Előző fejezet Következő fejezet

ARCOK A SZEGEDI SAJTÓ TÖRTÉNETÉBŐL

FRANK JÓZSEF

 

Szürke eminenciás volt, a megbízható, jó újságíró s szerkesztő mintája, aki bár mindenkor jelentősen befolyásolta lapjai karakterét, maga háttérben maradt. Utókorát is ez a tény szabja meg. Impresszumadatok, néhány utalás és lábjegyzet - ennyi a hozzáférhető ma róla; sok társával ellentétben még egy újságcikk sem idézi föl emlékét. Pedig aki meg akarja írni a Szeged -ez volt egy időben a Délmagyarország neve - történetét, nem kerülheti meg az ő tevékenységét sem. Az 1920-ban enyhén jobboldaliként induló lap ugyan szinte törvényszerűen tolódott balra, de politikai radikalizmusban is, színvonalban is akkor lett a Horthy-korszak talán legjelentősebb vidéki napilapja, amikor ő kezébe vette. S ha ma becsüljük a Délmagyarország jó hagyományait, akkor őt, aki karakterét kialakította, is becsülnünk kell.

Élete, pályája egyelőre csak vázlatosan rajzolható föl. 1875. március 12-én született Baján, Frank Miksa könyvelő és Kelemen Julianna gyermekeként. Hogy milyen volt ez a Duna-parti kisvárosban élő zsidó család, milyen indíttatásokat adhatott neki, nem tudjuk. Csak föltételezhetjük azt is, hogy elemi iskolai tanulmányait szülővárosában végezte. Középiskolába azonban már Szegeden járt, 1885-ben a kegyes atyák vezette neves gimnázium diákja lett. Ezt a tényt Délmagyarország-beli nekrológja (1929. március 27.) is rögzíti, részleteiről pedig a piarista gimnázium évi értesítői tájékoztatnak. Ezekből tudjuk, Szegeden jól indult, színjelesen végezte az első osztályt, utóbb azonban fokozatosan romlottak tanulmányi eredményei; előbb kettesek, majd hármasok is be-becsúsztak a jelesek közé. Nem volt tehát igazán jó diák, érdekes módon az önképzőkörben sem szerepelt. Nyolcadikban, év közben, valami miatt ki is maradt az iskolából; 1893 tavaszán így nem is tett érettségit. Az 1893/94-es évben azonban sikerrel járt újrakezdése, a tanév végén leérettségizett.

Nekrológjából, melyet volt kollégái valamelyike írt, amelynek forrása tehát még ő maga lehetett, úgy tudjuk, érettségi után, tehát 1894 őszén a pesti egyetem orvosi fakultására iratkozott be. Ezt azonban nem végezte el, utóbb fordított egyet pályáján s bölcsészeti tanulmányokba kezdett. „Mint bölcsész került ki Németországba - írja nekrológusa - , ahol Gögin-genben a Groedel bárói család hívta meg az egyik fiatal báró nevelőjének." (Német nyelvtudását, melyet a piaristáknál is csiszolt, még alighanem otthonról, Bajáról vihette magával.)

Meddig élt Németországban, nem tudjuk; élete e szakasza szinte teljes homályba vész. Nekrológja szerint már „Németországban foglalkozott azzal a gondolattal, hogy újságíró lesz", erre azonban már csak itthon, Szegeden került sor, 1905 körül. 1904-ben, amikor fiatal újságíróként Móra Ferenc megírta a Szegedi Napló huszonöt esztendejének történetét, s számba vette az akkori szerkesztőséget is, őt még nem említette a munkatársak között. Hamarosan azonban már a Napló (az akkori legjelentősebb szegedi napilap) munkatársai között találjuk. 1906 elején, az Engel cég jubileuma alkalmából tablókép készült a cég személyzetéről, így a Napló munkatársairól is. Itt, a tablón már ő is ott látható. Harmincas évei elején járó, bajuszos, határozott karakterű férfit mutat a kép - semmiképpen sem kezdő tehát, ha a Naplónál új ember volt is. A Szegedi Napló élén ekkor Vass Géza és Békefi Antal szerkesztők álltak, munkatársai pedig: Tömörkény István, Móra Ferenc, Balla Jenő, Reéz Pál, Gracza János és Kisteleki Ede. Erős szerkesztőség volt tehát ez, jó műhely az újságírói gyakorlat megszerzéséhez.

Hamarosan mégis váltott, a Szegedi Híradóhoz lépett át, majd 1908-ban a Szeged és Vidéke szerkesztőségébe került. Itt már hosszabb ideig, 1918-ig maradt, s munkatársból a lap felelős szerkesztőjévé, meghatározó emberévé küzdötte föl magát.

Sajnos, a Szeged és Vidéke a helyi sajtótörténeti kutatásnak egyik nagy adóssága. Ezt az 1902-ben alapított, s hamarosan Balassa Armin (1861-1924) tulajdonába került lapot, bár különböző okok miatt színvonala is, politikai irányultsága is ingadozott, különleges hely illeti meg a város művelődéstörténetében. Ha volt lap Szegeden, amely 1914 előtt a polgári radikalizmus törekvéseit szólaltatta meg, a Szeged és Vidéke volt az. Jászi Oszkár és párthívei leginkább itt kaptak értő támogatást Szegeden. S ma már irodalomtörténeti tény: Juhász Gyula itt kezdte (s jó ideig, 1918-ig itt folytatta) publicisztikai tevékenységét, barátai: Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Csáth Géza pedig - még kezdőkként - itt kaptak teret indulásukhoz.

Frankot az 1911. évi címtár már segédszerkesztőként jegyezte. 1913. április 19-től pedig felelős szerkesztőként irányította e lapot. Nem volt, nem lehetett könnyű dolga. A lapnak meglehetősen szűkös volt anyagi bázisa, szerkesztősége pedig kis létszámú; a lap az évek során inkább gyengült, mint erősödött. S Szarajevó után a háborús cenzúra is szürkítette, jellegte-lenítette az egykori radikalizmust. Frank eléggé magára hagyatott lehetett. Pályája egésze mutatja, a kényszerű politikai engedmények sem lehettek kedvére; ezek Balassa egzisztenciális megfontolásainak számlájára íródnak. Aligha véletlen tehát, hogy 1918 elején - napra pontosan tudjuk, február 7-én - konfliktusba került Balassa Arminnal, aki - laptulajdonosfőszerkesztőtől szokatlanul - ezt követően be sem tette a lábát a szerkesztőségbe. A lapot így Frank, Tölgyes és Juhász Gyula hármasban csinálta - a gyógyulófélben lévő Juhászt már Frank nyerte meg újra a Szeged és Vidékének.

A lap viszonyainak rendezetlensége, az alacsony fizetések 1918 májusában végül szakításhoz vezettek. Frank és Tölgyes, kis fizetésük fölemelése végett 11-én sztrájkba kezdtek, Juhász Gyula pedig - mint Péter László megírta - velük, s nem Balassával volt szolidáris. Május 20-án Juhász így írt Eörsi Juliának: „Lapomnál csakugyan kitört a sztrájk, én szolidáris vagyok a csakugyan éhbérért robotolókkal." A tárgyalások, az egyezkedések nem vezettek eredményre. Frank is, Juhász is - nyilván nem minden nosztalgia nélkül életük elmúlt szakasza és tere iránt - átléptek a rivális laphoz, a Délmagyarországhoz.

A forradalmakat, a politikai radikalizálódást már mindketten a Délmagyarországnál élték át. Juhász ekkori tevékenységét Péter László könyvéből (Juhász Gyula a forradalmakban. Bp. 1965.) részleteiben is ismerjük; Frank megint a háttérben maradt. De Péter László könyvéből az is kiderül, a lapnál megint Frank volt az egyik fontos ember. A hasonmásban közölt, 1919. március 25-i fizetésjegyzékből nemcsak az derül ki, hogyan „állt föl" a szerkesztőség (Pásztor József, Frank, Tamás Rezső, Deák Dezső, Juhász Gyula, Balla Jenő és Kulinyi József), de az is, a fizetésekben megmutatkozó „erőrangsorban" Frank közvetlenül a tulajdonos-főszerkesztő Pásztor József után következett, ő volt a második ember a szerkesztőségben. Az ellenforradalom győzelme átrendezte a szegedi sajtóviszonyokat is: megfogyatkoztak a városban a jó újságírók. Frank azonban most is a helyén maradt, s ha - mint Sarló Sándor emlékezéséből tudjuk - félt is a terror hónapjaiban, szinte egymaga csinálta tovább a Délmagyarországot. Csak a kezdő Sarló Sándor (akkor még mint Pór Tibor) - s a régi barát, Juhász Gyula állt mellette. Maga Pásztor József is Bécsből (!) próbálta irányítani a lapot.

1920. április 10-től Frank névlegesen is a lap szerkesztője lett, ahogy az impresszumban áll: „Szerkesztésért és kiadásért ideiglenesen felelős Frank József." Ez a szakasz azonban - nem önszántából - hamar lezárult: május 30-án a Délmagyarország, kényszerűen, megszűnt.

Mi lett ekkor Frankkal, nem tudjuk. A Délmagyarország ugyan, Szeged címmel, mint délutáni lap hamarosan újraindult, Szilassy Cézár és Vermes Ernő szerkesztésében. Szilassy azonban mérsékelten jobboldali, Vermes mérsékelten baloldali volt, az új lap egésze pedig meglehetősen „lojális" és színtelen. S bár ez a szakasz csak gyorsan múló epizód lett a lap több évtizedes történetében, az új irány Franknak aligha lehetett kedvére. így vagy az induláskor, vagy valamivel később, de megvált a laptól.

1923. február 21-én a Friss Hírek szerkesztője lett, igaz, csak pár hónapra.

1923. július 3-án neve lekerült a Friss Hírek impresszumából, november 18-án pedig fölkerült az időközben alaposan megváltozott Szegedébe. A Szeged - a Délmagyarország Rt. október 30-i megalakulásával, Pásztor József ügyvezető igazgatóvá történt kinevezésével - baloldali irányba fordult. Ennek az irány-és színvonal-változtatásnak lett a mozgatója, mint felelős szerkesztő Frank.

Az elkövető 17 hónap, mely a Délmagyarország történetének talán legszebb lapjait adja, Frank szerkesztői tevékenységének is csúcsa. Nagy „csapata" jött össze: Juhász Gyula, Móra Ferenc, Sz. Szigethy Vilmos, Tonelli Sándor s a fiatalok: Vér György, Magyar László, Lengyel Vilma. S az utolsó néhány hónapban az akkor Szegeden tartózkodó, erősen rendszerbíráló Szabó Dezső is. Az irodalmi részben pedig szerepelt - bár csak alkalmilag - a fiatal József Attila is, olyan versével például, mint a nevezetes Tisza szívvel (amelyről, még a költő életében hét cikket írtak). Széles körű helyi nyilvánosság, radikális rendszerkritika, bátor szókimondás, színvonalas kulturális anyag, erős irodalmi rovat, s mindez „profi" szerkesztésben - ez volt a Frank-féle Szeged. A radikális Világ méltó szegedi párja, testvérlapja. Péter László már 1955-ben, mint a Horthy-korszakbeli vidéki újságírás legmagasabb színvonalú lapját jellemezte, alighanem joggal. Ez volt a szerkesztő Frank fő műve.

A Szeged azonban, melynek története külön tanulmányt érdemelne, kihívta maga ellen a rendszer támadását. Rakovszky Iván belügyminiszter előbb a lap kolportázsjogát - tehát utcai árusításának lehetőségét - vonta meg, majd 1925. április 4-én be is tiltotta. A betiltás országos fölháborodást váltott ki; írók, újságírók s nyomdászok egyaránt tiltakoztak miatta. Fölemelték szavukat az erdélyi újságírók is, kik úgy látták, ez az intézkedés a kisebbségi magyarság lehetőségeit veszélyeztette. Bethlen István kormánya végül is meghátrált, engedélyezték az újraindulást, de - hogy legalább a látszatot megóvják - a lap címét meg kellett változtatni. Az 1925. május 17-én újrainduló lap a régi névhez tért vissza: megint Délmagyarország lett, de évfolyamszámozását 1. évfolyam 1. szám jelzéssel újrakezdte. A régi-új lap felelős szerkesztője Frank József lett, munkatársai pedig - a Szegedről távozó Szabó Dezső kivételével - a régiek maradtak. A Délmagyarország azt folytatta, amit a Frank-féle Szeged csinált, s ezzel egy új, nagy korszak vehette kezdetét.

Ezt azonban Frank József már csak elindítani, sínre tenni tudta. 1926. április közepén súlyosan megbetegedett, agyvérzést kapott - lapja legalábbis ezt jelentette róla április 15-én. (Péter László adata szerint a szélsőjobboldali Szegedi Új Nemzedék, mely mindig is támadta a Délmagyarországot, úgy tudta, Frankot paralízis döntötte ágynak.) S bár neve június 1-jéig még a lapon maradt, dolgozni soha többet nem tudott.

Emberi roncs lett. Ahogy a Szegedi Napló - alighanem: Tölgyes Gyula, a régi barát és kolléga - írta halála után: „megroppant az újságírás robotjában,... testben és lélekben összeroskadva, felbomlott idegzettel kénytelen volt visszavonulni a szerkesztőségi íróasztaltól a csöndes magányosságba" .

Hosszas betegség, kínos szenvedés után 54 éves korában, 1929. március 24-én halt meg. ( A halál oka a halotti anyakönyv szerint: szívelégtelenség.) Lakásáról, a Vitéz utca 15. számú házból temették. Lapja nevében Pásztor József beszélt ravatalánál s Lőw Immánuel, a tudós főrabbi. A sírnál az újságírótársak nevében régi munkatársa, Tölgyes Gyula búcsúztatta.

Régi barátja és kollégája, aki szép nekrológban örökíthette volna ránk egyéniségét s aki az utókor számára is „érdekessé" tudta volna tenni őt: Juhász Gyula már maga is nagybeteg volt. De a beteg költő mégis szólni próbált, versbe kezdett (Egy újságíró sírjára):

Fiatal sír. Vén cimbora

Pihen a domb alatt - kezdte az egyik változatot Juhász. De befejezni versét már nem tudta. Az a változat pedig, amely a legteljesebb lett, s amely végül nyomtatásban is megjelent az önkéntes segítők jóvoltából, nem a halott barát emlékét idézte föl, hanem - címét megváltoztatva - a neves kortársat, Móra Ferencet köszöntötte. A sors utolsó fintora volt ez Frank József iránt.

Szeged 1989. 6. sz.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet