Előző fejezet Következő fejezet

Az újjáépítés

 

Nálunk az teljesen természetes, hogy a katasztrófa bekövetkezte utáni első emberi hangot a helyi sajtó zokogta el. A két lap közül is az idősebbikben, a Szegedi Híradóban Nagy Sándor szerkesztő így dadog: „Három napja városunk hullámsírba temetve, s népe földönfutóvá téve. A nyomor leírását, amely ránk szakadt, most ne kívánja senki. Még csak vérző szívem van, azzal pedig nem lehet írni, vagy ha lehetne is, nyomdánk derékig vízben áll, nincs nyomdász, aki kiszedje, munkásaink elszéledtek, hogy ne szaporítsák itt a nyomorúságot...

Nem tudjuk mikor jelenhetünk meg rendszeresen... Előfizetőinktől elnézést kérünk!"

A Szegedi Napló hét nap múlva jelent meg, de nem lehetett kézbesíteni. A címek ugyan megvoltak, csak éppen a házak dőltek össze, s lakói ismeretlen helyen tartózkodtak. Akik a laphoz hozzá akartak jutni, csónakon elevickéltek a szerkesztőségbe, az Arany Oroszlán kávéház szomszédságába, és olvastak. A Napló is vacogva beszélt, és bizonytalankodva jelent meg.

De azért máig is ezekből a lapokból tudjuk idevágó ismereteinket, melyek szerint március 15-én, a vészes éjszaka után harmadik napra, Szegeden már megtartották a hetipiacot az Oskola, az Oroszlán és a Kereszt utcák találkozásánál, ahol szárazon maradt egy kis kövezet. Ez a pont hét méterrel magasabb volt, mint a gázgyár környéke. S itt árusították né-némasszonyék a tisztelt kofahölgyek, a későbbi Sótörő Gyömbér Katák a tojást, a paprikát, a sajtot, a vajat, a szalonnát, a füstölt húst, a babot, a papucsot, a kisszéket, a gyufát, a köcsögöt, a tejfelt.

És tíz nap múlva a környék árusaiból vásár tömegeit össze Szegeden. Igen nagy volt a kínálat, s a szegedieknek igen kevés a pénzük. Vízből kihalászott végvásznak, kelmék kerestek gazdát, és rengeteg élelem. A kormány engedelmével ötven bála szűzdohány is vásárra volt dobva, az eldohánytalanodott szegediek kisegítésére, mert anélkül egy pofa bagót nem ért akkoriban az a nagyon elszomorodott élet. Egy csomó dohány egy krajcárba került, így érthető, hogy nagy kelendősége volt a búfelejtő füstölnivalónak. Hanem a piac a dohányon kívül, amit az állam árusított, olyan drágán kínálta a portékát, hogy a város rendőrkapitánya csak kijelölt árusoknak engedte szabályozott árfolyamon az élelmiszereladást. A félszárazon maradt utcák üzlethelyiségeibe az első nyolc-tíz nap alatt kezdett visszaszivárogni az üzleti élet. A suszter egy boltban árult a kenyeressel, órással, kalapossal, szivarárussal.

A város további életmegnyilvánulása volt az első víz utáni közgyűlés. A régi Hungária vendéglőbe száraz lábbal be lehetett lépni, a városháza kapuja alá a csónakon is csak úgy, hogy az utasok elfeküdtek a fenéken. Azt pedig mégiscsak méltatlannak tartotta a tekintetes magisztrátus, hogy a tanácstermet az ablakon keresztül közelítse meg és hagyja el. A régi Hungária termében pedig a király fogadásának ügyében dugták össze a fejüket a harmincöt városatyák, akik Dáni Ferenc főispánnal együtt mindenekelőtt könnyekre fakadva sírták el magukat, mert az ősz apostol így kezdett beszélni: „Mindenünket elvesztettük, koldusok vagyunk!"

Hanem ekkor Reizner János, mint a város pennája, azaz főjegyzője, a későbbi könyvtáros és monográfiaíró, életrevaló javaslattal állt elő: „A mi dolgunk az árvédelmi vonalat azonnal megépíteni, hogy leszáradjon a városról a víz. Ugyanis a Tisza tovább árad, s az átszakított gátak résein át állandóan rajtunk tanyázik minden új hullám hetek óta.

Tovább: legyen Szeged megyeközpont, hogy ezzel is megerősítse magát. S főképpen: a város fölépítésére nyújtson az állam tízmillió forintos hosszú lejáratú kölcsönt, s ennek fölhasználásához létesüljön kárbecslő bizottság, építési bizottság, élelmezési bizottság.

Mert ha a kormány nem képes Szeged megújulásához segédkezet nyújtani, akkor jobb ha már most szétszaladunk, s letöröljük városunk nevét a térképről. Mert a magunk erejéből nem leszünk képesek hajlékot emelni, méltót a fejünk fölé."

Huszonnégy nap múlva nyilatkozott először a miniszterelnök Szeged ügyében a parlament előtt. Elsőrendű feladatnak Szeged víztelenítését tűzte ki, mert mint mondta, addig tervezni sem lehet. És a víz elapasztásának műveletéhez 600 ezer forintot utalványozott ki.

A szegediek nevében Mikszáth kiáltott föl, hogy a kormány fölöslegesen dobálja a súlyos százezreit a vízbe, amely a maga lábán is elmegy, ahogy bejött a városba. És már úgysem csinálhat nagyobb kárt, hiszen Szegedből csak a falut vitte el, a város, ami téglából épült, lábon maradt.

Végül is a város körülfalazása és a vizek leszivattyúzása 1 millió 200 ezer forintjába került az államnak, ami egytizedét jelentette az összedőlt Szeged értékének. Szívták érte a fogukat azok is, akiknek egy ütet taplójuk sem veszett a vízbe. S az éjjel-nappal gőzgéppel hajtott százhúsz szivattyú csinálta városszerte az apasztást. A gépek között működtek Angliából hozott nagy kapacitású szivattyúk és kis képességű hazaiak, holmi centrifugái-szivattyúk, amelyek azért tették a magukét. Szállították ki a Tiszába a pocsolyás, algától megzöldült, bűzös vizet június 8-tól augusztus 25-ig. Harminchárommillió köbméter vizet kanalaztak ki a bekerített város területéről. Ez a mennyiség átlagban három méter magasságban lepte el a körgáton belüli város területét. Augusztus 25-én mondhatta el a város, hogy ki van az összes hazai vizekből. De ekkor a Tisza még mindig olyan magasan járt, hogy bármikor visszalátogathatott volna a városba.

Mikszáthéknak ezúttal nem volt igazuk, mert azokban a vizes évjáratokban a Tisza maga jószántából évekig ott lakott volna legszebb városának a helyén, Szegeden.

79 nyarán is több nagy nekigyürkőzéssel újra megbontogatta volna a gátakat, de így tett 80-ban és 81-ben is.

Az országgyűlés május 12-én mozdult meg hatályos törvényjavaslattal Szeged érdekében. Legelőször egy királyi biztos kinevezéséről rendelkezik, s másik fontos pontja a városrendezés érdekében való kisajátításokról szóló paragrafus.

Tisza Kálmán miniszterelnök az öccsében, Tisza Lajosban látta a királyi biztos legfőbb letéteményesét. A királyi biztos pedig mindenkor az uralkodó személyének képviselője, minden hatóság fölött áll, s intézkedéseiért csak a király meg a minisztérium előtt tartozik felelősséggel.

A kormánynak ezt a döntését a szegediekkel egyetemben Mikszáth sem nézte jó szemmel: „... A sors nem bünteti meg annyira Magyarországot, hogy Szegedet újra tönkretegye. A sorsban van annyi becsület, hogy egy rókáról két bőrt nem akar lenyúzni, vagy ha igen, nem nyúzatja két vargával. Két Tiszát nem mér ránk egyiptomi csapásul, elég nagy kereszt volt az az egy is, amely elöntött bennünket..."

A hivatalos közlönyben június 4-én nevezik ki Tisza Lajost királyi biztosnak, azonban a szóbeli hír megelőzte a kinevezést, s itthon bosszankodtak rajta, de különösebben senkit sem lepett már meg.

Kossuth Lajos Bakay Nándor 48-as képviselőjének így ír a száműzetésből: „Nem ismerem tehetségei mértékét, de nagyon jeles embernek kell lennie, hogy Magyarország miniszterelnöke nem gondolt a nepotizmus oltárán égetni tömjént, ha Magyarország minden felhajhászható kapacitásai közül éppen saját édes öccsét szemeli ki a nehéz feladat megoldására... Lehet, hogy igaza van... Tisza Lajos úgy érezni fogja, hogy neki nagy sikert kell felmutatni, miszerint igazolva legyen, hogy érdem állította gátra, nem nepotizmus."

Szeged nyugtalankodott, s a lapok, benne Mikszáth, nyíltan hangot adott ellenérzéseinek, miközben tárgyilagosnak mutatkozik: „Ide egy nagy energiájú, nagy tehetségű ember kell, aki a régi, s a világ legdemokratább városában magasan a többi fölött tud állni."

Tisza Lajos miniszter is volt már, talán azért tették ide, mert majd nem fekszik le a mostani minisztereknek, hiszen minden miniszter csak addig az, ameddig a bátyus, Tisza Kálmán miniszterelnök akarja.

Szeged demokrata város, ezért a helybéli netán biztos nem imponálna neki ebben a minőségben, mert a legkisebb szegedi polgár is egyenlőnek tartja magát a legnagyobb szegedi polgárral. Mindazonáltal Tisza Kálmán öccse felmagasztosításában az országgyűlés előtt úgy csinált ágyút, hogy a meglévő lyukat körülöntötte az abszolutizmus ágyúöntvényével.

Így teremtődött meg a királyi bizottság, azaz a kiskirályság Szegeden.

Pedig szegény Szegednek nem úrra lenne szüksége, hanem okos emberre! S Szeged a királyi biztosság fogalmát Ráday Gedeon gróf ittlakása óta ismeri. Annak nem valami dicső feladata volt az alföldi betyárvilág fölszámolása. így a királyi biztosok között egyelőre nem sok különbséget tettek Szegeden.

Mikszáth sem népszerűsítette Tisza Lajost. „Igazi gentleman, sportman és nőhódító; múltja gazdagabb pikáns kalandokban, mint komoly törekvésekben... arany középszer... párbajozott, lovagolt, részt vett megyei rókavadászatokon.

Egyelőre nem várhatja, hogy tekintélyét hamar megszerzi ebben a dolgos városban, ahol nem sokra becsülik a múltbeli és mai nimródokat, azaz vadászokat, akik dologtalanul, reggel Csöngölén nyúlásznak, délben Szatymazon rókáznak...

Előre tudjuk, társadalmi életünkben majd nem vesz részt, mert hatalmasabb ő mint egy fejedelem - uralkodik, ahelyett, hogy kormányozna"

Úri passzióját a megérkezése körül fogadtatásnál megmutatta. Követelte, hogy a királyt megillető pompát adják meg neki. Amikor minden hatóság a tisztelgő látogatáson elvonult előtte, észrevette, hogy a közös hadsereg képviselőjétől nem kapta meg a kijáró tiszteletet.

Még aznap átírt a temesvári hadtestparancsnoksághoz, hogy a király személyének képviselője tekintélyében csorbulás esett, küszöböljék ki.

Pár nap múlva a királyi biztosság épülete előtt már közös bakák adták az örökös díszőrséget, a legforróbb nyárban is csákóban és waffenrockban, azaz harci menetöltözetben.

Tisza Lajos idomította a demokrata szegedieket, hogy mekkora úr a királyi biztos. Éjjel az őrök előtt bemenőknek „gut Freund" (azaz „jó barát") - jelszó volt a szabad út megadásának kulcsa.

Egyik szemfüles újságíró pajzánul megjegyzi, hogy jó barátnő jelszóval kopogtattak-e az ajtóján?

Egyébként a királyi biztosságon, az új Zsótér-házban (mai Virág cukrászda) tizenkét szobás lakosztálya volt Tisza Lajosnak, s havi ezerforintos fizetése. A mellé beosztott mérnököknek négyszáz korona. A szegediek részéről mellé adott tíz parancsnoknak napi tíz forintot, a többi gondosnak s esküdtnek öt forintot fizettek. Egy jó ácslegény vagy kőműves is keresett ebben az időben három forintot, a napszámosok egy forintot.

A királyi biztos nem jött üres kézzel. Hozta az országgyűlés jóváhagyott törvényjavaslatát, amely hatáskörébe utalja a következő ügyeket:

1. a város belső területének a víztől való megszabadítása;

2. a károsultak élelmezése, ruházása, ideiglenes elhelyezése, a munkaképesek munkába állítása;

3. a város újjáépítési tervének s építési szabályrendeletnek megállapítása;

4. a kisajátítási ügyek közigazgatási részének elrendezése;

5. az építési anyagoknak beszerzése és kellő időben Szegedre szállítása;

6. a város belső területén a város és lakói kárának felbecsülése;

7. a segélyezés kulcsának megállapítása és e célból a károsultak osztályozása;

8. részletes terv készítése a segélyezés módjára nézve;

9. a menekült lakosság visszatelepítése és a segélyezések végrehajtása.

A város rekonstrukciójának tervét pedig az idő rövidsége miatt nem akarták megmutatni az érdekelt lakosságnak. Nehogy valami demokratikus kupaktanács vitája miatt rászakadjon a tél a födél nélküli városra. Annyira siettek a tervekkel, hogy tíz nap alatt kellett volna a szegedieknek megammenolni az új város terveit.

Ez kivihetetlennek látszott. Azért az egyesült népkörök hatvanas bizottsága nagy ambícióval és energiával végigrágta magát a szövegekkel kísért műszaki rajzokon, és észrevételeit írásban rögzítve közölte a királyi biztossal:

„A bemutatott tervek csak úgy létesíthetők, ha bizonyos időre annak területére kisajátítási törvény alkalmaztatik. A kisajátítási törvényért nincs mit rajongani, azonban soha se lépje túl azon határokat, melyek megközelítése a távol jövőben fekszik, de más oldalról ne is legyen annyira óvakodó és töprengő, hogy néhány garas megkímélése szempontjából a jelenben, az új Szeged számára oly ruhát szabjon, mely azt kényszerzubbonynak tekintse.

Egészen új várost építeni kivált nálunk, csak államsegély és kölcsön folyamán lehet. Legyenek olyanok, kik az elsőben, s olyanok, kik az utóbbiban részesülnek."

A sietésnek egyéb okai között lapult a félelem a lakosságtól, amely majd régi portáinak kisajátítása miatt tömegesen szembefordul a rendeletekkel.

Mire leért a királyi biztos, az egykori utcák nyomvonalain a félig fölszáradt sárban frissen ácsolt deszkajárókon közlekedett a gyalogos polgárság. Hanem a mélyedések pocsolyáit nem szívhatták ki a legokosabb angol szivattyúk, sem a huncut német centrifugás gépokosok. Maradt bennük a békáknak elég kuruttyolóhely. De hát ez vigasztalta a szegedieket ezernyi gondjaik között, ők szolgálták a szomorúsághoz a zenét. Nekik nem tiltotta senki. A kávéházi, vendéglői cigányzenekaroknak a város magisztrátusa nem engedte a muzsikát. A munka nélkül maradt híres Gilagó prímás és még a prímások tucatjai, seregnyi bandatársukkal együtt úgy kiszáradtak a vízből, hogy csak vályogvetésből kereshették meg a mindennapi betevőjüket. A szegediek szívelték a saját cigányjaikat, s ahol tudták támogatták őket, hisz a cigányok is ragaszkodtak szülővárosukhoz, nem szaladtak el a nagy bajokban a virágosabb mezők kínálta könnyebb élet után.

A királyi biztosság, a mérnökök legfőbb emberének Lechner Lajost hozta Szegedre. Az ő kezéből került ki a budapesti Andrássy út terve, Budapest általános építésszabályozási terve. Ő tervezte a budapesti főpostát.

Műszaki karával a főreálgimnázium épületében nagyon csöndes heteket töltve dolgozott.

Kossuth Lajos turini száműzetéséből Bakayhoz írott hosszú levelében mondja el aggodalmát a szeretett Szeged város újjáépítéséről. Sok hasznosnak tűnő tanáccsal szolgált, melyek korszerűtleneknek, közhelyszerűeknek minősültek a mérnökök számára.

Azonban a 48-as érzelmű szegediek kegyelettel fogadták a szent öreg intelmeit. Százig való új magánház bejárata fölött szakállas Kossuth-szobor tanúskodott az örökölt szellem fölött.

Mikszáth a lakosság izgatottságát olvassa a műszakiak fejére, hogy alusznak, hogy hónapok óta semmi sem történik, csak a nagy mozdulatlan csönd, a békák vartyogása és a hangos építési tilalmak ülnek a városon. Tiltják, hogy ne merjen a saját portájára senki hajlékot emelni, mert a nagy ínségben az a szegénység alkotásává lesz, s ettől alubbak leszünk, mint voltunk. A koldus nép tömege a maga erejéből csak nyomortanyákat emelhet.

„S talán a víz futotta letarolt portánkat se tudhatjuk magunkénak igazán, ahol a megmaradt egykori eperfánk alatt nagyapánk a térdén lovagoltatott bennünket?"

A királyi biztos nagy úr volt, de a szükség még nagyobb. Hiába történt minden tilalom. A plakát, dobszó, rendőrhatósági intézkedés nem ért semmit. Akinek a telkéről lement a víz, az igyekezett családja feje fölé tetőt építeni. A biztosság nemcsak tilalmazott, de Újszegeden nagy költségen fabarakkokat állíttatott fel hat-nyolcszáz ember elhelyezésére. A Gregersen cég, amely ezeket az állami pavilonokat megépítette, helyszínen összerakható faházakat is kínált eladásra, több típust, a lakosság számára 2-3000 forintosokat. De a szegediek nem kapkodtak utánuk.

A Lechner keze alatti gárda, tizennégy mérnök és egy sereg műszaki rajzoló, akármilyen csöndesen, éjjel-nappal mérte, centizte, araszolta a várost. A munkához Bainville részletes várostérképe szolgált alapul. Ekkor még sok helyütt óriási tócsák álltak az utcákon.

A 122 elsőrendű és 762 másodrendű háromszögelési pontokra függesztett mérnöki hálók között feszült már a város egész belterülete, amelyből 160 utca, tér rajza bontakozott elő. A középületek, vasút és más objektumok hibátlan elhelyezése céljából további tizenegyezer mérőpontnak a fölvételére kerített sort Lechner műszaki gárdája.

De a kisajátítási tervek is itt készültek a királyi biztosság műszaki osztályán. És a város egész jövőépítésének elvi vázlata, ennek szabályozási, rendezési és kiviteli terve itt formálódott meg a mérnökök kezében. Júliusban kezdték rajzolni és szeptemberben készen álltak a legfontosabb tervek.

Az utcahálózatok kialakításánál mind az esztétikai, mind a közlekedési kívánalmakra nagy gonddal tekintettek. A kis és nagy körút a Tiszára kanyarodik, s ezeket négy nagy és három kis sugárút kapcsolja össze, közöttük terek, parkok ékeskednek.

Az utcahálózat rendszerét a mérnökség három építési körzetre osztotta. Az első kerület a belváros. Itt csak kőből, betonból, téglából szabad építeni.

A második és harmadik kerületben a Tisza 0 pontja fölött 8 és fél méter magasságig csak téglából szabad falazni. A fölött használható vályog is.

A körutakon csak oldalházak épülhetnek, a kis körúton belül csak emeletesek, azonban kétemeletesnél nagyobbat építeni tilos. A zsindelyt és a nádat bármely körgáton belüli épület tetejéhez építeni tilos.

A tízmilliós állami kölcsön, amelyért Reizner János fölírt a kormánynak, a város rendelkezésére állt. Amikor a költségvetési szakemberek számot vethettek a lehetőségekkel, a következőket írhatták le:

A régi városból lábon maradt épületek értéke hat és fél millió forint. Elúszott az árral tizenkét millió forint.

Az új építkezésből az állam magára vállalja:

az új híd költségeit  2,5 millió forint
a rakpart költségeit 1,5 millió forint
a körtöltés költségeit 1 millió forint
a sövényházi töltés költségeit 1 millió forint értékben

A városnak nyújtott állami hitelből épült börtön, laktanya, készült az utcák feltöltése és a belső partfalak kialakítása. Továbbá a csatornázás, a közművesítés: víz, gáz, villany; összesen 4 millió 200 ezer forintnyi összegben.

Teljesen a város költségére épültek az óvodák, iskolák, a tanácsháza, a színház, kórház, szivattyúházak, járdák, templomok és plébániák, mintegy másfél millió forintos költséggel.

Az akkori új színház 450 ezer forintjába került a városnak, Alsóvároson egy parasztház átlagosan 2 ezer forintba.

A magánosok tizenöt éves adómentességgel az első öt évben 9300 házat építettek föl, melyeknek az értéke 23 millió forintra rúgott.

A megrendelő városnak és a hozzáértő Lechner mérnöki karának arra is nagy gondja volt, hogy a városrészek egykori hangulatát a zsinórban kiparcellázott utakkal, mérnökileg rárakott utakkal agyon ne nyomják. Ezért a hagyományos napsugárdíszeket megtartották a húsz fajta típustervek többségében, s igyekeztek a használatnak megfelelő nagy portákat és kapuzatokat is a gazdálkodók és iparosok rendelkezésére kiszabni.

Egy-egy városrész 10-20 típustervben válogathatott, építkezhetett. Hanem az építtetőket az 5%-os kölcsön annyira megerőltette, hogy az első tíz év alatt tömegével tönkrementek a kisemberek. E tény szülte Kötsönös Rókus vicclapi és valóságos alakját. A zárgondnokságok utca hosszan adtak bérbe az árverések révén elgazdátlanult házakat, legtöbbször a volt tulajdonosoknak. Huszonöt év is eltelt, amikorra anyagilag egyensúlyba kerültek az államkölcsönös házak és a tulajdonosok.

A kisajátítással, ahogy várták, nagy bajok keletkeztek. Igaz, érzelmi akadékoskodásból is, de ezek nagyon hátráltatták a munkát. A ravasz szegediek, Mikszáth szerint, ezen úgy segítettek, hogy mindegyik kisajátító mögött állt egy Regdon Maris, aki ha a régi telektulajdonos nem fogadta el az új telket, s violencia támadt, előállt azzal, hogy ő igényt tart a vitatott portára. Ekkor már a károsult is értékelni kezdte a portát, és belegyőződött a tekintetes bíróság döntésébe.

Ment is aztán az átportásítás, akár a folyó! Az egész mechanizmust Lechner négy mérnökkel, öt technikussal és fél tucat hivatalnokkal végezte. Közben a saját irodája tervezte a Mars téri kaszárnyát, a városházát, a mostani jogi kar épületét, a szegények házát, a pénzügyi palotát, vagy ahogy a nép nevezte, a financiát, a postapalotát, az igazságügyi palotát és a törvényszéki palotát.

A város örök érvényű megvédése a Tiszától a szabályozásban fekszik. A kormány már évtizedekkel korábban külföldi szakértőket hívott össze, a többi között a Pó-szabályozó Paleocapát, s szembeállította Vásárhelyi Pál magyar folyókhoz értő szakemberünkkel. Az olasz úgy akart bánni a Tiszával, ahogy ők otthon a Póval szoktak. Mi kotrásokkal mélyítettük a medret, ők a partok magasításával. Tették olyan mértékben, hogy némely Pó menti városuk házainak gerince a folyó fölszínével egy magasságban járt.

Az olasz mérnök tervét heves viták között vetette el a parlament, s fogadta el Vásárhelyiét, ki is nagy fölhevültségében a vita helyszínén szívrohamban hirtelen meghalt.

A város jelleg-utcái, jelleg-házai, palotái követendően állták körül a későbbi korok építői előtt a nyomvonalakat, szinte őrködtek a fölött, hogy melléjük, közelükbe, tájukra vályogvityillókat ne építhessenek. Mintegy predestinálták a jövő városának jellegét a további korszakoknak is.

A terv bírálói szidták a várost. Elmondták nagyzolónak, kölcsönért pénzekből világvárossá festető képe miatt. Jót nem akartak mondani róla. Voltak azért a terveknek szerelmesei, akik az épülő Szegedet nem is tudták másképp megidézni, csak palotás városnak, alföldi metropolisnak, napfényragyogásnak, a Tisza fővárosának.

A kikupálódással tényleg együtt járt bizonyos fajta városi nagyzolás. A szegedi pusztulás hírére tucatjával ajánlkozott a külföldi tőke és ipar. Építészek kínálták föl színházra, hídra a szolgálataikat. Természetesen tudva azt, hogy itt nagy pénzek forognak kockán.

Ez a hír tetszett a királyi biztosságnak és a városi magisztrátusnak is, amely ugyan nem tudott a helyzet magaslatára emelkedni, mert Tisza Lajos és környezete nem nagyon kérdezte meg a város urait netáni elképzeléseik felől. Hanem a királyi biztosnak hízelgett, hogy a közúti hidat az akkorra már elhíresedett Eiffel mérnök tervezte. Legalábbis ekkor ez volt a hírverés, s nagyon kellett a szegedi kivagyisághoz a francia mérnök neve. Miközben egy árva magyar gyerek, Feketeházy János is megpályázta a szegedi híd tervét, de neve nem volt elég előkelő, elutasították. Feketeházy sok munkát, időt, erőt fektetett a tervezésébe, s hogy bánatpénzét visszanyerje, tervét eladta Eiffelnek, aki ráütötte pecsétjét, úgy küldte be az építési minisztériumnak. Így már megette a magyar bírálóbizottság Feketeházy tervét, hiszen rajta volt a külföldi firma.

Az újjáépítésre fordítható milliók hírére a külföldi munkások és műszakiak is betömegeltek a városba. Ugyan a mi építési vállalkozóink is hívták Lombardiából a folyószabályozásban, annak földmunkálataiban járatos olaszokat ide partot magasítani, városi talajszintet kordélyos kubikmunkával feltölteni.

Csak az utcák közvetlen nyomvonalaiba hordták a magasító földet Öthalomról. A nagyobb terek és udvarok feltöltését meghagyták a késői unokáknak örökségül. Hanem százhatvan utcának, útnak, körútnak a feltöltéséhez is sokmillió föld megmozgatása, szállítása vált szükségessé. Míg ez a művelet folyt, az öthalmi dombokról uszályokkal szállították a földet a város széléig, innét ideiglenes iparvágányokon szaladgáló kisvonattal, s azoktól a híres kordélyos digók lófogataival.

Kétkerekű taligák voltak azok, hátuljuk súberrel csukódott, s a terhüket ezek felhúzása után kibillentve öntötték le. A magyarok is ismerték ezeket az eszközöket, de ilyen tömegével nem használták. A digók furfanggal kormányozták a 10-12 lovas oszlopokat, amiket egy hajó irányított. Kora hajnaltól késő estig a lókormányozó di-hótól volt hangos a város. Valószínű innét ragadt rájuk a kedveskedő „digó" név. Jól kerestek, jó kedvük volt. A város megszerette őket, 1880 őszén a Szegedi Naplóban valaki így írt róluk:

„Az olasz munkások igen derék gyerekek, szorgalmasak, erősek és tanulékonyak. Bizony nem lehetetlen, hogy egyrészök örökre itt marad, nemcsak azért, mert a ki egyszer a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza, hanem leginkább azért, mert többnyire csinos gyerekek a digók, s a csinos gyerekeket, van a Tisza vizén kívül is, aki itt marassza.

A digók ösmerkednek. A szerelem nemzetközi dolog, megért az minden nyelvet s magyar és olasz szemek egymás közötti üzenetváltása nem vész kárba. Szeged tulajdonképpen három részre oszlik és fog oszlani, akár akarja Lechner, akár nem. Az egyik a belváros, hol az idegen elemek lakoznak. Itt, egyedül itt van városias élet, az elemek gyorsan változnak a viszonyokkal együtt, a kereskedői élet itt virágzik, de itt vannak leginkább otthon a digók, egész rebelliót csinálva ott a vászonnép közt. Ami nem is csoda, mert hiszen rebellióra és szerelemre teremtett nép az olasz.

Már eddig négy olasz házasság esett meg, s remélni lehet, hogy több olasz vér is vegyül az ős alsóvárosiakban, kiknek női és fiai talán éppen azért nem szépek és nem délczegek, mert nincs meg a fajok szükséges vérvegyülete egymás közt.

Az olaszok - mert a jelen tárczám kizárólag róluk szól, nagy sympathiával viseltetnek a magyar iránt, nyelvünket gyorsan tanulják és szépen, csak kissé idegenszerűen ejtik ki. Ételeinkért rajonganak s szívesen felejtik el a túrós csusza kedviért a makarónit...

A mi jó szegedi digóinknak csak azt kívánom, hogy annyi házat építsenek széltiben-hosszában a Tisza mellett, hogy nekik is jusson bennök valamennyiöknek családi tűzhely."

De vannak franciák is, kik műköves és betonozó munkájukkal vesznek részt városunk rekonstrukciójában.

Ilyen dalra folyik a cölöpök verése:

A'mol auf

Zvámol drauf

Drájmol auf

Viere drauf

Fünfe vár's

Sieben auf,

Achte drauf!

Íme a munka poézise. Erről eddig még nem tudott semmit a népköltészet. A munka, a kényszerűség szülötte. Könnyebben, egyöntetűbben megy a munka. Úgy látszik, e dal nemzetközi. Ezt dúdolja az olasz a tót, a francia, s ezt a magyar. Könnyít mindnyájuk munkáján.

A kalendáriumok 1883-at írtak, amikor a 79-ben lerakott tervek kézzelfogható valósággá kezdtek válni. Azonban a város 160 utcájának csupán egytizede volt kikövezve, s csak 24 alatt működött szennyvízcsatorna. Azért a belterületeken 262 gázláng világította az utcákat, ebből a Széchenyi térre esett kilenc lámpa. A szegediek rendkívül szépnek tartották ezt a kivilágítást, s egész éjszakákat elgyönyörködtek benne, aminél nagyobb örömet már csak Puskás Tivadar mérnök villannyal való próba-kivilágításában találtak. Puskás ugyanis az Edison-féle villanyvilágítás magyarországi szaktekintélyének számított, s ezen a címen hívódott Szegedre. Azonban a királyi biztosság rosszul választott, amikor a gázt tartotta megbízhatóbbnak a közvilágítás tekintetében.

A külcsínre világvárosi megjelenésű Szegednek ugyanakkor nincs vízvezetéke! Arra már nem futotta az állami kölcsönből, sem a külföldiek segítségéből. Ott maradt ivóvíznek a Tisza.

Még ekkor is meregető lápokról cserépkorsózták föl az ivóvizet, amihez szegedi szakértelem szükségeltetett. Előbb kantafenékkel szétütötték a víz színén úszkáló gazkupacokat, s aztán megbuggyantották az edényt. A Tisza frissiben nem iható, otthon ülepítették, amitől úgy letisztult, hogy hasonlatos volt a forrásvízhez, s kristályosan csillogott. A sietősebb házaknál csöpögő csövekbe öntötték a zavaros Tiszát. Ezek kosárkimélyítésű homokkövek voltak, s szűrőkül dolgoztak.

Az új város tiszai műhelye egy Back-malmi gőzmozdony segítségével dolgozott. A szűretlen folyóvizet a város hatvan különböző pontjára kifolyókba nyomta, ezt pénzért árulták. Sok volt a vita vele. De a lajtos vízárusokkal is. S amikor húsz év késéssel megépült a víztornyos, magasnyomású vezeték, akkor a szegediek azt vitatták, hogy kihull tőle a foguk. De azért leszoktak a meregető lápoktól.

Nagy korszakváltásnak számított a víz és az újjáépítés között eltelt négy év. Valóságos falakat épített a múlt és jövő közé.

A lakosság levetette a régi viseleti darabokat, ekkor szűntek meg a céhek, s létesültek helyettük ipartestületek. A nép szokásai, babonaságai, balhiedelmei nagyrészt elúsztak a régi város roncsaival. De akkor mi maradt hát? Egy rügyfakadásnak indult, félig kész város. De hát mi az érző, idegyökerező emberek nélkül? Megint csak egy marék tégla, kő és cement. Az ember teszi azt emberi melegségűvé, ahogy jelenlétével, munkájával lelket lehel bele.

És modern gőzmalmok, gőzhajók csilingelnek a folyóparton, dohánygyár kojtol, új textilszövő üzemek mennek naponta három műszakban, géperejű fűrészgyárak szeletelik a deszkát, a szalámigyár óriásivá nő, miközben lóvonatú omnibuszok szállítják a két állomás közötti utasokat, aggodalmasan vigyázva arra, hogy bármely kocsmánál, az utas kívánsága szerint, egy-egy fröccsre megálljon, ugyanakkor az újságok az eladó szárazmalmokat úgy kínálják, ahogyan a megunt kávédarálókat szokás. És nagy kínálata van még az ötven körülig működő hajómalmoknak is a Tiszán. Emberhámban húznak még terhes uszályokat felfelé a Körösnek, vagy lefelé a Dunának. Egy kicsit régi s mégis új lett a város.

A vízkor még erősen ellenzéki Mikszáth az újjáépítés utolsó éveiben a kormányhoz szelídült, Pestre ment dolgozni. Különben nem lett hűtlen Szegedhez, mert amikor egy-egy hosszabb idő után lejött, mindig kedveskedve hagyott maga után ilyen írásnyomokat.

„Keresem a várost, de az nincsen, ezeken az utcákon én sohasem jártam..."

A Pesten majdnem mamelukká lett Mikszáth Szegeden visszarebellisedik egy-egy tárcaírásnyi időre, s Tisza Lajos kis-királyságát nagy erővel kifogásolja. Amiért a grófi címerét, annak is monogramját immár minden új épület homlokzatára, kapujára rávéseti, s a híd lámpatartóira is ráöntik. Nem csak ízléstelenség, de sértés.

A gróf szabadkozik: nem ő kezdeményezte. - De eltűrte! -dörög Mikszáth.

Nagy ellentmondásokkal mocorogva telik ideje Szegednek. Vízi- és szárazmalmok, lóvasút, gáz- villanyvilágítás, európai öltözék az alsóvárosiakon, s nagyon régről hozott, a gunyorosságig menő büszkeség bennük.

A szegedi meg csak nézte, hogy a vár tégláiból új laktanya épül a Mars téren. A monogram minden középületre, így a laktanyára is rákerült. Lehet, úgy tekinteni, hogy I. Ferenc József is minden közös bakának a sapkájára föl van írva. A szegedi büszkén nézett ezekre a dicsekvő monogramokra is. De nem dölyfösen.

A víz sem tudta elvinni magahordásukat a legtragikusabb napokban, hónapokban, években sem.

Amikor földönfutókká, házatlan csigákká lettek, városuk elhagyása végett az előre bevonszolt vasúti vagonokba húzódva várták az indulást, hogy a környék falvaiban, községeikben menedéket nyerjenek. A város gyorssegélyekből útravalót akart kiosztani a több ezer embernek. Természetesen fejenként néhány forint jutott volna, de igen kevesen nyújtották ki kezüket a pénzbeli alamizsnáért, mondván: nincs semmink, de koldusok nem vagyunk!

Akárcsak az iparosok, akik a vízbe veszett szerszámaik helyett adományszerszámokért sorakoztak, miközben fennen nyilatkoztak a pénz és élelembeli segítség miatt.

- A rajtunk valón kívül semmink sem maradt, de azért szabad szegedi polgárok vagyunk, s nem ingyenélő, alamizsnára ácsingózó koldusok!

A büszkeség nem a sebtében felállított népkonyhákon teremtődött, amelyek a vész első pillanatától június végéig naponta 16-20 ezer ember egyszeri ellátásáról gondoskodtak. A Szegedre érkező ruhanemű, ágybélik szétosztása pedig minden hét első szombatjának délutánján történt, lakó-és utcatársak jelenlétében, hogy senki többször ne álljon sorba, amíg rengetegen éheznek és fáznak. A büszkeség, ha mezítelenre szegényednek, a szavukban lakott. Csúnyán is tudtak beszélni. A régi világból örökölve, bár még derest is vállaltak miatta a nagy erkölcsi szigorúságok idején, 50-100 évekkel ezelőtt. A szókimondás és a kíméletlen humor nem került el senkit.

Dr. Czimer Károly írja valahol: „Büszkeségükben olyan feszes nadrágot hordtak, hogy a bolha sírva fakadt alatta, de azért minden valamirevaló rúgott menyecskét számon tartottak, vigasztalásukra siettek némely férfiúi népek, s bár szerettek fecsegni, a mindig beszélő embert megvetették, a csúnyán beszélőt cifra szájúnak nevezték.

Az asszonyi népeket, akik rászolgáltak erre a jelzőre, repedt sarkúnak, adonyinak, cédának, sáros hátúnak titulálták. A messziről városba keveredett rossz nők voltak a pusztai pásztorok elhagyott szárnyéklányai, akik időrágta, táncból kimarjult, vén csárdavirágokká lettek, féldecis üvegekkel harangozó, nótákkal hívogató utcakatákká, akik halálukig elpolyogtak azért a többi nyugalmazott tyúktolvajok és lókupecek között."

Tisza Lajost úton-útfélen csúfolták, pedig sejtették, hogy bár nem a maga számlájára, jótevője a városnak. Még sok víz volt, mikor a gróf városrészeket csónakázott körül. Egy fához kötött házfödélben lakó parasztember kutyája hamisan megugatta a királyi biztost.

- De dühös kutyája van - szólt oda Tisza Lajos a gazdának.

- Dühös ez uram, mióta rágott étellel él -válaszolta a gazda.

- Aztán ki rágja neki az ételt? - érdeklődött Tisza.

- Hát ő maga - válaszolta a szegedi polgár, de Tisza nem folytatta tovább a diskurzust.

A magyar haza szánalmából összecsordult Szeged számára 120 ezer forint, amiből a legszükségesebbek megszerzésére osztódtak szét némi összegek. A legfontosabb szerszámokat kívánó asztalosok, kovácsok se kapzsiskodtak, amikor elemi eszközeik beszerzésére pénzt fogadtak el a segélyalapból. A száznál több szakembert számláló népes kovácsipar kétezer forint alatt részelt segélyből, a sok anyagot igénylő ácsok ezerszáz forintot kértek, s érdekes, hogy a mézeskalácsosok csak harminckét forintokra tartottak igényt.

A szegediek között is akadhattak balhitű emberek, akika legnagyobb vészben szerettek volna megtollasodni. Tisza Lajos segély-szétparcellázó, népszerűtlen ügyekkel nem foglalkozott, pedig ő elfogulatlan tudott volna lenni. Ezt a föladatot a királyi biztosság miatt nagyon is funkció nélkülivé vált városi magisztrátusra bízta. Azok bölcsen és igazságosan láttak a hitel és segély méltányos fölosztásához, amely hallatlan nehéz munkának számított, mivel az esetek legnagyobb részében látatlanból dolgoztak. És a házas, portás, ingatlannal bíró lakosok annyira taksálhatták értékeiket, amennyire épp kedvük tartotta. Nem is beszélve az ingóságokról. Mi érték és értéktelen kacat létezett egy-egy háznál!

A kárbecslő bizottság pedig legtöbbször szóbeli bevallás alapján kellett, hogy döntsön és igazságos legyen. Ezt a következő tarifák alapján végezte:

1. Mindenki csak az ingatlan értékének az 50%-áig kaphat államkölcsönt.

2. Tízezer forintnál nagyobb kölcsönt senki sem kaphat.

3. A legszegényebb néposztály, s ez a város nagyobb része, melynek minden ingatlana egy üres külvárosi telek, ezer forintnál nagyobb kölcsönt nem kaphat.

Teljes kártalanításban senki sem részesülhetett. A bevallott, s tanúk által hitelesített veszteséglistákat kifüggesztették a városházán, s a benne foglalt adatok ellen harminc napon keresztül apellálni lehetett.

Ha a kárvallott kapzsiságból, vagyonvágyból a többi szegénnyé lett rovására nagyobb összeget követelt a valódi kárnál, s ez bebizonyosodott, kizárták az egyáltaláni segélyezésből, hitelfolyósításból. Ez nagy tétnek számított, s inkább a valóságos érték alatt állapították meg az összegeket.

Szeged szerencsétlensége Európa életének szerencsés pillanatában zajlott. A társadalmakat sem háborúk, nagy járványok, vészek sem gyötörték, a közvéleményt nem foglalkoztatták, s örök adakozásra való készségét nem hervasztották. Maradt a figyelemből Szeged számára is elég.

Amikor a világ valamennyi országának valamirevaló újságja a hetvenezer hajléktalanról eljajdította magát, egyszeriben megnyíltak a szívek s erszények. Ehhez a föltételhez szorosan hozzátartozott az is, hogy a harmincöt adakozó ország valamennyijében éltek külföldre szakadt hazánkfiai, netán szegediek is, akik szomorú szemmel néztek hazafelé, s elindították a nemzetközi segélyezés űrlapját. A fölsorolt országokból tizennyolc európainak számított, s ezek közül Ausztria adott legtöbbet, kereken félmillió forintot. De Németország is letett Szegedért közel négyszázezer forintot. S adott Oroszország, Románia, Szerbia, Törökország.

Ázsiából Kína közel félmilliót küldött, továbbá Japán, Kelet-India, Perzsia segített Szegednek kievickélni a vízből. Afrika sem dugta be a fülét. Egyiptom, Algír, Tunisz húszezer forintot tett le segélyezés címen.

Amerika hetvenezer forintot gyűjtött. Onnan is Argentína, Kuba, Columbia, Haiti, Mexikó, San Salvador, Uruguay adtak a legtöbbet.

A franciák a tőlük megszokott könnyed nagyvonalúsággal nyúltak Szeged segélyezésének ügyéhez. Előzékenységük okát már a gyűjtésre való felhívásban közölték, amely szerint 1870-71-ben, amikor 300 ezer francia katona német fogságba esett, a magyar nemzet segélyakciót indított érdekükben, s háromszázezer frankot küldött Párizsba. Elérkezett hát a pillanat, amikor a franciák leróhatják hálájukat a magyarok iránt. De sokat segített az ügyön a tény, hogy a már tekintélyt szerzett Munkácsy Mihály védnökölte a francia gyűjtés eseménysorozatát.

Március 30-án volt az első hangverseny Szeged érdekében, ahol Hubay Jenő és Aggházy hangversenyeztek. Némely hangversenyhallgató egy-egy belépőjegyért ezer frankot is letehetett ez alkalommal.

Április végén a Hotel Continentálban nagy bált rendeztek Szeged javára, amely hatvanezer forintot jövedelmezett. (Harminc darab parasztháznak az építési költségét kiadta volna.)

Június 7-én a Figaró szerkesztősége az Operaházban rendezett egy ünnepséget. Híres zeneszerzők és előadóművészek vettek itt részt, melynek a meghívóját Zichy Mihály rajzai díszítették. Ugyanekkor még külön adakoztak a francia írók, mivel a szerzői jogdíj törvénytervezetét a magyarok fogadták el elsőnek a világon.

Azonban Belgium sem maradt el, Brüsszel is kitett magáért, és London az angolok méltóságának megfelelően nyújtotta anyagi támogatását.

A világ mindösszesen valamivel több mint kétmillió forintot áldozott Szeged föltámasztásához, ami a teljesen fölépült város értékének mintegy 1/16-odát tette ki.

A város hálája több körútszakaszra írta fel az adakozó országok fővárosainak nevét, s máig így örökíti generációról generációra idevágó emlékeit.

A víztől elfutott szegedi tízezrek az újjáépítés időszakának végére teljes számban itthon seregeltek a tápláló Tisza-anya ölén.

 

1. Az árvíz allegóriája

 

2. Kossuth javaslatai Szeged újjáépítésére

 

 

 

3-4-5. Kossuth levele Bakay Nándor országgyűlési képviselőhöz

 

6. Zichy Mihály árvíz-emlékérmének tervrajza

 

7. A város javára rendezett párizsi opera-ünnepség programja

 

8. Liszt Ferenc kotta-kézirata

 

9. Hangverseny Brüsszelben a károsultak javára

 

10. Belga zenei ünnepség Szegedért

 

11. Jótékonysági ünnepély Szeged segélyezésére

 

12. Ismert nevű művészek és közéleti emberek működtek közre Szegedért

 

13. Egy gyűjtőív a sok közül

 

14. Nyereménykölcsön a város újjáépítésére

 

15. Kétnyelvű kötvény

 

16. Mikszáth szegedi újságíró a vízkor

 

17. A szegedi társadalom bírálója Mikszáth Kálmán

 

18. A városvezető főmérnök, Lechner Lajos

 

19. A királyi biztos, Tisza Lajos

 

20. A tervek megvalósítója

 

21. Az építkezések kovácslegényei

 

22. A kor újsághirdetései

 

23. Földszállítás a város feltöltéséhez Öthalomról

 

24. A földbánya

 

25. Épül a körtöltés

 

26. A Tisza-part új arca alakul

 

27. Felsőváros felé nézve

 

28. A közúti híd építése

 

29. Betonozás

 

30-31. A hirdetések követik a város lépéseit

 

32. Az új híd körvonalai

 

33. Pillérezési munkák

 

34. Benzin cölöpverők

 

35. Víz fölötti állványok

 

36-37. Ívek a víz fölött

 

38. Újszegedi oldalról

 

39. Mint tájkép

 

40. Szolgálatra készen

 

41. A várudvar bontás előtti pillanatban

 

42. Súlyos sorsokat ismerő kazamaták bontás közben

 

43. A bontás egy stádiuma

 

44. Kibontott várkapu

 

45. Kováts István, aki megmentette a régi vár művészi faragású köveit

 

46. Kováts István egy rajza

 

47. A vár körül új városrész magasodik

 

48-49. A hirdetések tovább követik a város lépéseit

 

50. Az újjáépítés madártávlati terve

 

51. A friss városszerkezetet hurcoló térkép hirdetése

 

52. A Palánk a bontás pillanata előtt

 

53. A Palánk bontás közben

 

54. A Boldogasszony sugárút eleje előtt

 

55. A Gizella tér a Rozália kápolnával

 

56. Békés piaci kép

 

57. A városháza is az átalakítást várja

 

58-59. Árukínálat az építkezéshez

 

60. Átépítés alatt a városháza

 

61. Áll a piac

 

62. A kész széképület

 

63. Építési vállalkozók is ajánlkoznak

 

64-65. A postapalota

 

66. Az épületben levő város Rókus felé nézve

 

67. Az igazságügyi palota

 

68. Polgári leányiskola

 

69. Ugyanaz a tájba illesztve

 

70. A forealgimnazium a Dugonics téren

 

71. Parkosodik a Dugonics tér

 

72. Gazdag árukínálat a hirdetésekben

 

73. Kenyér a Klauzál téren

 

74. A Klauzál tér Kossuth-szobor nélkül

 

75. Az Európa szálló

 

76. Fölvirágoznak a nyomdák

 

77. A fináncia

 

78. A körutak kialakulóban

 

79. A 46-os laktanya

 

80. A színház

 

81. Kész a kultúrpalota

 

82. A könyvtáralapító Somogyi Károly

 

83-84. Könyvtárbelsők

 

85-88. Könyvritkaságok

 

89. Kamaszkorú újszegedi fasor

 

90. Régi kiállítás a múzeumban

 

91. Az új zsinagóga

 

92. Árvízi emléktábla a régi zsinagóga falán

 

93. Nagy a kínálat építőanyagokban

 

94-95. Az új vágóhíd külső megjelenése és a gépháza

 

96. Pezseg a kereskedelem

 

97. Polgári lakóház típusterve

 

98. A parasztságnak tervezett házak

 

99. Megvalósítva

 

100. Mintha ma írták volna...

 

101-102. Árnyoldal a humorban

 

103-104. Gyárak az épülő város sűrejében

 

105. Régi emlék az új városban

 

106. Lóvasút a Széchenyi téren

 

107. Új utca

 

108. Alkalmi kiadvány a király látogatásakor

 

109. A virágzó város

 

110. Meg nem valósult álom: a szegedi lánchíd

 

111. Vágó Pál árvízképe előtt

 

112. Az elkészült mű

 

113. Gázvilágítás Szegeden

 

114. Újévi üdvözlet

 

115. A víz előtti Ipar utca Juhász Gyula szülőházával

 

116. A kétarcú Dóm tér

 

117. Tímár-ház a Tisza-parton

 

118. Vízlátta házak

 

119-120. Palánki vízkorú házak

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet