Előző fejezet Következő fejezet

A NEMZETI EMLÉKCSARNOK

 

„Nincs az országban térség, amely az emberi reprezentáció készségét és szándékát, kollektív-monumentális igényét annyira kifejezné, mint e páratlan téregyüttes. Egészen természetes, hogy a szabadtéri játékok szertartása is otthonra talált ebben az artisztikus kőrengetegben. A növényi vegetációt itt nehezen találjuk meg, az emberi akarat és alkotás szuverén következetessége, szinte mediterrán levegője szól hozzánk, amely a természetből egyedül csak az eget hajlandó díszletnek elfogadni. Nagyjából a városnak és hazánknak egész művészeti múltja, európai hagyománya megelevenedik itt előttünk. A kora gótikus Szent Dömötör-torony, a rajta látható román Isten Báránya-relieffel és faragott kőívekkel, barokk sírlapjával és modern freskóival, továbbá a barokk szerb templom, a klasszicizáló Hungária-palota, a késő eklektikus székesegyház; a modern árkádok befejezetlen szimfóniájának utolsó tételeit még ezután kell majd megalkotni.”

Bálint Sándor vélekedett így az elkészült Dóm tér látványáról, építészeti és műtörténeti értékeiről, amelyek szinte mindenkit rabul ejtenek. Aligha vonhatjuk ki magunkat a látvány hatása alól, a régmúlt jelenlétének és a modernitásnak e nagyszerű építészeti egybekovácsolását látva. Aztán ha beteltünk a Rerrich Béla építész által megálmodott-megalkotott nagyszerű tér tágasságának, formai leleményeinek élményével, másfajta benyomások várnak ránk az árkádok félig zárt, rejtett, talán intimebb tereibe lépve. Ódonságot, történelmi levegőt árasztó szobrok, domborművek, emlékművek sorát találjuk itt pilléreken, konzolokon, falfülkékben, lépésről lépésre más látványt kínálva. Az árkádok alatt elhelyezett Nemzeti Emlékcsarnok szoborgyűjteményét vehetjük szemügyre, a magyar nemzet kultúrtörténetének kiemelkedő személyiségeit megörökítő emlékműveket, s egyúttal a magyar szobrászat másfél évszázadából ízelítőt nyújtó szobrászati alkotásokat.

 

 

A szoborcsarnok létesítésekor 1930-ban, még csak alig egy évtizeddel korábban szenvedte el az ország a trianoni békediktátummal ráerőszakolt országcsonkítást. Az így okozott nemzeti sérelem, a nemzeti büszkeség feltámasztásának szándéka erőteljesen közrejátszott a panteon létrehozásában. Az alapítók fontos szerepet, küldetést szántak neki, az akkori idők szellemének megfelelően elsősorban a magyar alkotó szellemet, világban szerzett elismertségünket, a nemzeti géniuszt, a magyar „kultúrfölényt” kívánták reprezentálni vele. A tér elkészültekor már 54 alkotás volt helyén. 1934-ig további hússzal bővült a gyűjtemény, amely már alig gyarapodott a háború kitöréséig. Akkor többé-kevésbé a mai képet mutatta.

Az emlékcsarnok szobraival megörökített történelmi személyiségek elsősorban a magyar múlt dicsőségesebb korszakaiból származnak. Nagy számban találjuk meg a magyar irodalom klasszikusait, de a képzőművészet és az építészet köréből is többen szerepelnek. Történészek, társadalomtudósok természettudósok teljesítik ki a sort, akik a hazai tudományban úttörő munkássággal bírtak, illetve az egyetemes tudományos életben elért eredményeik alapján kerültek az árkádok alá. A város és a vidék történetének egyes jelentős eseményeit is megörökítették, az utóbbi évtizedekben pedig főként Szegedhez kötődő jeles emberek emlékeivel bővült a szoborcsarnok.

Művészettörténeti példatárnak is tekinthetjük, hiszen a szobrok, domborművek, emlékművek által a magyar portrészobrászat, emlékműszobrászat jellemző megoldásaira lelhetünk. Számos alkotás a 19. és 20. század legjelentősebb szobrászaitól származik, de ízelítőt kaphatunk a 20. század érdekesebb stílusirányzataiból, emlékműtípusaiból is. Különféle léptékben készült, ábrázolási leleményekben bővelkedő emlékszobrok kerültek az árkádok alá. Mivel személyekre emlékező művekről van szó, természetes, hogy az emlékművek többsége portré, mellszobor, portrédombormű, de találunk egész alakos szobrokat és különleges megoldású, műfajba nehezen sorolható emlékműveket is.

Ma, az alapítás óta eltelt közel nyolc évtized távlatából már jól körvonalazhatók a legfontosabb jellemzők a szegedi Nemzeti Emlékcsarnokról. Megalkotása fontos momentumként értékelhető a hazai emlékműtörténetben. Sajátos műegyüttes révén oldja meg a történelmi múlt felelevenítését, a magyar kultúrtörténetet mutatja be esszenciális formában. Reprezentációs szerepköre is fontos, hiszen a város rangját, szellemi súlyát jelképezi. Művészettörténeti szempontból is jelentős ez a szobrászati értékekben bővelkedő, a különféle emlékmű-típusok felsorakoztatásában egyedülálló szoborgyűjtemény. A szoborcsarnok létesítése óta a szobrok városaként kezdték emlegetni Szegedet.

Európa más nemzeteinek törekvéséhez hasonlóan a szegedi Nemzeti Emlékcsarnokot is a nemzeti büszkeség hívta életre és a 19. században kifejlődött magyarságtudat szülte. Az emlékművek sorozatában a nemzeteszmény, a nemzeti színezetű kulturális önazonosság, büszkeség és példaadás jellegzetesen közép-európai kifejeződését fedezhetjük föl. Szobrászati, művészeti, tematikai és jelképtörténeti érdekességeire is érdemes figyelnünk. Hozzá hasonló sem számban, sem látványban nem alakult ki sehol az országban és Európában is csak kevés helyen.

A szobor, az emlékmű a maga megjelenésével, művészi hatásával, jelképeivel csak néma követe lehet mindannak, amit megörökít. A könyv a következőkben a szegedi Nemzeti Emlékcsarnok emlékműveit, alapításának, kialakulásának történetét, művészeti értékeit mutatja be, összegyűjtve a legfontosabb ismereteket, amelyek hozzá kapcsolódnak.

 

A zászlótartó barátok szoborkettőse (1930), Ohmann Béla alkotása

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet