|
|
„Van aki toronyban születik, és van aki remetének, / Van aki őrlő szájnak, és van aki csemegének: / Engem magnak vetett a Magvető, / És kenyérnek, annak is feketének.” Akár mottója lehetne e négy sor Sík Sándor életének, munkásságának. Költői és tanári pályafutásának kibontakozása arra a korszakra esik, amikor az úgynevezett „harcos katolicizmus” bontott zászlót. Részben a liberalizmus korszaka kényszerítette ki e belső megújulást a hazai katolikus egyházban, részben a lassú, bizonytalan polgárosodás.
A kor kétségkívül legnagyobb hatású személyisége, a versbéli „torony” Prohászka Ottokár volt, aki ugyanakkor került a budapesti papnevelő szeminárium dogmatika tanszékére professzornak, amikor Sík Sándor megszületett. Személyisége és példája meghatározó volt Sík Sándor számára, jóllehet – mint erről később róla írt tanulmányai is tanúsítják – tisztában volt jellemük és egyéniségük különbözőségével. Prohászka a hódítók mozdulatával, eltökéltségével érkezett, természettudományos műveltséggel és szemlélettel, szociális érzékenységgel oltotta be a katolikus közgondolkodást, s a lelki harcok mellett tevékeny részese volt a politikai küzdelmeknek is. Sík Sándor mindvégig csendes, szerény, visszahúzódó személyiség maradt, aki nagy közéleti sikerei idején is azért fohászkodott, hogy észrevétlenül maradjon, visszavonultan alkothassa műveit. Furcsa fintora a sorsnak, hogy e magányra, szemlélődésre termett személyiségnek folyvást olyan szerepet szánt, melyet egyháza és rendje érdekében vállalnia kellett, közéleti ember lett, holott szerzetesi szobácskájában, könyvei között érezte magát igazán otthonosan.
1889. január 20-án született Budapesten, eszmélésének idején azonban inkább Gödöllőn élt családjával. A világgal való kapcsolatteremtésének, költői szemléletének módját mindvégig meghatározzák fiatalságának harmonikus esztendei, az „ákáclombos, orgonás” gödöllői kert, ahonnan „táskarázó víg kezekkel” indult iskolába, a „tágas végtelenség”, mely kínálta a szemlélődés, elmélkedés alkalmait, a „csipkés ablakban” üldögélő nagymama, amint unokáit lesi, apjával tett esti sétái, s anyja halk, szenvedéssel átszőtt szeretete és bölcsessége. Aztán a híres gödöllői erdők, amelyeket később is gyakran felkeresett, s amelyekben kialakult lírájának egyik legjellemzőbb eleme: a természettel való bensőséges, meghitt kapcsolata, a tárgyakat antropomorfizáló szemlélete, amelynek az volt a lényege, hogy a világ minden szépségét Isten teremtette, s az egyszerű, hétköznapi dolgokban, érzésekben is tetten lehet érni keze nyomát.
Édesapjának kedves barátja volt Kanter Károly, Budapest szentéletű lelkipásztora, a híres várplébános. Az ő tanácsára íratták Sándort a nagy hagyományú pesti piaristákhoz gimnáziumba. 1898-tól 1903-ig tanult itt. Egyik legkedvesebb tanára Prónai Antal volt, akinek a középiskolák számára írt irodalom-tankönyvét később éppen ő dolgozta át, és függelékéül megírta a világirodalom rövid összefoglalását.
1902-ben Majláth Gusztáv, Prohászka Ottokár és Kanter Károly szorgalmazására megindult a serdülő katolikus fiatalok számára írt Zászlónk című lap, amelynek Sík Sándor egyik állandó s lelkes munkatársa, költője lett. Ötödikes korában jelent meg itt első nyomtatott költeménye, s ekkor határozta el, hogy piarista lesz, a papi hivatást választja. 1903–1904-ben teljesített novíciusi évében magántanulóként végezte el a gimnázium hatodik osztályát, majd a kecskeméti stúdiumba került, itt tett érettségi vizsgát 1906-ban. Kecskeméten Zimányi Gyula volt a lelki vezetője és prefektusa, útmutatásának hatása egész életpályáján megmutatkozott. Zimányi nagy tapintattal óvta, ápolta növendéke költői terveit.
1906-ban rendfőnöke teológiai és egyetemi tanulmányainak végzésére a budapesti rendházba helyezte. Magyar, latin, görög szakra iratkozott be az egyetemre, ahol nagy hatást tett rá Beöthy Zsolt, akinek hazafias pátosza meglehetősen ironikus sorokra ösztönözte Babitsékat. Eleganciája, s „zengő, hosszú mondatai” visszhangoztak Sík Sándorban. „A művészet sorvasztó, mély szerelmének” nyomait látta az ekkor már megfáradt, lefelé hulló Riedl Frigyes arcán. A rendházban is életre szóló hatás érte a teológiát oktató Schütz Antal részéről, „minden szava mérleg, / Amelyen minden egyensúlyban áll.” – írta róla A mester című versében, kiválóan jellemezve a professzor intellektuális alaptermészetét. Hamarosan munkatársak lettek: 1913-ban együtt írták és szerkesztették az ifjúság számára legendás Imádságoskönyvüket, a „Sík–Schütz”-öt, melynek 1948-ig tizenkét kiadása és három változatlan új nyomása jelent meg.
1931-ben megjelent, „önéletrajzi regény”-nek nevezett verseskönyvében, a Fekete kenyérben egyetemi éveitől számítja költői tevékenységének mind meghatározóbbá válását. Már novíciusi éveiben is feljegyezték róla társai, hogy szobájában sétálva verseket skandált. Költeményeit rendszeresen közölte a Zászlónk, de ezekben az években érintette meg igazán a modern költészet, az a líraszemlélet, melyet az induló Nyugat jelképezett. Azt pontosan tudta: választott hivatása semmiképp sem teheti lehetővé számára, hogy belső érzéseit ugyanazzal a kendőzetlen nyíltsággal fejezze ki, amivel a Nyugat nagy nemzedékének költői: vallásos hite, buzgósága témavilágát is másutt jelölte ki. Versei közül beküldött néhányat a lap szerkesztőjének, Osvát Ernőnek, de nem érdemesítették válaszra sem. A visszhangtalanság nyomán jutott arra az elhatározásra, hogy más élményekből megtermékenyülve, a „szent Egész” jegyében alakítsa ki saját, ugyancsak modern líráját, amely tudatában van Isten szeretetének és a világban való jelenlétének. Lírafelfogásának előzményeit keresve fedezte fel Mindszenty Gedeon költészetét, s ekkor kezdett rendszeresen, tudományos alapossággal foglalkozni a keresztény líra hagyományaival, többek között a himnuszok világával. Mindszentyről, a múlt század második felének Egerben élő katolikus költőjéről rendje folyóiratában jelent meg első tanulmánya (Mindszenty, mint lírikus, Kalazantinum, 1908), melyet 1913-ban könyve követett (Mindszenty Gedeon élete és költészete). A jeles hitszónok nem volt igazán jelentékeny költő, Sík Sándort elsősorban az vonzotta hozzá, hogy kifejezetten keresztény élményeit és életérzését fejezte ki áttetszően egyszerű verseiben. Intenzívebb, tartalmasabb és hosszabban tartó kapcsolat fűzte a himnuszokhoz és zsoltárokhoz, a korai keresztény költészet e remekeihez. Már 1910 előtt elkészültek első himnuszfordításai, megkísértette az a gondolat is, hogy kötetbe gyűjtve adja ki őket. 1910 májusában, a Religio című folyóiratban három folytatásban jelent meg tanulmánya Az ókori keresztény-latin líráról, mely e terve első híradása.
Sík Sándor lírafelfogásának mindenképpen kárára volt, hogy indulása éveiben nem talált kapcsolatot a Nyugattal. A modern líra nyugati példáit ugyan kiválóan ismerte, későbbi szegedi egyetemi előadásai alkalmával nagy részletességgel beszélt is a francia költészetről. Amikor Újabb vallásos költészetünk (Kalazantinum, 1909) című tanulmányának végén összefoglalja a jelen és a jövő perspektíváit, mégiscsak Adyhoz jut el, mint ahhoz a lírikushoz, aki „az egész világot lélekkel átjárt”-nak látja.
Ady Endre hatását meghatározónak látjuk a pályakezdő, első köteteit megjelentető Sík Sándor formavilágában. Szembe a Nappal (1910) és A belülvalók mécse (1912) című verseskönyveiben voltaképp az 1909-ben meginduló Élet című folyóiratéihoz hasonló célokat igyekezett megvalósítani: megmutatva, hogy a modern líra hangvételével, sejtelmességével, jelképiségével is ki lehet fejezni a keresztény életérzés hagyományos értékvilágát. Amikor alkonyodó éveiben Sík Sándor visszaemlékezett pályakezdő verseire, s némelyiket kommentálta, meglepően sokszor vallotta meg: milyen külső hatások inspirálták egy-egy műve írása közben. Ösztönzője volt a misztikus Prohászka, a „keresztény éberség” gondolata, Maeterlinck, Rilke Stundenbuchja, Kosztolányi hangulatversei. Adyt azonban nem említette, pedig mai olvasatunk némelyik költeményét kifejezetten Ady utánérzésnek vélhetné. Még a nagy újító megnövelt én-tudatát is visszazengette, ez azonban alkata és költői egyénisége ellenében vállalt szerep volt.
1911-ben a nyári szünidőt Münchenben töltötte. Itt került kezébe egy német cserkészkönyv, melyet egyre nagyobb érdeklődéssel olvasott. Hazatérve a Zászlónkban is olyan cikket tanulmányozhatott, mely a cserkészmozgalmat ismertette. Sürgősen kapcsolatot keresett és talált a budapesti református ifjúsági egyesületek vezetőivel, akik a mozgalom hazai megalakítását fontolgatták. Még ebben az évben az ő vezetésével rendeztek cserkészvezető-képző tanfolyamot, s hamarosan megalakult a Magyar Cserkészszövetség Sík Sándor elnökletével. (1922-ben ilyen minőségben vett részt a párizsi cserkészvezető kongresszuson.) Az 1912/1913-i tanévben megszervezte a budapesti piarista gimnázium cserkészcsapatát, s közben rendszeresen tartott előadásokat, műsoros bemutatókat, melyeken a mozgalmat népszerűsítette. Neve, tevékenysége összeforrott a hazai cserkészet történetével, mely a modern magyar pedagógiának is egyik jelentékeny fejezete.
Ekkor már országszerte ismerték. Versei a katolikus megújulás vezéralakjának ígérték, Imádságoskönyvét szinte minden katolikus családban forgatták, nemzedékek adták tovább egymásnak. Az első világháború azonban megakasztotta látszólag harmonikusan ívelő pályáját. 1915 tavaszán tábori lelkészként szolgált Péterváradon, ekkor írta Harangszó a viharban című ciklusát. Mint minden népszerű költőnek, neki is egyre több ellenfele támadt, akik nemegyszer élesen kifogásolták költészetének modern törekvéseit. A katolikus tanítóegyesület lapjában kivételesen éles bírálat jelent meg eszmevilágáról, ezt követően „kiengesztelésül” közölte lírájáról az első nagyobb összefoglalást a Magyar Kultúra – Váradi Béla tollából. Az ügy nem múlott el felette nyomtalanul. A védett, az otthonosság jó érzését oly nagyra értékelő költő, akit szerzetesi közösségének megbecsülése is övezett, ekkor nézett szembe élete első – korántsem utolsó – nagy csalódásával, melynek hatására egyik versében (Követek) Krisztus nagypénteki szenvedéseihez hasonlította a sajátjait.
A háborús években egyre gyakrabban foglalkoztatta az a gondolat, hogy más műfajokban is ki kellene próbálnia tehetségét. 1916-ban Ébredés címmel mutatták be színművét a piarista diákok az Urániában, s ugyanebben az évben írta Salamon király gyűrűje című egyfelvonásosát. Már ekkor foglalkoztatta a középkori Szent Elek legendája, s mellette mind intenzívebben dolgozta bele magát Zrínyi Miklós életébe, akinek alakját szintén drámainak, hősiesnek látta. A piarista nevelési eszmény két pillérje a vallásosság és a hazaszeretet, s az első világháború embertelenségei épp e kettőt kezdték ki leginkább. Sík Sándor hivatása szerint való kötelességének érezte az értékek visszaállítását, s e feladatát vélte elvégezhetni Alexiusról és Zrínyiről írt drámai munkáiban. Sík Sándor nem volt elsőrangú drámaírói tehetség, színpadán inkább a beszéd szépsége és az eszmények fennköltsége ragadja meg a hallgatót. Mint költészetét, drámáit is jellemzi a moralizáló célzat, amely többnyire a költői prekoncepció eredménye, s nem feltétlenül válik az alkotás művészi színvonalának hasznára.
Az első világháború befejezése után, a kétségbeejtő trianoni békeszerződés következményeit látva Sík Sándor majdnem teljesen átértékelte addigi írói és nevelői útját. Szenvedélyesen ostorozta az igazságtalan, a nemzet egész létét és történetét megkérdőjelező békét verseiben, mégis szakított lírájában azokkal a túlcsigázott külsőségekkel, melyek addigi költészetét jellemezték. Fokozatosan mélyülő, a lélek belső értékeit intenzíven feltáró, a folytonos Isten-közelségben elnyugodó szemléletet fejezett ki mind nyugalmasabb tónusban. A nevelésben pedig egyre jelentősebbnek vélte a cserkészet szerepét, mint ami képes kiegyenlíteni a társadalmi feszültségeket, s az élet felismert eszményeinek jegyében hozhatja közel egymáshoz a fiatalokat. Egyéniségéből, szemléletéből teljesen hiányoztak azok a harcias vonások, amelyek nemegyszer áthatották a két világháború közötti keresztény ifjúsági egyesületek szervezőinek lelkét. Sokkal fontosabbnak látta a lélek nemesítését, olyan emberideál felépítését, amelyből nem hiányoznak a megértés és a szeretet gyakorlatának képességei.
A világháborút követő esztendők sok elfoglaltsága ugyan nem kedvezett a versírásnak, Sík Sándort, a költőt mégis ekkor érték – hivatalos részről legalábbis – költő-létének legjelentékenyebb elismerései. 1919-ben a Szent István Akadémia, 1923-ban a Kisfaludy Társaság választotta tagjai közé (utóbbi Kiss József helyére, akiről Sík Sándor a szokások szerint székfoglaló előadását tartotta). Közben a visszavonult Izsóf Alajos helyén a Zászlónk főszerkesztőjeként is működött. Rengeteg munkája közben kevesebb verset írt, de rendületlen szorgalommal dolgozott egyre terebélyesedő zsoltárfordításain. 1912-ben készítette első ilyen jellegű tolmácsolásait. A „győzhetetlen nehézséget” ekkor még a formaválasztás jelentette számára. Új és új kísérleteiben szüntelenül a megfelelő versmértéket kereste, azt végül is a modern magyar jambusban találta meg. Fordítási alapelveiben – ekkor még – a Nyugat nagy nemzedékének gyakorlatát követte: Zsoltáros könyve, legalábbis az 1923-ban kiadott változat még a „szép hűtlenek” felfogását idézi: Sík Sándor alapvető célja is az volt, hogy szép magyar verseket kapjon kezébe az olvasó, az imádkozó. Ezen a meggyőződésén – nem kis részben a hazai műfordítói gyakorlat módosulásait figyelve – utóbb változtatott: 1955-ben szinte teljesen, „objektívebb” tónusban, újrafordította a zsoltárokat, s hat évvel ezután még hitelesebbé tette tolmácsolásait.
Az első világháború után a hazai katolikus költészetben is bizonyos mértékű változás figyelhető meg. Új nemzedék lépett színre, s ennek legjelentékenyebb, leghatásosabb képviselője Mécs László volt. Óriási népszerűsége hamarosan elhomályosította Sík Sándorét. Impulzív, szereplésre termett egyéniség volt, hiányzott azonban belőle a léleknek az a mélysége s az a műveltség, mely Síket jellemezte. Hatása mégis óriási volt, s ezt részben az okozta, hogy költészetében kezdetben az elszakított magyarság gondjait szólaltatta meg. Sík Sándornak szembe kellett néznie lírája megújításának nem kis problémájával.
Már 1923-ban, a Magyar Mérnök és Építész Egylet Munkástovábbképző Bizottsága megbízásából rövid irodalomtörténeti összefoglalást írt A magyar irodalom rövid ismertetése címmel, „okos”, „szükséges” könyvet, mint egy ismertetésben olvassuk. Az 1929-ben megjelent Gárdonyi, Ady, Prohászka című, „Lélek és forma a századforduló irodalmában” alcímet viselő munkája azonban a korszak egyik legjelentősebb irodalomtörténeti műve volt. Célja szerint a „millenniumtól Trianonig eltelt negyedszázad irodalmának pszichológiai és esztétikai uralkodó jellemvonásait” kereste. Egy lezárt korszak szemléleti gyökereit, s annak két szélsőséges pólusát találta meg, két oly ellentétes jelenségben, mint amilyen Ady és Prohászka voltak. Ady utókorának egyik legnyitottabb elemzését köszönhetjük Sík Sándornak, Prohászkáról pedig azóta sem jelent meg az övéhez hasonló elmélyült analízis, melyben elsősorban a jelenség lelki összetevőire helyezte a hangsúlyt. De manapság, amikor Gárdonyit sokan az úgynevezett „kismesterek” közé sorolják, érdemes újraolvasni Sík Sándor róla szóló, elmélyült tanulmányát, hiszen kiválóan állította bele az Egri csillagok szerzőjét a magyar irodalom folyamatába, megmutatva, mit tanult Jókaitól, s hogyan építette tovább a tanultakat, egyfajta realisztikusabb szemlélettel oltva be annak romantikus elemeit. E nagyszabású könyvének szinte természetes következménye volt, hogy 1929. december 21-i hatállyal rendes tanári kinevezést kapott a szegedi tudományegyetem akkor létesített második irodalmi tanszékére. Sík Sándor szorongva fogadta a megbízatást, baljós érzéssel gondolt arra, hogyan találja meg majd helyét és szerepét új környezetében, s nyilvánvalóan megnövekedett munkája közben marad-e ideje verset írni?
Előadásait 1930 elején kezdte el. A második félévtől indította A magyar költészet a millennium után című kollégiumát. Előadásainak anyaga legkedvesebb szegedi tanítványainak (Baróti Dezső, Ortutay Gyula, Tolnai Gábor, de mindenekelőtt Radnóti Miklós) gyorsírással készített lejegyzései alapján maradt meg hagyatékban. Rendkívül nyitottan kezelte témáját, pontos, érzékletes képét adta a század legfontosabb lírai törekvéseinek, melyek közül természetesen a Nyugatot helyezte az élre. Nyoma sincs fejtegetéseiben a hajdani sérelemnek, a folyóirat minden költőjéről alapos, elsősorban a költészet mondanivalójára kitekintő képet rajzolt. Vállalkozását igen nehézzé tette, hogy e korszaknak nem volt még közmegegyezésen alapuló irodalomképe, nem volt irodalomtörténeti kézikönyve sem. Rengeteg verset olvasott fel, igazi költő módjára, szépen, kifejezően. Előadásait délután tartotta az auditorium maximumban, melyben nemcsak az egyetem hallgatói üldögéltek, hanem helybéliek is, akik körében egyre inkább társasági szokás volt Sík Sándort hallgatni. Az óra befejezése után szívesen sétált kedves tanítványaival a Tisza partján, a legkedvesebbeknek azonban az a kitüntetés is osztályrészül jutott, hogy meghívta őket magához, s teázás közben beszélgettek irodalomról, politikáról. „Magánszemináriumai” – hogy Pomogáts Béla találó kifejezését idézzük – leginkább Négyessy László híres stílusgyakorlataira emlékeztettek. Radnóti Miklós 1939-ben írt Köszöntője örökíti meg talán legszebben és legmaradandóbban e tanár és tanítvány kapcsolatán túlemelkedő, apa–fiú viszonyt.
1932-ben elhunyt az I. számú irodalmi tanszék vezetője, Dézsi Lajos. Ettől kezdve Sík Sándor tanította a régi magyar irodalmat is. Rengeteget kellett készülnie, hiszen ezzel a korszakkal korábban alig-alig foglalkozott. Néha keserűen panaszolta, hogy „nyári poéta” lett, csak a szünidőkben maradt ideje versírásra, ekkor azonban a nagytáborok szervezése szorongatta. Újból elővette himnusz-fordításait, azokat csiszolgatta, kiadásuktól azonban most a baráti „tapintat” riasztotta el, Babits Amor Sanctusa után nem érezte volna illendőnek, hogy maga is hasonló vállalkozással álljon elő.
Nehezen alkothatunk fogalmat, hányféle elfoglaltság, feladat nyomasztotta ezekben az években. Életének fontos eseménye volt, hogy 1933-ban a Nemzeti Színház bemutatta István királyról írt tragédiáját. A műben igyekezett – némiképp a korszellem ellenében – deheroizálni történelmünk egyik legnagyobb alakját. „…megpróbáltam a szent király alakját romantika, görögtűz és elérzékenyedés nélkül nézni, tisztán mint a magyar történelem legnagyobb problémájának megoldóját, egy óriási feladatnak cselekvő és szenvedő egyetlen hősét. Ez a tisztán történelmi szemlélet egyszersmind azt mutatja meg a nagy király alakjáról, ami – mert örök emberi és örök magyar – a mának is legtöbbet mond, a mai embernek is érdekes” – írta darabjáról. A következő esztendőben, 1934-ben került tető alá az új magyar katolikus kántorkönyv, a máig használt Szent vagy, Uram, amely a katolikus templomi énekek szövegeit és dallamait egységesítette. Sík Sándor az Országos Cecília Egyesület megbízásából 1917 óta rendszeresen dolgozott ezen. A szövegek megfelelő kiigazítása nem kis munkát jelentett számára, némelyik maradandóan szép régi dallamhoz pedig a szerkesztő, Harmat Artúr buzdítására ő írt új szöveget. Rendszeresen tartott rádióelőadásokat is. Az Árpád-házi magyar szentekről tartott előadás-sorozata 1936-ban könyvformában is megjelent Szent magyarság címmel. Ugyanebben az évben jelentek meg újabb versei.
Ez a kötet elsősorban azért jelent újdonságot Sík Sándor költői pályáján, mert itt talált leginkább kapcsolatot a kor valóságával. Érzékenyen, nagy beleérzéssel ábrázolta a magára maradt személyiség szorongását, a fenyegető történelmi jeleket fürkésző ember rémületét. Katolikus költőtársainál sokkal veszélyeztetettebbnek látta sorsát, hiszen védettsége csak látszólagos volt, azt nemcsak az embertelenséggel szemben táplált idegenkedése kezdte ki, hanem egy mélyen megszenvedett, alig-alig megfogalmazható lelkifurdalás is: ő, akinek szülei szintén zsidó származásúak voltak, biztonságban tudhatja magát, amikor mások tehetetlenül, védekezésre képtelenül vannak kiszolgáltatva a rossznak. A versek egyik fontos és sokat sejtető jelképe a „törvény elvesztése”.
Fájdalmas önvizsgálatai során szakított azzal a biztonságos, nyugalmas érzéssel, mely korábbi líráját hatotta át: „…Kiáltó száj rég nem vagyok én! / Már nem vagyok, csak két szegény / Rémült kar, amely kiremeg felétek”. Ebből a kirekesztettségből, visszhangtalanságból csak egyetlen kiutat lát: erősíteni kell az emberekben az egymáshoz tartozás, a szeretet és a megértés erényeit. Messzemenően történetietlen lenne az állítani, hogy a magyar katolikus egyház készséges kiszolgálója volt a mind jobboldalibbá váló rendszernek. Sík Sándor azonban úgy érezte: egyházának többet, nagyobbat kellene tennie, s ugyanakkor önmagát részben az előbb elmondottak miatt korlátozva.
Bár Sík Sándor költészetének rajongói inkább más jellegű műveit szerették, ezek a gyermekien alázatos, az ember semmiségét megfogalmazó, elégikus költeményei mutatják igazi értékeit. Ezek révén lehetett a magyar katolikus líra újító személyisége, ezek hitelesítették azokat a rendkívül fontos gondolatait, melyeket Egyetemesség és forma címmel fejtett ki az induló Vigiliában. Eszménye az igazi, a jó irodalom volt, s nyomatékosan hangsúlyozta, semmiféle tehetségtelenségnek nem adhat menlevelet a vallásos érzület, a hit. Ő maga szinte gyermeki, áttetsző egyszerűséggel hitt Istenben, művészi felelőssége azonban mindig megakadályozta abban, hogy engedjen a dilettantizmus kísértésének, mely több változatban is jelen volt a kor felekezeti lírájában. A modern lírai törekvésekben annyira tájékozott Sík Sándor mindig fogékony maradt az igazi értékekre, pontosan tudta, mi a jó és mi a rossz, s ez a tudása sem vált mindig javára.
A kötet végkicsengése: szeressük egymást, s tegyük meg, amit Isten rendelt tennünk. A Magányos virrasztó fontos poétikai változást jelent az addig harmonikus pályán. Az ellentétek között tájékozódó lírikus ekkor találta meg azt a monologikus formát, mely későbbi költészetének fontos eleme lett, s egyre tudatosabban törekedett a bölcselet és a költészet szintézisére, folytatva líránknak azt a hagyományát, melyet Madách és Vajda János alakítottak ki. A kötetben persze érezni a közvetítő, a mára már szinte elfeledett, Sík Sándorral haláláig baráti kapcsolatban lévő Harsányi Kálmán ösztönzését is.
Sokasodó egyetemi elfoglaltságai, különböző korokról és stílusirányzatokról tartott előadásai nyomán egyre több irodalomtörténeti terve fogalmazódott meg, melyek közül jó néhányat sikerült betelesítenie. Évekig munkálkodott, mire befejezte Pázmány, az ember és az író című remek esszéjét, amelyben – úgy érezte – a magyar irodalomtudomány egyik legnagyobb adósságát rótta le, amikor az író Pázmányról rajzolt képet. Ezt követte Zrínyi Miklósról írt könyvecskéje, mely hőse lelkiségét állította a középpontba. Mind teljesebbé vált hatalmas munkája, líraközpontú esztétikája. Előbb azonban még új verseskönyvek következtek, melyekben ihlete visszatértének örvendhetett. Lelkesen jegyezte föl: „Huszonöt vers egy hónap alatt! / Bolond Pegazus, de nekiszaladt! / Sok is lesz tán már, derék csikó, / Az a nagy sietség sose volt jó!” Valóban: a versek színvonalának nem használt a bőség, a termékenység. Mindig hajlott arra, hogy költeményeit pedagogikus fordulattal zárja, most megsokasodnak ezek a bölcselkedő mozdulatai. Ám lírai pályájának egésze szempontjából mégsem haszontalanul, hiszen ekkor talált bele először az öregedő Arany János modorába, s ehhez jóformán élete végéig hűséges maradt. Tulajdonképp ez a hang illet leginkább szerény, visszahúzódó, a dekórumoktól idegenkedő egyéniségéhez, mely ugyancsak e nagy költőelődére emlékeztet. Az Isten fiatalt (1940) lírájának, személyiségének elismeréseként Összes verseinek kiadása követte 1941-ben. A következő évben adta közre háromkötetes Esztétikáját.
A nagy összefoglalást közvetlenül megelőzően műfajelméleti kérdéseket igyekezett tisztázni a maga számára. A magyar dráma elméletével és történetével, majd a realista regénnyel is foglalkozott, s csak ezután teljesítette be művét, melynek lényege, hogy benne költő igyekszik válaszolni a szépség meglétének, megszületésének, hatásának kérdéseire. Bár szemléletére érezhetően a tomizmus gyakorolta a legnagyobb hatást, feldolgozta a neokantiánus értékelméletet is, s különös érzékenységgel építette bele fejtegetéseibe a bergsoni intuíciótan megfigyeléseinek eredményeit. Az Esztétika nem rendszerező és rendszerteremtő mű, inkább egy kivételesen művelt, érzékeny költő vallomása, amelyből azonban nem hiányzik a magasfokú tudás sem.
1941-ben elhunyt Babits Mihály, akivel a Baumgarten Alapítvány tanácsadó testületében is együttműködött, s aki élete utolsó éveiben arra törekedett, hogy Sík Sándor személyiségét és törekvéseit valamiképp integrálja a Nyugatba. Sík úgy érezte, megszűnt az akadálya, hogy saját himnusz-fordításaival is a nagyközönség elé lépjen. A Himnuszok könyvét kétnyelvű kiadásban 1943-ban jelentette meg a Szent István Társulat.
1944-ben Sík Sándor visszaköltözött Szegedről a budapesti rendházba. Az ostromot nyolc másik társával együtt a Teréziánumban vészelte át. Tomek Vincével, a rend későbbi generálisával laktak egy szobában, itt és ekkor fejlődött ki életük végéig tartó szoros barátságuk. Amint Sík Sándor később elmondta, „száműzetésük” alatt sokat beszélgettek rendjük jövőjéről, a várható új helyzetbe való beilleszkedés lehetőségeiről, s ekkor nem is sejtették, hogy ennek a következő időszakában mindketten tevékeny részesei lesznek. A pesti rész felszabadulását követően ő is részt vett a romok eltakarításában, majd Szegedre utazott, ahol a tanévben addig Bálint Sándor helyettesítette. Amikor azonban kinevezték a Köznevelési Tanács ügyvezető alelnökévé, végleg Budapestre költözött. Tevékeny szerepe volt az oktatás megszervezésében, gyakran és szívesen elnökölt az általános iskolai és középiskolai reformbizottság ülésein. Azzal a gondolattal foglalkozott, hogy részt vesz az új tankönyvek megírásában is. E tisztéről 1947 áprilisában mondott le. Pedig pontosan átérezte az új világgal, a megváltozott szellemiséggel való szüntelen párbeszéd fontos voltát, ezt bizonyította a főszerkesztése alatt újrainduló Vigilia bevezető írásában is. A katolikus szellemiségnek meg kell találnia helyét és szerepét a megújult világban – fejtegeti –, s a spirituális irodalom is segítheti a maga eszményeivel a kibontakozást. Háború alatti költészete is ebbe az irányba mutatott. A Győződ-e még? című kötetében (megjelent 1945-ben) összegyűjtött költemények tónusát ő maga kissé óvatosan jellemezte, amikor csak annyit tartott szükségesnek elmondani velük kapcsolatban: a kor hangulatát tükrözik. Valójában a magyar szellemi ellenállás lírájának maradandó darabjait olvashatjuk ezek között a mind fájdalmasabb, mind magányosabb létérzést kifejező művek között. Alig-alig akad közöttük lágy, pasztellszínű tájleírás, amely pedig ekkoriban talán uralkodó műfaja volt, többnyire a világ szörnyű eseményeit, az ember kiszolgáltatottságát reflektálja, s az egyetlen biztonságos pontot az isteni elrendelésben való megnyugvás jelképezi számára.
A háborút követő, ocsúdó esztendőkben két lehetőség nyílott előtte. Egyrészt sikeres közéleti pálya, hiszen világi részről is komoly megbecsülés érte, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé választotta, s kivételes sikerrel olvasta föl Magyar költők istenélménye című székfoglalóját 1948. január 5-én. Pedagógiai, szerkesztői tevékenysége közben rendje ügyeinek intézése is egyre több elfoglaltságot jelentett: 1946-ban a rendfőnökké kinevezett Tomek Vince szenior asszisztense lett. 1947-ben kiadott kis kötetében, a Tizenkétcsillagú koronában a rendalapító, Kalazanci Szent József imádságainak ihlete nyomán, könyvét a szent emlékének ajánlva elmélkedett Szűz Máriáról. A Szeretet Breviáriuma című, Juhász Vilmos társaságában szerkesztett antológiában a rá jellemző kivételes nyitottsággal gyűjtötte egybe a világirodalom legszebb szövegeit. A rend új generálisa, Tomek Vince 1947-ben őt nevezte ki a magyar rendtartomány főnökévé. E kitüntető, de szörnyű felelősséget rejtő megbízatás baljós csillagzat alatt született. A következő esztendőben, 1948-ban államosították a felekezeti iskolákat, és Sík Sándor legfőbb gondja az lett, hogyan biztosíthatja a rendtagok rendszeres foglalkoztatását. Hiába ünnepelte szinte az egész magyar kulturális élet a következő év januárjában 60. születésnapját, hiába választotta ez év februárjában másodelnökévé a Kisfaludy Társaság, alelnökévé a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, tudta, hogy az állam és az egyház megromlott viszonya további súlyos következményekkel jár. 1950-ben megvonták a szerzetesrendek működési engedélyét, s amikor ugyanez év nyarán püspökkari bizottságot alapítottak a kormány és az egyház között fennálló vitás kérdések megvitatására, annak a szerzetesrendek vezetői is tagjai lettek. Sík Sándor tekintélye, bölcsessége nagyban hozzájárult a tárgyalások részbeni eredményességéhez. De hogyan élte át mindezt a szorongatott, az öregség súlyát egyre inkább érzékelő ember? A költő? Mint egy fáradt csiga, „verejtékezve hordta börtönét”. A hajdan oly termékeny költő szinte teljesen elhallgatott. Energiáit jórészt felemésztették rendjének ügyei s a Vigilia szerkesztése, melyben Doromby Károly, Mihelics Vid és kivált Rónay György voltak a segítségére. Tény azonban, hogy a szerkesztés nem könnyű munkáját sem végezhette harmonikus nyugalomban: meg kellett vívnia harcát egy, a lap körében is meglévő belső ellenzékkel, mely szívesen látta volna, ha a folyóirat egyházpolitikai tevékenységet fejt ki.
Életének egyik legsúlyosabb megpróbáltatásaként 1953-ban, a nyári szünidőben rendjével el kellett hagynia az ősi otthont: a Duna-partra néző rendház és iskola épületét, ide költöztették ugyanis az Eötvös Lóránd Tudomány Egyetem Bölcsészettudományi Karát. A rendtagok és a diákok hurcolták ki a könyvtárat, a berendezési tárgyakat a Mikszáth Kálmán téren kijelölt új épületbe.
A magányos, törődött, öregedő ember ekkor emelkedett pályája zenitjére, holott környezete inkább testi erejének fogyását regisztrálhatta. Az ötvenes évek Sík Sándora az ország egyik legkiválóbb lelki vezetője és hitszónoka volt. Életének belső drámája jórészt rejtve maradt környezete számára, csak meghittjei tudták, milyen válságokat, fájdalmas sebeket kellett elviselnie, mennyire nehezen állta ki az izgalmakat. A köré sereglők csak azt tudták, hogy rendszeresen megtartja konferencia-beszédeit, melyekre mindig hatalmas tömeg sereglett össze. Nem volt szónoki alkat. Egyszerűen, kedvesen beszélt arról, hogyan őrizheti meg és teljesítheti ki az ember a hitét. Sorozatban idézte meg a huszadik század konvertitáit, a lelki élet nagyjait, s beszédei közben szívesen támogatta mondandójának hitelét irodalmi idézetekkel. A huszadik századi magyar katolicizmusnak voltak nála hatásosabb szónokai, Sík Sándor azonban mindegyiküknél többet adott: bebizonyította, hogy nehézségek és szorongattatások között is érvényes a keresztény küldetés, akkor is lehet szeretetben élni, eszményeket adni a világ számára.
Tudatos, szándékos egyszerűsödés jellemzi utolsó korszakát, kicsit lihegve siető költészetének ritmusa meglassúdott, olykor csak a szabad vers szabálytalan lüktetését idézve, rímei is csendesebbek lettek, inkább az érzés pontos leírására, meghatározására törekedett, mint aki egy aránylag hosszú élet tapasztalatai után ráébredt a dolgok és az élet lényegére, s így emelte búcsúzó áldásra kezét.
A természetközelségben sikerült legharmonikusabban megvalósítani lírájának egyik folyvást jelenlévő, de részben a katolikus költészet hagyományainak gátló hatása miatt nehezen kifejtett adottságát, a lírai misztikát. A szemlélődő költő inspirációt merített a látvány harmonikus kiegyensúlyozottságából, felismerte, hogy az emberek nem ellenségnek, hanem testvéreknek születtek, s innen már csak az ihletnek egyetlen lépcsőjén kellett följebb lépnie, hogy érzésvilága belesimuljon a szeme előtt készségesen kitárulkozó végtelenbe.
1959-ben ülte hetvenedik születésnapját. A Vigilia különszámban ünnepelte főszerkesztőjét, január 13-án az Országos Magyar Cecília Egyesület és a Papnevelő Intézet, 18-án a kecskeméti piarista gimnázium és rendház, 20-án, 24-én és 25-én a budapestiek köszöntötték. Ekkor derült ki igazán, mennyire népszerű és megbecsült személyisége a magyar katolikus közéletnek, mennyire ott hagyta nyomát a vallásos-spirituális közgondolkodásban. Baljós, komor esztendők után, amikor hajdani, lelkes tanítványai, akik oly sokat köszönhettek neki, elhagyták vagy nem merték felkeresni, amikor nem tudhatta pontosan, mit hoz a holnap rendjének és folyóiratának, most, a tisztuló légkörben mintha visszaszállt volna köréje a régi lelkesedés. A földi pályája vége felé közelgő költőt nagy öröm érte: a Szent István Társulat kiadta Őszi fecske című, válogatott verstermését tartalmazó könyvét.
Már a kötet címe is sokatmondó. A megfáradt, de a villanó égben tovasikló fecske szabad szárnyalását még mindig ideáljának tekintő lírikus elsősorban azokat a verseit tárta az olvasói elé, amelyek egyszerűségéről, intenzíven megélt kegyelmi élményéről árulkodtak. A verseskönyv bevezető részében válogatott újabb versek ezt a természetközelséget színezték a gyermeki alázat csöndes, olykor évődő hangjaival.
1961. július 1-én ünnepelte aranymiséjét. Ezen a napon a piarista kápolnában mondta el hálaadását, a következőn a Knézich utcában, a sors kegyelméből ugyanannál az oltárnál, amelynél 1911. július 2-án első miséjét mondta. Erre az alkalomra szerezte vegyeskari művét, Sík Sándor Te Deumát Kodály Zoltán, aki maga is ott ült az ünneplő közönség körében. Ez volt Sík Sándor életének utolsó, teljes szívével, tudatosan megélt eseménye. Ezekben az években hanyatló testi erejének fenyegető jeleit már környezete is látta, kedves s igen színvonalas lapja szerkesztésében is alig vett részt, kivált azután, hogy a szerkesztőségből Rónay Györgynek ki kellett válnia. Már 1959-ben elbúcsúzott a szavaktól:
Szavak, szavak, búcsúzom tőletek,
Egymásután, mint halni készülő
Fiaitól az árvuló szülő,
Minden nap egy-egy új szót temetek.
(Búcsú a szavaktól)
„Cserepes ajkai” még keresték a humor szavait, de ereje egyre hanyatlott, átmeneti javulást csak azok a hetek-hónapok jelentettek, amelyeket a Mátrában vagy Pilisligeten töltött, ahol gondosan, szeretettel ápolták. Innen keltezte utolsó versét, A néma Miatyánkot; egy elkötelezetten hívő élet végső összefoglalását:
Hozzád, Veled, Neked,
Mondani egy utolsó éneket,
Imában ömleni Eléd,
Legutolsó, de hűséges cseléd…
De jaj! ha nem igaz!
Szobám csupa por,
Kertem csupa gaz,
Csupa lelógó tört faág,
A templom messze, a könyv nehéz,
Ólomcsizmában toporog az ész.
És mégis, mégis, Ő van itt,
Immár tőlem el nem veszik.
Nap nap után, éj éj után
Én Téged hívlak, Miatyánk.
1963 augusztusában tért vissza Budapestre. Olyan gyenge, esendő volt már, hogy állandó ápolásra szorult. Még maga állította össze Áldás című kötete anyagát, de azon a végső simítások munkáját kedves barátja, Doromby Károly végezte. A katolikus egyházat ekkor már a megnyitás előtt álló Második vatikáni zsinat, a küszöbön álló reformok ügye foglalkoztatta, a haldokló ágyánál megjelent azonban a püspöki kar akkori elnöke, Hamvas Endre csanádi püspök, a zsinati magyar küldöttség vezetője, s apostoli áldásában részesítette a nagybeteget XXIII. János pápa is. Homályosuló tudatáig eljutott még, hogy az Áldás kiadása előtt nem merült fel akadály (ez év karácsonyára meg is jelent). Szeptember 28-án, este 8 óra körül hunyt el, életének 75., áldozó papságának 53. évében.
Ki is volt Sík Sándor? Sokféle válasz kínálkozik a kérdésre. A huszadik századi katolikus líra egyik legnagyobbja. A magyar katolikus szellemiség és hitélet kimagasló személyisége. Egy világméretekben kibontakozó, napjainkban is eredményes párbeszéd egyik kezdeményezője. Piarista szerzetes, rendfőnök. Egyetemi tanár, nemzedékek nagy hatású nevelője. A magyar cserkészmozgalom megteremtője, lelkes irányítója. Mindegyik válasz jogosult, mindegyik igaz, de valami apróságot mindegyik homályban hagy. Erre a kérdésre keresték a választ, akik elkísérték a Farkasréti temetőbe, utolsó útjára, ahol akkora tömeg volt, hogy rendtársai alig tudtak koporsója közelébe jutni. S a halála óta eltelt huszonöt év távlatában még nehezebb pontosan felelni a kérdésre, hiszen Sík Sándorról meglepően kevés, igazán méltó megemlékezés, méltatás jelent meg. Az egyik, Pilinszky Jánosé mindenesetre megsejtet valamit sors és hivatás paradoxonából: „Nehéz feladatot vállalt, kapott osztályrészül. Olykor talán engedményeket tett a tiszta költőiség rovására, de neki volt igaza, mert végül is eljutott a lehető legbensőségesebb megoldáshoz.” (Sík Sándor utolsó kötete)
Talán tisztábban mutatkozik majd meg igazi nagysága, a század szellemiségében elfoglalt ösztönző szerepe, ha hozzáférhető lesz hatalmas kéziratos hagyatéka, levelezése, ha elmondják róla még élő barátai és rendtársai hiteles emlékeiket. Drámai küldetésében is megőrzött mindenesetre egy olyan jellemvonást, melynek e században igencsak megnőtt az értéke: igazi ember volt. Szeretetre méltó, esendő, másoknak mégis mindig erőt adó, küldetését erkölcsi magaslaton teljesítő ember. Szerencsés volt, hiszen sok szeretet kapott, s értett ahhoz, miképp sugároztassa azt vissza környezetére. De szerencsétlen is, hiszen alkatával ellentétes szerepeket kellett vállalnia és végigjátszania, s nem volt mindegy, hibátlanul mondja-e a szavakat. Ő azonban hitt a kegyelemben, s az megsegítette, hogy egyszerűen, tisztán végigmondja nehéz szerepének igéit.
(1988)
|
|