Előző fejezet Következő fejezet

Szüzsé

 

A sorsfordító 1879-es Nagyárvíz határkő Szeged hosszú, kanyargós, küzdelmes történetében.

A geológusok szerint egy vagy másfél millió éve ezen a sodorvonalon tanyázó Tisza mindenkor terített asztalával kínálta, várta, hallal, vaddal, madársággal, tüzelővel traktálta, vízkarjaival óvón védte, gondoskodón messzi távolokba vivő útjaival szolgálta a magához édesgetett akármely kor, akármely nációbeli, akármely nyelven beszélő emberét.

Alkalmas, kikerülhetetlen központja volt a rajta áthaladó kereskedelemnek.

E réven lehetett e hely selyemút, gyémántút, sóút, kovakő-, szerszámút, keresztes háborúk vonulásának útja.

A Kárpátok hegykoszorújáról ahogy lezúdul a tavaszi egek folyékony harmatja, olyan hétévenként mindig megdurcálja magát a folyó. Nem fér a maga alakította mederágyában.

A szabályozás előtt a fő sodorvonalától kicsatangolt egy-egy oldalon 7-8 kilométerekre, Szőregig, Szatymazig.

Igaz, a maga birodalmában járt. Joga, tán kötelessége volt időnkét abban széttekinteni.

Tette efféle látogatásait leginkább a májusi zöldárak idején. (Olykor elkezdte ezt a műveletet akár márciusban, mint éppen 1879-ben.)

Ilyenkor tócsákban, laposokban, tocsogókban hagyta tótükrű őrszemeit. Fehértó, Lápostó, Nagyszéksós, Vártó, és tízig számolható, máig használatos címek, nevek alatt.

Áradáskor erőtől duzzadva hátára vett és vitt mindent, ami útjába került. A kukutyini dinnyecsősz mákszárból sikerített kunyhójától a vásárhelyi kőből rakott laktanyáig.

Erejét, szilajságát mi sem bizonyítja jobban, mint egy majdnem elfelejtett népmese lelkeli.

Köztudottan ez a műfaj mindenkor a leghitelesebb tanú tud lenni.

A Tápén élő Berta Jóska nevű éjszakai halász kifigyelte, hogy a Tisza meg a Maros miképp társalogtak, mikor összetalálkoztak:

- Hát, hol merre jártál, kedves Maros gyerököm?

- Nagy földeket bebarangolok naphosszától évhosszáig, mire ideérök, kedves Tisza anyám.

- Dolgoztál-e sokat?

- Nem kímélgetöm magamat. Hajtottam malmokat, de hurcolok hajót, tutajt, vittem szép lány csónakját, nevelek csíkot, halat, rákot.

- Embert neveltél-e?

- Törekedtem. A marosvásárhelyi bíró kűlábas házát úgy elmostam egy csillagtalan éjszakán, mintha ott sem lett volna.

Nem gondozta, hagyta hogy piszkolják, szemeteljék városa népei a partjaimat.

- Örömmel látom, a fiam vagy, egyik legkedvesebb a sok folyó gyerökeim közül.

Ezért hát, keblemre fiú !

Akkor a Maros szép, szőke kanyarodású csigavonalban hömpölyödik a Tisza ölébe....

Szőkeségét így fonja, csíkozza, festi bele a Tiszába, amelyik Titelig féltőn őrizve jelzi honnan jöttét.

A Dunába ömölve még hosszú kilométereken át így vallja meg Erdély-beliségét, a Maros mellékfolyóinak sárgás, márgás mivoltát, honnan valóságát.

Az Aranyos folyó fiú, valamikor az Érchegység aranyát Szegedig elpostázta.

A 19. sz. elején a Maros-torokban még aranyászok mosták a homokszemnyi, csillogó, valódi aranyrögöcskéket.

De nem csak ettől Tisza a Tisza.

Nem merte feszegetni senki a költőkön, az idézett mesén kívül, lány-e vagy fiú?

Juhász Gyula némely évfordulót ünneplő tárcáiban asszonyillatúnak, kedvesnek érezte, titulálta.

Nem épp alaptalanul.

Mivel olyan dolgos, olyan szelíd, olyan szeretnivaló, ezernyi szép tájképet festő, történelmi múltunkról oly sokat, oly mindent tudó, oly szép madonna, oly szép magyar leányzó.

Suttogva mondván: és olyan szeszélyes. Majdnem raplis. Mikor nekiindul. Olyan romboló.

Amúgy teremtő folyó. E tulajdonsága toronymagasan fölötte lebeg a romboló tettének.

Létének milliókban számolható sorában hányszor szétkergette, kisemmizte a partjain hurcolt, táplált népeket.! Akik azért mindig is visszavágytak, visszajöttek, lehajtott fővel, bűnbánón az ölébe óvakodtak. Újra és újra fészket raktak, emberibbet, jobbat, melegebbet, meghittebbet a réginél.

Némelykor, mint legutóbb is, 130 évvel ezelőtt, amikor a 3 ezer lakóházból csak háromszáz maradt lábon, egyetlen sötét éjszakán 70 ezer ember maradt födél nélkül.

Hangos szóval kiáltozta némely városatya, hogy Szatymazon kell fölépíteni a várost. Vagy Mihálytelken a Fehér-parton.

Szeged maradt a réges-régi helyén. Ott, ahol szabályozatlan Tisza korában három városrész létezett. Alsó város, Fölső város, Palánk (a vár környéke).

Tavaszvizek idején, ha gimnáziumba vitte tanuló fiát Alsóvárosról a szántó-vető, csónakba ült. S úgy. Ha lakodalomkor többfelől összejött a násznép, csónakon érkeztek.

De Felsőváros (Asszonyfalva) sem lehetett kivétel.(Csónakon gyalogolt az utcákban, a piacra, kórházba, templomba. De, el nem költözött.

A Víz utáni rekonstrukciókor az Öthalom domborulatait, amit a Tisza kubikolt oda munkálkodásának évmilliói alatt, itt-ott, akár négyméteres magasságban töltötték bele a megújuló város fundamentumába.

Rombolt a folyó, de csak addig, míg tiszta tért nyitott, teremtett az új, európai arculatú és belbecsű 130 éves Szeged meglétesülésének.

S onnantól kezdve, ami a legjellemzőbb rá: épített.

Ezüstszalagjának két oldalán a mai Magyarországot számlálva, az egykori halászülések helyén 132 települést cipel.

A Tisza nem szorul védelmünkre, pedig a világ leghosszabb folyóinak 17-es listájára rá sem fért. Azon a Duna is csak a 17. helyen kucorog a maga 2900 kilométerével.

Hogy is vetekedhetne a Mississippi 6 ezer kilométeres hosszával, a Nílussal, az Amurral.

S bár lehetnek a nagy és hosszú folyók is jövőbe vivők, dolgosak, hasznosak, megénekeltek, szépséges tájképeket mutatók, hömpölygők, muzsikásak, szőkék, kékek, zöldek, szentek, tengerbe ömlő hatalmas folyamok.

De egy sem Tisza !

Nekünk ez a folyó. A folyónk. A szűkebb pátriánk.

Ennél fogva, s a többi ismérvét, erényét idemarékolva, ő a legszebb, legszívhez szólóbb, legvonzóbb. Bele van írva, tudhatja történelmünk minden mozzanatát.

A király a katasztrófa ötödik napján itt pontonozott kíséretével a volt utcák nyomvonalain, amit a koporsófödélként úszkáló háztetők szegélyeztek csupán.

Mikszáth, a Szegedi Napló szerkesztője ott állt az uralkodó mellett. Amikor a vasúti pályaudvaron napnyugtával elköszönt a szegediektől, integetett biztatón.

Az író az eseményről szóló riportjában adta kölcsön Őfelségének a következő mondatot: Szeged szebb lesz, mint volt!

S mi, megmaradva városunkban, hittel valljuk, hogy jó tudni létét, amely örök biztonságérzetet sugall, míg megállás nélkül oson, megy, ballag, kocog, siet, rohan.

Alhatunk éjszakánként, tudjuk itt jár, minket csőszöl Őkelme, a csillagos éggel a tükrében állandó, meghitt nyugalmat áraszt, terít reményteli álmainkra.

Tóth Béla

József Attila-díjas író

és-Szeged város Pro Urbe-díjas

ny. könyvtárigazgató

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet