|
|
A Tisza völgyében — a természeti adottságokat figyelembe véve — a települések legkedvezőbb területei az árvízmentes szigetek és a folyóhoz közel fekvő hátságok voltak. Évszázadok során ez a természeti földrajzi adottság valamennyi ősi település arculatát, helyét jelentősen meghatározta. Mint az más Tisza menti településnél is tapasztalható, Mindszent is közvetlen a folyó partján lévő parti dűnerendszeren, valamint a Tisza és az Ős-Maros által szétszabdalt, pleisztocénkori hátság szigetein fejlődött ki.
A település alaprajzában a vízföldrajzi és a domborzati viszonyok jól tükröződnek. Ezek, mint helyi és helyzeti energiák, a település kifejlődését — a történelmi idők folyamán — különböző mértékben befolyásolták. Az évezredes települési adottságokról csupán az archeológiai leletek alapján, valamint írásos emlékeinkből következtethetünk. Utóbbiak a község létét a tatárjárásig vezetik vissza. Keller Lajos „Mindszent története" című munkájában írja: „A 18. század közepén kelt néhány okmányban a község Tisza-Mindszent névvel fordul elő. Ez az elnevezés is csak az egyházi vonatkozású okmányokban szerepel." 1
Mindszent településének egészére a Tisza, valamint az Ős-Maros hordalékkúpjának a Tisza völgyéig kinyúló hátsági rendszere nyomta rá bélyegét. A felszínközeli üledékek alapján megállapítható, hogy a letelepedésnél hosszú időn át a folyóközelség, valamint az árvízbiztonság volt a mérvadó. Mindszent esetében a település tengerszint feletti helyzete nem volt mindig veszélytelen. Nagyobb tiszai áradások alkalmával a község lakossága ún. „nyúlgátakkal" védte magát. A legmagasabb terepszint 95,4 m, a legmélyebb 78,5 m, a Tisza folyó közepes vízszintje pedig 76,1 m a tenger szintje felett. Megjegyezzük, hogy a Tisza magas árvizei a folyószabályozások előtt már a 82 m-en lévő térszíneket is elöntötték. Mindszent községben a veszélyhelyzet gyakran bekövetkezett és többnyire ez is behatárolta a település területi kifejlődését (1. sz. ábra).
A mai telephely tartóssá válásának idejét a 18. századra tehetjük, ettől kezdve a község alaprajzában jól kifejeződik a község településfejlődésének menete. E tekintetben a település alaprajza kettős jellegű — a folyószabályozás előtti és utáni — települési formát tükrözi. Míg a folyószabályozás előtti időkben a település szorosan a közvetlen folyó menti környezethez kapcsolódott, kihasználva a felszíndomborzati, árvízbiztonsági helyzetet, addig a folyószabályozásokkal ez az adottság felszámolódott. Előtérbe került az antropogén tényező jelentős szerepe, s a természeti adottságok célszerű kihasználásával megteremtődött a mai települési kép. 2
Mindszent esetében a kettős arculatú hatás az utcahálózat elrendeződésében, továbbá a település területi növekedésében élesen elválik. A régi település a Tisza folyóhoz kinyúló, többnyire északnyugati tengelyű hátsági részen volt, ahol a térszíni beépítést a tengerszint feletti magasság jelentősen meghatározta. Ezt az adottságot az utcarészletek nyomvonalai hűen követik. A felszíni egyenetlenségeket, a mélyebb térszíneket kikerülve, szabálytalan utcahálózat jött létre. A folyószabályozással és a belvízrendezéssel az újabb településforma viszont sakktáblaszerű elrendezésű. A régi település alaprajzára inkább a Tiszamenti halásztelepülések formája jellemző, amit több más községnél, így Algyőn, Mártélyon is tapasztalhatunk (2. sz. ábra).
Mindszent környezetének természet alkotta felszín egyenetlenségei, a jelentős szintkülönbségek mind az emberi településben, mint a növény- és állatvilág kialakulásában nagy szerepet játszottak. A Tisza-szabályozás előtti századokban a területnek csaknem a háromnegyed részét az év nagy részében víz borította, s csak a vízből kimaradó árvízmentes hátak, halmok nyújtottak letelepedésre alkalmas helyet. Az alacsonyabb felszíneken — ahol a közepes vízállás idején szárazon maradt részek voltak — többnyire állattartás folyt, s a terület növényzete is ennek megfelelően alakult. Későbbi korokban — de még a folyószabályozás előtt — a vízmentes helyeken rendszeres földművelés, növénytermesztés folyt, a közepes vízállás idején pedig a szárazon maradt területeken állattenyésztéssel foglalkoztak.
A térszín egyenetlenségei közül legfeltűnőbbek a területen eléggé sűrűn kiemelkedő halmok, dombok. Elnevezéseik nagyon sokat árulnak el az elmúlt időkről és az ott lefolyt eseményekről (Hegyeshalom, Koszorúshalom, Nagyhalom, Tegehalom).
Az elmúlt évszázadokban sokkal több halom, domb és hátság volt a területen, melyek jobban kiemelkedtek a térszínből, mint napjainkban. Belőlük, főként a belterületen, az építkezések és a tereprendezések kapcsán sokat elhordták. A volt ereket, mocsarakat, tavak medrét pedig beszántották, a halmok, dombok nagy részét a homokkitermelés során elhordták. A régen szőlővel, gyümölcsfákkal beültetett halmok helyén ma több méteres mélyedések vannak.
A letelepedést megelőző paleogeográfiai adottságok értékelése alapján megállapítható, hogy területünkön az alapkőzetre mintegy 2000—2800 m vastag üledék-felhalmozódás töltődött. A legvastagabb rétegösszlet e tekintetben az Alsó Tisza-völgyi rendszer. A pannon időszak utáni felső pliocén rétegek lokális jellegű depressziós szerkezetet alkotnak, nagyobbfokú üledékporozitással. E rétegszerkezetben már folyóvízi durva szemcsézettségű homokkal is számolhatunk.
A felső levantikumtól kezdődően az egyre durvább szemű homoküledék azt igazolja, hogy az Alföldön elsősorban a folyóvizek munkája válik jelentőssé a felszín formálásában. Ekkor kezdődött el a mai felszíni arculat kialakulása. A jelenlegi domborzat szorosan összefügg a pliocén végén fennálló szerkezeti formákkal, amiből az következik, hogy a Dél-Tisza-völgy nem csupán a legfiatalabb holocén kori szerkezeti mozgások produktuma, hanem már a levantei és a pleisztocén időkben létrejött szerkezeti elváltozásoké is.
A több ezer méter vastagságú tengeri és tavi üledék jelentős energiahordozó készletekkel (földgáz, kőolaj), valamint termál- és rétegvíz kinccsel rendelkezik. Ez utóbbi Mindszent fejlődésében további fontos szerepet tölthet be.
A szénhidrogén mellett Csongrád megye földtani szerkezete termál- és rétegvíz készletekben is igen gazdag. A termális vízkészlet azonban statikus helyzetű, s így már a jelenlegi vízkivételek is jelzik, hogy csak korlátozott mértékű vízkinyerési lehetőségre számíthatunk. 3
A fő hévíztartó szintnek a felsőpannóniai alemelet alsó harmadát kell számítanunk. Ennek talpmélysége a nagy depressziók területén 2400 m-nél is mélyebben van. A termálvíz kinyerése szempontjából a felsőpannon szerkezeten kívül a 600—800 m vastagságú pleisztocén és az 500—800 m vastagságú levantei rétegösszlet porózusabb tagjai is számításba vehetők. Jellemző e víztárolókra az előbbinél viszonylag alacsonyabb hőfok, a bő vízhozam és az alacsonyabb értékű sókoncentráltság.
A megyében hévízfeltárásra úgyszólván mindenütt kedvezőek a földtani adottságok, mégis a Dél-Tisza-völgy területén csúcsosodik ki a hidrotermális potenciál (Cserebökény, Szentes, Mindszent, Hódmezővásárhely, Szeged).
Megyénk e részében az 1700—2000 m, sőt 2200—2500 m mélységig elhelyezkedő felsőpannóniai és levantei rétegsorok 25—30 m vastagságú, jó víztartó, porózus összletek, amelyek megközelítőleg 1000 l/percet is meghaladó vízhozammal rendelkeznek. Említésre méltó, hogy a közel 100 db hévízkút közül, egy kivételével (Mórahalom), mind túlfolyó vizű.
A jelenlegi ismeretek szerint az alapkőzeten fekvő többezer m vastag üledék 200—300 m mélységig pótlódó, 300—500 m mélységig részben pótlódó, 500 m mélység alatt statikus vízkészletet tárol. Az 500—1000 m mélységű rétegek főleg 25—70 °C közötti hőmérsékletű termális vízkészletet tartalmaznak. Ásványtartalmuk szerint ezek egyszerű alkáli, hidrogénkarbonátos, valamint jódos, brómos termálvízre csoportosíthatók.
Az emberi letelepedés szempontjából a pliocént követő pleisztocén időszakot kell részletesebben vizsgálnunk. A negyedidőszak kezdetén ugyanis gyökeresen megváltozott a folyók iránya, hordalékszállítása a Kárpát-medencében. Az Alföld számos területén, térségünkben is az ősdunai folyórendszerek üledékfelhalmozódásait találjuk. Az ősdunai hordalékból álló alsó és középpleisztocén rétegek fölé felsőpleisztocén kori üledékanyag kerül, amelynek homokanyaga már erősen kifinomodott jellegű és jelentős mennyiségben szél útján hordott löszös anyagok is települtek a folyóvízi üledékek közé. Ezért a felsőpleisztocén rétegek általában löszben is gazdagok, ugyanakkor a szél munkája során — a szárazabb időszakokban — homokáthalmozódások is végbementek. Ezek a jelenségek területünkön sajátos felszíni formákat alakítottak ki.
Mivel a hideg éghajlatú felsőpleisztocénben több szintben nagy eolikus porfelhalmozódás ment végbe, és jelentős volt a futóhomok mozgása is, akkor képződtek azok a jelenleg is megtalálható felszíndomborzati alakzatok, melyek jelentős mértékben településvonzó tényezők.
A felhalmozódott különböző szemnagyságú üledékképződmények takaró-szerűen borították be a felszínt, amely azonban nem maradt meg összefüggő üledéklepelként, mivel a folyók árterületéről és vízjárta térszínekről elszállították és saját hordalékjukkal keverve, átalakítva, újra lerakták az üledéket. Területünkön is főleg ezek a korszerűen áthalmozott felszíni üledékek uralkodnak.
A pleisztocén végétől napjainkig a folyóvíz és a szél munkája alakította ki a terület térszíni formáit. A folyóvízi felárkolás egy ÉK—DNy-i, valamint ÉNy—DK-i csapású ősvízrajzi hálózatot eredményezett, amely a Tisza-völgy felé eső pleisztocén háton — az ősfolyók völgyhálózatánál többnyire ÉK— DNy-i, a Körösök felé eső területen pedig ÉNy—DK-i tengelyű.
A marosi hordalékkúp Ny-i szárnya „a Csongrádi-sík". A Mezőhegyes — Orosháza—Szarvas és a Tisza—Maros között terül el. A felszín a Tisza-völgy irányába enyhén lejt, s K-ről Ny-ra egyre vastagodó infúziós lösztakaró fedi. A homokösszlet itt — felszín közeli helyzetben — többnyire csak a régi medrek vonalain fordul elő. A területen infúziós lösszel takart agyag és iszap gyakori. A felszín tehát infúziós lösszel vastagon fedett tökéletes síkság.
A terület Ny-i határa a Tisza és a Maros áradásai által kialakított holocén felszín. A terület kevéssé változatos formái a löszös sík egyhangú felszíneiből, ennek erodált, s szikes agyaggal kitöltött mélyedéseiből tevődnek össze. A Száraz-érrel, a Hajdúvölgy-érrel, a Veker-érrel, a Kórógy-Ludas érrel kapcsolatban álló régi folyómedrek ma már feltöltött mélyedésekként jellemezhetők, s a környezethez képest eltérő talaj adottságokkal rendelkeznek, ugyanis a negyedidőszak végén a Tisza-völgye eróziós mélyedésekkel összekuszált vízrendszer volt. A Tisza e szakaszán a pleisztocén terasz anyagába vágta be medrét, erősebb feltöltés nélkül, mivel hordalékát jelentős mértékben felemésztették az észak-alföldi peremsüllyedékek. A mederből kikerülő számos pleisztocén kori gerinces lelet is jól tükrözi a paleogeográfiai állapotot.
A földkéregmozgások állandósuló folyamatai folytonos mederáthelyeződéseket váltottak ki, melynek következtében a Tisza több kilométer széles sávon belül változtatgatta medrét: hol feltöltődött, hol bevágódott. Ez a jelenség a holocén alig 10 000 évre visszanyúló időszakában is folytatódott. A folyók kanyarulatai vándoroltak, kiélesedtek, majd lefűződtek, medrük a kéregmozgások hatására át is helyeződött. Közel 200 évre visszanyúló emberi beavatkozás zabolázta meg a vizeket és alakította kultúrtájjá az egész vízgyűjtőt.
A holocén során a Tisza folyó számos esetben változtatta a medrét, területünkön korábban a Kurca medrében folyt, amit a Csanytelek—Szentes közötti földtani szelvényből jól láthatunk (3. sz. ábra). A mederváltozások idejét a „fenyő-nyír" korszakra tehetjük, amikor a pleisztocén utolsó glaciálisa után a „mogyorókorig" számos helyen, 20 m-es mélységig is kierodálta a pleisztocénkori felszínt. Ez a felszínpusztító tevékenység nagyobb kiterjedésben csak Mindszenttől az államhatárig volt jelentősebb kimélyítés.
A Tisza árterében a legfiatalabb képződmény a helyenként megjelenő öntésiszap, amely alatt a terület legnagyobb részén réti agyag és homokos rétegek foglalnak helyet, a réti agyag vastagsága esetenként 2-3 m-t is elér. Viszonylag egységes réteget többnyire lencsés településű finom homokos iszapréteg zavarja meg. A rétegek szemcseösszetétele igen változó, de általában a finom és durva homokliszt frakció (0,01—0,06 mm 0) az uralkodó bennük.
A Tisza töltelékének túlnyomó része apró és középszemű folyóvízi homok, az iszaplencsék és iszaprétegek főleg régi medencemaradványokban találhatók. A homokrétegek különösen a Tiszához és a Maroshoz kapcsolt jelenségek.
A Tisza alluviumán történt völgyi feltöltődés először középszemű homokkal kezdődött, felfelé mind több a finom homok, majd az iszapos finom homok és a homokos iszap.4 A legfiatalabb lefűződött medreket többnyire homokos iszap, agyagos iszap és legfelül réti agyag tölti ki. Ahol a réti agyag a fél métert nem haladja meg, ott a felső vízzáró réteg jelentéktelen, mivel azt a mezőgazdasági művelés fellazítja. A Tisza-völgy allúvium tehát egy alulról felfelé fokozatosan finomodó szemcse-összetételű rétegsor, ami a folyóvíz állandó szállító erejének csökkenését tükrözi. A folyóvölgy vonalával megegyező peremvonalakon hidroeolikus képződmények is keletkeztek, amelyeknek jó víztartó és vízvezető képességüknél fogva, módosul a felszín alatti hidrogeológiai tulajdonságuk.
Az egyhangúan sík Tisza-völgyi ártéri táj genetikailag és különösen morfológiailag élesen elüt a magasártéri és pleisztocénkori hátsági területektől. Ennek az a magyarázata, hogy az ártéri rész (jelenleg a mentett ártér) a védőgátak kiépítése előtt intenzíven feltöltődő felszín volt, ahol változatos összetételű ó- és új holocén üledék rakódott le. A többnyire asztalsimaságú térszínnel szemben a magasabb ártéri területeknek gazdagabb a domborzata, ugyanis ezek a részek többnyire csak a legnagyobb árvizek idején kerültek elöntés alá és így a felszínkiegyenlítődésük kevésbé következett be. Mindszent jelentős részén is ez a térszíni típus az uralkodó formaegyüttes.
A leggazdagabb felszíni domborzattal a löszhátsági területek rendelkeznek. Itt különösen az egykori Ős-Maros folyómedrei, hullámterek, parti dűnevonulatok, löszhátak képezik a felszíni formagazdagságot.5 A dilluviumban a régi vízfolyások, erek, folyók a kiszélesedett tómedrek környezetében változatos térszínű formaegyüttes képződött, ugyanis ekkor a régi folyómedrekből nagy homoktömegeket fújt ki az északi irányú szél, amit halmok formájában halmozott fel. A szél alkotta kiemelkedéseket, halmokat, dűnéket arról lehet felismerni, hogy anyaguk főleg homok, s közelükben mindig található felszíni vízfolyás, vagy tómeder. Mivel területünkön főleg É—ÉNy-i széljárás volt, az uralkodó halmok, dűnék, mindig a medrek D—K-i oldalán keletkeztek, így a Nagyhalom, Koszorúshalom, Hegyeshalom stb.
A dombok, valamint a halomsorozatok széleredetére az is bizonyíték, hogy É—Ény-i oldaluk — mely a hajdani uralkodó széliránnyal szembenézett — jóval meredekebb, mint a D—DK-i oldal. A nagyobb szemű homok a meredek parton rakódott le, s fokozatosan a távolsággal növekedve egyre apróbb szemű, s végül anyaggal kevert finom szemű homokból áll. Így keletkeztek a több mint 3—4 km hosszú dűnevonulatok, továbbá az össze-vissza barázdált víz nem járta hátak területei, melyeknek legkiemelkedőbb tengerszint feletti magassága 95— 96 m között van.
Területünkön számos, ember alkotta mesterséges halom, ún. kunhalom található. Ezeket arról lehet felismerni, hogy alakjuk szabályosan kerek vagy ovális, s a víz medrétől távolabb, legtöbbször az árvízmentes parti dűnék végződésein vannak. A kunhalmok földtani felépítés szempontjából összekeveredett rétegszerkezettel, továbbá egynemű kőzetösszlettel rendelkeznek. A meglévő halmok jól tükrözik az egykori védelmi, őrhelyi adottságokat, amelyek az ember megtelepedése során térszínükön lejátszódtak.
Területünk éghajlata eléggé szeszélyes. A napi, illetve az évi hőmérsékleti értékek nagy kilengésűek. A domborzat hatására tipikus síksági mező- és mikroklíma alakult ki. Magas a besugárzás időben és energiában egyaránt, ugyanakkor nagy a napi és évi felszíni kisugárzási hőveszteség is. Az erős besugárzás okozta nagy felmelegedés, azonos abszolút páratartalom esetén is, kisebb relatív nedvességre vezet. A léghőmérséklet itt mutatja mindkét irányban a legnagyobb kilengést, míg a késő tavaszi és a kora őszi sugárzási fagyok gyakorisága itt a legnagyobb a Dél-Alföldön.6
Az éghajlati adottság legkifejezőbb jellemzője a tartós, forró nyár: évente átlagosan 32 olyan napra számíthatunk, amikor a hőmérséklet maximuma 30 fok fölé emelkedik (hőségnap), s átlagban 89 napon éri el a maximum 25 fokot (nyári nap). Mindkét számérték a hazánk területén előforduló felső határt jelenti. További jellegzetesség a korai tavaszodás és a hosszan tartó, meleg ősz.
Országunkban tavasszal itt emelkedik legkorábban 10 °C fölé a hőmérséklet napi közepes értéke (átlagban április 5—10 között), és itt süllyed legkésőbb 10 °C alá (október 20—25 között). A növényzet tenyészideje itt a leghosszabb. Mindehhez hozzájárul a bőséges napsütés, évi összege megközelíti a 2100 órát. Mindszent határa hazánk legoptimálisabb napfényellátottságú területéhez tartozik.
A korai tavaszodásnak megfelelően a növényzet vegetációs periódusa, valamint a virágzás, hazánk más tájaihoz viszonyítva, itt indul meg legkorábban. A térség kedvező éghajlati sajátosságait a fenológiai naptár jól tükrözi. A tavasz ébredését jelző mogyoróvirágzásnak átlagos ideje március 3., az orgona április 19., az Alföld jellegzetes fás növénye, az akác pedig május 14. körül kezd virágozni. Az itt felsorolt átlagos virágzási dátumoktól, különösen a korán virágzó mogyorónál egyes években jelentős eltéréseket tapasztalhatunk. Volt rá példa, hogy enyhe télen (pl. 1948-ban) már február első napjain virágba borultak a mogyoró barkái, máskor csak április elején indult meg a virágzás. Legfontosabb mezőgazdasági növényeink közül a búza virágzásának átlagos időpontja a megye határában május 30., a tavaszi árpáé május 27., a zabé pedig június 20. A burgonyavirágzás kezdete június 13., a napraforgóé június 23., a kukoricáé július 4., míg a dohányé július 9. Ezek a virágzási dátumok is a hazánk területén észlelt legkorábbi időpontoknak felelnek meg, ami ismételten Mindszent meleg, napfényes tavaszára utal. A meleg nyár sietteti mezőgazdasági növényeink be-érését: a tavaszi árpa érésének átlagos kezdete június 28., a búzáé július 2., a zab esetében július 7., ennek következtében a megyében az aratás kezdete országos viszonylatban is a legkorábbi. A nyár végén beérő mezőgazdasági növényeink átlagos érési dátumai közül a burgonyáé augusztus 29., kukoricáé szeptember 13. körül van.7
A Dél-Alföld egyik legnapfényesebb tája a Tisza tágabb értelemben vett völgye (Szeged—Csongrád körzete). Júliusban és augusztusban a hosszabb nappalok következtében a csillagászatilag lehetséges napfénytartam is maximális, s ugyanakkor a felhőzet is csekély. Az egy napra jutó átlagos napfény ezekben a hónapokban 9—10 óra, míg a borult és rövid nappal decemberben, amely napsütésben a legmostohább hónapunk, egy napra átlagosan alig 2 órai napfény jut. Legderültebb hónapjainkban a csillagászatilag lehetséges napsütés kétharmadát, míg a tél elején a gyakori ködös, borús időjárás miatt, alig egyötödét kapjuk.
Amint az eddigiekből is látható, területünk magán viseli az Alföldet jellemző időjárási sajátságokat. Jellemzi a nagy évi és napi hőmérsékleti ingadozás, az aszályos és csapadékos évek ciklusa, a nyári szárazság, a gyakori aszály, a nagy harmatképződés és a tavaszi fagy. Az évi középhőmérséklet 11,2 °C. A hőmérséklet évi ingadozásában jól kidomborodik a kontinentális jelleg, a hőmérséklet szélső értékei a 70 °C-ot is meghaladják. Az évi hőingadozás mellett igen nagy a havi hőingadozás is, de ettől függetlenül a hőmérséklet hatásnagysága a hőigényes mezőgazdasági kultúrák termesztésére megfelelőnek bizonyul.
A meleg, száraz, forró nyári éghajlatú körzet a téli időszakban is viszonylag enyhe klímájú. A napsütéses órák átlagos évi összege meghaladja a 2100-at, vagyis a terület az ország napfényben leggazdagabb tája. A bőséges napsütés főként nyáron tapasztalható, míg télen a napfényellátottság — a gyakori ködképződés miatt — már kevésbé érvényesül. A hőmérséklet nagyfokú évi és napi ingadozása, az aszályos és csapadékos évek váltakozó jellege, tipikusan szárazföldi klímarégiót tükröz.
Hőmérsékletileg a táj legfőbb éghajlati sajátossága a forró nyár, amely nemcsak a hőmérsékleti átlagokban, hanem az erős felmelegedések nagy gyakoriságában is kifejeződik. A júliusi középhőmérséklet meghaladja a 22 °C-ot, ezzel szemben a januári minimum—1,2 °C körüli. Tehát a legmelegebb hónap július és januárban van a leghidegebb. Sajátságos az is, hogy a február hidegebb decembernél, április októbernél, május szeptembernél, de ugyanakkor 1 °C-kal melegebb novembernél. A hőmérséklet az évi középértéket több évben nem éri el, máskor pedig túlhaladja. A minimum +10,1, a maximum +12,7 °C. A tavaszi fagyok többnyire minden évben jelentkeznek, és gyakran jelentékeny károkat okoznak.
A Tisza-völgy hozzávetőleges konvergenciavonalat jelent, ami jelentősen kihat a széljárásra.8 Az uralkodó szélirány É—ÉK-i. A terület csapadékellátottsága eléggé szűkös. Nyáron aszályra hajlamos, de nagyobb hozamú záporok jelenléte sem ritka. A növényzet forró nyári vízigényét nem elégíti ki a (lehulló) csapadék, és így évente mintegy 150 mm-es átlagos vízhiány jelentkezik, ami a nyári hónapokban tekintélyes mennyiségű öntözővíz felhasználását indokolja. Aszályos nyarakon ennél az átlagos értéknél jóval nagyobb vízhiány jelentkezik, míg egymást követő esős, hűvösebb években átmeneti vízfölösleg képződik, amely a település határában belvizek megjelenését idézi elő.
A csapadék évi mennyisége igen kevés: mindössze 500—580 mm csapadék hull. A legcsapadékosabb hónap július (60—70 mm), a legszárazabb január (30—35 mm). A csapadék évi eloszlásában jól tükröződik az évi másodmaximum is, amely a szubmediterrán jellegű csapadékjárást bizonyítja. A nyári időszak második felében viszont, a hosszan tartó csapadék nélküli időszak miatt a Dél-Tisza-völgyben nagy szárazság következik be.
A csapadék évi összegeinek nagyfokú bizonytalanságát igazolja az, hogy a legcsapadékosabb évben háromszor annyi eső hullott, mint a legszárazabb évben. Mindszent csapadékbizonytalansága országos viszonylatban is kimagasló. A környék hóban is hazánk legszegényebb tája, a hótakarós napok száma kevés, a hóvastagság is csekély. Gyakori a hótakaró nélküli kemény fagy, amely az őszi vetésekben érzékeny károkat okoz. A várható hótakarós napok átlaga 33-ra tehető. Előfordultak olyan telek is, amikor teljesen hiányzott a hóréteg, ugyanakkor a leghidegebb, havas teleinken 70—80 hótakarós nap is volt. A tél folyamán kialakuló legvastagabb hóréteg átlagos vastagsága 20 cm, 30 cm-nél vastagabb hótakaró általában csak minden negyedik télen (25%-os biztonsággal) fordul elő.
Az eddig jellemzett, szélsőségesnek minősülő éghajlati adottságok többnyire a századfordulótól napjainkig dokumentálhatók. Az elmúlt évszázadokról csak történeti feljegyzésekből következtethetünk az időjárás alakulására. Ezekből tudjuk, hogy Mindszent lakosságát számos esetben katasztrofálisan érintette a szélsőséges éghajlati változás: az aszály vagy a bőséges csapadék. Példaként sorolunk fel néhány katasztrófa sújtotta esztendőt a 18. század közepétől: Mindszenten és környékén az 1755. évben roppant szárazság volt, 1767—68-ban a szárazság miatt a kutak kiapadtak, a nép éhínsége tetőpontra hágott. Kenyér hiányában, a gyékény lisztes gyökérzetéből készített „bengyelé"-vel táplálkoztak. Igen aszályosak voltak az 1787., 1792., 1794., 1795. esztendők, különösen a két utóbbi év, amikor még a vetőmagot sem termetté meg a föld. A 19. században a terméketlen évek sorát nyitja meg az 1810-ik esztendő. Katasztrofálisan hideg telekkel, nagy hóval jellemezhetők az 1831., 1839., 1888., 1891., 1892., 1893., 1895. évek.9
Nagy pusztítást okozott az 1845—46. évek száraz, szikkasztó, sirokkó szele, amely szinte elviselhetetlen károkkal járt együtt. E században sem kímélte az aszály a lakosságot. Csaknem teljes pusztulás következett be a növénytermesztésben az 1863., 1890., 1894. esztendőben. 10
Összegezve az éghajlati tényezők változásainak alakulását, elmondható, hogy az utóbbi két évszázadban jelentős eltérések nincsenek, az aszályos és a nedves évek rendszertelenül szélsőséges volta természeti károkat okozott és okoz ma is. A különbség csupán az, hogy az itt élő ember a természeti katasztrófákkal szembeni védekezésében, szervezettebb és céltudatos munkával, ellen-állóbbá vált.
Az elmúlt évszázad közepétől napjainkig történt folyószabályozási és belvízmentesítési munkálatok jelentős vízföldrajzi változást okoztak a Tiszai-Alföld térségében. Ez a természetátalakító munka a települések fejlődésére is jelentős hatással volt.
Tisza-völgyi területünkön a folyószabályozás előtti és utáni helyzetet a szakirodalom elemzi, közülük elismerésre méltó Bodnár Béla munkássága, amely hiteles vízrajzi képet nyújt a régi „vízi világról". 11 (4. sz. ábra) A Mindszentre vonatkozó forrásmunkákból jól rögzíthető, hogy az ősvízrajzi adottságok kihasználásánál elsősorban a Kurca vízrendszere — és nem annyira a Tisza — töltött be jelentős szerepet. A Kurca Szentes—Szegvár mellett elhaladva Mindszentnél torkollott a Tiszába. Jelentős számú baloldali mellékfolyó táplálta, melyeknek az Erdélyi-szigethegységig kiterjedő vízgyűjtő területe volt. Ehhez tartozott a Veker-, a Korógy-, a Mágocs-, a Hajdú-, és a Ludas-ér vízfolyása. Ezek ma is a kurcai belvízrendszerhez tartoznak, azonban mint egykori folyók, erek, napjainkban főcsatornaként működnek. Mindszent határának még ma is legfontosabb érhálózata a ludaséri rendszer.
A Ludas-ér viszonylag rövid szakaszú, kettős ágú vízfolyás volt. A Mindszenttől K-re elterülő Derekegyház és Ördög puszta (ma Ördöngös puszta) környéki laposokból (a Kék-tó medencéjéből) vezette le a vizet a Kurcába, valamint a Tiszába. Valószínűsíthető, hogy ez a vízfolyás a korábbi Mágocs-ér rendszerének a maradványa.
Területünkön a Ludas-éri főcsatorna a fő vízlevezető, amely egyébként a Tégláséri-csatornával összekapcsolva Hódmezővásárhely É-i határának belvízmentesítésére is szolgál. A 12,2 km hosszú Ludaséri-főcsatorna — mint az öblözet főcsatornája — a Tégláséri csatornával (6,3 km) együtt a jelenlegi belvízrendezés megoldását is szolgálja. Számos mellékcsatorna építésével ma jelentősen megnőtt a csatorna sűrűsége területünkön (0,92 km), amelyeknek alsó szakaszain a Kurcából átemelt vizekből öntöznek. 12
Történeti adatokból ismeretes, hogy a folyószabályozás előtt a halászat fontos megélhetési forrás volt. A halászat eredményességét elsősorban nem a Tisza, hanem a Kurca és a határban található, számos tórendszer befolyásolta.
A kedvező halászati feltételek szorosan kapcsolódtak a Tisza és a Kurca áradásaihoz, mivel ilyenkor jelentős területek kerültek víz alá. A halfogásban előfordultak szűk esztendők is, amikor az a népi mondás, hogy „sok víz, sok hal", eltűnt a nép ajkáról. 13
Pl. az 1831—1840 közötti tartós szárazság igen káros volt a hal ivarzására. Ekkor a halastavak kiszáradtak, s a lakosok a tiszai halászatra tértek át. 1840— 1855 között ismét fellendült a halászat, és ekkor élte fénykorát. 1855-től kezdődően a „vizek" nagyobb mérvű szabályozás alá kerültek, s a régi halászatnak csak az emlékei maradtak meg.
A felszíni vízrendezés nem csupán a horizontálisan jelentkező vízborítást szüntette meg, hanem a folyórendszer (Tisza—Körös) fejlődésében is jelentős változást hozott. A 19. század derekára elkészült szabályozási terv megvalósításával a Tisza szakasz a 20. század elejére — a Maros torkolatáig — ármentesítésre került. A mederátvágások hatására a szabályozatlan Tisza-meder Szolnok és Szeged között, mintegy 33%-kal megrövidült. Emiatt lényegesen megváltozott a folyó mechanizmusa és 1,9 cm/km-ről 3,8 cm/km-re növekedett a folyó esése.
Ez azt jelentette, hogy a Tiszán a 81—82 m tengerszint feletti ősi ártérszinthez viszonyítva, kb. 3 m-rel megnőtt a jelenlegi árvízszinti magasság.14 Mindszent így a nagyobb áradások alkalmával válságos helyzetbe került, például az 1876-os nagy árvíz idején is, amikor a község védőgát hiányában, csak „nyúlgátakkal" védekezett. A Tisza ekkor egybeszakadt a Kurcával, és a község határának jelentős részét víz borította. Az elegei-, a nyomási-, a feketehalmi dűlők víz alá kerültek, és a víz a vásárhelyi út mentén, a magasparton is átfolyt. A községet 1876. év április 8-án a teljes pusztulástól a párhuzamos töltés átszakadása mentette meg, ami egyébként 1855-ben is megtörtént.
A 18. században az 1712., 1736., 1737., 1740., 1750., 1758., 1765., 1772., 1774., 1776., 1782., 1784. években, a 19. században az 1810., 1816., 1819., 1827., 1830., 1846., 1853., 1855., 1876., 1879. 1881. években fenyegette a községet a Tisza áradása. Az 1881. évi árvíz alkalmával Mindszent még mindig a végpusztulás szélén állott, töltések hiányában a lakosság által vívott emberfeletti harc mentette meg. 1888-tól készült el a község tiszai védgátrendszere, ettől fogva megszűnt a települést fenyegető veszély. Ugyanakkor az árvízvédelmi vonalak kiépítésével a mélyebben fekvő térségek belvíz sújtotta vidékké váltak.
Az 1881 után elkészült belvíz-szabályozási terv alapján a csatornahálózat és kulcsfontosságú műtárgyak épültek meg a Kurca vízrendszerében. Ez nem bizonyult elégségesnek, mivel az 1940—42-es évek során belvízkatasztrófa sújtotta a vidéket. Ez a helyzet a kiépített főcsatornák vízvezetésének elégtelensége és a szivattyútelepek (Mindszent—Szentes) korszerűtlensége következtében állt elő. Több ízben a Kórógy-ér, a Veker-ér, a Ludas-ér és a Hajdú-ér környezetét összefüggő belvíz borította. Ez a Kurca vízrendszerében csatornabővítést, korszerű műszaki létesítmények kialakítását igényelte.16
A Tisza szabályozása a régebben horizontális irányban terjeszkedő víznek gátat vetett, azonban ez az Európában párját ritkító természetátalakító munka hátrányos következményekkel is járt: a korábbi egy-két méteres szintingadozás helyett ugyanis a szűk térre szorított folyó 10 m-nél nagyobb szintingadozásúvá vált.
Különösen kedvezőtlen időjárási és vízviszonyok mellett tapasztalható a folyószabályozás hatása. Ilyenkor a Tisza árhullámainak egymásra futásával az Alsó-Tisza völgyében nagy vízszintemelkedés következik be. Ez különösen akkor jelent veszélyhelyzetet, ha a Felső-Tiszáról érkező árhullámmal összetalálkozik a Körösök és a Maros árvize is. A Tisza a Csongrád feletti — mintegy 76 852 km vízgyűjtőjéből viszonylag csendes árhullám levonulással jellemezhető, a Körösök szabályozása utáni 26 587 km -nyi vízgyűjtőjéről gyorsan lezajló áradások érkeznek a Tiszába. Századunkban az eddig észlelt legmagasabb árvízszint 1970-ben volt,17 amikor Szolnoktól Titelig mindenütt meghaladta a korábban mért vízszintet. A korábbinál Tiszaugon 3 cm-rel (843 cm), Csongrádon 6 cm-rel (935 cm), Mindszenten 28 cm-rel (982 cm) magasabban tetőzött. 1830—45 között Csongrádon 599 cm volt az árvíz magassága, és csak 99 cm-rel haladta meg a folyómeder partélét, addig 1970-ben 336 cm-rel volt magasabb. A legkisebb és legnagyobb vízszintkülönbség a csongrádi észlelés alapján 1292 cm-es nagyságrendű volt.
A 20. századi vízrajzi helyzet összegzése során megállapíthatjuk, hogy területünk — hidrográfiai értelemben — a Tisza-völgyi süllyedékben fekszik. A vízrajzi arculatot itt elsősorban a Tisza határozza meg, amely nemcsak a felszíni vizek, hanem a felszín alatti vizek alakulására is jelentős hatású.
A terület talajvíz-helyzete alkalmazkodik a domborzathoz. Általában az eltemetett ősmedrek nyomvonalainál a felszínhez közel található, míg a magasabb hátsági részeken mélyebben. A környezet legjellemzőbb talajvíz mélysége 2—3 m közötti, de gyakori az ennél mélyebb talajvízszint is. A 2 m-nél sekélyebb talajvíz-szintek a pleisztocén és holocén térszínek találkozási övezetében tapasztalhatók. A porózusabb üledékben is többnyire magasabb talaj víznyomású övezetek keletkeznek, ahol magas talaj vízállás idején a talajvíz szintje már egy méter mélységben jelentkezik, míg máshol csak 3—4 m mélységű.
A talajvíz természetesen szoros kapcsolatban van az éghajlati tényezőkkel. Talajvízállási maximumokat tavasszal (március—április), míg minimumokat ősszel (október) észlelünk. A talajvíz nagyarányú mélységi csökkenése főleg a nyári félévben történik, amikor a talajvíz pótlódása a felszíni csapadékból nem számottevő, bár ekkor a csapadék az évi összeg 60—70%-a. A helyi csapadéknak nyáron kevés szerepe van a talajvíz közvetlen pótlódásában.
A hidrometeorológiai viszonyokat vizsgálva, területünkön a lehetséges évi párolgási érték kb. 700 mm körül van. Az évi csapadékmennyiség ezzel szemben 530—570 mm. A csapadék és a párolgás közötti arányból megközelítőleg 130—170 mm-es évi vízhiány keletkezik, amely nyári félévben — a párolgás útján számított — kb. 70—120 mm-es nagyságrendű, vagyis ennyivel több víz távozik el, mint a lehullott csapadék. A téli félévben az alacsonyabb hőmérséklet miatt, kisebb mértékű a párolgás, a vízháztartási egyenlegben pozitív irányú eltolódás jelentkezik. Különösen jelentős talajvízutánpótlódás következhet be a tavaszi hóolvadás idején.
A felszín alatti vizek értékelésekor igen jelentős szerepet kap az ivásra alkalmas ártézi és termálvíz. Mindkettőnek felmérhetetlen a településfejlesztő hatása. Mindszent térségében az ivóvízkutak jelentős többségükben rendkívül vastag pleisztocénkorú üledéket csapolnak meg. A felszínre kerülő víz nagyobbrészt kalcium-hidrogénkarbonátos, de ha pleisztocénnél idősebb réteg vize is hozzákeveredik, a területen nátriumban gazdag víz is előfordul.
A negyedkori rétegeknél mélyebb földtani képződményekből már hévíz nyerhető. Mindszenten a felső-pannon réteg 900—1000 m-es mélységébe fúrt kút 46—50 °C-os 1200 l/p vízhozamot szolgáltatott. A pannon szerkezetet, mint termálvizet adó természeti energiát, a településfejlesztésben számításba kell venni. A termálvizet adó pannonkori rétegeken kívül itt az 500—800 m vastag levantei összlet is számításba vehető, hévíz feltárására. Mind a felszíni vizek, mind a réteg- és termálvizek megfelelő alapot képezhetnek az ipari és a mezőgazdasági fejlesztéshez.
Területünket talaj földrajzi értelemben a pleisztocén kori magas hátság, valamint a holocén kori mélyebb fekvésű térszín jellemzi. Míg a magasabb hátságon a talaj anyakőzete pleisztocén korú, addig a mélyebb részeken ó- és újholocén kori képződmény. Ez az adottság a talajok korkülönbségét tekintve nem okoz eltérést, ugyanis mind a hátsági területen, mind a Tisza ártéri területén fiatal, holocén időszakban képződött talajok helyezkednek el. A két térszín talaja között annyi különbség van, hogy a talajképződés a pleisztocén felületen árvízmentes helyzetben történt, míg a mélyebb területeken időszakos elöntések voltak. A mai talajok sorsa, fejlődési iránya már az anyakőzeteik leülepedése közben eldőlt, de a domborzat, az éghajlat, a vízrajz, az élővilág és az antropogén hatás is jelentősen közrejátszott.18
A mindszenti határ Tisza-völgyi allúviumán található talajok — fiatal eredetük azonossága mellett — abban is különböznek egymástól, hogy keletkezésükben az időszakos folyóvízi elöntés vagy a hosszan tartó felszíni vízborítás (tavi állapot) volt jelentős. E szerint főleg öntésiszap vagy agyag képződött, amelynek kötöttsége egymáshoz viszonyítva igen eltérő. A tiszai áradásokkal különböző talajtípusok keletkeztek, melyek a Tisza jelenlegi medrével párhuzamos, szabályos sávban helyezkednek el. így a folyó közvetlen közelében a fiatal öntések, távolabb a réti talajok és réti öntéstalajok találhatók.
Gyakran tapasztalunk az árvízgátakon kívül is fiatal öntéstalajokat, azonban ezek az árvízszabályozás után már réti típusúvá alakultak át. A folyótól távolodva általában nagy humusztartalmú, savanyú kémhatású réti és réti öntéstalajok találhatók. Ezeknél már az agyagos kötöttség erősen jelentkezik, kőzettani összetételükben jelentős szerepet játszik az agyag és az agyagos vályog frakció. Mind az öntési, mind a réti talajtípusok kialakulásában a magas talajvízszint, az időszakos vízállás, a dús vegetáció túlnyomóan anaerob bomlása játszott szerepet. Magas humusztartam (5—8%) miatt sötét színű, s ha löszkőzetre települt, akkor a mésztartalma is kielégítő. E talaj féleségnek igen gyakran tapasztalható az átmeneti típusa is, amennyiben az a szikes altalajú réti agyagok irányában fejlődik.
A területen végrehajtott ár- és belvízmentesítő munkálatok során az ember tájalakító tevékenysége jelentős tényezőjévé vált a talajfejlődésnek, nem is szólva az agrotechnika, a melioráció stb. hatásairól. Napjaink természetes talaj fejlődése erősen szabályozott formában áll előttünk, de a táj fejlesztő faktorok hatásai is (domborzat, vízrajz, éghajlat stb.) megmutatkoznak (5. sz. ábra).
A tágabb értelemben vett Tisza-völgyi rendszerben talajtani szempontból külön értékelhető a Tisza alacsony árterének kettős arculatú térszíne: a jelenlegi hullámtér és a mentett ártéri rész. Utóbbi az ármentesítés előtt az év nagy részében víz alatt volt. Felszíne többnyire egyhangúan sík (87 m tszf. alatt), ezen eltemetett morotvák, széles, vizenyős laposok sorakoznak. A felszíni üledékanyag változatos összetételű ártéri hordalék (öntésiszap, öntésagyag, öntéshomok, homokos iszap). Az árvízrendezésig az alacsony ártér felső rétegei főként finom frakciójú anyagot tartalmaztak. A durvább üledék az élő folyóvízi medrekbe sodródott, és így az áradások során többnyire a medrek partközeli övzátonyaiban halmozódott fel.19
Az ármentesítés során elzárt medermaradványok nagy kiterjedésű laposok, sekély mélységű beltavak, mocsarak réti agyaggal töltődtek ki. Ezeken a helyeken az ártéri fűvegetáció is jelentősen elősegítette a finom frakció leülepedését. Jellemző talaj szelvény a 60 cm mélységig tapasztalt fekete színű agyag, 60— 100 cm között a vasfoltos fekete színű agyag, melyet 120 cm-es mélységben a sötétszürke vasfoltos agyag, míg 120—220 cm között a sötétszürke vasfoltos, tőzegnyomos agyag követ. A réti talajok a mélyebben fekvő laposokban és a löszös hátságról lefutó folyók régi árterületeinek mélyebb részein helyezkednek el. A humuszszintig általában 60—80 cm vastagságú, humusztartalma 3— 3,5%. A talajszelvény szürkésfekete, amit barna vasfoltok, vasborsók és szürkés gleyes foltok tarkítanak. A talajvíznívó felső szintjében jól látható sófelhalmozódás és gipszkristályképződés is tapasztalható. Ezzel szemben az öntések és a réti öntések anyaga az áradások finomszemű homokjából és agyagos változataiból áll. E talaj féleségek általában vályogos, agyagos megjelenésűek, csekély humusztartalommal (1,5—2,0%) és mészhiánnyal, a réti öntéstalajok irányába fejlődnek. A jelenlegi hullámtérben az állandó, minden évben bekövetkezett újrafeltöltődés következtében a talajképződés nem jellemző.20
A magasabb ártéri szinteken általában mészben gazdag lösziszap borítást is tapasztalunk. Előfordul azonban a savanyú, mészmentes üledék is. Amíg a mészhiányos üledék főleg tiszai eredetű, addig a mészben gazdag képződmények marosi származásúak. Minden valószínűség szerint a talaj anyaga itt a löszhátsági folyóhordalékból származik, ami az egykori Ős-Maros-ágak szállítása során keletkezett. E talaj régió felszínét a nagyfokú szikesedés teszi változatossá. Talaj-szelvényére jellemző a 40 cm mélységig tapasztalt szürkésfehér szikes agyag, 41—100 cm-ig a mészfelhalmozásos (mészkonkréciós) löszös iszap, amely alatt leggyakrabban folyóvízi eredetű, csillámos, finomszemű homoküledék van.
A szikesek az alacsony ártérhez viszonyítva 2—2,5 m-rel magasabb szinthelyzetben szigetszerűen helyezkednek el. Ezeken a részeken a hidromorf hatás csökkenése következtében jelenleg már a sztyeppesedési folyamatok a döntőek. Területünkön termő, félig termő és terméketlen szikesek vannak. Keletkezésükben a vízben oldható elsősorban nátriumsók játszanak döntő szerepet. A Na előfordulási formája és mennyisége jelentős meghatározó tényezője lehet a szikesedési folyamat irányának, mértékének.21
A területen gyakran előfordulnak közömbös feltalajú szikesek is, ezek oszlopos szerkezete erősen lúgos kémhatású és erőteljes mészhiányuk van. E talajtípus esetében a káros szikfelhalmozódás zóna a „B" talajszint alatt van. E területeken főleg a legelőgazdálkodás és rizstermesztés folyik.
A legterméketlenebb felületnek a meszes-szódás szikesek számítanak, amelyek nagyobbrészt a közömbös szikesekből keletkeztek. E talajtípus esetében a feltalaj pH-értéke 8,9—9,4 között ingadozik, a CaCO3 -tartalom 70 cm-es mélységben a 14,5%-ot is elérheti. Rossz talajvíz-elvezető képességgel, többnyire szerkezet nélküli talajféleség.
A magasabb ártéri szintek lösziszapos talajai mellett, kisebb kiterjedésű felületeken, homok és öntés eredetű képződmények is vannak. A homoküledék szél hatására akkumulálódott parti dűnévé. Valamennyi elhagyott folyóvölgy keleti-délkeleti szegélyén gyakori a holocén eredetű homokképződés. A homokrétegek felszíni előfordulása többnyire parti dűne, lepelhomok és szélbarázda formájában jelentkezik. Ezeken a felületeken a felszíni összlet gyengén humuszos (1,0—3,0%), viszont a humusz mélységbeli eloszlása jelentősen eltérő. A feltalaj és altalaj egyaránt lúgos kémhatású, biodinamikája igen heves, a felszabadított szerves és szervetlen anyagok könnyen a mélyebb szintekbe mosódnak.
A mindszenti határ árvízmentes hátjain más a talajföldrajzi arculat. Itt a geológiai alapot az Ősmaros hordalékkúpja képezi, amely keletről nyugati irányban egyre fokozódó szemcsekifinomodást mutat. A hordalék durvább szemcséjű képződményén hullóporosösszlet (löszkőzet)-borítást találunk, amely a nedves térszínre rakódva ázott lösszé, infúziós lösszé alakult át. E magas térszíneken a termőtalaj főleg a pleisztocén kori üledékből alakult ki. Az infúziós lösz, iszapos lösz, iszapos homok és a helyenként alluviális ártéri üledéken kialakult talajok a kontinentális éghajlat és a füves növényzet következtében mezőségi talajokká fejlődtek. Ezek jellemző tulajdonsága a morzsás szerkezet, jó mészállapot és a gazdag humusztartalom. Helyenként itt is jelentős az altalaj elszikesedése, amely főleg a humuszréteg alatt jelentkezik.22
A hátság mélyedéseiben szikes anyag, szikes lösz és szikes iszapféleségek is előfordulnak. A löszhátak tengerszint feletti magassága 82—90 m közötti. A mélyebb és magasabb szintek különbsége 2—3, esetleg a 6 m-t is eléri. Ezek a szintkülönbségek jelentősek a talajtulajdonságok és a talajvízhelyzet alakulásában. A talajvíznívó a magaslatokon kb. 4—5 m, az alluviális anyaggal kitöltött mélyedésekben 3—4 m.
A természet átalakításával megindult a tájhoz kötött ősi növény- és állatvilág pusztulása. Sok faj megsérült vagy teljesen kiveszett (mocsári tölgy, fehérnyár, boróka, kökény, tavirózsák stb., a pusztai növényzetből az árvalányhaj, egyes perjefajok, szalmavirágfélék stb.).
A mocsári erdők pusztulásával a nyugodt tájak nagy ragadozó madarai és vízimadarai (rétisas, halászsas, fekete gólya, daru, gödény, kárókatona-telepek) eltűntek. Az egykori hatalmas madártömeg már sehol nincs meg. A vízborított területek megfogyatkozásával pusztulásnak indult a parti tájak növényzete, aminek következtében több állatfaj megritkult, illetve ki is veszett (hód, nádifarkas, vidra stb.). Óriási mértékben megcsappant az egykori gazdag halállomány. A homokon és a löszön kialakult füves pusztákon is folyamatosan elpusztult az ősi növényzet és a népes széki madárvilág.
A terület természetes növénytakaróját az évszázados mezőgazdasági hasznosítás miatt igen nehéz rekonstruálni. A löszhátság egykori erdőtársulásának nyomát már nem találjuk meg. Viszont feltételezhető, hogy az ősi sztyeppek a későbbi erdős-sztyepp periódusokban is fennmaradtak, és csak a jelenlegi évszázad során szűntek meg.23
A jelenlegi természetes növényzet képében kiemelkedő a kontinentális flóraelemek részesedése, valamint a mediterrán fajok nagy száma. Ez a térség hőmérsékleti alakulásával, szélsőséges vízellátásával, valamint a talajok ökológiai viszonyaival függ össze. A flórában sok a sztyeppi elem, de a területet nem lehet sztyeppnek nevezni. Számos olyan növény él itt, amely nagyobb nedvességet kíván, s amely a nyár szárazságáért kárpótlást tud találni az év egyébként bő csapadékú hónapjaiban. Egyes években annyi itt a csapadék, hogy a zárt erdőtársulás csapadékfeltétele is kielégítő, a csapadékelvonás viszont olyan kedvezőtlen lehet, hogy még a füves vegetációnak is küzdenie kell a fennmaradásért.
A legnagyobb növényföldrajzi változás a mentett ártér területén történt.24 A Tisza árvédelmi töltésének építése, a belvízi munkálatok, a csatornázás és az agrokultúra hatására az eredeti növényzet fajokban és egyedszámban megritkult, esetenként teljesen eltűnt. Az árvízi töltésekkel védett alacsony fekvésű, belvizektől gyakran zaklatott fekete agyag és iszapos agyag talajok ma már gazdag termőképességű, a kapásnövények és a kertészet számára hasznos térségek.
A hullámterek növényzete is az ember hatása alatt áll, bár itt jelentős számú hullámtéri növényasszociációt találunk. A félkultúr jellegű puhafa ligetek állományai szalagszerűen követik az élő Tisza és a holtágak partvonalát. Nagyobb részük árvízvédelmi feladattal mesterségesen kialakított botoló füzes, aminek ősi aljnövényzete nem képes regenerálódásra. A hullámtér felszínét általában feliszapolódott sárgás fakóbarna öntéstalaj borítja, amit az eredeti mocsárrétek képviselője, a mocsárréti társulás (Alopecuretum pratensis) borít. Napjainkban az iszaptáblák nagy részét felszántották és kukoricaföldeket létesítettek rajtuk.
A hullámtéri erdők félkultúr jellege az aljnövényzet (gyepszint) elgyomosodásában tükröződik. A másodlagos származékú típusok közül az áthatolhatatlan sűrűségű hamvas szeder (Rubus caesius facies) bozótja a legelterjedtebb, de gyakori aljnövény még a subás farkasfog (Bideus tripartitus), farkasalma (Aristolochia clemantitis), a nagycsalán (Urtica dioica) is stb. A hamvas szeder az ártéren kívüli löszterületek szántóin is előfordul, mivel a mezőgazdasági kultúra a növényzet egyformaságának kialakulását segíti elő.25
A növényföldrajzi arculat változásához hasonlóan az állatvilág képe is megváltozott.26 A mai természetes állatvilág képét az emberi tevékenység mellett elsősorban a mezőgazdasági kultúrtáj, valamint a vízföldrajzi adottságok szabják meg. A Tisza-ártér és közvetlen környezete csak viszonylag kedvező adottságú telephely az egyes őshonos vízi életközösségek (halélet) fennmaradásához, mivel a vízszennyeződés és a nagyfokú csatornázás következtében beálló táplálékcsökkenés a korábbi életfeltételeket erősen módosítja.
Az élő folyóhoz viszonyítva a holtágakban sokkal nagyobb mennyiségű hal él, mert a morotvák jó ivóhelyek, és áradások alkalmával a vizük minden évben felfrissül. A térség madárvilága fajokban viszonylag gazdag. Itt tipikusan alföldi ártéri-erdei és folyami típusú és ornitológiai kép. A vízimadarak száma egyik évről a másikra jelentősen változik. A legjellemzőbb fajok itt az odúlakók, de gyakoriak a tocsogók, s az ártéri mocsarakon fészkelő víziszárnyasok serege is. A löszhátság mezőgazdasági területein rovar- és gyommagevő hasznos madárvilág él.
Lábjegyzetek:
|
|