Előző fejezet Következő fejezet

ARCOK A SZEGEDI SAJTÓ TÖRTÉNETÉBŐL

KLAMÁR GYULA

 

A két világháború között fellépő szegedi újságírók fiatalabb nemzedéke ma lényegében elfeledettnek tekinthető. Bár tagjai szinte a legutóbbi időkig éltek s dolgoztak, a szegediek szemhatárából mégis rég kikerültek. E nemzedék ugyanis - különböző okok miatt - már nem Szegeden futotta be teljes pályáját; egy részük 1938 körül, egy másik részük pedig 1944 után eltávozott innen. Az ötvenes évekkel pedig, mint annyi más területén az életnek, e vonatkozásban is teljesen új szakasz indult, amely megszakított egy addig szervesen épülő hagyományt. A félmúlt jó ideig homályba merült.

A kollektív emlékezetkiesés törölte ki a helyi tudatból Klamár Gyula (1906-1979) alakját is. Pedig újságírói s szerkesztői munkássága - pályája egészének ismeretében nyugodtan állíthatjuk - az egyetemes magyar sajtótörténetnek is számontartásra érdemes tétele. Jelentősége túlnő a puszta „szegediség" érdekkörén.

Mint annyian a város művelődéstörténetében, eredetét tekintve ő sem szegedi. 1906. szeptember 9-én Kolozsváron született, katolikus családban. Apja, Klamár Vilmos (1867-1937) a Magyar Államvasutak főművezetője volt, anyja Bolgáry Ilona. A család öt fiút nevelt föl: Vilmost, Gézát, Ákost, Gyulát és Lászlót. Gyula az öt fiú közül sorrendben a negyedik volt, az apának, aki négy évtizedig, 1887-1927-ig dolgozott a MÁV-nál, előbb Kolozsváron volt az állomáshelye, majd Pécsett. Klamár Gyula gyermekkora, eszmélése így e két városban telt. Sajnos, tanulmányairól keveset tudhatunk. Fia úgy tudja, iskoláit Sátoraljaújhelyen és Pécsett végezte, s kereskedelmi érettségijét is Pécsett szerezte meg. Klamár Vilmos - nyugdíjba vonulása után - 1927-ben költözött Szegedre; nagyon valószínű, hogy fia, Gyula is ekkor került a Tisza-parti városba.

A család egy része legalábbis ekkortól bizonyosan Szegeden élt. A három évvel későbbi, 1930-as szegedi címtár a Klamár-család négy tagját is regisztrálja. Klamár Vilmos MÁV nyugdíjast (Margit u. 26.), Ákos (1903-1937) biztosítási vezértitkárt (Oroszlán u. 3., telefon: 11-10), Géza biztosítási vezértitkárt (Oroszlán u. 4., telefon: 17-35), valamint Gyula hírlapírót (Zrínyi u. 10.). Utóbbi nevét a címtárban a Délmagyarország szerkesztőségének tagjai között is megtaláljuk.

Ez a pályaválasztás hosszú, tudatos készülődés eredménye volt. Klamár Gyula, fia közlése szerint, gyerekkorától újságíró akart lenni, s az írással is korán megpróbálkozott. Hivatásos újságíró azonban csak Szegeden, 1928 szeptemberében lett, amikor a város legjelentősebb lapjának, a baloldali Délmagyarországnak kötelékébe lépett. A Délmagyarország akkor volt fénykorában, karakterének kialakítója, Frank József ugyan -betegsége miatt - már visszavonult a szerkesztéstől, de az általa összehozott „csapat" lényegében még együtt maradt. 1928 december elején a szerkesztőség kis ünnepségen köszöntötte Pásztor Józsefet, abból az alkalomból, hogy öt éve állt a lap élén. Ekkor fénykép is készült az ünneplőkről, s ezt a Homokóra 1928. december 9-i száma közzé is tette. Ezen, balról jobbra haladva a következők láthatók: Pásztor József, Magyar László, Lengyel Vilma, Vér György, Gábor Arnold, Nagy Sándor, Klamár Gyula s Juhász Gyula. Rajtuk kívül a szerkesztőséghez tartozott még a képről hiányzó Móra Ferenc, külső munkatársként Dettre János és Tornelli Sándor, s közéjük számítandó a kiadóhivatal vezetője, az ugyancsak rendszeresen író Ligeti Jenő. Aki ismeri Szeged újabbkori sajtótörténetét, tudja, erős szerkesztőség volt ez, jól összehangolt, kialakult szerepkörökkel. Érthető tehát, hogy a kezdő Klamár Gyulának e csapatban „csak" az olvasóközönség szempontjából fontos, de zsurnalisztikai szempontból kevésbé rangos bűnügyi riporteri szerepkör jutott. Egy évtizeden át, amíg a Délmagyarország szerkesztőségéhez tartozott, e területen dolgozott; ő látta el a lapot rendőrségi tudósításokkal, színes bűnügyi beszámolókkal, s természetesen apróbb-nagyobb hírekkel.

E feladatkör természetszerűleg konfliktusokat is rejtett magában. A tudósítások olykor vélt vagy valóságos érdekeket „érintettek" , s ennek időnként sajtópör lett az eredménye. 1929. szeptember 9-én pl. Klamár cikket írt a Délmagyarország hétfői társlapjába, a Ligeti Jenő szerkesztette Hétfői Rendkívüli Újságba Súlyos vádak a Szent Endre gőzös kapitánya ellen címmel, szóvá téve a balesetet okozó hajóstiszt mulasztásait. A megbírált azonban nem tűrte a nyilvánosságot s beperelte a tudósítót. A sajtópört előbb (1932. ápr. 6.) a szegedi kir. törvényszék, majd, föllebbezés után (1932. szept. 2.) a szegedi kir. ítélőtábla, végül (1933. jan. 17.) legfelső fokon a budapesti Magyar Kir. Kuria tárgyalta. Az ítélet végül 50 pengő büntetés lett. 1930. január 12-én Klamárt egy másik cikke miatt egy szőregi rendőrfogalmazó idéztette bíróság elé - ez az ügy azonban végül „tárgyaláson kívül békés elintézést nyert" . (Szegedi Napló, 1930. jan. 14. 3.)

  1. március 19-én nem vádlottként, tanúként került a bíróság elé. Ekkor kollégája, Magyar László sajtópörében tanúskodott. (Szegedi Napló, 1930. márc. 20. 4.) De az újabb meghurcolás sem váratott soká magára. 1930. november 21-én egy kocsmáros idéztette bíróság elé cikke miatt. A bíróság ez alkalommal fölmentette. (Szegedi Új Nemzedék, 1930. nov. 22. 3.) Legnagyobb „ügye" azonban nem ezekből, hanem egyik 1930. január 18-án megjelent, politikai vonatkozásokat is tartalmazó cikkéből lett. Ebben (Lévay ügyvéd bíróküldési kérelmet terjesztett elő...) az erősen jobboldali Széchenyi István dr. viselt dolgairól számolt be. A leleplezett hangoskodó „természetesen" beperelte, s így megint tárgyalások sorozata indult meg (1930. jún. 18., 1930. nov. 8.,
  2. ápr. 3.). Ekkor Klamárt a bíróság előbb 1000 pengő büntetésre ítélte, ezt azonban a felsőbb bíróság mérsékelte.

Az újságíró dolga, e példák is mutatják, nem volt könnyű ekkoriban sem.

A bűnügyi rovat írása és kézbentartása mindazonáltal jó újságírói iskola volt, széles körű tájékozódásra, pontosságra, tárgyszerűségre ösztönzött. Magasabb intellektuális igényeket persze aligha elégíthetett ki. Érthető hát, hogy Klamár Gyula is igyekezett más, benső igényeinek inkább megfelelő feladatokat is vállalni. Ennek tudható be, hogy 1928 és 1930 közt aktívan részt vett szerkesztőségi kollégája, Magyar László Homokóra című kulturális hetilapjának írásában és szerkesztésében. 1937-ben pedig, ugyancsak Magyar Lászlóval közösen, egy városismertető kiadványt írt Szegedről. Ez „offset- és mélynyomású, albumalakú képes füzet" volt, a Délmagyarország adta ki. Előszavát „Pálfy polgármester írta, és Juhász Gyula Szeged című verse után a következő fejezetek ismertetik meg a várost a vendégével: Szeged színházi múltja. A Szegedi Szabadtéri játékok története. Szegedi különlegességek. A kultúrpalota. A szegedi sajtó. A szegedi Mátyás-templom. A szegedi Dóm tér. Építészeti nevezetességek. Pusztaszer. Tápé. Szeged tanyavilága. Vízi élet a Tiszán. Paprikafalu. A szegedi paprika. Szeged és Trianon" . A szegedi útkönyveket áttekintő és értékelő Péter László szerint „Hangulatosan fogalmazott, ügyes kiadvány" ez. (Somogyi-könyvtári Műhely, 1981. 3. sz.) S tudjuk, alkalmilag máskor is írt nem szorosan az ő rovatába tartozó témákról.

A Délmagyarországnál 1938. október l-ig maradt. Ekkor -újságírói munkája elismerése volt ez - pesti újsághoz került. Az Esti Kurír munkatársa lett, majd 1939 elejétől a Kis Újság és a Hétfő Reggel belső munkatársaként dolgozott. Sajnos, ekkori életszakaszáról keveset tudunk. Annyi biztos, bekapcsolódott a főváros mindennapjaiba, az újságírók szokásos életét élte. S Szegedtől sem szakadt el teljesen. Ilia Mihály kutatásaiból tudjuk, 1943. október 25-én a Vajda János Társaságban Juhász Gyuláról, az újságíróról tartott előadást. (JGYÖM 8:361.) A Kis Újságnál és a Hétfő Reggelnél egészen a német bevonulásig (1944. márc. 19.) dolgozott. Mindkét lap náci-ellenes irányultságú volt, Klamár nézetei is e körben mozogtak, így „a Gestapo elől a háború végéig bujdosnia kellett" . (Katona, fizikai alkalmatlansága miatt, nem lett, így szerencséjére, a háborúnak ez az oldala kimaradt az életéből.)

„1945-ben, az újra meginduló politikai életben mint a Független Kisgazdapárt tagja vett részt. Először a párt országos sajtófőnöke, majd az ismét megjelenő Kis Újság szerkesztője" lett. Hagyatékában fönnmaradt az a Megállapodás, amelyet 1946. február 4-én a Föld Népe Lapkiadó Kft-vel kötött. Ez kimondja, a „Föld Népe Lapkiadó Kft. Klamár Gyula hírlapíró budapesti lakost a lap [-Kis Újság] fővárosi kiadásának szerkesztőjéül alkalmazza, - helyesebben e minőségében megerősíti és szolgálati szerződését határozatlan időtartamúnak tekinti." S azt is leszögezi, Klamárt „mint szerkesztőt kettő évi felmondási idő illeti meg, s a felmondási idő e külön szabályozásával a kft. nevezett munkásságát elismerni óhajtja." Újságírói súlyának növekedését mutatja az is, hogy 1946-tól - Viczián János adata szerint - dolgozott a Magyar Nemzetben is.

Milyen körben mozgott a Kis Újság szerkesztőjeként? Nyilván a kisgazdapárt értelmiségi vonulatát jelölhetjük meg elsősorban, s újságíró kollégáit, meg a színházi élet különböző embereit. (Első felesége, Déry Sári színésznő volt.) Sajnos, e kapcsolatok részleteiről keveset tudunk. De van egy érdekes, barátságai körére is utaló dokumentum. Ez Remenyik Zsigmond 1947-ben megjelent, Északi szél című regénye, amelyben a következő ajánlás olvasható:

Klamár Gyulának,

régi barátsággal, öleléssel

Remenyik Zsigmond

A Kis Újság kötelékében, fia közlése szerint, egészen 1952. június 30-ig maradt. „Ezután 1953. március 31-ig a Csillag című folyóiratnál dolgozott és április 1-től augusztus 4-ig a Magyar Nemzetnél."

Az ötvenes évek politikai gyakorlatába azonban nem tudott beilleszkedni, a Rákosi-rezsimet nem tudta, nem akarta elfogadni s ez irányú nézeteit nem is nagyon rejtette véka alá. Így szinte törvényszerűnek kell mondanunk, hogy az egykori kisgazdapárti lapszerkesztő az ötvenes években politikai konfliktusokba keveredett, hajsza indult meg ellene, sőt „1953-ban mondvacsinált vád alapján másfél esztendei börtönre ítélték" , s büntetését „csak a büntetlen előéletére való tekintettel függesztették fel három évre. Mint újságíró [1953-tól] nem is dolgozhatott 1956-ig."

1956 októbere, mint annyiak életében, az övében is gyökeres fordulatot hozott. Az események sodra őt is magával ragadta s élve az interregnum állapotába került Vörös Csillag nyomda nyújtotta lehetőségekkel néhányadmagával újjászervezte a kisgazdapárt lapját, a Kis Újságot, amelyet október 31-től november 4-ig - Futó Dezső névleges főszerkesztősége mellett, főmunkatársi címmel - szerkesztett. (A másik főmunkatárs az egykor szintén Szegeden újságíróskodó Kalmár-Maron Ferenc lett.)

November 4-e után egy darabig még itthon maradt; „1957. június 30-ig az Újítók Lapjánál dolgozott mint tördelőszerkesztő" . A megtorlás légkörében azonban sokakhoz hasonlóan ő is úgy döntött, emigrál. Feleségével, Heitner Máriával (akit még 1948-ban vett el), s kisfiával 1957 júliusában hagyta el az országot. Franciaországba akart menni, Ausztriába érve azonban megváltoztatta elképzelését s végül Bécsben telepedett le.

Élete színtere ettől kezdve haláláig az osztrák főváros maradt.

Ausztriában akkor viszonylag sok magyar emigráns élt, s számukra 1957. január 11-től Bécsi Magyar Híradó címmel lap is jelent meg. A hetente kétszer, majd 1958 és 1962 között hetente megjelenő újságnak osztrák tulajdonosai, de magyar szerkesztői és munkatársai voltak. (A lap történetét Juhász Sári írta meg röviden: Magyar Híradó, 1980. jan. 1.) Klamár Gyula ennek lett belső munkatársa, 1960-tól tényleges szerkesztője, majd - az időközben nevét Magyar Híradóra rövidített lapot - 1962-ben, Fóti Józseffel közösen meg is vásárolta Otto Moldentől. A Magyar Híradó az 1962. évi 16. számtól, Klamár főszerkesztésében, a Bécsi Magyar Hírlapírók Köre kiadásában jelent meg - egészen megszűnéséig, a Klamár halálát bejelentő utolsó, 1980. januári számig.

E lapot előbb másokkal közösen, majd egyedül több mint 22 évig szerkesztette és írta; neve s munkássága így teljesen összeforrt vele. A Magyar Híradó, bár 1962-től csak havonta egyszer jelenhetett meg, szerkesztésében - a szűkös anyagi körülmények ellenére is - a magyar sajtótörténet jelentős teljesítménye, sajátos, egyedi funkciójú lapja lett. Joggal írhatta róla Hanák Tibor: „A Magyar Híradó Pest helyett jelent meg Bécsben, vagyis nem csupán helyi szükségletet elégített ki, nem a pár ezerről és a pár ezernek szólt, hanem a magyarság egészét kellett szerkesztőjének szem előtt tartania." Mert „Klamár Gyula is jól tudta, hogy Bécsnek különleges helyzete, a Bécsben megjelenő újságnak különleges hivatása van. A bécsi magyar lapok mindig kicsit Budapestnek és Magyarországnak szóltak, itt még a legvérmesebb emigrációs kiadványok sem felejthették el közelségüket az országhoz, nem zárkózhattak be tartósan a provinciális ügyek kisszerűségébe, hanem tekintettel kellett lenni a magyarság eleven életére, érdekeire és problémáira." (Hanák Tibor: A Hírmondótól a Híradóig. = Magyar Híradó, 1980. jan. 2.)

E nehéz, de fontos feladatkört Klamár szerkesztői tevékenysége be is töltötte. Nem pártokat és irányzatokat szolgált ki, hanem - ugyancsak Hanák Tibort idézve - „a határok és csoportok fölé" emelkedett, „demokratikus sokszínűségre törekedett és az imaginárius magyar parlament egészét tartotta szem előtt". Ezt széles körű, pontos tájékoztatással, magas fokú újságírói korrektséggel érte el. S azzal, hogy - fölismerve sajátos sajtótörténeti helyzetét - olyan lapot csinált, amely a halálesetek regisztrálásától, az események hírszerűen tömör rögzítésén, a klasszikus újságtárcán át az irodalomig s az értekező publicisztikáig mindent arányosan tartalmazott. „Realista volt, és tudta, hogy az is realitást kíván, tényeket, híreket, tájékoztatást és szórakozást, nem pedig politikai álmokat, felfényezett irányelveket, hangos dobverést." S mindemellett alkalmi munkatársnak olyan jelentékeny személyiségeket is meg tudott nyerni, mint pl. Cs. Szabó László, Határ Győző, vagy a filozófus Hanák Tibor, a történész Gosztonyi Péter, vagy az irodalomtudós Kibédi Varga Áron.

Bécsi éveiről fia így emlékezik: „Itt Bécsben az emigránsok világában élt, magyar újságot szerkesztett, magyar (emigráns és pesti) újságokat olvasott, a magyar rádiót hallgatta és a magyar tévét nézte, a szerkesztőségbe [...] magyarok jártak. A Magyar Híradónak egész Európában és tengeren túlon is voltak előfizetői, úgyhogy azt lehet mondani, az egész világon szétszóródott honfitársakhoz volt kapcsolata. Ebből a körből kerültek barátai is." (Kapcsolatai jellemzésére megemlíthető, hogy van pl. fénykép, amelyen Borbándi Gyulával (1973. május 2.), Kovács Imrével és gróf Révay Istvánnal (1977. augusztus) s Varga Bélával (1979. augusztus 30.) látható. „Bécsben tulajdonképpen nem élt sokkal másképp mint Budapesten" .

Bécsi éveiben természetesen rendszeresen írt is. 1960-ban jelent meg az Ars Hungarica sorozatban, Bécsben egy német nyelvű prózakötete („Ivan der Schreckliche" und andere Erzählungen aus den Volksdemokratien), s az évek során a Magyar Híradóban is sok színes írása megjelent. Az emigráns lét benső konfliktusai, nosztalgiái ezekből ki-kicsendülnek, s ha valaki ezekből egy kötetre valót összegyűjtve kiadna, tanulságos antológiát nyerne az emigráció szociálpszichológiájának tanulmányozásához. Fő műve mégis a Magyar Híradó lett. A lap havi nyolcezer példánya a világ valamennyi részébe eljutott, ahol magyarok élnek, s Kabdedó Tamás 1976-ban végzett fölmérése szerint a rendszeresen olvasott emigrációs lapok és folyóiratok élmezőnyébe tartozott; a Nemzetőr, az Irodalmi Újság és az Új látóhatár után a negyedik legolvasottabb lap volt.

Klamár Gyula 1979. december 6-án szívrohamban hunyt el, Bécsben. Lapját haláláig szerkesztette. A Magyar Híradó vele halt; utóbb a lapnak már csak egyetlen, őt búcsúztató száma (1980. január 1.) jelent meg. Ebben régi munkatársai méltatták szerkesztői, újságírói tevékenységét, emberségét. Írt róla Hanák Tibor, Határ Győző, Gosztonyi Péter, Juhász Sári, Vándor Györgyi. S halálát a BBC magyar szolgálata is jelentette hallgatóinak, nekrológgal búcsúzva tőle.

Nevét, bizonyosnak látszik, félévszázados újságírói munkássága (mely Szegedről Bécsig ível) s a Magyar Híradó évfolyamai megőrzik. Igazat kell adnunk egyik nekrológjának: „a magyar sajtó legendáriumába, ha megírják egyszer, egészen biztosan be fog kerülni a köllnerhofgassei szerkesztőség is, élén [...] irányítójával", Klamár Gyulával.

Szeged, 1990. 8. sz.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet