Előző fejezet Következő fejezet

A SZEGEDI ÚJSÁGÍRÁS RÖVID TÖRTÉNETE

Az előzményektől 1944-ig

 

A mai értelemben vett újságírás viszonylag új keletű történeti fejlemény. Az emberiség történetének nagyon hosszú szakaszában sem szükség, sem lehetőség nem volt a „közeli közönség" -a kis létszámú, szűk csoport - határain túlterjedő, közvetett és rendszeres információ-továbbításra. Sőt, még a nyomtatás föltalálása, a „Gutenberg-galaxis" létrejötte sem hozta mindjárt magával az információ-továbbításnak ezt a mechanikus szövegsokszorosításon alapuló, periodikusan megismétlődő intézményes formáját. A nyomda-technika elterjedése, a hordozóanyag (papír) olcsóvá és könnyen elérhetővé válása, a társadalmi egységesülés felé vivő, piaci alapú gazdasági tevékenység együtt kellett ahhoz, hogy a lehetőség is, a szükség is meglegyen az újságcsináláshoz. Mindenekelőtt azonban: meg kellett szülessen a széles körű érdekeltség a saját, szűk közösség ügyein túlterjedő, közvetlenül már át nem tekinthető világ folyamatos figyelemmel kísérésére. Az újság embrionális formáinak létrejöttétől a modern értelemben vett újságig azonban még ezt követően is meglehetősen hosszú út vezetett, hiszen a semmiből egy nagyon összetett intézményrendszert kellett létrehozni. Olyat, amely biztosítja a műszaki-technikai és az intellektuális tevékenység magasrendű összeszerveződését, s amelynek egyes, önmagukban is elég bonyolult részterületei együtt, mint gazdasági tevékenység is fönntarthatók. Az információ (szöveg) előállítása, a szöveg - gépeket, anyagokat, munkaerőt s munkaidőt igénylő - sokszorosítása, a sokszorosított információ „címzettjeinek" megtalálása, az információknak a címzettekhez való tényleges eljuttatása, az egész folyamat pénzügyi föltételeinek tartós egyensúlyban tartása (stb.) - olyan társadalmi technikák kialakulását föltételezi, amely nem jöhetett létre egyik napról a másikra. S a centrumoktól távoli, ún. helyi sajtó létrejötte mindehhez képest is másodlagos, származékos jelenség: már a rendszer differenciálódásának, finomodásának eredménye.

 

Az előtörténet

Érthető tehát, hogy mindez Szegeden is csak lassan, sok-sok lépcsőben bontakozhatott ki. A város lakóinak közvetlen, személyes érintkezéseken és információ-cseréken - beszélgetéseken - keresztül megvalósuló tájékozódását csak a legújabb időkben váltotta föl az összetettebb, a nyomdatechnika nyújtotta lehetőségekkel is élő intézményes kommunikáció. E folyamat fázisai közül legalább hármat itt is célszerű megemlíteni. Az első, már sajtótörténeti relevanciával bíró fejlemény kétségkívül az, amikor az Európában létező ős-újságok (hírlevelek) egyikében-másikában Szegedről származó és Szegedről szóló információk („tudósítások") is megjelentek. A második az, amikor ezek a „szegedi tudósítások" már nemcsak egyes kivételes alkalmakkor, s nemcsak az ország határain túl, de már idehaza, a kialakuló magyarországi sajtóban is megjelentek. A harmadik pedig az, amikor már magában a városban is megszületnek az első, többé-kevésbé újságnak tekinthető, Szegedről s a szegedieknek szóló média-kezdemények.

1. A Szegedről származó s a város aktuális eseményeiről tudósító első híradás - Cserzy Béla kutatásai szerint - 1728 júliusában jelent meg a Hamburgischer Correspondent az évi 139. számában, „Szegedin, den 26, July" jelzéssel. (Mai értelemben vett címe e közleménynek nem volt, akkor még a szöveg lényegét és tartalmát kifejező cím helyett csupán a „híranyag származási helyét [várost] és a tudósító által megjelölt dátumot tüntették föl.) A hamburgi lap ismeretlenségben maradó szegedi „tudósítója" - levelezője -, akiben a szegedi újságírás ősét kell tisztelnünk, a nevezetes boszorkány-égetésről számolt be - négy nappal az események után, összesen 29 sorban. Ezt követően a szegedi boszorkány-égetés híre más német újságokba is bekerült -részben a hamburgi lap közleménye alapján, részben másodlagos bécsi hírforrások nyomán. Egyebek közt írt róla - előbb csak röviden - a berlini Vossische Zeitung 104. száma („Wien, den 7. Aug" jelzéssel), majd, részletezőbben ugyane lap 105. száma is. Hogy a bécsi levelezőnek volt-e közvetlen szegedi forrása, nem tudható. A hírszolgálat ekkor az alkalmi levelezők híradásán túl jórészt ellenőrizetlen, szállongó mendemondák kinyomtatásából állott. De ami a lényeg: Szeged - ha egy meglehetősen sajnálatos esemény kapcsán is - „hír" lett a német sajtóban, s e hír mögött már valamilyen szegedi hírforrás állott.

2. A következő fázis: az első magyar nyelvű, magyar lapban megjelenő „eredeti" szegedi „tudósítás" évtizedekkel későbbi. A Bécsben nyomtatott Magyar Kurir 1789. február 28-i számában az alábbi rövid híradás jelent meg:

„Szeged:" A' Tisza jege még keményen áll vala ezen hónapnak 15-dikén; de a' Marosé már ekkor minden-felé mozgásban vala, és a' maga környékében fekvő Helységekben nem kevés kárt okoza az Ár-víz. - Abban az időben, midőn Zemlinben egy tolyás 10 's 12 krajtzáron vala, mi nálunk Szegeden 2 krajtzáron lehetett venni, mely mindenek előtt rend-kívül való drágának tettzék. Már most 2 tolyást kapunk 1 krajtzáron, és minden más dolgok óltsódnak. - Tegnap 500 vágó Ökröket hajtának ide, mellyek a' Tábor számára rendeltettek. - Ma pedig 2000 Török Vándorlók (Feleségestől, gyermekestől számlálván) szállíttatának ide."

Mai tudásunk szerint ez az első közlemény „szegedi zsurnaliszta tollából". Természetesen ez még, valljuk meg, meglehetősen heterogén szöveg: az időjárás-jelentés és a piaci árbeszá-moló keveredik benne „belpolitikai" hírrel, s a szöveg egészében sem túlságosan hosszú. De jelentőségét nem pusztán történeti forrásértéke adja; mint média-teljesítmény is figyelemre méltó. Az első újságszerű, tehát „hétköznapi" jellegű értékrend és egy már speciálisan tudósítói nézőpont jelenik itt meg, s indítja el a hasonló közlemények utóbb egyre bővebben sorjázó tömegét.

A folyamat beindulását jelzi, hogy nem sokkal később, 1790. március 9-én az ugyancsak bécsi kiadású Hadi és Más Nevezetes Történetek-ben már, társasági hír formájában, a szegedi politikai publicisztika ősformája is fölbukkant. Ekkor, cím helyett még ugyancsak a Szeged helymegjelöléssel ellátva, egy levelező így tájékoztatta az olvasókat a szegedi eseményekről: ,,A' Farsangot vígan, és állapotunkhoz illendőképpen töltöttük el. - Tsak a' Magyar 's Lengyel tántzoknak vólt azokban divatja, mellyek Asszonyainknak is inkább ízek szerént vóltak, mint más tántzoknak nemei. Az ifjúság, általán fogva Magyar ruhában, 's nagy részént zöld mentében, 's veres nadrágban díszeskedett. Erre az öregebbek 's elől kelőbbek mutattak utat. A' több mulatságok között nevezetes volt, mellyet Farsang utolsó estvéjén tartottunk. Mert abban még a' nem Magyar születésűek is Magyar öltözetben jelentek meg; és xxx Tiszt Úr is engedelmet kért, a' maga ruhájában való meg jelenhetés eránt." Sajtótörténetileg is figyelemre méltó fejlemény, hogy itt a társasági tudósítás, szinte észrevétlenül, a nemzeti ellenállás eszközévé, és közvetítőjévé válik. A sajtó immár - szegedi vonatkozásban is - politikai indítékú propaganda-eszköz lett.

Ez időből (1789-90-ből) már az első, név szerint ismert szegedi tudósítót is számon tarthatjuk. Vedres István (1769-1830), a polihisztor hajlandóságú, sokoldalú mérnök, aki a város életében is élénken részt vett, leveleivel már 1789-ben fölbukkan a Hadi és Más Nevezetes Történetek hasábjain. Sőt, utóbb más lapoknak is munkatársa lett. Ahogy legutóbbi méltatója, Apró Ferenc írja róla: „Verseket írt, ünnepségeket szervezett, színészeket hozott Szegedre, maga is írt színdarabot, és Aesopust fordított. Sokat olvasott, az ország egyik legnagyobb könyvtárát mondhatta magáénak. A kisebb-nagyobb szegedi hírekről tudósította a Nemzeti Gazdát, a Magyar Kurírt, a Magyar Hírmondót és a Regélőt." (Apró, 1998.17.) Az ő gazdag és sokrétű tevékenységének egyik része tehát már a sajtótörténet körébe tartozik.

A reformkorszak kibontakozása, amely országszerte a közéleti aktivitás fölerősödésével járt, a szegedi sajtó-"levelezést" is föllendítette. Vedresnek társai és utódai támadtak, akik egyre nagyobb számban, egyre rendszeresebben tudósították Szeged dolgairól a hazai lapokat. Közülük megemlítendő Miskolczy István (1781-1838) városi aljegyző, Csanád vármegye táblabírája, akit Péter László ,,[a]z első szegedi újságíró"-ként emleget. (Péter, 1986. 157.) Elsősége ugyan, a föntiek alapján, kétséges, de az tagadhatatlan, hogy a hőskornak ő volt az egyik első, leginkább újságírónak (is) tekinthető alakja. „A város elhunyt vezetőiről írott nekrológjain kívül főként a Honművészben közölt rendszeres játékszíni tudósításai őrzik meg a nevét." Érdeme az is, hogy ,,[a] palánki (belvárosi) kaszinó könyvtáráról, tisztújításokról, közgyűlésekről, kulturális kezdeményezésekről gyakran tudósítja a Regélő és a Honművész olvasóit. [...] Némiképpen neki köszönhető Széchenyi első szegedi látogatása is 1833 szeptemberében. Az erről írott két tudósítása a Honművészben éppen legjelentősebb újságírói tette." (Péter, 1986. 159-160.) Nem volt igazán jelentős intellektus, Móra Ferenc joggal emlegeti ,,[k]edves, szeretetre méltó, naiv" lokálpatriótaként, de tagadhatatlan, hogy volt újságírós ösztöne, érzékenysége. Mélyen jellemző rá, hogy írt tudósítást az 1836 nyárvégi, 1837 tavaszi füzekről, farsangi és szüreti mulatságokról, „hangászati növendékek próbatételéről" (azaz: vizsgakoncertjéről), stb. Mellette elsősorban mint szegedi újság-" tudósítók" megemlíthetők még a Jelenkor harmincas-negyvenes évekbeli szegedi munkatársai: Havi Mihály (1810-1864), aki elsősorban színészként ismert, de sajtótörténeti szerepe is jelentős; Molnár Pál (1817-1865), akinek utóbb szerkesztőként is komoly szerep jutott; és Somogyi Antal (1811-1885).

Külön is fölemlítendő, sajtótörténeti nevezetességű fejlemény, hogy Nagy Ignácz (1810-1854), aki ugyan nem volt szegedi, de ellátogatott a városba, 1836-ban a Társalkodóban megírta az első, már riportnak tekinthető beszámolót Szegedről. Ez az úti-beszámoló, amely a kor újságírói beállítódása szerint még jórészt egy (fiktív) levél keretében mozgott, így zárult: „Szóval, barátom, mondhatom, hogy Szegeden töltött néhány óráim felejthetetlenül megmaradnak elmémben följegyezve s hálám soha ki nem apadhat érdemes tisztviselőji iránt, kik az ismeretlen utazót annyi magyar szívességgel tetézék." E hang még familiárisan kedélyes s ugyanakkor retorikus, s az egész beszámolónak van valami patriarchális jellege. A műfaji önállósulás még nem következett be, hiszen formája még a „természetes" élethelyzetet fölidézni akaró levél-imitáció.

A hőskor legjelentősebb szegedi „újságírói" teljesítménye azonban máshol keresendő, s Osztróvszky József (1818-1899) nevéhez köthető. A szegedi közéletnek ez az érdemes személyisége ugyanis 1841 és 1844 között Kossuth Lajos nevezetes Pesti Hírlapjának szegedi „levelezője" volt. Ám Osztróvszky nem pusztán csak tudósította a lapot (mint a levelezők többsége), de - összhangban a kossuthi radikális reformpolitikával - értel-mezte-kommentálta is mindazt, amiről beszámolt. Hírlapi cikkei, amelyeket Ruszoly József kötetben is közreadott (1993), egy jól képzett, jelentékeny formátumú politikai elemző cikkei. Volt érzéke hozzá, hogy a napi aktualitást, melyet megfigyelt, mindenkor egy magasrendű politikai stratégia szemszögéből világítsa meg. Jó példa erre egyebek között az az írása is, amelyben a korbácsolás ellen emelt szót (Pesti Hírlap, 1841. 86. sz.). Ebben, nagyon jellemző módon, úgy ír le egy „apró" helyi eseményt, hogy a leírásban már benne van annak erkölcsi és politikai megítélése is. (Egy, jellemző mondat a cikkből: „Szerencsétlen csillagom - melly minden keserítőt megláttat velem - e napokban történetesen a nemes városház udvarára vezetett, hol éppen a deresen leláncolt, legfeljebb 14 éves lánykára korbáccsal pattogtatták az erkölcsi javulás magvait!") Itt, vegyük észre, a politikai publicisztika legjobb - mert igazságot, közérdeket és morális elveket védő - vonulata jelenik meg szegedi szerző tollábói.

3. Az előtörténet harmadik fázisa kétségkívül már a „saját" helyi lapkezdemények megjelenése. A Pesti Hírlap 1841. évi 35. számában a szegedi tudósítás beszámol egy úgynevezett csütörtöki „olvasó-társaság" működéséről. Ebből kiderül, hogy a társaság „eredeti művek kidolgozására ajánlkozott tagjai minden kedden gyűlést tartanak. Ebben a' név nélkül beadott dolgozatok Klee Károly titoknoktól felolvastatnak, a' tagoktól megítéltetnek, 's miután másnap a' felügyelőtől is helyben hagyatvák, csütörtökön szerzőiktől nyilvánosan elszavaltatnak. A' működő-társaság heti szemlét szerkeszt, mellyben a' bírálatok összeiratnak." Ez a leírás, igaza van a beszámolót fölfedező Cserzy Bélának, alighanem az első, még kéziratos, szegedi „heti szemle" létéről árulkodik. Példány azonban, sajnos, nem maradt fönn belőle, így létén túl semmi érdemit nem tudunk róla. Annyi csak a bizonyos, hogy ez a „heti szemle" 1844-től Kis Világ címmel nyomtatásban is megjelent. A Hírnök 1844. május 31-i (43.) számában ugyanis - egyebek közt - ez olvasható a társaságról: „...hogy pedig az ipar annál inkább táplálkozzék, a művek nagyobb nyilvánosságra jussanak, ez iskolai év második felében alakított a működő társulat egy »Kis Világ« czímű könyvecskét, melly hetenkint két ívben jelenik meg egyszer". Példány ebből sem maradt fönn, de a tényben nincs ok kételkedni. Az első, már nyomtatásban megjelent szegedi periodika - mai tudásunk szerint - ez a Kis Világ című könyvformátumú hetilap volt.

 

A kezdetek

A szegedi újságírás hosszú előtörténete voltaképpen az önálló szegedi lapkiadás megteremtésére való fölkészülés, az újságíró-szakmába való beletanulás időszaka volt. Ilyesféle előzmények nélkül nem születhetett volna meg a szegedi helyi sajtó. Az itteni kiadású újságok létrehozásához azonban mindezen túl valami egyéb is kellett: az igény a gyors és folyamatos helyi hírszolgálat iránt. Az az élethelyzet, amikor a személyes, élőszavas információ-áramlás már elégtelen a helyi közélet s a társadalmi elit információigényének kielégítésére.

Ez Szegeden az 1848/49-es szabadságharc idejére alakult ki. Ekkor a fölgyorsuló s az addigi módon már nem követhető események szükségessé tették az információ-önellátás intézményes formáinak megteremtését: a „saját", helyi lapot.

Aligha véletlen tehát, hogy ekkor hirtelen több lapkísérlet is bekövetkezik. Előbb - 1848 augusztus és december közt - Alföldi Csaták címmel egy hadi eseményekről beszámoló „röpív" (mai szóhasználattal: katonaújság) jelent meg Szegeden, majd 1849 januárjától az első, már „igazi" szegedi újság, a Tiszavidéki Újság is útjára indult. Az Alföldi Csatákból nem maradt fönn példány, megjelenése is meglehetősen rendszertelen volt, jellege pedig - amennyire megítélhető - bizonytalan, átmeneti laptípusba sorolja. A Tiszavidéki Újság azonban, noha csak pár hónapig élt (1849. jan. 3-ától április végéig) már kétségkívül valódi újság volt. Molnár Pál szerkesztette, aki - mint láttuk - újságírói rutinját még országos lapok szegedi levelezőjeként szerezte meg. Dolgozott a lapba egyebek közt a már ugyancsak említett Osztróvszky József, valamint - egy ideig még Debrecenből -Táncsics Mihály; programja pedig a reformkorszakban kialakult érdekegyeztetés volt. (A lapfejben - jellemző ez a Tiszavidéki Újság törekvéseire - három, grafikusan is megjelenített figura áll: egy nemes, egy földmíves és egy iparos.) A lapot a nevezetes Grünn János nyomdája nyomta. A Tiszavidéki Újság - zsurnalisztikai szempontból - már meglehetősen modern elveket képviselt; szerkesztője, Molnár Pál egyebek közt így vallott erről: „Egy időszaki lapnak vidéki összeköttetések, s a társasélet viszonyainak érintgetései által kell magának utat nyitnia, hogy kellőkép hasson a közönségre; helyérdekekkel szövetkeznie, hogy ébreszthesse a közszellemet; szívhez, lélekhez szólni, kívánatossá, édessé tegye, vérré forralja a szabadság, függetlenség s hazafiúság szent eszméit." (1849. jan. 3.) A lap, persze, még nem győzte a napi megjelenést, hetente csak kétszer, szerdán és szombaton jelent meg. A lapfej alá tördelt impresszuma jól jellemzi sajtótörténeti pozícióját: „Előfizetési díj: Szegeden házhoz hordva, úgyszinte [=úgyszintén] vidékre postán borítékba küldve: negyed évre 1 for. 20 krj., fél évre 2 for. 20 krj., egész évre 4 for. pengő p. - Előfizetni lehet: helyben a tudakozó intézetben [...]; vidéken pedig a postahivatalok- és könyvárusoknál. - Mindennemű hirdetmények felvétetnek: háromszor hasábzott sorért 2 pengő krajczár számíttatik. - Vidéki hirdetményeket biztos alkalommal vagy bérmentesítve a beiktatási díjjal kérjük beküldeni." Utcai árusítás ekkor még természetesen nem volt. A lap szerkezetére már bizonyos tagoltság a jellemző; általában három, jól megkülönböztethető rovata volt (Szegedi szemlélő, Vidéki Hírek, Hírek a harcztérről). Az egyes szövegek élén még a keltezés a szokásos, de már olykor címek is előfordulnak. A 22. (március 21-i) szám Táncsics-vezércikkének például, nagyon jellemzően, még ez a „címe": „Debreczen márczius 8-án 1849." (Ez egyben a hírszolgáltatás gyorsaságának viszonylagosságát is jelzi: a március 8-án írott cikk csak 21-én jelent meg.)

A Tiszavidéki Újságot azonban április 21-én már fölváltotta a Tiszavidéki Emlék, amely, kényszerből, önmaga „műfaj"-megjelölése szerint, „[p]oliticai röpirat" volt. Az okot az első szám élén megjelenő, „Molnár Pál, volt szerkesztő" aláírású Nyilatkozat rögzíti: „Az eddigi »Tiszavidéki Újság« tanácsi határozat folytában állítólag a biztosíték le nem tétele miatt betiltatott. Az akadályok mielőbbi elhárításával - a lapok további megjelenéséig - tisztelt előfizetőinek, az itt helyben netalán megjelenendő más lapok vagy röp-iratok által kárpótlást nyújtani kötelességemnek ismerem." A folytonosság, persze e nyilatkozat nélkül is nyilvánvaló; az Emlék változatlanul használta az Újság emblematikus hármas figuráját. A lap sorsa azonban már meg volt pecsételve, hamarosan meg is szűnt.

1849. május 2-án ugyanis megindult a konkurencia, Tóth Mihály (1794-1854) főbíró lapja, a Szegedi Hírlap. Ennek szerkesztője két, korábban „levelezőként" már országos lapoknak is dolgozó helyi „újságíró" lett: a már emlegetett Havi Mihály és a tanítóképző tanára, Szabó Mihály (utóbb más lapoknak is szerkesztője). A lap, amely tipográfiailag kétségkívül előrelépést jelentett, hetente kétszer, szerdán és szombaton jelent meg (Buda visszafoglalásakor rendkívüli kiadása is volt), majd július 16-ától hetente hatszor adták ki - azaz napilap lett. Igaz, nem sokáig; utolsó száma július 30-án hagyta el a nyomdát.

A Szegedi Hírlapot háromhasábosan tördelték, a lapcím az első oldal élén, középre helyezve áll, két oldalán, arányosan elrendezve, a megjelenési és előfizetési adatokat adja. Ennek a később oly gyakori megoldásnak ez az első szegedi előfordulása. A lap, akárcsak korábban a Tiszavidéki Újság, Grünn János nyomdájában készült, de saját, amazétól különböző kivitelben. Itt is jelen volt az anyag rovatszerű elrendezése: Irány-vonalak (azaz vezércikk), Hadi tudósítások, Belföldi hírek, Külföldi hírek, Vegyes. Az egyes írások esetében címekről nem, legföljebb -olykor - címszerű kezdeményekről lehet beszélni: ez még a korábbi sajtótörténeti korszak hagyatéka. Érdekes viszont, hogy Hirdetések már az első számban is fölbukkannak. A Szegedi Hírlap első apróhirdetése ez volt: „Egy vagy két láncz lóhere a város közelében kerestetik, az eladni szándékozók jelentsék magukat az újság kiadó hivatalban. Bauernfeind gyógyszertára ellenében." Nem kétséges, itt már jellegzetesen modern, polgári igények kielégítése történt meg.

A Szegedi Hírlapba - mások mellett - cikkeket írtak olyan neves szerzők is, mint pl. Ludasi Mór vagy Táncsics Mihály. Ők, mint ismeretes, nem helybéliek voltak; csak a szabadságharc hadi eseményeinek alakulása következtében, ideiglenesen erősítették a szegedi újságírást.

A munkatársi gárda ilyen kiszélesedése is, a napilappá válás is természetesen nem a véletlen eredménye volt. 1849. július 12-étől Szegeden működött az ország kormánya, a város - ideiglenesen - afféle kvázi-főváros lett, s így a politikai elit ide összpontosult. Ez magyarázza, hogy július 19-tétől itt jelent meg a kormány hivatalos lapja, a Közlöny is, napi 4 oldal terjedelemben. A kormánylap néhány számát (július 30-áig) tehát Szegeden szerkesztették, nyomtatták és hozták forgalomba, így ez is része a helyi sajtótörténetnek.

 

A rendszeres lapkiadás megindulása

A szabadságharc katonai veresége, majd a nyomában föllépő úgynevezett neoabszolutizmus, amelyet a kortársak osztrák elnyomatásként éltek meg, visszavetette a szegedi újságírást is. Helyi lapról jóideig szó sem lehetett, a szegedi sajtóviszonyok egy korábbi, már meghaladott állapotba kényszerültek vissza: a hírszolgáltatás ismét az országos lapokban megjelenő sajtólevelezők híradásaira szűkült le. Így, az újságírás professzionalizálódása helyett, újabb „levelező"-pályák indultak el. Ekkor, az ötvenes évek speciális körülményei között lépett föl pl. Kempelen Győző (1829-1865), aki utóbb szerkesztőként is szerephez jutott. A Hölgyfutár, a Budapesti Hírlap és a Vasárnapi Újság szerencsére viszonylag rendszeresen közölt szegedi vonatkozású anyagot. Az 1855-i árvíz pedig Szeged felé fordította az ország figyelmét: a Magyar Sajtó, a Tanodai Lapok, a Budapesti Visszhang és a Pesti Napló például részletesen beszámolt az árvízi fejleményekről. S a kialakult helyzetről ekkor olyan jelentős író, mint Jókai Mór is beszámolt. A Pesti Napló pedig ezidőtől folyamatosan és rendszeresen hírt adott Szeged életéről.

Az 1850-es évek első helyi lapkísérlete, érdekes mód, egy mellékszíntéren valósult meg. Ez a város főrabbijának, Löw Lipótnak (1811-1875) nevéhez fűződik, aki 1858-tól - igaz, német nyelven, nemzetközi munkatársi gárdával - Ben Chananja néven zsidó felekezeti folyóiratot adott ki. Megjelenését alighanem az tette lehetővé, hogy ebben a kísérletben az osztrák hatóságok nem láttak osztrák-ellenes nemzeti ellenállást. (Vö. Haraszti György, 1990.)

A Ben Chananja léte mindazonáltal már jelezte a politikai viszonyok bizonyos oldódását, a mozgástér tágulását. S egy évtizeddel a szabadságharc bukása után, túl a nyílt megtorlások és repressziók első, legdurvább szakaszán 1859-ben megindult az első, tartósan és folyamatosan megjelenő, a város életét több mint fél évszázadon keresztül figyelemmel kísérő és megjelenítő helyi lap: a Szegedi Híradó. Az az újság, amely története első két évtizedében - eltekintve kérészéletű alkalmi riválisaitól -lényegében egymaga jelentette a szegedi újságírást.

A Szegedi Híradó Burger Zsigmond (1817-1874) kezdeményezésére jött létre. Burger 1844-től a Grünn nyomda műszaki vezetője, majd 1857-től tulajdonosa volt, s mint ilyen, már szerepet játszott a Tiszavidéki Újság, majd a Szegedi Hírlap előállításában is. Reizner János szerint „1859. február 26-án nyújtotta be a lap megindítása iránti kérelmét s Albrecht főherceg mint országkormányzó márc. 14-én 953. elnöki számú intézkedésével megengedte, hogy folyamodó kiadó a »Szegedi Híradó« című »merkantill-belletristiche«, hetenként kétszer megjelenő lapot Kempelen Győző szerkesztése alatt a sajtótörvények szigorú szemmeltartásával kiadhassa." (Reizner, 1884. 20.) A lap első száma 1859. május 1-én jelent meg, az előírásoknak mindenben megfelelve. Példányszáma - mai mércével mérve - meglehetősen szerény volt; Reizner adatai szerint az első időkben „helybeli előfizetőinek száma" 200 körül mozgott, s valamicske „vidéki közönség" is pártolta. Ez az előfizetői kör azonban hamar leapadt, olyannyira, hogy fölmerült a lap megszüntetésének lehetősége is. A válsághelyzet azonban elmúlt, s a krízisen túljutva, 1860. második felében „a helybéli előfizetők száma 313, a vidékieké 167-re emelkedett", ezzel pedig biztosított lett a lap további kiadása. (Utóbb, bár csak szórványos példányszámadataink vannak, minden jel szerint hosszú ideig tartósan ez a nagyságrend maradt. [Reizner, 1894., Kulinyi, 1895.])

A Szegedi Híradó sajtótörténeti jelentőségű első két évtizede, értelemszerűen, több szakaszra tagolódik. Szerkesztője is, munkatársi gárdája is, részben még irányultsága és jellege is változott, illetve módosult.

Az első szerkesztő, Kempelen Győző, „kinek neve az irodalomban, különösen a tanirodalmi ágban a jobbak közé tartozott" s a fővárosi irodalmi élettel is jó kapcsolatai voltak, csak rövid ideig, 1861-ig jegyezte a lapot. Segítője főmunkatársként előbb Kmetty István, majd, már viszonylag hamar Nagy Sándor (1836-1919) volt - s utóbbi neve a Híradó történetével évtizedekre összeforrt. A munkatársak között a magyar irodalmi élet számos, akkor neves alakját megtaláljuk (Szász Károlytól Tompa Mihályon át, mondjuk, Szeberényi Lajosig), de ezeknél a zömmel nem Szegeden élő, ún. külső szerzőknél sajtótörténeti-leg érdekesebbek a közgazdasági, társadalmi és egyéb „közérdekű" rovatok szegedi munkatársai. Közülük megemlítendő a lap szellemi atyja, a korábban Kossuth Pesti Hírlapjának szegedi levelezőjeként megismert, de ekkor már prominens közéleti személyiség: Osztróvszky József; a tudósként is jelentős Csaplár Benedek (1821-1906); a kötélgyáros, szintén Kossuth hívei közé számító Bakay Nándor (1833-1902); a történészkedő pap, Varga Ferenc; a prépostságig emelkedő Oltványi Pál; a Jókai Mór baráti közéhez tartozó Keméndy Nándor stb. De - Reizner szavait idézve - „munkatársa volt a lapnak úgyszólván Szeged minden művelt polgára". Ezek a munkatársak persze, nem igazi újságírók voltak, inkább „csak" közéleti emberek; nem is tartoztak a szerkesztőség kötelékébe. (Többnyire honoráriumot sem kaptak.) A közreműködésnek ez a premodern formája teszi érthetővé, hogy a Híradó közleményeinek nagy részét maga a szerkesztő, valamint a belső embereknek számító főmunkatársak írták.

A Szegedi Híradó ekkor még nem volt politikai lap, de mint „nemzeti szellemű", a neoabszolutizmust a maga korlátozott lehetőségein belül korrigálni igyekvő újság mégis, már hamar, politikai bonyodalmakba keveredett. Prottmann budapesti rendőrigazgató, aki a Híradó sajtórendészeti felügyeletét is ellátta, már 1859. december 1-én - a sajtótörvény 22. paragrafusa értelmében - „első írásos megintésben" részesítette a lapot, majd 1860. február 6-án megfogalmazta a „második írásos megintést" is. Maga Kempelen Győző pedig, politikai okokból, 1860. szeptemberétől november elejéig Josephstadtban raboskodott. (A szerkesztést ekkor, ideiglenesen, az őt helyettesítő Nagy Sándor látta el.) A Híradó igazi jelentőségét mégsem pusztán ez az osztrák-magyar viszonyból fakadó politikum adta. A lap - először a város történetében - nem csupán tükre, de szervezője és motorja is lett a város életének. Irodalmat népszerűsített, ünnepségeket szervezett, akciókat indított el, közéleti harcok alakulását befolyásolta stb. Azaz: tényező lett, a kinyomtatott szó pedig tekintélyt adott a fölvetett eszmének, állásfoglalásnak.

Kempelen 1861. március 21-én vált meg a szerkesztéstől. Egy hónapig, ideiglenes jelleggel, megint Nagy Sándor szerkesztette a lapot, majd április 20-ától a többször említett, korábban már szerkesztősködő Szabó Mihály lett a Híradó irányítója. (Ekkor egy időre Nagy Sándor helyett Szeberényi Lajos lett a főmunkatárs - azaz lényegében új szerkesztőségről beszélhetünk.) Ez a változás a munkatársi gárda átrendeződését is maga után vonta. Elmaradtak a laptól Kempelen író-barátai, s bár a helyi gárda egy ideig megszaporodott (az új munkatársak közül megemlíthető pl. Molnár Pál, Képessy József, Bója Gergely), a régiek lassan mégis elmaradtak. A Híradó ugyanis az új irányvonal következtében bizalmi válságba jutott. Az óvatoskodó Szabó Mihály „politikája" a hatalomnak nem volt elég lojális, az olvasóközönségnek - a szegedi társadalom elitjének - pedig nem volt eléggé szabadelvű. Az olvasók nyilvánosan is kifejezett „közóhaja" így 1862 decemberében távozásra kényszerítette az olvasók bizalmát elvesztő Szabó Mihályt.

Utóda, Jókai Mór személyes ajánlására, 1863 január elejétől Szabados János (1839-1891) lett, akivel azután elkezdődött a Híradó történtének harmadik - s egyben: legeredményesebb, legjelentősebb - szakasza. Ambíciója szerint Szabados költő volt, utóbb pedig, pályája csúcsán, Szeged polgármesterhelyetteseként szerzett magának megbecsülést, de a Híradó élére nem kényszerűségből, jobb híján került. Ekkor az egyik fővárosi lap segédszerkesztői székéből állt föl, volt tehát újságírói tapasztalata. S úgy látszik, Jókainak jó szeme volt, Szabados a Híradó szerkesztőjeként is bevált. Jó ösztönnel elfogadta az olvasóközönség igényét, magáénak vállalta Osztróvszky József (1862 végén nyílt levélben közzétett, s a helyi elit közhangulatát kifejező) szabadelvű programját, s eszerint szerkesztette a Híradót. Taktikai érzéke is volt, megtartotta a főmunkatársat, Szeberényi Lajost, s e poszton csak akkor váltott, amikor (1866. jan. 1.) az országos politikából visszatérő Nagy Sándor újra a lap kötelékébe lépett. Okos, diplomatikus „politizálásának" eredményeként pedig ismét megnyerte a korábbi helybéli szerzőket, sőt újakat is be tudott vonni a munkába (pl. Pillich Kálmán, Borostyám Nándor, Dáni Ferenc, a hódmezővásárhelyi Szeremley Sámuel), s a főváros ifjú íróiból is sokakat a laphoz vonzott. A „pestiek" némelyike (pl. Lauka Gusztáv, Reviczky Szevér, Szász Károly, Thaly Kálmán, Tolnay Lajos, Vértesy Arnold, Zilahy Károly) révén a Híradó a kor színvonalán mozgó irodalommal gazdagodott. Joggal jegyzi meg Reizner, hogy „Szabados szerkesztése alatt a Híradó nagyot emelkedett, s a vidéki lapok sorában tekintélyre vergődött".

A lap, persze, ekkor is még erősen irodalmias jellegű, retorikusan érvelő, elsődlegesen inkább eszmehirdető, mint hírszolgáltató újság volt. De „a közvéleménynek hű kifejezője maradt", s ez összekapcsolta olvasóival. Fölvetett eszméinek jelentős része pedig már a város mindennapi életének lényeges kérdéseit érintette. Jól mutatja ezt, hogy a lapban „[e]kkor vitattatott [...] a város ingatlanainak eladási kérdése; a sivány homokterületek erdősítésének ügye; a vízvezetéknek [...] megváltási kérdése. Majd az állandó színház, az állandó híd, a Széchenyi tér rendezése, árvaház, dologház és földmíves iskola létesítése s az alreáltanoda fokozatos fejlesztése, a belvárosi egyház kibővítése ügyében hozott [...] közleményeket. Ismét később a Matyér halásztóvá tétele ügyében, a város jövedelmeinek szaporítása s kiadásainak mi módoni apasztása, a haszonbérek biztosítása, mint helyi [...] fontos korkérdések felől közölt [...] vitacikkeket." Ezzel pedig a Híradó a város életének kiiktathatatlan része, a közügyek megbeszélésének elsőrendű fóruma lett.

A közjogi kiegyezést (1867) követően, a normalizálódott politikai viszonyok eredményeként a Híradó 1868. július 2-ától formálisan is politikai lapként jelent meg. Ez - a jogilag biztosított működési kör kiterjesztésével - az addigi fejlődés szervezeti betetőzése volt.

A kibontakozó s egyre kíméletlenebbé váló (bel)politikai küzdelmek azonban elvették Szabados kedvét a szerkesztéstől s így 1869. nyarán leköszönt posztjáról. Utóda, július 1-jétől az addigi főmunkatárs, a már többször említett Nagy Sándor lett. Vele, szerkesztői és publicisztikai tevékenysége nyomán új, többszörösen tagolt, de végső soron mégis egységes korszak kezdődött el a Híradó történetében. Ő volt ugyanis az a szerkesztő, aki a leghosszabb ideig, egészen 1881-ig dolgozott a lap kötelékében, s aki szerkesztőként előbb (1870. jan. 1.) heti háromra (vasárnap, szerda, péntek), majd (1879) hatra emelte a megjelenési gyakoriságot. Azaz: ha több lépcsőben is, de ő tette a Híradót napilappá.

Nagy Sándor szerkesztői tevékenységének első évtizede lényegében két nagy törekvés jegyében telt el. Részben folytatta a Szabados-korszak irányát és gyakorlatát (ami érthető is, hiszen abban, mint főmunkatársnak neki is komoly szerepe volt), részben megtette az első lépéseket a Híradó napilappá alakítása felé. Mindenekelőtt megerősítette a szerkesztőséget; a többkevesebb rendszerességgel dolgozó külső munkatársak mellé, a szerkesztőségbe két ún. főmunkatársat (azaz belső munkatársat) szerződtetett. E minőségében Kleinmann Lipót (1841-1876) 1869-től korai haláláig a Híradó legszorgalmasabb, már modern értelemben vett újságíró-alkalmazottja volt. Őt már a kortársak is magasan képzett, jól használható munkaerőként tartották számon. A másik főmunkatárs, Lévay Ferenc (1848-1895) pedig ugyancsak 1869-től dolgozott a lapnál, de ő pár év (1874-76) megszakítással hosszú ideig a Híradó sokoldalú, sokféle területén dolgozó alkalmazottja maradt. Viszonylag gyorsan összeállt a külső munkatársak új gárdája is. A továbbra is dolgozó régiek mellett egyre-másra tűntek föl a lapban az új szerzők. 1869-től pl. Reizner János (aki később a várostörténet-írás terén alkotott maradandót), Lázár György (aki utóbb Szeged podesztája, egyik legeredményesebb polgármestere lett) és Thomay József; 1873-tól Gelléri Mór, Schmidt Sándor és Kulinyi Zsigmond; 1874-től Kovács János, 1876-tól Vass Pál, 1877-től Palotás Fausztin, 1878-tól Bánfalvi Lajos. A sor folytatható lenne. Valamennyien a város közéletének, kultúrájának jelentős személyiségei, számon tartásra érdemes nevek. Az új viszonyok jeleként, Krikkay Gusztáv személyében, a Híradónak ekkor már állandó bűnügyi rovatvezetője is volt, aki folyamatosan látta el anyaggal a „bűnügyi tárgyalások" rovatot. (Ez önmagában is jelzi, immár a szegedi sajtóban is előrehaladt az információ „kriminalizációja".) S természetesen sokat írt maga a szerkesztő is, aki N.S. jel alatt cikkeit, Sárga Liliom és Az öreg írói néven pedig irodalmi igényű tárcáit publikálta itt.

A lap azonban, éppen a város életében játszott szerepének megőrzése végett, megjelenési gyakoriságát is növelni kényszerült. 1870-től ugyan már eleve hetente háromszor jelent meg, de - mint egyre jobban látszott - ez sem volt elég. Így 1876. augusztus 17-étől szeptember elejéig, a szegedi országos kiállítás alkalmából, kísérletként minden nap közreadták. A tapasztalatokat: az igény és a lehetőségek akkori ellentétét azonban jól jellemzi Nagy Sándornak A napilapról 1877-ben írott cikksorozata. Ebben ugyanis, egyebek közt ezt írta: „Szólunk a szegedi napilapról, mely sokak óhajtása tárgya és legjobban talán a mienké, de amely, a mi meggyőződésünk szerint, egyhamar megszületni nem fog." A naponkénti megjelenéshez több pénz, több munka s nagyobb fizetőképes olvasói kereslet kellett volna. Nagy Sándor jövendölése azonban nem vált be, a külső körülmények kikényszerítették a napilappá válást. Előbb az 1879-i nagy „vízveszedelem" késztette a kiadót a naponkénti megjelenésre, s így a Híradó március 5-étől a katasztrófa bekövetkeztéig, 12-éig fél íven minden nap megjelent. Az árvíz -ahogy azóta a szegedi hagyomány emlegeti: a Víz - ugyan megakadályozta a további megjelenést (a lap kiadása március 21-éig szünetelt), hiszen maga a nyomda és a szerkesztőség is víz alá került. De ez a nemzetközi figyelmet keltő, s Európa és az egész ország segítségét is kiváltó tragédia - paradox módon - végre mégis megteremtette a napilap-kiadás föltételeit. A Szegedi Híradó 1879. július 1-én napilappá lett.

Ebben, persze, nemcsak az anyagiak, a tragédia után Szeged felé áramló „rekonstrukciós" pénz játszott szerepet, hanem az egyre élesebb konkurencia-harc is. Ekkor ugyanis a Híradó már nem állt egyedül a sajtópiacon; az évtized folyamán versenytársai születtek.

 

A riválisok; a verseny kialakulása

Az első riválisok már pár évvel a Híradó megindulása után megjelentek az akkor még nagyon kicsi, de folyamatosan bővülő helyi sajtópiacon. 1861-ben, Iskolai Lapok címmel a Híradó kiadója, Burger Zsigmond önmagának csinált versenytársat, amikor - Szeberényi Lajos szerkesztésében - tanügyi lapot adott ki. Ez egy évig élt, s már csak jellege miatt sem veszélyeztette a Híradó pozícióit. 1865-ben azonban már a másik szegedi nyomdatulajdonos, Bába Imre is hetilappal {Szeged) jelentkezett. Ennek a lapnak a szerkesztője a névtelen Czimegh János lett, s maga a lap nem is élt sokáig; 1867 tavaszán megszűnt. De már az új időket, a fejlettebb viszonyokat jelezte, hogy ez a Szeged már harcban állott a Híradóval. Itt a két tulajdonos konkurencia-harca már nyilvánvaló. A Híradóval való rivalizálás szülte 1867. július 1-én az ellenzéki pártlapként hetente kétszer megjelenő Szegedi Néplapot is. Ennek tulajdonosa, majd szeptembertől egy ideig szerkesztője is a Híradót odahagyni kényszerült Szabó Mihály volt. Bizonyítani akart régi lapjának, de sikertelenül: a Szegedi Néplap - gyakori szerkesztőváltásai ellenére -1868 végén megszűnt. 1869 közepén, Darázs címmel, a Híradóból ismert Lévay Ferenc főmunkatársi közreműködésével, élc-lap indult. Ez, inkább kiegészítője, mint riválisa lévén a Híradónak, viszonylag jól bírta; csak a 3. évfolyamában járva szűnt meg. 1869 októberében, fölújítva az úttörő szegedi lap nevét, Tiszavidéki Újság címmel, Bakay Nándor szerkesztésében egy „nemzetgazdasági és népművelődési közlöny" is megindult. De ez is hamar befulladt. 1872-ben, újabb próbálkozásként egy hosszabb életű lapkísérlet, a Tanügyi Lapok indult útjára. Szerkesztője előbb Nagy János, majd Vass Mátyás volt, mindketten a korszak neves pedagógusai. Ez a szaklap, némi szünettel, 1877-ig bírta. Olvasóközönsége nyilván más jellegű volt, mint a Híradóé. 1873. január 5-én, a rivalizálás újabb fázisaként, a Szegedi Lapok első száma is elhagyta a nyomdát. Szerkesztője - a válság jeleként - többször változott; érdekes, hogy egy ideig ebben is szerepet kapott a már többszörösen kudarcot vallott Szabó Mihály. Ez az újabb kísérlet némileg mégis életképesebb volt, egészen 1876-ig bírta. 1874 májusában, Szegedi Közlöny címmel megindult az addigi legerősebb, s így legnagyobb kihívást jelentő rivális. Ezt a Traub B. és társa nyomda adta ki, a Híradótól ideiglenesen megvált Lévay Ferenc szerkesztette - s hetente ötször jelent meg. Azaz a megjelenési gyakoriság terén már fölülmúlta a Híradót. A piacot azonban ezzel az újítással sem sikerült uralnia: 1875 májusában ez is megszűnt. De a sajtópiac észrevehető tágulását jelzi, hogy ugyanabban az évben (1875) egy hosszabb életű, speciális tartalmú lap is elindulhatott Szegeden: az Alföldi Iparlap. Jó nevek fémjelezték (Gelléri Mór, Kulinyi Zsigmond; mindketten utóbb komoly szerepet játszottak a magyar sajtótörténetben); előbb kéthetente, majd hetente jelent meg. Utóbb egy ideig a már szintén emlegetett Bakay Nándor szerkesztette. Ez a lap azonban megint nem annyira riválisa, inkább speciális területen való kiegészítője volt a Híradónak. A választékot bővítette. Gelléri Mór következő lapkísérlete, az - újabb - Szegedi Néplap annál inkább vetélytársnak számított. A 1878. január 1-én induló újság ugyanis napilap akart lenni. Ám - az előremutató ambíció dacára - nem bírta anyagiakkal. A szükséges kauciót nem tudta letenni, s így 18. számával ez is megszűnt. Az olvasói igények megnövekedését azonban már jelezte. A szegedi napilap megteremtése, úgy látszik, ekkor már egyre aktuálisabb volt. S pusztán idő kérdésének látszott, hogy ez az új sajtótörténeti szakaszt jelző laptípus mikor realizálódhat.

Hamar kiderült, az „első" szegedi napilap megszületésére már nem is kellett sokáig várni. 1878. július 28-án - részben a korábbi kezdemények tapasztalatait és szereplőit is integrálva -megindult a Szegedi Napló, amely az elkövetkező évtizedekben a város vezető újságjának számított.

Ezzel teljesen új helyzet állott elő.

 

Vetélkedő lapok; a Szegedi Napló „fölfutása"

Az új helyzet lényege három dologban adható meg. 1. A városnak immár két, tartósan megjelenő, egymással versenyző lapja volt. 2. Ezzel a szegedi sajtópiac, megintcsak tartósan, politikailag is tagolódott; amíg a Híradó a maga konzervatív színezetű szabadelvűségével a kormány támogatójának számított, a Napló - nyíltan és tudatosan - ellenzéki lapként jelent meg. Előbb az úgynevezett „egyesült ellenzék", a habarék, majd a Függetlenségi és 48-as párt politikai képviseletét látta el. 3. A versenyben az „öreg" Híradó hamar lemaradt, a város vezető lapja néhány év alatt minden vonatkozásban a Napló lett.

De mi teremtette meg a Szegedi Napló vezető pozícióját? Mi volt az az új, az a másféle, amit az olvasóknak adni tudott?

Az induláskor nyilván a napi megjelenési gyakoriság - ez mindenképpen előrelépést jelentett a lassúbb Híradóhoz képest. Jól jelzi s jellemzi ezt, hogy a város akkori polgármestere, Pálfy Ferenc 1878 szeptemberi jelentésében „örömmel" jelentette „a t. törvényhatóságnak azt a városunk társadalmi életében jelentős eseményt, hogy július hó 28-án Eisenstädter Lukács úr Szegedi Napló címmel politikai, közgazdasági és irodalmi napilapot indított meg." (Idézi Móra, 1904. 6.) S valóban: sajtótörténeti jelentőségű esemény volt ez, jól érezte a polgármester. De ez az előny, mint láttuk, hamar elolvadt, 1879 nyarától a Híradó e téren már állta a versenyt, maga is napilapként jelent meg. A verseny megnyerését tehát valami más eredményezte. Ez a „más" két, egymást erősítő tényezőből állott össze. 1. A Napló, ellenzéki újság lévén, a politikai és társadalmi kritika képviselőjének pozíciójában léphetett föl olvasói előtt; ez pedig - az apo-logetikára (is) kényszerülő kormánylappal, a Híradóval szemben - kétségkívül lélektani előnyökkel járt. Ennél is fontosabb azonban, s az 2. lényeges tényező, hogy a Napló újítókedvű, tőkeerős újságnak bizonyult. Kiadó-tulajdonosának volt hozzá elég pénze és kitartása, munkatársainak pedig zsurnalisztikai újítókedve, hogy - ha nem is egyik napról a másikra - alkalmazkodjon a Víz utáni, gyorsuló életritmusú város új, polgáriasabb igényeihez. A „modern" újságolvasóhoz. A Napló ugyanis az irodalmias-retorikus „eszmehirdetés" helyére (kezdetben inkább csak melléje) fokozatosan a sokrétű, tárgyias információ-szolgáltatást állította.

Ez, persze, nem mindjárt derült ki. Amikor 1878 nyarán Eisenstädter (utóbb: Enyedi) Lukács (1849-1914) megindította a Naplót, lényegében csak az addigi tapasztalatokra s az addig föltűnt újságíró-gárdára számíthatott. De fiatal volt (29 éves), gazdag és ambiciózus, s külföldet járva megismerhette az újságírás akkori legmagasabb szintjét. Így, újságírói előélet nélkül is ő lett a felelős szerkesztő, maga mellé pedig munkatársakul megnyerte a fiatal generáció legjobbjait. Jobbkeze, segédszerkesztője az a Gelléri Mór (1854-1915) lett, aki - mint láttuk -fiatal kora ellenére már viszonylag komoly újságírói és szerkesztői tapasztalatokkal bírt. Fiatalember volt a szerkesztőség harmadik tagja, Kulinyi Zsigmond (1854-1905) is, de már ő is megszerezte a szükséges rutint s kitűnő adottságokkal rendelkezett. A fiatalságot, a dinamizmust képviselte mellettük Bánfalvi Lajos (1851-1912) is. Sőt az utólag legnagyobb névnek számító, a Naplóhoz csak augusztus 1-én, Budapestről érkező Mikszáth Kálmán (1849-1910) akkor még maga sem volt az a vitathatatlan tekintély, aki később, éppen szegedi önmagára találása révén lett. A szerkesztőségnek azonban ez a fiatalsága előny volt. Valamennyien tehetségesek és ambiciózusak voltak, bennük rejlett az újítás, a gyorsabb ritmusú, dinamikusabb újságírás lehetősége.

A lapot az Endrényi Lajos és társa nyomda készítette. Endrényi Lajos (1850-1920) ugyan viszonylag hamar, már 1885-ben kilépett a cégből, s a nyomda teljes egészében társának, Bába Sándornak (1849-1914) a tulajdonába ment át. De, minden jel szerint, a két nyomdatulajdonos életkora is figyelmet érdemel: ahogy az egész csapat, ők is fiatalok voltak. A rutint ambícióval, vállalkozókedvvel pótolták. (Maga a nyomda ekkor technikailag még semmi különöset nem produkált. Igaz, ahogy később maga Endrényi írta: szedőgép s nagy teljesítményű rotációs akkor még Budapesten sem igen volt.)

Az első idők Naplója mindazonáltal nemigen különbözött a Híradótól: az újságírói napi gyakorlat nagyjából még itt is, ott is azonos jellegű volt. Olvasói kedveltsége, előfizetőinek száma sem haladta meg az idősebb laptársét. Ahogy utóbb, a negyedszázados jubileumkor Kulinyi őszintén megvallotta, kezdetben a Napló is „csak 350 példányban" talált előfizetőre. „Magunk láttuk és tudtuk, hogy a Szegedi Naplót eleinte leginkább a kiadók [Endrényi és Bába] és az alapító Enyedi Lukács elhatározott áldozatkészsége tartotta fönn." Nem is kétséges tehát, hogy a lapot csak Enyedi „költséget és fáradtságot nem kímélő" ambíciója segítette túl a megmaradás szempontjából kritikus kezdeti nehézségeken.

Az első idők fő „attrakciója", a szegedi újságírás akkori színvonalából kiemelkedő nagy teljesítménye kétségkívül Mikszáth itteni működése volt. Az ő, aktualitások kapcsán, de egyéni hangon megszólaló nagy írói tehetsége hamar nyilvánvalóvá vált. Alkata, melyben az irónia és a kiegyező, belenyugvó magatartás sajátos kombinációt alkot, magas színvonalú, irodalmi igényű, olvasmányos írásokban először itt, a Naplónál fejeződött ki maradéktalanul. A szegedi Mikszáth már öntörvényű, külön világú egyéniség volt. Aligha véletlen, hogy „igazi", elismert író is itt s ekkor lett belőle. Az árvíz, majd az azt követő rekonstrukció eseményei és közszereplői, az egész mozgásba jött, fölpezsdült szegedi közélet megannyi fejleménye ideális lehetőséget nyújtottak a mikszáthi hang és modor megszületéséhez. Egy - tárcák sorában megmutatkozó - közönség-kedvenc írásmodor megképződéséhez. Mikszáth teljesítménye azonban bármennyire eseményekhez és újsághoz kötött volt is, végső soron írói (s nem újságírói) teljesítmény volt. A műfaj, amelyben sikereit aratta, nem tekinthető speciálisan újságírói formának, jóllehet ez a forma, az újságtárca még hosszú évtizedekig a magyar lapok egyik legrangosabb írásfélesége maradt. (Sőt, mint látni fogjuk, a Szegedi Napló tekintélyét, kedveltségét is nem utolsó sorban az ilyen tárca-teljesítmények, pl. Tömörkény és Móra írásai alapozták meg.) Vagyis, magyarán szólva, a Napló zsurnalisztikai korszerűsítése nem a Mikszáth nevéhez fűződik. A váltást, pontosabban szólva: a folyamatos, lépésről lépésre való változást a Víz és következményei kényszerítették ki, - s az új igényeket fölismerő, a „szürkébb", kevésbé rangos újságírói munkát is vállaló, gyakorlatias munkatársak valósították meg. Mindenekelőtt Békefi Antal (1858-1907), aki a Naplónál 1881-től dolgozott s a lap legfőbb megújítója, zsurnalisztikai nagykorú-sítója lett.

A Napló, persze, akkor már amúgyis a megújulás felé tartott. Nemcsak a munkatársak habitusa, s „a régi polgárok ósdi felfogásá"-tól különböző új, a résztvevők által utóbb önérzettel emlegetett finomult ízlés jelezte ezt. Megkezdődött a hírszolgálat korszerűsítése is. Az első kiadó, Endrényi Lajos később nem kis büszkeséggel jelentette ki: „a kiadónak könnyű dolga volt", hiszen a budapesti hírek beszerzését hamar megoldották. ,,[A] Szegedi Napló kezdte meg a táviratok közlését és az országgyűlés előző napi üléséről a vidéken ő hozott legelőször másnap reggel, tehát a főváros lapjaival egyidejűleg kimerítő tudósítást." (Endrényi, 1904. 226.) Az igazi újdonság mégis a modern riport megjelenése, majd általánossá válása volt. Ezt ugyanis addig a szegedi újságírás nem ismerte, nem gyakorolta, pedig ahogy erre az időre visszatekintve Móra megvallotta, „csak ez teszi igazán újsággá az újságot, [...] az újság főereje a hírszolgáltatás gyorsaságában és pontosságában van." (Móra, 1904. 24.) S ennek az új típusú riportnak a szegedi sajtóban való megjelenését, minden jel szerint, Békefi Antalhoz lehet kötni. Ahogy Móra, nyilván Kulinyi és Békefi személyes közlései nyomán megírta, ő - mármint Békefi - írta 1881 nyarán az első, már modern riportot a Kresztics-féle fűszerkereskedés pincéjében történt robbanásról. S az is hamar kiderült, hogy a Napló vezetői Békefiben „vérbeli újságírót nyertek, akit felhasználhattak a cikk-írástól a báli-tudósításig mindenre. Írt tárcákat, csinos romantikus történeteket könnyed tollal, verseket meleg szívvel - és csinált riportot azzal az elevenséggel és ügyességgel, melyre csak születni lehet." (Móra, 1904. 26.)

Az átalakulást jelzi, hogy röviddel ezután megváltozott, „megcsinosodott" a Napló tipográfiai képe is, kialakultak a rovatok. Ahogy A Szegedi Napló történetében (1904) olvashatjuk: „A törvényszéket külön választják a többi hírektől, a vidéki híreket Alföld címen külön rovatba szorítják s végre a fővárosi lapokból átvett érdekesebb dolgoknak is adnak egy gyűjtőcímet, kihasítván számukra a Különfélék rovatát. Az iskolai híradásokat is elválasztják a többiektől, új rovatot nyitván a Tan-ügy-nek. Így aztán az Újdonságok rovata, ahová eddig minden együvé volt zsúfolva, jócskán üres is marad. A megtágított kereteket új anyaggal kellett betölteni s az új munkatárs [ti. Békefi] a vérbeli újságíró élelmességével tudott új anyagot találni. Nem nagyolták el többé a közigazgatást, a rendőrség és törvényszék mindig bőséges anyaggal kínálkozik annak, akinek érzéke van hozzá [...]. Nem sokára éppen az újdonság-rovat lett az egyik erőssége a lapnak." (Móra, 1904. 27.)

Ez a modern szegedi újságírás nagykorúságának „pillanata". Ezzel s ekkor győzte le a Napló a Híradót, ezzel és ekkor alapozódott meg az az újság, mely a város sajtótörténetének mindmáig egyik legnagyobb teljesítményeként tartható számon.

Utóbb mindezt már csak finomítani, árnyalni kellett. Ami a Napló történetének első nagy korszakában, az 1896-ig tartó szakaszban meg is történt. A szerkesztőség összetétele, persze, az idők során sokat változott, szerkesztők és munkatársak mentek és jöttek. Az alapító, az első felelős szerkesztő, Enyedi Lukács 1884 őszén - országgyűlési képviselővé történt megválasztása miatt - kivonult a közvetlen újságcsinálásból s távolról irányító, inkább csak reprezentáló főszerkesztő lett. Helyére felelős szerkesztőnek az egyik addigi főmunkatársa, Kulinyi Zsigmond állott, s ettől kezdve a gyakorlati újságcsinálást ő vezette. Enyedi 1888 őszén a lap tulajdonjogát is átadta a kiadást akkor már egyedül végző Bába Sándornak, s így neve az impresszumból is lekerült. A lap tényleges irányítója, arculatának meghatározója e korszakban elsődlegesen Kulinyi volt. Az ő közgazdasági és politikai tájékozottsága, publicisztikai képessége ideális lapvezérré tette. Emelte a Napló színvonalát, ugyanakkor az újság erősödő tekintélye visszasugárzott rá.

A fluktuáció természetesen a munkatársak körében is folyamatos volt. Hamar, már 1879-ben megkezdődtek a mozgások - ekkor Gelléri Mór költözött föl Budapestre. A következő évben Bánfalvi Lajos vált meg a laptól, majd Mikszáth. De helyükre újak jöttek. 1881-ben került a szerkesztőségbe pl. Pósa Lajos (1850-1914), aki természetesen akkor még egyáltalán nem „Pósa bácsi" volt, hanem fiatal, harcos újságíró; Palotás Fausztin (1855-1922), aki később hivatásos katonatiszt lett - s a szegedi népies novella egyik kezdeményezője. S ekkor lett a Napló belső munkatársa a már jellemzett Békefi Antal is. De míg Békefi tartósan itt maradt, Pósa és Palotás csak 1882-ig tartozott a szerkesztőség kötelékébe; utóbb már csak külső szerzőként dolgoztak a lapnak. 1883-ban a ma már ismeretlen Tompa Kálmán, 1884-ben az utóbb méltán elhíresült Sebők Zsigmond (1861-1916) lett a szerkesztőség tagja. S ő, két részletben (1884-86, 1886-88), négy évet húzott le itt. 1886-ban Gyöngyössy László, 1888-ban pedig Lipcsey Ádám (1864-1912) lépett a Napló kötelékébe. Lipcsey távozása (1890) után nagy mozgás támadt. Ekkor egy ideig gyors egymásután váltják egymást az új munkatársak: Kabos Ede, Thewrewk István, Seres Imre, Vass Géza, Sas Ede, Gárdonyi Géza, majd Thury Zoltán. Jó írók s névtelenek, vegyesen. Közülük csak a kitűnő novellista, Thury maradt hosszabb ideig - ő is csak 1892-ig. Így további új emberekre volt szükség. 1891-ben a katonai szolgálatát kitöltő, leszerelő Tömörkény István (1866-1917) került ide, 1892-ben Palócz László (1859-1930), 1893-ban Szabó (a majdani Tápay-Szabó) László (1874-1941), 1895-ben Újlaki Antal (1867-1921). S bár közülük is huzamosabb ideig csak egyedül Tömörkény maradt meg a Napló kötelékében, a fölsoroltak utóbb valamennyien a modern magyar újságírás jelentős személyiségei lettek. Vezető munkatársak, szerkesztők, magasan jegyzett, kitűnő újságírók.

Ez a mozgás, s az így kirajzolódó lista, persze, számos tanulsággal szolgál. A legföltűnőbb kétségkívül az, hogy ezek a munkatársak jórészt írók is voltak. Méghozzá többségükben nem is akármilyen írók. Bár Pósa „csak" gyermekverseivel lett országosan ismert, „koszorús" költő, Kabos Ede, Sebők Zsigmond, Gárdonyi Géza, Thury Zoltán és Tömörkény már e megszorítás nélkül is jelentős írónak számított - Szeged határain túl is. A századvég magyar rövidprózája nélkülük ugyancsak hiányosan lenne képviselve. Írásaik, elsősorban „a vonal alatt" közölt tárcáik jelentősen hozzá is járultak a Napló tekintélyéhez, olvasói kedveltségéhez. Kevésbé föltűnő, de legalább annyira fontos összefüggés, hogy a munkatársak mozgása jelzi: ez az újságírás már bérmunkában végzett, a piaci kereslethez igazodó foglalkozás. A munkatársak, ha jobban fizető, vagy egyéb szempontból kedvezőbb ajánlat érkezett: immár tovább álltak, a munkahelyhez kötő patriarchális vonzalmak már másodlagosak. Az út innen azonban három irányban is nyílott: a Napló szerkesztőségéből át lehetett lépni a helybeli riválishoz (Palócz pl. a Híradóhoz kerül innen, Gárdonyi és Tömörkény pedig a Híradótól érkezik ide); más vidéki lapok szerkesztőivé lehetett emelkedni (Gárdonyi Aradon, Sas Ede Nagyváradon, Vass Géza szintén Aradon töltött be fontos posztot); s végül egyesekből fővárosi újságírók, sőt szerkesztők lettek, mint pl. Kabos Ede vagy Lipcsey Ádám. A kilencvenes években Szegedet s mindenekelőtt a Naplót már elsőrangú újságíró-nevelő helyként tartották számon. Az is látszik azonban ezekből a mozgásokból, hogy a lapcsinálás ekkor már bizonyos stabilitást is megkövetelt. Kellettek olyan munkatársak is, akik a helyi tradíció to-vábbvivői és megtartói voltak, akik - túl minden személyi változáson - személyükben is képviselték a folytonosságot, a lap saját arculatát. A Naplónál ilyen „oszlopokként" Kulinyit, Békefit és Tömörkényt nevezhetjük meg.

A lapcsinálás mindazonáltal e szakaszban még sok mindent megőrzött korábbi patriarchális jellegéből. Az újságírói bohémkedésnek, a kedélyességnek máig élő a legendaköre. S nemcsak a már életében írófejedelemmé, ünnepelt személyiséggé váló Mikszáthról alakult ki legendakör. A többiek, pl. az íróként jelentéktelen Lipcsey Ádám figurája ugyanúgy fölbukkan ezekben a történetekben, mint szegedi klasszikussá magasodó ivócimborájáé, Tömörkényé. Az újságírás még megtűrt bizonyos életmód-beli szabadságot, „lazaságot", ahogy az írói ambíciókat sem fojtotta meg, sőt - bizonyos határok közt - ösztönözte. Mindez azonban már nem fedte el teljesen, hogy itt s ekkor már bérmunkában dolgoztató sajtóüzemről kell beszélnünk. Ezt 1896-ban, a Szántó Kovács-pör fejleményeit kommentálva, Tömörkény meglehetős nyíltsággal ki is mondta: „Én szintén a tőke rabszolgája vagyok, én a Bába Sándor tőkéjének zsoldosa gyanánt élek a világban." S mélyen jellemző, hogy ez az íróként nem akármilyen teljesítményt produkáló nagy bohém így folytatta életmódja leírását: „szombaton szabadnapot ad nekem a szerkesztőm, hogy ezen heti zöldségeimet nyugodt mérgelődéssel megírhassam otthon, mégis, félbeszakítva a papírra vetett elmélkedéseket, beszaladok a városba az én csöndes utcámból, hogy rohamosan emelkedő hagymaárakat expresszeljek pesti lapjaimnak. Ez természetes. Én élni akarok, én pénzt akarok keresni, nékem vannak privát passzióim, amikhez pénz kell. - Ennélfogva én fölkeresem az udvarias Reitzert [a hagymakereskedőt], s tudakozódom a hagymaárak felől, s tudósítást írva, e rohamosan emelkedő árak jelentésével a magam soronkénti négy krajcár haszna mellett, úgy lehet, néhány termelőnek is javát okozom." (Idézi Péter, 1997. 92-93.)

 

A Híradó „lecsúszása"

Ám ami az egyiknek siker, a másiknak kudarc, - a sajtópiac is így működik. A Napló fölfutásával párhuzamosan egyre nyilvánvalóbb lett a Híradó háttérbe szorulása. A napilappá alakulás, a Víz utáni rekonstrukció fejleményeinek nyomon követése, megvitatása, majd a Naplóval vívott tollharcok ugyan egy ideig még elfedték ezt. A zsurnalisztikai korszerűsítésben azonban a Híradó már nem tartott lépést a Naplóval; megmaradt saját korábbi stílusánál, lassúbb ütemű, kényelmesebb szerkesztésénél. Az anyag, amit közölt, persze, sok-sok évtized távolából immár érdekes és korjellemző, helyenként kimondottan fontos várostörténeti forrás, de szerkezete, belső arányai még a korábbi patriarchálisabb szemlélet szerint alakultak. Munkatársai között, persze, a régi vágású Senex, azaz Nagy Sándor mellett időről időre tehetséges fiatalok is fölbukkantak. Így előbb (1884) csak alkalmi, külső munkatársként, majd (1886) belső munkatársként pl. Tömörkény István került a laphoz. Az ő pályára állítása, elindítása nagy érdeme a Híradónak. S az is érdem, hogy utóbb, 1888-ban egy Gárdonyi Géza is itt kezdte szegedi újságíróskodását. A bajok azonban e nagy nevek Hír-adóbeli föltűnése ellenére már látszottak. Amikor 1904-ben Tömörkény a húsz év előtti, azaz a nyolcvanas évekbeli szegedi újságírásról beszélt, alighanem a Híradónál szerzett, a lemaradás gyökereit megvilágító tapasztalatait általánosította: „egyszerűbb és kedélyesebb volt akkor az újságcsinálás. A szerkesztőségben nem ültek nyolcan-tízen, rendszerint három emberből telt ki egy szerkesztőség, de a lapot meg bírta csinálni kettő. Éjjeli szolgálat nem igen volt, aki éjjelezett, be-betekintett ugyan a nyomdába, vagy az íróasztalához éjfél-tájon is, de nem kötelezett ez senkit. Inspekciónak nyoma sem volt, egy pesti sürgöny a ritka madarak közé tartozott. Ahelyett járt a Nemzetnek, meg Pesti Naplónak az esti lapja, [...] azokért éjfélkor elment egy erre fogadott asszony, behozta, fölzörgetvén vele valamely alvó munkatársat. Az aztán kék plajbásszal belepipált nagy álmosan a friss nyomdaszagú papírosokba: ezt, meg emezt, meg még emezt »át kell venni« - ez volt az éjjeli szerkesztőség, azután nyugodtan aludt megint tovább." (Tömörkény, 1904. 109-110.) Ez a tempó, ma már tudjuk, nem állta ki a versenyt a sokkal dinamikusabb Naplóéval.

Érthető hát, hogy időről-időre fölmerült a Híradó megújításának terve. 1885 februárjában pl. Nagy Sándor állami pénzt és támogatást próbált kijárni az akkor már anyagi bajokkal is küzdő Híradónak, fölpanaszolván, hogy „maga a lap sorsa is folyton a legnagyobb bizonytalanságnak van kitéve" (Lengyel, 1993. 108.). De nem tudott eredményt elérni. Sőt, a kudarc következtében a lap tulajdonjoga is az egyik addigi résztulajdonos, Engel Adolf kezébe került - az alapító Burger-család pedig végleg kiszorult ebből az üzletágból. A bajokat jelzi, hogy Engelnek sem nagyon válhattak be számításai, őt kiadóként már 1887 augusztusától a Várnay L. cég váltotta föl. S a válság, immár üzleti térre is áttolódva, csak egyre mélyült. Így 1889 szeptemberében Nagy Sándor is fölállni kényszerült szerkesztői székéből. Utóda, október 1-i kelettel Mócs Zsigmond (1853-1892) lett, majd az ő - megintcsak kényszerű - távozása után, 1890. június 4-én Lipcsey Ádám. Lipcsey (utóbb neves fővárosi újságíró, a Szegedre „hazajáró" nagy bohémek egyike) is csak jó két évig bírta. Őt, 1892. december 27-én újabb szerkesztő, Kemechey Jenő (1862-1905) váltotta föl a Híradó élén. S tőle másfél év után, 1894. június 1-én, ideiglenesen, már maga az 1890-től fungáló „új" kiadó, Endrényi Imre (1857-1921) vette át a szerkesztést. Endrényi, persze, nem volt valódi szerkesztő, inkább csak jogi megoldásként jöhetett szóba; szerepvállalása maga is válságtünet. Nem is csoda, hogy 1894. július 17-én újabb szerkesztőváltás következett be. Egy helybéli ügyvéd, aki valószínűleg némi pénzt is vitt a laphoz, Cserő Ede (1863-1939) lett a felelős szerkesztő.

De Cserő sem igazán vált be; jól kereső ügyvédként nem is igen érte meg neki a szerkesztés nyűgeit vállalni. Az igazi megoldás így megintcsak prolongálódott. 1895. szeptember 1-én azonban Palócz László a Naplótól a Híradóhoz lépett át, s ő végre, ha a Naplóénál immár kétségkívül alacsonyabb szinten is, hosszú időre stabilizálta a lapot.

Ez a Palócz-féle Híradó azonban Szegeden már csak másodhegedűs lehetett.

 

A vidéki újságírás élvonalában

A kilencvenes évek közepe, minden jel szerint, ettől függetlenül is szakaszhatár a szegedi újságírás történetében. 1895/96-ban három, messzemenő következményekkel járó, fontos fejlemény is bekövetkezett. Előbb, mint láttuk, Palócz László kinevezésével stabilizálódott a Szegedi Híradó, amely így még hosszabb ideig jelentős tényezője maradt a vidéki újságírásnak. Aztán megélénkült, majd eredményre is jutott - s éppen a szegediek révén - a vidéki újságírók országos szakmai szervezkedése. 1896 végén megalakult a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetsége, közkeletűvé vált rövidítéssel, a VHOSz. „A vidéki hírlapírók országrészenként vagy országosan való területi tömörítésének gondolata régebb időben is fel-felmerült, de kialakulni és megvalósulni nem tudott. Az országos kötelékben való szervezkedés eszméje egész határozottsággal először a »Nagyvá-rad« 25 éves jubileumán merült fel", 1895-ben. Ám a megvalósulás, a vidéki sajtócentrumok akkori erőviszonyainak megfelelően, a szegediek irányításával és buzgalmával történt meg. „Az alakulásra vonatkozó első hivatalos írást 1896. november 11-én adta ki Kulinyi Zsigmond, a »Szegedi Napló« akkori főszerkesztője, amikor a szegedi hírlapírókon kívül Szegedre hívta bizalmas értekezletre Szávay Gyulát, a »Győri Hírlap« szerkesztőjét, Barát Ármint, a »Temesvárer Zeitung« szerkesztőjét, Lenkei Lajost, a »Pécsi Napló« szerkesztőjét, Fehér Dezsőt, a »Nagyváradi Napló« szerkesztőjét és Vass Gézát, az »Aradi Közlöny« szerkesztőjét. A meghívottak közül azonban többen akadályozva lévén a megjelenésben, az ülés elhalasztódott november 22-ről november 28-ra. Ekkor tartatott meg az első tanácskozás Szegeden, a kereskedelmi és iparkamara helyiségében." Az értekezleten Kulinyi elnökölt, az előkészítő bizottság előadója pedig Palócz László volt. A jelenlevők őket bízták meg az alapszabály-tervezet elkészítésével és az alakuló közgyűlés összehívásával. Az alakuló közgyűlésre 1896. december 27-én került sor Budapesten, a Pannónia szállóban. Ezen tizenkilenc újságíró jelent meg; az ekkor is, vagy később szegediek közül Kulinyi, Palócz, Újlaki Antal, Újvári Péter, Szmollény Nándor, Békefi Antal. Levélben tizenöten - köztük Tömörkény - képviseltették magukat. „Az alakuló gyűlés elfogadta az alapszabály-tervezetet, megválasztotta a tisztikart, igazgatóságot és felügyelő-bizottságot". Elnök Kulinyi, alelnökök Szávay Gyula és Barát Ármin, titkár Palócz, pénztáros Tömörkény lett. A népes igazgatóságba is több szegedi került be, pl. Békefi. A VHOSz meghatározó gárdáját, jól láthatóan, a szegediek alkották. Utóbb, persze, történtek változások, a betegeskedő Kulinyi helyére pl. pár év múlva Szávay Gyula lépett, de a legtöbb kulcspozíciót tartósan a szegediek foglalták el. A VHOSz központja is, itt lévén adminisztrációja, Szegedre került - itt is maradt egészen 1916-ig. A szövetség már 1897 januárjában megkezdte munkáját, októberben a belügyminiszter hivatalosan is jóváhagyta, majd - 1897 decemberében - megjelent a VHOSz saját hivatalos lapja is, amely több-kevesebb rendszerességgel tájékoztatott a szövetség belső életéről, akcióiról.

A VHOSz létrejötte, puszta léte is jelentős fejlemény volt. Ahogy utóbb az egyik titkári visszatekintés megállapította: „Maga az a körülmény, hogy testületi kötelékben vagyunk s e testületben a hírlapírói tekintély megóvásáért együttes erővel törekszünk, a kar erkölcsi érdekeinek jelentékeny súlyt ad a magyar közéletben, olyan súlyt, amilyenre a vidéki sajtó munkásai a szövetség megalakulása előtt nem támaszkodhattak." A szövetség a „vidéki sajtó kivételes és jogosult kívánságainak szószólója" lett. Fönnállása (1896-1920) során fölmerült itt majdminden érdemi kérdés. A vasúti szabadjegyek ügye, a parlamenti belépők kérdése, az állásközvetítések, a fürdőkedvezmények, a külföldi tanulmányi ösztöndíjak, az úgynevezett kőnyomatos hírszolgáltatás, az újságíró-kamara létrehozásának terve éppúgy, mint a hírlapírók magánjogi viszonyainak rendezése, a sajtótörvény módosítása, stb. S a VHOSz viszonylag hamar magába integrálta a teljes vidéki újságíró-gárdát - egy időben pl. még Ady Endre is tagja volt.

A szegedi újságírás súlyának tükröződése, informális tekintélyének elismerése, hogy ebben az úttörő újságíró-szervezkedésben mindvégig vezető szerepet vittek.

A harmadik, jelentős következményekkel járó fejlemény a Szegedi Napló tulajdonlásában bekövetkezett kényszerű, de egészében pozitív eredményű váltás volt. Magát a váltást érdemes Péter László összefoglalásában idézni: „1896 novemberében a városi nyomtatványok megrendelése körüli versengés során Várnai Lipót (1850-1905) röpiratbeli leleplezésére elrendelt vizsgálat megállapította, hogy Huszka Lajos városi alszámvevő visszaélést követett el, s ebbe Bába Sándor [a Napló akkori kiadótulajdonosa] is belekeveredett. Kulinyi Zsigmond elhatárolta magát a kiadótulajdonostól: megtagadta a szerkesztést, míg Bába a kiadó. Erre Bába november 21-én 196.000 koronáért eladta nyomdáját, könyv- és papírkereskedését, továbbá a Szegedi Napló tulajdonjogát a szegedi születésű, de 1886 óta Pécsett működő, 1892-től a Pécsi Naplót kiadó Engel Lajosnak (1860-1912), aki 1894-től a fővárosi napilap, a Magyarország kiadói igazgatója volt". (Péter, 1999. 218-219.)

Ez a tulajdonváltás, a Napló szerencséjére, nem maradt puszta jogi aktus. Engel lapkiadásban járatos, tőkeerős és dinamikus üzletember volt: az első „igazi" szegedi sajtótőkés - e típus valamennyi jellemzőjével. Komoly pénzeket fektetett a Naplóba, s profi módon működő modern üzemmé tette a tulajdonába került sajtókomplexumot.

A Naplót - nyomdástól, kiadóhivatalostól - már 1897 októberében átköltöztette a Dugonics térre, abba az épületbe, amely éppen e döntés következtében hamarosan Napló-házként híresült el. Ezt az épületet, persze, saját céljainak megfelelően át kellett alakíttatnia. A vételár és az átalakítás együtt újabb 240.000 koronájába került. De így már volt elég hely, hogy egy korszerű, nagy nyomdát összes járulékával elhelyezzen, helyt adjon a megnövekedett létszámú szerkesztőségnek és az üzleti szempontból nélkülözhetetlen kiadóhivatalnak. Amennyire az Engel-cég Napló-beli önreklámjaiból, levélpapírként használt firmáiból, az 1904-i „jubiláris emlékmű" végére, mellékletként elhelyezett cégismertetésből kiderül, a cég a maga nemében az egyik legnagyobb volt a vidéken. Önmagát, nem kis önérzettel, „Magyarország vidékének legnagyobb és leggazdagabban be rendezett könyvnyomda és lithografiai műintézete"-ként jelenítette meg. S a cég valójában ennél is több volt. Nemcsak a Napló miatt, amely a cég része volt, de elsősorban a „teljes nyomdai vertikum" birtoklása révén. A céghez tartozott ugyanis egy nagy „községi és közigazgatási nyomtatvány raktár", a „papír és irodai czikkek nagy raktára, könyvkiadóhivatal, könyvkereskedés, díszkönyvkötészet". S az újság- és könyvkiadás mellett, mint a cég egyik firmája hírleli, számos egyéb szolgáltatást is nyújtott a közönségnek: „Üzleti körlevelek, levélpapírok, számlák, címkártyák, hivatalos nyomtatványok, képes árjegyzékek, reklámlapok, plakátok, levélborítékok, pecsét márkák, részvények, váltók és csekklapok, szelvénynyugtakönyvek, díszes emlékalbumok, emléklapok kalligrafikus kivitelben, ügyvédi blanketták, névjegyek, esketési és eljegyzési jelentések, meghívók, táncrendek, üzleti könyvek tartós jó kötésben" s más efféle mind ott volt kínálatában. A cég alkalmazottainak száma a századfordulón már közel száz fő volt. Alkalmazottai körében Engel kemény fegyelmet tartott, jóllehet voltak patriarchális gesztusai is. (Járta pl. a közös cégtablók készítése, a jubiláló alkalmazottak részére fényképes, aláírásos díszalbum ajándékozása stb.)

A Napló kiadása Engel Lajos számára természetesen már nem valamiféle kulturális altruizmus gyakorlása volt, hanem üzleti számítás. A nagy nyomdára alapozott széles üzleti vertikum egyik eleme, ahogy - mondjuk - a névjegy-nyomtatás, vagy a könyvkereskedelem is. A működtetett ágazat egészének kellett hasznot hoznia. Ám ez a - mai terminussal élve: keresztfinanszírozó - üzleti racionalitás a Napló kiadásához, nívójának emeléséhez is jó föltételeket biztosított. Ez Engel Lajos szerepe Szeged sajtótörténetében. De nem kétséges, hogy a Napló eredményeihez erre is szükség volt. Engel érdeme, hogy a Napló egyebek közt e téren is messze fölülmúlta a Híradót.

 

A szegedi sajtó sok pólusúvá válása

Az 1896-tól az első világháborúig tartó periódus vezető lapja így érthetően továbbra is a Szegedi Napló maradt. Engel is, de a viszonylagos autonómiát élvező „redakció" is mindig meg tudta tenni az élenmaradáshoz szükséges lépéseket.

Ennek a korszaknak az új fejleménye azonban már nem ez, hanem a Napló és a Híradó párharcát fölváltó sok pólusúvá válás. Szegednek 1890-ben, egy rövid időre volt már egyszerre négy napilapja: a Napló és a Híradó mellett március 22-e és június 6-a között a Szeged, június 4-e és 13-a között pedig a Szegedi Hírlap is megjelent. Ekkor azonban a város még, úgy látszik, sem tőkével, sem vásárlóval nem győzte ezt; a piac még nem bírt eltartani ennyi napilapot. Csak az 1890-es évek második fele és a 20. század első évtizede hozta meg az egymással vetélkedő s ugyanakkor már bizonyos - politikai, stílus- és karakterbeli - munkamegosztást mutató sok pólusú sajtóéletet. Ennek a minőségi ugrást jelentő gyarapodásnak az első fecskéje - nem számítva a különböző szakmai és társulati lapokat - az 1898-ban meginduló Közvélemény volt. (Már a választott név is beszédes.) Ez az újság kezdetben hetilapként jelent meg, majd a Független Újsággal (1899-1900) való fúziója (1900) után naponta megjelenő estilapként folytatta. De nem sokáig: 1902 márciusában hétfői lapra redukálódott, azaz ismét hetilap lett. A Közvélemény ereje jórészt ifj. Móricz Pál (1870-1936) harcos publicisztikája volt. Igazán újat azonban nem ez a lap, hanem a Szegedi Friss Újság hozott, amely 1900. május 15-én indult s közel fél évszázadig, egészen 1944-ig volt jelen a helyi sajtópiacon. Kiadója a korábban a Napló indulása körül bábáskodó Endrényi Lajos lett, de meghatározó egyéniségének, profilja kialakítójának és folyamatos fönntartójának nem ő, hanem Újlaki Antal tekinthető. Újlaki Szegeden megteremtette az igénytelen, ám népszerű krajcáros lap típusát. A szegedi újságírásnak ez a jellegzetes figurája nyomdászból lett újságíró, „újdondászként" többfelé - így pl. Debrecenben is - dolgozott. Igazi, mély műveltséget soha nem szerzett, íráskészsége sem volt különleges. De gyakorlatban megszerzett szakmai rutinja, szorgalma szinte predesztinálta arra, hogy az alacsony műveltségi szinten mozgó, populáris igények fölismerője és kielégítője legyen. A Szegedi Friss Újság politikai irányultsága így sohasem volt számára lényeges kérdés. A lap - mintája, a budapesti Friss Újság példáját követve - rövid, szenzációként tálalt igénytelen híranyagával hatott. Bevallott célja a tömegtájékoztatás volt, már legelső számának vezércikke is kimondta: célja az, hogy „a közönség legszélesebb rétegét, még a legszegényebbjét is, a legkönnyebb módon értesítse az ország és különösen Szeged eseményeiről". Ezt a célt el is érte; később (1910) egy polgármesteri jelentés arról beszél, hogy a Szegedi Friss Újság „részint helyben, részint vidéken leginkább az alsó rétegekben nagy elterjedtségű". Példányszáma - Sz. Szigethy Vilmos (1927) szerint - már kezdetben is 20.000 körül járt (ez akkor Szegeden óriási példányszám), s - Baranyai Zsolt adatai szerint - 1914 szeptemberében is tartotta ezt a szintet. A lap jelentősége kétségkívül abban áll, hogy általa a szegedi tanyavilág lakói is újságolvasók lettek, azaz: teljesen átalakult s kitágult a helyi újságfogyasztás szerkezete. Olyan rétegek is a nyomtatott betű fogyasztóivá váltak, amelyek addig soha.

További színképeltolódást jelentett, hogy 1902 márciusában megindult a Szeged és Vidéke is. Ezt a lapot, melyet már a kortársak (pl. Sz. Szigethy Vilmos) is az első helyi bulvárlapként tartottak számon, Huszár János ügyvéd alapította és - kezdetben -Szakács Andor szerkesztette. De a Szeged és Vidéke tartós irányultságát, politikai és kulturális karakterét nem ők, hanem a lapot tőlük már 1902 novemberében átvevő Balassa Armin (1861-1924) alakította ki. Balassa különös, felemás figurája volt a szegedi újságírásnak. Egész múltja, beáľlítódottsága a 19. század gyermekévé tette. Jogászos műveltsége, népies vonzalmai egy korábbi korszakba utalják. De mélyről fakadó liberalizmusa, irodalom- és kultúratisztelete, kvalitásérzéke alkalmassá tették arra, hogy tulajdonosként és lapvezérként egy, a Híradó, de még a Napló irányultságánál is nyitottabb, a közmentalitás és az irodalom újabb fejleményeire is érzékeny napilapot irányítson. Ady, nagyváradi újságíróként 1903-ban úgy jellemezte a Vidékét, mint „amely igen istentelen lap, mert élénk, intelligens, továbblátó Szatymaznál" (Nagyváradi Napló, 1903. márc. 28.). S tagadhatatlan, hogy azok a törekvések, amelyek Budapesten irodalomban a Nyugat, politikában a Huszadik Század irányába mutattak, Szegeden először és legtartósabban a Szeged és Vidékéban jelentkeztek. Ezt honorálta a piac is; példányszáma már az első időkben is a Híradó, sőt a Napló fölé emelte. (1902-ben 2.000, 1914-ben 5.400 példányról szólnak a források.) Zsurnalisztikai szempontból azonban a Szeged és Vidéke némileg egyenetlen volt, legjobb periódusaiban is kimutathatók szerkesztéstechnikai gyarlóságok és hiányok, ítéleti bizonytalanságok, üresjáratok. Ilyen szempontból a Napló mindig is egyenletesebb, a nívót jobban tartó, professzionálisabban szerkesztett lap volt.

A választékot gazdagította az 1909 májusában, Endrényi Imre (1858-1921) kiadásában, az „agrárszocialismus ellensúlyozására" indított „agilis néplap", a Friss Hírek is. Ez a lap is viszonylag hosszú életű lett (1926-ig jelent meg), de - márcsak politikai irányultsága következtében is - a maga kategóriájában sem ért föl a Szegedi Friss Újsággal. Politikai és kulturális nívója pedig meg sem közelítette a nagy tekintélyű „régi" lapokét. Sajtótörténeti súlya viszonylag kicsi. De léte - közvetve - érdekes politikatörténeti jelzés: elárulja a szegedi politikai és közéleti viszonyok egyre tagoltabbá, sőt tarkábbá válásának előrehaladását.

Ilyen jelzés az egészen más politikai irányultságú és színvonalú, minden tekintetben jóval jelentékenyebb újabb napilap, a Délmagyarország 1910. május 22-i megindulása is. E lap megteremtésével az eddigi leghosszabb életű szegedi napilap indult el meglehetősen változatos, kanyarokban sem szűkölködő útjára. De jelentősége nem pusztán szívósságában, talponmaradásában rejlik. Már indulásakor is új igények képviseletében lépett föl. Ahogy neve is mutatja, az egész régió, a Dél-Magyarország lapjaként kívánt megszólalni, s e célhoz alapítói olyan anyagi és műszaki potenciált mozgósítottak, amilyenre Szegeden addig nem volt példa. Jól fölszerelt, korszerű nyomda (nagy teljesítményű rotációs géppel, legmodernebb technikával), elsőrendű szervezettségű adminisztráció, nagyszámú -alkalmi - külső munkatárs (köztük sok illusztris név), s minden egyéb, ami egy modern újsághoz akkor kellett, megvolt itt. A Délmagyarország, nem is titkoltan, a szegedi sajtópiac első helyéért, a vezető pozíció megszerzéséért indult harcba. Nem véletlenül, hiszen nyomdájának irányítója (Ligeti Jenő) is, magának a lapnak alapító-szerkesztője (Róna Lajos) is már a modern sajtóviszonyok jellegzetes, új emberei voltak. Szakmai fölkészültség és üzleti érzék egyaránt megvolt bennük. Az alapítók azonban, hamar kiderült, elszámították magukat, túlértékelték az erre a célra gründolt részvénytársaság tőkeerejét s az új lap piaci lehetőségeit. Így a Délmagyarország előbb (1910) súlyos pénzügyi válságba került, és szerkesztőt váltott, majd -rövid időre - megjelenését is szüneteltetni kényszerült (1912. aug. 11.). S az újrainduló, már Róna sógora, Pásztor József (1885-1962) irányította lap, megcsappant lehetőségeivel, jóideig csak egyike lett a szegedi sajtópiac nyújtotta kínálatnak. A nagy áttörés elsőre nem sikerült. De létével így is az az újságírói stílus erősödött meg Szegeden, amelynek első itteni képviselője a Szeged és Vidéke volt, s amely - a Napló képviselte mentali-, tástörténeti pozícióhoz mérten - már egy újabb hanghordozás, egy, a kor újabb fejleményeit kifejező társadalmi habitus megszólaltatójának tekinthető.

Ezt az 1910 körülre kialakuló összképet a lapok - változó -pártpolitikai szimpátiái csak színezik. Valamennyi ekkori szegedi újság ugyanis a rendszer uralkodó liberalizmusának valamelyik változatát képviselte, az aktuális állásfoglalások mögött olykor meglehetősen esetleges motivációval. Bizonyos - erősen viszonylagos - besorolás, persze, elvégezhető. A centrumban, politikai és ideológiatörténeti értelemben, az önmagát ellenzékiként meghatározó Napló helyezkedett el. A liberalizmus erősen konzervatív, nyíltan kormánytámogató változatát pedig a Híradó képviselte. A populárisabb lapok (Szegedi Friss Újság, Friss Hírek) a Híradó pozíciójának fölhígított, eljelentéktelenített, a liberalizmust konzervativizmusba átváltó változatát testesítették meg. A Szeged és Vidéke és a Délmagyarország, jóllehet egyes időszakokban maguk is kormányszubvencióra szorultak, s így függtek a kormányzati intencióktól, bizonyos határok között radikálisabb hangok megszólaltatói voltak. Ez a hang azonban nem annyira pártpolitikai vonatkozásokban mutatható ki, mint inkább a közmentalitás (párt)politikától távolabbi övezeteiben: például kultúrában, irodalomban. (Nem véletlen, hogy Juhász Gyula és íróbarátai: Babits, Kosztolányi, Csáth Géza pl. nem a Naplóban, hanem a Szeged és Vidékében kaptak fórumot.) A helyi lapok nagypolitikai jelentőségét egyébként is hiba lenne túlértékelni. Az országos politikát nem ezek az újságok csinálták (ellentétben pl. a budapesti Az Esttel), legföljebb színezték és saját olvasóikhoz közvetítették. A város társadalmának szociális és kulturális identitását azonban annál inkább befolyásolták, sőt megkonstruálták. E téren kivált a Napló szerepe fölbecsülhetetlen, amely a legkidolgozottabb formában jelenítette meg a helyi szellemet. A történeti kutatás számára elsősorban e szerepük miatt érdekesek igazán a kor szegedi lapjai.

A kialakuló, egyidejűleg immár négy-öt különféle törekvést is fölmutató új helyzet talán leglényegesebb vonása, hogy a különböző szerkesztőségekben s a hozzájuk tartozó infrastruktúrában immár egy önálló arculatú, népes külön szakma ténykedett. Kiadóhivatalokban, nyomdákban, szerkesztőségekben -látványosabb vagy kevésbé látványos funkciókban, anyagiakban is, presztízsben is tagolt képet mutatva - egy egész sereg ember dolgozott. A Naplót kiadó Engel cég alkalmazottainak létszáma pl. 70-100 fő körül mozgott, üzleti konjunktúrák s egyéb megfontolások szerint váltakozva. Az újságcsinálásból élők közt, persze, az újságírók a kisebb létszámú csoportot alkották, de 1896 és 1914 között így is igen sokan megfordultak egyik vagy másik redakcióban (némelyek két, vagy több szerkesztőségben is). Ebben a vázlatban már teljességigényű fölsorolásuk sem elképzelhető. Legföljebb néhány fontos és ugyanakkor jellegzetes egyéniség említhető meg.

Mindenekelőtt arról kell szólni, hogy a vezető lap, a Napló szerkesztőségében e periódusban szinte teljes nemzedékváltás zajlott le. Kulinyi Zsigmondot 1899-ben Békefi Antal váltotta föl a felelős szerkesztő posztján, s ettől kezdve Kulinyi csak reprezentáló főszerkesztő maradt. Mindketten azonban már fiatalon (1905, 1907) meghaltak, s így a szerkesztői székbe új emberek kerültek. Előbb (1905) ideiglenes jelleggel, majd (1907) „végleges" megoldásként az Aradról visszatérő Vass Géza (1866-1910), az ő korai halála (1910) után, rövid időre, a fővárosból leköltöző Sáfár László (1854-1913), majd az ő távozása (1911) után, a Délmagyarországtól átvett Fehér Árpád. Utóbbi -Kulinyiékhoz képest - már egy egészen új generáció képviselője volt. Sőt, 1913 októberétől, főszerkesztői címmel, de teljes felelős szerkesztői hatáskörrel az a Móra Ferenc lett a lap irányítója, aki 1902-ben maga is egy fiatalítási hullám részeként érkezett a Naplóhoz. Az „egyszerű", beosztott újságírók között pedig még nagyobb volt a mozgás. A kilencvenes évek végén, majd a század elején olyanok kerültek a Naplóhoz, mint pl. Rostkowicz Arthur (ő azután egy ideig a Közvélemény szerkesztőségét is irányította), ifj. Móricz Pál (ő szintén a Közvéleménynél is dolgozott, Szegedről elkerülve pedig magasan jegyzett újságíró lett), Molnár Jenő (aki utóbb egy ideig a Szeged és Vidéke munkatársa volt, majd a fővárosba kerülve a Borsszem Jankó szerkesztőjeként szerzett országos ismertséget), Szakács Andor (aki ugyancsak több szegedi szerkesztőségben is dolgozott, s útja ugyancsak a fővárosba vezetett, 1919-ben, rövid ideig pedig még sajtófőnök is volt), Gallovich Jenő (aki a DMKE szervezőjeként közéleti szerepet is vállalt), Sz. Szigethy Vilmos (aki évtizedekre a szegedi újságírás egyik meghatározó egyénisége lett), a már említett Móra (aki újságíróként is a 20. századi Szeged 2-3 legjelentősebb egyénisége közé tartozik), Domokos László (aki megintcsak több lap szerkesztőségében is dolgozott), Bolgár Lajos (aki a Szeged és Vidékénél lett nélkülözhetetlen munkatárs), Farkas Antal (aki utóbb Budapesten, a Népszava szerkesztőségében is dolgozott), Palatínus József (aki utóbb számos vidéki szerkesztőségben megfordult, s a szabadkőművesség „leleplezőjeként" szerzett kétes hírnevet) stb. De a szegedi szerkesztőségek valamelyikében - többnyire egy ideig a Naplónál is - további kitűnő újságírók sora dolgozott. Így pl. Csuka Ferenc, Újvári Péter, Czobor Péter, Balla Jenő, Paál Jób (aki a neves személlyel készített ún. színes exkluzív nagyriport megteremtője volt, utóbb világlapoknak is szerzője), Reéz Pál, Frank József (akinek neve kitörölhetetlen a szegedi újságírás történetéből; szerkesztőként utóbb ő tette naggyá a Délmagyarországot), Balassa József, a Szeged és Vidékénél induló Juhász Gyula (aki újságíróként is a legelső vonalban említhető), Tölgyes Gyula, Nagy Béla, Hollósi Ödön, Kisteleki Ede, Szalay János, Gracza János, Berkes Ferenc stb. A lista megközelítőleg sem teljes, s akkor még nem is szóltunk a szerkesztőségekbe nem tartozó, általában több-kevesebb rendszerességgel megnyilatkozó „külső" munkatársak nagy tömegéről. Vagy azokról, akiknek (mint pl. Tömörkénynek, Palócz Lászlónak) pályája még az előző szakaszban indult, de e korszakban is végig jelen voltak - méghozzá nem is akármilyen szerepkörben.

Nem kétséges, az 1890-es évek közepétől Szegeden az újságíró-szakma már külön rendként, szakmai kollektivitásként létezett, amelynek saját külön érdekei, életvitele és problémái voltak.

 

A világháború mint a véleményformáló újságírás „áthangszerelője"

Móra Ferenc 1913. október 1-én lett a Szegedi Napló főszerkesztője. Ez a kinevezés meglehetősen komoly változások elindítójának bizonyult. Móra ugyanis, akiben minden adottság megvolt hozzá, hogy nagy szerkesztő legyen, a legjobb életkorban vette át a lapot. Harmincnégy éves, erős, dinamikus egyéniség volt, aki már mindent tudott, ami e poszt betöltéséhez kellett, a sikert pedig személyesen is ambicionálta. Minden arra predesztinálta tehát, hogy megújítsa a Naplót, amely Kulinyi és Békefi betegségét követően némileg „leült". Az új szerkesztő bele is vágott a Napló fölfrissítésébe. Ahogy bátyjához, Móra Istvánhoz írott egyik levelében megvallotta, ehhez nemcsak elképzelésekkel bírt, de győzte „ideggel is, irgalmatlansággal is, erővel is". S mindent át akart szervezni. „Az a szándékom - írta egy másik, ugyancsak bátyjának címzett levelében -, hogy lassankint az egész szerkesztőséget kicseréljem". Terve lényegében sikerült is neki, 1916-ban Tömörkény joggal jegyezte föl róla, hogy a lapot ismét „színvonalba" hozta. De a döntő, a szegedi újságírás sorsát meghatározó mégsem ez a tehetséggel párosuló nagyra törő ambíció lett, hanem a világháború kitörése, amely valamennyi szegedi lapot, így a Naplót is teljesen új pályára helyezte.

Szinte azonnal megváltozott a lapcsinálás menete s következményeként a helyi nyilvánosság is. Azok a háborús intézkedések, amelyeket - leegyszerűsítve - cenzúra néven szokás összefoglalni, a szerkesztőségeken kívülre helyezték a döntést: mit lehet s mit kell megírni. (A korrektúra-levonatok, majd a kéziratok előzetes bemutatása az ügyészségen, központilag megállapított, leosztott híranyag kötelező közlése, a „hadiérdekek" tudomásulvétele stb. eleve behatárolta a legjobb szerkesztő mozgásterét is.) Ám mindeme adminisztratív, jog- és lehetőségkorlátozó fejleménynél, ma már látszik, a világháború éveiben egy lényegesebb, messzebb mutató változás is bekövetkezett. Ekkor ugyanis radikálisan átalakult a közmentalitás, az a szociálpszichológiai erőtér, amelyben az emberek éltek, s a közhangulat mélyből fakadó mozgása magát a közhangulat legfőbb kifejezőit és alakítóit, az újságokat is meghatározta. Általában az első idők meglehetősen általános háborús lelkesedését szokás ilyen összefüggésben fölemlegetni, s tagadhatatlan: a háborús pszichózis a szegedi lapokra is hatott. Ennél az - időleges, gyorsan elmúló - fejleménynél azonban fontosabb, hogy ezt követően mind inkább a társadalom konfliktus-érzete, feszültségtudata vált uralkodóvá. Ahogy szaporodtak a hősi halottak s bomlottak a megszokott polgári életkeretek, ahogy mind több lett a napi gond és baj, úgy nőtt a szegediekben - magukban az újságírókban is - a feszültség. Ennek nyilvános kifejezése, persze, az előzetes cenzúra viszonyai között csak részlegesen, s inkább csak áttételesen, olykor egyenesen rejtjelezett formában történhetett meg. De a nyilvánosság fölszíne alatt átalakult a társadalmi habitus, az embereket társadalommá szervező érzelmi-gondolati beállítódás. S ez egyre jobban átformálta a „közvéleményformáló" újságírást is.

A változás többirányú volt, s eredményei is különbözőek lettek. A Szegedi Híradó a maga hagyományosan kormánypárti, apologetikus gyakorlatával nem tudott megbirkózni a közhangulat átrendeződéséből fakadó újságcsinálási problémákkal. Előbb (1916) a lapot huszonegy évig(!) szerkesztő Palócz László bukott meg, s volt kénytelen távozni a Híradó éléről, majd a kényszerű kiadói kísérletezések eredménytelensége után, 1917-ben maga a nagy múltú lap is megszűnt. (Utóbb néhány évre föltámadt, de ez igazában már egy másik - jelentéktelen - újság volt.) S nem tudott eredményesen alkalmazkodni a Szeged és Vidéke sem. A lap „vezére", kiadó-tulajdonosa, Balassa Armin - öregedvén - megfáradt; az ő nemes liberalizmusa pedig a háborús viszonyok közt korszerűtlenné vált. A bajt tetézte, hogy - nyilván a finanszírozási gondokat enyhítendő - a lap egyre inkább feladta hajdani ellenzékiségét, radikalizmusát, s szubvencionált lap lett. Ez a körülmény azután erősebbnek bizonyult, mint a belső meggyőződés, vagy egyes újságírók - pl. Frank József - magánvélekedése, beállítódása. Aligha véletlen, hogy a szerkesztőségen belül megnövekedtek a személyes ellentétek is: 1918 elejétől a tulajdonos Balassa és a szerkesztő Frank József már nem is igen állottak egymással szóba. Majd, még 1918-ban a szerkesztőség tagjai - köztük az újra itt dolgozó Juhász Gyula is - sztrájkra kényszerültek. Ez azután, mint Péter László kutatásaiból kiderül, megpecsételte a Szeged és Vidéke további sorsát. A régi munkatársak elhagyták a lapot, az újjászervezett szerkesztőség pedig - nem függetlenül a külső körülményektől - egyre inkább csak vegetált.

Nem volt könnyű dolga a Szegedi Naplónak sem. De Móra tehetsége, probléma-feldolgozó képessége, munkabírása lényegében sikerrel vizsgázott. Bármilyen sok gond és baj, például örökös munkaerő-hiány is nehezítette dolgát, alkalmazkodni tudott az új viszonyokhoz. Részben, s ez egyáltalán nem kis dolog, át tudta állítani saját gondolkodását. Elmélyült társadalomlátása realizmusa, megnőtt kritikai érzéke és hajlandósága, radikalizálódtak politikai nézetei, - miközben tekintettel kellett lennie a cenzúrára. Ez az átalakulási folyamat vitte el 1918-19-es közszerepléséig, a forradalmakban való szerepvállalásáig. Másrészt az újságírói praktikumban is előrelépett. Mint könnyen és jól író újságíró, maga is rengeteget írt, s mint a közhangulat mozgására élénken reagáló intellektus, ezeket a hangulatmozgásokat ki is tudta fejezni, meg is tudta fogalmazni. Nem véletlen, hogy igazában ezekben a háborús években lett a magyar újságírás egyik nagy egyénisége, igazi „véleményformáló" média-személyiség. De emellett ahhoz is volt érzéke és képessége, hogy fölismerje és megnyerje a vele rokon beállítódású lehetséges munkatársak javát. Az ő érdeme, hogy visszavette a Naplóhoz a sokoldalú és jól használható Sz. Szigethy Vilmost (1916), s hogy amíg lehetett támaszkodott Tömörkény újságírói közreműködésére is. A „külsők" közül pedig olyanokat nyert meg, mint pl. Dettre János, Soós Aladár, Tonelli Sándor. Valamennyien jól fölkészült, írni is tudó kitűnő politikus elmék. Alighanem nagyrészt a szerkesztő Móra érdeme, hogy a világháborús évek legjobb, legjelentősebb szegedi lapja a megújult Napló lett, amely - folytatva hagyományait, de fölismerve az új időket -valóban rangos zsurnalisztikai teljesítményt produkált.

Mórához hasonló kvalitású irányító híján a Délmagyarország nem állhatta ki az összehasonlítást a Naplóval. De az újságírót és a médiatőkést egy személyben egyesítő Pásztor József így is megtartotta lapját. S amíg a Híradó és a Szeged és Vidéke elvérzett, a Délmagyarország a nehéz körülmények között is talpon tudott maradni. Ez nemcsak Pásztor lapvezetési ügyességének és az alkalmi külső munkatársak egyikénekmásikának (pl. az ide is bedolgozó Kosztolányi Dezsőnek) köszönhető, hanem az elvérző riválisoknak is. A Szeged és Vidékét a sztrájk után odahagyó munkatársak két legjelentősebbje, Frank és Juhász ugyanis a Délmagyarország kötelékébe lépett át. Ezzel pedig a Délmagyarország nem egyszerűen egy kitűnő szerkesztőt és egy sokoldalú, kitűnő publicistát nyert, hanem -sportnyelven szólva - „posztokra igazolt". Olyan embereket szerzett meg, akik - néhány más újságíróval együtt - egy nagy szerkesztőség kikristályosodási pontjául szolgálhattak, aki köré később föl lehetett építeni egy nagy szerkesztőséget. Aligha túlzás állítani, hogy Pásztor, Frank és Juhász együvé kerülésével a Délmagyarország későbbi nagy korszakának legfontosabb személyi föltételei teremtődtek meg. (Érdekes, hogy mindhárman fontos éveket töltöttek a Szeged és Vidékénél!) S bizonyos értelemben legalább ennyire fontos az is, hogy ekkorra meglehetősen dominánssá vált a cég „zsidó" jellege. Ami a politikailag is egyre inkább artikulálódó magyarországi antiszemitizmus erősödésével, egyféle „eredendő" ellenzékiség pozíciójába juttatta a Délmagyarország tulajdonosát, s következésképpen magát a lapot is.

A forradalmakban, nem is meglepő ez, az újságírók közül elsősorban a Szegedi Napló és a Délmagyarország munkatársai vállaltak szerepet. A helyi Nemzeti Tanácsban például Móra és Juhász együtt vállalt tisztséget (stb.) S voltaképpen itt s ekkor lettek közéleti harcostársak, ekkor alakult ki közöttük az a -nem pusztán személyes természetű - szövetségvállalás, amely az 1919 utáni szegedi újságírás egyik meghatározó elemét alkotta.

 

A forradalmak traumája és az új sajtóstruktúra

A forradalmak (itt nem részletezhető) történetének egyik, általában nem vagy alig emlegetett következménye a szegedi sajtóviszonyok radikális átrendeződése lett. Ez a folyamat az első lépésben újságírók és lapok politikai radikalizálódásaként jelentkezett, ám ez hamarosan megtört. A „kommün" Szegeden 1919-ben voltaképpen csak néhány napig tartott, a francia megszállás pedig lehetővé tette a forradalmakkal szembenálló erők, az ún. ellenforradalmárok megszerveződését. Így részben egy polarizálódás, sőt kettészakadás következett be, s „forradalmárok" és „ellenforradalmárok" diametrálisan szembenálló, egymással semmiképpen össze nem egyeztethető világa jött létre. Részben pedig e küzdelem vesztes pólusa szükségképpen „kompromittálódott", megbélyegzetté vált. A győztes ellenforradalom légkörében a forradalmak alatt „balrasodródott" újságírók és lapok politikailag is, egzisztenciálisan is diszkreditálódtak. A Szegedi Napló, a Szeged és Vidéke, a Délmagyarország munkatársainak egy része odahagyni kényszerült állását. (Móra pl. lemondott a főszerkesztőségről, Herczeg István, Tamás Rezső és Sipos Iván emigrált, Berkes Ferencet Orgoványban brutálisan meggyilkolták stb.) S kétségessé vált a lapok puszta léte is. Ugyanakkor, a polarizálódás jeleként, ha csak rövid időre is, útjára indult egy nyíltan szociáldemokrata hetilap, A Munka (1919-21), a másik oldalon pedig létrejött a militáns szélsőjobb lapja, a Szegedi Új Nemzedék (1919. jún. 29.) A két pólusú (jobb/bal vagy másképpen: liberális/antiliberális tengely mentén szerveződő) új sajtóstruktúra, persze, nem egyetlen pillanat eredménye volt, de - több lépcsőn keresztül - 1922/23-ra nyilvánvalóvá lett s tartósan rögzült.

Az új, két pólusú sajtóstruktúra meglehetősen dramatikusan fejlődött ki. Előbb (1920) a Szeged és Vidéke, majd még ugyanabban az évben a Délmagyarország, végül (1922) a Szegedi Napló is megszűnt, azaz a mégoly mérsékelten liberális sajtó is szinte teljes egészében lefejeződött. A Délmagyarország „helyén" ugyan Szeged néven új lap indult (a lehetőségekhez mérten mérsékelt iránnyal), de ez 1922/23-ig egyáltalán nem tekinthető sem a Délmagyarország irányzati utódának, sem liberális lapnak. A nyilvánosságot a harcosan antiliberális Szegedi Új Nemzedék teljesen uralta. A város politikai légköre csak 1922/23-ra konszolidálódott annyira, hogy a mérsékeltebb hangú lap, a Szeged a Szegedi Új Nemzedék ellenpólusává formálódhatott, s az uralkodó antiliberális közéletben egy baloldali színezetű, részben még a szervezett munkásság érdekeit is integráló liberális újságként jelenhetett meg.

A lapválaszték, persze, a két háború között már nem korlátozódott pusztán e két pólusra - ilyen visszaesés már elképzelhetetlen lett volna. De a többi lap, így pl. a Szegedi Friss Újság, Friss Hírek, 1925-től az új, második Szegedi Napló, és a különféle hetilapok már csak színezték, komplikálták ezt az összképet.

 

Az antiliberalizmus szócsöve: a Szegedi Új Nemzedék

A Szegedi Új Nemzedék 1919. június 29-i megindulása sajtótörténeti korszakváltást jelez. Ekkor, először a város történetében, a megelőző fél évszázad uralkodó liberalizmusát megtagadva nyíltan antiliberális lap bontott szárnyat Szegeden. Nem a semmiből jött, persze; az egyre inkább konzervatívvá váló „nemzeti liberalizmus" ennek az új irányzatnak több vonását, mentális föltételét már megelőlegezte. De az antiliberalizmusba való nyílt és programmatikus átváltás, s mindenek előtt az új irányzat szélsőséges képviselete mindenképpen új fejlemény: a háborús vereség sokkja, a tradíció-megtagadó forradalmak okozta trauma s az addigi életforma visszavonhatatlan elmúlása kellett megképződéséhez. S a Szegedi Új Nemzedék elsősorban nem is autochton helyi fejlemény volt: létrejöttéhez szükség volt arra a véletlen-szerűen idevetődő, addigi életformájából kivetkezni kényszerült, megrendült egzisztenciájú menekültáradatra, amely egyéb vonatkozásban is az ellenforradalom erejét adta. Ezek az emberek ugyanis saját sorsuk ellehetetlenülése miatt - ahogy a Három nemzedéket író Szekfű Gyula is -elsősorban a bukáshoz vezető addigi „liberális félévszázadot" tették felelőssé. S szembefordultak mindazzal, ami - szerintük -a bukást okozta: a liberalizmussal, a forradalmakkal, s egyáltalán nem utolsó sorban a zsidókkal, akik számukra ezt a két vonulatot a legtisztábban megtestesítették.

A új lap tehát egy olyan irány zászlaja alá állott, amely a „keresztény-nemzeti" érdekek védelme címén élesen anti-liberális és antiszemita volt. Ellenségképét pedig - a legeufe-misztikusabb formulázásban is - a „liberális zsidó" figurája alkotta. S bár a lap hangja az ún. konszolidáció előrehaladtával szükségképpen mérséklődött, a beállítódás lényege, mélystruktúrája az egész korszakban végig ugyanaz maradt.

A lap irányultságát az első idők után saját - eufemizáló -önelnevezései is elárulják. A lapfejben szereplő alcím már 1920 nyarán ez: „keresztény politikai napilap", majd ennek variációi és bővítményei tűnnek föl. 1922 februárjától pl. a „Magyar Nemzeti Szövetség" és a „Baross-Szövetség" szegedi fiókjának hivatalos lapja, 1922 októberétől ez kiegészül a „Turán-Szövetség", 1926 áprilisától a „Turul", 1927-től az „Államvasúti Alkalmazottak Országos Szövetsége szegedi üzletvezetőségének" fölemlítésével. Stb. Az önmeghatározás stabil eleme azonban - a „liberális zsidó" ellentéteként fölfogott - keresztény jelző: a Szegedi Új Nemzedék önmagát mindvégig keresztény politikai lapként jelenítette meg.

Szerkesztői és munkatársai a szegedi újságírás addigi színvonalához mérten jelentéktelen és nívótlan tollforgatók voltak. Nevük, többnyire, még a sajtótörténészeknek is keveset mond, nem véletlen, hogy az első években még a felelős szerkesztő, ill. a főszerkesztő személye is meglehetősen gyakran változott. Tartósabb - s így jelentősebb - szerepe csak néhányuknak lett. A lap főszerkesztője s irányának legfőbb képviselője a legtovább, 1920. februárjától 1931. áprilisáig Dobay Gyula (1870-1937) ügyvéd volt, aki Szeged forradalmak utáni - „fehér" -kormánybiztos-főispánjaként írta bele nevét a város történetébe. Műkedvelő író is volt, de írásai - például Nikoláj című „drámája" - színvonalára mi sem jellemzőbb, minthogy őt Juhász Gyula a dilettáns „helyi szerző" mintájaként emlegette. A felelős szerkesztők közül megemlíthető az 1920 januárja és 1921 júliusa között egymást többször is váltó Szilassy Cézár (1881-1927) és Zsirkay János - mindketten jellegzetes konjunktúrafigurák, akiket a kurzus vetett fölszínre. Felelős szerkesztőként igazán érdemit nem is ők, hanem Iván Mihály (1896-?) produkált, aki 1923. december 11-étől egészen 1944. augusztus 18-áig irányította a lapot.

A Szegedi Új Nemzedék - s az egész szegedi jobboldali újságírás - legnagyobb formátumú, kétségkívül kitűnő adottságú újságíró-egyénisége, Puskás Jenő (1885-1944) volt. Jellemző azonban, hogy ő, a valóban meggyőződéses jobboldali is csak viszonylag rövid ideig bírta itt. A Szegedi Új Nemzedék főmunkatársi posztját mindössze 1925 és 1928 között tölthette be. „Konszolidált", mondhatnánk professzionális újságírók, persze, azért itt is akadtak - rájuk, a konszolidáció előrehaladtával, szükség volt. Közülük elsősorban Gallyas István (1889-1930) és Pillich András (1887-?) érdemel említést.

A lap színvonalára jellemző az, amit Péter László a már liberális Szegeddel összevetve mond róla: „nemcsak politikai, de irodalmi szempontból, a színvonal szempontjából is milyen óriási a különbség a Szeged és a Szegedi Új Nemzedék között. Itt Móra Ferenc és Juhász Gyula ír vezércikket, emitt a névtelenség homályába veszett hangoskodó fajvédők: Dobay Gyula, Tóth Imre, Iván Mihály, Győry Jenő. A Szeged verseit Juhász Gyula, József Attila írja, az Új Nemzedék háziköltői a mindent író Győry Jenő, Csergő Gábor, Géczy Lajos, Keczer Géza, Kuntz Henrik, Almátsch Júlia... Ott Réti Ödön kisregénye jelenik meg folytatásokban, itt Dobay Gyula hadifogoly-krónikája, Győry Jenő »regénye«. A Szeged vasárnapi tárcáját Móra írja, az Új Nemzedékét Jenovay Jenő, Gyalay Mihály, Málly Ferenc..." (Péter, 1955. 13.) Ez az összevetés, persze, csak a húszas évek első felét villantja föl, de a különbség - a változó közreműködők ellenére - később sem csökkent. A Szegedi Új Nemzedékben egész fönnállása alatt legföljebb néhány vers vagy tárca jelent meg, amely valóban komoly irodalmi értékkel bír. A csúcsteljesítmény, kulturális szempontból, alighanem a város múltját, irodalmi hagyományait a harmincas években fölidéző adatközlések, kisebb cikkek.

A tárgyi igazsághoz tartozik azonban, hogy a lap a húszas évek végére fölhagyott az 1919 utáni néhány év ordenáré stílusú nyílt antiszemitizmusával, s programjának inkább pozitív, keresztény morált, kulturális szerveződést stb. szolgáló elemeit hangsúlyozta. Így, lehiggadt periódusában a „keresztény társadalom" konszolidált, a társadalmi együttélés legfőbb szabályait már akceptáló lapjaként jelent meg, s egy meghatározott szociokulturális közeget ellátott önmaga életének híreivel.

A Szegedi Új Nemzedék léte mindazonáltal elsősorban társadalom- és mentalitástörténeti tünet. A lehetőségeiben megrendült, stabilitását elvesztő úri középosztály igényeit elégítette ki, önigazolását végezte el. Nem tudott, de valószínűleg nem is igen akart igazodni az újságírás szakmai normáihoz, közléstechnikai fogásaihoz és eljárásaihoz. Aligha véletlen, hogy legszínvonalasabb munkatársa, Puskás Jenő maga is úgy látta, hogy a szakmai mércét nem ütik meg: „Magyarország provinciális sajtója, különösen keresztény vonatkozásban a tőkeszegénység és a borzalmas dilettantizmus jármát nyögi.

Döblingi elmélkedésre érett a mi sajtónk aláértékelése a keresztény társadalom részéről.

Nagy frázisok, szűkkeblűség, naivitás és dilettantizmus farsangi táncát járjuk sok tréfával és álpátosszal. [...]

A vidéki magyar újságíró [...] játékvár katonája. Néha magoson gombolt mellénnyel, Lloyd George-pofával, Northcliffe-gesztusokkal, de gyér intelligenciával és a koldusszegénység jellemképző kilátásaival.

Ha mégis felébred lelkében a nyugati kultúra tükörképe és autodidakta szorgalommal szakmabeli gyakorlatra tesz szert, elvágja érvényesülését a felette gyámkodó dilettantizmus." (Szegedi Új Nemzedék, 1928.máj.31.)

S hogy ez az önkritika maga is egy búcsúcikk részeként jelent meg, önmagában is beszédes: Puskás mindezt csak a Szegedi Új Nemzedéktől elköszönve írhatta meg.

 

Az ellenzéki liberalizmus fő fóruma: a Szeged/Délmagyarország

A Szegedi Új Nemzedék ellenpólusa, a mérsékelten jobboldali Szeged intézményi kereteiben, csak 1922/23-ra formálódott ki. Ettől kezdve azonban, ha betiltás, majd névváltoztatás (1925) árán is, a liberalizmusnak - immár ellenzéki pozícióban - ismét volt magas szintű zsurnalisztikai képviselete a városban. Sőt a Szeged (1925-től: Délmagyarország) a vidéki újságírás élvonalát jelentette, mind intellektuális színvonala, mind szorosan vett zsurnalisztikai teljesítménye révén.

A lap ellenzéki pólussá válása több tényező együttes eredménye. Az alapfeltétel, nem kétséges, a „kurzus" lassú, de kétségbevonhatatlan „konszolidációja", a Bethlen István képviselte politika kibontakozása volt. Ez ugyanis, szigorú és jól „érzékelhető" határok között, az adminisztratív beavatkozások lehetőségét mindvégig fönntartva, de megtűrte a „kurzus" intézményes ellenzékét - így az ellenzéki sajtót is. S amilyen mértékben helyükre szorította Bethlen a militáns fajvédőket, a hangos mozgalmárokat, olyan mértékben vált lehetővé, hogy az ellenzéki hang megszólaljon, intézményes képviselete megszerveződhessen. Az erős kézzel fönntartott kis kiegyezések pedig lehetővé tették, hogy az addig elnyomott üzleti és politikai érdekek egy része intézményesülhessen. Az általános légkörnek ez a megváltozása, a mozgástér megnövekedése eredményezte azután, hogy a szegedi zsidó polgárság és a vele természetes szövetségben álló szervezett munkásság, összefogva, újra sajtópozíciók megszerzésére gondolhatott. A szóbajöhető lap pedig -kizárásos alapon - csakis a Szeged lehetett; ennek átalakítására volt meg a lehetőség. A Szegedet ugyanis, ahogy a Délmagyarország korábbi kiadó-tulajdonosa, Pásztor József utóbb megvallotta, „szűkmarkúan látták el pénzzel; két évi kínos vergődés után [tehát] kénytelenek voltak átengedni egy konzorciumnak, amely a baloldali politika szolgálatára készítette elő." (Pásztor, 1962. 361.) Ennek a konzorciumnak a mozgatója maga Pásztor volt, aki előbb (1922. ápr. 4.) átvette Endrényi Imrétől a Szeged nyomdai előállítását, majd a szerkesztőséget fokozatosan új emberekkel (pl. Juhász Gyulával, Frank Józseffel) töltötte föl. A lap 1922 májusában már „Szeged minden liberálisan gondolkodó polgárához" fordult, s hamarosan megtörtént a „régi" Délmagyarország részleges restaurálása is -egyelőre Szeged néven. Ennek szembeszökő jele volt, hogy 1922. október 24-étől új, már Pásztorék által kiválasztott felelős szerkesztője lett a lapnak Lovik Károly (1901-?) személyében, a kiadó pedig formálisan is a Pásztor irányította Szeged Lapkiadó Rt lett. A következő állomás a Délmagyarország Hírlap és Nyomdavállalat újjászervezése, föltőkésítése volt, amely 1923. november 1-én a Szeged Lapkiadó Rt helyére lépett. Ezzel lényegében megtörtént a Szeged átállítása. November 18-ától a szerkesztés is Frank József kezébe került, aki a lassan összeálló „nagy csapat"-tal elsőrendű lapot hozott létre. Egy nagy megrázkódtatás ugyan még várt az átszervezett lapra, 1925. április 4-én - már harcos ellenzékisége miatt - betiltották, s több mint egy hónapig nem jelenhetett meg. (A kormányzat sajtópolitikájában ez volt a fővárosi Világ betiltásának főpróbája.) De az országos tiltakozás, amely még az utódállamok-beli magyarság köreire is kiterjedt, kompromisszumra kényszerítette a kormányzatot. A betiltott Szeged helyett, változatlan stábbal, csupán a nevet kicserélve, 1925. május 17-én megindult a Délmagyarország. Az 1910-ben alapított újság „restaurálása" tehát, ha némi kormányzati „segédlettel" is, teljessé és véglegessé vált. Az ellenzéki liberalizmus helyi lapja pedig ettől kezdve egészen 1938-ig a Délmagyarország lett, megalkotva saját fénykorát - a szegedi újságírásnak is egyik legfényesebb fejezetét.

Mi volt a siker titka? Az eredményekben nyilvánvalóan része volt annak, hogy a speciális politikai helyzet miatt a liberális lapra fordítható tőke egyetlen sajtóüzemben koncentrálódott, s így hatékonysága megnőtt. Ez jórészt Pásztor József érdeme, aki alkatilag is képes volt a modern sajtómogul vidéki változatának realizálására. Újságírói rutinja, kvalitásérzéke, üzleti tapasztalata és - egyáltalán nem utolsó sorban - pragmatikus kíméletlensége vezető szerepet biztosított neki. Legalább ilyen súllyal, vagy még nagyobbal esik a latba az a tény, hogy - ugyancsak a speciális politikai helyzet következtében - ide kényszerült összpontosulni a helyi újságírás színe-java. Azok az újságírók, akik korábban különböző, egymással is rivalizáló szerkesztőségekben dolgoztak, most a Délmagyarországnál lelték meg helyüket. A Szeged, illetve a Délmagyarország örökölte meg a Szeged és Vidékétől Frank Józsefet és Juhász Gyulát, a Szegedi Naplótól Móra Ferencet és (már korábban) Balla Jenőt. A helyi feminista mozgalomból jött Lengyel Vilma, aki korábban nem is gondolt arra, hogy újságíró legyen. Az újak, a legfiatalabbak - mint pl. Vér György (1904-1943), Magyar László (1900-1971), Pór Tibor (1899-1986) - pedig más szerkesztőséget Szegeden nem is igen választhattak volna maguknak. Politikai beállítódásuk, meggyőződésük kizárta, hogy tartósan valamelyik más helyi lapnál elhelyezkedhessenek. S megintcsak ide szorultak a város szerkesztőségekbe nem tartozó, de rendszeresen megnyilatkozó olyan nagy publicista-egyéniségei is, mint (1925-től) az 1918-as múltú Dettre János, vagy a Kereskedelmi és Iparkamara polihisztor felkészültségű főtitkára, Tonelli Sándor. Így a Szeged/Délmagyarország óhatatlanul olyan nagy szakmai és intellektuális potenciálra tett szert, amelynek a városban egyáltalán nem volt érdemi versenytársa.

A legföltűnőbb, természetesen, a „látványos" műfajokban -vezércikk, tárca - való fölfutás volt. A Szeged / Délmagyarország vezércikkeit ugyanis 1922/23-tól olyan nagy egyéniségek írták, mint Móra és Juhász, vagy, utóbb, Dettre és Tonelli. S Móra, immár túl a Napló főszerkesztőségén, súlyos politikai tapasztalatok birtokában nemcsak tárcaíróként volt elsőrendű: mint politikai helyzetelemző is kiválót produkált. Sőt, fölkészültségének, alkatának és tapasztalatainak éppen az az értékvédő, ellenzéki liberalizmus felelt meg a legjobban, amelyet - az ő cikkei révén is - a Szeged / Délmagyarország akkor képviselhetett. Ez a pozíció ugyanis lehetővé tette számára azt az ironikus, az aktuális közéleti sztereotípiákat visszájukra fordító, inkább utaló, mint tételesen kifejtő stílust, amely tárcáit is oly népszerűvé tette. Ilyen típusú cikkeinek mintapéldája alighanem a nevezetes Konstrukció bombával és ököllel (1923. febr. 22.), mely - mindezeken túl - kurázsijáról is tanúságot tesz. A „ci-vil"-polgár és a politizáló vezércikkíró pozíciójának kényszer diktálta egybecsúszása pedig új nézőpontokat kínált föl számára. Az 1919 utáni politika ugyanis - akár tetszett ez valakinek, akár nem - már utánanyúlt a polgárnak, betört magánéletébe. S így szükségessé tette a polgári életforma autonómiájának védelmét, az ezt megsértő politika ismétlődő elhárítását, a viszonyok durvaságának leleplezését stb. Móra tehát mintegy a saját legszemélyesebb tapasztalatának is hangot adott, amikor (1929. febr. 10.) így volt kénytelen írni: „A magyarságnak éppen az a baja, hogy nem politikus nemzet, és még ma se értette meg, hogy minden polgár élete a politikán fordul meg. Nem azon, hogy milyen szorgalmasan túrja a földet, és hogyan tudja gyűjteni a vagyont, hanem azon, hogy milyen politikával kormányozzák az országot, s hogy meg tudja-e ez a politika őrzeni az ő összecsorgott verejtékit. Hiába mondja, hogy ő nem törődik a politikával, és oktalanul is mondja: mert a politika törődik ővele, és meg is találja, mikor szüksége van rá." (Ne politizáljunk?) Az irodalmár tehát szükségképpen politikára érzékeny véleményformáló lett. S ugyanez - mutatis mutandis - elmondható Juhász Gyuláról is: ő maga is itt, a Szeged, majd a Délmagyarország szerkesztőségében lett igazán nagy formátumú politikai publicista. Vezércikkei a Szeged (1922-25) és a Délmagyarország (1925-32) hasábjain köteteket tesznek ki, s ezt a kulturális utalásokban gazdag, értékvédő, harcos publicisztikát nem véletlenül helyezi a kutatás igen magasra. (Ilia Mihály például - némileg talán túlzóan - egyenesen az Adyéval vetekvőnek mondja.) De Móra és Juhász egyebet is írt. Juhászról pl. joggal mondhatja Péter László, hogy: ,,[e]kkor bontakozott ki igazán szatíra-író készsége, a Gyalu névvel jelzett, maróan éles, elmésen fordulatos, hallatlanul szellemes, roppant világirodalmi és világpolitikai ismeretekről tanúskodó cikkek özönét ontó képessége. Szögedi színház és Görbe tükör című rovataiban a gúny nyilaival támadta" a kor viszonyait, képmutató közszereplőit. S még olyan „kis" műfajban, mint az aforizma is jelentőset alkotott; ezek a Szakállszárító rovatcímmel közreadott villanásai ma is kedvelt olvasmányok.

Föltűnő és - színvonalát tekintve - jelentős volt a lap irodalmi anyaga is. Tárcákat Móra még akkor is rendszeresen publikált itt, amikor (1929) a vezércikk-írással már fölhagyott. S amikor meghalt (1934), utódlására a Délmagyarország nem kisebb írókat sorakoztatott föl, mint Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond. A versanyag is kiváló volt; Juhász Gyula ekkoriban írott költeményei jórészt itt jelentek meg először. De rajta kívül más jó költők is írtak ide. Itt - még a Szegedben - jelent meg pl. a fiatal József Attila egyik leghíresebb, reprezentatív verse, a Tiszta szívvel, s utóbb is mindig szerepeltek itt tehetséges fiatalok - Pór Tibortól Perkátai Lászlóig.

Kevésbé látványos, de sajtótudományi szempontból talán még fontosabb fejlemény, hogy a Délmagyarország mint hírszolgáltató üzem is jelentőset produkált. Nemcsak szorosabb értelemben vett híranyagáról mondható el, hogy gyors, pontos és széles spektrumot befogó volt, amelynek tárgyias pontossága ma elsőrendű forrássá teszi a lapot. De riportjai, várospolitikai beszámolói, sőt még sportanyaga is gazdag és jól megírt volt, igazi profi teljesítmény. A riport műfajában leginkább Magyar László jeleskedett, akinek szociális érzékenysége, tárgyias, pontos stílusa, szorgalma nem egy ponton a népi szociográfiák eredményeit is előlegezi. A sport vonatkozásában pedig az egyébként sokoldalú, a politikától a színházig mindennel foglalkozó Vér György emelhető ki. Ő még olimpiáról is tudósította lapját. A művészeti élet bemutatásában, ismertetésében pedig az elsősorban zenekritikában jeleskedő, de képzőművészetben, sőt színházi dolgokban is jártas Lengyel Vilma említendő meg.

A Délmagyarország nagy csapata, persze, az évek során némileg megváltozott. Előbb (1926 június) a szerkesztő Frank József esett ki (az ő posztját a kiadó-tulajdonos, Pásztor József vette át), majd (1929) Juhász Gyula, végül (1934) Móra dőlt ki. Nagy és pótolhatatlan veszteségek voltak ezek mind; hogy addig együtt, egy szerkesztőségben dolgoztak, kivételes pillanata volt ez a város sajtótörténetének. De ha irodalmi, intellektuális teljesítményüket nem is lehetett pótolni, a lap, mint sajtóüzem ezt követően is tartotta színvonalát. S időközben jól használható, tehetséges új munkatársak is mindig adódtak, s ők - mint pl.

Klamár Gyula - a maguk területén mindig biztosították a folytonosságot.

A bajok mindazonáltal - a kor általános viszonyainak elko-morulásával párhuzamosan - egyre jobban látszottak. Pásztor, aki tulajdonosként kénytelen volt gyakorta megalkudni, s e megalkuvásait munkatársaira ráerőltetni, belső konfliktusokba keveredett. A vele való vita miatt előbb (1936) Lengyel Vilma, majd (1940) Magyar László is elhagyta a szerkesztőséget. A „nagy csapat" erősen bomladozott, sőt 1936/37-re lényegében föl is bomlott.

Az 1922/23-tól 1938-ig tartó másfél évtized azonban mindent összevetve így is a Délmagyarország történetének fénykora volt. Olyan teljesítmény született ekkor, amely nehezen megismételhető, s Szeged sajtótörténetében is kivételes jelentőségű, legföljebb a Szegedi Napló fénykorával összemérhető.

 

A mozgástér jogi és politikai beszűkítése; a fölbomlás

A Délmagyarország nagy korszakának lezárulása elsődlegesen külső, a laptól független politikai változások következménye volt. Az országban - a belső problémák megoldatlansága és a nemzetközi erőviszonyok átrendeződése miatt - 1937/38-tól olyan politikai és jogi folyamatok bontakoztak ki, amelyek radikálisan beszűkítették a sajtó mozgásterét. „Aktuálissá" lett az ún. zsidókérdésnek (s egyben az egész politikai szisztémának) „német módra" való „kezelése". Ezt ugyan nemcsak a baloldal, s mindenekelőtt a szociáldemokrata párt ellenezte, de a rendszer olyan nagy tekintélyű politikusa is, mint az ex-miniszterelnök Bethlen István - az irány azonban már megváltoztathatatlan volt. A magyar politika már ráállott egy olyan pályára, amely tragédiákhoz vezetett s már 1938-ban a sajtó megrendszabályozását eredményezte. 1938. május 29-én kihirdették az 1938. évi XV. tc-t, az úgynevezett első zsidótörvényt, amely - úgymond, a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatékonyabb biztosítása érdekében - 20 %-ban maximálta a zsidók részesedését a sajtóéletben. Június 1-én megszületett az 1938. évi XVIII. tc. is, amely sajtórendészeti intézkedéseket is foganatosított. (Eredményeként egy sor lap megszűnt.) Szeptember 2-án életbe lépett az előzetes cenzúra is, majd december 13-án megszületett az ún. 2. zsidótörvény tervezete. A kormányzatra két felől nehezedő nyomás kezdte meghozni gyümölcseit: a sajtót a magyar szélsőjobb s a náci Németország együttes nyomására minden addiginál erősebben korlátozó intézkedések sújtották.

Az 1938 és 44 közötti évek így az újságírás gyakorlati ellehetetlenülésének évei lettek.

Ez a nagypolitikai átrendeződés megpecsételte mind Pásztor József, mind a Délmagyarország sorsát. „Pásztor Józsefnek, a Délmagyarország Hírlap- és Nyomdavállalat főrészvényesének el kellett adnia a lapot. A vevő forma szerint Balogh János, a valóságban pedig a bátyja, Balogh István (1894-1976) szegedalsóközponti plébános, a Tanyai Újság szerkesztője volt." (Péter, 1983. 138.) A részvények 70 %-a Baloghnak mindössze 25.000 pengőjébe került, s bár ebben az árban nem volt benne a nyomda, ezzel a lap sorsa már eldőlt. Az új menedzsment ugyan igyekezett a lehető legtöbbet átmenteni a lap hagyományaiból, így pl. mindazokat a munkatársakat átvette, akiket lehetett -maga az újság azonban, deklaráltan, „keresztény politikai napilap" lett. 1940 májusában, egyházi fölöttesei nyomására, a Délmagyarországot Balogh páter továbbadta. Az új tulajdonos Berey Géza (1908-1982) lett, aki Erdélyben tanulta meg az újságíró szakmát, s onnan települt Szegedre. Nem volt a „korszellem" embere; amennyire megállapítható, ő is a Délmagyarország hagyományainak átmentésére és képviseletére törekedett. Dettre János cikkeihez, állítólag, még a saját nevét is átengedte a persona non grátává vált publicistának. Vér György egzisztenciáját pedig az utolsó pillanatokig biztosította. De a külső körülmények már radikálisan megváltoztak, s a szerkesztőség (akkor lehetséges) személyi összetétele sem volt már a régi: Új éra, új - minden vonatkozásban gyöngébb - lap volt ez már.

A személyi lehetőségeket a Sajtókamara fölállítása közvetlenül, adminisztratív formában is behatárolta. A rendelet, amely a kamara szervezetét szabályozta, 1938. augusztus 28-án született, s ez - származási okokból - eleve kizárta a pályáról a zsidó újságírók nagy részét. (Utóbb a tagság föltételei tovább szigorodtak, a zsidók pedig gyakorlatilag teljesen kiszorultak e szakmából.) Mindez jól tükröződik a szegedi újságírótársadalom összetételének átalakulásában is.

A megalakuló újságíró-kamara szegedi tagjai - a Délmagyarország 1939. április 30-i híradása szerint - a következők lettek: I. szakosztály: Bártfai László, Cserzy Béla, Gállfy András, Hilf László, Hunyadi-Vass Gergely, Iván Mihály, Magyar László, Magyarka Ferenc, Osváth Tibor Ottó, Poór Imre, Szász Ferenc, Szilágyi Béla, Tölgyes Gyula, Vér György, Vidovics Ferenc; II. szakosztály: Balogh István, Dettre János, Jósa János, Lung Mihály; IV. szakosztály: Sz. Szigethy Vilmos; V. szakosztály: Buzás Kálmán Pál, Cseh Lajos. „A szegedi kamarai tagok fönti névsorából a Délmagyarország munkatársai közül hiányzik Berey Géza, Csányi Piroska, Kalmár-Maron Ferenc és Herczeg Sándor Kornél neve [...].Csányi Piroska és Berey Géza a jelentkezési határidő után jöttek át Erdélyből Szegedre, míg Kalmár-Maron Ferenc az időben Kárpátalján teljesített katonai szolgálatot." Az ő fölvételükről utóbb a kamara választmánya döntött. Figyelemre méltó, hogy e listában már csupán két zsidó újságíró szerepel, s még kettő „érintett", jóllehet a korábbi évtizedekben szerepük Szeged sajtótörténetében tartósan igen jelentős volt. Ez már önmagában is jelzi, hogy - a kormányzati sajtópolitika következtében - az egész helyi újságírás erőteljesen jobbra csúszott. A Délmagyarország pólusképző szerepe is, ha teljesen nem is szűnt meg, jelentékenyen csökkent. Az összképet mindinkább a Szegedi Új Nemzedék határozta meg, amelyet múltja eleve predesztinált a jobbratolódott politika kiszolgálására.

A helyzet, a háború kitörésével, majd kiterjedésével utóbb még csak romlott. Különböző okok (pl. katonai behívások, munkaszolgálatok) miatt a szakma színvonala tovább gyöngült. A lapok - a Délmagyarország is - részben egyenirányított, központilag szabályozott, sőt uniformizált világot jeleníthettek csak meg, részben - s itt elsősorban a Délmagyarországra kell gondolni - a cenzúrával hadakoztak. „1941: Jugoszlávia lerohanása és a Szovjetunió elleni háború után - Berey Géza emlékezése szerint - minden ügyészi elnézés megszűnt. Nemcsak azért, mert a Bárdossy-kormány szigorította a cenzúrát; hanem dr. Szarvas János [a helyi ügyész] jobboldali érzelmeinek tüskéit főleg a Délmagyarország felé döfögette. Most már a kefelevonatot kellett bemutatni; minden nap más soros ügyész cenzúrázott este 10-től éjjel 1 óráig. Ezután csak az MTI anyagát lehetett előzetes cenzúra nélkül kinyomatni; a terjesztést nyáron reggel öt, télen hat órakor lehetett megkezdeni." (Berey 1981. 91.) A kicenzúrázott cikkek helyébe - amíg lehetett, cenzúra és újság különös küzdelme jeleként - a Délmagyarország hirdetést tördelt be: A Délmagyarország a jövőt építi. Berey Géza, aki a háborús évek szegedi sajtótörténetének egyik kulcsszereplője volt, visszaemlékezéseiben jórészt ezt a cenzúrával folytatott (s többnyire elveszített) küzdelmet kényszerült megörökíteni.

Az ellenállás, a dolog természete szerint, elsősorban gesztusokban nyilvánulhatott meg. 1943. január 21-én például a Délmagyarország, Madácsy László fordításában, közreadta Paul Eluard Une seule pensée című nevezetes szabadságversét, amelynek zárósorai ezek voltak:

Születtem, hogy megismerjelek,

Hirdesselek,

Szabadság.

Gesztusokkal azonban, lett légyenek azok bármily hősiesek, ekkor sem lehetett ellensúlyozni a háborús sajtógépezet romboló következményeit: az átideologizáltságot, az érdemi információkban való szegénységet, lényeges dolgok elhallgatását, a központi hírszolgálat manipuláltságát, a közviszonyokban való eligazodás lehetőségének erőteljes beszűkülését, ha nem éppen teljes ellehetetlenülését.

Mindezeken túl, a háborús időszak az újságírókat létükben is veszélyeztette. Vér György például munkaszolgálatosként már 1943-ban erőszakos halált halt, másokat, pl. Tölgyes Gyulát deportálták és megölték, megint másokat - pl. Berey Gézát és Dettre Jánost - a német megszállás után hurcolták el. Többségük soha többet nem tért vissza. S 1944, a maga kettős törésével, a szegedi lapok életében is cezurát hozott. Előbb a német megszállás, majd a városnak a Vörös Hadsereg kezére kerülése elsöpörte a szegedi újságírást, magukat a lapokat is megszüntetve. A Délmagyarország, mely még kordába szorított, gleichsaltolt formájában is túlzottan szabadnak, öntörvényűnek bizonyult, már 1944. április 11-én betiltották. A Szegedi Új Nemzedék pedig, amely a jobbrasodródó politika helyi exponenseként meglehetősen gyászos szerepet vállalt, október 7-én fejezte be működését. Előbbi a németek, utóbbi az orosz csapatok árnyékába került. (A két időpont között valamennyi szegedi lap hasonló sorsra jutott.)

Egy hosszú, nagy történeti korszak, s egy páréves sajtótörténeti epizód így egyszerre, egyetlen folyamat részeként zárult le ekkor.

***

Utóbb, a korszak- és rendszerváltás hajnalán a régi szegedi sajtóból egyedül a Délmagyarország támadt föl, s egyedül képviselt bizonyos folytonosságot. Ez azonban már egy másik történet, Szeged sajtótörténetének egy merőben új fejezete, - új problémákkal s lehetőségekkel.

JEGYZET. A szegedi újságírás történetéről nincs átfogó, részletes földolgozás és a részletkutatások is egyenetlenek, sok a mindmáig kutatatlan terület. Lisztes László és munkatársai összeállításában azonban - sajnos, befejezetlen kézirat formájában - megvan Szeged sajtóbibliográfiája. Ugyancsak kéziratban rendelkezésre áll Cserzy Bélának az előtörténetről szóló földolgozása. (Mindkettő a Somogyi-könyvtárban.) A meglehetősen szétszórt, olykor csak egy-egy adata révén érdekes irodalomból a következők emelkednek ki: RE1ZNER János: A „Szegedi Híradó" politikai napilap negyedszázados pályafutása. Szeged, 1884., Kulinyi Zsigmond: Egy újság huszonötéves története. A Szegedi Híradó 1859-től 1884-ig. = A Dugonics Társaság könyvei. Évkönyv 1894. Szerk. Békefi Antal. Szeged, 1895. 135-153., Nacsády József - Baranyi Zsolt: A sajtó (1849-1919) = Szeged története 3/2. köt. Szerk. GaáL Endre. Szeged, 1991. 1075-1085., Osztróvszky József: Reform, forradalom, kiegyezés. Sajtó alá rend. Ruszoly József. Szeged, 1993., Hofbauer László: Gárdonyi Géza szegedi újságíróskodásának története (1888-1891). Debrecen, 1932., A Szegedi Napló huszonöt éve 1878-1903. Szeged, 1904. (Ebből különösen: Móra Ferenc: A Szegedi Napló története [3-54], Tömörkény István: Gondolatok [109-111.], Endrényi Lajos: A Szegedi Napló bölcsőjéről [225-226.]). Péter László: A Szegedi Napló centenáriuma. = Somogyikönyvtári Műhely, 1978. 1-4. sz. 83-86., Klukovitsné Paróczy Katalin: A Szege di Napló Móra Ferenc főszerkesztősége idején (1913-1919). Szeged, 1981., A Délmagyarország fél évszázada 1910-1960. Szerk. Lőkös Zoltán, Péter László, [Sz] Simon István. Szeged, 1960., Péter László: A Délmagyarország fordulópontjai. = Jel-Kép, 1983. 2. sz. 136-145., Berey Géza: A Hitler-Allee kimaradt fejezetei. = Somogyi-könyvtári Műhely, 1981. 2. sz. 91-95. SZABÓ Ferenc: A Grünn Nyomda és a szegedi sajtó történetéből. = Magyar Könyvszemle, 1970. 343-349., 2473-1801-1973. A magyarországi könyvnyomtatás 500 éves évfordulóján kiadja a Szegedi Nyomda. Szeged, 1973., Gaál Endre: Szeged nyomdaipara az 1850-es évektől 1891-ig. Békéscsaba-Gyoma, 1987., Haraszti György: A „Ben Cliananja" szerkesztője. Ecsetvonások a zsurnaliszta Löw Lipót arcképéhez. = A szegedi zsidó polgárság emlékezete. Szerk. ZOMBORI István. Szeged, 1990. 61-78., Apró Ferenc: Hol sírjaik domborulnak... A föld alatti Szeged lakói I. Szeged, 1998. (Ebben portrék Vedres Istvánról, Reizner Jánosról, Tömörkény Istvánról, Móra Ferencről, Juhász Gyuláról, Löw Lipótról, Kulinyi Zsigmondról), Juhász Gyula 1883- 1937. Szerk. Paku Imre. Bp. 1962. (Ebben pl. Pásztor József: Az újságíróról [360-362.]), Péter László: juhász Gyula a forradalmakban. Bp. 1965. - Nagy anyag van Juhász Gyula Összes Művei kritikai kiadásának (1963-tól) kilenc kötetében, különösen a 4-9. kötetben. Fontos sajtótörténeti adatok találhatók Péter László más témájú köteteiben is, így pl. a következőkben: József Attila Szegeden. Szeged, 1955., Ady nálunk. Szeged, 1977., Szegedi örökség. Bp. 1983., A szerette Város. Bp. 1986., Tömörkény világa. Bp. 1997., Szegedi seregszámla. Szeged, 1999. - Vázlatomhoz természetesen fölhasználtam saját korábbi kutatási eredményeimet is; ezekre itt külön nem hivatkozom.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet