Előző fejezet Következő fejezet

AZ ELLENTÉTEK KIÉLEZŐDÉSE

ZSIDÓK A HÚSZAS ÉVEK SZEGEDI ÚJSÁGÍRÁSÁBAN

 

A címet magyarázni, körülhatárolni szükséges. Az ugyanis, hogy ki a zsidó, tudományos szempontból nem magától értetődő. A zsidó származásúak a húszas években már nem bírtak egységes zsidó identitástudattal. A magyar társadalomba való integrálódásuk fokát és motivációit ugyan nehéz pontosan meghatározni, de tény, ez a folyamat létezett, az egyes ember valamilyen mértékben beilleszkedett, betagolódott az őt körülvevő társadalomba, legalább egy részük pedig már egyértelműen magyarnak, legföljebb izraelita vallású magyarnak tudta magát. Velük kapcsolatban tehát a zsidó szó kirekesztőnek tetszhet, hiszen osztanunk kell azt a nézetet, hogy magyar az, aki annak vallja magát. Az adott korszak azonban kétségtelenül élt a megkülönböztetéssel, s részben a kirekesztés gesztusát, részben a kirekesztettség tudatát, részben pedig az egyszerű, pragmatikus megkülönböztetést ez a szó fejezte ki. A szó tehát - belső tartalmának sokszínűsége és ellentmondásai ellenére -releváns elnevezés volt. Magam, pragmatikus okokból ilyen vulgáris értelemben használom csak ezt az elnevezést, de mindenkor szem előtt kell tartani, hogy ez a gyűjtőnév ebben az előadásban lényegében csak a származásra utal, s nem a vizsgálatba bevontak konkrét identitástudatát minősíti. Asszimiláltságuk fokáról később még, ha röviden is szólok.

Témám tulajdonképpeni tárgyalása előtt röviden szólni kell az újságírás általános viszonyairól is. A két világháború közötti szegedi sajtó szerkezete ugyanis már más volt, mint a megelőző korszaké. 1919 után sajátos dualizmus, sajátos kétpólusú szerkezet jött létre. A régi szerkezet előbb megtört, majd erősen átrendeződött; lapok szűntek meg s új lapok indultak. Az átalakulás eredménye az lett, hogy a város újságírásának képét s így mentalitástörténeti légkörét két, egymással szembenálló lap határozta meg. A liberális irányultságú Délmagyarország, mely egy időben Szeged néven jelent meg (a névcsere itt valóságos kontinuitást fed el), valamint protagonistája, az ellenforradalomban fogant s eredetéhez mindig hű Szegedi Új Nemzedék. Utóbbi a korszak egész történetében jobboldali, sőt szélsőjobboldali újság volt, nyílt s többnyire primitíven denunciáló antiszemitizmust hirdetett, a keresztényi szeretethez, mely pedig verbálisan megjelent benne, nemigen tartotta magát. A progresszív tendenciákat s egyben a minőséget, az intellektuális színvonalat a városban a Délmagyarország képviselte. A Szegedi Új Nemzedék szerkesztőségében, érthetően, zsidó munkatárs nem dolgozott (korábban a szegedi lapok mindegyikében dolgoztak zsidók), a Délmagyarország redakciójában azonban jelentős volt számuk is, szerepük is, de föl-fölbukkantak más lapokban, így pl. a Hétfői Rendkívüli Újságban vagy a Szegedi Naplóban is. Mondandómat a továbbiakban, ha nem is kizárólag, de a Délmagyarországra szűkítem; itt, e közegben sejlik föl ugyanis egy sor fontos szociológiai és társadalomtörténeti jellegzetesség.

A Délmagyarországot a Szegedi Új Nemzedék gyakorta titulálta „zsidó lapnak". Ha e minősítésből a nyilvánvaló komp-romittáló-megbélyegző szándékot le is tudjuk, a minősítés akkor sem igaz. A lap irányultsága nem felekezeti, s nem is etnikai alapozású volt, hanem alapvetően liberális-radikális, tehát világnézeti jellegű. S ha társadalmi rétegekhez akarjuk kötni, akkor a liberális polgárság, az értelmiség és - részben - a szervezett munkásság lapjának tekinthetjük. Az azonban tény, hogy a Délmagyarország előállításában, terjesztésében s alighanem olvasói befogadásában is jelentős szerepe volt a helyi zsidóságnak; ez volt az a lap, amelyet leginkább a magukénak tekinthettek. De itt is hangsúlyozandó, hogy e szerepet nem a zsidóság mint reálisan létező kollektívum töltötte be, hanem mint egyes emberek sora, akik tőketulajdonosként, menedzserként vagy újságíróként kerestek cselekvési és megélhetési terepet maguknak.

Milyenek voltak ezek a kínálkozó szereplehetőségek, milyen funkciók ellátása történt meg általuk? Egy mondatban válaszolva azt lehetne mondani, hogy szerepük volt a lapcsinálás teljes menetében. Ezt a választ azonban célszerű elemeire szétbontani.

Az első szint, az első réteg a lapnak mint üzleti vállalkozásnak a fönntartása és vezetése. E munkafázisban a Délmagyarországnál csaknem kizárólag zsidók működtek közre. A kommün utáni első időkben a lap kiadója a zsidó Pásztor József volt, s utóbb is - egy rövid periódus után - mint a lapot kiadó részvénytársaság főrészvényese ugyancsak az ő kezében volt a lap. A Délmagyarország Rt., amely a korszak nagy részében a tulajdonosi feladatokat ellátta, Pásztor (s az ugyancsak zsidó Balla Jenő) kezdeményezésére jött létre, s a részvényesek zöme szintén a szegedi zsidó polgárság köreiből került ki. A cégbíróság iratai között fönnmaradt a részvénytársaságot megalapító első részvényesek névsora. Ebből kiderül, a részvényesek között elvétve találunk nem zsidót. Köztük találjuk viszont a szegedi zsidó polgárság olyan prominens személyiségeit mint pl. Domán Mátyás kereskedő, Pick Jenő gyáros, Eidus Bentián fogász, Berger Henrik kereskedő, Eisner Manó ügyvéd, Tausszig Ármin mérnök és grafikus vagy Back Bernát, Rosenfeld Nándor és Holtzer Tivadar. A hattagú igazgatótanács öt tagja ugyancsak e körből került ki (Pásztor József, aki az ügyvezető igazgatói feladatot is ellátta, Balla Jenő, újságíró, a kiadóhivatal vezetője, bástyai Holtzer Tivadar nagykereskedő, Pick Jenő gyáros, dr. Erdélyi Jenő orvos). Az idők során a részvényesekben is, az igazgatótanácsban is voltak természetesen változások, de 1938-ig az arányok nagyjából változatlanok maradtak.

A lap fönntartásának kulcsembere kétségkívül Pásztor József volt. Akarata a lapnál előbb mint lap- és nyomdatulajdonos, utóbb mint főrészvényes és ügyvezető igazgató, sőt Frank József megbetegedése után mint főszerkesztő is meghatározó volt. A későbbiekben még szólok róla. Mellette a kiadóhivatali munka vezetőjeként előbb Balla Jenő, majd 1925-től a hírlapíróként, szerkesztőként is érdekes Ligeti Jenő játszott komoly szerepet. A lap üzletszerű üzemeltetésében kivált az utóbbinak voltak elévülhetetlen érdemei. Róla is szólok még. A kiadóhivatal, az expedíció egyszerű alkalmazottai, kistisztviselői között, bár összefüggő adatsorunk nincs, egyes szórványos adatok szerint szintén számottevő létszámban voltak zsidók. A lap irányának kialakításában azonban náluk lényegesen nagyobb szerepe volt Ottovay Károlynak, akinek befolyása - úgyis mint a lapbizottság vezetőjének - a Pásztorét közelítette. Ő azonban az igazgatótanács hatodik, nem-zsidó tagja volt.

A szorosabb értelemben vett lapcsinálásnak, az újságírásnak a részesei némileg más képet mutatnak. Itt a helyzet a következőképpen jellemezhető. A lap főszerkesztője, Pásztor, Frank József, majd újra Pásztor, zsidók voltak. A munkatársak egy része, köztük a korszak egészét reprezentálók, így pl. Vér György, Magyar László, Lengyel Vilma vagy a lapnál egy ideig fontos szerepet betöltő Pór Tibor szintén zsidók voltak (Magyar László csak részben). Mellettük azonban fontos, sőt a lapot reprezentáló, politikai és kulturális irányultságát meghatározó sztármunkatársak már keresztények. Így pl. a legfontosabb két munkatárs, Juhász Gyula és Móra Ferenc is, de e vonatkozásban említhető Sz. Szigethy Vilmos is. A munkatársi gárda e belső tagolódásában egy fontos sajátosság ismerhető föl. A zsidó és nem-zsidó munkatársak szerepkörének, együttműködésének számbavétele azt mutatja, hogy itt egy sajátos koalíció valósult meg. A zsidók elsődlegesen a szervezés, menedzselés s a napi munka fontos, de mégiscsak rutinszerű, kiegészítő szerepköreiben buzgólkodtak, az ideológiateremtő funkciókban, a reprezentatív eszmék megfogalmazásában viszont a nem-zsidóknak jutott a főszerep. Ez a modernizációs érdekszövetség természetesen nem egyedi szegedi jelenség volt; országos viszonylatban is lezajlott, pl. a Nyugat folyóirat esetében is, ahol ugyancsak elválik egyfelől Osvát Ernő, Fenyő Miksa, Hatvany Lajos szerepe, másfelől a nagy kreatív alkotók, Ady, Babits, Móricz szerepe. Valószínűleg igaza van Karády Viktornak, amikor az ilyen típusú érdekszövetségekben a „nyugati modellek közvetítésének funkcióit" a zsidó csoportok szerepkörébe utalja. Frank Józsefnek, Ligeti Jenőnek hosszabb nyugat-európai életszakasza legalábbis erre vall.

E „koalíció" reális értékeléséhez tudni kell, hogy ezt kölcsönös egymásrautaltság hozta létre, s alapvetően a komplementaritás jellemezte. Nemcsak mindkét partnercsoport azt csinálta, amihez a leginkább értett s amire az adott helyzetben szükség is volt, de föl is ismerték rokon érdekeiket. Pásztorék az intézményi feltételeket, a folyamatos működés lehetőségeit teremtették meg egy baloldali, liberális irányultság képviseletéhez, Juhász Gyuláék pedig - teljesen legitim módon, a magyarságból ki nem tagadhatóan - olyan felszabadító igényű, univerzális ideológiákat fogalmaztak meg, ill. képviseltek, amelyek egyetemes érvénye a zsidóság ideológiai érdekviszonyait is kifejezte. E koalíció érvényességén esetleges emberi feszültségek, emberi gyengeségek sem változtatnak. E téren egyébként is jellemző, hogy mondjuk, Juhász Gyula és Frank József között meghittebb, mélyebb barátság volt, mint, mondjuk, Juhász és Móra között.

Itt kell szólni arról is, hogy a Délmagyarország zsidó újságírói politikai értelemben baloldaliak voltak. E szót persze csak megszorításokkal lehet használni, tartalma oly szétfolyó. De az irodalomtörténész Komlós Aladárnak van egy finom distinkciója, s ezt itt is lehet alkalmazni. A Délmagyarország munkatársai ugyanis baloldaliak voltak, „a szónak a Horthy-korban használatos értelmében, amely szerint a baloldaliság ellenzékiség, szembenállás a Horthy-rendszerrel és szimpátia a szocializmus eszméjével" (Komlós A. Táguló irodalom. Bp. 1967. 186.), jóllehet ez a baloldaliság igen sokféle árnyalatot mutatott. Ligeti Jenő pl. régi szociáldemokrata volt, a század elején már szerepet játszott a pártlap, a Népszava nyomdájának ujjászervezésében, 1918/19-ben pedig tevékeny részt vállalt a szegedi közéletben: ő kommunizálta a nyomdákat. Utóbb tevékenységéért börtönt is viselt. Vér György Korvin Ottó és Kelen József unokaöccse volt, korán megnyilvánuló kommunista szimpátiákkal, a húszas években pedig emigrációs kapcsolatokkal. A Délmagyarországnak is egyik legharcosabb munkatársa volt, számos sajtóper vádlottja. Az egyik ilyen pör elítéltjeként kisebb börtönbüntetést is kapott. Szegedi éveiben Pór Tibor is szocialistának tekinthető. Egy ideig dolgozott a szociáldemokrata A Munkának is, de már ekkor a kommunisták felé gravitált. Később, már emigrációban a kommunista párt tagja is lett. Magyar László politikai kötődései kevésbé láthatóak, de azt tudjuk, miként társai is, ő is kapcsolatban állt a helyi szociáldemokratákkal. 1945 után, aligha véletlenül, a Szegedi Népszava szerkesztője is volt. Lengyel Vilma, aki elsősorban nem politikai, hanem zenei és művészeti témákat írt meg, a tízes években a szegedi feministák egyik vezetője, titkára volt. Jellemző, hogy Bartóknak igen korán lelkes híve lett, a zeneszerző szegedi szerepléseiről rendre írt is. Bonyolultabb kérdés Pásztor József és Frank József politikai arcélének meghatározása. Pásztor elősorban s döntően üzletember volt, akit anyagi érdekei határozták meg, s ha a helyzet úgy kívánta, fékezte is lapja kritikai hangját. De a húszas években neki is közvetlen érdeke volt valamiféle baloldali értékrend jelenléte; csak ezek térnyerése biztosíthatta az ő érdekeinek érvényesülését is. Nyilvánvaló, hogy egy antiszemita kurzus nem volt kedvére való. Frank József más eset, ő mindig fizetett alkalmazott volt, de pályája nagy részében szerkesztőként dolgozott, így politikai irányultságát csak lapjai irányultságából következtethetjük ki. Szerkesztői tevékenysége azonban egyértelműen egy ilyen korspecifikus baloldaliság körébe utalja őt.

Kikerülhetetlen kérdés, hogy beszélhetünk-e a Délmagyarország zsidó finanszírozói és menedzserei, valamint zsidó munkatársai között valamiféle érdekazonosságról. A válasz nem könnyű, leginkább is-issel felelhetünk rá. Tagadhatatlan ugyanis, hogy szociális helyzetük különbségeitől függetlenül, pusztán a zsidóságukat ért diszkriminációk miatt, volt egy közös érdek s ez egy antiszemitizmus-mentes, szabadságjogokat biztosító világ igenléséből állt. Ennek az univerzális kifejezője volt a lap szociális színezetű liberális irányultsága; a Délmagyarországnak a konszolidációért, majd a szabadságjogok biztosításáért vívott harca innen nézve válik érthetővé. E téren teljes érdekazonosság volt Pásztor József és, mondjuk, Holtzer Tivadar, valamint alkalmazottaik, Pór Tibor és Vér György között. Ez az érdekazonosság azonban nem lehetett teljes és zavartalan; egzisztenciális lehetőségeik, szociális körülményeik tagolták ezt az érdekközösséget, sőt esetenként szembe is fordították őket egymással. E szociális alapú szembenállásnak legjellegzetesebb példája a Szeged újságíróinak nevezetes sztrájkja. Ekkor, mint a helytörténészek körében ismeretes, Pór Tibor, Vér György és Magyar László sztrájkba lépett, hogy fizetésemelésre kényszerítse az igazgatótanácsot. E sztrájknak egyébként két érdekes jellemzője is volt. 1. A sztrájkolókat támogatta a keresztény Juhász Gyula és Móra Ferenc, azaz itt tulajdonképpen az újságíró szakma fordult szembe a lapkiadói érdekekkel. 2. Bár a munkabeszüntetés eredményt hozott, Pásztorék bosszúja nem maradt el; a szervezőnek, Pór Tibornak hamarosan mennie kellett a laptól. Így azután nem is meglepő, hogy Pásztor József egyik legkedvezőtlenebb jellemzése éppen Pór Tibor kései emlékezéseiben olvasható.

Szólni kell, bárha mégoly röviden is, a zsidó munkatársak identitástudatáról is. Ez megintcsak nem könnyű kérdéskör, erről szólva nehéz precíznek lenni. Némi sarkítással azt mondhatjuk, a zsidó identitástudat a Horthy-érában két véglet között helyezkedett el. Az egyik véglet kétségkívül a teljes asszimiláltság ritka helyzetéből fakadt, képviselőit (pl. Radnóti Miklóst vagy Sík Sándort) egyértelműen zsidó származású magyaroknak kell tartanunk. Ez a csoport természetesen őrzi származása tudatát, őseit sem tagadja meg, de szocializációjának meghatározója már nem a zsidóság volt, hanem a magyarság, a magyar kultúra. A másik véglet mint magyar (tehát magyar viszonyok közé betagolódott) zsidó álláspont írható le. Ez magyar viszonyok között alakul ki, a magyar kultúra és közélet hat rá, de elsődlegesnek megmarad a zsidó valláshoz és hagyományokhoz való kötődése, s önmagát zsidóként határozza meg. Legpregnánsabb példája e típusnak, mondjuk, Patai József. A zsidóság többsége azonban nem e végleteket testesítette meg, hanem ennek az ívnek különböző pontjain állott, de - a dualista kor asszimilációs alkujának megfelelően - közelebb volt az elsőhöz, mint a másodikhoz. Az asszimiláció részben mint tény, részben mint igény viszonylag erős volt még. Ám az antiszemita kurzus mindennek lehetőségét már meg-megkérdőjelezte, a fejlemények minduntalan figyelmeztették az asszimilálódni vágyót igénye problematikusságára.

Mi jellemezte a szegedi újságírókat? Milyen sajátosságokat mutatnak? Ha röviden kell felelni, azt mondhatjuk, jellemzőjük az asszimilációs igény, de a még vagy már eleven zsidóságtudat együttes jelenléte. Asszimilációs igényre vall, bár természetesen önmagában nem perdöntő, a magyar nyelvhez való viszonyuk. Bár mindegyik beszélt idegen nyelveken (leginkább talán a német a jellemző), legtöbbjük hosszabb-rövidebb ideig élt is külföldön, a magyar nyelvet mindegyikük jól, hivatásos tollforgatóhoz méltóan használta. A másik asszimilációs igényre utaló mozzanat, a név, a magyarosított név. Valamennyi újságíró magyar nevű már; egy részük (Frank József, Lengyel Vilma, Magyar László) már örökölte ezt a nevet, másik részük viszont saját elhatározásából viselt magyar nevet. Így Pollákból Pásztor, Lustigból Ligeti, Bauerből Pór (majd újabb névváltoztatás után: Sarló), Hellerből Vér lett. További - bizonytalanabbul megfogható, de talán fontosabb - mozzanat, hogy cikkeikből, amennyire hozzávetőleges olvasással megállapítható, a magyarsággal való azonosulás tudata hallatszik ki. Betűről betűre talán még senki sem olvasta végig a Délmagyarország hasábjait, így lehet, hogy kivételesen akad ellenpélda, én azonban egyetlen olyan kitételt sem találtam, amely valamiféle „mi, zsidók" tudat kifejezése volna. Másfelől viszont tény, jelen ismereteink szerint a zsidó vallásból egyikük sem tért ki. Bár vallási közömbösség többüknél föltételezhető (leginkább a kommunistává lett Pór Tibornál), felekezeti kötöttségük megmaradt, jóllehet Szegeden akkor is erős volt a katolicizmus. De saját szubjektív vágyaiktól, igényeiktől függetlenül zsidóságukra ekkor már rendszeresen „figyelmeztették" őket; a Szegedi Új Nemzedék gyakorta személyükben is célbavette őket. A húszas évek eléggé általános antiszemita légkörében, a Szegedi Új Nemzedék támadásainak kitéve e tényről nem lehetett megfeledkezni. Mindemellett a lapnak a helyi zsidó közösséghez való kapcsolódására mutat, hogy - ellentétben más lapokkal - a Délmagyarország, bár röviden, tömören, de rendszeresen beszámolt a zsidó felekezeti élet híreiről. Ez természetesen elsősorban az olvasóközönségnek tett szolgálat volt, de egyben - aligha vitatható ez - bizonyos vonzalmak, kötődések indirekt kifejezése is.

E sommás, s további vizsgálatot kívánó jellemzés persze nem egyformán érvényes valamennyiükre; e kereten belül is voltak árnyalatok. Jól látható például, hogy Magyar László is, Vér György is, de Lengyel Vilma is mily mértékben a magyar kultúra igézettje volt. Jellemzőnek kell tartanunk, hogy Magyar és Vér volt az, akik Szegeden megteremtették pl. Juhász Gyula kultuszát, ők népszerűsítették már életében is Móra Ferencet, stb. Lengyel Vilma pedig Bartók Béla és Kodály Zoltán zenéjének volt értő híve, népszerűsítője; e munkásságát a zenetörténeti kutatás ma is számon tartja.

Megjegyzés: E témának nincs irodalma, de több, háttérinformációt tartalmazó tanulmányról számot lehet adni. Így megemlíthető pl. Lengyel András: A Szeged története (1920-1925), sajtó alatt a Magyar Könyvszemle 1989/4. és 1990/1. számában. Ugyancsak Lengyel András tollából jelent meg néhány idevágó újságíró-portré a Szeged nevű mai várospolitikai folyóiratban: Ligeti Jenő (1989. 4. sz.), Pásztor József (1989. 5. sz.), Frank József (1989. 6. sz.), Tölgyes Gyula (1989. 7. sz.). Vér Györgyről Apró Ferenc írt: Vér György ébresztése. = Délmagyarország, 1980. aug. 10. Magyar Lászlóról Péter László cikke szól: Magyar László idézése. = Délmagyarország, 1980. jún. 12. (vö még: Magyar Életrajzi lexikon 3:492). Pór Tiborról ugyancsak Péter László írt: A háromnevű író. Sarló Sándorról, in: P. L.: A szerette város. Bp. 1986. 461-464., valamint uő: Elhunyt Sarló Sándor. = Délmagyarország, 1986. ápr. 18. Lengyel Vilmáról: PÉTER László: Egy újságírói életmű. Lengyel Vilmáról. = Csongrád megyei Hírlap, 1982. márc. 21., [Apró Ferenc] A. F.: Lengyel Vilma köszöntése. = Délmagyarország, 1983. okt. 27. - A Délmagyarországról lásd még: A Délmagyarország fél évszázada 1910-1960. Jubileumi emlékkönyv. Szerk. Lőkös Zoltán, Péter László, Sz. Simon István. Szeged 1960.

A szegedi zsidó polgárság emlékezete. Szeged, 1990.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet