|
|
Minden várost az tesz igazán a kultúra otthonává, hogy „lelke” van: ezt a „lelket” a történelem alapozza meg, a kulturális intézmények töltik meg tartalommal és a köznapi élet tartja életben. A történelmi magyar városoknak is van „lelke”, olyan városokra gondolok, mint Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Nagyvárad, Debrecen, Pécs és természetesen Szeged. A történelmi ország elvesztése után igen sok patinás városunk idegen kezekbe került, következésképp jobban meg kell becsülnünk azt, ami megmaradt. A megmaradt városoknak így nem csak történelmi tradícióikat kellett megerősíteniök, vállalniok kellett az elveszített városok szellemi örökségének átvételét és gondozását is. Kiváló példának éppen Szeged kínálkozik, amely a trianoni ítélet után befogadta az otthonát veszített kolozsvári egyetemet, majd tovább fejlesztette, a saját hagyományaihoz igazította, és mára a nemzeti kultúra karakteres műhelyévé tette. Műhellyé, amely a város szellemiségére is meghatározó bélyeget nyomott.
Miklós Péter tanulmányai, amelyekkel a jelen kötetben találkozik az olvasó, valamilyen módon (és nem csak a tanulmányíró személyén keresztül) mind kötődnek a szegedi univerzitáshoz. A Kolozsvári múlt, szegedi jövő – A szegedi egyetem első évtizedei című írás éppenséggel azt a küzdelmes és eredményes korszakot idézi fel, amelyben – a román hatalom által felszámolt kolozsvári magyar egyetem utódjaként – megszületett és karaktert kapott a szegedi egyetem. Az egyetem körül kibontakozó alkotó munka hagyományokat teremtő jelenségeit mutatják be azok a tanulmányok, amelyek szegedi írók, tudósok, így mindenekelőtt Radnóti Miklós, aztán Sík Sándor, Berczeli A. Károly, Szent-Györgyi Albert, Kecskeméti Ármin, Tomori Viola, Ortutay Gyula és mások munkásságáról, szegedi kötődéseiről adnak képet, valamint az egyetemi élet eseménytörténetét mutatják be. A kötetben olvasható írások közül több is Radnóti szegedi éveinek és kapcsolatainak történetét idézi fel, és ebben a szerző – számos új adalék feltárásával – valóban átfogó módon mutatja be a költő és a város termékeny szellemi kapcsolatát.
A tanulmányoknak mindig igen gazdag fi lológiai háttere van: Miklós Péter alapos kutatómunkát végzett, szorgalmas levéltári vizsgálódások nyomán adott magyarázatot az általa bemutatott írók és tudósok szegedi kapcsolatairól, az események hátteréről és részleteiről. Mindennek során, helyesen, a kritikai ítélettől sem tartózkodott, például számos adalékkal igazolta azt, hogy Ortutay Gyula, akinek komoly érdemei voltak mind a hazai néprajztudomány művelésében, mind a szegedi fiatal értelmiségi kör kialakításában, puszta karrierérdekei nyomán miként rendelte alá magát annak a rákosista és kádárista politikai hatalomnak, amely az országot romlásba döntötte. Az „írástudók árulásának” (hogy Julien Benda klasszikus fogalmát idézzem fel) mindez olyan szomorú példája volt, amelynek történetét és tanulságait semmiképpen sem kerülheti meg a nemzeti emlékezet és önismeret.
A kötet tanulmányai az irodalom- és művelődéstörténet filológiai eszközeivel mutatják be a város múltjának néhány karakteres vonását. Valójában Szeged művelődéstörténete bontakozik ki az olvasó előtt, eleven irodalmi és tudományos portrék tükrében, esetenként valódi felfedezésként, például Kecskeméti Ármin vagy Berczeli A. Károly esetében. Mondják, annak van története, aminek történetírói vannak – nos, Miklós Péter írásai gazdagabbá, színesebbé és hitelesebbé teszik azt a képet, amelyet az egyik leginkább vonzó magyar városról ismerünk. Szemléletesen igazolják azt a meggyőződést, miszerint Szeged a költők és a tudósok városa.
POMOGÁTS BÉLA
|
|