Előző fejezet Következő fejezet

Az 1970-es nagyárvíz

 

S íme itt következik az 1970-es vízvészkor közölt könyörgő agitációnk az öreg Tiszához, aki is hallgatva esdeklő szavunkra, s látva végső elszánásunkat megzabolázására, meghátrált erőink előtt.

Július 12.

A múlt héten sietve még konyhaszekrény fölsejét hozta a hátán. A szekrény világos üvegszemével néz az égre, s a Tisza akaratának örvényeiben forogva kocog lefelé. Nem messzire tőle fekete szeneskanna bukdácsol. Valahol konyhát dúlt szét a víz. Aztán jókora szünet. A víztükör zizegő morzeszalagján sokáig semmi. Félnapnyi távolságra új jelek.

Szénaboglya, szárízék, bálázott szalma jön. Valahol tsz-majorban fordult egyet az Öreg. A Tisza. Később gyalult léckerítés baktat, lécre szorult zöld tejesköcsöggel. Mögötte kutyaól vagy galambdúc, csak a deszkatető után következtethet a szemlélő, hogy valamilyen kisállat lakásával dajkálkodik most a víz.

Hogy a szabályozás előtti birodalmába látogatni jár, így ad máig is hírt alul lakó népeinek a Tisza. Így tudták a lovas futár, a kocsi, Morse és Bell előtt a lent lakók, hogy valahol megint kitekingélt az Öreg.

Szidni, amikor ilyenképp postázta munkálkodását, régen is pogány vétek lett volna, hiszen vett el ugyan sokat, de tízannyit adott, kifizetett bőséggel. És csakis belőle élt sokáig a száznál több település, amely a partjaira kucorodott.

Sétálótereit és hatalmát a szabályozással jócskán megkurtította az ember. Azelőtt a sodorvonaltól két oldalt számítva akár tizenöt kilométereket is elcsatangolhatott, most néhány száz méteres, kövekkel bélelt partok közé parancsolódik az útja.

Ezen kicsit megszomorodott a Tisza. Elvesztvén ívóhelyes nagy kanyarulatait, meg is tagadja a halhozamokat. De amit így elvesztettünk, megnyertük a tőle elvett termőföldekben. Amelyekre azért, ha nagyon rááhít, mint most, hát összefog esővel, széllel, vízgyűjtő családjába tartozó ija-fiával, Túrral, Bodroggal, Szamossal, Marossal, s ellátogat azokra a térekre, amelyek valaha az övéi voltak, okozva ezzel a gyöngéd rokoni vonzalommal a ma élőknek töménytelen anyagi kárt és szenvedést. Népmesei nyelven szólva, ilyenkor jön el az adóért, árendáért.

Míg a felső részein szolgáló öccsével, húgával váratlanul és sietve összekapkodta az árendát (állítólag ötszáz éve nem járt e tájékon vízgazda), az erről szóló nyugtákat elküldözgeti lefelé. De az idetájon lakó atyafiságával is régi, erős szövetséget újított föl a haszonbér behajtásáról.

A Maros két héttel ezelőtt egyenesen Makót követelte buzgár adóvégrehajtói révén a hosszú évtizedeken át elmaradt adósságok fejében. Az itt lakók 91 éve fizettek neki utoljára, hát elszoktak ettől a magas gátak közül való fenyegetéstől. Hanem vitára, teketóriára nem sok idejük maradt. Hogy nem üres beszéd a Maros szava, azt dugig való vizeinek sebességéből is látták. Gyürkőzött, gyürkőzött, ahogy a makóiak is. A gyöngébb nemet, a gyereket, az öreget, éjnek évadján eltelepítették, miután dudás kocsikkal felriasztották őket, s a férfiak a gátra mentek az utolsó szálig.

Hat napig szakadatlan támadt a Maros. De erejének elfogásán buzgólkodott három város, öt falu sokezernyi embere, sok száz gépjárműve. S elfogták. A víz és a lelkek egyensúlya így helyreállt.

Hanem a Maros rettenetes dühbe gurult, hogy a töltéskoronán nem tudott átjönni, s a fakadó vizek nyelvén így szólt: „Elfogtatok, de bátyám-uram, a Tisza, megmutatja!"

Akkor kilenc méter hatvan centin rohant az Öreg. A gátak tíz-negyvenesek. Esik az eső, árad. Sok ezer ember a gáton. Minden centit körüllámpáznak. A Tisza nem szól erre, csak jön, rohan.

Tizenhat megye AKÖV-je fuvaroz ezernél több kocsival. Munkájuk rendkívül kapós, sürgős. Éjszaka is megy a víz és a munka. Messzi kilométerek s lámpafüzérek koszorúzzák kétoldalt a partvonalat. Hosszú ideje így ünnepelteti magát a Tisza. És támad, vagy legalábbis az ember ezúttal így fogja föl. Most ő az ellenség. Le kell gyűrni. S lebirkózunk, Öreg. Bár szeretünk, hatalmasnak is szeretünk látni, de azt nem vártuk tőled, hogy elönts bennünket! Igazad van; néha haragszol. Különbül is bánhatnánk veled. Erőd, képességed többre becsülhetnénk. Dolgozhatnál is nekünk. Mit tudnál te dolgozni, ha jól bánnánk veled! Ne önts el bennünket, könyörgünk, de ha szavunk nem ér, megvédjük magunkat!

Hajnalban, ahogy pörcen a fény, feldörögnek újra a gépkocsik, amik váltásban a járdaszegélyeken, parkok fái alatt aludtak.

Zsáktöltők sereglenek a parton. Kezük nyomán szabályos barikádsorok, rekeszek, ágyú- és golyószóróállások alakulnak

pár nap alatt ellened, Tisza. Több millió zsák. A zsákok sem erre készültek. Néhány nappal ezelőtt még búza tartózkodott bennük, s hogy sebtében kiöntözgették belőlük, s a csücskükben maradt szemek a víz éltető érintésére azt hitték tán, hogy termőföldbe kerültek, kizöldelltek.

Az iskolák szabályosan csöngetnek azért, gyerekeink házi feladataikon bütykölnek. Az üzemek a fél létszám gőzével ütik-verik. Hogy azért a munka ott se álljon meg. Bármelyik ujját harapja a város társadalma, fáj neki.

Az első vészpontok borzolták az idegeket. Vaklármák irányították az embereket. Félóránként rémhírek, Újszeged víz alatt, Sándorfalva víz alatt. Volt, aki pincéjéből a harmadik emeleti lakásának szekrénye tetejére menekítette a szerszámokat. Ijedtében ez volt a legfontosabb. De néhány nap alatt szabályozódik a rendkívüliség. A partvédelmi munkáknál nyolcórás váltásban cserélődnek az emberek. Civilek, katonák. Nagy riadalmak nincsenek, csak feszült, becsületes odafigyelések, és ha akárhányszor riadólánc veri ablakunkat, futunkfel a gátakra követ, zsákot hurcolászni, az elázott töltésekből előtörő, fakadó víznek ezernyi útjait ellenállni.

Ma úgy tűnik, ha nagy áron is, megmenekültünk. A védekezés költségeivel megváltottuk városunkat. Amúgy Ő vette volna meg.

A megáradt Tisza postájából szép bizonyságlevél kerül elő: Bajban a mi társadalmunk a sarkán áll.

 

121. 1970-ben is fenyeget a Tisza

 

122/a Madártávlatból

122/b Majd kicsordul

 

122/c Emberek a gáton

 

123. Nagy erőkkel álltuk útját

 

124. A nagy erők egyike, az „árvízi hajós"

 

125. E torony tanúja az elmondottaknak

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet