|
|
A szegedi újságírás történetének egyik jeles, de a kelleténél kevesebbet emlegetett alakja Sz. Szigethy Vilmos (1877-1956). Mint annyi társa, ő is költőnek indult, s versei, regényei, tárcanovellái, drámái később is nagy számban jelentek meg vidéki s fővárosi lapokban, folyóiratokban, sőt, önálló kötetekben is. Számos írónkhoz meleg és tartós barátság fűzte; Tömörkény Istvánnal, Juhász Gyulával, de különösen Móra Ferenccel nagyon jó viszonyban volt. Balázs Béla fölfedezésében pedig éppúgy részt vállalt, mint a József Attiláéban. Igazi jelentőségre azonban mégis, mint újságíró tett szert: különféle szerkesztőségekben közel fél évszázadot töltött el. Egyike volt azoknak, akik a század elején megújították a szegedi újságírást, s a vidéki zsurnalizmus első vonalában tartották azt. A típus, amelyet megtestesített, az író-újságíró típusa a legjobb helyi hagyományt képviselte.
Élete javát Szegeden élte le, de nem itt született. 1877. március 7-én az Arad vármegyei Gyorokon látta meg a napvilágot, ahol apja akkor községi jegyző volt. Négyéves korában, 1881-ben azonban a család Nagybecskerekre került, apja ott lett megyei számvevő, így gyermekkora és ifjúsága is e bácskai városban telt. Meghatározó élményeit - mint emlékező írásaiból tudjuk - itt fogadta magába: itt ismerte meg a sváb kereskedők, a szerb iparosok, a velük élt magyar „urak" különös világát. A soknemzetiségű Torontál emléke, melyről később sokat írt, élete végéig elkísérte; a nagy panamákra, a választási korteskedések-re éppúgy gyakorta visszagondolt, mint a kis kasszírnőre, „aki a likőrös üvegek mögül szokott mosolyogni a búzás Don Juanokra", vagy Bogdanovich úrra, a hajótulajdonosra, aki csak olcsó szivart szívott, de fiából már igazi urat akart nevelni. Jegyzők, szolgabírók, kaszinózó tanár urak, sváb kereskedők, szerb hajótulajdonosok, házaló tótok világa volt ez - eltorzult, zsákutcába jutott életekkel, elhervadt vagy ki sem bontakozott reményekkel.
Nagybecskereken apja, a megyei számvevő, úrnak számított, a család a magyar hivatalnokréteg életét élte. A számvevő úr kaszinóba járt, fia „ifiúrnak" számított, a háztartást sváb mindenes lány látta el, aki „Szentgyörgyről következett be ártatlanul a városba, hogy ott szakítson a hangulatos svábos viselettel és minden egyebekkel". Lakásuk is jó helyen, az ún. „Amerikai negyedben" volt.
Tanulmányait Nagybecskereken kezdte. 1883 és 1887 között a belvárosi községi elemiben tanult, egy Rédi Ferenc nevű tanító keze alatt. (Ez a tanító ugyan durva és korhely volt, de minden durvasága sem tette tönkre gyermekkorát; emlékező írásai főleg a Torontáli fametszetek tárcái ez időszak sok szép élményéről is vallanak.) Az elemi után a nagybecskereki gimnázium következett (1887-1895). Osztálytársai között a soknem-zetségű város szinte minden nációjából akadt; s kicsiben ezt a nemzetségi szerkezetet mutatták barátai is (Fülep Jenő, Lászlóffy Ferenc, Vuchetich Stévo, Szávics Miklós, egy Rottenberg nevű fiú.) Nem volt igazi éltanuló, de tehetségének hamar tanújelét adta. Az ötödik gimnáziumban (1891-92) már verseket is írt, s ennek híre el is terjedt az iskolában. Tanárai közül, érdekes mód, Streitman Antal rajztanár volt rá leginkább hatással; életszemléletet, biztatást kapott tőle. „Irodalmi működésemet - emlékezett erre később Sz. Szigethy - nem nagy elragadtatással fogadták az iskolában, határozottan ellenszenveztek vele. Streitman azonban érdeklődött a dolgaim után, s rajzórákon, a hátulsó padban rákezdte: - Semmitől sem szabad visszariadni. Csak írjon minél többet, írja azt, amit érez, és ne kopírozzon. Azzal se törődjön, hogy a pályát a mi korunk nem tekinti úri foglalkozásnak. Ennek a kornak csak az az úr, aki nem dolgozik. Ki kell fejteni mindent, ami bennünk lappang."
Valószínűleg e tanári bátorításnak is köszönhető, hogy a fiatal diák hamarosan a nyilvánosság előtt is jelentkezett írásaival. Már 1893-ban az Urambátyám-ban megjelent első írása, egy humoreszk, majd ezt számos vers és humoros írás követte. 1894-től a Mátyás diákba, az Üstökösbe, a Bolond Istókba s a Herkó Péterbe is dolgozott, ahogy maga írta később: ömlöttek belőle az írások. 1893-tól - versekkel - a Torontál című helyi lapban is jelentkezett: előbb Szentirmay Endre álnéven, majd saját nevén is publikált itt. Sőt, hamarosan újságírói feladatokra is vállalkozott, s „színireferádákat" írt a Torontálba.
Utóbb kiderült, ez a munkatársi kapcsolat sorsdöntőnek bizonyult; a Torontálban, e kis vidéki lap szerkesztőségében egy életre eljegyződött az újságírással. Addig-addig járt be ugyanis a szerkesztőségbe, amíg ott ragadt. „Lassanként apró megbízatásokat kaptam, majd fizetést nyomtak a kezembe, ez volt az eljegyzésem a betűvel. Hogy azonban az iskolákkal se maradjak adós, arról Brájjer Lajos gondoskodott apai szigorral. A magánvizsgáimon ott drukkolt a gimnázium folyosóján, érdekemben a tanári kar női hozzátartozóinak udvarolni sem átallt."
A Torontál kiadó-szerkesztőjének, Brájjer Lajosnak (1865-?) ez az útegyengető támogatása is kevésnek bizonyult azonban: Sz. Szigethy az érettségit nem tette le. 1895-ben meghalt apja, s a családnak ez az anyagi megrendülése véglegessé tette helyzetét: újságíró maradt. (Sorsa eldőlt, az újságírás világa - az anyagi szükségtől is „megtámogatva" - végleg magához láncolta.) S mivel a Torontál kis lap volt, ő pedig használható, ügyes munkaerőnek bizonyult, a szerkesztőségi hierarchiában hamarosan följebb lépett: segédszerkesztő lett. Ez ugyan inkább cím volt, mint valódi, megfizetett pozíció, de a munka java rá hárult. S így - munka közben tanulva meg az újságírás, a szerkesztés szakmáját - a Torontál jó iskolának bizonyult számára. Az évek során önállóan dolgozó, oroszlánkörmeit már mutogató profi újságíró lett.
Munkájára Szegeden is fölfigyeltek, s 1900 szeptemberében Békefi Antal (1858-1907) a Szegedi Naplóhoz vitte. Huszonhárom éves volt ekkor még csak, de mögötte már többéves szerkesztőségi „múlt" állott - s két verseskönyv: a Nebántsvirág (1896) és A trubadúr a királykisasszonynak (1900). Mindkettő a Brájjer tulajdonában volt nagybecskereki Pleitz Ferenc Pál nyomda kiadásában jelent meg. Könyveiről több újságban is írtak, első méltatói között ott volt a nyolcvanas évek egyik jeles költője, a Reviczky Gyula baráti körébe tartozó Gáspár Imre (1854-1910) is, aki - mint a Torontál volt szerkesztője - kicsit utódját is látta benne. Békefi maga is új hangot, s használható munkaerőt látott benne.
Szegeden az akkori vidéki újságírás élvonalába, egy jelentős lap szerkesztőségébe került. Békefi nagy újságíró-nevelő volt, s - mint később Sz. Szigethy többször is megvallotta - belőle, az „új fiúból" is „egészen rendes újságírót faragott".
Újságíróként Sz. Szigethy is a színes, eleven, az apró híreket is „kis miniatűrökké" formáló újságírás híve lett; az írói ambíció és az újságírói igényesség egyesült írásaiban. De ő már az a nemzedék volt a szegedi zsurnalisztikában, amelyik a riportot, a gyors és pontos hírszolgálatot, a mozgékonyságot nemcsak sokra becsülte, de igyekezett is fölnőni hozzá. Vele - s Békefi más neveltjeivel - új szakasz kezdődött Szeged sajtótörténetében.
A Szegedi Naplónál Sz. Szigethy szinte első ténykedéseként fölfedezte Balázs Bélát, és - Móricz Pál után másodikként -Juhász Gyulát. De kezdetben mindent csinált a Naplónál, amit az újságkészítés rendje megkövetelt. Híreket éppúgy írt, mint cikkeket, rangosabb tárcákat vagy névtelen alkalmi rigmusokat helyi aktualitásokról. 1902-ben a Szegedi Napló közölte két kisregényét (A begalaki parkklub; A vármegye mulat), s még ugyanabban az évben megjelent Szegeden Mesék nagy gyerekeknek című verseskönyve is. Neve újságírói körökben ekkor már jól csengett; a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetsége 1902-ben 500 koronás külföldi ösztöndíjjal jutalmazta.
Szegeden tanult is: a piaristáknál leérettségizett, majd - még 1902-ben - levéltárnoki oklevelet szerzett. E képesítése alapján 1903 júniusában Kállay Albert főispán „Szeged város levéltárnokává" nevezte ki. Maga is „tisztviselő" lett tehát, szerény, de stabil egzisztencia birtokosa. S ekkortól egészen 1949-ig, nyugdíjazásáig a levéltár a kenyéradója, a levéltárnokság a „fő" állása. Az újságírással azonban nem szakított, továbbra is - akárcsak barátja, az 1904-től könyvtárossá lett Móra Ferenc - újságíró is maradt.
Sőt, igazában saját újságírói karaktere is ezekben az években szilárdult meg, ő maga pedig ekkoriban lett a szegedi újságírás egyik vezető személyisége, Békefi, Tömörkény, Móra méltó társa. Legjobb fiatalkori barátjával, Móra Ferenccel is e szerkesztőségi munka közben barátkozott össze. Hagyatékában, aligha véletlenül, Móra számos levele, följegyzése, bizalmas üzenete maradt fönn ezekből az évekből. Ezek alapján úgy tetszik, kapcsolatuk meglehetősen közvetlen és bizalmasa volt: Móra valamennyi szegedi ismerőse közül leginkább őt engedte közel magához. Ugyanezt a képet erősíti meg és árnyalja Móra családi levelezése is, amelyben jó néhány levél tanúsítja, hogy szabadidejükben is rendszeresen együtt voltak, többször együtt nyaralt a két család is stb. „Amolyan hallgatólagos megegyezésben éltünk, hogy nem zavarjuk egymás meggyőződését, nyílt vagy titkos világfelfogását dolgokról [...], hiszen volt elég közös területünk, amelyen zavartalanul találkozhattunk" - jellemezte barátságukat később Sz. Szigethy. (Magyar Hírlap, 1935. febr. 10. 27.) Fél szavakból is értették egymást. Csak sajnálhatjuk, hogy a „túlélő" Sz. Szigethy végül nem írta meg a rejtőzködő Móra arcképét, amelyre emlékezésében utalt is, de amelyről az volt a véleménye, hogy az „még a síron túl is hozzátartozik Móra benső életéhez".
Barátságuknak Móra nyilvánosan is többször tanújelét adta. 1907 decemberében, Az Idő-ben - Sík Iván néven - portrét közölt róla; az elsőt, amelyet Sz. Szigethyről Szegeden írtak. De Móra készítette A vármegyéből (1908) című könyvének bírálati jelentését is, amely alapján a Dugonics Társaság neki ítélte a társaság 1000 koronás szépirodalmi díját. A vármegyéből-t, könyv alakban való megjelenése után Móra a Szegedi Naplóban is méltatta (Szitári Tamás néven). Barátságuk csak kb. 1914 őszén lazult meg, bár 1916-tól egy ideig ismét együtt dolgoztak a Naplónál, s a formális jó viszony mindvégig fönnmaradt.
Közben azonban Sz. Szigethy - valószínűleg Békefi Antalnak a Szegedi Naplóból való kényszerű kiválása, s a többszöri szerkesztőváltozás miatt - szerkesztőséget is változtatott. A Naplótól a Szeged és Vidékéhez lépett át, amely a radikalizmus lapja volt, s akkoriban oda dolgozott Juhász Gyula is. 1910-ben hívták Budapestre is, a Pesti Hírlap vele akarta betöltetni éjszakai segédszerkesztői állását, de nem ment.
A fővárosi lapoknak azonban akkor már állandó munkatársa volt. A Magyar Lányok 1910-ben A Turzó-cég története, 1913-ban A jánosházi csillagok, 1914-ben pedig Veronika című - díjat nyert kisregényét közölte. S írt számos más lapba is: Új Idők, Magyar Szalón, Fővárosi Lapok, Pesti Hírlap, Budapesti Hírlap, Egyetértés, Budapest, Az Ország, Élet, Magyar Hírlap, Világ, Újság, Népszava, Ország-Világ, Független Magyarország stb.
Szeged íróként is számon tartotta, elismerte. A város irodalmi egyesületében, a Dugonics Társaságban már Szegedre kerülése után hamarosan, 1900. december 2-án - „mint vendég" - verssel szerepelt. Az 1905. évi közgyűlés pedig rendes taggá is megválasztotta. Ettől kezdve minden évben legalább egyszer szerepelt a társaság előadói pulpitusa előtt, volt, amikor többször is. 1917-ben a tisztújításkor az igazgatóválasztmányba is bekerült.
1918-ban, saját kiadásban, megjelent Bőrszobor című „kabaréskönyve", amely ironikus-humoros hajlandóságainak dokumentuma. 1919 elején a Dugonics Társaságtól megkapta a legjobb szegedi újságírónak kijáró Mikszáth-díjat. Ez alkalomból a Tűz is méltatta, Juhász Gyula írt róla.
A háború vége ismét a Szegedi Naplónál találta. Megint mindent írt, de - mint önéletrajzi emlékezéseiből tudjuk - legnagyobb kedvvel a lap Hüvelyk Matyi című humoros mellékletét csinálta, amelybe akkor Juhász Gyula is dolgozott. (A Juhász Gyulával való együttdolgozásának is több levéldokumentuma maradt.) Móra Ferenc kényszerű lemondása után, 1919. július l-jétől pedig ő lett Móra utóda, a Napló felelős szerkesztője. 1920. március 18-án ugyan neve lekerült a lapról, de a tényleges szerkesztést továbbra is ő végezte majdnem egészen a lap kényszerű megszűnéséig, 1922 elejéig.
A Szegedi Napló szünetelése idején az újra föltámasztott Szegedi Híradó élére került: „új" lapját 1922/23-ban szerkesztette. 1922 novemberében - az elsők között - közölte a 17 éves József Attila verseit. A fiatal költő, mint dedikációjából tudjuk, „legelső barátai" közé számította; személyesen is találkozgattak. Évtizedek távolából ma már bizonyos, József Attila indulásában neki is el nem hanyagolható szerepe volt.
A Szegedi Híradó 1923. július l-jén megszűnt, Sz. Szigethy ezután a Szegedbe dolgozott. 1925-ben e lap közölte folytatásokban Foltok a Szivárványon című regényét is, valamint sok tárcáját. Az 1925 őszén újrainduló, alaposan átalakított Szegedi Naplónak az újrainduláskor impresszumban is föltüntetett főmunkatársa, majd röviddel később felelős szerkesztője lett. Mint szerkesztő, a régi Napló nemes tradícióit igyekezett folytatni. A lap valóban „meg volt csinálva" , a szerkesztés professzionizmusa érezhető volt rajta, a nagy egyéniségek azonban hiányoztak ebből az új lapból. S e hiányt saját írásaival sem tudta teljesen ellensúlyozni, pedig az igazán jó lapokhoz nagy egyéniségek is kellenek. Mégis, ma már látható, az 1925-ben újjászervezett Szegedi Naplónak ez volt a legjobb, legszínvonalasabb korszaka. A Naplótól azonban, nem tudni, miért, 1927 júniusában megvált, ezzel pályájának egy nagy s jelentős szakasza lezárult. Ettől kezdve - már csak külső munkatársként - fő fóruma a Délmagyarország lett.
A Délmagyarországba a húszas-harmincas években elsősorban emlékeit írta meg, vagy a „régi Szegedet" idézte föl sajátos hangulatú érdekes tárcáiban. Saját élményei is, levéltárosként szerzett archívumi tájékozottsága is segítette ebben. 1927-ben -aligha véletlenül - egyik szerkesztője lett a Szeged című városmonográfiának; egyebek mellett ő írta e munka újságírókról, újságírásról szóló fejezetét is. 1931-ben a Délmagyarország folytatásokban hozta A régi Szegedből az újba cím munkáját, mely a következő évben könyv alakban is megjelent, s kivívta a régi barát, az időközben országos népszerűségre jutott Móra Ferenc elismerését is. 1934-35-ben, Kovács Árpáddal közösen, heti vicclapot is szerkesztett, Tüske címmel. A rajzokat Kovács, a szöveget nagyrészt Sz. Szigethy készítette.
A húszas években fölújult kapcsolata fiatalsága színhelyének, a Bánátnak íróival, irodalmával. Rendszeresen dolgozott a jugoszláviai magyar lapokba (elsősorban a Bácsmegyei Naplóba), de írt antológiákba, sőt, a Kalangyába is. A Bács megyei Naplóban megjelent sok-sok írása közül különösen érdekesek a Juhász Gyulával készített interjúi, valamint a Reviczky Gyula „Emma-ciklusának" hátterét föltáró, filológiai újdonságokat is hozó dokumentumriportja. Kapcsolatait mutatja, hogy A vármegyeház kapujából című könyve 1933-ban Szabadkán, a Jugoszláviai Magyar Könyvtár kiadásában jelent meg. írásaival így némi szerepet vállalt a jugoszláviai magyar irodalom kialakításában is; a vajdasági írók maguk közé számították - könyveiről többen írtak, így Szenteleky Kornél is. A „hőskor" krónikásának tehát róla is kell majd néhány szót szólnia. Az 1937-ben Szegeden megjelent Torontáli fametszetek című könyve ugyancsak ifjúsága színhelyének múltját, légkörét idézte föl „csevegő" tárcastílusban.
Történeti ismereteit, elsősorban a szegedi múltról való tájékozottságát Móricz Zsigmond is igénybe vette, aki a negyvenes évek elején már Rózsa Sándorról készült regényt írni. Személyesen is találkoztak, levelet is váltottak, az „öreg riporter" (aki cikkei egy részét már így jegyezte), segítette a nagy írót a helyi tájékozódásban. Móriczhoz írott levelét a Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője című gyűjteményben olvashatjuk, Móricz egyik válaszlevele pedig, melyet valamikor az 1940. szeptember 5-e utáni napokban írt, a szegedi múzeumban található:
Sz. Szigethy Vilmos:
Köszönöm leveledet. Nemsokára Szegedre megyek, s kereslek. De akkor várom vallomásaidat.
Szeretettel
Móricz
Reiznert légy szíves foglald le elsejéig.
A negyvenes évek persze már pályája végét jelentették; ő maga a szegedi újságírás „nagy öregje" lett, a múlt itt maradt tanúja. 1942-ben még megjelent két könyve, a novelláit tartalmazó Őszi szántás, s A szegedi kormányok pénzügyei-t bemutató tanulmány - , de igazában már csak emlékeinek élt. 1945 után rövid időre még újra aktív újságíró lett, a - harmadik - Szegedi Naplóba dolgozott, de ez egy hosszú és gazdag újságírói pályának már csupán az epilógusa volt. 1949-ben nyugdíjba is ment. Megfáradva régi írásait javítgatta és kötetekbe rendezte, s emlékeit írta. Pályám emlékezete címmel megírta önéletrajzát is -sajnos nagyon szűkszavúan.
Utolsó éveiben szerény nyugdíjából élt, könyveit s kéziratait adogatta el. Csak néhány kutató figyelt rá. 1956. február 18-án, szinte teljes elfeledettségben halt meg: hetvenkilenc évet élt. Nekrológját a Tiszatáj az évi 5. számában Péter László írta meg, s ő emlékeztetett rá születése centenáriumán is (Sz. Szigethy Vilmos centenáriuma. Délmagyarország, 1977. márc. 8.).
Halála óta több mint három évtized telt már el, s ennyi idő már elég távlatot ad megítéléséhez. Tudjuk, nem volt igazán jelentős író, de ahol emlékeiről, vagy a régi múltba veszett Szeged viselt dolgairól ír, történetei ma is meg-megelevenednek. Nem véletlen, hogy tárcái, anekdotikus történetei inspiráló élményként szolgáltak a Szegedről elszármazott és szülővárosát megírni szándékozó Temesi Ferencnek is: a Por című „lexikonregény" történeteiben fölsejlik életanyaguk. Írásaiból - Régi szegedi kocsmák címmel - 1988-ban egy minikönyvnyi gyűjtemény is megjelent. S neve más témák kapcsán is föl-fölemlegetődik. De bizonyos, hogy újságíróként és szerkesztőként volt igazán jelentős. Sajnos, mindmáig hiányzik az a sajtótörténeti monográfia, amely legfontosabb tevékenységének, újságírói munkásságának is egyetlen lehetséges keretbefoglalója, jelentőségének kiemelője lehetne.
Szeged, 1990. 9. sz.
|
|