Előző fejezet Következő fejezet

Előszó

 

1879 tavaszán Európa félelmesen csöndes. A háborúktól legzajosabb világcsücskök is némák. Nagy epidémiák és a társadalmakat rontó vészek eltűntek, a szánakozásra kész szíveket szorító események szűntek.

Ebben a ritkán adódó történelmi csöndben, az összedűlő házak ezreinek ropogása, a vízben vergődő tízezrek jajkiáltása megsokszorozódva, fölerősödve készteti segélynyújtásra a világot.

A történelem csöndjén és tényén túl tán az a belátás is munkált, hogy Magyarország második városát, Szegedet temette hullámai sírjába az őt teremtő Tisza. Amelyről a nép tudta, legendázásra mindig kész emlékezete mondatja tán, hogy joggal jött legnagyobb, de már régi mivoltában eltunyult városa látására az Öreg. Elpusztítva a régit egy sokkal szebbre, jobbra, nagyobbra vágyott. Tudta, hogy csak annak elvesztése révén kényszerítheti Szegedet és lakosságát arra, hogy a szeretett várost újból felépítse. Tudta, hogy itt csak a házak pusztultak el. A házakat építő ember megmaradt, erején megizmosodva gyürkőzik, hogy megújrázhassa magát.

Az ország második városában az épületek 95 százaléka földszintes és vályogból való. A földszintes Magyarország sárból épült városai közül a második legnagyobb egy éjszaka el tudott olvadni a Tisza támadó hullámai között.

A földszintes Magyarországon 1849 óta nem folyt háború, ezért a kiegyezés utánig az uralkodóházzal való tartós harag miatt szoros hurok fogja el a levegőnket, és béklyó fékezi lépteinket.

A nagy árvíz körüli években az ipar lábadozik, s mögötte messzire ugyan, a mezőgazdaság is ocsúdóban. A városiasodás kapitalista vonása új gyárak, üzemek formájában mutatja magát, s a hagyományos osztályok mellett kialakulóban az ipari proletariátus serege. Ennek minden következménye jelentkezik Szegeden. Az ipari seregek a munkásság követeléseinek küzdelmében az élen járnak. A napi munkaidő még 14-15 óra, a gyerekeké 12 óra. Már kezd erős mozgalmi cetrummá kerekedni a város, amikor a víz rónái elterülköznek fölötte.

Egy viharosan szomorú kora tavaszi éjszakán a világ arra riadtföl, hogy az arcát élő-eleven rózsa ként díszítő város, Szeged nincs többé. Ezen kétségbeesett. Talán jobban, mint maga a bajba jutott, hiszen az itt lakók a riadalomtól nem értek rá megijedni.

A világ nem tudott belenyugodni Szeged elvesztésébe. Több mint ötven ország mozdult meg városunk érdekében. Mindenekelőtt a magyarok, köztük Liszt Ferenc, aki egész hangversenykörutat szervez megsegítésünkre, és Somogyi Károly Szegednek adja élete értelmét, negyvenháromezer kötetes könyvtárát, ennek falai között készülhet most ez a munka.

A száz évvel ezelőtt elkövetett katasztrófának, és a belőle zúduló, kiömlő tengernyi szenvedésnek, valamint a városunkat haló porából föltámasztó időknek, emberi sorsoknak szárnyas szavú élő tanúi, hírmondói már nem léteznek. Múltunk jelen becsülésében nem csak a kötelező tiszteletadás munkálkodik. Amikor városunk katasztrófájára és újjáépülésére emlékezünk, tájékoztatjuk a jelent és utókort arról, hogy elődeink milyen görcsös szeretettel kapaszkodtak száz vészen, vízen, tűzön át a szülőföld rögeihez. És szeretnénk emlékeztetni az érdeklődőt a szép, szomorú korra, mely nagy példázata az emberi áldozatvállalásnak, szolidaritásnak, összefogódzásnak.

A nagyárvíz óta eltelt száz év alatt sokszor próbára tette a szegediek erejét, vonzalmát a Tisza. Legutóbb az 1970-es vizek tükreiben nézegette a partján lakó 10 ezrek buzgalmát, kipirosodását, amíg medrében ringatva ajnározták a dajkáló anyát.

Mai szülőföldünket virágba borító új nagy építkezéseinkkel elégedett lehet, városunk főutcává szelídülve szótlan sietséggel suhan, örökös békét kötött velünk.

 

Papp Gyula

Tanácselnök

Szeged, 1979. március

 

Szeged szebb lesz mint volt (Városháza)

 

Készítette: Lapis András

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet