Előző fejezet Következő fejezet

AZ ELLENTÉTEK KIÉLEZŐDÉSE

A MONTANUS-PER

Üzleti harc, várospolitika és sajtónyilvánosság

 

1

1926 áprilisában - virágvasárnap - egy kis alakú, 24 oldalas füzet jelent meg Szegeden. A nyílt levél formájában megírt röpirat címe: A tatai és a pécsi szén harca a szegedi városi háztartásban, szerzője pedig az önmagát álnév mögé rejtő Montanus volt. Kiadóként senki nem lett megjelölve, a kolofonban csupán ennyi áll: Nyomatott a Szegedi Új Nemzedék (Tevéi) könyvnyomdájában. A füzet címzettje, mint a nyílt levél megszólításából kiderül, Szeged polgármestere, azaz Somogyi Szilveszter (1872-1934) volt - maga a füzet pedig a város tanácsának egyik döntését bírálta: „Szeged város közüzemeinek szénellátása tárgyában 1925. augusztus 14. határidőre hirdetett pályázat elbíráltatván, a város tanácsa a Vértes Miksa szénkereskedő által képviselt tatai rostált aknaszén beszerzése mellett döntött" - ám ebben a döntésben a röpirat szerzője „szellemes kereskedelmi balek-fogás"-t és „vastag műszaki tévedés"-t látott. Ezért, nem tárgyalva, hogy „kiket és milyen mértékben terhel a felelősség a kereskedelmi és műszaki adatok szemfényvesztő csoportosítása, majd ezeken keresztül a városi tanács tévedésbe ejtése körül", „objektív alapon" rekapitulálni igyekezett „a tatai és a pécsi szénajánlatok közötti verseny kritikáját". „Úgy gondoljuk - tette hozzá a szerző - Polgármester urat is érdekelni fogja, ha e félmilliárdos tévedés kiigazításának lehetőségét ezzel is előmozdítjuk."

Ez a minden adatszerűsége és tárgyszerűsége mellett is meglehetősen ravasz logikájú röpirat voltaképpen nyilvános följelentés: a városi „mérnöki hivatal" leleplezése - s mindenekelőtt a döntés megalapozottságának és törvényességének revíziója. Új döntésre késztetés. Hogy a röpirat megszületését elsődlegesen ez a szándék (vagy ez is) motiválta, már a kortársak előtt sem volt kétséges, hiszen ezt az utóbb Montanus-le-vélként elhíresült nyomtatványt maga az elsőszámú érdekelt, a vesztes ajánlattevő, Balogh Lajos (1867-1942) juttatta el a címzetthez, s a városban is ő terjesztette. Az is hamar nyilvánvaló lett azonban, hogy a levelet nem ő írta - ilyen színvonalú megnyilatkozásra a kortársak szerint nem volt képes. De hogy a szerző - mint kiderült: Puskás Jenő (1885-1944) újságíró, a Szegedi Új Nemzedék főmunkatársa - önszántából avagy „megrendelésre" írta-e művét, ma már eldönthetetlen. A kortársak -maga a kir. ügyész is - „megrendelésre" gyanakodtak, Puskás azonban ezt mindvégig tagadta, és saját egyéni elhatározását hangsúlyozta. Célja, vallotta, az igazságkeresés, a közérdek védelme, a nyilvános kritika eszközeivel. Akárhogy történt, annyi bizonyos: az egymásnak feszülő érdekek harcából a kitűnően érvelő, s a nyilvános megszólalás eszközeivel is élni tudó Puskás jóvoltából a két háború közötti Szeged történetének egyik legnagyobb botránya kerekedett. Olyan botrány, amely messze túlmutat önmagán, s bepillantást enged a húszas évekbeli Szeged közéletébe: üzleti érdekek és várospolitika viszonyába, illetve e kettő nyilvánosság alakította és megjelenítette harcába.

A Montanus-levél megjelenése és a nyomában támadt sajtó-pör főtárgyalása (1929. április-május) közötti eseményekben gazdag három év története csak terjedelmes földolgozásban lenne bemutatható, ennek részleteit azonban itt és most fölösleges volna előadni. A nyilvánosság alakító szerepe enélkül is megragadható. S a lényeget - leszámítva bizonyos értelemszerű „elkötelezettséget" - a Szegedi Hírlap 1929. április 15-i száma (A törvényszék Vild-tanácsa péntekre tűzte ki a Montanus-per főtárgyalását) viszonylag jól összefoglalja. Itt „a már közismert és annyi vita alapját képező Montanus-levél"-ről és várospolitikai következményeiről a lap névtelen tudósítója - valószínűleg maga Puskás, aki ekkor már a Szegedi Hírlap szerkesztője volt -ezt a summázatot adta:

„A füzet tartalma levélalakban kritikai alapon foglalkozott a városi közüzemek számára lekötött szénszállításokkal s a többek közt azt állítva, hogy a mérnöki hivatal az ajánlatok önkényes átcsoportosításával évenként 544 millióval drágább szenet vásároltatott meg a várossal.

A Montanus-levél akkor kézről-kézre járt a torony alatt s egyre szélesebb körökben vitatták szakszerű tényállításait.

Eleinte úgy látszott, hogy a levél eléri célját s ez ügyben a város tanácsa revideálni fogja álláspontját. Talán házi vizsgálat indul meg, vagy pedig a levél tartalma fegyelmi vizsgálat megindítására fog szolgálni.

Nem így történt. A mérnöki hivatal az ügyet a polgármester felhatalmazása alapján bűnügyi útra terelte.

A vizsgálat során kiderült, hogy a Montanus-levél szerzője Puskás Jenő hírlapíró s a füzetet Balogh Lajos mint kiadó sokszorosíttatta.

A felhatalmazás alapján a királyi ügyészség Puskás Jenő és Balogh Lajos mint tettestársak ellen nyújtott be vádiratot, amelyben őket sajtó útján elkövetett rágalmazással vádolja.

1926. december 10-én kelt a vádirat. Főtárgyalásra azért nem került sor, mert közben Balogh Lajos fegyelmi eljárást indítványozott a mérnöki hivatal ellen s a polgármester elutasító végzését előbb a közigazgatási bizottsághoz, majd a belügyminiszterhez is megfellebbezte.

A belügyminiszter végső fokon mellőzte a fegyelmi eljárás megindítását s így a nagy perben a szegedi királyi törvényszék fog dönteni."

E rövid áttekintésből is nyilvánvaló: a Montanus-levél vádak és ellenvádak sorozatát indította el, s ezekből két, egymásnak feszülő kérdés rajzolódik ki:

1. Valóban a gazdasági racionalitásnak ellentmondó, rossz és részrehajló döntést hozott-e a város, amikor a tatai szén mellett voksolt (ahogy a Montanus-levél állítja), vagy

2. a Montanus-levél valójában csak Balogh Lajos üzleti érdekeit szolgáló megalapozatlan vádaskodás: rágalmazás? S ha az 1. variáció igazolható, ha Montanus vádjainak lényege igaz, akkor egy harmadik, járulékos kérdés is fölmerül: mi motiválta a mérnöki hivatal előterjesztését? Szakmai bakik fatális sorozata, vagy valami egyéb, például az érdekek (város)politikai színezetű játéka? S végül, ami - utólag, történeti távlatban - mindezeknél érdekesebb és lényegesebb: az érdekeknek ebben a bonyolult küzdelmében, mi volt a nyilvánosság szerepe?

 

2

A közgyűlési és törvényszéki tudósításokból, valamint az ezeket kísérő hírlapi polémiákból többé-kevésbé tisztázható, mi is történt valójában. De nem árt egy kicsit a fölszínnél mélyebbre ásni, s azt is megnézni, ami a háttérben volt. Ha a szereplőket is szemügyre vesszük, sok minden kiderül.

Mindenekelőtt azt érdemes tisztázni, ki volt valójában Balogh Lajos? Nevét, jellemző módon, hérosztrátoszi hirhedtségű tette örökítette meg: ő volt az, aki 1919. május 7-én, a városháza közgyűlési termében „az ellenforradalmi szellemben szervezkedő szegedi tanárok" gyűlésén arcul ütötte, bántalmazta az ott újságíróként jelenlévő, s az igaztalanul megvádolt Hollós József érdekében fölszólaló Juhász Gyulát. (Péter László: Juhász Gyula a forradalomban. Bp. 1965. 168-171.) Ezen a gyűlésen persze, Balogh illetéktelenül vett részt: semmi köze nem volt a pedagógiához, nyugalmazott katonatiszt (százados) volt - s az ellenforradalmi szervezkedés egyik helyi aktivistája. Politikai beállítottsága és ambíciója utóbb sem változott, a húszas években a városi közgyűlés egyik gyakorta megnyilvánuló, jellegzetes szereplőjeként szerzett magának ismertséget. Ő volt a közgyűlés két leghírhedtebb figurájának egyike. Péter László „korlátoltságát", „maradi szűklátókörűségét" emlegeti föl, s megírta róla, hogy „a szegedi lapok, főként a Szeged állandó élcelődéseinek alkalmas tárgya ostoba fölszólalásaival, állandó kötözködéseivel" (Péter László: József Attila Szegeden. Szeged, 1955.13.) Róla szólva Ilia Mihály is azt tartotta megemlítésre méltónak, hogy „szélsőjobboldali városatya, a városi közgyűlésen elhangzott hozzászólásait, fölkiáltásait sokszor idézik a szegedi lapok." (JGYÖM 7:378) Közszereplését olykor még a különben szelíd Juhász Gyula is szóvátette. A Hétfői Rendkívüli Újság 1923. január 22-i számában például Az ember tragédiája modorában figurázta ki (Szögedi szín), évekkel később pedig azon háborgott: „Hogyan van az, hogy Balogh Lajos közbeszólásainak [...] több teret adnak a szegedi sajtóban, mint egy szegedi író érdemes és érdekes új könyve ismertetésének." 0GYÖM 7:79.) Nyugodtan állítható, Balogh a média-nyilvánosság egyik szegedi - negatív - sztárja volt. Karakterisztikájához tartozik, hogy állandó ok-vetetlenkedéseinek, nem túl magas intellektusának köszönhetően igazában a jobboldalon sem kedvelték. Puskás Jenő bíróságon tett vallomásából tudjuk, hogy a Szegedi Új Nemzedék főszerkesztője, Szeged korábbi ellenforradalmi kormánybiztosfőispánja, Dobay Gyula (1870-1937) például azért tiltotta le Puskás egyik, Balogh akcióját megtámadó cikkét, mert úgy vélte, Balogh oly népszerűtlen, hogy személye eleve garancia a sikertelenségre (Szegedi Hírlap, 1929. máj.20. 3.). A „hírhedett szószátyár városatya" mindazonáltal nem volt elveszett ember: a maga módján üzletileg is élt a jobboldali politikai konjunktúra kínálta lehetőségekkel - alaposan belefolyt a város szénüzleteibe. A Juhász kritikai kiadás 8. kötetének jegyzeteit író Ilia Mihály is úgy tudja, hogy „az ő közreműködésével kapta a város a szenet", s megemlíti, hogy Balogh „rokoni »szénkapcsolatai-ról«" többször szó esett a városi közgyűlésen. (JGYÖM 8:430.)

Nem kétséges, hogy a „tatai és pécsi szén harcában" Balogh közvetlenül érdekelt volt. A pécsi szenet ajánló Szövetség Rt mögött, némi rokoni áttétellel, ő állott. Ez egyebek közt abból a közgyűlési vitából is kiderül, amelyben Baloghot Somogyi Szilveszter polgármester szorította sarokba. Az 1928. májusi közgyűlésről tudósítva a Szegedi Új Nemzedék (1928. máj. 31.) így rögzíti a Balogh érdekeltségére fényt derítő párharcot:

„Balogh Lajos: Feláll.

Somogyi polgármester: Figyelmeztetem [...], hogy csak személyes megtámadtatás címén beszélhet, de a tárgyhoz nem engedem szólni, mert érdekeltnek tartom. (Éljenzés.)

Balogh Lajos ezután folytonos zajban a szénharc első napjainak történetére vetett visszapillantást.

Somogyi polgármester: (miután Balogh már mintegy három percen át beszélt.) Türelemmel hallgattam eddig a bizottsági tag úr felszólalását és kerestem benne a személyes kérdést, de nem találtam. Miután meg kell állapítanom, hogy a bizottsági tag úr a szénügyben érdekelt...

Balogh Lajos: Nem vagyok érdekelt.

Somogyi polgármester: Itt van egy ajánlat, melyen bizottsági tag úr kézírása van. Elismeri, hogy ez az ön írása?

Balogh Lajos: (Megtekintve az írást.) De névaláírás nincs ott.

Somogyi polgármester: De az ön írása?

Balogh Lajos: Az még január 28-án kelt. (Derültség.)

Somogyi polgármester: A bizottsági tag úrtól tehát megvonom a szót.

Balogh Lajos: Én azért tovább beszélek."

Nem kétséges tehát: az adatokból kirajzolódó karakterisztika egyáltalán nem vonzó. Balogh Lajos, minden jel szerint, egy, a politikai konjunktúrával élő s visszaélő, kisformátumú, izgága és erőszakos kurzusfigura volt. A szénvita értékelését mégse siessük el. Ellenfele, a városi közgyűlés (illetve annak meghatározó többsége) maga sem volt a szentek gyülekezete. A Balogh iránt rokonszenvvel aligha vádolható, Baloghtól arcul ütött, megalázott Juhász Gyula például 1928 májusában, egyik cikkében „[a] múlt századból ittfelejtett közgyűlés"-ről „és a boszorkányégető időkből hátramaradt magisztrátusi mentalitás"-ról beszélt - alighanem megalapozottan. (JGYÖM 8:242.) A Hétfői Rendkívüli Újság névtelen vezércikkírója - valószínűleg: Dettre János - pedig így jellemezte a szegedi közéletet: „A szegedi közélet, amelyik mindig szegény volt értékes emberben, amelyik megfelelő helyre megfelelő embert állítani alig tudott, amelyik soha nehezebb feladat előtt nem áll, mint amikor vezető pozíciókat kell betölteni s amelyik - szegényjogon bélyegmentességet kaphatna, ha nemcsak a vagyonban, hanem az emberben és emberi értékben való szegénység is jogot adna erre a kedvezményre." (Hétfői Rendkívüli Újság, 1931. dec.28. 1.) Balogh és a közgyűlés viaskodásában tehát inkább csak ugyanannak a jobboldalnak két szárnya, az ekkor már „korszerűtlen" mozgalmi és a „pragmatikus" konszolidációs szárny ütközött meg. S meggondolkoztató a harcnak egy másik összefüggése is. Az tudniillik, hogy Puskás Jenő állt Balogh mellé, az a Puskás, akiről sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy ne lett volna széleskörűen művelt, metszően okos, vérbeli publicista: a jobboldali szegedi újságírás legnagyobb formátumú alakja.

Két dolog, persze, elképzelhető. 1. Puskás pénzért állt Balogh mellé, bérmunkában írta meg a Montanus-levelet. 2. S ebben a döntésében csak megerősítette, hogy - formátumuk különbözősége ellenére - voltaképpen elvbarátok voltak. Puskás meggyőződéses, intranzingens jobboldali volt, önmagát - a Szegedi Új Nemzedéktől búcsúzó, újságírói „ars politicáját" megvalló cikkében - öntudattal vallotta „a keresztény életszemléletnek mindhalálig alázatos szolgájá"-nak, ,,[a]ki nemcsak zsellére egy újságcím alá zsugorított politikai iránynak, hanem önkéntese a maga választotta keresztény sajtónak". (Szegedi Új Nemzedék, 1928. máj. 31.) Politikai szolgálatot vélhetett tehát teljesíteni elvbarátja publicisztikai megtámoga-tásával. (Annál inkább is, mert a pécsi szenet szállító bánya tulajdonosa a pécsi püspökség, tehát ún. keresztény érdekeltség volt.) Ám - ismételjük meg - Puskás egyáltalán nem volt buta ember; ha eleve reménytelen lett volna a közgyűlési döntés bírálata, pusztán Balogh érdekében aligha vállalkozott volna a Montanus-levél megírására.

Mi motiválhatta döntését? Puskás, aki a magyar műszaki tudományok történetéből ismert nagy Puskás-família egyik tagja, leszármazottja volt, s egyebek közt bányászati tanulmányokat is folytatott, tisztában volt vele, hogy a pályázaton alulmaradt pécsi szén a nagyobb kalóriájú, jobb minőségű szén. A városi közgyűlés döntése tehát legalábbis támadható, megkérdőjelezhető. Ugyanakkor, éppen a két szén minőségének ismeretében, alkalom kínálkozott számára, hogy politikai preferenciáit „objektív" alapon érvényesíthesse: rámutathasson a közéleti tisztaság hiányára. Azaz a városi közgyűlés meghatározó erőinek jobboldali - „mozgalmi" - ellenzékeként, az „igazi" keresztény politika szószólója lehessen. (Ez a purifikátori hajlandóság később sem volt idegen tőle: nem véletlen, hogy utóbb a „vidéki újságírás Kolozsváry Borcsa Mihálya" kétes epítetont érdemelte ki - s nem átallotta még Juhász Gyulát is „Góg és demagóg fia"-ként emlegetni.)

Érdekes azt is megnézni, kik álltak a „másik" oldalon. A szénszállítási pályázat nyertese, a tatai szenet szállító Vértes Miksa szénnagykereskedő, illetve a Magyar Általános Kőszénbánya Rt lett. Ez a cég - jóllehet a harc során ezt nyilvánosan nem emlegették, de szerepe azért tagadhatatlan - ún. zsidó érdekeltség volt. A MÁK abban az időben a szénpiacért vívott harc egyik nyertesének számított - paradox módon azért, mert a tatai szén minősége nem érte el a pécsiét. A trianoni békekötés eredményeként ugyanis a Jugoszláviának „járó" háborús jóvátételt - jugoszláv követelésre - Magyarország részben pécsi szénnel törlesztette, s így a pécsi szén hosszabb ideig nem lehetett jelen a hazai piacon. A szénpiac ezt követő újrarendeződése így éles üzleti harcot váltott ki - a „pécsi és a tatai szén között". A dolog pikantériája, hogy a piac nem föltétlenül a legjobb minőségnek kedvez. A minőség mellett egy sor egyéb körülmény (szállítási, tárolási kondíciók, technikai-műszaki föltételek stb.) alakítja ki a piaci pozíciókat. A gyöngébb minőség tehát akár le is győzheti a jobb minőségű kínálatot, ha egyéb kondíciói kedvezőbbek. Ezen a téren figyelemre méltó, hogy Vértes Miksa - némi segédlettel - két vonatkozásban előnyre tett szert. Egyrészt nem fizette meg az államnak járó, tekintélyes summát kitevő szállítási illetéket - így árajánlati pozícióját jelentősen javítani tudta az illetéket fizető konkurenssel szemben. Ez alighanem több mint puszta kereskedői „lelemény"; az illetékfizetés alól való kibújás csakis valamilyen „kapcsolati tőke" eredménye lehetett. Másrészt Vértes a szállítási költségeket is megtakarította, hiszen áthárította azokat a városra: elérte, hogy a szén Felsőgalláról Szegedre való elszállításának költsége a várost terhelje. Ez megintcsak nem képzelhető el kapcsolatok nélkül. Két ilyen, Vértesnek kedvező, a városnak viszont terhet jelentő tétel csakis a városvezetés tudtával és aktív támogatásával állhatott elő.

A Vértes Miksának kedvező döntés elvileg két döntési szinten születhetett meg: a mérnöki hivatalban, amely az ajánlat „szakmai" elbírálásának fóruma volt, s a közgyűlésen, amely az előbbi fórum javaslatát mérlegelte s elfogadta. Vértes támogatói tehát e két helyen keresendők. A mérnöki hivatal illetékesei, akik a per során a Montanus-levél sértettjeiként is szerepeltek, név szerint ismertek: Berzenczey Domokos (1879-1939) építészmérnök, műszaki főtanácsos, aki a hivatalt vezette, Buócz Károly (1878-?) gépészmérnök, műszaki tanácsos, aki a pályázati jelentést írta, Csányi Ferenc főmérnök és Kocsárdy Béla műszaki tiszt. (Vö. Szegedi Új Nemzedék, 1929. ápr. 20.) Az ő közreműködésük nélkül a szakmai ítélet nem születhetett meg. De hogy Vértes pártfogói közülük kerültek-e ki, avagy a mérnöki hivatalt is felügyelő városvezetés magasabb köreiből, s a mérnöki hivatal csak parírozott, utólag immár eldönthetetlen. Annyi bizonyos, a város vezetésének olyan prominens személyiségei, mint Somogyi Szilveszter polgármester, vagy Wimmer Fülöp egyértelműen azonosult a mérnöki hivatal álláspontjával, s a nyilvánosság előtt mindvégig kitartottak a döntés helyessége mellett. Nyitott kérdés azonban, hogy a Vértes melletti városi állásfoglalást (amely korrekt döntésnek semmiképpen nem tekinthető), mi motiválta? A Balogh Lajos elleni általános ellenszenv, mondhatnánk: közutálat, vagy valami más érdekeltség? Ezt megvilágosító adalék a per folyamán nem merült föl. Ami biztos: a városvezetés „összezárt" Balogh Lajos előtt.

 

3

A „szénharcnak", a dolog természete szerint, több szintje volt. 1. A pályázat kiírása, a pályáztatás egész procedurája a legszűkebb, csupán a közvetlenül érdekelteket magában foglaló nyilvánosság előtt zajlott. A lebonyolítás és dokumentálása egyaránt „érzékeny" volt az informális érdekek s egyéb külső megfontolások vezérelte „korrekciók" iránt. A per során előterjesztett bizonyítékok nyilvánvalóvá teszik, hogy a./ mind a pályázati ajánlatok megfogalmazása, b./ mind az ajánlatok elbírálására szolgáló műszaki kísérletek (pl. fűtéspróba) megszervezése és lebonyolítása, c./ mind ezeknek dokumentálása (jegyzőkönyvezése) az egyik pályázó (Vértes Miksa) érdekei szerint alakított volt. Ezt a nyilvánosság gyakorlati hiánya, pontosabban: minimumra redukáltsága lehetővé tette, sőt szinte fölkínálta. 2. A tényleges, jogilag érvényes döntés már egy másik szinten, a közgyűlésen történt meg, elvileg korlátlan, gyakorlatilag minimális nyilvánosság előtt. A városháza közgyűlési terme zárt tér, benne csak meghatározott, nem túl nagy létszámú döntéshozó és érdeklődő fért el, a közgyűlési sajtótudósítások pedig értelemszerűen egyszerűsítők és sematizálok. Éppen a finom részletek visszaadására alkalmatlanok. Ennek a szintnek a nyilvánossága önmagában semmiképpen nem garantálhatta a döntés szakszerűségét, de még jogszerűségét sem. A sajtó nem annyira kontrollja, mint inkább szócsöve volt a közgyűlésnek - a beszámolókban a kritika inkább általánosságban, vagy másodlagos jelentőségű dolgokban valósult meg. Jellemző e tekintetben, hogy a műszaki kérdésekben tájékozatlan újságírók minden kritika nélkül elfogadták és terjesztették a döntéshozók téves ítéletét a tatai szén jobb, s a pécsi szén gyöngébb minőségéről. (Ezt Puskás később, a tárgyalás során szóvá is tette.) Ez megintcsak az adott nyilvánosság strukturális sajátosságának tekinthető, hiszen a közgyűlésen elhangzottak érdemi kritikája olyan speciális műszaki szakértelmet igényelt volna, amivel a kor átlagos vidéki újságírója nem rendelkezett. 3. A nyilvánosságnak egy magasabb szintű formáját jelentette a közgyűlési döntés ellenében írott, céltudatosan kritikai röpirat, a Montanus-levél elkészítése, ill. megjelenése. Ez már a./ a nyilvános kontroll eszköze volt, amelyet vagy el kellett fogadni vagy el kellett utasítani, de nemlétezőnek tekinteni már nem lehetett; b./ példányszáma (1000) és célzott terjesztése érdemi nyilvánosságot jelentett. A „szénharc" nyilvánossá vált, a döntés igazolásra szorult, s az ügy a várospolitika egy szűk csoportjának kezéből a nyüvánosan megvitatható közügyek sorába került át. 4. A Montanus-levélre adott városi „válasz", a röpirat ellen indított sajtópör ugyan ezt ismét a magánsérelmek szintjére akarta leszállítani, de maga a pör (s ami ezzel járt) a nyü-vánosság további kiszélesítését eredményezte. A sajtópör elindításával ugyanis elkezdődtek a./ a nyüt közgyűlési harcok, b./ a városi sajtó nyüt vagy közvetett beleszólásai az ügybe, majd mindezt c./ a bíróság nyilvánossága a jogi normákkal szembesítette. Az érvek immár, a jog mérlegére kerülve, bizonyos kockázattal jártak.

 

4

A „szénharc" valóságos eseménytörténetéről, a sajtópör logikája következtében a főtárgyalásból tudható meg a legtöbb - a sajtópör ugyanis a rágalmazással vádolt alperesek számára lehetővé teszi az ún. valódiság bizonyítását. A röpirat szerzőjének tehát ha fölmentést akart a rágalmazás vádja alól, bizonyítania kellett - s lehetett - vádjai igazát. A bizonyító dokumentumok előterjesztése, a tanuk fölvonultatása és kihallgatása pedig óhatatlanul láthatóvá tett sok, addig nyüvánosságra nem került részletet.

S a pör sajtónyilvánossága mindezt a kortársak s az utókor számára is megismerhetővé tette.

A Montanus-per főtárgyalására 1929. április 19-20-án, május 3-án és 13-án került sor a szegedi királyi törvényszék Vild-ta-nácsa előtt. A 19-én délelőtt 9 órakor kezdődő tárgyalás tanácselnöke Vild Károly (1871-1946) volt, a tanács tagjai pedig Molnár Béla és Schaffer Lajos bírók. A vádat Balázs Sándor királyi ügyész, a sértetteket és Szeged városát Szeless József tb. főügyész képviselte. (Vö. Szegedi Hirlap, 1929. ápr. 15. 3., Szegedi Új Nemzedék 1929. ápr. 20. 1.) „Puskás Jenő saját védelmét önmaga látta el, míg Balogh Lajost Nekich Richárd dr. ügyvéd képviselte." (Szegedi Új Nemzedék, 1929. ápr. 20. 1.) Szakértőként Tóth Tibor MÁV felügyelő, a MÁV szénbeszerzési osztályának főnöke, Balázs István, a soproni bányászati főiskola tü-zeléstani tanszékének tanára, Schmidt Ferenc MÁV felügyelő, Jung Péter ipariskolai tanár és Hosztják Cirill fűtőházi főnök jelent meg. A vád és a védelem számos tanút is beidéztetett, így pl. Somogyi Szilveszter polgármestert, Fodor Jenő polgármester-helyettest, Rack Lipót városi tanácsnokot, Skultéty Sándor főszámvevőt, Hegedűs Antal és Pávó Ferenc tb. tanácsnokokat, begavári Back Bernát, Wimmer Fülöp, Kormányos Benő, Lippay Lajos, Kónya János, Fogel Ede és Szabó Gyula törvényhatósági bizottsági tagokat, Csorba Gáspár pénzügyi igazgató-helyettest, Delly Ferenc pénzügyi titkárt, Reichardt Vilmost, Pongrácz Albert gázgyári igazgatót, Korányi Jenő vülamosvasúti igazgatót, Kraft János vegyészmérnököt, Heinoll Géza bányafelügyelőt, Stadtdrucker Pétert s másokat. A védelem bejelentett „koronatanui" közül a tárgyaláson hárman már nem vehettek részt: Kapus László főmérnök, Magyar József törvényhatósági bizottsági tag és Priváry Ferenc „időközben elhaltak". (Szegedi Hírlap, 1929. ápr. 15. 1.) A főtárgyaláson természetesen megjelent a négy sértett is. Maga a pör jelentős közönségérdeklődést váltott ki, „az érdeklődő közönség - ahogy az egyik újság beszámolt róla - színültig megtöltötte a főtárgyalás termét."

A vádirat, amelyet a tanácselnök, Vild Károly olvasott föl, Puskást és Baloghot a mérnöki hivatal négy munkatársának „terhére sajtó útján elkövetett, az 1914.XLI. t.c. 1. szakaszába ütköző, csupán felhatalmazásra üldözendő rágalmazás vétségével" vádolta. (Szegedi Új Nemzedék, 1929. ápr. 20. 1.)

A tanuk hosszadalmas, sokfelé elágazó kihallgatásának reprodukálására itt sem hely, sem szükség nincs. Összefoglalóan elegendő néhány dolgot kiemelni. 1. A városi döntés mellett tanúskodó városi vezetők és tisztviselők tételesen rendre az eredeti döntés mellett foglaltak állást: szerintük a város számára előnyösebb volt a tatai szén megrendelése - ezt vallotta Somogyi Szilvesztertől Wimmer Fülöpig és Korányi Jenőig minden érintett. 2. Egy tanú (Kormányos Benő) akadt csak, aki - bár maga is törvényhatósági bizottságú tag volt - tételesen a mérnöki hivatal tudatos elfogultságáról, diszkriminatív eljárásáról beszélt. 3. A kihallgatások menete, a tanuknak föltett bírói, „védői" és szakértői kérdések azonban rengeteg, a mérnöki hivatalra és a városvezetésre nézve terhelő adatot hoztak fölszínre. Ezeknek elfogulatlan mérlegelése kétségtelenné teszi, hogy a városi döntés (és a döntést „igazoló" érvelés) a legmél-tányosabb megítélés szerint is legalábbis kétséges, s több érv szólt a pécsi szén mellett, mint ellene. Sőt, még az is, ami a mérnöki hivatal érvelését leginkább támogatja, hogy tudniillik a városi kazánok műszaki paramétereihez a pécsi szén tulajdonságai kevésbé illeszkedtek - végsősoron a mérnöki hivatal ellen szól. Hosszabb távon ugyanis mindenképpen előnyösebb lett volna a kazánok hozzáigazítása a pécsi szénhez, mint az egyébként előnytelenebb tatai szén tartós használata. 4. A helyzet tisztázásában, nagy, sőt alighanem perdöntő szerepe volt Puskás „jogászi" megnyilatkozásainak, aki egyaránt otthonosan mozgott a műszaki és a jogi kérdésekben, s maga is könyörtelen logikával faggatta a tanukat. (Mivel korábban jogi tanulmányokat is folytatott, előtanulmányai alkalmassá tették erre a nem könnyű szerepre.)

Puskás tárgyalótermi megnyilatkozásait jól reprezentálja a Somogyi polgármester sarokbaszorításához vezető kérdéssorozata:

„Puskás: Hogyan történhetett meg az, hogy Reichardt véleménye alapján kapta meg a szénszállítást a tatai szénbánya és mégis hónapokkal a Reichardt-féle próbafűtés előtt úgy döntöttek, hogy tatai szenet használnak?

Tanu: Ez azért történhetett meg, mert a folytonosságnak meg kellett lennie és a Reichardt-féle próbafűtés csak megerősítette.

Puskás: Hogy lehet az, hogy Vértes csak október 13-án tett utóajánlatot és a mérnöki hivatal mégis már 10-én jelentette, hogy Vértes utóajánlatot tett?

Tanu: Nem tudom, ez különben sem volt ránk befolyással.

Puskás: Volt-e megbízottja a városnak, aki átveszi Felsőgallán a szenet?

Tanu: Nem volt.

Puskás: Emlékszik-e arra Méltóságod, hogy Magyar József engedélyt kért arra, hogy a mérnöki hivatal naplóit megnézhesse, de azt előbb Berzenczey főtanácsos úr, azután pedig Méltóságod megtagadta?

Tanu: Nem emlékszem.

Puskás: Adott-e a város olyan felhatalmazást, hogy az állami illetéket a szállító ne fizesse?

Somogyi Szilveszter: (Kis gondolkozás után, zavartan.) Hát ha adott is ... de máskor ilyet ne adjon." (Szegedi Hírlap, 1929. ápr. 22. 2.)

Az ügy sajátos természete miatt a pörben fontos szerepet kaptak a szakértők. A tanúkihallgatások alapján a bíróság nyolc kérdésre várt tőlük választ, s a perbeszédekre, majd az ítélethozatalra csak a szakértői válaszok megszületése után került sor.

A szakértők a május 3-i tárgyalási napon álltak elő szakvéleményükkel. (A bírói kérdéseket és az ezekre adott szakértői vélemények teljes szövegét a május 6-i Szegedi Hírlap közölte.) Ezekből kiderül, hogy a helyzet meglehetősen bonyolult volt, de az ügy megítélése szempontjából lényeges vonatkozásokban többnyire a Montanus-levél állításai igazolódtak. Így pl. a 2. kérdésre („A szolgáltatott hőenergiát figyelembe véve milyen árak alakulnak a két szénre vonatkozólag?") adott szakértői válasz egyértelműen leszögezte: „a pécsi szén 7.00 százalékkal olcsóbb volt, mint a tatai szén; ha pedig a város a fuvarköltségek után levonandó III-ad fokú bélyegilletéket az ajánlattevő részére téríti, akkor a szám a pécsi szén javára 7.45 százalékot tesz ki." A 6. kérdésre válaszolva azt is leszögezték, hogy „igen sok kifogásolni való akad a lefolytatott próbák műszakilag helyes kivitelét illetőleg". Az egyik fűtéspróba pl. szerintük „teljesen irreális" volt, stb. A 7. kérdés, amely azt tudakolta, hogy a mérnöki hivatal kimutatása alkalmas volt-e a városi tanács megtévesztésére, nem hozott egységes eredményt. A szakértői bizottság egyik tagja (Schmidt Ferenc) szerint a kimutatás alkalmas volt a félrevezetésre, a bizottság többi tagja viszont -diplomatikusan - úgy foglalt állást, hogy „ [a] mérnöki hivatal által készített kérdéses kimutatás nem volt alkalmas arra, hogy a nem szakértő városi tanács és a műszaki emberekből is álló bizottság helyes képet nyerjen a beérkezett ajánlatok felől". Ez azonban valójában csak kétféle megfogalmazása ugyanannak a lényegnek: a jelentés nem volt jó, s mint ilyen, a pécsi szenet hátrányos helyzetbe hozta. A szakértői vélemény egy másik csoportja sajátos, lebegő helyzetet rögzített. Azokra a kérdésekre válaszolva, amelyek a pécsi szén és a szegedi technikai-műszaki viszonyok kompatibilitására vonatkoztak, jelezték, hogy a pécsi szén szegedi használata bizonyos műszaki változtatásokat igényelt volna, de ezt nem tartották kizáró oknak.

 

5

A perbeszédekre s az ítélethozatalra a május 13-i tárgyalási napon került sor. Ennek a napnak a főszereplője kétségkívül Puskás Jenő volt. Önmaga védelmét ő maga látta el, s nem tagadható, hogy 3 órás védőbeszéde jól fölépített, hatásos produkció volt. (Teljes szövegét a Szegedi Hírlap május 20-i száma közölte.) Respektusa, persze, már előbb kialakult, ez még az ügyész vádbeszédéből is kitetszik. (Balázs Sándor ügyész elismerte például, hogy „a Montanus-levél szerzője csak nagy műveltségű ember lehet", s szerinte Puskás „igen sokoldalú, nemcsak az írásban járatos, hanem a jogtudományban, műszaki kérdésekben is egyaránt otthonos, a közigazgatási kérdésekhez éppen úgy ért, mint a szénhez".) A védőbeszéd azonban mindezeken túl azt is demonstrálja, hogy Puskás mondandója retorikai fölépítésében is jeleskedett, s pszichológiai érzéke is volt. Fölismerve például, hogy Balogh Lajos Szegeden roppant népszerűtlen, úgy határolta el tőle magát, hogy gesztusa nem valamiféle megtagadásnak, vagy árulásnak látszott, hanem bátor kiállásnak, s egyértelműen szimpátiát keltett. Tiltakozott ugyanis az ellen, hogy ő „csupán" Balogh eszköze lett volna, s leszögezte: „a levél megírásáért a teljes büntetőjogi felelősséget egyedül vállalom. Vállalom pedig azért, mert ebben a per tárgyát képező kérdés-komplexumban magamat egyenlő objektív távolságban látom a közigazgatási hatóságoktól, azoknak általam megbírált egyik szervétől, a mérnöki hivataltól, személy szerint a sértettként fellépő uraktól, a szénszállításban részt vett és a versenytárgyalásban résztvett cégtől, de ugyanilyen távolságban állok Balogh Lajostól is, akinek minden cselekedetét és nekem kiszolgáltatott adatait erős kritikával szűrtem át és használtam fel az inkriminált levélben". S e gondolatmenetét - megszólítva a bíróság elnökét - ezzel zárta: „Méltóztassék megengedni, hogy azt az önállóságot, amely publicisztikai működésemben egyéb téren is mindig sajátom volt, most is megőrizhessem". Azaz: egy kétes eszközökkel folytatott üzleti harc eszközemberéből (valószínűleg nem is teljesen jogtalanul) a közéleti tisztaság védelmezőjévé lépett elő.

Az ítélet lényegében a Montanus-levél állításait igazolta. A 12 vádpontból 9 esetben „nem állapított meg bűncselekményt, mert ezekre vonatkozólag a vádlottnak a bizonyítás sikerült és neki a Bv. 16. § alapján büntetlenséget biztosít". Három, az ügy érdeme szempontjából periférikus, de kétségkívül sértő kitételt viszont a bíróság bizonyítatlannak ítélt, s ezekért 400 pengő pénzbüntetésre ítélte Puskást. (Balogh Lajost fölmentették.) Ez az ítélet kétségkívül Puskás erkölcsi győzelmét jelentette. Nem is véletlen, hogy a tárgyalásról szóló, Szegedi Hirlap-beli tudósítás élére - szerkesztőként - ezt a címbokrot tette: Ítélet a Montanus-sajtóperben. „Tény az, hogy a mérnöki hivatal a város tanácsát tévútra vezette." „A tüzelési próbákról azt referálni, hogy a közüzemek táplálására a tatai szén a pécsi szénnél alkalmasabb, egyértelmű a tanács félrevezetésével". A törvényszék 9 vádpontban bebizonyítottnak mondotta a Montanus-levél tényállításait. Csak három pontban nem sikerült a bizonyítás.

Mindez ugyanakkor a városvezetés elmarasztalása is. A közélet korrumpálódásának, üzleti szempontú deformálódásának jelzése.

A Montanus-per azonban ezzel még nem zárult le. A föllebbezések folytán új tárgyalásra került sor - s ez, a jogalkalmazás lehetőségeivel élve, lényegében elkente a probléma lényegét.

A szegedi kir. ítélőtábla Skultéty-tanácsa 1929. november 21-22-23-án tárgyalta újra az ügyet. Ez jórészt az addigi iratok ismertetéséből, valamint a perbeszédekből állott. „A büntető felebbviteli tanácsban Skultéty István dr. elnökön kívül Juhász István dr. előadó és Hubay László dr. szavazó bíró vettek részt, a jegyzőkönyvet Klein Béla vezette. A vádat Zombory Jenő dr. kir. főügyész-helyettes képviselte, Balogh Lajos II. rendű vádlottat közvédői minőségben Türr Aladár dr., Keőváry Ottó dr. és Hattyasy Sándor dr. védték". Puskás megint személyesen védekezett. (Szegedi Hírlap, 1929. nov. 25.) Az ítélőtábla az

„elsőbíróság" ítéletét megváltoztatta, s Balogh Lajost mint kiadót bűnösnek mondta ki két rendbeli „sajtó útján elkövetett rágalmazás vétségé"-ben - amiért 3000 pengő pénzbüntetéssel sújtotta. Puskást az ítélőtábla fölmentette. Ez az ítélet - ahogy a Szegedi Hírlap tudósításának címe ki is mondta - voltaképpen a mérnöki hivatal „rehabilitálása" volt. A várospolitikai státuszquo helyreállítása. Ám ez nem új tények, hanem a jog másfelé értelmezése alapján alakult ki.

Jogtörténészek dolga lehet, hogy mérlegeljék, jogilag megalapozott volt-e az ítélőtábla ítélete; ebben nem lenne ildomos állást foglalnom. Akármi lesz is azonban az eredmény, annyi bizonyos: a várospolitika üzleti érdekekkel fonódott össze s ez gazdaságilag problematikus, erkölcsileg igazolhatatlan döntéshez vezetett. A Montanus-levél érdeme - függetlenül szerzőjének minden esetleges politikai vagy személyes érdekeltségétől -, hogy ezt láthatóvá tette, leleplezte.

Studia Historica 2 (1999)

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet