Előző fejezet Következő fejezet

ARCOK A SZEGEDI SAJTÓ TÖRTÉNETÉBŐL

PÁSZTOR JÓZSEF

 

Ha egyszer valaki szociológus szemmel tekinti át a szegedi újságírás történetét, a szokványos újságírópályák közé a Pásztor Józsefét aligha sorolhatja majd be. A legtöbb szegedi zsurnaliszta - bár sokféle pályát futottak be - vagyont nem szerzett; vagy élete végéig megmaradt újságírónak, vagy - ha váltott is -kiugró presztízsű és jövedelmű állásba nemigen került. Pásztor József a kevésszámú kivétel egyike. Egyszerű újságíróként kezdte, de kitört e sorból: üzleti érzéke, rámenőssége és házassága révén vagyonhoz jutott, s vagyona révén a szegedi sajtó vezető embere lett. Laptulajdonos, majd főrészvényes, de ugyanakkor - talán takarékosságból, talán, hogy még inkább kézben tarthassa az ügyeket - hosszabb ideig szerkesztőnek is megmaradt. A tőkés laptulajdonos egyik jellegzetes szegedi példája volt ő több mint két évtizeden keresztül.

Pályájának e szociológiai karaktere már önmagában is érdekessé teszi életútját. A rá vonatkozó adatok, sajnos, egyenlőtlen megoszlásúak. Míg egyes szakaszokra vonatkozóan sok adat áll rendelkezésünkre, élete más szakaszairól alig-alig tudhatunk valamit.

Szegeden született 1884. június 4-én, asszimilálódásra kész zsidó családban. Apja Pollák Jónás, anyja Kohn Regina volt -az anyakönyvbe még őt is Pollák Józsefként jegyezték be. Vezetéknevét csak később, már felnőttként cserélte föl a Pásztor névre. Sajnos, a családról, amelyben fölnőtt, s alapvető indíttatásait nyerte, szinte semmit nem tudunk. Annyi csak a biztos, a Pollák család a hagyományos zsidó kulturális stratégiát követte s iskoláztatta a fiút.

Gimnáziumi tanulmányait Pásztor a szegedi piaristáknál végezte. 1895 őszén kezdte a második osztályt, s 1902 tavaszán érettségizett. Osztálytársa volt mások mellett Aigner Károly (1884-1934), a későbbi főispán, s - ha nem is folyamatosan, mindegyik évben - Juhász Gyula. Jó, de nem kitűnő tanuló volt. Hetedikes és nyolcadikos korában aktívan részt vett az önképzőkör munkájában - elsősorban szavalataival. Szerepléseit és eredményeit regisztrálja a gimnázium 1900/01. és 1901/02. évi értesítője. Érdekességként említhető meg, hogy 1901. november 19-én, az iskolai Erzsébet királyné emlékünnepen ő mondta el osztálytársa, Juhász Gyula Erzsébet emlékezete című emlékbeszédét.

Érettségi után, 1902 őszén egyetemi tanulmányokba kezdett. Jóval később, tagajánló följegyzésében Cserzy Mihály azt írta róla: „Iskolái: egyetemi végzettség". De nincs adatunk rá, hogy egyetemi tanulmányait Pásztor valóban diplomával fejezte volna be. Sőt, maga Cserzy állítja 1918-ban, hogy már 14 éve (tehát 1904-től) újságíró. Valószínű tehát, hogy Pásztor is a szokásos félbe maradt egzisztenciák egyike lett.

Újságírói pályáját szülővárosában kezdte. 1904 és 1910 között, ahogy Cserzy Mihály már említett ajánlásában olvasható, „munkatársa volt a Szegedi Friss Újságot kivéve az összes szegedi lapnak". Így előbb a Szegedi Naplónak, majd 1908-tól a Szeged és Vidékének. Mint az utóbbinak munkatársa, 1908 decemberében - Kuszkó Dezsővel együtt - szerkesztette a szegedi újságírók Karácsonyi könyvét, amelyben - mások mellett -Babits Mihály, Juhász Gyula, Móra Ferenc versei, Cserzy Mihály és Tömörkény István novellái is szerepeltek. Újságíróként alighanem ő is írt mindent, amit a lap igényelt, Kézai Simon néven és k. s. szignóval jelzett írásai azonban zömmel színikritikák, vagy kulturális tárgyú cikkek voltak.

Pályája fordulatát 1910. májusától számíthatjuk, amikor megindult Szegeden a város addigi legnagyobb igényű napilapja, a Délmagyarország. A Róna Lajos alapította s szerkesztette új lapnak ő is munkatársa lett. Ezzel - bár a lap anyagi bázisa hamar összeomlott, szerkesztője pedig távozott a városból - karrierje új szakaszába ért. Már korábban is több jel mutatta, jó szervező, most tér nyílott számára. Előbb, még 1910. szeptember 2-án Mai Színlapcímmel színházi lapot indított, majd - Róna távozása után - 1910. november 30-án a Délmagyarország felelős szerkesztője lett. Az a közkeletű állítás ugyan, hogy tudniillik a lap tulajdonjogát is átvette Rónától, nem igaz. De tény: bár csak 26 éves volt ekkor, súlya fokozatosan nőtt a lapnál; valamilyen százalékban (de Ligeti Jenőnél kisebb mértékben) a lapot előállító s kiadó „Ligeti Jenő és társai könyvnyomdának" is részestársa lett.

1911. december 26-án megnősült, felesége Rosenfeld Rudolfina (1888-?) részén erős családi-üzleti kapcsolatok birtokába jutott. A Vidéki Újságírók Könyvét 1911 őszén megint ő szerkesztette - ezúttal Balassa Józseffel. Presztízse jól érzékelhetően növekedett.

1912-ben azonban a lapot finanszírozók (Holtzer Dániel, Ligeti Jenő) csődbe jutottak, a Délmagyarország pedig - ideiglenesen, üzleti cselből - megszűnt. Hogy a válságot hogyan számolták föl, máig nem tisztázta a kutatás. Annyi tény, a Délmagyarország hamarosan, már 1912. augusztus 13-án újraindult. Felelős szerkesztője továbbra is Pásztor maradt, kiadótulajdonosa és nyomdai előállítója azonban a Várnay-cég lett. S az is bizonyos, itt már megmutatkozott Pásztor üzleti „életrevalósága": társa, Ligeti Jenő vagyonát elárverezték miatta, ő maga azonban mégis fölszínen tudott maradni. Sőt. Szerkesztőként a tízes években Szeged sajtótörténetének egyik meghatározó embere lett. Szerkesztői tevékenységének mérlegét, persze, majd csak a Délmagyarország történetének monografikus földolgozása vonhatja meg; erényei s gyarlóságai csak egy ilyen munka keretében válnának egyértelművé. Annyi azonban már ma, különösebb előmunkálatok híján is bizonyos: a Pásztor szerkesztette forradalmak előtti Délmagyarország a város sajtójának egyik jelentős, fontosságában már ekkor a Szegedi Napló jelentőségével vetekvő s folyamatosan teret nyerő lapja volt. S ebben Pásztornak is része kellett, hogy legyen.

1918 májusában a Szeged és Vidéke nevezetes újságírósztrájkja után jó érzékkel - s a lap további sorsát meghatározóan - átvette a rivális lap két fontos munkatársát: Juhász Gyulát, aki akkor már neves költő is volt, s Frank Józsefet (1875-1929), aki mögött komoly szerkesztői gyakorlat állt. Juhász publicisztikája ettől fogva a Délmagyarország arculatának egyik meghatározója lett, Frank pedig szerkesztőként alakította a lap karakterét. Nevükhöz a Délmagyarország történetének legjobb évei fűződnek.

1918. november 22-én Pásztor megegyezett a Várnay-céggel, s a Délmagyarország társtulajdonosa lett. Nem sokkal később, 1919. január 12-én pedig megvette Várnay Lajos részét is, így a lap tulajdonjoga teljes egészében az övé lett. Ennek az üzletnek a részletei, sajnálatos módon, megint csak föltáratlanok, így nem tudjuk, a tulajdonjog e megvásárlása pontosan mivel járt. Valószínű, hogy a lapot előállító nyomda is, legalább részben, már ekkor Pásztor kezébe került.

Lapja, nem utolsó sorban Juhász Gyula révén, jelentős szerepet játszott a forradalmak idején. Hogy mindez mennyire felelt meg tényleges szándékainak, s mennyire volt részéről egyszerű üzleti számítás, konjunkturális alkalmazkodás, egyelőre eldönthetetlen. A lap radikalizálódása kétségtelen. S az is tény, a Tanácsköztársaság bukása után Pásztor úgy érezte, Szegeden nincs biztonságban. Bécsbe távozott, s csak valamikor 1920 tavaszán-nyarán tért vissza Szegedre.

Kettős posztja - felelős szerkesztő és laptulajdonos - így rövid ideig tartott. A szerkesztést előbb ténylegesen, majd 1920. április 10-én formálisan is átvette tőle Frank József.

1920. május 30-án pedig, kényszerűen, megint megszűnt a Délmagyarország. Az ellenforradalom viszonyai lehetetlenné tették a lap megjelenését. Szeged címmel ugyan hamarosan megindult a folytatás, ez a lap azonban, legalábbis kezdetben nem csak címében különbözött a korábbi (s a későbbi) Délmagyarországtól. A lapnál Pásztornak sem szerkesztőként, sem tulajdonosként nem jutott szerep.

Egy-két évig így csupán nyomdája jövedelméből élt. Az ő nyomdája állította elő a Szegedet is, s mások számára is rendszeres bérmunkát végzett.

A kurzus lassú konszolidálódása nyitott neki újra teret. Előbb, 1922-ben, csak írásai tűntek föl a liberalizálódó, balra tolódó Szegedben, majd - a Délmagyarország Rt megalakulásával - a lap is lényegében az ő kezébe került vissza: főrészvényes és ügyvezető igazgató lett.

A Délmagyarország Rt 1923. október 30-án alakult meg. Létrejöttét, mint a cégbírósági anyagból kiderül, az tette lehetővé, hogy Pásztor 6 millió korona készpénzért és a részvények többségéért eladta nyomdáját a szerveződő részvénytársaságnak, ennek fejében ráadásként megszerezte az ügyvezető igazgató posztját, tehát a tényleges irányítás jogát. A részvények döntő többsége (1200 darab, ez a szám az évek során változott, de mindig a részvények 50 százaléka fölött maradt) az ő kezében volt, akarata tehát mindenkor érvényesülhetett. De a szerkesztést, jó érzékkel, dicsérendő önismerettel, nem ragadta ismét magához; e posztra Frank József került, aki a Szeged, majd 1925-től a Délmagyarország felelős szerkesztőjeként megalapozta a lap arculatát, s munkatársaival: Juhász Gyulával, Mórával, Magyar Lászlóval, Vér Györggyel s másokkal a lap történetének legjobb fejezetét alkotta meg.

E kibontakozást ugyan 1925 elején megtörni látszott a kormányzat beavatkozása. Előbb a Szeged kolportázs-jogát vonták meg, majd - 1925. április 4-én - be is tiltották. De a konszolidáció már annyira előrehaladt, hogy a kormányzatnak meg kellett hátrálnia: 1925. május 17-én, ha ismét Délmagyarország címmel is, újraindulhatott a betiltott lap.

S Frank József megbetegedése (1926. április) után, praktikus megfontolásokból, Pásztor a szerkesztést is a saját kezébe vette. Így a lap 1926 májusától 1938. december 8-ig az ő szerkesztésében jelent meg.

A Délmagyarország ebben az időben már rég a város legjelentősebb, legjobb lapja, a vidéki újságírásnak pedig egyik kiemelkedő teljesítménye volt. Mennyi része lehetett mindebben Pásztornak? - nehéz eldönteni. Péter László Pásztor József halálára című nekrológjában (Dm, 1962. február 2.) azt írja „a vidék egyik legszínvonalasabb napilapját ő teremtette meg". Ha menedzseri, szervezői tevékenységére gondolunk, alighanem el is fogadhatjuk ezt az értékelést. De a nekrológ e passzusa így is árnyalásra szorul. A szervezésben, a cég vezetésében a húszak évek közepéről Ligeti Jenő járt Pásztor kezére, a lapot, mint szellemi produkciót pedig - ez ma már nyilvánvaló - Frank József és „csapata" hozta létre. Pásztor inkább csak folytatta s engedte érvényesülni Frank kezdeményezéseit, azon a sínen haladt, amelyet az lerakott. S az is bizonyos, szerkesztőként -tulajdonosi érdekei védelmében - inkább fékező, visszafogó szerepe érvényesült. Maga Péter László is, a nekrológ indokolta kegyelet ellenére, leszögezte: „el kell marasztalnunk [Pásztort] azért, hogy a lapot meggazdagodási lehetőségnek tekintette s e cél érdekében - főként a harmincas évek elején - több gesztust tett a hatalom megnyerésére."

A lap nem kulturális misszió: elsősorban és döntően üzlet volt számára. Innen nézve érthető meg, hogy legjobb, leghasznosabb munkatársait, így Mórát is, Juhászt is szűkmarkúan fizette - utóbbit többek szerint kivált kihasználta. S jellemzőnek kell tartanunk Móra 1934. január 16-i, Tápay-Szabó Lászlóhoz írott levelének következő mondatát is: „Ami végül Pásztor Jóskát illeti, sok mindent hallottam már róla, amit igyekeztem elfelejteni." Móra e mondata már kicsit a túlélő kortársak fönntartásait, bíráló magatartását anticipálta.

Javára kell azonban írnunk, hogy tulajdonosként, majd a részvények többségének birtokában a lap liberális politikai irányultságát mindig fönntartotta, s ezen alapirányultságon nem is akart változtatni. A húszas évek második felétől persze már nem tekinthető csak újságírónak. Társadalmi és anyagi súlya révén a két világháború között részt vett Szeged közéletében is. „Ismeretes kezdeményező szerepe a helyi képzőművészeti életben, könyvkiadásban, sőt a szabadtéri játékok megteremtésében is. Mégis épp ez utóbbi tanúsítja, hogy ebben is összefonódott számára a kulturális szolgálat az egyéni anyagi haszonnal - s ezt nem utólag állapítjuk meg róla, hanem már a korabeli lapok is megírták."

A szabadtéri játékokról - s ennek létrehozásában játszott szerepéről - 1938-ban könyvet is írt (A szegedi szabadtéri játékok története. Három év monográfiája.) E munkája sok adatot tartalmaz, de ebben is érvényesül önigazoló gyakorlata, s nemcsak Hont Ferenc érdemeit kisebbítette a maga javára, de arról is jó érzékkel hallgatott, hogy - akárcsak a háború előtt Ligeti Jenőt - most lapja régi munkatársát, Erdélyi Jenő főorvos feleségét, Lengyel Vilmát sodorta nehéz helyzetbe váltóügyleteivel.

Befolyását, mely egy szinte teljes történeti szakaszban érvényesült a szegedi sajtó világában, az első zsidótörvény bevezetése szüntette meg. 1938 decemberében el kellett adnia részvényeit, s meg kellett válnia a Délmagyarországnál viselt funkcióitól. Részvényeit 25 ezer pengőért Balogh János Budapest magántisztviselőnek adta el, aki ezeket testvére, Balogh István plébános („Balogh páter") számára vette meg. A nyomdát pedig, ha részlegesen is, Ablaka György vette át.

Ezzel kiszorult a szegedi sajtó világából. S bár még majd negyedszázadot élt, életének ezek az évei már csak pályája epilógusát adják. Deportálása, majd 1945 utáni alkalmi publikációi, így a Juhász Gyulával kapcsolatos emlékezései, dokumentumközlései, már csak egy jelentékeny pálya kényszerű és lassú eltűnését dokumentálják.

Élete hetvennyolcadik évében, 1962. január 31-én halt meg Budapesten.

Szeged, 1989. 5. sz.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet