Előző fejezet Következő fejezet

ARCOK A SZEGEDI SAJTÓ TÖRTÉNETÉBŐL

TÖLGYES GYULA

 

A szegedi újságírás történetének tulajdonképpen alig van igazán ismert alakja. Az íróként is (sőt elsősorban íróként) ismert legnagyobbakon, egy Juhász Gyulán, egy Móra Ferencen, egy Tömörkény Istvánon kívül ma már legföljebb négy-öt név az, akit nemcsak a kutatók tartanak számon, de egy náluk szélesebb kör, a város hagyományai iránt érdeklődők lelkes csoportja is. Pedig a sajtó alapkarakterét nem ők, hanem egy sor, szakmájában jártas, helyi ügyekben tájékozott, napi munkájában szorgalmas átlagújságíró teremtette meg. Ők szedték össze nap mint nap a város életének híreit, őt jártak utána az itt történteknek (lett légyen az gazdasági, várospolitikai vagy kulturális esemény), az ő ízlésük különböztette meg a nyilvánosságra érdemest az érdektelentől, s az események első, még szükségképpen gyorskezű értelmezését is ők adták meg. Természetes és nélkülözhetetlen kiegészítői voltak tehát ők a fényesebb elméknek.

Ilyen, jellegzetesen „átlagújságíró" volt Tölgyes Gyula (1893-1945) is, aki - bár intellektuális képességei nem versenyezhettek a legnagyobbakéval - sok-sok éven keresztül szorgalmas és megbízható munkása, egyes periódusokban meghatározó egyénisége volt a város újságírásának. Életútja, pályája jellegzetes újságíró sorsot mutat, s már csak típusa megtestesítőjeként is érdekes lehet számunkra. 1893. november 27-én született Szegeden, felekezetét tartó zsidó családban. Apja Jakobovics Ferenc (1855-1935) petriki születésű pincér, anyja Strohmann Anna (1861-1932) volt - az anyakönyvbe még őt is Jakobovicsként jegyezték be, s polgári neve mindvégig ez maradt. A család, melyről keveset tudunk, a Feketesas utca 15 számú házban lakott akkor. Körükben három gyermek nőtt föl: Kató, aki később a sokszorosítással foglalkozó dr. Szigeti Andor felesége lett, Lajos és a harmadik, a legfiatalabb, Gyula. Hogy telt Tölgyes gyermekkora, hogy zajlott le eszmélése, milyen értékek irányába tájékozódott, nem tudjuk. Iskolai tanulmányait Szegeden végezte; 1904 és 1912 között a helyi piarista gimnázium diákja volt. Jól tanult, de - egy év (1906/07) kivételével - nem volt kitűnő tanuló, sőt nyolcadikra kicsit vissza is esett. Az iskolai értesítő szerint a tanterveknek megfelelően latin, görög és német nyelvet, magánszorgalomból pedig franciát tanult. Kezdettől fogva gyorsírással is foglalkozott; hetedikesként már gyakorló gyorsírónak számított, versenyeket is nyert. Mindennek később, mint újságíró, jó hasznát vehette. 1912 tavaszán érettségizett (érett minősítéssel), de ekkoriban már más foglalkoztatta: az újságírás.

Még diákként 1911. június 1-től a Délmagyarország munkatársa lett. A Délmagyarország maga is fiatal lap volt akkor (1910-ben indult), még arculatát kereste, ekkori jelentősége nem vetekedhetett sem a Szegedi Naplóéval, sem későbbi - húszasharmincas évekbeli - önmagáéval. Iskolának azonban jó volt: Tölgyes azalatt a két év alatt, amíg itt dolgozott megtanulta a szakma alapjait, ténylegesen is újságíró lett. 1913. március 15-én - előrelépésnek számított ez számára - a konkurrens laphoz, a nagy múltú Szegedi Naplóhoz lépett át. Itt azonban csak rövid ideig maradt, már május l-jén Balassa Armin (1861-1924) lapjához, a Szeged és Vidékéhez szerződött. Ez a lap a radikalizmus szegedi orgánuma volt, elbizonytalanodásai, elkanyarodásai, sőt alkalmi megtorpanásai ellenére ellenzéki újság. Itt, Juhász Gyula, Frank József (1875-1929) s társaik között Tölgyes is számottevő hírlapíróvá, a lapcsinálás minden fortélyában jártas újságcsinálóvá érett. Írt mindent, amit a lap éppen igényelt. De irodalmi ambícióinak is élhetett.

1915-ben, 16-os ágyon címmel novelláskönyvet adott ki, amelyben - egy sebesült katona nézőpontjából - a háborús hátország emberi viszonyainak rajzát adja. Könyve jó kritikát kapott, mások mellett méltatta Juhász Gyula is (Szeged és Vidéke, 1915. jún. 19.). „Tölgyes Gyula - írta Juhász - a fiatal és tehetséges mai magyar újságíró típusa: minden emberi dolog iránt heves érdeklődéssel, az írás lázas szeretetével és mélyen költői kedéllyel indul el a pályáján (...). Első könyve tele van jó megfigyeléssel, érdekes kontúrokkal, élő figurákkal és olykor igazán megkapó hangulatokkal. A kórház levegőjét reális erővel tudja éreztetni, azt a levegőt, amely megnagyítja, vagy letörpíti az emberek alakját, vágyait, emlékeit, amely egy terembe zsúfolja az egész világot és egy ágy mellé állítja az életét és a halált... Az első könyvek minden kedvessége megvan ebben a könyvben: fiatalság, őszinteség, bátorság, de ezen fölül még valami van benne, amit az első könyvekben a legritkábban találunk: igazi mondanivaló és szolid elbeszélő talentum." (JGYÖM 5:522.)

Újságírói tekintélye is nőtt. 1916 januárjában már ő is szóba került a legjobb szegedi újságírónak járó Mikszáth-díj odaítélésekor. Valószínűleg meg is kapta volna e kitüntetést, amely egyébként tekintélyes pénzzel is járt, de a bírálók végül - humanitárius szempontok alapján - a halálán lévő, nélkülöző Szabó Mihálynak ítélték oda a díjat.

Juhász Gyula, akivel a Szeged és Vidékénél végzett közös munka során barátságba is került, utóbb is írt róla. A költő verseinek kritikai kiadásában, a 3. kötetben van egy alkalmi verse, amely Tölgyest mutatja be, ezúttal játékos-tréfás formában, a bökvers szabályai szerint:

A krónikás híven följegyzendi,

Hogy ő volt itt az utolsó dendi,

Mindig gondos, pontos, csinos, hölgyes,

Az Árvay fenyők közt a - Tölgyes!

A vers sajtó alá rendezői 1914-re datálták ezt, s nem tudnak megjelenéséről. Több, itt s most nem részletezhető körülmény arra vall, Juhász ezt az alkalmi versét később, de mindenképpen 1916 februárja után írta s valószínűleg a Szegedi Napló humoros mellékletének, a Hüvelyk Matyinak szánta.

1917 tavaszán a közigazgatási vezetés megpróbálta megnyirbálni a helyi sajtó szabadságát. Az újságírók java ez ellen Nyilatkozat-bantiltakozott (Szegedi Napló, 1917. márc. 15.) - az aláírók közt Tölgyes is ott volt. Színház iránti érdeklődésének, mely kicsit irodalmi ambíciói helyettesítése is volt, egyik jele, hogy - a Szegedi Napló híre szerint - 1917. március 24-én bevezető előadást tartott a színházban Ibsen Solness építőmester című darabja előtt.

1917. április 15-én beválasztották az akkor megalakult szegedi Műbarátok Köre sajtóbizottságába, amelyben Balla Jenővel, Frank Józseffel, Pásztor Józseffel és Ortutay Istvánnal dolgozott együtt. (Szegedi Napló, 1917. ápr. 17.)

Hírlapírói hétköznapjai persze szürkébbek, egyhangúbbak voltak. A háború vége felé - a kényszerű újságíró-hiány idején -a Szeged és Vidékét harmadmagával (Frank Józseffel és Juhász Gyulával) írta. A tulajdonos-főszerkesztő, Balassa Armin már keveset dolgozott, egy idő után be sem tette lábát a szerkesztőségbe. A helyzet mind tarthatatlanabb lett a redakcióban; Balassa nemcsak elhanyagolta lapját, de munkatársait, akik a lapcsinálás egész terhét vállukra vették, rosszul is fizette. Frank és Tölgyes így, fizetésemelést akarván kicsikarni Balassától, végső eszközként 1918. május 14-én sztrájkba léptek. Juhász Gyula, bár e lap volt egyetlen jövedelmi forrása, szolidaritást vállalt velük, az „éhbérért robotolókkal" . A konfliktus - megegyezés híján - a sztrájkolók távozásával végződött. Frank és Juhász az erősödő Délmagyarországhoz, Tölgyes pedig - Péter László kutatásai szerint - már május 17-én a Friss Újsághoz került. Sajnos, nem tudjuk, meddig dolgozott itt; 1919 első felében, Apró Ferenc közlése szerint, már a Friss Hírek munkatársa volt, cikkei - például február 18-án, március 9-én - rendre ott jelentek meg.

1919-20-ban - Terescsényi György emlékezéséből tudjuk -törzstagja volt a szegedi írók, újságírók s művészek Korzó ká-véház-beli „asztalának" . A Kárász utcai kávéház „egyik fülkéjében" ekkoriban naponta megfordult Juhász Gyula, a festő Heller Ödön, Vág Sándor tanár, Pór Tibor, Frank József, Deák Dezső, Úr György, Balassa József, Terescsényi György s még többen. Így Tölgyes is, nagy eszmecseréket folytatva. A szellemi élet önszerveződésének hasznos - s kellemes - formája volt ez, egyesítve magában a klub s a vitakör lehetőségeit.

A húszas évek elején Tölgyes a megroggyantott, de mégis a város legjobb lapjának számító Szegedi Napló munkatársaként dolgozott. A lapot ekkor névleg a kiadó, Engel Vilmos szerkesztette, ténylegesen azonban Sz. Szigethy Vilmos kezében volt a kormányrúd. De dolgozott bele - többnyire névtelenül, az adott körülményekhez alkalmazkodva - a korábbi szerkesztő, Móra Ferenc is, valamint Terescsényi György s alkalmanként Juhász Gyula. A lap az ellenzéki, kurzusellenes liberalizmus utolsó hadállása volt - a helyi szélsőjobb képviselőjével, Zsirkay Jánossal 1921-ben maga Tölgyes is sajtópörbe keveredett. Nem véletlen tehát, hogy a kormányzat igyekezett megrendszabályozni a Naplót. Háttérben zajló manipulációkkal, a kolportázsjog többszöri megvonásával, sajtópörökkel gyengítették pozícióit. 1922 tavaszán azután a sarokba szorított Engel Vilmos a lapot kénytelen volt eladni: a Szegedi Napló a kormánypárti Endrényi Imre kezébe került. Tölgyes, miként társai is, nem alkudott meg, s április 20-ával - bár új állás nem kínálkozott számára - otthagyta az átalakított lapot.

Ezt követően mivel a Napló új gazdáitól nem kapta meg a neki törvény szerint járó végkielégítést, pört indított az új tulajdonos ellen. „A járásbíróság első fokon elutasította Tölgyes keresetét, mert - úgymond - Tölgyest senki sem kötelezte, hogy meggyőződése ellenére politikai cikkeket írjon." Ügyét, fölleb-bezés után, 1923. április 4-én tárgyalta újra a törvényszék, s itt már igazságot szolgáltattak neki. Kimondva egyebek közt azt is, hogy megvan az a joga, hogy „politikai irányváltozás esetén azonnali elbocsátását és végkielégítését kérje." (Szeged, 1923. ápr. 5. 5.) Érdekes, hogy a bíróság azt is deklarálta: Tölgyes „fontos munkakört képes egy lapnál betölteni."

Ügyének másodfokú tárgyalásából tudjuk, a Naplótól távozva két és fél hónapig állás nélkül volt, s csak azt követően sikerült elhelyezkednie. Sajnos, nem tudjuk, melyik lap munkatársa lett; 1922 és 1926 közötti szerkesztőségét nem ismerjük. Csak azt tudjuk, hogy 1923. május 20-án, a Juhász Gyula költői munkásságának 25. évfordulóját követő ünnepségen ő is részt vett, sőt - Móra, Babits és Kosztolányi társaságában - ő volt az egyik hivatalos köszöntő. Ő, mint Szabó Lőrinc és Miklós Jenő egykorú tudósításából kiderül, a Magyar Újságírók Egyesülete nevében üdvözölte a jubilánst.

1926-ban a megszűnt, majd új lapként 1925-ben újraindult Szegedi Napló munkatársa lett. Ez már természetesen egy egészen más lap volt, mint nagynevű névrokona, Mikszáth, Tömörkény, Móra, s annyi más kiválóság hajdani lapja. Szerény, az igazán nagy neveket s teljesítményeket nélkülöző, de a baloldali Délmagyarország és a szélsőjobboldali Szegedi Új Nemzedék között, mint kormánytámogatóként is középutas, mérsékelt lapnak, volt szerepe a város sajtótörténetében. A rutinos Sz. Szigethy Vilmos a lehetőségekhez mérten jól szerkesztette. E lapnak Tölgyes Gyula már meghatározó egyénisége volt. Érthető, hogy hamarosan, már 1927. június l-jétől ő lett a távozó felelős szerkesztő utóda. Szerkesztőként, a lap élén állva, a Napló minden gondja az ő vállára nehezedett, a romló személyi föltételek között is neki kellett a lap arculatát megteremtenie. Csodákat, persze, ő sem tudott művelni: a lap gyönge nyomdai bázisa, a munkatársi gárda egyenetlenségei, legalább egy igazán jelentős munkatárs hiánya behatárolták a Tölgyes szerkesztette Napló lehetőségeit. Keze nyoma mégis fölfedezhető rajta; akárcsak Sz. Szigethy, ő is igyekezett valamit megőrizni a régi Napló hagyományaiból. Szerkesztői munkája mellett régi kedvtelésének, a színháznak is élt - a lap színikritikáit jórészt ő írta. Ezt a kedvtelését kollégái is ismerték, s amikor 1930-ban, a Szegedi Városi Színház azévi zsebkönyvében Osváth Tibor Ottó paródiasorozatot írt a helyi színikritikusokról (Balla Jenő, Lengyel Vilma, Puskás Jenő, Gallyas István, Vér György), őt is tollhegyre tűzte. A színházzal kapcsolatos gyakori elégedetlensége, amelynek - mint paródiája is mutatja - rendre hangot is adott, sajtópörbe is keverte. 1929 nyarán megírta pl. Tarnay Ernőről, a színház ún. művezető igazgatójáról, hogy az egyik fővárosi újságban - kapcsolatai révén - megdicsértette magát. Erre Tarnay sértésekkel válaszolt, majd mindketten bíróság elé vitték az ügyet. A pör végül közös nyilatkozattal, megegyezéssel zárult, de Tölgyes ebben is hangsúlyozta, hogy cikkében ő „csupán újságírói bírálatot, jogos kritikát" gyakorolt. (Szegedi Napló, 1930. jan. 23.) A Naplótól - négy év után - 1930. március 1-jén megvált. A szerkesztőségből című kommüniké szerint azért, „mert délután megjelenő új napilapot indít Szegeden, hogy tovább dolgozhassék Szeged városáért és az ország békés fejlődéséért." Indítandó lapjáról semmit nem tudunk, az sem biztos, megjelent-e egyáltalán. Az viszont tény, hamarosan újra a Szegedi Napló szerkesztőségében bukkant föl. Az 1930. nov. 12-i szám A szerkesztőségből című híre jelentette, hogy „Tölgyes Gyula, aki több évig volt a Szegedi Napló felelős szerkesztője, visszatért vállalatunkhoz és a mai naptól mint főszerkesztő fog működni lapunknál." A felelős szerkesztő egy darabig még „utóda" , Pillich András maradt, de látható volt, hogy az időleges kettősség ellenére a lap tényleges irányítója az új főszerkesztő lett. November 15-én már vezércikkel jelentkezett, 18-án pedig kedves műfajában, színikritikával. Ekkori beállítottságára nézve érdemes idézni 1930. december 21-i cikkének {Menetelnek a kisrongyosok) egy mondatát: „Egyetlen kis rongyos felruházása többet ér a leghosszabb közgyűlési szónoklatnál."

Most 1932 március közepéig maradt a Napló kötelékében. 1932. február 28-án a Napló is, a Szegedi Új Nemzedék is már arról adott hírt, hogy Déli Hírlap címmel új délutáni újság indul Szegeden, s ennek szerkesztője ő lesz. Március 13-án pedig a Szegedi Napló már arról számolt be olvasóinak, hogy Tölgyes megvált a laptól, s a 14-én induló Déli Hírlap szerkesztője lett. Ez a vállalkozása sem bizonyult azonban hosszú életűnek. 1934. január elsején a budapesti Mai Nap című újság szerkesztője -ahogy a Hétfői Rendkívüli Újság írta róla: „szegedi újságíróból fővárosi szerkesztő" - lett.

A Mai Nap X. évfolyamában lévő másodvonalbeü hírlap volt. Felelős szerkesztőként az egykori szegedi újságíró, Róna Lajos jegyezte (valószínű, hogy Tölgyest is ő vitte a laphoz, hisz a Délmagyarországtól ismerte). A szerkesztőség a Vilmos császár út 34. számú házban dolgozott, belső munkatársai - a szerkesztők mellett - Benczés Tibor, Dési Béla, Fehér Árpád, Gallovicz Tibor, Kulcsár Miklós, Lichstenstein Emánuel, dr. Müller Menyhért, Pázmándy Dénes és Révész György voltak. Sem kicsi, sem nagy lapnak nem volt tehát tekinthető. Itt Tölgyes három évig (1934-36) dolgozott.

Szegeddel ez időben sem szakadt meg persze kapcsolata; idős édesapja, testvérei itt éltek. Amikor 1935 januárjában édesapja meghalt, akkor is éppen a városban tartózkodott. Pesti szerkesztősködésének részleteit nem ismerjük. Lehetséges, hogy nem igazán érezte jól magát a fővárosi redakcióban, de az is elképzelhető, hogy a jobboldal előretörése idején zsidó származása bizonyult tehertételnek. Annyi mindenesetre biztos: 1937-ben már nem ő szerkesztette a Mai Napot. Neve nem szerepel a fővárosi újságírók között a Magyar Sajtó 1937. évi évkönyvében sem. Sajnos, sorsa innen kezdve egyre sűrűbb homályba vész.

Annyit tudunk csak, hogy visszatért Szegedre, s föltehetően valamelyik helyi lap munkatársa lett. Kollégái bizalmát azonban még élvezhette, mert 1937-ben ő volt a Magyar Újságírók Egyesülete szegedi osztályának elnöke. E minőségében - s nyilván régi kapcsolatuk okán - 1937. április 8-án Juhász Gyula temetésekor ő lett a költő egyik búcsúztatója. Búcsúbeszédét, amelyet az újságírótársak nevében mondott el, a Szegedi Napló másnapi száma közölte.

Ezt követően lényegében eltűnt szemünk elől. Valószínű, hogy őt is az un. zsidótörvények (1938, 1939) szorították ki az újságírásból, a szerkesztőségekből. Az 1939. évi sajtóévkönyv ugyan még őt is regisztrálta az újságírók névsorában, de már -beszédes kor- és kórtünet ez! - Jakobovics Gyulaként, s csupán annyit jelezve, hogy írói neve: Tölgyes. Egy életen át viselt nevét tehát elvették tőle. Hogyan élte meg a háborús éveket, egyáltalán: miből, hogyan s holt élt, nem tudjuk. Nyilván osztozott a zsidóság kollektív sorsában. 1944-ben őt is deportálták, s Ilia Mihály kutatásai szerint 1945-ben meghalt.

Neve szerepel a Hétfői Újság 1947. április 8-i számában, amelyben Akik nem tértek vissza címmel megjelent a szegedi zsidóság veszteséglistája: „Tölgyes Gyula hírlapíró, 53. éves." Halála körülményei és pontos időpontja azonban ismeretlen.

Évtizedek múltán ma már bizonyos, nem tartozott a legjelentősebb szegedi újságírók közé, pályáját nem kísérték végig a Juhász Gyula reménylette sikerek. Írói pályát sem futott be, biztató indulása ellenére megmaradt egykönyves írónak. De munkássága így is szerves része az 1945 előtti szegedi sajtó történetének, neve és szerepe nem hagyható említetlenül. Sorsa pedig - egyedítő vonásaival is, tipikus mozzanataival is - jellegzetes szegedi hírlapíró sors, s számos szociológiai tanulság levonható belőle.

Szeged, 1989. 7. sz.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet