Előző fejezet Következő fejezet

A víz előtti város

 

Szegedet örökkön ölében hurcolászva dajkálta a Tisza. Tehette. Erős, dolgos folyó. Félmillió éve fáradhatatlan munkálkodó. Partjain máig viruló több száz olyan települést cipel, amit ő lehelt életre.

A világ híres folyóinak sorsát ismerve tudjuk: a maga ötszázezer évével menyecske korú, fiatal, szőke személy a Tisza.

Ha a Föld történetét 24 órának vesszük, ebből 13 óra esik az őskorra, 7 óra az ókorra, 3 óra a középkorra, és egy óra az újkorra.

Ennek a földtörténeti időszámításnak a huszonkettedik órájában csordulhatott meg az Észak-Kárpátokban a Tisza. Az ember pedig az utolsó öt másodpercben kucorodott a partjára. De az is negyvenötezer esztendőt jelent, ahogy a szentesi ásatások leletei bizonykodnak tudósaink számítása mellett.

Szeged környékén, Öthalom magaslatain mintegy 24 ezer évvel ezelőtt ütött tanyát az első ősünk. És ettől kezdve sohase embertelenedik el többé a táj. Nevenincs népek tízezer évek óta hagyják itt kőbaltáikban, használati eszközeikben tanúskodó névjegyeiket. A vaskor fölhajnalodásával (i. e. 9000-től) még a nevüket is tudjuk a szűkebb pátriában megfordult mindenféle lovas népeknek és gyalogbarbároknak, keltáknak, gepidáknak, dákoknak, szarmatáknak, jazigoknak.

Egy időben római katonák őrizték vizeink mentét, Dácia és Pannónia között az átkelők és révek biztonságát vigyázva. Őket a mondák szerint hun ősök küldték arrébb a 373-453 közötti 70 év alatt, ami rövid ám egy nép életében, hanem annál gazdagabb nyomaikat bizonyító aranyleletekben. A nagyszéksósi fejedelmi aranykincs: kard-és tőrmarkolat-borító lemezek, nyeregdíszek, evőkészségek az elődök magas ízléskultúráját bizonyítják.

Váltják elődeinket a gepidák, azokat az avarok, akik fejlett földműveléssel, állattartó szokásokkal fogadják immár másodjára bekövetkező honfoglaló elődeinket, a végleges hazát kereső Árpádot és népeit. ,

Szeged tájéka vonzó lehetett Árpád magyarjainak. A Kárpátok hágóin betömegelő hadak, hordák, seregek Szeren szedték szerbe az ország sorát, a jövőt, maradásukat.

Szeged nevét, sókincstári mivoltában, az 1138-as oklevelek említik először. Erősség vigyázhatott a kincset érő sóra, hisz a tatárjárás után királyi vár épül a Tisza vízéből kimagasló szárazulat egyikére, amely évszázadokon át uralkodó bástyája a vidéknek, legjellegzetesebb épülete a későbbi Szegednek.

A Tisza, a Maros hátán érkező árukat itt rakják ki a domentátumos hajókból, burcsellákból, lapos fenekű lunárokból, csámeszekből. De a szárazföldi utak is szerettek Szegeden összepuszilkodni, a napnyugatról jövők a keletnek tartókkal itt találkoztak, amiken távoli földrészekről érkező kalmári népek közlekedtek, kereskedtek, karavánoztak.

És látta, szolgálta, hordozta ez a vidék Hunyadi hadait, Mátyás törökre menő seregeit, tiszai naszádosait. S megszülte Dózsát, s mártíriuma után magába fogadta.

Száznegyvennégy évig állta a török nehéz ágyúit, a Miri Liva városrészben élő mohamedán lakosságot. Állta a hódoltságból való szabadulás után a semmivel sem könnyebb kezdeti keresztény korát.

Volt Mária Terézia alatt halálraítéltek Zwingere, boszorkánypörök áldozatainak kazamatája, észak-olasz carbonárik senyvesztő börtöne.

 

*

 

A szabályozatlan ős-Tisza sétáló helyei között, kicsi szigetecskéken ücsörögtek a vár védelmében bizakodó házak Szeged legelején. A vár kapujaiból kipántlikázó, négy égtájnak menő utak szolgáltak az első utcák nyomvonalaiul. S ezek a küllők mint fő közlekedési ütőerek, négy fertályra osztották a város későbbi utcaszerkezetének hálózatát.

A fertályok helyzetéből következett a nevük. A vártól a Tisza folyásának fölfelé eső része lett a Felsőváros, a vár alatti, Alsóváros.

A Tisza idecsalja az embert. Asztalt terít eléje, hallal, vaddal traktálja, fát hord házaihoz, nádat növel a tetőzethez. Szigetvilágával védelmezi a ragadozók, a rossz úton járók, tüzek és epidémiák terjedésével szemben.

A vár déli oldala előtt bonyolódott a Tiszán átkelő és túlról érkező forgalom, amióta az ember át mer kelni a vízen. Fél évezreden át hajóhíd hordta a terhet, s ahol az innenső oldalon partot ért, ott kezdődött a város piactere.

Régen csak a „nagypiartz" déli része névre hallgatott, aminek láttán Széchenyi 1833-ban, amikor a Vaskaputól fölfelé hajózott a Tiszán, így förmedt a városatyákra:

„- Legalább krumplit ültetnének erre az elhagyott placcra!"

A gőzhajózás megkedveltetése céljából Szegedre érkező reformer nem sejtette, hogy a tér hetenként kétszer alig tudja befogadni az árukkal teli kocsik sokaságát.

1848-ban hatvanezer ember előtt Kossuth Lajos itt mondta el toborzóbeszédét, s itt búcsúzott el utolsó nyilvános szónoklatában a zokogó szegediektől. Nevezték halpiacnak, makai piacnak, szénáskertnek, latránnak, latrok terének, főtérnek. Eleinte elhatolt a városi székház épületének lábáig. Víz előttről való épületei a Zsótér-ház, a Kis Dávid-palota, a Vedres-féle barokkos városháza élő tanúi elmúlt korszakoknak, s díszei a jelennek, építészeti mércéje a jövőnek. A főtér a koronként rázúduló hadak, tüzek, vizek után is magára találó várost példázza. Nyugodt, tágas, harmonikus hatást kelt, akár az a tájék, amelyiknek központja.

A múlt század második felében vált el a főtértől a közbe épített két palotával a mai Klauzál tér. Ide épített házat a nagy hírű Kárász uraság, aki a városi pallosjog hatalmával az írásos legendák szerint még végeztetett ki embert, noha őszintén a fölvilágosodás hívének tudta magát. Erre a térre nézett hajdan egy ház, amiben a híres Klauzál Gábor lakott, s itt volt az első virágzó kereskedelmi és ipari bank, amely a kapitalizálódó Szeged anyagi ügyeit rendezte.

A mai Dugonics tér a XVIII. században vízjárásoktól kiöblösödő utca nyomvonalán keletkezett. Hatalmas kapubejárójú kereskedőházak ülték körül a teret, aminek máig meglevő tanúja a Dáni-ház. Mellesleg e tér pénzes városi polgársága a szellemi élettől sem sajnálta az anyagi áldozatokat, s a mai központi egyetem épületét az egyházi iskolákkal szemben a saját gyermekei számára reáliskolának emeltette. A móddal, csínnal épülő, négy utcára néző műemlék a nagy árvízkor fontos központja volt a mentési munkálatoknak. Erre a térre nézett az Engel-házban működő szerkesztőség, amely a város haladó rétegének ellenzéki lapját, a Szegedi Naplót 75 éven keresztül adta az olvasók kezébe. Kicsit erre a térre tekintett a vizek és a pásztorok patrónusaként tisztelt Demeternek Velencében 803-ban, Szegeden a XI. században emelt temploma.

A város történetének minden rezzenetét látta ez az épület. A ráépült újabbnál újabb korok templomai védték mai állapotáig. Az elbomlás halála várt rá az árvíz emlékezetére épült Fogadalmi templom fundamentumának megásásakor már. A nyolcszögletű, gótikus stílusú torony a hasonló korú és küllemű dél-franciaországi templomokkal rokonozik. A hétszáz éves zömök emléket az új templomot építő Szeged hatalmasai ellenségesen támadták. „Ez csak egy rakás tégla, amely elrontja az új tér és dóm hatását." De voltak a halom téglának erős pártfogói is. „Ha ugyanez a torony ugyanilyen elhelyezésben Siena vagy Piacenza, vagy bármely olasz város egyik terén áll, akkor ugyanezek a szegediek elmennek megcsodálni a remek harmóniát, s a régi romantikus báját. Itthon le akarják rombolni." - írja Rerrich Béla mérnök. Móra Ferenc múzeumigazgató is védelmébe veszi: „...nagyon szép lenne, ha az ótornyot kitolnák az átokházi legelőkre, s ráírnák: épült az első magyar keresztény királyok idejében, de nem helyben. Akkor talán békében hagynák. A modern keresztény barbárság abban különbözik a régi kutyahitű barbárságtól, hogy a török a saját ódon szent helyeit soha nem pusztította el."

A XV. századi Szeged mindössze egyetlen, mérföldnyi hosszúságú utcából állott. A hódoltság idején is rügyezett és nyitott néhány jelesebb utcát a város. Azonban azok száma a törököktől való szabadulás után sem érte el a százat.

A víz után megváltoztatott szerkezetű új városban alig maradt meg néhány ősi utca nyomvonala. A Szentháromság utcáé biztosan ősi, hiszen már az 1522. évi tizedlajstromban is szerepel.

A Kelemen utca is azon régi nyomvonalon haladó útjaink egyike, amelyen annak idején a vár déli kapujától az alsóvárosba lehetett jutni. Mostani házai közül alig kettő látta csak a nagy vizet. A Somogyi utca és a Kelemen utca sarkán, mint egy magyarul nem tudó, eltévedt idegen áll a Gerster által tervezett „Fekete-ház". A műpártoló Mayer Ferdinánd szegedi vaskereskedő építette 1857-ben és fekete vakolatáról kapta nevét az érdekes és romantikus épület. Gótikus vonalai nyugatabbra levő országok stílusára vallanak, homlokfala észak-német házakra emlékeztet, míg első emeleti saroktornyát akármelyik XIV. századi francia építőművész is tervelhette volna. A szerényebb külsejű házak sorában ma Is úgy fest, mint valami jól csiszolt ékkő.

Ma már csak tábla jelzi, hogy a Kelemen utcában épült föl hajdan az első olyan állandó színház, amelynek szabadalomlevelét még 1719-ben III. Károlytól kapták a szegediek. Itt működött Kelemen László első magyar nyelvű színtársulata is, amely köztudottan a magyar színházi kultúra fundamentumát rakta le.

 

*

 

Az állattartással és földműveléssel foglalkozó Alsóváros nemzedékek hosszú sorának emlékezete szerint kezdettől fogva Kecskemét és Halas határáig kirajzott. A török hódoltság idején híres gyümölcs- és dohánykertészekké lettek, később váltak a paprikának máig legjobb dajkálóivá.

A víz utáni új Alsóváros ugyan rendezettebbé vált a mérnökök plajbásza nyomán, utcái kiegyenesedtek, katonás sorokba álltak a házak, de oromfalukra a fazsalugáterek fölé visszakerültek az évszázados szimbólumok, a faragott napsugárdíszítések. Megmaradtak a tágas udvarok és a rakott kocsik bebocsátására alkalmas kapuk. A házak földszintesek, az utak burkolatlanok, s már-már falusias csend honol az utcákon. Lakói az árvíz után kivetkőztek a népviseletből, pedig itt hajdan a kalapok formája is beszélt, rögtön elárulta, hogy fuvaros, vállalkozó, homokrakó, vízenjáró, földmunkáló, kertész, molnár, városi cseléd vagy miféle foglalatosságú az az ember, aki fején hordja.

Az Alsóváros középkori eredetű Mátyás- vagy más néven Havi Boldogasszony-temploma legszebb műemlékünk. A legendák szerint építése idején a koldusszegény Ferenc-rendi barátoknak Mátyás azzal segített befejezni a templomot, hogy palástját is odaajándékozta a rendnek. A templom kívülről egyáltalán nem díszes, monumentális koldusgótikája azonban elragadó.

A templom a város minden rezzenetét, riadalmát átélte. Többször is leégett, török dzsámi is volt, s olykor egyszerre fogadta be a katolikusokat és a reformátusokat. Mesélik, hogy a basa néha mise közben is rágyújtott az oltár gyertyájáról, és időnként a barátok közül is lenyakaztatott néhányat.

A Tisza fattyúmedreitől több szigetre szakított Felsőváros területén ütött tanyát a vízimolnárság, a halászság, hajósság, tímárság, takácsság és tucatnyi, ma már nem is létező ipar. A letutajozott fákat itt fűrészelték, vágták fel zsindelynek, szitakávának, tetőfának, hajóoldalnak, malomgerendának.

A Felsővárosban kerestek otthont a szűcsök, a festett bútort sikerítő asztalosok, a mézeskalácsosok, szappanfőzők, képfestők és tarhonyacsinálók is.

Régi utcáin bóklászva halász- és hajósgazda házakat lelünk, s néhány bőrszárítós tetejű tímárházat is, már-már az enyészet szélén roskadozva. Szolgálatuk rég véget ért, s mai mivoltukban már senkit sem gyönyörködtetnek.

A magukra sokat adó iparosok ruházati viselete szintén elúszott az árral. Régen az egyes városnegyedek, kicsit rátartian, szép mívességükkel és foglalkozásukkal fennen hivalkodva különültek el öltözetükben is egyéb fertályok lakóitól.

A Belváros kaputos, nadrágos cívisei a múlt században még talán közelébb álltak viseletben és gondolkodásban is a közöttük élő németekhez, mint a szűrös, gatyás, ködmönös, subaszagú pusztaiakhoz és iparos pógárokhoz.

De hogy ettől még igazi hazafiak és szegediek voltak, azt legjobban Klauzál Gábor, Tary Pál, Lázár György, Vedres és mások példája bizonyítja.

Szeged fiainak a főiskolákon és egyetemeken megszerezhető tudományok iránti vágyakozása igen régi keletű. Tudunk róla, hogy már a XI—XIV. század között a szegedi fiatalok közül néhányan a bolognai, római, ravennai egyetemeket is látogatták. Korabeli annalesek szerint az 1407 és 1549 közötti évtizedekben ötvennyolc szegedi fiú tanult a bécsi egyetemen. A krakkói egyetemen pedig, amelyet főleg az egyházi pályára készülő fiatalok kerestek föl, 33 szegedi diák nevét őrzik az ősi évkönyvek. A wittenbergi egyetemen 1538-98 között 18 és a heidelbergin 3 szegedi fiú tanult. A hozzávetőleg kétszáz egyetemet végzett embernek a karrierjére is fényt deríthet, ha mutatóba megemlítünk néhány nevet.

Szegedi Lénárd váci püspök, Szegedi Kis István tanár és prédikátor, Szegedi Pál nagyszombati tanár, Szegedi Ignác Vas megyei alispán (Kisfaludy Sándor apósa), Szegedi Gergely pozsonyi kamarai tiszttartó, Szegedi Sámuel strassburgi egyetemi tanár és így tovább.

1705-ben a város gimnázium létesítésére tett alapítványi ajánlatot a Helytartó Tanácsnak, de az iskolát Nagybánya kapta.

1725-ben a szegediek áldozatvállalása révén jött létre a kegyesrendi gimnázium, amelynek 70 évi kilincselés után királyi szabadalomlevéllel engedték meg, hogy az akkori szokásos 2 éves bölcsészeti tanfolyammal kibővítve líceumi rangra emelkedjék.

Az 1792-es diétán jogi akadémiát kért a város, de csak Debrecen, Kecskemét és Marosvásárhely kapott.

 

*

 

Kétszázötven éve érzi magát otthonosan tájainkon a paprika, amelyet a törökök révén ismertünk meg. Elődeink annak idején gyomorbántalom ellen pálinkába téve iszogatták. Később az ételekbe is belefőzték, majd a szalonna mellé fogva karikákra vágva ették. És egyre több kellett belőle. Az idegen fűszerek, borsok, gyömbérek, sáfrányok, majorannák együttesen se tudták a paprikát helyettesíteni, annyira megfelelt a magyar gusztusnak. Hadak és veszekedések, kontinentális zárlatok idején pedig egyeduralkodónak számított. Népszerűségével együtt termőterülete is egyre növekedett, s vele nőtt termesztőinek szakértelme.

A múlt században a két Pálfy testvér kapott királyi szabadalmat olyan paprikamalom működtetésére, amelyet nyolc lóerős gőzgép hajt, s évente 1500 mázsa kiváló minőségű és színű paprikát őröl.

A szegedi paprika csak a két háború között tudott kikerülni a tengerentúlra, eredetének ősi hazájába, de átalakulva.

Előbb csak a kint élő magyarok vásárolták, mivel egy kis hazai ízt, egy falat Magyarországot jelentett a tarhonyás húsban, lebbencslevesben vagy birkapörköltben.

Ekkor kezdődött világhírneve.

Egy kiváló paprikapátriárkánk szerint a szegedi paprika az ételízesítők királya. Valamennyi fűszer legjobb vonásait egyesíti magában a színező képességtől a zamatosító tulajdonságig, egyetlen olyan rossz vonása sincs, amit előnyeiért el kellene viselnünk. Nyújthatósága megközelíti az aranyét, az ételekben nem ülepszik le, salak nem marad utána.

Őszönként megkapó hangulatú látvány Röszke és Mihálytelek házainak ünnepélyesen komor paprika öltözete.

A nyers hús aszalását elődeink alighanem az őshazában megtanulták. A nyereg alatt puhított hús régi históriája nyilván rossz megfigyelésből vagy szándékos félremagyarázásból eredhet. A meleg időben levágott nagyobb állat húsát ugyanis a régi pásztorok is kockára vágva subabőrön vagy sásfonadékon kopogó szárazra aszalták, majd szütyőbe, vászonzacskóba tették, s a nyeregkápára kötve elvihették akármely útjukra. Zubogó vízben megfőzve előkelő ételt jelentett bárhol. A mohamedán és a balkáni népek máig élik az aszalt húst básztirma néven.

De ismerték jámbor és balgatag őseink a füsttel való konzerválást is.

A kolbász szó Tinódi Lantos Sebestyén egyik versezettében jelent meg először magyarul Kolbász Farkas nevében. Pápai Páriz szótára is tud róla, és Dugonics András 1812-ben megjelent Példabeszédeiben már a jólét ismérveként szerepel ilyenképpen: „borban mosakodik, kolbásszal törülközik".

A szalámit Szeged a múlt század közepén ismerte meg. A helyi lapok ekkor még olasz kolbásznak nevezték, s nem indokolatlanul, mivel a nyáron is elálló, fűszeres nyershússal töltött szalámit, mint árucikket Szegeden egy Rolando nevű olasz kolbászkészítő és kereskedő állította elő.

Az olaszokkal már régóta kapcsolatban állott a város. A Tisza szabályozására nem csupán Paelocapa, a Pó híres szabályozója jött Magyarországra, hanem a földmunkában oly járatos olasz munkások százai is itt kordélyozták a gátak földjét. A szalámival való megismerkedés tehát ezek után nem is tűnik olyan csodálatosnak. A szegedi ember pedig olyan, hogyha egyszer megtetszik neki valami, azt addig próbálgatja, amíg el nem tanulja, de már magasabb fokon, és a maga szájíze szerint fabrikálja tovább.

Így lett a szalámiból is szegedi termék.

A százéves fönnállását most ünneplő szegedi szalámigyártás sok változáson ment át, míg mostani, klimatizált levegőjű szárítótornya kinőtt a múlt századi lapos gyárépületek közül.

Talán nincs is a világnak olyan zuga, ahol ne ismernék ezt a szalámit, olyan ember azonban biztosan akad, akinek csak a szalámi kapcsán dereng föl Szeged neve.

A szegediek tanulékonysága hozta létre ezt az olaszokéra már nem hasonlító, speciálisan szegedi ízű terméket, de nagy szerepe volt ebben a nemes szegedi paprikának is.

A jellegzetesen magyarnak tartott papucsot, a benne való járás gyönyörűségét, és elkészítésének módját a hódoltság korában a törököktől tanulták meg a szegediek. De még a hozzávaló finomabb bőrök, a szattyánok, kordovánok és más hasonlók kikészítését is tőlük lesték el, ahogy ők a bőrcserzésben évezredek óta járatos araboktól.

A szegedi bőriparosok aztán a török lábbelit hamarosan a magyar menyecskék lábára való, suttyanó nyelven beszélő papuccsá formálták. Ez a változás olyan speciális formát, sarkot, hímzett alföldi virágokat kölcsönzött a szegedi papucsnak, hogy ma már önérzetesen hallgat a mohamedán eredetéről és joggal, hiszen évszázadok óta a maga megmagyarított életét éli.

„A messziről jövő Maros fiú Tápé mellett találkozik a felülről ballagdáló Tisza anyával." A népmesék így határozzák meg ennek az ezer éve emlékező településnek földrajzi helyzetét. A máig virágzó tiszai települések közül Tápé a legtipikusabb.

Egykori mivoltából már csak egy látható öröksége maradt: a gyékényesség. A halászattal, pákászattal és más víz menti míveskedésekkel, ahogy Móra mondaná, már rég elment az idő hajója.

Régente királyi rendelésre gyékényszövedékbe csomagolva szállították az erdélyi sót Bártfára éppúgy, mint Károlyvárosba, vagy a dunántúli prépostságokba és apátságokba. És gyékénybe csavarva, fűzvesszőre fűzve szállították az itt szárított füstölt halak garmadáit is, határainkon túlra. És gyékényből készültek itt a háztetők, szakajtókosarak, szatyrok, bölcsők, vízjáró csónakok, méhkasok, fekvőhelyek, koporsók, szemfödelek, lábbelik, haszurák, vagyis mindenféle védőtakarók.

A fonás-szövés annyira a természetében él a tápéiaknak, hogy bár a gyékénytermő területek lassan eltűnnek, a műanyagok feldolgozásában kapcsolódik össze a mai kor az évszázadok hagyományaival.

Hajdan a Tisza-táplálta Tápét vízkarjával védelmezte, zárta el a folyó. A hagyományos tánckultúra és a népviselet itt élt a legtovább a Szeged környéki falvak közül.

Az utolsó paticsfalú, csömpölyeges sárral tapasztott faoszlopú házak mostanában tűnnek el végképp. Verömlakásokra, földbe ásott putrikra csak az öregek pislafényű emlékezete vet már világot.

Némely öregek még ma is így dicsérik a jég hátán megélő tápéiakat: „Röttenetesen iparnép". Ami nemcsak azt jelenti, hogy mindenhez értő és mindent megcsináló, hanem hogy iparkodó is. Szorgalmas. „A tápéi az ördögöt is kihajtja a lukjából, ha értelmét látja!"

 

*

 

A 22 ezer holdas alsótanyai területre tenyerelő átoknak népes famíliája létezhetett, hiszen a XV. század óta csak erre a tájra három jutott belőlük: Öregátokháza, Alsóátokháza és Felsőátokháza.

Képviseletében erdőtlen, fátlan, áradmányos homokvilág volt ez a vidék.

1789-ben Kistelek, Szeged úrbéres községe a városhoz mint kegyurához fordult segítségért, mivel szélső utcáját, a Pesti utcát a szél sívó homokkal borította el.

Vedres István, Szeged Szabad Királyi Város hites földmérő mérnöke 1795-ben „A sivány homokság használhatása" című munkájában még erdő telepítésére buzdítja a város elöljáróságát, többek között ezt írja: „Az olyan helyeken, mint Szeged és környéke, ahol nemhogy semmi erdők nincsenek, hanem, ahol több mért földekre el lehet menni, mégse lát csak egyetlen fát is az ember, úgy köll tekinteni egy újonnan ültetett erdőt, mint egy ma született első Gyermekét az Édes Anyának!"

Nem maradt a szó fogadatlan, hisz a fölhívást követő 70 esztendő alatt 5500 hold telepített erdő eresztett gyökeret a sivány homokságba. Maradt így is áradmányos, vagy ahogy a nép hívta: poszogó homok elég. Amivel úgy babrált a szél, ahogy akart. Erre olcsó árendájú bérlőket bocsátott ki a város. Tömörkény jól ismerte a bérlők sorsát és dacolásukat a természet vak erőivel. Vándorló földek című novellájában így ír az 1800-as évek végén még tipikus esetről.

„- Úgy nézöm föltámad a szél.

Valóban, a tanya mellett a vetéseken, a szélkiáltó madár egyre erősebben hallatja szavát. Fönt a jegenyenyárfák tetejének birodalmában már zúgás van. Hirtelen messze vékony hegy emelkedik a homokból, egyre nagyobb, egyre magasabb. Ott már a forgószél járja a boszorkánytáncot...

Végig vágtat a tájon a száraz vihar. A gólyafészek leröpül a kemény tetejéről, és száll messze az apró gólyákkal egyetemben...

Az idő pedig mindig nagyobb. A szénapadlás elől elfújta a nehéz létrát és bontogatja már a ház tetejét. Egyre lejjebb száll, a földet keresi, hogy abban kárt tegyen...

Ez az idő, amikor a vasjáromszög megtanul repülni. Nincs levegő, se ég, se föld, csak homok van, szálló, repülő homok, amely elfed mindent és betemet mindent...

Ahol a búzavetés állott, nagy tágas mélyedés látszik, mint amilyen a kiszáradt tófenék szokott lenni, ahol pedig az árpa virul, ott se síkság, se árpa, hanem magas domboldal: a búzavetés földestül átvándorolt az árpavetésre...

Máté szeméből kicsurran a könny..." Átokháza ez.

 

*

 

A sziksótól világos vizű tavainkat országszerte fehér tónak nevezik. Szeged vidéke az Alföld legmélyebben fekvő területe, ezért régóta gyűjtőmedencéje a magasabb helyről idecsordogáló vad- és talajvizeknek. A pesti út mentén mintegy 6 km hosszúságban húzódó tó az egykori őstáj képét villantja fel.

Víztükre az évszakokra jellemző madárvilágot ringatja, rejti, táplálja, gyékényese, nádasa, szigetes területe. A tó környéke telente is hatalmas körzet madárvilágának egyedüli éltetője. Aztán, habár még hullik a hó, a tél végét és a tavasz közeledtét érezve, megérkeznek a bíbicek, pajzsos cankók, gondák, seregélyek, gulipánok, széki lilék és más madárságok, Márciusba n pedig itthon vannak a sirályok, a gojzerek és a récék renge teg alfaja: a böjti récék, fütyülő récék, a csörgősök, kontyosok. Nagy tömegekben lepik el a tocsogókat.

Júniusban véget ér a vonulás, és költés idejére megszűnik a tó madárszálloda jellege, s ilyenkor legalább hatvan madárfaj fészkel és költ a Fehér-tó búvó rejtekeiben. A csérek családjából a küszvágó, a kacagó, a széki csér és mások itt csérognak. Nálunk szaporodik a kormos, a szürke és az erdei cankó. Szülőföldjüknek tekintik a Fehér-tavunkat többek között a kanalas récék, a búbos vöcskök, poszáták, vízicsibék és nyári lilék.

Júliusban már kezdődik az őszi vonulás. Még éppen cseperednek vagy repülni tanulnak az itt született fiókák, de messzi országokból érkezve már éjszakáznak, párnapoznak, pihentetnek a némely melegebb országokba utazók. A madárvilág sereglésének legnépesebb hónapja a november. Ilyenkor átmenetileg 50-60 ezres madártömegek is itt tipródnak az alig néhány hektárnyi területen.

Az északi országokból jönnek telelni a Fehér-tóra a kerce récék, búvárok, csüllők, jerges- és viharsirályok, süvöltők, fenyőpintyek, csonttollú és énekesmadarak, és még több tucatnyi más madárfaj.

 

*

 

A partjaira vetődött embert mindenekelőtt halával kínálta meg a Tisza. Hajdani legendás halbőségéről olvashatunk a sokszor megtanúztatott burgundi lovag XV. századi útleírásaiban is: „sehol a világon még nem láttam olyan nagy mennyiségű, olyan sok és vastag halakat, mint éppen Szegeden a Tisza partján."

De Rákóczi Ferenc Szeged alatti táborozásáról szóló naplórész is erről tanúskodik 1705-ben: „A Tisza vize annyira teli van halakkal, hogy szinte alig lehet meríteni belőle, hogy halat ne fogna az ember."

Herman Ottó egyik szakmunkája szerint 1890-ben még három tucat halféle élt a Tiszában.

Csapó sügér, fogas-süllő, kő-süllő, német buczó, magyar buczó, vágó durbincs, selymes durbincs, tarka meny, tő-ponty, széles kárász, nyálkás czompó, rózsás márna fenákjáró küllő, dévér-keszeg, silány keszeg, lapos keszeg, bagoly-keszeg, sugár kardos, szélhajtó küsz, ragadozó őn, pirosszemű kele, vörösszárnyú konczér, fejes domolykó, vésettajkú paducz, réti csík, köz-csuka, leső harcsa, sebes pisztráng, szin-tok, kecsege-tok, sőreg-tok, faj-tok, vágó tok, viza-tok.

Később, ahogy szegényedett el a víz élővilága, úgy finomodott, differenciálódott utána az áldott ősfoglalkozás. Kialakult a csikászok, pákászok, darvászok csoportja, a halászokból kikülönülve. Ezzel együtt járt a szerszámzat elkülönülése is. Jobb vejszék, varsák, tapogatók, rekesztők és egyéb hálók sokféleségét követelték a zsákmány kifogásának mindig ravaszabb módozatai. És a hozzájuk való csónakok, bödönhajók, ladikok sokféleségét kezdte követelni a vízi élet sokfélesége. Az igény végül valóságos hajógyártó ipart teremtett.

A superség, azaz hajócsinálás messze földön nagy hírre tett szert. Szegeden készült hajók járták egy időben a Dunát, Volgát, a belső tengerek partvidékét és minden magyar vizeket.

A hajóépítők száma Szegeden a XIX. század első felében 800, a hajók pedig ezrével úsztak a Tisza partjai mellett, de valamennyi közül már akkor is kivált a szegedi, mely Fényes Elek szerint „szépségénél és szilárdságánál fogva a tengeri hajóval vetekedhetik".

Az itteni rác és görög kereskedők egymás után építették a szállító edényeket, s a forgalom ezen élénksége Vedres István szegedi földmérőt - már a XVIII. század végső tizedében arra bírta, hogy komolyan foglalkozzon: „a Tiszát-a Dunával, vagy inkább Szegedet - Pesttel egybekapcsoló hajókázható csatorna" létesítésével, melyet egy külön füzetkében közzé is tett.

Itt a szegedieknek a hajóépítésben való ügyességéről is megemlékezik, mondván: „az egész Ausztria birodalomban -kivévén a tenger partjait-sehol jobb Hajó-gyártók vagy hajó-csinálók nem találtatnak, mint Szegeden". „Ezt magok a kereskedők és a Hajóbirtokosok mondják, ezért minden különös dicsekedés nélkül hozom elő."

Valójában így volt, mert a szegedi nép amily ügyes hajós, oly ügyes hajóépítő.

Volt ugyan az ország egyéb pontján is superplacc, s bár Komáromban és Győrben is épültek különböző nagyságú és formájú hajók, de ezek a Szegeden épültekkel nem versenyezhettek, sőt a komáromi, győri, mosonyi, szlavóniai és horvátországi kereskedők is mind Szegeden csináltatták hajóikat, vagy ha szép formát és könnyed járást akartak azoknak adni, itt fejeitették meg. A Tisza partja a XVIII. század végétől a XIX. század hetvenes évéig telve volt épülő és javítás alatt levő hajókkal, a Tiszát pedig a Boszorkány-szigettől föl, egészen a Maros torkolatáig mindkét oldalon egészen elborították a kisebb-nagyobb hajók, vízimalmok és úszó járművek.

A nagy hajók csak az Alsó-Tiszára - Szegedtől lefelé - és a Dunára, a kisebbek „luntra" néven a Felső-Tiszára és a Marosra készültek.

Egy-egy szegedi nagy hajó 10-15 ezer forintba került, amikor egynapi napszám 60 krajcár. Egy ilyen nagy fahajó egész vonatszerelvény terhét magába fogadta.

Nagyszámú és tekintélyes osztályát képezte Szegednek sok évtizeddel ezelőtt a hajós nép. Ekkor három-négyszáz hajó járt Szegedről az ország nagyobb folyóira. Egy hajóra a kormányoson kívül öt-hat hajóslegény kellett és kétszer annyi „fuharos".

A felsővárosi hajósoknak is megvolt a maguk rangsora a tőkepénzes és vállalkozó szellemű hajósgazdától a folyókat ismerő felelős kormányoson át az öreg hajóslegényig, és a hajóvontató vállalkozótól a hajókat húzó páriákig. A szegediek a Tiszát Tokajig a magukénak érezték, a Dunán meg akár Regensburgig is elevickéltek. A Dráván rendszerint Károlyvárosig, a Maroson Aradig, a Körösön Gyoméig mentek el.

A fölismert vízi lehetőség egyike szüli a másikat. A hajózás biztonsága fejlett kovácsipart követelt a vizek partján, amely a fahajók teherbíró képességét vaskötelekkel, iszkábaszögekkel, ácskapcsokkal fokozta. A fejlett kovácsipar az élet másfelé való indázódását is szívesen követi kalapácsütéseivel, ha már egyszer létezik. A kovácskohók éppúgy nem akarnak kihunyni, mint az emberi gondolkozás tüze. Csöngenek az üllők a vízimalmokért, az épületvasalások kovácsolásáért.

Szegednek fontos jövedelemforrását képezte egy századon keresztül a malom- és hajóépítés. A szegedi Tiszán 90 lisztőrlő malom is működött egyszerre, 1879-ben már csak tíz, ezek közül három a felsővárosi és hét az alsóvárosi Tiszán, azonban a hét közül öt nem lisztet, hanem paprikát őrölt.

A malomipar fejlődése, a gőzmalmok szaporodása, a közlekedés gyorsulása érthetővé teszik e csökkenést, hiszen a szárazmalmoknak is alig van nyoma a város belterületén, pedig a XIX. század közepén 30-40 ilyen működött, tehát- nem említve a külterület, a tanyák szélmalmait - mintegy 120-140 malom őrölt, és évenként 7-8 vízmalom készült a Felső- és Alsó-Tisza , a Duna, Száva és Maros partjain fekvő városok számára.

Már ruhájuk szerint is külön rendet alkottak a vízimolnárok, akik ugyanúgy értettek a malomcsináláshoz és házépítéshez, mint az őrléshez.

A molnárokra és a malomhelyekre „a malombírák" őrködtek, s a céhszabály is szigorúan büntette a molnárt, ha nem a meghatározott vámot merészelte venni, s még inkább, ha vigyázatlansága folytán a kő elégette a lisztet.

A malmoknak meghatározott helye volt a Tiszán, honnan csak a malombírák tudtával és engedélyével volt szabad helyet változtatniuk.

De a fejlett víziedényekkel való babrálás olyan követelményeket állított a kenderipar elé, amik korábban nem léteztek. Ez meg a mezőgazdaságot serkentette az ipari növény dajkálására. S egyik szükség a másik sarkát taposta a fejlődés nagy buzgalmában. A jó szállítási eszközök föllendítették a kereskedelmet. Ruszoly József kutató egy 1861-es beadványt közöl, amelyben Szeged kereskedelmére való tekintettel váltótörvényszékért folyamodik a Képviselő Házhoz. Ebben a város áruforgalmára fontos adatokat tudtunk meg: „... Szeged Pest után hazánk legnagyobb, legnépesebb városa. 65 000-nyi lakossága a magyar faj legiparosabb, legvállalkozóbb, s a kereskedelemhez legtöbb hajlammal és képességgel bíró osztályát képezi; s ezért Pest után a legnagyobb kereskedő város is. Népének e kiváló jellegét, tehát e Város és vidéke kereskedelmi múltját következő tényezők teremtették, jövőjét következők biztosítják:

– Szeged tekintélyes üzletágát képezi a marha-és sertéskereskedés. Ugyanis a hivatalos kimutatások szerint, melyek már az 1840.-iki országgyűlésen érvényre emeltettek, 6-10 000 db szarvasmarha, 60-100 000 sertés szállíttatik Szegedről minden irányban. Szeged pedig maga 30-40 000 sertést öl, honnan 20-26 000 mázsa szalonnát ad forgalomba.

– Gyapjúból a szegedi piacon 15 000 mázsa adatik el.

– Fapiacain 800 000 ft értékű Marmarosi, Ugocsai, Beregi, Aradi és Erdélyi tűzi, épületi, hajó s egyéb gyártmányfa jő eladásra.

– A paprika-termelés, őrlés és kereskedelem sehol sem virágzik olly mérvben, mint itt hasonlólag a tarhonya gyártás, mely, ha a kereskedelem eddigi bilincseiből megszabadult, s a közlekedés a tenger felé közvetlen egyenes vonalban megnyílik, e cikket egyetemesíteni készül az egész világra nézve.

– Széksóból évenkint 20 000 mázsa jő forgalomba, minek folytán Szegeden széksóval évenkint 500 000 mázsa szappan főzetik, melyet kitűnő minőségénél fogva, nemcsak az ország valamennyi piacain keresik, de azon felül legnagyobb mennyiségben a Morva és Csehországi kelmenyomó és festőgyárakba (Druck fabriken) és Gallíciába viszik.

– Halvására 20 000 mázsa friss, és 20 000 mázsa szárított halat ad.

– Szegedi bortermelésből 120 000 akó bor kerül eladásra.

– Szegedre 400 000 mázsa só szállíttatik.

– Van Szegednek virágzó állapotban levő kelme festő gyára, melly 100 munkást foglalkoztat, — és 3 szeszgyára, honnan 20 000 akó szesz kerül.

– A szegedi lisztkereskedés, mely Bécsig, Oláh-országig és Konstantinápolyig terjed, 2 gőzmalom, 86 tiszai hajómalom és tíz száraz malom látja el.

– Dohányból a monopólium ideje alatt 60 000 mázsa adatott el Szegeden, s ebből 600 000 ft értékű gyártmány készült. S ha a monopólium megszünnék, úgy Szeged dohányvására Európában a legtekintélyesebb volna, mint kezdett lenni 1848 év előtt, midőn az Ullmannok, Wodianerek és Szinák helyben roppant dohányraktárakat bírtak, s trieszti és francia társaságok innen vitték a többi Európába a dohányt.

– Szegednek évenkinti négy nagyszerű országos vásárai 8 napig tartanak. Heti vásárai pedig Magyarország valamennyi vidéki városainak heti vásárainál nagyobb szerűek, melyekre csupán eladási cikkekkel megrakott kocsi néha 2000 is érkezik.

Végül ajánljuk a Tisztelt Képviselő háznak figyelmébe a következő indokot: Szeged hazánknak legnagyobb magyar városa, — Szeged a magyarság szélén fekszik, — Szeged minden benne megtelepült nemzetiséget megmagyarosít, — népe a történelem tanúsága szerint alkotmányos érzületénél, demokratikus irányánál s népfaja vitézségénél fogva e haza alkotmányi és szabadságharcaiban elsősorban állott, s mind amellett, hogy sem Szeged, sem Csongrád megye, se aristokráciával, se köznépnemességgel, mik a többi megyei fővárosok fölvirágzásának tényező voltak, nem bír, Szeged sem Csongrád megyének, sem valami dikasztériumnak székhelye soha se volt, s csak népének, mely csakis a legalsó és az iparos osztályból keletkezett, rendkívüli szorgalma, ipara, vállalkozó szelleme s a kereskedelemhezi hajlama s geográfiai helyzete által lett azzá, ami jelenleg, — s így egy illy Városnak emelése, virágzásának, eredeti hivatásának s nagyságának előmozdítása a hazának érdekében áll. Márpedig egy dikasztérium, minő egy kerületi váltótörvényszék, amellett, hogy Szeged fő élettényezőjének, a kereskedelemnek fő támasza lenne, hivatalnokaival s ide a váltótörvényszék kedvéért letelepülendő ügyvédekkel mindjárt több családot adna Szegednek, ezek által értelmisége és vagyonos osztálya gyarapodnék — a közel megyebeli kereskedők és vállalatok központjává tenné, egyszersmind az így elősegített forgalom következtében ezen, a volt abszolút rendszer alatt annyira elszegényített, közvagyonától megfosztott s eladósult Városnak jövedelmi forrásait gyarapítaná."

A jeles adatokat közlő beadvány idején kilencéves a szegedi vasúti híd, amely a régi karavánutak nyomán viszi a víz fölött nyugatról délnek a megrakott szerelvényeket.

A vasúti híd szerkezete Skóciában készült az osztrák vasúti társaság megrendelésére. Pillérezése Európában először Szegeden történik keszonnal. Primitívsége miatt sok munkásember életét követelte. Egyébként följegyezték, hogy legjobban a magyarok és a rácok bírták benne tüdővérzés nélkül a túlnyomást.

 

*

 

Az évszázadok olykor sebes változásokat okozva gyalulgatják, máskor meglassulva vagy éppen visszafelé mozogva alakítgatják a táj, a város arculatát. És az emberét. Kölcsönösen formálgatják egymást.

A vizet közvetlenül megelőző évtizedekben teljes virágzásban élt a régi város. A hetvenezres magyar lakosság kisszámú szerbséget fogadott magába, amely tán az ezres nagyságrendet sem érte el, de vagyoni erejénél, társadalmi befolyásánál fogva örömmel települt a városba, vett részt annak erőfeszítéseiben. A tájat hazájának tekintette, iskolát, egyházat létesített benne.

Nagyobb lélekszámban lakta, alakította városunkat a német ajkú lakosság, melynek száma megközelítette a kétezres nagyságrendet. A XVIII. század első felében több rajban települtek Szegedre mint kiváló iparosok, kereskedők. Kedvükért hosszú évtizedeken át a szegedi templomokban német nyelven is prédikáltak. A legfurcsább hajtűkanyarokat bejáró történelmünk során sem árulták be a rebellis szegedieket. Mi több, sokan vették föl régről kialakult magyar érzelmük mellé németes csengésű nevük helyett a magyart. És a magyarok bár böcsülték a németség precíz munkáját, azért szívesen kicsúfolgatták őket.

Állítólag egy kánikulai meleg feredőző napon a Tiszában fullákolva németül kiáltott segítségért valami derék iparoslegény, aki talán éppen még szegedi születésű is lehetett. A parton pipáló, sziesztázó szegediek nyugodtan végignézték, hogy veszti el az illető életét, csak azért, mert legalább segítségért kiáltani nem tanult meg magyarul.

A szegediek derűs kedélyéről tanúskodik csúfolódó szokásuk. A víz előtt is sütött a nap, s akármilyen megpróbáltatások között élt olykor az ember, mindig megcsillantotta esze járásának sziporkáját. Emberi alapállása ez:

„Böcsületös iat-fiat hagyok magam után, különben nyomtalanul elúszok az élet vizin, mint ganékupac a Tiszán."

„Kis lyuk a torok, de elnyel egy falut."

„Száz temetés nem ér föl egy lagzival."

„Aki kutyával fekszik, bolhával kel."

Ezek a bölcsességek az időben úgy folynak belőlük, ahogy énekesmadárból a trilla. Ugyan a víz körüli években jórészt el-veszőben a régi hagyományvilág, de az erősebb szokások sokáig belekapaszkodnak a szegediekbe, s azok élnek vele. Ilyen a Tiszára-járás.

„Híres és nevezetes érintkezési pont a szegedi népnél a -Tiszára-járás- mert ide nemcsak vízért jönnek a leányok, hanem ismerkedés és a hírek kicserélése végett is.

Alig alkonyult le a nap, már az eladók szépen, puczczosan felöltöznek, mert tudják,, hogy úton-útfélen, utczáról-utczára sok szem kíséri figyelemmel, míg a tiszaparti - «merítőig» -érnek, a hol meg a legény-csoport veszi szemügyre őket.

Ha új a leány korsója, vagy köcsögje, azt hirtelen kell víz alá nyomni, hogy egyenletesen szép piros legyen a «kanta» vagy a «köcsög», mert az egyenletesen piros korsó a háznak és az eladó-leánynak rendességi díszét képezi.

A takarosan fölpöttyent (kiöltözött) leányok soha nem felednek pár szál virágot is vinni magukkal, melyet rendesen a szájukba tartanak s mindig egész csapatban járnak, hogy összegyűlve, míg a Tiszáig érnek, kicserélhessék mondanivalójukat.

A Tisza-partján aztán a legényekkel is találkoznak s a pihenések alatt váltanak és értenek szót egymással, mert Tiszára-járás és tánczhely közvetítik tulajdonkép az érzelmeket és a házasságot a szegedi nép egy része között.

Egész este tíz óráig folyton tele van - illetőleg csak volt- a Tisza-partja a Tiszára-járók élénk és víg csoportjával, de mióta a vízvezetők kiterjedtebb lőn és az ártézi-kutak vizeit a város minden részében az egylovas kocsijú - «ártézi-víz hordók» -házhoz szállítják, a «Tiszára-járás» népies szokás lassankint más népéleti jellegét és jelentőségét egészen elveszti."-írja Kovács János néprajzi kutató 1901-ben.

Észjárásaikra a gúnynévadás is jellemző: Horváth Kuksi J., Juhász Vakpeti I., Rózsa Pötzök I., Pisze Tóth J., Fabók Repcze A., Százeszű Czeglédi J., Tarka Kába J., Kajla Bálint M., Dadogó Szebenyi M., Ködös Szabó I., Csutora Sípos I., Sivalkodi Dér M., Pántlika Buhin M., Úri Dobó J., Dadara Horváth J., Keszegi Csúri J., Kalmár Máté I., Csintalan Kovács J.

A város magyarosító szerepéről legendák keletkeztek, különösen a piaristák gimnáziumához kapcsolva.

Állítólag a töröktől való szabadulás után, amikor a sárga-fekete osztrák katonaság parancsolt a rendbéli papoknak is, egyszer magához intette a várparancsnok a rendfőnököt, aki maga helyett egy németül jól beszélő tanárát küldte raportra. Ennek megjelenése annyira föl bosszantotta a parancsnokot, hogy ráripakodott: - Nem tudtak magánál okosabb embert ideküldeni? Mire az megjegyezte: - Tudtak volna, de hát azt gondolták a rendtársak, hogy ide jó lesz ilyen is.

Bizonyított tény, hogy a sok nyelven beszélő Dél-Alföld tanulni vágyó fiait itt tanították meg magyarul. Vedrics itt lett Vedres, Dugonics itt vált első magyar regényíróvá.

A zsidóság a középkori nyílt városok buta törvénye szerint nem éjszakázhatott a falakon belül. Dorozsmán, Röszkén, Szőregen laktak, s csak pénzük, boltjuk létezhetett a városban. A XVIII. században vesz el a törvény, s a kigettózott zsidóság lesz a város egyik legmozgékonyabb eleme úgy a bankok, az üzleti élet, ipari vállalkozás, lap- és könyvkiadás területének, mint az igazságszolgáltatás és más foglalkozási ágaknak.

Szeged népoktatása a kiegyezés utáni év új törvényeivel kezdődik. Harminchárom iskolának 67 osztályában tizenkétezer gyereket tanít 75 tanító. Ugyanakkor hétszáz inasgyereket 9 osztályban 12 oktató idomít a szakma elemi ismereteire. Működnek a középfokú polgári iskolák, a kegyesrendi gimnázium mellett a világi főreál gimnázium, a tanítóképezde, egy sor felekezeti iskola és magánjellegű nőnevelő intézet.

1849 föltámasztotta az első szegedi lapot, a Tisza-vidéki Újságot, s ettől kezdve mindig is világol városunk fölött a sajtó szellemi szövétneke. Ugyan olykor lesrófolják a lángját. A szabadságharc bukása után Kenpelen Győző szerkesztőt Kufsteinbe zárták. De ha jöttek jobb idők, az egyik lap ős megteremtette a másikat. Így következett a Szegedi Híradó, még ő is csak hetenként kétszer jelentkezett a szegediek előtt. Léte azonban előmunkálja a talajt egy frissebb szellemű napilapnak, ez a Szegedi Napló. Éppen vízkor egyéves csecsszopó, de már foga van s harap, ahogy a Híradó fölpanaszolja az újszülött támadásait. A Napló kiváló gárdát verbuvál, talán ösztönösen megérzi, hogy nagy események megéneklésére kell készüljenek az erők.

Itt seregei Mikszáth, Pósa, Gárdonyi, később Thury, Kisteleki és mások.

S ahol napilapok élnek, ott a nyomda kohója ég, s ahol meleg az ólom, kész az a könyv alakú szellemi termék kidajkálására is.

A víz idején Szeged nyomdászata 77 éves múltra tekint vissza Grünn Orbán első kiadványai óta. S az elmúlt évtizedek alatt több száz kötetre megy ennek a nyomdának a munkássága, s közöttük vannak a szegedi jelesek, Dugonics, Vedres, Lőw és mások.

Egyik érdekes ellentmondása a város szellemi életének, hogy míg az egyik oldalról magas fény ömlik szét, a másik oldalról az összlakosságnak több mint a fele analfabéta. Pontosabban a nem nagyon árnyalt statisztika, amely így beszél erről az ellentmondásról:

Év Szeged összes lakossága Olvasni és írni tud

Csak olvasni

Sem olvasni, sem írni

1870 70,179 férfi:11985
nő:7223 összesen:19208
férfi:888
nő:2090 összesen:2978
férfi:22093
nő:25900 összesen:47993
1880 73.675 férfi:19149
nő:14249 összesen:33398
férfi:184
nő:656 összesen:840
férfi:10280
nő:14218 összesen:24498
1890 85,569 férfi:24433
nő:19685 összesen:44091
férfi:265
nő:764 összesen:1029
férfi:17486
nő:22963 összesen:40449

 

Szeged szellemi életének nagyon fontos vonásait rajzolja meg a jótékonysági és szakmai egyesületek sokasága.

A víz előttig éppen 14 jótékonysági egyesületet számíthattunk össze a kisdedóvóktól a szegény sorsú tanulókat támogatókig. E tekintetben legbuzgóbban a zsidók tevékenykednek. Övék az a jótékony nőegylet, amely felekezetre való tekintet nélkül vállalja költségeit a különböző szakmákat tanuló nőknek. Jeles a szegedi zsidó komaegylet, amely a szegény gyermekágyasokat segélyezi. Hanem a többi felekezet jótékonysága sem megvetendő. Azok nagyobb lélekszámuknál fogva tömegesen szegényápolásra vállalkozhatnak.

A társadalmi és szakegyesületből pedig éppen 22 éri meg a katasztrófát. Egyik legrégibb egyesület a Szegedi Kaszinó és a Kereskedelmi testület, amely 1821-beli lévén tekintélyes szakállt visel a vízkor.

A vízhez viszonyítva kilencéves az Árpád Szabadkőműves Páholy. Négyéves a Csongrád Megyei Tanító Egyesület és a Tisztviselők Előleg Egyesülete. Hétéves a Szegedi Dalárda. Négyéves az Alsóvárosi Népkör és Társalgó Egyesület, valamint a város más fertályainak hasonló egyesületei nagyjából azonos korúak.

Ifjonti nyolcéves korára néz a Szegedi Csónakázó Egylet, amely a vízkor fáradhatatlan élet- és vagyonmentő áldozatkészségével nagy böcsületöt vívott ki magának, akárcsak a szegedi Torna Egyesület, amely akkor hatéves.

A legtöbb egyesület könyvtárakat tartott fönt, és így bátorította a város műveltségbeli gyarapodását.

1879-ben Szeged összipari foglalkoztatottjainak száma majdnem 9000 ember. Ebből önálló kisiparos 1894 ember, gyáriparos 68. 112 szakmát műveltek a víz előtti Szeged utolsó pillanataiban. Ezek java máig él, de vesztek oda a vízben némelyek. Mint például: gyertyamártó, szappanfőző, húrkészítő, pipametsző, zsidelyvágó.

Népes szakma volt a kovácsoké, szabóké, lábbeli-készítőké, asztalosoké.

A Bakay-féle kendergyár 168 munkással, az egyik téglagyár 13 munkással, a legnagyobb üzem, a vasút 181 munkással, a szeszgyár 62 munkással, a bútorgyár 29 munkással dolgozott.

A kiviteli ipar tartós árui - bútor, kötél cserépnemű -a Balkán felé irányulnak, míg a szegedi élelmi cikkek - tarhonya, szalonna, szalámi-Ausztriában, Németországban kerülnek piacra. A város közel 140 ezer holdas bérbe adott földjein Kecskemét határától Halasig a lakosság 30%-a termeli a paprikát, dohányt, szőlőt, s nevel évente tízezer lovat, hatvanezer birkát.

Ezt a nagy kiterjedésű város egyetlen közigazgatási intézményből, a toronyalji tanácsházból kormányozza Szeged magisztrátusa, amely magába foglalja az árvaszéktől az adóhivatalon át a rendet fönntartó pusztázókat éppúgy, mint a városi rendőrséget. Szervezetében hat osztályra osztva harminc ember működteti az apparátust. Ehhez tartozik további 15 tanyai kapitány és 63 esküdt.

Történelme a magyar történelem sodorvonalából soha ki nem kerülhetett, s ezért megsuhintotta minden rossz, ami sújtotta a drága hazát. S külön sorsa őt még külön is próbára tette valahányszor. Hadak, háborúk, vészek, vizek, tüzek és járványok pusztították sokszor, amiből csak kettő fontosra emlékezünk: 1792-ben 600 ház esett martalékául a tűznek, 1855-ben 5500 emberéletet követelt tőle a kolera.

A nagy vízvészkor 182 utcájában közel 6000 háza veszett el, nem egészen 12 millió forint értékben. S ez az ország második városa. Olcsó. Házai zöme vályogból épült, ami huszonnégy óránál tovább nem állta a vizet, elmállott. Nem így a szegediek városunkhoz való kapaszkodása.

Akkor tanulhatták meg az élők, hogy egy város nem csupán házakból, utcákból, iparokból, gyárakból, hivatalokból, iskolákból és más intézményekből áll, de millió finom szállal összeabroncsolja azt valami olyan erő, amit millió forintokkal, csengjenek azok bár aranyakban, kifejezni soha nem lehet.

 

1. A szegedi vár XVII. Századi barokk metszete

 

2. Szeged a XIII. század végén

 

3. A város 1799-ben a Tisza bal partjáról tekintve

 

4. Szeged helyzetrajza 1713-ban

 

5. Dugonics András (1740-1818) arcképe

 

6. Vedres István (1765-1830) arcképe

 

7. Vedres István egyik könyvének címlapja 1805-ből

 

8. Fametszetű fejléc Vedres István megidézett könyvéből

 

9. Első gőzhajójáratok a Tiszán

 

10. A régi szegedi vár a Bánát felől tekintve

 

11. A város ábrázolása 1827-ben

 

12. Az első szegedi hírlap címlapja

 

13. Szeged első politikai hetilapja

 

14. Rózsa Sándor a börtönben

 

15. Csikós gerillák a szabadságharcban

 

16. Korabeli népdal

 

17. Egy esemény 1849-ben

 

18. A betyárokat üldöző királyi biztos Szegeden

 

19. A város térképe 1853-ból

 

20. A Tisza birodalma a szabályozás előtt

 

21. A vár 1857-ben

 

22. Az alsóvárosi templom belseje

 

23. Templomi faragott padvég

 

24. Mátyás király palástja

 

25. Folyosó az alsóvárosi kolostorban

 

26. A Dömötör-templom és a gimnázium

 

27. Bizonyítvány 1877-ből

 

28. Egy másik bizonyítvány

 

29. A főreáltanoda épülete

 

30. A korabeli szeged magániskolája

 

31.1840-es érdemjegyek

 

32. A város első önálló színházának épülete

 

33. Tanyai iskola

 

34. Szentpéteri vendégjátéka Szegeden

 

35. A szegedi nyári színház megnyitásának dokumentuma

 

36. Színlap 1835-ből

 

37. A rondellában működő vízhúzó szerkezet tervrajza

 

38. Halászat a Tisza kiöntéseiben

 

39. A szegedi vár rondellája a lebontás előtt

 

40. A főtér hét évvel a víz előtt

 

41. A Széchenyi tér déli oldala

 

42. A város főtere piaci sátrakkal

 

43. A főtér északi oldala

 

44. Nyugati oldal

 

45. Tájkép vasúti híddal

 

46. Szegedi vasúti híd

 

47. Műszaki rajz a vasúti hídhoz

 

48. Hajóhíd

 

49. Hajóácsok a Tisza-parton

 

50. A pontonhíd később

 

51. Ma is működő kötélgyár. A gyárosodó város dokumentuma. (Már nincs. 2009. szerk)

 

52. Egykori szegedi cégek hirdetései

 

53. Tutajok és szállító bárkák a Tiszán

 

54. Az egykori Kárász utca

 

55. A 70-es évek nyüzsgése a vízen

 

56. Sétány a mai Dugonics tér helyén

 

57. A Somogyi utca

 

58. Arany Oroszlán vendéglő az oskola utcában

 

59. Az első hazai közkiállítás Szegeden

 

60. Részlet a kiállításból

 

61. Egy pavilon belülről

 

62. A kiállítás színtere madártávlatból

 

63. A Pick-szalámigyár cégjelzése

 

64. A víz előtti vasbolt számlafeje

 

65. Ipar és kereskedelem egy boltban

 

66. A legjelesebb nyomda számlafeje

 

67-68. A régi Hungária Szálloda hirdetményei

 

69. Vegyeskereskedés

 

70. Kéményseprők verses újévi üdvözlete

 

71. És a postásoké

 

72. Felsővárosi népviselet

 

73. Fehérnépek

 

74. Rókusi viselet

 

75. A régi Szeged utolsó óráinak lenyomata

 

Készítette: Fritz Mihály

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet