ARCOK A SZEGEDI SAJTÓ TÖRTÉNETÉBŐL

BALASSA ARMIN

Szeged dualizmuskori történetének nevezetes személyisége volt Balassa Armin (1861-1924). Egzisztenciáját s országos hírnevét mint büntetőjogász, sok nagy pör harcos - s többnyire sikeres - védőügyvédje alapozta meg. Legbensőbb, s egész életében ápolt ambíciója azonban az irodalom és a színház volt, s kétségtelen, hogy néhány műve az irodalomtörténet illetékességi körébe utalja. Igazán érdekes mégis mint a helyi közélet egyik markáns személyisége lett, aki közéleti s várospolitikai csatározásai kedvéért lapkiadói és lapvezéri szerepet is vállalt. Az idők folyamán neve összeforrt a Szeged és Vidékével, amely új utakat kereső lapja lett a város sajtótörténetének. Munkássága a magyar liberalizmus belső válságának egyik szegedi kifejezője, az elhatalmasodó válság tudatosítója volt. A liberalizmus nagy nemzedékének, Deák Ferencnek, Eötvösnek, Széchenyinek igézetében indult, s eszményeihez mindig igyekezett hű maradni, de tevékenysége már a liberalizmus eltorzulásának évtizedeire esett. Így „csupán" részben ennek a torzulási folyamatnak meg élője és bírálója, részben az ebből a folyamatból való kitörési kísérleteknek a helyi élharcosa lehetett. A Szeged és Vidéke, melyet e harc szolgálatába állított, ennek révén, e harc megvívása során lett jelentős lappá. A laptulajdonos-főszerkesztő, Balassa Armin persze nem volt hibátlan ember, belebelebonyolódott a napi harcokba. Útkereséseinek bizonytalanságai, belső ellentmondásai s emberi gyöngeségei is meglátszanak a lapon. De szerepe így is, úgy is meghatározó volt, s ma már bizonyos, ő maga is, lapja is megkerülhetetlen, ha ezekről az évtizedekről esik szó.

Nem Szegeden, hanem a közeli Hódmezővásárhelyen született 1861. augusztus 4-én. Az izraelita hitközség anyakönyve szerint apja Anton Weisz, anyja Cili Geigner volt, s őt magát is Aron Weiszként regisztrálták. Egyik nagyapja, Fejérváry József vásárhelyi családtörténész szerint, „író és pap" volt, közelebbit azonban nem tudunk róla. A Weiszekről, s arról a szociokultúrális közegről melyet a család képviselt, ma már semmi konkrétum nem tudható. Csak annyi bizonyos, a család ambicionálta a fiú iskoláztatását - Balassa Armin gimnáziumot, majd egyetemet végzett. Középiskolai tanulmányait szülővárosában, Hódmezővásárhelyen folytatta a református főgimnáziumban. Tanulmányainak nyomát az 1876/77. tanévtől lelhetjük föl (elképzelhető tehát, hogy a zsidó felekezeti elemi elvégzése után valami más iskolában is próbálkozott) - ekkor nevét mint az V. osztály tanulójáét jegyzi a nyomtatott értesítő. Érdekes, hogy utóneve ekkor már Armin volt. A gimnáziumban jól tanult, elsősorban az úgynevezett humaniórákban bizonyult erősnek. Az ötödik osztályban még volt néhány kettese (azaz, mai osztályozás szerint négyese), de hatodiktól már csak a testgyakorlásban nem jeleskedett; minden más jegye jeles volt. A képzés gerincét a nyelvi és történeti anyag képezte, nagy óraszámban tanult latint, görögöt, németet és (természetesen) magyart, s ez elsősorban erős nyelvi, irodalmi és kultúraismereti műveltséget jelentett számára. Tájékozottságának, irányultságának alapját így a klasszikus auktorok ismerete, s a magyar kultúrának egy liberálnacionalista interpretációja képezte. (A magyar irodalom 17. századtól induló történetét például Beöthy Zsolt kétkötetes könyvéből, A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetéséből tanulta.) Ezt a műveltségszerkezetet; mint műveltsége mélyen bevésett alapját, később is megőrizte, noha az évek során sok minden rárakódott erre az alapra. Hetedikben és nyolcadikban az önképzőkörben is jeleskedett. Az 1878/79. tanévben hét forintot nyert „pályajutalmul" „a magyarok eredete, ősi vallása és pogány korbeli műveltsége" tárgykörében írt dolgozatával. (Értesítő, 1878/79. 16-17.) Ugyanebben az évben egy „történeti tárgyú balladával" is díjat, 5 forintot nyert (Uo. 45.) A következő évben, nyolcadikos korában egy „művét" bejegyezték a Petőfi Önképzőtársulat érdemkönyvébe, elnyerte az „eredeti beszélyre" kitűzött 5 forintos pályadíjat. (Értesítő, 1879/80. 53.) S ugyanebben az évben dicséretet kapott dolgozata, melyet arra a pályakérdésre írt, hogy „I. Leopold uralkodása alatt mennyiben és mikben sértettek meg a magyar nemzet alkotmányos jogai?" Dolgozata, mint a tanári bírálatból kitetszik, jó korrajznak sikerült, s egészében az alkotmány alapos ismeretéről tanúskodott. (Uo. 28-29.) A tanév végén, 1880 júniusában tette le az érettségit, kitűnő eredménnyel.

Érettségije után, 1880. szeptemberében a budapesti egyetem jogi karának hallgatója lett. Fővárosi éveiről, így tanulmányairól is keveset tudunk, jóllehet - minden jel szerint - sorsfordító évek lettek ezek számára. Jogi tanulmányai mellett ugyanis irodalmi ambíciói is megnyilatkoztak. Még 1880-ban megírta a Szerelem gyermekei című színművét, amelyet utóbb vidéki színpadokon játszottak is. Írásai hamarosan nyomtatásban is megjelentek. 1881-ben W. A. szignó fölött tárcákat s úgynevezett rajzokat írt a Budapesti Hírlapba. S ez időben már az „asszimiláció" , a magyarságban való betagolódás gondja is foglalkoztatta. Kérésére az 1881. évi 45414. sz. belügyminiszteri rendelet engedélyezte névváltoztatását; a Balassa nevet ekkortól használhatta. (Nevének két s-sel való írása 1908-ig önkényes volt; erre egy személyeskedő vita hevében ellenfele és riválisa, Engel Lajos nyomtatásban is fölhívta a figyelmet.) Egyetemista éveiben a zeneszerzéssel is megpróbálkozott, jellemző módon, népdalokat - népies műdalokat - komponált, a Rózsavölgyi Kiadó 1883-ban például két ilyen dalát is megjelentette. 1884-ben megírta második népszínművét, A zugi bögyöst, amelyet később szintén többször előadtak vidéki színtársulatok. A nyolcvanas évek második felében publikációi is rendszeressé váltak, ekkortól rendszeresen írt tárcákat a Szegedi Naplóba, a Szegedi Híradóba, a Vásárhelyi Közlönybe és a Vásárhely és Vidékébe. Utóbbiba - színház iránti növekvő érdeklődése jeleként - színügyi cikkeket is írt B. jegy és Blasius álnév alatt. 1887. szeptember 23-án szülővárosában bemutatták Borura derű című népszínművét, amelynek zenéjét már Dankó Pista (és Székács Gyula) szerezte. Ez a műve 1888-ban Szegeden Szegény Laczi címmel nyomtatásban is megjelent. A darab jó visszhangot vert, az előadást s a könyvet több lap ismertette, így például a Hód-mező-Vásárhely (1887. 52. sz.), a Szegedi Híradó (1887. 298. sz.) s a Vásárhely és Vidéke (1887. 40. és 48. sz.). A darab utóbb színre került még Szegeden, Kassán, Székesfehérvárott is. A „Magyaros" műfajokkal való tartós eljegyződését mutatja, hogy 1888-ban közzétette hét, Pósa Lajos költeményére szerzett „népdalát" is.

Az elhúzódó, s mint láttuk, egyéb tevékenységgel társított egyetemi tanulmányait 1888-ban fejezte be. Majd, ezt követően a meghatározott időre ügyvédbojtárként dolgozott. Hogy Pesten, Vásárhelyen vagy már Szegeden, nem tudjuk, de az ügyvédi oklevelet - 1889 májusában - még a budapesti kir. ítélőtáblánál szerezte meg. Újdonsült ügyvédként azonban Szegeden nyitott irodát. A Szegedi Napló Nyílt-tér rovatában 1889. június 6-án jelent meg hirdetése: „Dr. Balassa Armin köz- és váltóügyvéd ügyvédi irodáját Szegeden, Széchenyi tér 13. szám alatt, a Barcsay-gyógyszertár mellett levő Grün-féle ház I. emeletén megnyitotta." Ma már tudjuk, ezzel egy sikeres ügyvédi pálya vette kezdetét. Az iroda már kezdetben is jól mehetett, mert alig egy évvel később már „jeles fiatal ügyvédként" emlegették, s alighanem anyagi viszonyai is rendeződtek: megnősült. A Szegedi Napló 1890. november 11-én adta hírül, hogy Balassa „eljegyezte Leyer Adolf nagylaki földbirtokos szép és művelt leányát, Fanny kisasszonyt" . Az esküvőre a menyasszony lakhelyén, Nagylakon került sor, 1891. március 10-én. (SzN, 1891. márc. 11. 4.). E házasságból, amely egyébként alighanem megszilárdította az ifjú férj anyagi helyzetét, három fiú született: József (1893), István (1894) és Jenő (1896).

Balassa pályája igazában ezt követően, a kilencvenes években bontakozott ki. Ez időben vált szakmája hírneves művelőjévé. Mint védőügyvéd számtalan pörben vállalt föladatot, s igen sok ügyet vitt sikerre. Ügyvédi munkája jellemzésére mint jellegzeteset, két esetet külön is érdemes megemlíteni. 1891. július 3-án egy szociális gyökerű ügyben, az akkori sajtó szóhasználatával, egy „pálinkadrámában" látta el a védelem feladatát. Ekkor egy Szilágyi Káplár Miklós nevű munkást védett, aki részegen megölte barátját és munkatársát, Mikleán Pált (SzN, 1891. júl. 3.). Értett azonban más jellegű, például gazdasági ügyekhez is. 1899. november 3-án a Tisza Szálló csődbe jutott bérlőjének, Bereczky Lajosnak a védelmét látta el - sikerrel (SzN, 1899. nov. 4. 5-6.). E pörben mondott védőbeszédének ismertetését érdemes volna idézni is; elemzőkészsége, törvényismerete, lendületes érvelése még a hírlapi tudósítás szükségképpen egyszerűsítő fogalmazásán is átüt. Ügyvédként természetesen még sokféle más ügye is volt; ezek számbavétele s jogtörténeti elemzése szép feladat lehetne. Annyi bizonyos, védői gyakorlata rendre mintaszerű volt. Egyik méltatója, egy Veridicus álnéven megszólaló jogász később, egész pályájára visszatekintve így jellemezte: „Ha egyszer egy ügyet elvállalt, tudása gazdag tárházából teljes fegyverzettel szállott síkra védence érdekében, s védői feladatába úgy elmélyedt, hogy az ügynek s az iratoknak legkisebb részlete sem kerülte el figyelmét. Bámulatos törvényismerete, csodás emlékezőtehetsége és mesteri logikája segítségével érvet érv mellé sorakoztatva, lépésről lépésre védte a maga álláspontját s támadta az ellenfél pozícióit. Ilyen taktika mellett nem csoda, hogy oly gyakran koronázta siker a fórumon megvívott harcaiban." (Balassa Armin ár. mint védő. Szeged, 1924. jan. 15. 2.). A napi praxis mellett művelte a jogi irodalmat is. 1893-ban és 1896-ban az Ügyvédek Lapjában, 1898-ban, A Jogban, 1900-ban a Magyar Jogászban jelent meg jogi tárgyú cikke. Ezek, s elsősorban természetesen ügyvédi gyakorlata az évtized végére már a kor neves kriminalistájává tették. A már idézett Veridicus szerint a „szó szoros értelmében klasszikus büntetőjogász volt, aki a magyar büntető törvénykönyv megalkotójának, Csemeginek a szellemében kereste az igazságot, mindig szem előtt tartván, hogy a büntetőjog nemcsak a köz- és államérdek megóvására, hanem egyszersmind az állampolgári szabadságjogok védelmére is szolgál" . „Állampolgári szabadság a jogrend oltalma alatt: ez volt az ő vezérelve. S ha ezt értjük szabadelvűség alatt, akkor ő szabadelvű volt a szónak klasszikus értelmében."

Mindemellett Szegeden az irodalom, a színház, a publicisztika továbbra is foglalkoztatta. Irodalmi ambícióit elsősorban újabb népszínművei jelzik. 1893-ban A cégér címmel 3 felvonásos darabot írt (ennek zenéjét ő maga s barátja, Dankó Pista szerezte). A darab a budapesti Népszínház 1893. évi Garay-pályázatán dicséretet kapott, 1893. november 25-én Szegeden be is mutatták, majd 1894-ben Bába Sándor kiadásában nyomtatásban is megjelent. 1898. december 21-én a szegedi színház egy újabb művét, a Parasztszívek című egyfelvonásos népszínművét mutatta be - ez azután 1899-ben Engel Lajos kiadásában jelent meg. Darabjai zeneszerzőjének, Dankó Pistának - Lugosi Döme szerint - mecénása is volt, és „fejlődésére nagy hatást gyakorolt, különösen a dalok énekelhetősége szempontjából, úgy, hogy Dankót sírig tartó barátság fűzte" hozzá. (A Szegedi Városi Színház zsebkönyve az 1930. évre, 114.) Balassa egyébként kortársai emlékezte szerint maga is jól énekelt, baráti társaságban ez időben még gyakorta produkálta magát. A népszínműhöz, a „népdal" -nak tartott népies műdalhoz való vonzódása azonban ekkor már félig-meddig anakronisztikus volt. A kilencvenes években Budapesten már A Hét nyugtalanabb, frissebb, a modern városias életérzést koncentráltabban és hívebben kifejező közleményei jelezték a kor új tájékozódását. A népszínmű részben a vidéki életformához igazodó műfaj, részben pedig a mind erősebb kommercializálódás formája volt. Ezt alighanem maga Balassa is érezte, mert utóbb már nem írt ilyen típusú műveket. E próbálkozásai azonban arra jók voltak, hogy révükön íróként fogadják el. Az 1892-ben megalakult szegedi irodalmi társaság, a Dugonics Társaság már az első tagválasztó közgyűlésén (1892. nov. 15.) tagjává fogadta. Majd 1896 márciusában a társaság szépirodalmi szakosztályának osztálytitkárává, 1900 áprilisában pedig osztályelnökévé választották. Irodalmi ambíciója azonban, úgy látszik, fokozatosan egy másodlagos síkra terelődött: emlékbeszédeket tartott, színházügyi bizottságokban szerepelt, cikkeket írt. Nevezetes teljesítménye volt e téren, hogy 1896 szeptemberében a városi közgyűlésen, melynek hamar tagja lett, nagy beszédet mondott A szegedi színészet állandósításáról. Ezzel jelentősen hozzájárult a helyi színházi kultúra föltételeinek javításához. A Dugonics Társaságban is több nevezetes emlékbeszédet tartott. 1900. december 2-án Vörösmartyról beszélt, december 23-án pedig diákkori barátjáról, a fiatalon elhunyt Irányi Dezső íróról. (Utóbb, 1912-ben mindkettő megjelent az Alkalmi beszédek című kötetében.) Jelentős színházügyi fegyverténye volt, hogy 1902-ben miután a színügyi bizottság őt bízta meg a szegedi színház igazgatójának kiválasztásával, ő találta meg az ideális direktort, Janovics Jenőt. Az ő érdeme is tehát, hogy Janovics föllendülést hozhatott a város színházkultúrájában.

E sokrétű tevékenység mellett - alkalmilag - cikkeket, „be-szélyeket" is írt. Dolgozott a Szegedi Naplónak (például 1892, 1900, 1901-2), a Szegedi Híradónak (1890, 1898), az Aradi Közlönynek (1899, 1902), a Hazánknak (1899), a Nagyváradnak (1899) stb. Írásait részben már nevezetessé vált írói nevén, mint Bramin jegyezte. Érdeklődése azonban - nyilván a törvényhatósági bizottságban vállalt munkája következtében - mindinkább a politika felé fordult. A kilencvenes évek végére ugyanis a dualista Magyarország közviszonyainak problémái mind erősebben jelentkeztek, a nyitott szemű ember óhatatlanul szembekerült velük. Érdeklődésének ez az átalakulása, „átpolitizálódása" pedig azt eredményezte, hogy élni kívánt a nyilvánosság politikaalakító lehetőségeivel, s amikor erre alkalma nyílott, maga is lapkiadó s lapvezér lett.

Politikai ambíciójának tere és eszköze így - 1902-től - a Szeged és Vidéke lett. Ez az újság a Szegedi Friss Újság mellett a város negyedik napilapjaként jelent meg, de Balassa kezében saját autoritású, jó újsággá vált. Megindulásakor, 1902 tavaszán ugyan még nem Balassa szerkesztette, hanem egy másik helybéli ügyvéd, dr. Huszár János. De hamar megmutatkozott, hogy a fiatal lap anyagi alapjai bizonytalanok, s egy sor jel hamarosan benső válságra utalt. Balassa Armin a bizonytalankodó Szeged és Vidékében meglátta a lehetőséget, s egy krízishelyzetben elvállalta a szerkesztést - valamint, nyilván, a lap finanszírozását is. A november 10-i számon felelős szerkesztőként így már az ő neve szerepelt, s ő írta - Köszöntés címmel - az aznapi vezércikket is. Társszerkesztőként pedig maga mellé vette két ügyvédkollégáját, dr. Fülöp Zsigmondot és dr. Szász Hugót, akik kezdetben valószínűleg szintén részt vállaltak a finanszírozásból.

A Szeged és Vidéke „igazi" története ekkortól számítható. Az újságírás aprómunkájából ugyan, minden jel szerint, Balassa nem vette ki a részét; a napi rutint, a „robotot" a fizetett munkatársak végezték. De a lap politikai irányát meghatározó lapvezérként s rendszeres vezércikkíróként igen sokat dolgozott. A Szeged és Vidéke az ő ambíciója s akarata révén lett „nagyarányú politikával rengeteg sokat foglalkozó harcos napilap" (Sz. Szigethy Vilmos). S hogy a lapot politikát befolyásoló és nyilvánosságot teremtő eszközként működtethesse, anyagi áldozatokat is vállalt. A lap finanszírozása s tulajdonjoga fokozatosan az ő kezébe ment át; amit ügyvédként keresett, azt a „Vidékébe" ölte bele. Sajnos, e folyamatot még senki sem rekonstruálta, s így sok részlet föltárásra vár. Annyi azonban bizonyos, hogy 1906-ra teljesen kialakult az a működtetési forma, amely lehetővé tette a tartós és biztonságos fönnmaradást. Ekkor ugyanis Balassa, akinek már a kezében volt a teljes kiadói tulajdonjog, valamint a kiadóhivatal és szerkesztőség összes ingósága, egy saját nyomda megteremtésére részvénytársaságot alapított. A részvény-aláírási íveket, mint alapító, 1906 júniusában bocsátotta ki, s az alakuló közgyűlést hamarosan, már július 8-án meg is tartották. Az alaptőkét 70.000 koronában állapították meg, mely 350 darab 200 koronás - „névre szóló" - részvényre oszlott. A bevitt jogokért és eszközökért Balassa 250 részvényt kapott, s ehhez - készpénzért - még húszat vásárolt. Rajta kívül 50 részvénye volt még dr. Bakos Ödön ügyvédnek, nagylaki földbirtokosnak, 10 Bleyer Adolf nagylaki földbirtokosnak, 10 Grünbaum Ignác szegedi kereskedőnek, 5 Weisz Antal szegedi kereskedőnek, 2 Balassa Józsefnek, l-l pedig dr. Szigeti Sándornak, Hoffer Jenőnek és dr. Kornis Bélának.

E részvénytársasági forma kettős előnnyel járt. Bár a tulajdonjog formálisan megoszlott a részvényesek között, de a döntés, a tényleges irányítás változatlanul Balassa kezében maradt. Mint főrészvényes formálisan is ő lett az irányító; ő lett a részvénytársaság igazgatóelnöke s a Szeged és Vidéke főszerkesztője. (Pozícióját csak erősítette, hogy ez a részvénytársaság voltaképpen családi társulás volt, a nevekből látszik, hogy a többi részvényt is jórészt rokonok - apósa, apja, sógora, unokaöccse -birtokolták. Bakos Ödön és Bleyer Adolf halála után, 1909-től pedig az ő részvényeiket Balassa Arminné vette át.) Ugyanakkor a társulás pótlólagos tőkebővítést tett lehetővé, s a fölvett hitelekből Balassa létrehozhatta a Szeged és Vidéke előállítását garantáló saját nyomdát. A géppark 19.087, a betűkészlet 15.973,99, a felszerelés 5.923,74 koronába került, s 5.195 koronát elvittek az épületkialakítási belső munkák is. Egyéb forrás híján ezekből következtethetünk valamennyire a nyomda méreteire és fölszereltségére.

A Szeged és Vidéke működési föltételeinek rendezésével Balassa Armin két művelődéstörténeti jelentőségű lehetőség előtt nyitott utat.

Mint irodalmi vonzalmú s jó kvalitásérzékű lapvezér, aki ízlésdolgokban kellő toleranciával rendelkezett, munkalehetőséget és fórumot adott egy sor helyét kereső kiváló újságírónak és írónak. Így, legalábbis közvetve, hozzájárult a szegedi újságírás átalakulásához s-a magyar irodalmi megújulás előkészítéséhez. A Szeged és Vidéke fönnállása (1902-1920) alatt számos kiváló munkatársat foglalkoztatott; közülük sokan a szegedi újságírás legjavához tartoztak (például Szakács Andor, Molnár Jenő, Balassa József, Frank József, Újvári Péter, Csuka Ferenc, Herczeg István, Domokos László, Sz. Szigethy Vilmos, Bibó Lajos). Balassa és a lap legnagyobb tette azonban kétségkívül az, hogy itt, a Szeged és Vidéke szerkesztőségében nevelődött kiváló újságíróvá - s a liberális alapértékekhez mindig ragaszkodó, az élet napi menetére gyorsan reagálni tudó politikai publicistává - Juhász Gyula. Első írásai - két vers - már 1902 karácsonyán megjelentek a lapban, s az utolsó, búcsúzó számban is írással szerepelt. Közben pedig hosszú évekig, élethelyzetéből fakadó alkalmi megszakításokkal voltaképpen 1918-ig a redakció legbelső köréhez tartozott. Publicisztikája java 1919 előtt itt jelent meg. De Juhásznak Balassához és a Szeged és Vidékéhez való kapcsolódása irodalmilag is fontosnak bizonyult. A fiatal költő első verskötetét 1907-ben Balassa Armin adta ki a Dugonics Nyomda Rt. révén, Juhász pedig már egyetemistaként a laphoz vonzotta íróbarátait, Babits Mihályt, Kosztolányi Dezsőt, Csáth Gézát - akik, ma már tudjuk, a modern magyar irodalom klasszikus rangú alkotóivá nőtték ki magukat. Talán az sem puszta véletlen, hogy egy ideig (1910) az „átkozott költő" , Somlyó Zoltán is a Szeged és Vidéke belső munkatársa volt. Joggal írhatta később Balassáról Juhász Gyula: „Atyai barátom, első mesterem, első szerkesztőm és első könyvem kiadója" volt, s nem hallgatta el azt sem, hogy: „Ennek a könyvnek megjelenése és sikere az életemet adta vissza akkor, mert én bizony [...] éppen leszámolni készültem mindennel" . (JGYÖM 7:71. és 73.) Jelképes, hogy a Szegedre érkező Babits 1906. október 27-én így írt Juhász Gyulának: „Itt vagyok tehát az Ön és a - Balassa Armin városában" , (JGYÖM 9:128.). Balassa irodalmi érdemeit csak növeli, hogy ezeket az akkor „ultramodernnek" számító fiatal költőket s írókat voltaképpen saját népies irodalmi ízlése s irodalmi gyakorlata ellenére juttatta fórumhoz:

A lapot persze elsősorban a politika kedvéért tartotta fönn. S e téren is szerzett érdemeket. Nem szokás emlegetni, de tény: megteremtette a „radikális szabadelvűség" , a közjogi politizáláson túllépő modern ellenzéki politizálás első s 1918/19-ig legjelentősebb szegedi fórumát. Átrajzolva ezzel Szeged ideológiai térképét.

Balassa cikkeiből kirajzolódó ellenzékiségét persze nem könnyű röviden meghatározni. Riválisa, a Szegedi Naplót kiadó Engel Lajos egy őt támadó, meglehetősen gúnyos és sérteni akaró pamfletjében azt írta róla, hogy „volt régi kormánypárti, Bánffy-párti, azután önmagapárti, később darabontpárti, végre alkotmánypárti, demokratapárti és most szociálista" (SzN, 1907. márc. 6.), - s ezt a sort, az 1907 utáni éveket is figyelembe véve, folytatni is lehet. Volt még a Nemzeti Munkapárt tagja, majd Vázsonyi híve is. E váltásai azonban csak aktuálpolitikai helykeresése és kényszerű alkalmazkodásai fölszínét mutatják. Változásai, ha úgy tetszik, tévelygései mélyén ugyanis mindvégig egy, végső soron szilárd liberális meggyőződés munkált. Már az első lapvezéri megnyilatkozásában (1902. nov. 10.) elutasította a korszakra szinte általánosan jellemző „meddő közjogi küzdelmet" , s úgy látta, az utolsó harminc év „arra int, hogy a harcot a mindenkori hatalommal szemben a saját eldobott fegyverével: a tiszta szabadelvűséggel a társadalom érdekében kell megvívni" . „A szabadelvűség jelszava alatt küszködő politikai párt uralma alatt [ugyanis] oda fejlődtek hazánk politikai és társadalmi viszonyai, hogy a szabadelvűség tulajdonképpeni fogalmát alkotó összes eszmék az elkallódás lejtőjére jutottak." S a viszonyok már „a hamu alatt sistergő szociális forradalmat" jelzik. E fölfogása, mely a nacionál-liberalizmus liberális alapú kritikájaként értelmezhető, kétségtelenül roko-nítja őt az úgynevezett polgári radikalizmussal, de végső konzekvenciáiban annál pragmatikusabb, helyzethez simulóbb. „Politikai elvi álláspontjának" gyakorlatilag „a kormányképes belpolitikai párt kialakulásáért való küzdelem felel meg" , s azzal már elégedett lett volna, ha „a politikai pártok parlamenti váltógazdasága" megteremtődik Magyarországon.

Ez a tartósan érvényesülő beállítódottság magyarázza radikális és szocialista vonzalmait és gesztusait, de ez magyarázza, hogy - a politikai helyzet változásaira reagálva - különböző más törekvésekben is időleges lehetőséget látott. 1904 és 1910 közt a Társadalomtudományi Társaság helyi csoportjának munkájában és vezetésében is részt vállalt, s lapját ez időben a társaság céljainak szolgálatába állította. Ügyvédként pedig szocialistákat is védett. 1910 körül azonban úgy látszott, e törekvések válságba jutottak, ugyanakkor - bár szerényebb célokkal -különböző politikai csoportok koalíciója kormányképes új pártot ígért. A megalakuló Nemzeti Munkapárt híve lett tehát, s ezzel ellenzékiségből „kormánypártivá" vált anélkül, hogy törekvései alapját megváltoztatta volna. A radikális megoldásokba vetett hite azonban kétségkívül megingott. Jásziék 1910 utáni útját már nem tudta, alighanem nem is akarta járni. (1909-ig írt cikkeiből egy válogatást kötetbe gyűjtve is kiadott, Chlopytól Bokányiig címmel.) Némi megemelő túlzással azt mondhatnánk, Vázsonyi Vilmos helyi megfelelője lett. Személyes kapcsolatban is állottak, leveleztek, Vázsonyi megfordult Balassáéknál. Eszmei rokonságukat jelzi, hogy amikor 1917-ben Vázsonyi miniszteri, bársonyszéket kapott, Balassa a teljes politikai egyetértés hangján írt róla. Szerinte Vázsonyi „a ragyogó észnek, félelmetes tömegű tudásnak, mindeneket lebilincselő szónoki művészetnek mestereként egymaga lépett ki a konzervatív polgári gondolkodás semlegességéből és hirdette a magyar társadalom demokratikus alapon való átformálásának szükségességét; [...] agya, tudása, fáradhatatlan tevékenysége voltak azok az ablakok, melyeken át ennek a társadalmi átalakulásnak parancsoló okai átszűrődtek a polgári társadalom gondolatvilágának eszmekörébe . (SzéV, 1917. jún. 16.) Ezt, mutatis mutandis, legalábbis szegedi vonatkozásban saját magáról is elmondhatta volna. Az ő legfőbb érdeme is „az oligarhikus feudalista társadalompolitikai képviselete" elleni harc, s a válságra való folyamatos figyelmeztetés volt. S ebben a küzdelemben lapja, a Szeged és Vidéke mindenkor követte intencióit; a lap maga is e küzdelem tanulságos lenyomata lett.

A tízes évek második felében azonban Balassa Armin mellett már elfutottak az események. A társadalom elmélyülő ellentétei radikalizálták a politikai mezőt, s a háború elvesztése, a monarchia fölbomlása, a forradalmakban fölszínre kerülő társadalmi ellentétek addig elképzelhetetlen élessége olyan viszonyokat teremtett, amelyeket Balassa már sem teljesen átlátni, sem befolyásolni nem tudott. Hamar öregedő típus is volt, megfáradva már a lapra sem tudott úgy figyelni, ahogy kellett volna. 1918-ban, az általános anyagi romlás során ellentétei támadtak régi munkatársaival, s a sztrájkba kezdő Frank József, Tölgyes Gyula, valamint a velük szolidáris Juhász Gyula ott is hagyta a Szeged és Vidékét. Bár már ekkor gondolt rá hogy fölszámolja vállalkozását, egy ideig még - új szerkesztővel s munkatársakkal - folytatta a mind reménytelenebb küzdelmet. Az 1918/19-es „fölfordulás" azonban már végképpen nem az ő világa volt. Ahogy szignálatlan nekrológjában Móra Ferenc írta róla pár évvel később: „Az októberi forradalom nem volt neki hálás liberális múltjáért, és az ellenforradalom helyi vezérei neki hánytak szemére olyan forradalmi eseményeket, amelyek neki okoztak legtöbb szenvedést." (Szeged, 1924. jan. 13.) A „forradalmi időkben kiesett a lap irányító kezéből és azok a cikkek, amik abban az időben jelentek meg s amik miatt később támadásokban volt része nem az ő akaratából, sőt, annak ellenére kerültek a lapba" . (Uo.) Pályája ezekben a hónapokban tulajdonképpen le is zárult.

Az ellenforradalmi kurzus első évei, melyek élete utolsó évei lettek, már „egy sokáig szikrázva égő" , ám ekkora „már halkuló élet" utolsó fázisa volt. Önmagát azért nem tagadta meg. 1919 szeptemberében még ő vezette a város vezetőihez a szegedi zsidó polgároknak a pogromra izgatók ellen tiltakozó delegációját. Hamarosan mégis föladta a küzdelmet. 1920 tavaszán fölszámolta a Szeged és Vidékét, majd az azt kiadó Dugonics Nyomda Rt-t - a lap utolsó száma május 22-én jelent meg. Ez volt az 5588. szám. Társadalmi tisztségei, például a Dugonics Társaságban viselt alelnöki címe, vagy a Szegedi Ügyvédi Kamara választmányi tagsága, persze megmaradtak. Alkalmilag néhány cikket is írt a Szegedi Naplóba és a Szegedbe, amelyek az ő régi eszményeit vitték tovább. De elkedvetlenedve „egyre jobban visszavonult a közélettől kedves könyvei, klasszikusai, filozófusai közé és csak egy tervét dédelgette még: emlékeit szerette volna megírni s ez az utolsó könyve története lett volna a rekonstrukció utáni Szeged most lezárult korszakának is" (Szeged, 1924. jan. 13.). Ebben azonban megfáradása, majd elhatalmasodó betegsége, szívbaja megakadályozta. Több mint egyévi betegség után, 1924. január 12-én Szegeden halt meg.

A város szellemi élete jelentős személyiségként búcsúztatta. Nekrológját Móra Ferenc írta meg, sírjánál pedig - többek között - Juhász Gyula és Löw Immanuel beszélt. Jelentőségét is legpontosabban ők fogalmazták meg. Juhász - még az élőt - így jellemezte: „Született demokrata és liberális, a Fényes Samuk és Várady Zsigmondok gárdájából való." (JGYÖM 6:589-590.) Móra pedig ezt írta róla: „Szeged Vázsonyijának mondogatták néha és nem nagy kvalitásain múlott, hogy ragyogó talentumának és forró tettvágyának Szeged határain belül kellett érvényesülni. A vidék legjelesebb kriminalistája volt; mint szónok, mestere az ékesszólásnak, mind publicista, mestere a tollnak, s mint közéleti vezér, rendkívül széles látókörű, az emberi gondolat minden provinciájában tájékozott harcosa a liberalizmusnak, aki a maga igazáért bátor és nehéz harcokat vívott." (Szeged, 1924. jan. 13.)

A szegedi sajtó politikai irányultságának és stílusának megújítása mindenesetre leginkább az ő ambíciójának és erőfeszítéseinek az eredménye lett.

Szeged, 1991. 14. sz.