Előző fejezet Következő fejezet

A város nem kerülhette el az 1879-es katasztrófát

A Társadalmi-Állampolgári Kuratórium díjazottja

dr. Vágás István vízépítő mérnök, hidrológus

 

A Losoncon született dr. Vágás Istvánt 15 éves korában családjával együtt 1945-ben Szegedre telepítették. 1948-ban Budapesten kezdte el egyetemi tanulmányait, itt szerzett mérnöki diplomát, és előbb a Műegyetem Vízépítéstani Tanszékén, majd a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézetében végzett tudományos munkát. Itt lett élete a hidrológia, megismerte az ország vizeit. Szinte minden jelentősebb árvíznél szerzett tapasztalatot: ott volt 1954-ben, 1956-ban a Csepel-szigetnél, Baján és Hercegszántón, 1965-ben a Rába-mentén. Igazi árvízvédelmi tudóssá, szakemberré vált, ezen időszakban szembesült a Kárpát-medence legalapvetőbb vízügyi problémáival. Szakismeretekkel felvértezve, 1965-ben tért vissza Szegedre, és él immár negyven éve városunkban. Nemcsak él, alkot is: az ATIVIZIG osztályvezetője, majd főosztályvezetője. Közben folyamatosan publikál, könyvei, tanulmányai jelennek meg, a műszaki tudományok kandidátusa, majd doktora, 1979-től címzetes egyetemi tanár. Szerkesztője a Hidrológiai Közlönynek. Tudása, szakértelme, megalkuvás nélküli véleménynyilvánítása számtalanszor járult hozzá a város árvízi problémáinak megoldásához. Először 1966 februárjában, de különösen az 1970-es árvízvédelem idején. Ott volt a makói nagy buzgárnál, a város kitelepítésekor, s közben kutatta, számította az árvíz természetét, és jelezte előre a várható szegedi tiszai vízállást és annak hatásait. Mindezt a mérnök hideg logikájával, kérlelhetetlen valóságérzetével tette. Mint ahogyan hozzájárult az új védvonalak kiépítéséhez, a töltések megerősítéséhez, ahhoz, hogy 1970 óta - bármilyen nagy volt is az áradás - Szegedet nem öntötte el az árvíz! Hogy mi köti Szegedhez? Erre a kérdésre 1999-ben két újságnak is ugyanazt a választ adta: „innen még nem utasítottak ki!" Fanyar, jellegzetes humorával jelezte, hogy a kendőzetlen valóság kimondását nem mindig viselik el szívesen.

 

- Az 1879-es szegedi árvíz kapcsán időről időre felvetődik a kérdés: szükségszerű volt a város pusztulása?

- A Tisza szabályozásának akkori állapotában igen. 1846-ban elkezdték ugyan a munkát, de 1879-ig még nem fejeződött be. Az építés alatt elkerülhetetlenek voltak a katasztrófák. A művet 1908-ban jelentették készre, s 1895-ben volt az első komoly árvíz, amely már nem okozott gátszakadást. Az alapvető ok tehát a befejezetlenség volt: bizonyos építések elmaradtak, mert sem Szeged városvezetésének, sem a gazdáknak és földműveseknek, a kis- és nagybirtokosokat nem volt elég pénzük a védművek gyors és hatékony kiépítéséhez.

- Mekkora az akkori kormányzat felelősége?

- A szabadságharc előtt a Tisza-szabályozást a helytartótanács irányította, a forradalom bukása után pedig az önkényuralmi rendszer. Az 1867-es kiegyezés után következett az alkotmányos magyar kormányzat, tehát a legkevesebb idő ebben a korszakban telt el az árvízig. Furcsa módon, a legtöbbet az önkényuralom tett a folyó szabályozásért. Az alkotmányos kormányzat ugyanis azon elv alapján működött, hogy mindenki védje meg magát, ahogy tudja. Nem vette számításba, hogy a dunántúli embernek is érdeke lehet egy esetleges alföldi katasztrófa elkerülése, mert a terméskiesés, vagy egy város összeomlása érinti az egész nemzetgazdaságot.

- A szabályozással foglalkozó szakemberek mennyire tudtak fölkészülni a várható veszélyhelyzetre?

- A magyar vízügyi szolgálat csak a szegedi árvíz után és annak hatására alakult ki és erősödött meg. Tehát e kérdések még rendezetlenek voltak a XIX. század utolsó harmadában.

- Ön tanulmányaiban hangsúlyosan említi a nagy árvíz okai között a mellékfolyók szerepét.

- Hogy mikor és hol alakul ki árhullám, köztudottan a csapadékhullás és a hóolvadás dönti el. De az is igaz, hogy a Kárpát-medence folyói általában ugyanabból az okból áradnak meg. Lényeges, hogy a Maros árhulláma hamarabb ideér, mint a Tiszáé, a Körösé pedig még hamarabb. Ráadásul előfordulhat, mint 1970-ben, hogy a Maroson egymásután két, sőt három-négy árhullám is érkezik. Az sem közömbös, hogy a Duna árad-e vagy apad. Ha árad, a Tiszából nagyon nehezen tud kifolyni a víz, mert a Duna visszaduzzasztja. Előfordult, hogy a Tisza egész Szolnokig visszaduzzadt, de Szegedig gyakran érezteti hatását a magas dunai vízállás. A nagy árvíznél a Maros igen jelentős szerepet játszott, mert a közös vízhozam egyharmadát adta.

- A szabályozással megtörtént az Alföld teljes ármentesítése, amelynek nyilvánvaló előnyei mellett hátrányként említik a terület kiszáradását, valamint azt, hogy az árhullámok a korábbiaknál magasabb vízszinttel tetőznek a Tisza alsó szakaszain, így Szegednél is.

- Mindez nem hátrány, hanem következmény. De nézzük inkább azt, hogy a szabályozás óta hol nem folyik el a víz... Beavatkozás nélkül azon a területen, amelyet a Tisza rendszeresen, ugyanakkor kiszámíthatatlanul elöntött, ma nem csak a közlekedés, a mezőgazdaság és a letelepedés lehetetlenülne el, de nem valósíthatnánk meg az Alföldön a vízellátást, csatornázást és szennyvíztisztítást sem. És még egy súlyos következmény: sokkal ritkább lenne a lakosság. Az emberek nagy része kivándorol, s nem lehetetlen, hogy a trianoni román határt a Tisza vonalán húzzák meg, mint ahogy azt a románok eredetileg szerették volna. Így viszont ez az óhajuk nem teljesülhetett, mert az Alföldön olyan sűrű volt a magyar lakosság, hogy még Románia is rájött: túl sok lenne az idegen nemzetiségből. Ezt a nemzeti okot is fölsorakoztathatjuk a Tisza-szabályozás mellet.

- Hogyan alakult a vízügy helyzete az első világháború előtt?

- A szegedi árvíz, illetve a Tisza-szabályozás elkészülte után, hasznosítva a tapasztalatokat, szerencsés periódus következett: folytatódott Magyarország 1867-1914 közötti gazdasági föllendülése, amelyet csak az első világháború akasztott meg (amint azóta kiderült: igen hosszú időre). A gazdaság és az életszínvonal rohamos fejlődése lehetővé tette, hogy az árvízvédelmi műveket nem csak rendesen kiépítsék, de fönt is tudják tartani. Ez a folyamat az első világháború után megtört. A háború alatt másra kellett a pénz, utána pedig, a gazdasági válság éveiben és később, csak az 1940-41. évi ár- és belvízviszonyok ébresztették rá a kormányzatot, hogy valamit tenni kellene. Persze a belvíz kialakulása után már késő volt, a károk bekövetkeztek, de jellemző, hogy a háború ellenére a kormányzat folytatta a belvízcsatornák építését. Ugyanúgy próbáltak tenni az árvédelmi töltések megerősítéséért is, s a katonaság az árvízvédekezés rendelkezésére bocsátotta repülőgépeit. Akkor alkalmazták először a védekezésnél a légi megfigyelést.

- Az államosítás milyen hatással volt a vízügyre?

- A vízügyi feladatokat ellátó állami folyammérnöki szolgálat, valamint a bel- és árvízvédelmi társulatok már a háború előtt is gyengének bizonyultak, a Horthy-rendszer idején is gondolkodtak a vízügy állami kezelésbe vételén. A harmincas években hozták meg az öntözési törvényt, ennek értelmében az Alföld tiszai öntözését is meg akarták valósítani. A megoldás a szocializmusnak nevezett korszakra maradt, akárcsak a duzzasztóművek létesítése. 1948-ban, az akkor részben államosított vízügyet teljesen államosították. Ennek a szolgálat örült volna, de minthogy vagy öt minisztérium között osztották szét, a területet teljesen működésképtelenné tették. Korábban a társulatok és folyammérnöki hivatalok, ha nem is ideális keretben, de irányíthatóbb formában működtek. 1955-ben viszont szerencsés fordulat történt: a vízügyek első emberévé, az Országos Vízügyi Hivatal elnökévé kinevezték Dégen Imre mérnököt. Dégen húsz évig irányította a vízügyet, s elévülhetetlen érdeme, hogy neki sikerült először egyesítenie a szolgálatokat. Sokatmondó tény, hogy korábban, huszonöt év alatt tíz vezető váltotta egymást, az őt követő húsz évben már ennél is több.

- Mit jelez a sűrű vezetőcsere?

- A vízügyekkel, függetlenül attól, hogy milyen rendszer van Magyarországon, és éppen milyen párt kormányoz, senki nem törődött becsületesen. A Dégen-korszak előtti széttagoltságot utóbb az egységes szervezet föllazítása követte. A lebontást már a Kádár-rendszerben kezdték, a rendszerváltás után pedig több alkalommal teljesen szétverték a jól működő hálózatot: utoljára a közelmúltban láthattuk ennek jeleit.

- Szakmai vagy politikai hibák játszanak szerepet ebben a folyamatban?

- Mindkettő. A hozzá nem értés is tetten érthető, amit jól mutat, hogy rendszerint csak egy katasztrófa (mint a nagy árvíz) tudja ráébreszteni az embereket, hogy másképp kell a dolgokat csinálni. De vannak más okok is. A vízügy a régi rendszer bűnbakjává vált, s az sem tagadható, hogy részben a szakmai kérdések átpolitizálása révén jutottak pozícióhoz a rendszerváltás erői. Antall József markánsan meg is fogalmazta ezt: amikor figyelmeztették, hogy a fejére nőttek a vízügyellenes csoportok, egészen pontosan a zöldek, akkor úgy válaszolt, hogy „csak nem fogom azt a lovat lelőni, amelyik engem a hatalomba bevitt?" Elismerve a miniszterelnök érdemeit, ez a példa is mutatja, hogy nem volt profi politikus, amikor azt hitte, hogy a hála politikai kategória.

- Hogyan engedhetik meg az ország biztonsága szempontjából is kulcsszerepet betöltő vízügyes szakma leértékelődését?

- Jelenleg a vízügy erősen lefelé tendál. Az a húszezres létszám, ami még a rendszerváltáskor megvolt, az idén már csupán négyezer fő, amely most még tíz százalékkal csökken. Ezért történt, hogy több vízügyi vezető lemondott, miután a legutóbbi létszámcsökkentést a környezetvédelmi és vízügyi minisztérium területén csak a vízügy terhére végezték el. A legnagyobb baj az, hogy a vízügyesek kevesen vannak ahhoz, hogy a választásnál a szavazatok számánál lényegesek legyenek. Ennélfogva senkit se érdekelnek.

- Pedig árvízvédekezés idején a politikusok is megjelennek a homokzsákokon...

- A hatalom képviselői szeretik mutogatni magukat, de ez nem jelenti azt, hogy pénzt is adnak. Mondták is annak idején az egyik kormánytagnak, amikor meglátta a Nyírségben kiöntött Tisza vonalán védekezőket, hogy nem volt elég körültekintő, mert ilyen helyre nem szoktak szalonruhában megjelenni... De nem volt jobb a helyzet a Dégen utáni időkben sem: az őt követő új főnök egyszer elment az árvízvédekezésre, és csodálkozott, hogy esik az eső, és rossz az idő...

- Milyen következményekkel járhat a vízügy elhanyagolása ?

- Azzal, mint amivel Európában járt. A közelmúltban a Rajna mellett jelentős árvízkárok voltak. A kilencvenes évek második felében olyan városokat öntött el a Rajna, mint Köln és Bonn. Nemcsak, hogy nem törődtek a töltésekkel, de azokat utakkal és különféle létesítményekkel még át is vágták. Láthattuk a televíziós tudósításokban, hogy a házak az első emeletig úsztak. Szegeden ez még veszedelmesebb lenne, mert Alsóvárost esetleg 3-4 méter víz borítaná. A németek talán úgy voltak vele, hogy ezek a károk nem olyan jelentősek az ottani viszonyok között. Annyi igaz, hogy azon a vidéken jóval kisebbek az árvíz által veszélyeztetett területek, de annyira gondatlannak nem lehetett volna lenni, mint 2002 augusztusában Prágában, ahol még azt sem tudták megakadályozni, hogy a metró lejáróiba befolyjon a Vltava (Moldva) vize.

- A politika hogyan hagyhatja figyelmen kívül a vízügy szempontjait?

- Egyszerű: az árvízvédekezés és az ármentesítés, a tervszerű , békeidőbeli mentesítés pénzbe kerül, és ha ezt a pénzt másra költik, az sokáig nem látszik. Mikor volt a magyar kormánynak vagy pénzügyminiszternek 1848 óta elég pénze? Soha. A miniszter mindig spórol, látszatok után megy, ami nem azonnal fenyeget, azt ő megtakarítja. Ez minden kort jellemzett, de ma erősebben hat, mert a mostani szemlélet miatt a pálya iránti érdeklődés a minimálisra csökkent.

- Mivel magyarázható a vízügyesek megbélyegzése?

- Beidegződés. Megközelítőleg az az oka, amit Popper Péter fejtett ki valahol: a társadalomban léteznek kevéssé ismert csoportok (esetünkben: munkakörök). Az ismeretlenség még nem lenne baj, de a történelem rendszerint egymás után hozza a gazdasági nehézségeket, s akkor az éppen hatalmon lévők bűnbakot keresnek, rájuk tolva azokat a hibákat, amelyeket ők követtek el. A vízügy éppen ilyen helyzetbe került. A kérdést az oldja majd meg, hogy egyre többen elhagyják ezt a területet, s egy idő után nem lesz kit gyűlölni, legföljebb a nevüket. Ekkor viszont a feladatokat nem tudják majd elvégezni. De nem csak a vizesek jártak így ebben az országban, tudnék további példákat mondani. Kányádi Sándor írta egy versében: „Nem kellünk mi múltnak,nem kellünk mi mának, kivált jövendőnek, minket itt utálnak." Ő persze ezt a Ceausescu-időkben a magyarok romániai helyzetére értette, de én a vízügyiekre vonatkoztatom... Korábban a szolgálat apáról fiúra szállt. A hagyomány a vízügyi családok harmadik-negyedik nemzedékéig követhető. Dégennek pótolnia kellett húsz év kiesését, mert a vízügyi mérnökök egy része a háború után Nyugatra emigrált, a megmaradókat pedig más területeken használta föl az újjáépítés. Nagyon kevesen maradtak, de az új nemzedékkel föltöltötték a szakmát, amelynek vezetői megbecsülték dolgozóikat. Csakhogy akkor évente hatvan embert képzett a műegyetem, most ha évente tíz akad, már boldogok vagyunk. Nincs utánpótlás, és nem is lesz. A szakma a jelek szerint tönkremegy, majd talán egy nagyobb katasztrófa figyelmeztet a veszélyre, de minthogy Európában is így történik, nincs remény arra, hogy nálunk másképp legyen.

- Az új Vásárhelyi-terv mennyiben növeli a biztonságot?

- Megvalósításhoz a most előirányzottnál lényegesen több munkát kellene elvégezni, mert különben nem lesz hatékony a program. Ha pedig félbemarad, akkor úgy járunk, mint az eredeti Vásárhelyi-tervvel: vagy nem működik, vagy rosszul működik. Az elképzelés lényege az, hogy tározó tereket létesítsenek, amelyekbe szükséghelyzetben beengedhetik az áradó vizeket. A most kijelölt tárazók azonban nem teljesíthetik ezt a feladatot. Jelentősen növelni kellene számukat és befogadóképességüket. A jelenleg tervezett 750 millió köbméter helyett legalább 3 milliárd köbméter össztérfogatra lenne szükség. Összehasonlításul: A Balaton térfogata 1,8 milliárd köbméter.

A másik nehézség: a tárazókat gyakorlatilag egyszerre kellene elárasztani. Ez viszont a vízügyesek jelenlegi létszámával szinte megoldhatatlan. Nem tudjuk azt sem, hogy a kivezetett vizeket hogyan lehetne visszaterelni, ezen felül a helyzetből adódó belvízproblémákra is gondolni kell. Az árvízi vésztározók mezőgazdasági hasznosítása sem lehetséges. Ha a tározók tele vannak, nem alkalmasak árvíz fogadására. A másik ok még súlyosabb: forró nyarakon, mint az idei nyár, amikor a Balaton egy része is elpárolog, a tárazók is párolognak, és csak szivattyúval lehetne őket megtölteni, mert a Tiszában alacsony a vízállás.

- Mi lenne a megoldás?

- Ha megépítenék a Tiszán a duzzasztóművet. De ha a „duzzasztómű" szót kiejti valaki, a közvéleményben azonnal ellenséges hangulat ébred. Holott, ha meglenne a csongrádi vízlépcső, akkor sok vizet lehetne nyáron a Tiszában tárolni, úgy, hogy elhanyagolható lenne az elpárolgási veszteség. Mindent a maga helyén: a mezőgazdasági tárolást a folyó medrében, az árvízi helyzetet pedig igen nagy méretű vésztározókkal lehet csak hatékonyan megoldani. Nagyon fontos, hogy a teljes program megvalósuljon, mert ha csak a terv egy része készül el, vagy késik, akkor az addigi költség teljesen feleslegesen ment el.

- A régi töltések ma is kellő védelmet biztosítanak?

- A gátőri szolgálatnak köszönhetően gyorsan kiderülnek a hibák, kérdés, hogy mikor végzik el a szükséges munkákat. Az árvízmentes időszakokban is vigyázni kell. A nagy árvíz idején sok csapadék hullott, és gyengék voltak a gátak. Csak a katasztrófa után készültek erős töltések Szegeden és a város fölött: megépült a partfal, amelyet 1970 után még jobb megerősítettünk. Szegeden most 1080 centiméteres vízállásig lehet védekezni, attól pedig még nagyon messze vagyunk. 1020-as vízszint bármikor elképzelhető, de ennél nagyobb már kevésbé.

- A védművek megbízhatók, mégis kilátásba helyezett egy esetleges újabb katasztrófát. Nincs ebben némi ellentmondás?

- Nincs, mert gátak és töltések állandó figyelmet és fenntartást igényelnek. Azt szoktuk mondani, hogy a védmű nem Maginot-vonal, aminek megkerülésével a németek lerohanták Franciaországot. Nem hihetjük, hogy ha egyszer elkészül a töltésrendszer, akkor már semmi baj se történhet. Arra is gondolnunk kell, hogy a töltések nem csak maguktól avulhatnak el, mert a beépített műtárgyak: áteresztők, utak nagyon érzékenyek, már csupán az idő okozta hibákra is. Ezekre figyelni kell, valamint olykor beavatkozni, ami pedig pénzbe kerül. Érdekes szegedi példa: a hatvanas években, éppen az 1970-es árvíz előtt fedezte föl Csizmazia György biológus, hogy a vasútállomáshoz tartózó gabonatárházban elszaporodtak a rágcsálók: norvég patkány, egér, pocok. Ezek mind az árvízvédelmi töltésben laktak, s a tömérdek járat kifúrásával már a töltés biztonságát veszélyeztették. Akkor Balló Béla, az akkori vízügyi főmérnök egy tanácsülésen azt mondta, hogy ezek a rágcsálók okozzák a második tiszai árvizet. Nem így történt, mert időben beavatkoztunk, talajcserét végeztünk, a tárházat lebontották, Csizmazia György pedig szép tanulmányt írt a rágcsálókról. A vízügyi szolgálat egyik fő feladata éppen az, hogy a töltésekre vigyázzon, s szükséghelyzetben megtegye a kellő lépéseket. Utóbbi viszont nem csupán a szolgálat feladata. Hosszú ideje elfeledkeznek a lakosság árvízvédelmi gyakorlatairól, holott voltak idők, még az ijedség korszakában, amikor a községek „közerőit" egynapos, rövid képzésen megtanítottuk, mit tegyenek árvíz idején. Legfontosabb a figyelőszolgálat, erre viszont csak az alkalmas, aki tudja, mit kellett észrevennie. Nagy baj, hogy a magyar iskolai oktatásban nem szentelnek legalább egy-két tanítási órát a magyar árvízhelyzetnek és a védekezés módjaira sem készítik föl a tanulókat. Ne feledjük, hogy a lakosság csaknem egynegyede árvízveszélyes területen él. (Szeged, 2004. március)

Nyilas Péter

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet