Előző fejezet Következő fejezet

SAJTÓ ÉS IRODALOM

MAGYAR LÁSZLÓ ÉS MÓRICZ ZSIGMOND

 

1

A szegedi újságírás, amely az 1890-es évektől a magyar vidéki zsurnalizmus élvonalába tartozik, az eltelt évszázad során igen sok kiváló munkatárssal büszkélkedhetett. Egyik csoportjuk - például Tömörkény István, Móra Ferenc, Juhász Gyula - elsősorban íróként vagy költőként vált országosan ismertté és jelentőssé, a többség azonban „csak" szakmája művelőjeként, jótollú, „profi" újságíróként vívott ki nevet magának.

Ez utóbbi csoportba tartozik Magyar László (1900-1971) is, aki a Magyar Életrajzi Lexikon szerint „újságíró, író, karikaturista" volt, de elsősorban újságíróként érdemel elismerést.

Egy életet töltött el munkával különböző - szegedi, majd fővárosi - szerkesztőségekben. A Móra Ferenc szerkesztette Szegedi Napló-nál kezdte, a Szeged és Vidékénél, a Munkánál folytatta, majd rövid makói szerkesztősködés után 1922-től a Szegednél és a Délmagyarországnál dolgozott. Utóbb, Budapestre kerülve (1940) az Esti Kurír munkatársa lett, de 1944 végén visszatért Szegedre a Délmagyarországhoz felelős szerkesztőnek, onnan pedig a helyi szociáldemokraták lapjánál, a Szegedi Népszavának élére került. A fordulat éve ugyan az ő pályáját is megtörte, évtizedekre megszakítva újságírói munkáját, de 1956 után visszatérhetett régi szakmájához. 1958 és 1962 között a Pest Megyei Hírlap munkatársa volt. Újságírói munkássága legjelentősebb szakaszát kétségkívül a ma is élő, immár több mint 80 éves Délmagyarországnál töltötte, ahol a lap „nagy korszakának" vezető munkatársaival, Juhász Gyulával, Móra Ferenccel is együtt dolgozott. E tevékenysége jelentős fejezet lesz majd Szeged megírandó sajtótörténetében. Rajzai, kivált karikatúrái, melyekből kétkötetnyit még ő adott ki könyvben, szintén számontartandók, hisz az újságírói munkának e kiegészítői biztos rajztudású, eleven jellemzőerejű munkák. Önmagukban is megállnak. Közülük író- és költőportréi művelődéstörténeti érdekes-ségűek. Juhász Gyuláról, Móráról, József Attiláról, Szabó Dezsőről, Schöpflin Aladárról, Krúdyról, Kosztolányiról, Móriczról, Tersánszky J. Jenőről, Áprily Lajosról s másokról készített portréi például megérdemelnék az együttes kiadást. Szépírói munkássága azonban, bár több regénye is megjelent, s ezekből bizonyos tehetség el nem tagadható, kevéssé jelentős. Ám számunkra ez az ambíciója sem érdektelen. Az irodalomnak öt is elkapó bűvölete állította ugyanis két neves kollegája, Juhász Gyula és Móra Ferenc népszerűsítésének szolgálatába. Velük készített interjúiból, tudósításaiból szép és érdekes kötetet lehetne összeállítani; ezek az írásai, miként más egykorú híradásai is rendre forrásértékű-ek. S Juhász és Móra ráadásul nem is egyedüli írói „kapcsolatai" voltak, mellettük másokkal is érintkezett - a fiatal József Attilától az idős Áprily Lajosig. Élete némely vonatkozása tehát tagadhatatlanul irodalomtörténetünknek is része.

 

2

Volt kapcsolata Móricz Zsigmonddal is.

A kezdet, amennyire a forrásokból jelenleg megállapítható, a Nyugat 1930. április 6-i szegedi irodalmi estjéhez köthető. Ekkor, mint Péter László kiderítette, többek között Móricz, Kosztolányi és Schöpflin Aladár is fölolvasóülésen vett részt a Tisza Szállóban. A hallgatók közt újságíróként nyilván Magyar László is ott volt, s megismerkedett a vendégszereplő írókkal. Másnap, 7-én ugyanis, mivel akkor már rendszeresen rajzolt, meg is örökítette a három írót. Karikatúra portréik Magyar hagyatékában fönn is maradtak. Móriczról két rajza van, legalább az egyik ekkor készült. Az egyik egy kucsmás, „parasztos" ábrázolat, ezt Móricz mint Röszkei írta alá; a másik hagyományosabb portré. (Ez utóbbi, ha jól látom, Magyar sajátkezű másolata, eredetije vagy elkallódott, vagy készítője elajándékozta valakinek.) Valószínű, hogy ekkor, rajzolás közben beszélgettek is, s a vidéki újságíró ismeretségbe került a fővárosi nagy íróval, akiben mindig is volt bizonyos riporteri érdeklődés és ambíció.

Hogy miről folyhatott a szó közöttük, nem tudhatjuk, csak föltételezhetjük, hogy szóba került Magyar ébredező irodalmi ambíciója is. Kapcsolatuk következő, igaz, egy évvel későbbi dokumentumából ugyanis kiderül: Magyar László írást küldött a Nyugatot szerkesztő Móricznak. A küldeményt kísérő levelet, amely sok mindent elárulhatna nekünk kettejük viszonyáról, sajnos nem ismerjük; Móricz válasza azonban fönnmaradt.

A szegedi Somogyi-könyvtárban őrzött levél szövege ez:

NYUGAT Kedves Barátom,

a novellát megkaptam s köszönöm. Rettentő idők. Nem akar könyvet kiadni senki.

Ha Szegedre lemegyek, mielőbb, - beszélünk róla.

Szeretettel

Móricz

Bp. 1931.

V.5.

 

E levél értelme sajnos nem teljesen világos. Eldönthetetlennek látszik: vajon a szegedi újságíró valóban a Nyugat számára küldte-e novelláját? Ez ugyan első pillantásra valószínűnek látszik, hiszen Móricz kereste az új embereket a megújítani szándékozott Nyugathoz. De ennek a levél egy másik, egy közelebbről meg nem határozott könyv kiadásáról szóló mondata ellene vall, s úgy tetszik, Magyar és Móricz levélváltása inkább valamilyen könyv kiadásával kapcsolatos. Ez esetben viszont a „novellára" való utalás elírás, s Móricz valójában Magyar akkor még kéziratos regényét, a Tamást nyugtázta. Talán ennek véleményezését s kiadáshoz segítését kérhette tőle az ifjú szerző.

Ezt az értelmezést nagymértékben valószínűsíti, hogy Magyar László hagyatékában fönnmaradt Móricznak egy keltezetlen, de bizonyosan még a kézirat alapján készült véleménye a regényről.

Az egyoldalas, Tamás címet viselő kézirat gépelet, de fönt, a címtől jobbra a név Móricz sajátkezű, ún. autográf írása. A szöveget nem gépírónő, hanem maga az író kopoghatta le; a gyors, lendületes gépelésből következően sok benne a betűelütés. (Ezeket, ahol az egyszerű betűtévesztés nyilvánvaló, külön jelölés nélkül javítom.)

 

Móricz Zs.

Tamás.

A regény nincs komponálva. Úgy tűnik fel, mint regényesített életrajz. Nem vagyok ellene annak a lehetőségnek, hogy egyáltalán semmi művészi kompozíció se legyen a regényben. A realista látáshoz hozzá tartozik a valóság tisztelete s rábízhatja az író az életre azt a titkos komponálást, amit az mégis végez.

Itt a kompozíciónak annyi nyoma van, csökevénye, hogy egy kép vezeti be s fejezi be, a visszafutó sínek. Ez jelzi az új s új élet kezdést. Ugyanígy lehetne s talán kellene is folytatni a regényt ennek a férfiéletnek további életfejezetein keresztül.

Az írónak legfőbb erőtelensége ott van, hogy úgy látszik, nem bírja még az egész összetett életet kézben tartani. A mellékalakok annyira eltűnnek, hogy fel sem bukkannak, hogy ez szinte víziószerűvé teszi ezt a teljesen reális életrajzot.

Egy példa: az Évi kislánya a férfira semmi benyomást nem tesz. Egy pillanatig sem foglalkoztatja, annyira, hogy hat évi házasság után ugyanolyan jelentéktelen gyerek siluett marad mint induláskor. A gyerek se nem kedves, se nem ellenszenves. Nem létezik, nem avatkozik az életükbe. Sem az övébe, aki mostoha apa s szinte lehetetlen, hogy egy gyermek jelenléte ne érintse. De az anyáéba sem, annak is annyira nem létező, egyetlen gondolata nem fűződik hozzá, hogy arra gondolok, hogy a gyermek nem is volt. Csak az író véletlenül dobta bele s néha mint tényt fenntartja. A gyermek ugyanis a legzavaróbb a sima életfolyamatban. Titokzatos befolyásoló még akkor is, ha egészen színtelen egyéniség. Isteni része az életnek, akármi is az eredete. Pedig ez a férfi nem közömbös lélek, ellenkezőleg érzelmes és izgalmas.

De ugyanígy tűnnek el más felvett alakok is. A Tamás szülei elmúlnak. Az Éva apja, aki szintén valaki, nem nyúlik bele a regénybe. Kibékülnek, mondja, de arra egyetlen gondolatot sem veszteget, hogy történt a kibékülés.

Egyáltalán, a redakció is láthatatlan háttér. A város mindenestől. Az élet adta írói problémák hiányoznak. Egyáltalán nincs írói kavargás, fejlődés zökkenés.

Pedig a miliőt kitűnően tudja megcsinálni, ha valamiért kell neki. Ez pl. az ereje a kommunizmus leírásánál. A börtön remek.

Csodálatosan szép részletei vannak a regénynek. Néha egy finom filozófus lélek jelenik meg. Embereket jól lát, jól éreztet. Akárkire vetíti a reflektort, az mindig életszerűen megvilágítva. A dialógusa[i] mindig kitűnőek.

A regény ott kezdődik, ahol abba maradt. Ezek után kíváncsiak vagyunk a további életre. Mint epizódok tűnnek el az elmondottak a jövő előtt. Ki az az ember, aki ezt a múltat viszi magával.

Igen tisztán, simán ír. Élvezetesen. Néha kiesik a regényből a filozofálás. De az egésznek van valami élvezetes folyamatossága. Igazi regényíró talentumnak látszik. Gyakran sekély oldalakon kell átvergődni, de jön egy egy váratlan pszichológiai fordulat, elmélyedés, truváj, s felszökken, mint a lutfballon.

Becses tehetség, aki tudni fog kiváló írói alkotást hozni, ha a művészi alkotás titkára rájön.

Ma még nem ura a művészetének. De nem is áldozata. Helyenként magas feszültségű áramot tud bocsátani.

 

A Tamás, amelyről Móricz e véleményt adta, 1932 elején jelent meg Budapesten, a Pantheon kiadó „új magyar regények" sorozatában. Az első kritika, Klamár Gyula írása 1932. március 13-án jelent meg róla a Délmagyarországban. Valószínű tehát, hogy Móric „lektori véleménye" 1931 májusa után, de legkésőbb 1932 elején keletkezett. De alighanem közelebb a korábbi időponthoz, hisz a följegyzés föltehetően az igért „mielőbbi" szegedi látogatás helyett, beszélgetés-pótlékként íródott. Hogy volt-e, lehetett-e szerepe a Pantheon döntésében, amely a könyv kiadását eredményezte, nem tudjuk. Valószínű, hogy valaki szólt a fiatal vidéki újságíró érdekében. S Móricz véleménye, minden bíráló megjegyzése ellenére, alkalmas lehetett arra, hogy a kiadó vállalkozzon a „fiatal" szerző elindítására. Az „új magyar regények" sorozatot ugyanis eleve a tehetséget mutató, de még nem befutott írók kiadására indították.

 

3

Hogy fogadta Magyar László ezt a bírálatot? Nem tudjuk. S egyelőre Magyar és Móricz későbbi kapcsolatáról sem tudunk többet. De ebben a rövidke epizódban is van olyan, ami évtizedek távolából is érdeklődést ébreszthet; egy pillanatra ráirányíthatja a figyelmet a vidéki újságírásnak erre az érdemes mesterére.

Délmagyarország, 1991. ápr. 27.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet