Radnóti Miklós és Sík Sándor kapcsolatáról

Sík Sándor (1889–1963) költő, műfordító, irodalomtörténész, akadémikus piarista szerzetes volt, akit Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter 1929 végén nevezett ki a szegedi egyetemre a magyar irodalomtörténet tanárává. Sík 1930 és 1944 volt Szegeden professzor, s ezekben az években széles tanítványi kört alakított ki.1 A szegedi egyetemen előadásait az 1929–1930. tanév második félévében kezdte. A kolozsvári gyökerű irodalomtörténész professzor, a meglehetősen konzervatív, pozitivista irodalomtudományt képviselő Dézsi Lajos mellett új irányzatokat igyekezett meghonosítani Szegeden. „Modernebb” hangvételű, inkább a szellemtudomány jegyében tartott előadásait a hallgatók jobban kedvelték, mint professzortársáét. Dézsi Lajos 1932-ben bekövetkezett halála után a két irodalmi tanszék (amelyek közül az egyiken a református Dézsi a régi irodalmat oktatta, a másikon a katolikus Sík az újabbat) egyesült.

Sík Sándor első szegedi kurzusa A magyar költészet a millennium után című kollégium volt, amelyen a huszadik század első évtizedének alkotóit és alkotásait tárgyalta, s foglalkozott Ady Endre és a Nyugat első generációjának költőivel is. Előadásai annyira népszerűek voltak, hogy az egyetemi hallgatók mellett a városi értelmiség soraiból is szép számmal látogatták.

1941 elején a Szegedi Napló tudósított Sík Sándor Babits Mihály költészetéről tartott előadásáról, amely a professzor Újabb magyar remekművek elemzése című egyetemi előadássorozatának keretében hangzott el. A tudósító (maga is egyetemi hallgató) a következőket írta – meglehetősen patetikus modorban – Sík oktatói habitusáról. „Sík Sándor minden kimondott szavában a tudós felelőssége él és a költő lendülete lobog; a kettő csodálatos módon megfér egymással és olyan mély, élményekből táplálkozó és mégis tárgyilagos vizsgálódást eredményez, ami még az egyetemi katedrán is csak keveseknek adatik. Mindenkit elragad ez a kivételes módszer és csak fokozza azt az állandó vonzást, amely Sík Sándorból, az emberből árad.”2

Sík szegedi professzorsága alatt több irodalmi szervezet működésében és vezetésében is tevékeny szerepet vállalt: tagja lett a Petőfi Társaságnak (1937), a Vajda János Társaság elnöki tanácsának (1937), valamint a Baumgarten Ferenc Irodalmi Alapítvány tanácsadó testületének (régebbről már tagja volt a Szent István Akadémiának és Kisfaludy Társaságnak). A szegedi tudományos, irodalmi és kulturális élet „hivatalos” szervének – amelynek elnöke hosszú ideig a város rendőrkapitánya, Szalay József volt –, a Dugonics Társaságnak 1930-tól tagja, 1937-től alelnöke volt. Végül 1946-ban a társaság elnökévé választották. Ekkor azonban már nem élt Szegeden, s a nagy múltú helyi tudományos és kulturális szervezetet az alelnökök – köztük a kiváló néprajztudós Bálint Sándor – irányították helyette.3

Radnóti szegedi, Bokor utcai albérletének udvarán.

Versek, drámák, hitbuzgalmi írások és tudományos művek egyaránt nagy számban születtek Sík Sándor szegedi éveiben. Így például 1936-ban Szent magyarság címmel jelentek meg elmélkedései az Árpád-házi szentekről. Erről a munkáról a korabeli kritika a következőket írta: „Sík Sándor könyve gyönyörű terméke a megújhodó spirituális irodalomnak”. 4 Az 1930-as években A mennyei dal és az István király című darabjait is bemutatták. 1941-ben jelent meg az összes verseit tartalmazó gyűjtemény. Eközben Pázmány Péterről, Vajda Jánosról, Móra Ferencről is alapvető tanulmányokat írt. 1943-ban adta ki Esztétika című háromkötetes (A szépség, A mű és a művész, A művészet)5 munkáját, valamint a Himnuszok könyve című műfordításkötetét, amelyben az ókori és középkori keresztény himnuszköltészetből válogatott. A könyv egyik kritikusa, Szunyogh X. Ferenc szerint az teszi a gyűjteményt jobbá a Babits Mihály fordította Amor sanctusnál, hogy nem csupán a külső forma, de a belső tartalom tekintetében is törekszik az egyezésre a fordító. Úgy vélte, „imádkozó lélek akarta elsősorban az imádkozók számára visszaadni ezeket az imádságos lélekből fakadt himnuszokat.”6

Sík Sándor 1944 őszén Szegedről Budapestre ment. Az ostromlott városban piarista szerzetestársaival együtt menekülteket, üldözötteket és rászorulókat segített lelkileg és anyagilag egyaránt. Komoly lelkipásztori munkát végzett ezekben a nehéz időkben. Az 1944–45. évi első félévben Bálint Sándor helyettesítette a szegedi bölcsészkaron. 1945-ben rövid ideig ugyan visszatért a városba, de amikor az Országos Köznevelési Tanács ügyvezető alelnöki megbízatását elvállalta, végleg a fővárosba költözött. Az államszocializmus éveiben a katolikus folyóirat, a Vigília szerkesztőjeként és a Kegyes Tanítórend (a piarista szerzetesrend) magyarországi tartományfőnökeként tevékenykedett.

* * *

Sík Sándor és Radnóti Miklós mester és tanítvány viszonya, s a – lévén Sík katolikus pap, szó szerinti – „atyai” barátsága közismert, s viszonylag jól földolgozott. Plutarkhosz óta sajátos műfaj a párhuzamos életrajz, s Sík és Radnóti kapcsán is kínálkozik lehetőség néhány párhuzam megvonására. Úgy vélem, az egyik legfontosabb ezek közül a származás. Sík Sándor szülei – már születése előtt – az izraelita vallásról a katolikusra tértek. Radnóti – eredeti nevén Glatter – Miklós szülei zsidók voltak, s a költő (Gyarmati Fannival együtt) 1943-ban keresztelkedett meg. A katolicizmus első beavató szentségét – egyáltalán nem véletlenül – éppen kedves professzora, Sík Sándor szolgáltatta ki neki. (A másik jelentős közös életrajzi momentum lehet a gyermekkori haláltrauma, mindkettejük esetében a tudatalattiba szorulva. Idősebb Sík Sándor és Winternitz Flóra három kisgyermekét temette el Sík Sándor világrajövetele idején, a skarlát vitte el őket. Radnóti születésekor édesanyja – Grosz Ilona – és ikertestvére halt meg.)

Közös – Radnóti kifejezésével élve – „életproblémájuk” volt tehát a zsidó származás. Sík Sándort – bár katolikus pap és piarista szerzetes volt – a szélsőjobboldal támadta miatta az 1930–1940-es években. Radnóti Miklósnak pedig tragikus módon az életébe került ez az „életprobléma”. Amikor azonban előveszünk egy Sík- vagy Radnóti-kötetet nem föltétlenül a zsidóság jut eszünkbe. Leegyszerűsítve a dolgot: Sík Sándorról a modern katolikus líra és tudomány, Radnótiról a modern magyar költészet. S hogy mennyire volt tudatos és mélygyökerű Radnóti kapcsolódása a magyar kulturális és poétikai tradícióhoz?

Magyar identitásának markáns megnyilvánulása Komlós Aladárhoz írott – s a Naplóba is átemelt, meglehetősen sokszor idézett – 1942. május 17-i levelében olvasható.

„A szobám falán három »családi kép« van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik »nem bennfentes« látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem a közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: »a nagybátyád?« vagy »a rokonod?« Igen, – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy dédnagyatyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. […] Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, »zsidó felekezetű« vagyok ma is (majd később megmagyarázom, miért), de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem »szellemiségem« és »lelkiségem« és »költőségem« meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom »életproblémám«, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel (csak gyakorlatilag, »életileg«), hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek. […] Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én nemzetem nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, – megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem.”7

Szinte kísérteties, de néhány évvel korábban – az első zsidótörvény kodifikálásakor, 1938 karácsonyán – hasonló tartalmú naplójegyzetet írt Sík Sándor is.

„Néhány hét múlva 50 éves leszek: eddig soha még álmomba se jutott eszembe, hogy még ilyen is lehet, hogy magyarságomat kétségbe lehessen vonni. 10 éves voltam, mikor megtudtam, hogy szüleim valamikor születésem előtt zsidók voltak; de azóta egy percig se jutott eszembe, hogy ebből ilyen következtetést is lehet levonni. Az életem nyitott könyv, megmondtam, és benne tucatnál több valóságos könyv is: azokból mindenki napnál világosabban kiolvashatja magyarságomat. […] Semmi, de semmi közösséget a zsidósággal érezni nem vagyok képes. Sajnálom szörnyű sorsukat, amelybe ma jutottak, de pontosan úgy, ahogyan sajnálom a négerek amerikai üldözését vagy a szovjet áldozatait: emberi együttérzésből. […] A zsidó szellemből csak az Újtestamentum és a zsoltárok állnak közel hozzám, az Ószövetséget sohase szerettem, soha, nem is értettem. […] Fajilag nincsen bennem egy csepp magyar vér sem: nem vagyok keverék: tiszta vér. És mégis: nincs bennem semmi, amit magyarnak ne éreznék mindenestül. […] Magyar vagyok, az lennék, akkor is, ha a magyarságnak nem kellenék: ez nálam nem program, hanem tény: nem tudok másképp érezni! – Lehet, hogy ez így törvényszerű, lehet, hogy kivétel vagyok, nem tudom, nem is keresem: én így vagyok, én ez vagyok – nem változtathatok rajta. […] Tehát kénytelen vagyok azt mondani: mondhatnak az emberek vagy törvények amit akarnak, se az öntudat tényén, se a meglévő külső tényeken nem lehet változtatni: magyar vagyok, maradok, a zsidósággal a világon semmi közöm.” 8

A két idézett szövegrésznek számos hasonló és párhuzamba állítható eleme van. Mind a gyermekkorától katolikus kereszténynek nevelt Sík, mind a katolicizmussal fiatalkorától szimpatizáló és a zsidósághoz felnőttkorában inkább tartózkodóan viszonyuló Radnóti roppant bizonytalansága olvasható ki ezekből a sorokból. Az egyéni identitás kialakulásában meghatározó szerepe van a szociális és kulturális miliőnek. Sík Sándor esetében ez a vidéki Magyarország (Gödöllőn éltek), a magyar kulturális hagyomány és a katolicizmus. Radnótinál a nagyváros (Budapest), ahol – családjában, majd nevelő rokonainál – alig-alig tapasztalta meg az izraelita vallás előírásait és annak közösségteremtő funkcióját. Míg a konfesszionális princípium Sík esetében a katolikus vallásban adott volt és, mint látjuk (hiszen a papi hivatást választotta), determináló tényezővé vált, addig ez Radnóti Miklósnál, ha nem is hiányzott teljesen, de korántsem volt ilyen erejű.

Mind eszmetörténetileg, mind pszichológiailag, mind mentalitástörténetileg érdekes és alaposabb átgondolást igénylő jelenség, hogy Sík és Radnóti – szinte kényszeresen – magyarázzák és bizonyítják magyarságukat. Sík Sándor az imént citált naplóbejegyzéseit az első zsidótörvény elfogadása után vetette papírra: egy külső – politikai, jogi, történelmi – esemény hatására, de érzékelhetően belső igényből. Radnóti esetében némileg más a helyzet. Levelében (már túl a megbélyegzésen, a kirekesztésen, a munkaszolgálaton) éppen azt bizonygatja, hogy miért nem ír – a többszöri fölkérés ellenére – a Komlós Aladár szerkesztette Ararát című magyar zsidó évkönyvbe. Személyes és poétikai önmeghatározásának problémáiról vall szenvedélyesen, mégis szinte objektív tárgyilagossággal.

Említett szövegeikben Sík Sándor is, Radnóti Miklós is kínos részletességgel veszi végig azokat az elemeket („vérségi”, „faji”, „szellemi”, „lelki” stb.), amelyek a zsidósághoz, illetve a magyarsághoz köthetik őket. Konklúziójukban mindketten expressis verbis a magyar történelmi, nyelvi, kulturális tradícióhoz tartozónak vallják magukat. Ez egyébként az asszimilálódott és akkulturálódott magyar zsidóságnak tipikus önértelmezése, amelynek tükrében méginkább magyarázhatatlan a magyarországi zsidóság korlátozása, gettósítása, majd deportálása, hiszen ez a közösség – származástól, vallástól függetlenül – vitathatatlanul magyarnak érezte magát, s értetlenül állt a kirekesztés előtt.

Sík Sándor

Úgy vélem, az a momentum is érdemes lehet továbbgondolásra, hogy Radnóti szobájának falán ott függ Arany János portréja, s munkaszolgálatai alkalmával is visz magával Arany-köteteket. Ráadásul Sík Sándor eredetileg Arany János Koszorú című folyóiratának földolgozását javasolta neki doktori témaként. S később Radnótinak sokáig kellett győzködnie professzorát a témaváltás elfogadására, hogy végül Kaffka Margit művészi fejlődéséről írhassa meg doktori értekezését.

A zsidó és/vagy magyar identitás és közösségi tudat kapcsán megfogalmazott reflexióikban Radnóti és Sík egyaránt úgy véli, a magyar állam jogi eszközökkel, adminisztratív úton igyekszik elvitatni tőlük magyarságukat, illetve kitaszítani őket saját (részben öröklött, részben önként választott) nemzeti és kulturális közösségükből, a magyarságból. Sík Sándor esetében a zsidó származás – ez az „életprobléma”, ahogy Radnóti fogalmazott – enyhébb következményekkel járt, mint Radnóti Miklós és számos magyar zsidó sorstársa esetében, hiszen katolikus papként mentesült a zsidótörvények alól, így elkerülte az üldözést is.

Mint arra Ferencz Győző9 és – újabban megjelent tanulmányában – Lengyel András 10 is rámutatott, Radnótinak a zsidósághoz, mint vallási, nemzeti, szociológiai közösséghez való viszonya roppant összetett és bonyolult. A zsidóság magyarországi asszimilációja a tizenkilencedik században indult, s sajátos magyar zsidó identitástudat jelent meg az évszázad közepére, illetve második harmadára. 11 A polgári jogok tekintetében az egyenjogúságot a magyarországi izraelita vallásúak 1867-ben kapták meg, de felekezeti recepiálásukra csak 1895-ben került sor.12 A zsidóság asszimilációjának sajátos modellje érvényesült Magyarországon. A vallási (az 1868. évi szakadás után létrejött neológ, ortodox és status quo ante csoportok) és nyelvi megosztottság által egyaránt töredezett magyarországi izraelita közösségekben a többségi társadalomhoz való viszonyulás tekintetében eltérő magatartásformák alakultak ki.13

A magyarországi zsidóság asszimilációjáról Bibó István a következőket írta: „A zsidók egyéni asszimilációja a zsidóemancipáció előtt is, különösen pedig azóta a legkülönbözőbb pontokon folyt és folyik, természetesen nem önmagában a levegőben, hanem mint minden asszimiláció, valamilyen valóságos, konkrét társadalmi közegen keresztül. Ilyen közelebbi asszimilációs közeg, kisebb, konkrét közösség nem egy, hanem nagyon is sokféle volt és van: a megkeresztelkedés, a kereszténység vallási közösségeibe való belépés, az európai szabadgondolkodás közösségeiben és köreiben való részvétel, erős és intenzív belső életű termelési, szakmai, foglalkozási, intellektuális és munkaközösségekbe való beletartozás, egy ország irodalmi, tudományos és művészeti közösségeiben való alkotó munka vagy részvétel, politikai és társadalmi mozgalmakban való részvétel, közszolgálat, társas élet, iskola, vidéki élet, összeházasodás, barátság, személyes kapcsolatok stb. Legerősebb asszimiláló közegek voltak Európa-szerte: a megkeresztelkedés, az iskola, az ún. társadalmi élet (ameddig jelentősége van vagy volt), a szakmai közösségekben, főleg a szellemi életben való részvétel és – időrendben utoljára, de jelentőségében mind döntőbben – a munkásmozgalom.”14

Közös vonásuk, hogy az asszimilációs közeg Sík Sándor és Radnóti Miklós számára egyrészt a katolikus vallás, másrészt a magyar szellemi (tudományos és irodalmi) élet volt. Merőben más – a Bibó által utolsóként említett – közeget választotta azonban Sík Sándor öccse. Sík Endre (1891–1978) – noha egy ideig ő is piarista papnövendék volt – a kommunista munkásmozgalomban vállalt tevékeny szerepet. 1945 után, mint egykori moszkvai emigráns, a magyar diplomácia egyik irányítója volt. A Kádár-rendszerben külügyminiszter lett és a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának tagja.

Az egyházi pálya (vagy a kereszténységgel létrejövő szoros kötődés), valamint a munkásmozgalomhoz való csatlakozás egyaránt tipikusnak mondható a huszadik századi magyar zsidó életstratégiákat vizsgálva. A keresztény teológia szerint a keresztség szentsége által új ember lesz a megkeresztelt, s mind a lelkiek terén, mind kánonjogi értelemben mindenben ugyanolyan, mint a közösség többi tagja. A kommunizmus ideológiája elvetette a nacionalizmust, s így nyelvi, nemzeti, származási, kulturális, vallási különbség nélkül volt nyitott.

Sík Sándor és Radnóti Miklós számára – persze eltérő mértékben – a katolikus egyház, Sík Endre számára pedig a munkásmozgalom adta meg – legalábbis papírforma szerint – azt a közösséget, amelyben származásától (amit az államhatalom számon tartott) függetlenül lehetett önmaga. Radnótit egyébként a katolikus elköteleződés egyáltalán nem gátolta abban, hogy a baloldallal és a munkásmozgalommal is tartsa a kapcsolatot.15

* * *

Sík Sándor és Radnóti Miklós között mester és tanítvány viszony alakult ki, amely aztán idővel atyai barátsággá nemesedett. Erre jó alapul szolgált Sík Sándor nagy mértékű empátiával párosuló kiváló intellektusa. Így nemcsak megértette és – a gyakorlatban, tettekkel is – támogatta Radnótit, de úgy tudományos ambícióinak (doktorálásakor), mint poétikai út- és formakeresésének értő mesterévé válhatott. Nem elhanyagolható Sík Sándor hatása abban sem, hogy Radnóti – aki lélekben hosszú ideig már katolikusnak tartotta magát – végül megkeresztelkedett. Kapcsolatukat egyértelműen befolyásolta a hasonló szociokulturális helyzetből való származás, valamint identitáselemeik hasonlósága is.

Lábjegyzetek: