Előző fejezet Következő fejezet

Az emlékcsarnok története

 

A második világháború előtt elhelyezett emlékművekkel reprezentált nemzeti panteon bár a 20. század első harmadában jött létre, mégis jellegzetes, 19. századi értékrendet képviselt. Döntően olyan szellemi emberek szobrait helyezték el, akik az akkori értékrend szerint a reformkor és a közelmúlt klasszikusainak számítottak, a nemzeti kultúra kibontakoztatásában játszottak fontos szerepet. Kisebb számban emlékeztek meg a magyar múlt dicsőségesebb korszakaiból származó nagyságokról, így leginkább Mátyás korából és a feudalizmus korszakából örökítettek meg néhány kiemelkedő jelentőségű személyiséget. Kivételképpen ezek közé királyok, fejedelmek uralkodók, reformkori politikusok is kerültek, ami kétségtelen engedményt jelentett ahhoz képest, hogy a panteont a művészet, a kultúra, a tudomány művelői emlékhelyének szánták. Ezeket a kivételeket az adott személy művelődéstörténeti jelentősége indokolta. Ellentmondásos döntés röviddel az avatás után is adódott: I. Ferenc József és Mária Terézia szobrának elhelyezésével.

A Stróbl-hagyaték tematikus összetétele is meghatározó volt, hiszen a szobrok művészeket ábrázoltak, zömükben kortárs festőket, szobrászokat, zeneszerzőket. A Klebelsberg, majd később a panteon bizottság által megrendelt emlékművek között már nagy számban találjuk meg a magyar irodalom klasszikusait, történészeket, társadalomtudósokat. Kiemelt figyelem illette a természettudósokat is az egyetemes tudományos életben elért szerepük miatt. A képzőművészet és az építészet köréből csupán az akkor elfogadott "nagyokat" szerepeltették. Az építészek emlékeinek elhelyezését az 1930. évi XII. Építész Kongresszus finanszírozta. A „magyar kultúrkör” értelmezését meglehetős tágan értelmezték, így nem magyar származású személyiségek is helyet kaptak az emlékcsarnokban: például olaszok, (Giuliano Cesarini, Kapisztrán János, Ozorai Pipo) továbbá a német Wenzel Gusztáv és Budenz József, a dalmát Antun Vranèiè (Verancsics Antal) és a skót Clark Adam. Ez a körülmény vitatható módon valósította meg a történelmi Magyarország nemzeti alapú kulturális reprezentációját.

Az emlékcsarnok szoboremlékei között a város és a vidék történetének egyes jelentős eseményeit megörökítő kompozíciókat is találunk. Az ezeken látható személyek természetesen az ábrázolt események részeseiként szerepelnek az emlékcsarnokban. Az egyházi személyek esetében kétségtelenül szerepet játszott egyházi rangjuk, tisztségük is, de nem emiatt kaptak emlékművet, hanem tudományos tevékenységük okán (Katona István, Ipolyi Arnold, Pázmány Péter).

Klebelsberg Kunó szobra a Széchenyi téren Melocco Miklós alkotása

Az 1945-ös politikai fordulatnak és a nyomában bekövetkező hatalomváltásnak drámai következményei lettek a Nemzeti Emlékcsarnok sorsának alakulásában. Szeged, amely Horthy indulásának, a szegedi gondolatnak emblematikus kultuszhelye volt, a bűnös város bélyegét kapta. A város reprezentatív szoborcsarnoka az új hatalom szemében a Horthy-korszak tudatos kultúrnemzet koncepciójának és főként gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter tevékenységének megtestesítője volt. Belügyminiszteri rendeletek kényszere alatt és a változtatni akarás túlbuzgósága nyomán aprólékos gondossággal eltüntettek minden olyan jelet, amely mindezekre konkrétan utalhatott. Az árkádok alatt a kémiai intézet bejárata mellett, például a ma is látható, falba ágyazott mészkő tégláról – az egyetemi építkezések zárókövéről – levésték a címereket, és az emlékszöveget. Klebelsberg emléktáblájáról levésték címerét és a reá utaló latin szöveget, a táblára pedig N. Beloiannisz görög szabadságharcosra, a tér új névadójára emlékeztető sorokat véstek. Az Aradi vértanúk tere felőli homlokzatról levették az Egyetemalapítók domborművét, amely a kolozsvári egyetem Szegedre telepítésének és az ennek nyomán megindult építkezéseknek állított emléket. Az ábrázolt személyek között ott magasodott Glattfelder Gyula megyés püspök és Klebelsberg Kunó alakja is.

Ürményi József eltűnt domborműve

 

Durvább és feltűnőbb beavatkozás volt a Nemzeti Emlékcsarnok megcsonkítása. Eltávolították a politikai szempontból nemkívánatosnak ítélt személyiségek szobrait, vagy megfosztották egyes jelvényeiktől. Pázmány Péter szoboralakjának kezéből feltehetően ekkor tűnt el a kettős kereszt. I Ferenc József emlékművét és vélhetően Werbőczy István domborművét túlbuzgó szegedi egyetemisták verték szét. Kovacsics Márton György emléke eltűnt, Mária Terézia mellszobrát, Henszlmann Imre, és Ürményi József domborműveit pedig a múzeum raktárába száműzte az új hatalom. Mindezekkel együtt viszonylag kevés kárt szenvedett a nagy gonddal összeállított szoborgyűjtemény, vagyis a válogatás időtállónak, maradandónak bizonyult.

Az emlékcsarnok történetében az utóbbi fél évszázad új fejezetnek tekinthető.

A szoborcsarnok gondozása a helyi önkormányzat – korábban tanács – illetve az egyetemi körök kezébe került. Az árkádok alatt viszonylag egyenletesen osztották el az emlékműveket, ezért az eltávolított szobrok okán, sürgető teendő nem akadt. Némi korrekcióra azonban már közvetlenül a háború után sor került. Az emlékművek körét olyanokkal egészítették ki, akik a Horthykorszakban nem kerülhettek volna ide, jellemzően már ekkor a helyi érdekeket érvényesítő elképzeléseknek megfelelően bővült a névsor: József Attila, Móra Ferenc, Radnóti Miklós kapott meglehetősen szerény kivitelű emlékművet.

Az ezredfordulóig koncepció vagy határozottabb elgondolás nem született a panteonról. Mint építészeti-művészettörténeti elem, a város múltjának érdekes és karakteres szelete, gazdagította a városképet. Hivatalos megemlékezéseknek azonban nem volt színhelye. A hatvanas évtizedtől a kilencvenes évtized végéig alkalmanként sor került az emlékcsarnok kiegészítésére, a nyilvánvaló hiányok pótlására. 1976-ban már 81-re gyarapodott a szobrok száma. Az emlékműveket többnyire kerek évfordulókhoz kapcsolódva állították föl: Ady, Bartók, Balázs Béla, Csokonai, Csontváry, Derkovits, Kodály, Szent-Györgyi Albert és mások szobrai ebbe a sorozatba illeszthetők. Érthetően a 20. század jelentős személyiségei közül válogattak. Az emlékcsarnokot ezekben az években nem emlékhelyként, hanem inkább idegenforgalmi- városképi látványosságként népszerűsítették.

Werbőczy István egykori domborműve

A rendszerváltáskor már nyílt vita tárgya lehetett a panteon körüli fejlesztések ellentmondásossága, az alapításkor lefektetett szándékok ellehetetlenülése. A demokratizálódó közéletben egymást érték a javaslatok, kinek kellene emlékművet állítani az árkádok alá, s ki mindenkit kellene onnan eltávolítani. A Szegedi Városvédő Egyesület – érezve a veszélyt – beadvánnyal élt a városi önkormányzat felé, amelynek eredményeképpen 1997-ben újjáalakult a Nemzeti Emlékcsarnok fejlesztését felügyelő bizottság, az egyetem, a püspökség, a tudományos akadémia, illetve a városi önkormányzat prominenseiből, delegáltjaiból. Feladatául szabták, „hogy kijelölje a magyar nemzeti szellemnek azokat az elhunyt legkiválóbb képviselőit, akinek emlékét még a Nemzeti Emlékcsarnokban megörökítésre méltónak tartja. Továbbá felülvizsgálva a meglévő szoborállományt, tegyen javaslatot az esetleges eltávolításra szánt alkotásokra”. Ez a testület volt hivatott rendezni a szoborcsarnok évtizedekig parttalanul alakult emlékmű-állományát, illetve a további fejlesztéseket koordinálni. A Nemzeti Emlékcsarnok eredeti alapítványát figyelembevéve a panteonba kerülő nagyságok létszámát ismét 100 főben határozták meg. Jól érzékelték, hogy az egyetemi tudósokat ábrázoló alkotásokból – amelyek jellemzően a kilencvenes évtizedtől kerültek a szoborcsarnokba – önálló és egységes elvek szerint megvalósuló emlékhelyet kellene létesíteni, de máshol.

 

Az azóta eltelt időszak mégsem hozott lényeges változást. Maradt minden a helyén, a rossz művek éppúgy, mint a vitatható okból elhelyezett emlékművek. Míg korábban, a nyolcvanas évtized beköszöntéig jellemző volt, hogy a hazai szobrászat élvonalába tartozó szobrászok művei által bővült a panteon, azóta kizárólag helyi művészek kaptak megbízásokat az emlékszobrok tervezésére. Természetesen akadnak jó, sőt, kiváló munkák is ezek között, de megbomlott ezzel a hazai szobrászat kortársi reprezentációja. Sajnálatosan túlsúlyba kerültek az ötlettelen megoldású, pénzszűkében született domborműves emléktáblák és a középszerű, szobrászati kvalitásokat alig képviselő emlékművek. Kedvező változás ugyanakkor, hogy ma már eredeti szerepkörébe helyezve kezdi szemügyre venni a közönség az emlékcsarnokot. Gyakoriak a megemlékezések, koszorúzások, Petőfi szobra pedig a március 15-i megemlékezések kultuszhelyévé lett. Néhány eltávolított szobor – Mária Terézia, I. Ferenc József – visszakerült a helyére, ez vitákat váltott ki. Régi adósságát törlesztette a város, hogy az elsők között állították helyre az Egyetemalapítók emlékművét.

Bízhatunk benne, hogy ez a tendencia folytatódni fog. Arra is figyelnünk kell, hogy ne csak a szabadtéri játékok idején, hanem folyamatosan sor kerüljön a szobrok tisztítására, karbantartására, hiszen a város kiemelkedően fontos kulturális-művészeti értéke a szoborcsarnok, a gyűjteményeket, emlékhelyeket megillető gondozásra, karbantartásra lenne szüksége. A galambok okozta károk ma már számos mű esetében maradandó károsodást okoztak, a legtöbb alkotás pedig restaurálásra szorul.

Báró Eötvös József és Trefort Ágoston eredetileg elhelyezett kettős domborműve

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet