegenerálisa megvásárolta a királyi kamarától a Lébény, Szentmiklós és Mecsér határában fekvő, eddig a magyaróvári uradalomhoz tartozó királyi tulajdonú földeket. Az általunk ismert források nem zárják ki azt a lehetőséget sem, hogy a Kamara által ekkor Zichy Pál tulajdonába adott birtok a vitatott tulajdonjogú, s Zichy által 1631 óta megszerezni vágyott apátsági földek egy részét is magába foglalta.
(A magyaróvári uradalom jószágai - így a lébényi határban fekvő királyi földek is - előbb a megyeközpont szerepét betöltő mosoni, majd annak 1271. évi lerombolását követően (—> 1271) az óvári vár fenntartását, a vármegye közigazgatási-bírói-katonai apparátusának eltartását szolgáló várbirtok részét alkották. A XIV. századtól az egykori várbirtok jellege, funkciója megváltozott, kincstári birtokként egyre inkább a királyi udvar ellátását, fényűzését szolgálta. Uralkodóink részben vagy egészben gyakorta zálogba adták, egyes részeit el is adományozták.
1364 körül Óvár a hozzá tartozó jószágokkal zálogbirtokként a vöröskői Wolfartok, majd a Szentgyörgyi (Bazini) család kezére került, ők birtokolták 1516-ig. Ekkor II. Lajos visszaváltotta, s hat évvel később jegyajándékul ifjú feleségének, Mária királynénak adományozta. Tőle Miksa főherceg, a trónörökös kapta meg az uradalmat. 0 sem birtokolta soká, zálogképpen hamarosan az Amadé család kezére adta. 1561-ben aztán visszaváltotta tőlük Lébényt, Szentmiklóst és Mecsért, s a három falu a többi királyi birtokhoz hasonlóan az udvari kamara kezelésébe került. 1627-ben II. Ferdinánd - kincstári tartozás fejében - 460 167 forint értékben tíz évre megint elzálogosította az uradalmat Leonard Harrach grófnak.
Ilyen előzmények után kerültek a Lébény, Szentmiklós és Mecsér határában fekvő királyi földek vásárlás útján a Zichy-család tulajdonába.)
A Zichyek ősei a Zala megyei Zajk (Szajk) község és a Somogy vármegyéhez tartozó Zich helység birtokosai voltak. Első oklevélben megnevezett ősük Zayk Gál volt, aki 1260 körül élt. A család hosszú ideig Zajkról nevezte magát, csak a XVI. századtól kezdték használni a „de Zich" predikátumot.
Zichy Pál - aranysarkantyús lovag - II. Mátyás (1608-1619) majd II. Ferdinánd megbízásából 1619-től Veszprém várának kapitánya volt. A harmincéves háború idején (1618-1648) Bethlen Gábor, Erdély fejedelme a cseh rendek szövetségeseként megtámadta II. Ferdinándot. Amikor 1620 szeptemberében egy Bécs elleni támadást előkészítő dunántúli hadjáratuk során a fejedelem hadai Pápa, Sümeg, Kis-Komárom, Pölöske és Egerszeg bevétele után Veszprém alá vonultak, s a vár átadását követelték Zichytől, ő megmaradt a király hűségén, s nem nyittatta meg a vár kapuit. Tisztjei és katonái azonban ellene fordultak, Bethlen oldalára álltak, s parancsnokukat a fejedelem kezére adták. Két évig tartó rabságából felsége, Csáby (Chaby) Sára 1622-ben csak 3000 arany váltságdíjon tudta kiszabadítani, melyet Oroszvár elzálogosításával teremtett elő.
A királyhoz való hűségének jutalmául fogságából való szabadulása után Zichy Pál nemcsak Veszprém várának kapitányi tisztét kapta vissza, de röviddel később a győri vár helyettes parancsnokává is kinevezték.
„Ő szerzé családjának... 1634-ben a Libén-Szentmiklósi uradalmat... Meghalt 1638. évi jan. 28-án" - írja róla Nagy Iván: Magyarország családai... című munkájában. (62)
Feleségétől egyetlen fia maradt, az 1616. szeptember 18-án Veszprémben született István, „aki atyjának nemcsak erényeit és vagyonát örökölte, de azok jeles gyarapítója is volt." Apja halála után ő fizette ki a királyi kincstárnak Lébény, Szentmiklós és Mecsér több részletben lerótt vételárát, mindösszesen 7000 forintokat. A három falu határában fekvő királyi földekre 1647. január 15-én nyerte el III. Ferdinánd Pozsonyban kelt adománylevelét.
Zichy István műveit, világot látott ember volt. 1635-ben a bécsi egyetem hallgatója, egy évvel később Zrínyi Miklós kíséretének tagjaként Itáliába is eljutott. Ő alapozta meg azt a hatalmas vagyont, amely családját és utódait a leggazdagabb arisztokrata családok közé emelte.
Már fiatalon királyi kamarás III. Ferdinánd (1637-1657) udvarában. 1638-ban győri főhadnaggyá, a várbéli magyar lovasság parancsnokává nevezték ki. 1641-től a tatai vár főkapitánya, 1646 novemberétől előbb a győri vár, majd az egész győri végvidék vicegnerálisa lett. A Vásonkeöi előnevet adó vázsonyi uradalmat több más földbirtokkal együtt 1649-ben királyi adományként nyerte.
1655 júniusától 1671-ig a Magyar Kamara elnöke. 1655. július 17-én magyar báróságot és királyi tanácsosi címet kapott, majd 1661. március 19-én I. Lipót (1657-1705) koronaőrré nevezte ki. 1679. augusztus 21-én „összes utódaival együtt grófi rangra emeltetett". (Mvm. kgy. i. 1680/29)
1681-ben Moson megye főispánja és főajtónálló lett. Főispáni hivatalát 1687-ig látta el.
Bécs török ostroma idején, 1683-ban gróf Erdődy Kristóffal együtt ő menekítette Pozsonyból előbb Bécsbe, onnan Linzbe majd Passauba a koronát. Miközben ő tiszte szerint a Szent Koronát védelmezte, a török hadak feldúlták birtokait, köztük a lébény-szentmiklósi uradalmat. Elszenvedett veszteségeiért a király 1686-ban anyagilag is kárpótolta, majd érdemeinek elismeréseként 1690-ben tárnokmesterré nevezte ki. Ily módon gróf Zichy István az ország zászlósurainak egyike lett.
1693. március 15-én, virágvasárnapkor halt meg Oroszváron. Itt temették el az általa építtetett, saját nyughelyének szánt, Mária Magdolna nevére szentelt templomban.(11)
Utódai, a Zichy grófok a lébény-szentmiklósi uradalom tulajdonosaiként két évszázadon át, egészen 1844-ig meghatározó szerepet játszottak Lébény és Szentmiklós históriájában.
(zászlósurak = az országos főméltóságok és az udvari főtisztségek viselői. A nagy zászlósok a nádor, az országbíró, a tárnokmester és a horvát bán, a kisebb zászlósok a főudvarmester, a főkamarás, a főajtónálló-, főasztalnok-, főpohárnok- és főlovászmester, továbbá a magyar királyi testőrség kapitánya voltak.)
Belecius Péter ismételten kérte, s 1635. január 3-án végre meg is kapta a pannonhalmi főapáttól azt a 700 forintot, melyet végakaratában Baksay István az apátsági templom rendbehozására hagyott. Átvehette Belecius azt a 300 birodalmi tallért is, melyet Baksay egyházi öltözetek vásárlására a templomnak testált. A rektor azt ígérte, hogy ha a hagyatékot megkapja, a teljes összeget a romos állapotú templomra fordítja, s egy éven belül helyrehozatja az épületet, mely több mint száz év óta tető és boltozat nélkül áll. Amikor a hagyatékot átvette, elismervényt adott róla, s szóban tett ígéreteit írásban is megerősítette. (77)
„Ezen írásommal elismerem, hogy azon pénzösszeget, amelyet boldog emlékű Baksay István lébényi apát... hagyott végrendeletében a lébényi Sz. Jakab templom fölépítésére,...t. i. hétszáz forintot, az egyházi ruhák beszerzésére pedig háromszáz tallért, ... a végrendelet végrehajtóitól, Nagyfalvy Gergely választott szerémi püspöktől, szalavári és kapornaki apáttól, győri kanonoktól, továbbá Himmelreich György szent-mártoni főapáttól és Füley Tamás pilisi apáttól...fölvettem. Kötelezem magam, hogy az egész összeget semmi más célra nem fordítom, mint a templom helyreállítására és az egyházi ruhák beszerzésére."
Állta a szavát, s a 700 forint kézhezvétele után azonnal hozzákezdett a ledőlt torony s a beomlott mennyezet helyreállításához.
1635-ben kelt az óvári uradalomhoz tartozó helységek számára kiadott „PANTANDING az az Az egez Owar tartomanyahoz valo Várasok és falukban leveö Byraknak és az eő alattok valo Kössegeknek rendtartasa", melynek a települések igazgatására vonatkozó, Lébényt név szerint is említő articulusa a következőket írja:
„Az Varasokon, úgy minth Hallaszyn, Mosonth mindenkor az Byrak mellett tizenket eskwtt Polgar tartassek. Az öregh falukon penigh úgy minth Szolnakon, szent Ivanion, Lybent és Szent Mikloson mindenkoron hatt vagy negy eskwtt polgar tartassek, az töb falukon penigh czak harom, az kik mindenfele dolgokat az mennire megh vagion nekiek engedve, veghez vihessenek."
A szabályzat Halászi mezőváros jegyzőkönyvében maradt fenn, ahova már a keletkezés évében bemásolták. Bizonysága ennek, hogy ugyanazon kézírással, 1635-ös dátummal más bejegyzés is bekerült a jegyzőkönyvbe. A rendtartás articulusokra, cikkelyekre való felosztása későbbi eredetű, feltehető, hogy a hivatkozások egyszerűbbé tétele érdekében történt.
A dokumentum eredetiben ma már nem hozzáférhető. Olvasható azonban a mosonmagyaróvári levéltárban az a változata, amelyet 1905-ben az eredeti alapján Thury Etele közölt. (Thury Etele: Az Óvárhoz tartozó városok és falvakban lévő bírák és községek rendtartása 1635-ből. Történelmi Tár, 1905. 572-589. p.)
Érdemes arra, hogy teljes terjedelmében megismerjük, hiszen a rendtartás az Óvár központú királyi birtokhoz tartozó települések - köztük Lébény - életének számos érdekes elemével ismerteti meg az olvasót, s bepillantást enged a XVII. század elején élt lébényi parasztemberek hétköznapjaiba.
A rendtartás a falu minden lakójától megkövetelte az istenfélő életet, az egyházi előírások szigorú betartását. Aki az istentisztelet alatt a templom helyett a kocsmát választotta, megbüntették, de büntetést kapott az is, aki bort adott neki. Első ízben csak megintették, aztán már meg is bírságolták azokat a piaci árusokat, akik az istentisztelet ideje alatt próbáltak túladni portékájukon. Aki vasár- és ünnepnapon a tilalom dacára a földeken dolgozott, első ízben 5, a továbbiakban 10 rénes forint büntetést tartozott fizetni. Az istenkáromlókat három napon át három-három órára keresztre kötözték, s erre az időre csak három falat kenyeret s három ital vizet adtak neki.
A bírótól s az esküdtektől elvárták, hogy példás életet éljenek, s igazságosan, elfogulatlanul ítélkezzenek. Ha mégis „ hamis törvényt tennének", a bírót 32 rénes forintra(ez egy ökör ára!) az esküdteket ennek felére büntették. A hamis tanúkat is pénzbüntetéssel sújtották.
A falu lakói kötelesek voltak a bírót munkájában segíteni, utasításait ellentmondás nélkül végrehajtani. Ha például a bíró egy vétkes embert fogságra akart küldeni, de az elszaladt a büntetés elől, s az a helybéli lakos, akit a vétkes elfogásához segítségül hívott, a segítséget megtagadta, a bírónak jogában állt az engedetlent az elszaladó helyett fogságra vetni.
Tiltották a „fölöttébb való italt", a hangoskodást és a szerencsejátékokat, a kocsmában verekedőknek, a káromkodóknak 53 pénz büntetést kellett fizetniük.
Gondoskodtak a falu rendjéről, tisztán tartásáról s a tűzvédelemről is. Negyedévente kötelező volt a kémények átvizsgálása. Ha mégis tűz ütött ki, s akadt valaki, aki nem sietett elég gyorsan bajbajutott embertársa segítségére, a bíró vagy az esküdt veréssel büntethette a késlekedőt. Tilos volt a falu utcáinak árkokkal, karókkal vagy sövénnyel való megszűkítése. Mindenki köteles volt saját portája előtt az utat rendben, tisztán tartani, a gödröket és tócsákat eltüntetni. Építkezni Szent Jakab napjától (május 3.) Szent Gál napjáig (október 16.) lehetett, földrakást, építőanyagot az utcán tárolni csak ekkor volt szabad. Házát, portáját köteles volt mindenki jó állapotban tartani, földjeit gondosan művelni, a határban folyó vizeknek szabad lefolyást biztosítani, az árkokat, csatornákat tisztán, rendben tartani.
Védték a tulajdont. Büntették, ha valakit gátoltak abban, hogy vagyonáról végrendelkezzen, s bírságot szabtak ki akkor is, ha végakaratát az utódok elől eltitkolták. Ha valaki házát, földjét, jószágát el akarta adni, erről előbb a bírót és a szomszédot kellett értesíteni, s először a falu lakóinak kellett az eladásra szánt jószágot megvételre felajánlani.
Pletykálkodásért, rágalmazásért 10 rénes forint volt a büntetéspénz, s a rágalmazónak a sértettet háromszor kellett nyilvánosan megkövetnie. Aki más házának ablaka alatt hallgatózott, annak Jutalma" az volt, amit harmadszori tettenérés után a ház gazdájától kapott. A mocskolódó, civakodó, perlekedő asszonyt nyakába kötött kővel, síp- és dobszó mellett hajtották végig a falun, s ha a férje netán el akarta rejteni őt a szégyen elől, egy tehén árával bűnhődött meg érte. Keményen megtorolták a nőkkel szembeni erőszakot, de kiutasították a faluból a „fertelmes és feslett életű asszonyi állatokat", s nem tűrték meg maguk között a házasságon kívül együtt élőket sem.
Büntették a hamis mérték használatát. Fegyvernek illetéktelen viselése, használata, másoknak bajra hívása, megsebesítése, de még arcul csapása is súlyos büntetés alá esett.
Tilalmas cselekedet volt mások szolgájának, cselédjének átcsábítása, súlyos bűnnek számított a határjelek (fák, árkok, oszlopok és határkövek) megrongálása, áthelyezése vagy megsemmisítése is.
Bizalmatlanok voltak a „más úr jószágáról" jött idegennel szemben. Ha jövevény érkezett a faluba, a „bíró híre nélkül" tilos volt befogadni, nem volt szabad szállást adni neki.
A vétkesekre kirótt büntetéspénz öt rénes forintig a bírót, ami azon fölül esett, az a földesurat illette.
Először minden bíró az ő polgárival együtt, és az egész kösséggel isteni félelemben és keresztyéni jó erkölcsben foglalják magukat, békességben és egyességben éljenek egymással, és erős büntetés alatt ne átkozódjanak, se szitkozódjanak, hanem gyakorlatossággal a templomban az Istennek igéje hallgatására és az urvacsorájával való életre be gyülekezzenek, szorgalmatosak legyenek, lelküknek üdvösségére és életüknek megjobbítására jó gondot viseljenek.
A vasárnapokon és egyéb illő ünnepeken a predikáczió és isteni szolgálat (istentisztelet) alatt az utcán ne sétáljon senki is, avagy az égett boron és korcsma háznál dobzódni ne merészeljen, ahol pedig valamely e féle helyen találtatik, minden, valamennyiszer megtapasztaltatik, megbüntettessék 72 beczig.
(becz azaz bécs = garas, a forint hatvanad része)
A gazda pedig, aki ezt elhallgatja, s bort ad ki, 182 beczczel büntettessék meg.
Hasonlóképpen a kalmárok és egyéb féle kereskedők, ha az isteni szolgálat alatt találtatnának, hogy kereskedésüket űznék, valamennyiszer azon megtapasztaltatnak, egy rénes forenttal, 53 pénzzel és egy beczczel büntettessenek meg. De elsőben a bíró, avagy az ő polgári őket meg intsék róla.
(rénes forint = rajnai /rheinischer/ forint. A tallér kétharmad része = 60 krajcár.)
polgár = esküdt polgár; esküdt; a bíró segítőtársa a falu vezetésében)
Ismég mindenek mind ruházatjukban, s mind lakodalomban való hivatalban és egyéb féle lakásokban illendőképen hivataljuk és rendek szerint tartsák magukat, kiváltképen pedig a fölöttébb való italt, dobzódást, e mellett hivalkodó beszédeket és énekeket eltávoztassanak, és főképen a játék megtiltassék.
Éjjeli időn pedig a szokott takarodásnak ideje felett senki ne merészeljen fönn hivalkodni, hanem takarodjék le, hogy a részegség avagy gyertya világ miatt történet szerint tűz szaladás által kár ne következzék.
Az illő ünnepeken senki ne merészeljen a mezőségen, se a faluban avagy háznál fölöttébb való kéntelenségen kívül, avagy egyéb okokbul munkálkodni, hanem minden szomszéd a maga házában attól magát megtartóztassa, és az ő cselédit is e féle dolog tételtől intse. Hol pedig ez meg nem tartatnék, és akárminemü munka legyen az, aki által az egyházi parancsolat megtörettetvén, a cselekvő elsőben öt rénes forintig, az után pedig ha többször cselekszi minden engedelem nélkül, meg büntettessék tíz rénes forintig.
Ha pedig valaki kéntelenségből buzát avagy egyéb félét a héti vásárra Brukkba akarna vinni, azzal két avagy három óra előtt semminemű okkal házától el ne merjen indúlni. E féle oda föl meg nevezett büntetésnek fele része a szentegyházhoz szolgáltassák.
Mindennek igaz törvénynek kiszolgáltatásárul
A bíró és polgárok jó rendtartásban foglalják magukat mind a faluban s mind a mezőségben valameddig az ő határuk tart, és egyenlő igazságos törvényt szolgáltassanak mindeneknek, szegénynek mint gazdagnak; ebben se haragot se atyafiságot ne nézzenek, avagy ajándékot, hanem az ő hitük szerint, akire megesküdtenek, cselekedjenek minden törvényt, hogy mind Isten s mind a földes ur előtt számot adhassanak róla.
És ha a bíró avagy a polgárok barátságért avagy atyafiságért hamis törvényt tennének, a bíró 32 rénes forintig, a polgár pediglen felényi részéig büntettessék meg.
Ha valamely ember hamis bizonyságot teszen, avagy az ő gonosz cselekedetei reá bizonyodik, az község közzül kirekesztett személy legyen, és a tartományból ki küldessék, és megbüntettessék 32 forintig, mert e félék Istennek haragját gerjesztik, és a földes urat megcsalják.
Ismét mindenek a tartománynak urára, és a maguk határának jeleire jó gondot viseljenek, azokat gyakorta meglátogassák és szemléljék, hogy valami módon el ne tévesztessenek avagy rökkentessenek, hogy így a jövendőbeli egyenetlenség eltávoztassák, és a maguk saját jószágaiból semmit el ne vetessenek mások által, aki pedig jelkövet, avagy határt helyéről elrökkent, s más helyre teszi azt, eféle kártevő ember a tartományból ki küldettessék, mert a féle ember fejével játszik.
Házas jobbágyot a falu közé, aki más úr jószágából jött légyen, a faluba be ne vegyenek, és e félét el se eresszenek, hanem elsőben az urnak tudtára adják, hogy megengedtessék, és a változás rendi szerint be irattassék, mert ezen kívül nem maradandó, a bíró pedig, aki ezen kívül jár, meg büntettessék 32 rénes forintig. És mindenik szomszéd az ő házát avagy szántó földét ha áruba akarja ereszteni, az elsőbben a községben eressze áruba.
Ha valamely gonosztévő személy avagy marha, ki a földesurat illeti, a faluba bejövend, azt a bíró és polgár, jegyzés szerint mint és hogy jött be legyen a tisztben kézhez adja (?), és el ne titkoltassék, hol pedig aki e félét eltitkolni igyekeznék, duplával büntettessék meg, a mennyi érő a marha volna.
Ismét ha valaki asszony embert vagy leányzót erőszakképpen meg szégyenítene, avagy tisztességét elvenné, annak minden jószága és feje az urnak hatalma és keze alá vettessék.
Ha valamely fertelmes és feslett életű asszonyi állat, avagy két eféle hasonló személyek, akik házasságon kívül élnének egymással, jönnének a faluba, és azt a gazda, avagy annak felesége, akinél lakóul volnának, tudná, s házánál tartaná, és a bírónak tudtára nem adná, mindannyiszor, valamennyiszer el hallgatná, öt rénes forint büntetése legyen.
Ismét ha valamely ember a másikat meg ölné avagy agyon ütné, az olyan ember a földes urnák adattassák kezébe.
Az adót minden bíró jó idején, mihelyt annak ideje eltelik, minden halogatás nélkül az urnak le tegye, és tovább-tovább egyik időről a másikra ne hagyja magát szorgalmaztatni e féle megfigyelésre.
A bíró az ő polgárival együtt valóságosképpen azon legyen, hogy az egyházi személyeknek lakó helye minden hozzá tartozandó eszközzel, és e mellett a templom, az iskola ház és valamely falu számára való dolog jó épületben (épségben) tartassák, és az egyház attyát arra intsék, hogy azokhoz való földek el ne pusztuljanak, hol pedig arra való gondviselés nem tartatnék, hanem e féle gondviseletlenség miatt a földek megpusztulnának, mind a bíró, polgár és egyház attya, mind pedig azok, akik ebben vétkeseknek találtatnak lenni, igaz ítélet szerint megbüntettessenek.
Az egyház attyának és bormestereknek számadásuk az urnak hírével legyen, hogy akkorra avagy az úr ő maga ott lehessen a szám adásban, avagy mást rendeljen hozzá, hogy tudhassa, miként bánjanak légyen a község jószágával.
Valaki bírájának hívséget nem mutatna akárminemű dologban is, hasonlóképpen a bíró képének, avagy szüksége korán jelen levén a polgár nem akarna semmit is rajta adni, öt rénes forint bírsággal tartozzék.
Ha valamely polgár a csaplárnál a boron, avagy egyéb helyen valakit hallana avagy látna isteni káromlásképpen szitkozódni avagy verekedni, és azokat a személyeket mindjárást a fogságra nem vitetné, valamennyiszer a bírónak hírével is esik, annyiszor egy rénes forinttal, 53 pénzzel és egy beczczel büntettessék, és bírságoltassék meg.
És a mely házban bort árulnak, a hol isteni káromlás, szitkozódás és verekedés történnék, valamely gazda avagy csaplár azt a bírónak hírével nem adja, mindannyiszor, valamennyiszer a bírónak hírével esendik meg, büntettessék 60 pénzig.
Ha valaki vétekbe esendik, és a bíró őtet a fogságra akarná küldeni, ő pedig el szaladna, úgy annyira, hogy a bíró el nem érné, azomban a polgárt avagy lakót segítségül hívná, azok pedig egyik is nem gondolnának parancsolatjával, azt a szófogadatlant szabad legyen amaz elszaladott személy helyett a fogságra vetni, és a törvény szerint megbüntetni.
Ha valamelyik szomszédnak a másikra valami panasza volna, elsőben a bíróhoz menjen, és méltó becsületit meg adván neki, az ő panaszát adja értésére, és a bíró tartozzék a másik pörösért is küldeni, és az ő közöttük való dolgot mind a két féltől meg hallani, ő közöttük amennyire lehet, a dolgot békességre vinni, ha pediglen a dolog ő neki súlyosnak láttatnék lenni, az ő polgárit egy napra be hirdettesse, a két ellenkező személyeket is eleiben bírván ő közöttük törvényt láttasson, ha valamelyik fél bűnösnek találtatik lenni, törvény szerint megbüntettessék, és a meg háborított személyt is tartozzék a másik fél meg követni, és annak büntetését, (s hogy) a dolog pedig miként vitetett véghez, az urnak tudására adja.
Ha valamely szomszédnak avagy külföldi embernek adósságért, zálogért avagy örökségért, ingó és ingatlan jószágért panasza volna, azoknak a bíró tartozzék nagyobb költségnek eltávoztatásáért, fölvevén a panasz pénzt, arra való alkalmas napot hadni, és a másik félt is eleiben bírván az ő polgáraival a dolgot hűségesen meg lássa és okot ne adjon...
(Itt az eredeti lapszámozás 10. lapja megszakad és a 15. lap következik, tehát négy lap hiányzik. Az artikulusokra osztás és az új lapszámozás ezt figyelmen kívül hagyta.)
Midőn a bíró a város szolgája által valakit eleibe akarna hívatni és hivataljára el nem menne, annak büntetése hetvenkét becz.
Ismét ha valaki megtapasztaltatnék, hogy hamis mértékkel mérne, az olyan személy az urnak tíz rényes forint büntetéssel tartozzék, és pedig a bor és mind abból áruitatott pénz tíz rényes forent alatt az urat illesse.
Hasonlóképpen ha valakinél hamis funt találtatnék, tizenöt rényes forent annak büntetése.
(funt = font; súlymérték, a német Pfund-ból)
Ha valamely személy, férfiu vagy asszonyi állat testamentomot akarna tenni, és azt egy vagy több személy nem hagyná véghez vinni, hanem inkább elrekkenteni igyekeznék, az a személy a földes urnak 32 rényes forint bírsággal tartozzék.
Akinek a fegyver viselése meg vagyon tiltva, és azon megtapasztaltatik, a fegyver elvétessék tőle.
Aki meztelen fegyvert avagy kést ránt, annak büntetése egy rényes forent, ötvenhárom pénz és egy becz.
Aki a bírót meg üti, az olyan ember az urnak 32 rényes forent bírsággal tartozzék.
Ismég ha valaki más embert bajra a házból ki hív, valamennyiszer ez megtörténik, mind annyiszor tíz rényes foréntig bírságoltassék meg.
Ha valaki más emberen szánt szándékkal vért bocsát, annak tizenöt rényes forent büntetése vagyon, és tartozzék a megháborított személyt az ő suvadalmáról meg engesztelni.
Ha egyik a másikat megsebesíti, annak bírsága tizenöt rényes.
És ha egyik a másikat arczul csapja, annak büntetése tíz rényes.
Ha egyik a másikat akárminemü fegyverrel hajítja, ha megtalálja, az urnák tartozzék tizenöt rényes forent büntetéssel. Ha hol pedig nem találja, a hajításért tíz rényes forentig bírságoltassék meg.
Mindenféle játékok a korcsoma háznál és egyéb helyeken mind nappal s mind éjjel megtiltassanak, aki pedig azt a maga házában meg szenvedné (eltűrné), két rényes forentig büntettessék meg; a játékos pedig egy rényes forentig.
Ha valaki éjjel az idő fölött bort adna ki, az a gazda avagy csaplár, aki a népséget idő fölött hagyná fönn lenni, tartozzék egy rényes forent bírsággal.
Senki a csaplárok közül akárkinek is bort ne adjon szentegyházi eszközre, veress ruhára és szóratlan buzára, aki azt cselekedné, meg büntettessék 32 rényes forentig. És a zálogba vetett jószág az úr számára foglaltassák 32 rényes forent bírság alatt.
Hogyha szomszédok a boron, avagy valamely jó akarójuknak házánál együtt volnának, és valamely házsártos avagy garázda ember találkoznék közikben be menni, aki miatt békesség nem lehetne, azt a gazda a bíró erejével fogságra vitesse.
Ez is törvény szerént helyén hagyatik, hogyha valaki más embernek ablaka alá, avagy ajtaja eleibe menne, és hallgatkoznék, ott benn a házban mit beszélgetnének, és az által más embereknél kisebbíteni akarná a házban valókat, a háznak gazdája pedig azt a személyt eféle dolgáról három ízben meg szólítaná, de ő azzal semmit nem gondolna, ha annak utána vagy az ablakról avagy az ajtóról valami esendik rajta, az legyen az ő jutalma.
Ha valaki átkozódik, avagy isteni káromlást szól, az a személy megfogattassék, és keresztre tétessék fel három nap egymás után, minden nap pedig három óráig tartassák ott, és minden napon három falat kenyérnél és három ital víznél több ne adattassák néki.
büntetésirül
Ismég ha az asszony emberek egymást megtiltott és és rútságos szókkal rútétanák, azoknak nyakukra arra való szereztetett kő köttessék, és egyik kaputól a másikhoz dob és síp szóval hordoztassák, és hogy ha valamely férfiu e végre az ő feleségét elrejtené, megbüntettessék 32 rényes forentig.
Ha valaki más embernek házábul valamit el lopna, és azt a háznak gazdája a házban elérné, s a lopott marhát el vettetné vele, az semmivel se tartozzék; ha pediglen a házon kívül meg kaphatná, az a lopó mind az orzott marhával együtt a bírónak adattassék kezébe, és akinek jussa avagy igassága vagyon hozzá, azt föl szabadíthatja.
Ismég ha valaki más ember házába megyen, és ott valami veszedékjét keresné a gazdák híre nélkül, az a személy meg büntettessék öt rényes forentig.
És ha valaki valamit megtalálna, s övé volna, és azt a gazda híre nélkül a házból haza vinné, annak büntetése egy rényes forent, 53 pénz s egy becz.
Ha valaki az ő házának minden szabadságával együtt hasznát venné, és a házon semmit sem építtene, hanem csak pusztítana, az olyan ember a földes urnak tíz rényes forent büntetéssel tartozzék, és a házának épületi (helyreállítása, karbantartása) is meg parancsoltassák neki.
Aki az ő házát és hozzá való földeit jó épületben nem tartaná, hanem el hagyná pusztulni, a melyekből az ő földes urának jövedelmét és igasságát kölletnék helyére állatni, minden valóságos képen tíz rényes forenttal büntettessék.
És hogyha aféle dolgárul a földes úr, avagy képebeli meg szólítaná, és az ő földének jobban való munkálkodására idő hagyattatnék, de ő azzal a parancsolattal semmit nem gondolna, annak épületi neki meghagyattassék.
És mivelhogy némely falukban ezen Óvár tartományában a házakhoz tulajdon erdők vannak, melyek mind a házakkal együtt noha rövid időn áru szerént, avagy örökül más gazdákat szoktanak váltani, melyek közül némelyek azt bírván csak az erdőket pusztítják, melyek mind a házaknak mind pedig az erdőknek és épületre való fáknak fogyatkozására következnek: azért tartozzék a bíró és a polgár kiváltképen azon lenni, hogy a szomszédság közül, akárki legyen, ne merészeljen az ő háza épületire, avagy tűzre való fán kívül fát az erdőben levágni, és azt pénzen eladni, avagy más helyre iktatni, hanem annak előtte az urtól legyen megengedve, mennyi számú fát vághasson le. Ezt a bíró ha megengedné valakinek és elhallgatná, és hírré nem tenné, mind a bíró s mind pedig a polgárok megbüntettessenek, úgymint harminckét rényes forintig.
És hogyha valamelyik aféle dolgon megtapasztaltatnék, az a személy a fa veszteségével, a bírónak pedig aki ezt hírré nem teszi, tartozzék büntetést adni harmadfél rényes forentot.
Nem szabad a jel fát levágni
A hol pedig valaki ő közte és az ő szomszédja között az erdőben jel fát levágna, avagy akarat szerint el rökkentene, annak első büntetése tizenöt rényes forent; másodszor 20 rényes forent; harmadszor 30 rényes forent. Az erdő ispánnak pedig tartozik mindenszer 72 beczczel.
Ismég ha valaki az ő szántó földét be nem vetette volna, és a mellett vetett földek volnának, szabad legyen a mellette való szomszédnak bele járni és szántani.
Hasonlóképpen ha valakinek vetetlen földe volna más vetett szántóföld mellett, szabad legyen a másiknak be vetni, és négy esztendeig ne tartozzék arról adót fizetni.
A vizeknek a mezőségen szabad folyása legyen mindenütt, és hogyha a bíró parancsolja e féle vizeknek folyását megtisztogatni és jobbítani, aki azt harmad nap alatt meg nem cselekedné, tartozzék 72 becz büntetéssel.
Mindenik szomszéd tartozzék a másikának közit idején korán bekeríteni, aki ezt nem cselekedné, egy rényes forenttal, 53 pénzzel és egy beczczel tartozzék.
És mind azonáltal a szomszédja közit tartozzék bekeríteni, és a kár tétel felől, amely az ő köziről történnék, a másikkal meg alkudjék, és senki ne merészeljen más embernek közit, bátor aszú vagy új vesszőből font legyen, le törni.
Marha a szántóföldre ne menjen
Ismég semminemű marha egész esztendőn által a bevetett földre ne bocsáttassák, hanem evégre egy őriző fogadtassák, és aminemű marhát a bevetett szántóföldeken találand, azokat behajtván ő néki minden marhától, aki öreg, járjon 12 pénz.
Ismég ha történnék, hogy valamely házból (kitől Isten oltalmazzon) tűz szaladna, tartozzék minden szomszéd és lakó oda futni, és amennyire lehet oltsa, aki ezt nem cselekedné, és a bíró avagy polgár őtet egyszer-kétszer megütögetné, úgy annyira, hogy szintén el esnék bele is, elszenvedje és tűrje, és amellett fején, jószágán maradjon.
Minden bíró és polgár azon legyen, hogy minden Cantoron, avagy fertály esztendőben a kéményeket megvizsgáltassák, és a hol valami gáncs találtatnék, s annak megépítésére idő hagyattatnék, és hogy mindaddiglan ott tüzet ne rakjon; ebben pedig (ha) szófogadatlan lenne, és a meg hagyott időt el múlatná, s nem gondolna a parancsolattal, tíz rényes forent büntetéssel tartozzék, és mindjárt a kémény meg csináltassék.
Ismegh ha valaky az utczátt ugymint undokságos víznek kiöntésével rutul tartaná, avagy a házból hamvat, ganét, holt ember alatth való szalmát, holt tikot, ebet, maczkát az utczára ky hagyigálna, valamennyiszer ez megh történnék, az a személy mind annyiszer megh büntettessék egy rényes forinthig, ötvenhárom pénzig és egy beczig.
És ez féle undokságnak el tisztítása is mindgyárost megparancsoltassék annak az embernek.
Aki pedig az utczát árok csinálással, sövénnyel és karó felveréssel megszűkítené, megbüntettessék hatvan pénzig.
A lövésnek bírságáról
A lövésnek bírsága egy rényes forent 53 pénz és egy becz.
Senki ne merészelje az ő szomszédjának ablaka tábláját avagy ablakát betörni, avagy taszítani, aki ezt cselekszi, meg büntettessék egy rényes forintig, 53 pénzig és egy beczig.
Ismég aki határ követ, mely két urnak határit jelzi, föl ásná, föl venné, avagy igyekeznék azt el rökkenteni: ez a földes urnak mind fejével, jószágával kezébe adattassák.
A földes urnak határáról
Ha valaki kérdezné, hogy melyik volna az ő földes urának határa avagy határ köve, s amaz el titkolná, megbüntettessék 32 rényes forintig.
Ha valaki más embernek marháját meg tiltaná, arestálná, s azt pediglen elsőben a bírónak hírével nem adná, hanem ő maga bírája lenne, tartozzék egy rényes forenttal. (arestál = bezár, elzár)
Senki ne merészelje másnak az ő cselédjét avagy háza népét el hitegetni, aki ezt cselekszi, megbüntettessék egy rényes forentig, 53 pénzig és egy beczig, és tartozzék azt a szolgát vissza bocsátani.
Hogyha valaki fogadna és ígérné magát valakinek munkálkodásra, és fogadását meg nem teljesítené, ha azt a bíró vagy a peregmester valahol megtapasztalja, 72 beczig megbüntettessék.
(pereg = csősz; a peregmester a csőszök munkájának irányítója)
Ismég ha valaki az ő jószágát el akarná adni, tartozzék először a bíróhoz menni, avagy a pereg mesterhez, hogy a régi szokás és rendtartás szerint e féle jószág elsőben áruba bocsáttassék, aki ez ellen cselekeszik, öt rényes forent a büntetése.
Aki jószágát bírája és pereg mestere hire nélkül adja el, az a jószág a földes úrra szálljon.
Aki pediglen az ő jószágát az ő mellette való szomszédja hire nélkül el akarná adni, szabad legyen az ő szomszédjának az áruban állani.
Aki az ő földes urának adóját vagy szolgálatját egyik időről másikra vontatná, és idejekorán azt le nem tenné, valamennyiszer e végre elő szólíttatik, mindannyiszor 72 beczig büntettessék meg. A város szolgájának pedig tartozzék 12 pénzzel.
Ha történnék, hogy egyik a másiknak, akár férfiú, akár asszony állat legyen, háta mögé hamisan hírében, nevében és tisztességében meg kissebbítené, az a személy a földes urnak tiz forent bírsággal tartozzék. Es a meg háborított személyt e féle rajta tett kisebbségért mindenek előtt nyilván(osan) háromszor az Istenért tartozzék megkövetni.
Ismég minden esztendőben a sár húsvét előtt, főképpen város helyeken ki vitettessék; hasonlóképpen ahol a házak előtt dombok avagy halmok volnának, onnan elhordassanak, és a hol árkok vagy völgyek s tócsák vannak, kövecses fövennyel meg töltessenek, aki ezt nem cselekszi, meg büntettessék 72 beczig. És mindjárást a meddig őtet illeti, tartozzék meg jobbítani és tisztítani.
És ha valaki építeni akarna, és az ő háza előtt föld rakást csinálna, azt, amely földrakást kikeletben csinálnak, Szent Jakab napjától fogva Szent Pál napiglan el tisztítsák, és aki ennek parancsolatnak engedetlen lenne, megbüntettessék egy rényes forentig, 53 pénzig és egy beczig.
Ismég a szomszédság kívül, a bíró hire nélkül lakót házába ne fogadjon, hanem ha valamely idegen ember a faluba jövend, s akarna ott csak lakóul lakni, a bírónak avagy az ő polgárainak eleikbe állíttassák, aki azt nem cselekedné, öt rényes forentig büntettessék meg.
Amely falukban pedig a csap árendában eladatik, tartozzék a csaplár mennyegző avagy lakodalom és holt ember torján kívül, avagy annak, aki lakodalmát tartja, senkinek többet két forent ára bornál legfeljebb hitelbe adni, hanem ha ez megtörténnék, és a csaplár avagy a bor gazda panaszt tenne a megnevezett pénz felől, semminemű törvény ne láttassék, hanem ítélet szerént a summának és restantianak öreg voltáért megbüntettessék, a mint a sententia magával hozza.
Ha a falukon avagy városokon a szomszédságok által néha madarak, tikok, ludak és e féle egyéb szárnyas állatok avagy vadak behozatnának, azok sehova ne vitessenek, hanem az úr házához, és elsőben az úr képe kínáltassék meg vele, ott adassanak el pénzen; aki pedig azokat titkon hozná be, és máshova adná, három annyival, mint annak az ára lenne, tartozzék.
A büntetések, a melyek öt rényes forentig tartanak, a bírót illetik, ami pediglen azon fölyül volna, az urat illeti.
A városokon, úgymint Halászin, Mosont mindenkor a bírák mellett tizenkét eskütt polgár tartassék.
Az öreg falukon pedig, úgymint Szolnakon, Szent Ivánon, Lébényt és Szent Miklóson mindenkoron hat avagy négy eskütt polgár tartassék, a több falukon pedig csak három, akik mindenféle dolgokat, a mennyire meg vagyon nékiek engedve, véghez vihessenek.
Itt vagyon vége.
Az 1637-ben trónra lépett új uralkodó, III. Ferdinánd a nyolc éve folyó vita lezárásaként döntött Lébény dolgában, s az apátság jószágait „a végrendelet csekély ürügye alatt" (07) a jezsuitáknak adományozta azzal, hogy a birtok jövedelmeiből tartsák fönn győri kollégiumukat. (A jezsuiták győri gimnáziumát 1626-ban alapította Dallos Miklós győri püspök, s az alapítást követő évben, 1627-ben kezdte meg működését.) Az 1638. évi Bőjtmás hava 15-én kelt királyi adományozás csupán azt kötötte ki, hogy a bevételek egy részéből az új birtokosok kötelesek lesznek a Szent Jakab templomot s a monostort helyreállítani.
Hogy a döntés végre megszületett, abban szerepe lehetett a jezsuiták birtoklását oly hevesen ellenző Himmelreich György 1637-ben bekövetkezett halálának is. 1636-ban szélhüdés érte a főapátot, mely 1637. június közepe táján, ötvennégy évesen a sírba vitte. Puritán életvitelére jellemző, hogy hátramaradott vagyonából nem lehetett az állásához méltó temetés költségeit előteremteni, s halála után három hónappal III. Ferdinánd királynak kellett rendelkeznie arról, hogy a még mindig temetetlenül fekvő főapát végtisztességéhez szükséges kiadásokat a főapátság jövedelmeiből a pozsonyi magyar kamara biztosítsa. Valószínű, hogy a győri székesegyház kriptájában helyezték nyugalomra. (58)
Az új főapát, Pálffy Mátyás a királyi döntés után sem hagyta annyiban a dolgot, s elődjéhez hasonló hévvel tiltakozott a Szent Benedek-rend számára alapított lébényi apátság lefoglalása ellen, nem tudta azonban megakadályozni, hogy a jezsuiták birtokba vegyék a monostort s a hozzá tartozó jószágokat.
Pálffy Mátyás tiltakozása eredménytelen maradt ugyan, Belecius, a győri kollégium rektora azonban - hogy Pálffyt a további pörös lépésektől visszatartsa - engesztelésképpen átadta neki azt az elefántcsont oltárt, mely ezidáig Szent Jakab templomát díszítette.
(Erről az oltárról - Fuxhoffer Damján Benedek-rendi szerzetesnek a bencés monostorok történetét összefoglaló művére hivatkozva - Ráth Károly 1858-ban a következőket írta:
„Az (apátságot) alapító Hédervári nemzetség Jeruzsálemből egy olly ékes mívű oltárt szerzett az új templomba, melyről Fuxhoffer azt mondja 1803-ban, hogy a mai kor hiába kísértené meg mása készítését."
Majd így folytatja: „...a fennebb említettem ritka mívű oltárt azonban a jezsuiták átadták a Benczéseknek." (70)
Rupp Jakab 1872-ben azt is tudni véli, hogy amikor II. József 1786. október 23-án kelt rendelete alapján a bencés rendet is feloszlatták, s javait árverésre bocsátották, az eddig Pannonhalmán őrzött oltárnak nyoma veszett.
„A hagyomány szerint ezen (lébényi) templomnak, melynek a pápák 1635-1699-ig többféle búcsút engedményeztek, egy Jeruzsálemben készült négy láb magasságú, öt láb szélességű oltára volt, melly az Úr Jézus Krisztus e földön töltött élete főbb eseményeit elefántcsontból vágott alakokban ábrázolta. Ez oltárt a jezsuiták a pannonhalmi sz. Mártonról czímzett főmonostornak ajándékozták; de midőn II. József császár a sz. Benedek rendet megszüntette, e ritka becsű műkincs egy kissé megsérült, értékes elefántcsont feszülettel együtt árverés útján leghitványabb áron, 20 s egynehány forinton harácsoltatott el.
Azt mondják ugyan, de helytelenül, hogy e hazánkban páratlan becsű oltár jelenleg a pécsi templom oltárát ékesíti." (73)
Említést tesz a lébényi elefántcsont-oltárról Molnár Szulpicz is a pannonhalmi rendtörténet IV. kötetében. 0 azonban úgy tudja, hogy valójában egy elefántcsontból készült antipendiumról, vagyis az oltár elejét és oldalát fedő díszítményről van szó.
„Ezen remekmű úgy került Pannonhalmára, hogy a jezsuiták a lébényi apátságot győri kollégiumuk czéljaira 1630-ban megkapván, ezen antipendiumot a főmonostornak ajándékozták. A hagyomány szerint ezen oltáröltözőt a lébényi apátság alapítói, a Héderváry nemzetség három tagja a lébényi apátsági templom számára Jeruzsálemben készíttették. A szemtanú Fuxhoffer szerint ezen oltáröltöző magassága körülbelül négy láb, szélessége pedig egy ölnél több volt, és a Megváltó életének főbb mozzanatait, és az Úrnak életében szereplő egyéneket, helyeket, csodákat stb. ábrázolta domborműben. E mestermű ezret meghaladó alakjai oly finom művészettel voltak kidolgozva, hogy az alakok ereit, körmeit stb. jól meg lehetett látni. Midőn egypár hibás alakot hazai mesterekkel alabástromból valókkal pótoltattak, ezen alakítások a régieknek nyomába se léphettek...
Nekem az a nézetem, hogy az 1804-diki hiteles leltár-másolat következő szavai: „1 Beyläufig 3 Schuch hoch, 1 Klafter langes Antikenblatt von Bein zusammengesetzt das ganze Leben Christi vorstellend, wovon aber mehrere Figuren fehlen" (1 körülbelül 3 láb magas, 1 öl hosszú, csontból készült antik tábla, amely Krisztus élettörténetét ábrázolja, melyről azonban több alak hiányzik) a föntebbi oltáröltözőre vonatkoznak, a mely - ha a hagyomány igazat mond - valószínűleg bizánczi stilben készült. Jellemző, hogy II. József császár becsüsei ezen remekművet, a melyet régebbi földrajzíróink ezreket érőnek mondanak, 20 frtra értékelték, és Czinár (Mór) szerint annyiért is kapta meg az árverésen egy izraelita, a kinek ráadásul még egy törött elefántcsont feszületet is adtak." (58)
A jezsuiták 1638. április 22-én történt beiktatását követően befejeződött a templomnak általuk már 1635-ben megkezdett felújítása. Sajnos a bedőlt tornyon és boltozaton a hiányokat nem az eredeti kőanyaggal, hanem téglával pótolták.
Az első jezsuita lébényi apát Tóth János helyettes kormányzó, utóda 1647-től Ingere (Jörger) Ferenc, a győri kollégium igazgatója volt.
1638-ban a nagyszombati zsinati határozatokat a lébényi apát képviseletében már Lippai János jezsuita szerzetes írta alá. A monostor s a templom birtokában maradtak a rend feloszlatásáig, 1773-ig.
Beiktatásuk évében a falu katolikus plébánosa Csapó György volt. 0 Lébénynek írásos dokumentumokban név szerint elsőként említett plébánosa. (77) Születésének helyét, pontos idejét, iskoláit, pappá szentelésének időpontját nem ismerjük, lébényi működéséről sem áll rendelkezésünkre hiteles adat. Annyit tudunk róla, hogy 1638 végén elhagyta Lébényt. Sopronba távozott, ahol a városplébános mellett nyolc évig káplánként szolgált, majd a Sopron megyei Hidegség plébánosa lett. Itt halt meg 1649-ben. (—> 1649)
(antipendium = az oltárasztal elő- és oldalfalait fedő, aranyból, ezüstből, aranyozott rézből, fából, bőrből, hímzett szövetből készült díszítmény.)
Az 1608. évi pozsonyi országgyűlés a protestánsok szabad vallásgyakorlását a falvakra, a mezővárosokra és a végvárakra is kiterjesztette, de nem garantálta számukra a templomok, a temetők s a harangok szabad használatát.
Továbblépést e tekintetben az I. Rákóczi György erdélyi fejedelem Habsburg-ellenes függetlenségi harcait lezáró 1645. évi linzi béke, majd az ennek nyomán megalkotott 1646-47. évi törvények jelentettek, amennyiben a szabad vallásgyakorlás megerősítése mellett kimondták a protestánsok templomjogát, s elrendelték a tőlük elvett négyszáz templom közül kilencvennek haladéktalan visszaadását is.
Az 1647. évi VI. törvénycikk 15. §-a alapján Moson vármegye is elrendelte, hogy „a lébényi protestánsoknak templomuk visszaadassék, s a lelkészlak és iskola számára telek jelöltessék ki".
A törvény alapján nekik visszaszolgáltatott Szent Margit templomot azonban most sem birtokolhatták soká, röviddel az elvakultan protestánsellenes I. Lipót (1657-1705) trónralépése után - 1663 körül - végleg elvesztették.
A gyülekezet lelkésze 1647-től tizenkét éven át Maris György volt, „ki mint ilyen vett részt a szakonyi zsinaton" 1651 -ben. (64)
A vallási türelmetlenség Lébényben is kiélezte s elmélyítette az evangélikusok és katolikusok ellentéteit. Az egymással szemben táplált ellenérzések, a többnyire lappangó, olykor azonban kirobbanó indulatok bizonysága, hogy Szent Jakab ünnepén (júl. 25.), búcsú napján a lébényi lutheránusok a lelkipásztorukkal vitatkozó katolikus legényt - hiába kérlelte őket prédikátoruk, hogy ne tegyék - olyan súlyosan bántalmazták, hogy sérüléseibe belehalt. (77)
Héderváry Istvánné Eszterházy Erzsébet díszes kivitelű, fából készült főoltárt készíttetett az apátsági templomba, melyet 1670-ben 100 forint költséggel megaranyoztatott. (07)
Meghalt Csapó György, Lébény egykori plébánosa. A soproni levéltárban őrzött végrendeletét az Egyháztörténeti Szemle 2004. évi 1. számában Dominkovits Péter adta közre. (24)
A dolgozat szerint Csapó György neve („lébényi Chapo") 1638-ban, Csehi István soproni városplébánossá választásakor bukkan föl a soproni dokumentumokban. Történt ugyanis, hogy 1638. szeptember 7-i megválasztását követően Sopron városának magisztrátusa arra kötelezte a németül alig tudó új városplébánost, hogy a német hívek nagy számára való tekintettel egy németül is beszélő káplánt vegyen maga mellé. Ezért hívta meg káplánként Csehi István az akkor 32 esztendős, a magyar és a latin mellett németül is jól beszélő Csapó Györgyöt. Hogy a sok lehetséges jelölt közül választása miért éppen őreá esett, annak magyarázata az lehet, hogy soproni kinevezését megelőzően Csehi mosoni esperesként szolgált, s e minőségében közelről és jól ismerhette az ifjú lébényi plébánost.
Új állomáshelyén Csapó György nagy ügybuzgalommal és odaadóan látta el hivatalát. A Payr Sándor szerint 1350, más források szerint 1450 soproni lakos életét követelő pestisjárvány idején a betegek házában, a Lazaretumban teljesített papi szolgálatot. 1644. november 16-án Sopron város tanácsa - minden bizonnyal áldozatkész szolgálatáért - beneficiumot adományozott neki. Káplánja működésével Csehi István is elégedett lehetett, s amikor 1644 szeptemberében a városban dühöngő pestis áldozataként maga is életét vesztette, magyar és latin nyelven is fennmaradt végrendeletében Csapó Györgyről is megemlékezett:
„Az uy subamat az seliem ruhakkal egiüth hagio(m) Czapo Giorgy frater vramnak". „Novu(m) meum pallium sive revere(n)dam cum sericis vestibus meis relinquo Georgio Czapo d(omi)no fr(atri)."
Csehi István halála után a városplébánosi tisztet Lónyi Mihály nyerte el. Hivatalát csak rövid ideig viselhette, 1645 október elején ő is a kiújult pestisjárvány áldozata lett. Az új városplébános megválasztásáig a plébánia ügyeinek vitelével a város - a parókia adminisztrátoraként - Csapó Györgyöt bízta meg, aki e feladatot három hónapon át látta el, úgy, hogy közben a Szent Lélek templom káplánjaként is szolgált. Adminisztrátori megbízatását 1645. december 28-ig, az új plébános hivatalba lépéséig töltötte be.
Sopronban eltöltött évei során szerény jövedelmével okosan gazdálkodott, összegyűjtött pénzén kis szőlőbirtokot vásárolt. Bizonysága ennek, hogy 1645 októberében azt kérvényezte a város magisztrátusától, hogy a hidegségi szőlőhegyen birtokolt szőlejéből öt akó mustot két kis hordóban a városkapun behozhasson. (Sopron városa ugyanis tilalmazta idegen borok behozatalát.)
Az 1646. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv az akkor 40 éves Csapó György -„Georgius Czapó Lébeniensis" - iskolázottságát a „Logicus et Moralis Theologiae quondam auditur" („Egykor logikát és erkölcsteológiát hallgatott") formulával minősítette, őt magát jó és kegyes férfiúként jellemezte.
1646-ban Sopron város támogatásával került a hidegségi plébániára, melynek ekkor két filiája volt, (Fertő)Boz és (Fertő)Homok. 1649 végén, fiatalon halt meg, mindössze 43 évet élt. Testamentuma arról tanúskodik, hogy javadalmaiból vagyont gyűjteni nem tudott, néhány holdnyi szőlején, s lakásának, présházának, borpincéjének berendezésén kívül nem volt szinte semmije. Nem a végrendeletből, más forrásból tudjuk, hogy néhány kötet könyvet is hagyott maga után. Jólelkű, s kicsit talán hiszékeny ember lehetett, kölcsönt, hitelt, előleget adott olyan embereknek is, akik jóhiszeműségével aztán visszaéltek.
Testamentumában javairól a következőképpen rendelkezett:
A Toronyhegyben lévő szőlejét András öccse örökölje, oly módon azonban, hogy az örökség fejében adjon a hidegségi templomnak tizenöt magyar forintot. Ha ezt nem tenné, kapjon negyven tallért a plébánia pénzéből, s a szőlő a templomé legyen.
Lajstromba szedett kintlévőségei, s a plébániaházban lévő ingóságai - kivéve azokat, melyeket végrendeletében mint másoknak hagyott örökséget külön is megnevez - a hidegségi plébániáé legyenek.
Sopronban lévő harmincöt csöbörnyi borának felét - attól függően, hogy otthonában vagy Bécsújhelyen éri majd a halál - a soproni ferencesekre vagy a bécsújhelyi pálosokra hagyja, feltételül szabván azonban, hogy szentegyházukban való illő eltemettetéséről, s a lelke üdvéért mondott szentmisékről ők gondoskodjanak.
Sopron városára azt a huszonhét forintot testálja, mellyel Lakatjártó János házbér fejében tartozik neki - vegye meg rajta a város!
Egy másik darab szőleje, rókamálos subája, egy szőnyeg, továbbá az a tizenegy forint, amellyel az agyagosi Takács János tartozik neki, István öccséé legyen. Öccse feleségéről is megemlékezik, neki ágyát és ágyneműjét hagyja.
András öccséé legyenek azok a lajstromba foglalt eszközök s mindaz az adósság, amellyel Somogy Istók tartozik a végrendelkező plébánosnak.
Fogadott öccsének, Wodoricz Mihálynak is hagy egy darab szőlőt, meg azt az öreg puskát, melyet házának bérlője, Lakatjártó János az ő tudta nélkül két forintért zálogba adott.
Hűséges szolgálójának, Dobó Erzsébetnek, ki „rut nehez pihes" betegségében gondját viselte, a Wodericz Mihálynak hagyott szőlő mellett fekvő kis darab szőlejét, két tehenét, négy disznaját, hat öl szénáját, tizenhárom köböl rozsot, s aprított savanyúkáposztáját hagyja.
A soproni házának padlásán lévő deszka, továbbá a présházban és a pincében lévő lim-lomok, meg az a négy forint, amellyel Varga János tartozik neki, a soproni ispitáé legyen.
A rákosi vincellér, aki egy ezüst tallérral ugyancsak adósa, adja ezt a pénzt a rákosi templomnak. Ne fizesse vissza adósságát a peresztegi plébános sem, tartozása fejében mondjon majd miséket a megboldogult plébánosért.
Nádasdy Ferencnek, a hidegségi plébánia kegyurának egy aranyat, a győri püspöknek, Draskovich Györgynek egy ezüsttalért testál, melyet adóssága fejében Szakony János peresztegi plébános tartozik majd nekik megfizetni.
Testamentumának tutorául fogadott öccsét, Wodoricz (Wodericz) Mihályt nevezi meg az örökhagyó.
Dominkovits Péter Csapó György egykori lébényi plébános végrendeletének Bécsújhelyen, 1649. december 25-én kelt másolatát betűhív átírásban az alábbiak szerint közli:
„Attianak Fiúnak es Sz(ent) Lelek I(ste)nnek neveben.
Anno 1649 Die 25 Decembris. En Czapo Giörgy hidegsigy plebanus, es soprony benefiatus, elmemben helen, de testemben igen beteges allapottal leven, tettem illien testamentomot az en keves jovaimrul. etc.
p(ri)mo Az Mikolatul vőtt Toronhegyben levő szeőleőmet hagyom Czapo Andrasnak, eőczemnek, de illien okkal, hogy ő hidegségj templomra adgion tizen eőtt magiar forintot, ha pedigh nem akarna adny, az templom penzebül adgianak neki negyven tallert, es ki (...) a templomra az szeőleő eppen. Az Mikola tartozik első kapallassal az nevezet szeőleőt megh kapalni eppen.
2do Valamennyi adossagom vagyon az faramban, az mind faluk laystromaban feől vagion jegezve, az eppensiggel hagyom az hidegsigy templomra, azokkal ingo bingo dib dobokkal, valamelliek az plebania keretheben foglaltatnak, avagy vadnak, azokon kivűl mind az altal az melieket nevezet serint ide aláb punctumokban masoknak legalok.
3tio Sopronyban ki keves borom vagion ket faban harmincz eőtt czöber, ha ot (létem) alat tőrtinik halalom ezen boraimnak felet hagiom a' soprony franciscanus baratoknak klastromara. Holot pedigh az én megh halasom Uyhelben tűrteinnik, ezen boraimat eppen hagiom az uyhely paulinus feier baratoknak klastromara, illien okkal mind az altal, hogy az en megh holt testemet beőczuletessen temessek az szentegyházokban, es miseket szolgallianak leőlkeőmert.
4t(i)0 Az soprony beőczeőletes varasnak hagyok huszon het forintot. Ados hazberben énnekem Lakatiarto Janos, ki most Tolnay uram beneficiumaiban lakik, vegye megh rayta az varas.
5to Az belső Czilla szőlőmet hagiom Czapo Istvan battyamnak, az kis roka malas subamat is, ligien eőve. Agyagosson lakozo Takacz Janos ados tizen egy forintal, liszin az battiame es az viselt ol szeőneogh, felesiginek pegig, Czapo Istvanne angyom asz-zonynak hagyom minden agy lepődomet az agyai együt.
6to Czapo Andras eczemnek hagyom azokat az eszközöket es adossagot, mellyeket Somogy Istok tart hatalmassan maganal, az levelekbűi megh tanulhattia Czapo András melliek legyenek azok az en marháim.
7to Ezen fogadot eőczem uramnak Wodoricz Mihaly uramnak hagio(m) Buczaytul vet kis szőlőmet az Toron hegyben egy eőregh puskával egyűt melly annal az Lakatiartonal vaggion az ki az hazamnal lakot, az vincellerem kin mondgia, hogy az puskat szalagban (zálogba) vetette az Lakatiarto az belső varasban ket forintert.
8to Mivel Dobo Eőrsebet szolgalom engemet az rut nehe pihes beteghsigemben mind holtomigh tisztogatot es minden gondomat visele aprolikis adossaggal, azert hagiom neky az Toron hegyben Wodericz Mihaly eoczemnek legalt szőlő mellet livő kis szőlőmet. Ezen Dobo Eőrsebetnek hagiom az ket tehenemet, nigy disznot, hat eől senat az pitvarban, az eőregh hordot kiben tizen harom kobol ros vagion, es az apritot savaniú kaposstat.
9to Az soprony hazam pallason ki deszka vagion ippen, hagiom az soprony ispitalra egieb dib dabokkal egiut, mellek az pres es az pincze haylikban talaltatnak (...) Varga Janos az uyhely uczaban ados nigy forintal, legien ez az megh nevezet ispitale.
10to Rakosy Vinczerlesnek hattam volt szőlő munkara egy ezüst tallert, tartozik vele, hagiom aszt a rakosi templomra, persztegy plebanos uramat az mennivel ados, intessik megh, hogy azert miseket mondgion az segen lelkemert.
Ez testamentumban tuttorul hagyom az en kedves eőcsem uramat, Wodoricz Mihalit, kirem ü k(egyel)mit, hogy az testomentomat continentiaia serint mindeneknek juttassa kéziben, kinek kinek az mint hattam. Atkozot liesen az, ki csak egy pontban is föl borittia ez testamentom rendit. Actum Neostady Die et Anno út supra.
Nádasdy Ferencz uram ü Nag(y)h(ság)anak az en segin allapotom serint hagiok egy araniat, az peresztegi plebanus uram, Sakony Janos tartozik megh adny ű Nag(y)hs(ág)anak.
Az en Giőry Pőspőkőm ű N(agy)saganak mint segin plebanus egy ezüst tallírt, mellyet tartozik peresztegi plebanus uram ű N(agy)saganak megh adny.
Transumptum hoc testamenti admodum reverendi d(omin)i Geőrgy Czapo supra nominati in omnibus punctis concordat cum suo orginaly.
Coram me Michaelem Wodoricz m. p."
A Neustadtban kelt (Actum Neostady) testamentum záradéka szerint „...A fent nevezett igen tisztelendő Csapó György végrendeletének ez az átírása minden pontban megegyezik az eredetivel. Előttem, Wodoricz Mihály előtt, saját kezűleg."
Az irat hátoldalán a szövegével egyező kézírással a következő megjegyzés olvasható:
„Czapó Giőrgy hidegsiegy plebanus es soprony benefiatus Uyhelben tet testamentumanak igaz paria."
(filia = leányegyház, fiókegyház
beneficium = javadalom
adminisztrátor = ügyvivő; itt a plénánia javainak gondnoka
csöbör = folyadékok, általában bor mérésére szolgáló űrmérték; egy budai csöbör 42,42 liter
mál (róka málja) = állatnak has alatti prémje
ispita, ispotály = menedékház; kórház
köböl = gabona és bor mérésére szolgáló, koronként és helyenként változó térfogat-mértékegység. A XVI-XVII. században a gabona mérésére széles körben alkalmazott kassai köböl 83,17 liter.
tutor = gyám, pártfogó; itt végrehajtó)
Maris Györgyöt Osváth András követte az evangélikus gyülekezet élén. 1663-ig szolgált Lébényben.
1659 tavaszán Szily (Zily) Márton győri kanonok, komáromi főesperes tartott egyházlátogatást (canonica visitatio) Moson megyében, s körútja során március 21-én Lébénybe érkezett. (77) A falu templomát, Szent Margit egyházát nem látogathatta meg, mert a lutheránusok, élükön prédikátorukkal ebben megakadályozták. Kijelentették, hogy az 1647. évi országgyűlés határozata értelmében ez a templom az övék. Tették ezt annak ellenére, hogy - mint ezt a templom lutheránus kézre adása ellen tiltakozó katolikusok hangoztatták, s miként ezt Szily Márton is feljegyezte - a templom formája, az apátsági templom mintájára faragott négyszög alakú kövei is arra vallanak, hogy annakidején katolikusok, s nem az „eretnekek" építették.
A templom fatornyában ekkor egyetlen harang függ, melyet - miként a kőfallal kerített temetőt is - a katolikusok és lutheránusok közösen használnak. A lutheránusok prédikátora Osváth András, magyar ember. Tanítójuk Donsa Mátyás.
A katolikus plébános Debelák Máté, világi pap. Ő őrzi a Szent Margit templom felszerelését, mely a következő darabokból áll: két aranyozott ezüst kehely három hasonló patenával, födeles aranyozott ezüst cibórium, egy aranyozott ezüst pohár az ablutiohoz, egy ezüstből készült baldachin, 15 kép, melyek közül 8 kisebb, 7 nagyobb méretű, hat casula, két alba, két Agnus Dei.
A plébános a jezsuiták engedelmével az apátsági templomban tartja az istentiszteleteket, de a szertartásokon a plébánia kegytárgyait és eszközeit használja.
A plébániaházat, mely közönséges, rozoga kis parasztház, a katolikus horvátok vásárolták parókia céljaira.
(A folyamatosan érkező horvát betelepülők ekkor - átmenetileg - többségbe kerültek a magyar, és a német lakossággal szemben. A Felix Tobler által idézett korabeli feljegyzés tanúsága szerint „... coloni huius pagi sunt Croatae et Hungari, superant numero Croatae Hungaros personis circiter 75...", azaz „.. .ezen falu jobbágyai horvátok és magyarok, a horvátok körülbelül 75 személlyel többen vannak a magyaroknál.") (88)
Debelák Máté 14 hold földet használ, melyből két holdat a község munkál meg. Van a plébánosnak fél telekhez való rétje, s kap még a falutól 40 köböl gabonát, továbbá 27 és fél forint készpénzt.
A katolikusok tanítója Horváth Jakab.
Mint filiák, Lébényhez tartoznak Barmász, Mecsér és Szentmiklós. Szentmiklós lakói ekkor nagyobbrészt lutheránusok. Helyben élő papjuk sem nekik, sem a katolikusoknak nincsen, a lébényi prédikátor s a katolikus plébános járnak át ide. Az evangélikus lelkész magánházaknál prédikál, mivel a templom és az iskola - bár ők vannak kevesebben - a katolikusoké. A lutheránus hívek illendően gondoskodnak prédikátorukról. Amikor átjön Szentmiklósra, házanként vendégelik meg, a katolikus plébános ellenben tanítójával együtt étlen megy vissza Lébénybe. Baj van az egyházi jövedelmekkel is. A plébános kevesebbet kap annál, mint ami megilletné, s a tanító sem a kellő arányban osztozik a lutheránus iskolamesterrel, az utóbbi többet kap a neki járandónál. (64) A plébános és a katolikus tanító a plébánia patrónusától, gróf Zichy Istvántól kérik sérelmük orvoslását.
Mecséire a rossz utak és a mostoha időjárás miatt nem ment el a főesperes, de, mint írja, hiába is ment volna, mert a faluban kálvinista prédikátor van.
(canonica visitatio = az egyházközségnek az egyházi főhatóság általi meglátogatása a helyi állapotokat illető tájékozódás, és az esetleges bajok orvoslása céljából
cibórium = áldoztató kehely, a szent ostyát tartalmazó edény
ablutio = szertartási cselekmény. A miséző pap az áldozás után mindkét kezének mutató- és hüvelykujját borral és vízzel leönteti, és ezt a bor- és vízvegyüléket magához veszi
patena = kehelytányér
baldachin = a katolikus egyházban az a négy rúdon hordott, nehéz selyemből, brokátból vagy bársonyból készült, többnyire vízszintes ernyő, melyet körmenetek alkalmával a szentséget vivő pap fölött tartanak
casula = miseruha
alba = fehér miseing
Agnus Dei = Agnus Dei-nek (Isten Báránya) nevezik azokat a viaszbáránykákat, melyek a húsvéti gyertya maradványaiból készülnek, s melyeket a pápa uralkodásának első, s utána minden hetedik évének húsvétján szokott megáldani, s előkelő személyeknek illetve templomoknak ajándékképpen kiosztani.
Készülnek ilyen báránykák Krisztus jelképeként nemesfémből is, ezek a bárányalakok általában kis zászlócskát tartanak.)
A bencések még mindig nem nyugodtak bele Lébény elvesztésébe. Magger Piacid főapát a győri káptalan előtt követelte vissza Lébényt. Tiltakozása dacára az apátság a jezsuiták kezén maradt, akik a templom után a kolostort is rendbehozták, s lábadozó betegeik, elaggott rendtársaik otthonává alakították.
A győri jezsuiták 1743-1773 között vezetett diáriuma szerint rendházuk lakói később is szívesen időztek Lébényben. Az iskolai szünetekben az egész győri rendház itt üdült, s évenként megrendezett lébényi juniálisukra a jó viszony ápolására irányuló szándékuk jeleként a bencés rend egy-egy képviselőjét is rendszeresen meghívták. (86)
(diárium = napló)
I. Lipót uralkodása alatt a protestánsok folytonos üldöztetésnek voltak kitéve. Egyházuk az 1671 és 1681 közötti „gyászévtizedben" élte át történetének legsúlyosabb megpróbáltatásait. Templomaikat, iskoláikat elfoglalták, papjaikat, tanítóikat elűzték, összeesküvéssel, felségsértéssel, hazaárulással vádolták, s bíróság elé állították.
1673. szeptember 25-én Liptó, Túrócz és Zólyom vármegyék protestáns lelkészeit idézték a Pozsonyban létrehozott törvényszék elé. Az idézésre megjelent 32 evangélikus és egy református papot halálra ítélte a bíróság. Azzal vádolták őket, hogy fellázadtak a király ellen, hogy részük volt a Wesselényi-féle összeesküvésben, hogy a katolikus hitet gyalázzák, Szűz Máriát gúnyolják, papi hivatalukkal visszaélnek, a katolikus papoknak pedig életére törnek.
Fél évvel később, 1674 márciusában már 730 protestáns prédikátort és tanítót idéztek a pozsonyi ítélőszék elé. Aki tehette, külföldre vagy a török által megszállt területekre menekült, 336-an azonban megjelentek a bíróság előtt. A királyi ügyész őket az összeesküvésben való részvétellel vádolta, s fej- és jószágvesztést kért mindnyájukra. Aki fenyegetett helyzetében áttért a katolikus hitre, vagy reverzálist (kötelezvényt) adott - azaz írásban elismerte, hogy bűnös a lázadás vétkében, s ezért papi hivataláról lemond, vagy kötelezi magát, hogy az országból önként, örökre távozik - azonnal visszanyerte szabadságát. Sokakat megtörtek, sokan azonban a fenyegetések s a rábeszélés dacára is hűek maradtak hitükhöz, elveikhez.
A tárgyalás végére, hogy életüket mentsék, reverzálist adtak 236-an, további 7 vádlottat elbocsátottak betegségük miatt, nem tudtak azonban megtörni 93 prédikátort. Őket április 4-én fej- és jószágvesztésre ítélték. A halálraítéltek egy részének előzetes testcsonkítást, másoknak máglyát vagy agyonkövezést helyeztek kilátásba.
A halálos ítéleteket az uralkodó nem erősítette meg, így az elítéltek a haláltól megmenekültek, büntetésüket várfogságra változtatták. Az ország leghírhedtebb várbörtöneibe kerültek, ahol őreik kegyetlenül bántak velük, verték, fenyegették, rosszul táplálták, hogy ily módon megtörjék, s áttérésre bírják őket. Voltak, akik áttértek, néhányan meghaltak, a többieket - szám szerint 41 prédikátort - 1675 májusában gályarabságra küldték a Fiuméhoz közeli Buccariba illetve Nápolyba. Az oda vezető úton is, rabságuk helyszínén is többen életüket vesztették az embertelen bánásmód miatt. Az életben maradottak közül a nápolyi gályarabokat 1676. február 12-én De Ruyter holland admirális menekítette ki rabságukból, a Buccariban fogva tartottak májusban szabadultak.
„Számok a dicsőségesen megszabadultaknak volt huszonhat...már a negyvenegyből több nem maradt vala" - írta visszaemlékezésében a túlélők egyike, a református lelkész Kocsi Csergő Bálint.
Az erőszakos ellenreformáció térhódítása Lébényben is érzékelhető.
1663-ban a lutheránusok elveszítették templomukat, a lelkész és a tanító is kénytelenek voltak elhagyni a falut. „1663-ban már nem volt prédikátor, elűzték" - írja Payr Sándor. A paplakot a katolikus plébános, Debelák Máté foglalta el. (64)
A prédikátor elűzetésétől több mint egy évszázadon át nem volt Lébényben evangélikus gyülekezet. A hitükhöz hű lutheránusok 1786-ig - a gyülekezet újjászületéséig - a szomszédos Győr megyei Tétre, az artikuláris templomba jártak istentiszteletre, itt esküdtek és kereszteltettek.
(artikuláris helyek = azok a helységek, ahol az 168l-es soproni országgyűlés az evangélikus és református egyházak számára engedélyezte a szabad vallásgyakorlást. A törvény az ország nyugati és északnyugati vármegyéiben megyénként 2-3 helységre korlátozta a vallás nyilvános gyakorlását, a keleti országrészben pedig azokra a településekre, ahol a protestánsoknak már templomuk volt. Ezt a korlátozást egy évszázad múltán II. József (1780-1790) 1781-ben kibocsátott türelmi rendelete, véglegesen pedig az 1790-91. évi országgyűlés törölte el.
articulus = törvénycikk, cikkely)
Pázmány Péter esztergomi érsek 1624. május 25-én új papnevelő intézetet hozott létre Bécsben, a róla elnevezett Pazmaneumot, ahonnan hamarosan jól képzett fiatal papok kerültek ki, s jutottak el a királyi Magyarország egész területére. A Pazmaneum évkönyvei szerint számosan voltak a hallgatók között a győri egyházmegyéből érkezettek is. A feljegyzések arról tanúskodnak, hogy 1670-ben az intézetben tanult Godina Pál „lébényi magyar" hallgató is. (08)
Nem felhőtlen a viszony az apátság földjeit birtokló jezsuiták és a Zichy-birtok urai között. A jezsuiták panasszal fordultak a vármegyéhez, s „a Liczkói és Bormászi legeltetés tárgyában" protestáltak. Zichy István ezt „reprotestálással fogadja." (Mvm. kgy. i. 1670/28,29)
(protestál = tiltakozik)
A megyére kivetett adó portaszám szerint történő szétosztása (repartitio) során jegyzék készült Moson megye falvainak nemesi portáiról, a kocsmákról s a plébániákról (Anno 1671 Regestrum Decuma Repartitionalis a Portis Curys Nobilium, Parochys et Educillis).
A lajstrom szerint 1671-ben Lébényben (Liben) volt plébánia, kocsma is működött, a s a faluban egyetlenként feltüntetett nemesi porta birtokosa, Szalay János volt a bíró.
Ő a falunak első név szerint ismert választott vezetője. „Szalay János Libényi Biro a Ur" minden bizonnyal jobbágycsalád ivadéka, armális nemes lehetett. Ezt látszik igazolni, hogy Baksay Istvánnak a bormászi jobbágyok kedvezményeiről szóló, 1606-ban kelt rendelkezésében Szalay Ferenc és Szalay János még mint jobbágyok szerepelnek, alám a vármegye curiális és armális nemeseinek fél évszázaddal később, 1668-ban készült regestrumában már ott olvashatjuk a lébényi Joannis Szalay nevét, aki az 1606-ban említett két Szalay valamelyikének leszármazottja lehetett. (<— 1606, —> 1836. november 21.) (Mvm. kgy. i. 1671/148)
(regestrum = jegyzék)
Ismét canonica visitatio volt Lébényben, melyet Kasza Ferenc győri őrkanonok tartott. A katolikusok a nemrégiben visszaszerzett Szent Margit templomnak a látogatás évében új kőtornyot építettek, órát is tettek bele, s a templom - Zichy István költségén - Szent Margit tiszteletére készült szép, új faoltárt is kapott.
(A felújított templomot - más forrásból tudjuk - ünnepi külsőségek között Kollonich Lipót püspök szentelte fel 1674. július 1-jén.
Talán nem véletlen, hogy az evangélikusoktól visszaszerzett templomot éppen az a gróf Kollonich szentelte fel, akit a protestantizmus esküdt ellenségeként ismert az ország, aki a pozsonyi vésztörvényszék spiritus rectora volt, s akinek maga a mélyen vallásos, katolikus II. Rákóczi Ferenc tulajdonította a szállóigévé lett kijelentést: „Magyarországot előbb rabbá, aztán koldussá, végül katolikussá teszem!")
A legutóbbi egyházlátogatás óta a templom fölszerelése is gyarapodott. A leltárban egy új kehely is szerepel, melynek talpa réz, a kupája ezüst. Az egész aranyozva van, s két, ugyancsak aranyozott patena tartozik hozzá.
Az egyházközség kegytárgyainak egy részét a jezsuiták őrizték.
A hívek panaszkodtak is amiatt, hogy 1 monstranciát, 1 patenát, 1 réz gyertyatartót, 8 zászlót, 2 csengetyűt, képeket, 1 szenteltvíz számára való edényt, 1 aranyozott bőrből készült antipendiumot és más apróságokat a jezsuita atyák elvittek a régi templomból, s - noha csak megőrzésre vették át - most kérés ellenére sem adják vissza.
A templomnak 200 forint tartozása van, s nincsenek rendszeres és biztos jövedelmei.
A plébános a lébényi származású, 33 éves Rorák János, horvát ember. Tiszta életű, de borissza, házsártos és erőszakos természetű, aki a falu öregjeit csak „vén kutyák"-nak titulálja. Egy idős parasztnak, noha komája volt, azt mondta: „Vén bestye, kurva fia, bizony összevagdallak ma, ha el nem mégy a házamtól." A tanítót is megsebezte. Egyik szomszédját, kit magához hívatott, előbb megverte, aztán szakállát puskaporral leégette. A jezsuiták egy szolgáját is olyan durván bántalmazta, hogy egy álló hónapig nem tudott munkába állani. A plébános paphoz nem méltó viselkedése miatt a lébényi s a filiákbéli hívek is gyakran panaszkodtak.
Rorák János nyomorúságos körülmények között lakott. A falutól évi 15 forintjövedelmet húzott, hozzá a telkes gazdáktól 1 -1 köböl, a zsellérektől 1/2 - 1/2 köböl gabonát kapott.
A tanító a 35 éves Stigvechich György, szintén horvát. A két filiának külön-külön tanítója van.
A lébényi plébánia filiái ekkor már csak Mecsér és Szentmiklós. Patrónusa még mindig Zichy István, aki kegyúri kötelezettségének eleget téve ekkoriban, 1680-ban renováltatta a leromlott állapotú mecséri és a szentmiklósi templomot. (77)
Figyelemre érdemes, hogy a lébényi Szent Margit templom tornyában 1674-ben már mechanikus szerkezetű toronyóra működött, melynek karbantartása és rendszeres felhúzása - ezt szerződésében is kikötötték, s külön díjazták - az iskolamester feladata volt. (-> 1741)
A toronyóra ebben a korban már nem rendkívüli ritkaság, az első nagyméretű, súlyhajtásos toronyórákat Európa nagyvárosaiban már a XIII. század végén felállították.
(monstrancia = szentségtartó)
„Szent Miklósnál a Rápczán való általjárás elzárattasson."
A Rábcán való egyik átkelési lehetőséget, a Lébény és Sövényház közti átkelőt a vármegye lezáratta azzal az indoklással, hogy azt csak a rablók használják. (Mvm. kgy. i. 1676/91)
„Kényelmes iskolaház" van Lébényben. A rektor Kischich János, akinek fizetése: 1 kenyér, 1 mérő rozs és 2 garas családonként, továbbá gyermekenként 25 dénár, özvegyektől 6 dénár és egy darab szántó, amit a község művelt meg.
(mérő = szemestermények mérésére szolgáló űrmérték. Egy pozsonyi mérő a XVII. században 62,39 liter.)
Thököly Imre kurucainak 1681-82-ben a császáriak fölött aratott győzelmei Bécs ostromára bátorították a törököket. Az oszmán sereg hadi készülődéseiről érkező aggasztó hírek hatására Moson megye is összeíratta hadrafogható nemeseit.
A jegyzéken Lybén címszó alatt három név szerepel:
„Michael Szaláy et Joannes Szaláy, et Stephán Horváth ex Mecsér"
Az 1682. október 13-án kelt lajstrom szerint Lébény község egy, a győri jezsuita atyák - lébényi, horvátkimlei és bormászi birtokaik után - két gyalogos katonát voltak kötelesek a hadsereg számára kiállítani.
1682 nyarán félelmetes jelenség, üstökös bukkant fel az európai égbolton, melynek hosszú, kivont kard alakú csóváját látva háborút jósoltak az emberek. A jóslat - bár ennek nagyonis földi okai voltak - beteljesült.
1683 júliusában Kara Musztafa török nagyvezér 150 000 főnyi serege élén hadjáratot indított Bécs elfoglalására. A török fogadására már májusban Győr alá érkezett a császári hadsereg élén Lotharingiai Károly herceg. Július 4-én azonban anélkül, hogy a törökkel megütközött volna, a Habsburg örökös tartományok védelmére visszavonta erőit az osztrák határok mögé. Kara Musztafa ekkor seregének egy részét a császáriak után indította, maga pedig július 5-től Győr várát kezdte ostromolni. Július 8-ig időzött itt, aztán - csekély erőket hátrahagyva - a fősereg élén maga is Bécs felé indult. Csapatai bevették Óvárt, védőit kardélre hányták, a várat és a várost kifosztották majd felgyújtották. Ekkor semmisült meg Moson vármegye levéltára. A török hadak felégették, kirabolták a bécsi út két oldalán fekvő településeket, köztük Szentmiklóst és Lébényt továbbá Kimlét, Mosont, Szentjánost, Szentpétert, Szolnokot, Levélt, Bezenyét, Rajkát, Oroszvárt, Köpcsényt, Járfalut, Gátát, Védenyt és Nezsidert.
A július 14-én Bécs alá érkezett török hadsereg 17-én körülzárta, s közel két hónapon át sikertelenül ostromolta a császárvárost, majd szeptember 12-én a Bécstől északra fekvő Kahlenbergnél megsemmisítő vereséget szenvedett a város felmentésére érkező császári, német birodalmi és lengyel egyesült seregtől.
A török vereség után a Bécset felszabadító keresztény hadak zsákmánya lett az ostromlók felszerelésének nagy része, 370 ágyú, 15 ezer sátor, 600 erszény arany, 100 ezer ökör és bivaly, 5 ezer teve. A dühtől és a vereség szégyenétől elvakult, Győr irányába visszaözönlő török hadak foglyaikat s az állatállományt maguk előtt hajtva, gyújtogatva, rabolva, fosztogatva dúlták Moson megye még épen maradt falvait.
A vármegye közgyűlési jegyzőkönyve szerint „...Bécs szeptember hó 12-én fölmentetett, Kara Musztafának serege eszeveszetten megfutamodva özönlé el még azon s a következő napon megyénket, tűzzel-vassal pusztítva mindent, amit útjában ért. Megyénk községei közül csak Halászi és Feketeerdő maradt megkímélve, a többi a tűznek martaléka lőn."
„Még a földnek felső része is közel fél ölnyire hamuvá égett a szerencsétlen megye tetemes részén" - írta az eseményre emlékezve Bél Mátyás. (11)
A falvak elpusztított, elmenekült vagy elhurcolt lakosságát a későbbiekben ismét német és horvát telepesekkel pótolták. Az ide települt horvátok a Dráva-Száva közéről és a Muraközből, a lutheránus németek javarészt Württembergből érkeztek új hazájukba.
A török martalócok feldúlták a lébényi monostort, s felgyújtották a templomot is. A kolostort s a templomot - megintcsak téglapótlásokkal - a jezsuiták javíttatták ki. Ekkor emelték a toronyokra azokat az egyszerű sátortetőket, melyek- a kellő karbantartás mellett - másfél évszázadig álltak, s az 184l-es nagy tűzvészben hamvadtak el.
(A Bécs alatt elszenvedett vereség miatt kegyvesztetté lett Kara Musztafát a szultán halálra ítélte, s 1683 karácsonyának első napján Belgrádban kivégeztette.)
Megkezdődtek a török kiűzésére, a hódoltsági területek felszabadítására irányuló hadműveletek. Moson megye falvai a keresztény hadak felvonulási területévé, s a rabló martalócok módjára viselkedő, gyújtogató, fosztogató, erőszakoskodó császári seregek szabad prédájává lettek.
„Lébenyiek panaszolkodnak, hogy az Abdai Vámnál fizetésre szoríttatnak, a mi eddig nem történt" - olvashatjuk a vármegyei iratok tárgymutatójában.
A lébényi „panaszolkodók" - Szalay János és Szalay Mihály - azért fordultak Moson vármegyéhez, hogy a vámfizetéssel kapcsolatos sérelmük orvoslását kérjék.
„Tekénttetes N. ságos Mossonny Nemes Vármegyének,
igazságtévő minden Urainknak adassék ez
alázatos könyörgő Supplicationk.
Alázatos szolgálattunkat aiánlyuk Nagtoknak Urasagtoknak és
Keglmeteknek, mint Keglmes és bizodalmas urainknak.
Mi, Lébent lakozó Szalay Mihály és Szalay János folyamodunk és kériük alazatossan Nagtokat és Uraságtokat, az mint az Nemes Mossonny Vármegyének minden Uray jól tudgyák, hogy mégh eleink migh éltének, Mossony Nemes Vármegyéhez igaságokkal tartozandok voltak, és valahol Magyar országban jártak vámokon és Harmincadokon igaságossan békével iártak, vagyon ilyen panaszunk Nagtok és Uraságtok előtt, az melly dologhoz az élőt igaságunkban soha nem szoktunk és nem is tartoztunk, most az Abday Vámos maga hatalmával erőszakkal megh veszy raitunk, ha magunk szükségünkben iárunk is. Nagtokat, Uraságtokat és Klmeteket kériük alazatossan, legyen minden jó igasággal és kegyelemmel mellettünk, ne fosztassunk meg mi is ides Attyainktul maradot igasagunktul, mely ebély (ebbéli) Nagtok gratiáiát (gráciáját) mink is éltetvén meg igyekezzük hálálnunk, még élünk maradunk alázatos szolgay Nagtoknak és Urasagtoknak.
Kőlt Lébent Die 29 Xbris Anno 1687.
Fidem qui supra."A korban szokásos belső vámok egyike az áruszállítóktól szedett hídvám volt, a hidak fenntartói ebből fedezték a karbantartással járó kiadásokat. A papság, a nemesség s egyes városok polgárai mentesültek a vámfizetés kötelezettsége alól. Szalay János és Szalay Mihály lébényi nemesembereket minden bizonnyal e kiváltságuk gyakorlásában korlátozta az abdai híd vámszedője. (Mvm. kgy. i. 1687/324)
(supplicatio = könyörgés, kérelem
grácia = kegy, jóindulat)
1688-tól 1854-ig vezették a község „krónikáskönyvét", amelybe a nótárius vagy az iskolamester - a kettő többnyire ugyanaz a személy - jegyezte be a falu mindennapjait meghatározó döntéseket, szerződéseket, s fontosabb eseményeket. A falu történetének e rendkívül becses, értékes dokumentuma - a Lébényi Krónika - a Hansági Múzeum dokumentumtárban olvasható. (HMTDA)
Zsebtolvajok jártak a lébényi búcsúban.
A szemtanúk Kaidaczy Péter tiszttartó valamint Szalay Mihály „eskütt Ember" előtt tanúvallomást tettek.
„1 Testis Én Szűcs Anna vallom hütöm után, hogy a minemű tolvaiok voltanak Lebent Sz: Jakab napián.
Láttom testis szemeimel, a mikor az Emberek zsebibül a pénzt ki szedték, tiz Embertül is, de nem tudgya hogy mennyit.
2 Testis Én Szabó Istvány, vallom hütöm után, hogy a mi nemű lopások estenek Lebent Sz: Jakab napián három személytűi, hogy magam szemeivel láttom, mikor ez Ember zsebéből a pénzt keszkenyővel együt ki lopták. Esküszöm, hogy énnekem is ígír-tek 3 forintot, hogy azon lopás pénz felől ne szóllak sémit senkinek.
3 Testis Én Varga Ilona esküszöm az Úrnak, hogy hallotam Szűcs Anna nénémtől hogy ezen fölül három szemilyektől... hogy mutatta mikor az három tolvai közül való egyik firfi mikor más Emberek zsebiébe nyúlt... mondotta hogy pénzt mikép lop az az Ember, de hitem után vallom, hogy nem láttam semmitis, csak hogy hallottam" - őrzi a régmúlt idők bűnügyének emlékét a Lébényi Krónika.
(tiszttartó = az uradalom irányító, vezető alkalmazottja.
testis = tanú, szemtanú, valaminek a tudója.)
A falu gazdasági életében jelentős szerepet játszott a Hanság lápvilágától elhódított legelőkön a rideg állattartás. A ló és a sertés mellett különösen nagy számban legelt a Lébényt övező Hany szárazulatain a szilaj csordákban tartott szürke magyar marha. Erről tanúskodnak a Lébényi Krónika nehezen olvasható, barna gubacstintával írott sorai, melyek a szegődött lópásztor, ökörpásztor, tehénpásztor, borjúpásztor és disznópásztor járandóságait sorolják:
„Tehény pásztornak röndölt fizetése egi tehénytül 4 pénz, egi tehénytül egi kenyér, egi fazék étel egi nap, 4 tehénytül egi fertály búza.
Borgyú pásztornak röndölt fizetése egi borgyútul 4 pénz, egi borgyútul egi kenyér, egi fazék étel egi nap, 4 borgyútul egi fertály búza"... stb.
(fertály = a német Viertel /negyedrész/ szóból származó mértéknév. Elsősorban bor és gabonafélék mérésére használták. Itt minden bizonnyal a 62,39 liternyi pozsonyi mérő egynegyedét jelenti.)
A Lébényi Krónika megőrizte a falu bírójának, Fejes Mihálynak megbízása lejártakor készített pénzügyi elszámolását:
„Anno 1692 Die 9 Marz
Mi Libeni Bíró Kienczly Tamás es töb tanacz tarsaimmal es egesz Falustul adgyuk ez levelünket nagyob bizonysagnak okaert, ... hogi minekünk samot adott Fejes Mihaly Uram az ű Birosagarul. Valami portio penz es mas fele iövedelem kezébe ment, mely sam adas utan nem maradot ü keglme semivel adossa az Falunak, melynek nagyob bizonysagan adgyuk ez Testimonialist ű kiglmenek eges falustul pocetunkel meg erősítven.
Libenyi Biro Kienczly Tamás, Gyory Istvany, Zalicz(?) Pali, Penzvato Janos, Kovacz Istvany, Szalai Mihaly, Congei Istvany, Penzvato Gyorgy akor beli Esküt, Keranick Janos es Premuz Lukacz elot kelt ez a Testimonialis iras."
Kienczly Tamás lébényi bíró pénzügyi elszámolása 1693-ból
A következő év végén már új bíró adott számot a falu bevételeiről és kiadásairól.
„Anno 1694. Die 19 Novembris
Én Keranick György Fő Bíró számot attam az egesz falu előtt mindenekrül, valamit az mai napigh be vettem es ki attam." (Lébényi Krónika)
(tanátsok = a falu elöljárói, tanácskozó testületének tagjai
percipiáltam = átvettem
főbíró = e tisztségnév használata azt jelzi, hogy a falu első embere mellett segítőtársként már Lébényben is megjelent a másodbíró vagy törvénybíró tisztsége is)
A Rábca és a Hanság vizeinek gazdag halállománya (ponty, kárász, harcsa és csuka), töméntelen csíkja és rákja volt, s a vízmosta partok mentén a hód is nagy számban tenyészett. A gyakori áradások idején nagy haltömegek sodródtak ide a Duna ágaiból is. A halbőség sok halásznak, rákásznak, csikásznak biztos megélhetést, másoknak pedig kiegészítő jövedelmet nyújtott, miközben a faluközösség tulajdonában lévő halászóvizek bérbeadásából a község is tisztes bevételhez jutott.
Erről is őriz dokumentumot a Lébényi Krónika:
„Anno 1693 Die 26 9bris
Item en Györi Janos es Tot Janos vetuk megh az borgyu düllöt mind halra es Cikra 2 f 50 kr es 25 penz aldomason."
Hasonló tartalmú szerződéseket kötöttek a falu halászóvizeire 1693 novemberében Farkas Benedek, Egeth Máté, Cöngei Istvány, Győri György, Győri Istvány, Keranick János, Keranick György, Szalai Mihály, Feies Mihály és Kovacz Istvány.
A szerződéseket a Lébényi Krónika lapjai őrzik.
A tiszta, egészséges ivóvíz hiánya miatt a mainál jóval gyengébb alkoholfokú bor évszázadokon át nélkülözhetetlen napi italnak számított. Ha bor nem volt, szomjukat az emberek - főként ha betegek voltak - „főtt vízzel" oltották.
Ez a körülmény is szerepet játszhatott abban, hogy 1695-ben a Lébényben működő italmérések számára a nezsideri uradalomból 108 akó bort rendeltek.
(1 akó = 54,3 liter)
Az 1683 után helyreállított templom szépítéséhez a jezsuiták elnyerték Dvornikovich Mihály váci püspök, győri kanonok anyagi támogatását is. A bőkezű főpap egy díszes oltár felállítására 500 forintot adott, s 40 forintért egy aranyozott „nomen Jesu"-t is vásárolt a templom számára.
Bubnith Mátyás győri főszékesegyházi főesperes látogatta meg a lébényi plébániát. Rorák János ekkor már máshol szolgált, helyén a becsületes, dicséretes életű, hívei megelégedésére munkálkodó Hédervári János plébánoskodott, aki „Horváth Miklós oskolamesterrel együtt szépen vezette az egyházat és az oskolát."
Az előző látogatáshoz képest a plébánia anyagi helyzete érdemben nem változott.
Lébény lakosai közül ekkor 437 katolikus, 2 nem egyesült görög (pravoszláv), 161 lutheránus és 4 kálvinista.
Mecséren, megint arról panaszkodnak, hogy templomuk rossz állapotban van. Tanítójuk Keszedi Ferenc.
Ráférne egy alapos felújítás a szentmiklósi templomra is. Felszerelése is igencsak hiányos, rendes oltár sincsen benne, csak egy Szent Miklós kép. A jegyzőkönyv szerint 1 portatile, 1 aranyozott ezüst kehely s a hozzá tartozó patena van a templom tulajdonában, melynek tornyában ekkor már harang is lakik. A tanítót Kaidicz Jánosnak hívják. (77)
(portatile = hordozható oltár)
„Ha valamely ember elmarad az Bécsi fuvarbul, és nem akar be fogni, tartozik mást fogadni maga helett, és ha nem talál mást, tartozik a Falunak 2 forintot, vagy egy mérő zabot le tenni" - szól a Lébényi Krónika január 26-án kelt bejegyzése.
(A jobbágy köteles volt lovait és szekerét állami és vármegyei szolgálatra kiállítani. Bár a német Vorspann-ból (előfogat) magyarított szóval forspontnak nevezett kötelezettség teljesítéséért fuvardíj illette meg a jobbágyot, mégsem tekinthető önként vállalt bérmunkának, megtagadni ugyanis - dologidőre, időjárásra, az út hosszára, embert, jószágot, kocsit megviselő voltára hivatkozva - nem lehetett.)
|
|